A Don-kanyar sodrásában

Ki nyerte meg a második világháborút?

Ötvenhat egyik legnyomasztóbb élménye számomra ahhoz a beszélgetéshez kapcsolódik, amelyre akkor korült sor, amikor november negyedike után a lövöldözés megszűnt és az egyetemen néhányan találkoztunk kedves tanárunkkal, Szabó Árpáddal. A zseniális ókortudós szellemi iránymutatóink közé tartozott. Természetesen a történtekről, a forradalomról, a szovjet invázióról beszéltünk. Tanárunk maga elé nézett, kerülte tekintetünket és sokára azt mondta: azért mégis jó, hogy nem a németek nyerték meg a második világháborút...

Évtizedekig fel sem merülhetett gondolkodásunkban, hogy a történteknél jobb lehetett volna, ha a háborút a németek nyerik meg. Ma ez a gondolat felmerül. Tápot ad neki például a január 11-i megemlékezés a Don-kanyar elesettjeiről a Hadtörténeti Múzeumban. Az egyértelmű elismerés az elesettek helytállása iránt azokat az indulatokat és véleményeket erősíti, amelyek a második világháború átértékelésében gondolkodnak, és ennek keretében átértékelik Magyarországnak a háborúban való részvételét is. Úgy vélik, hogy Magyarország nem a rossz oldalra sodródott nehéz geopolitikai kényszerek következtében, hanem a jó oldalon küzdött: a hitleri Németország egy jobb, szebb világért harcolt. Ha győz, ez megvalósul: a Szovjetunió nélküli világ. Lehet ennél szebbet, jobbat elképzelni? Nem fakadt fél évszázada minden bajunk a Szovjetunió létezéséből?

Nem a hazáért harcoltak...

A revíziós indulat figyelmen kívül hagyja az egykori helyzet bonyolult körülményeit. Az akkori magyar kormányzat nem tekinthetett el attól, hogy Magyarország visszakapott Trianonban elcsatolt területeket a versailles-i békerend felszámolásában szintén érdekelt Németország kezéből. Ez meghatározta azoknak a köröknek Németországhoz való viszonyát is, amelyek erősen féltették az ország függetlenségét a németektől. A nyugati demokráciák messze voltak, a térségben egyoldalúan Németország akarata érvényesült. A magyar vezető körökben félelmet keltett az is, hogy az 1939-es szovjet-német paktum folyományaként a Szovjetunió aktívabb szerepet kezdett játszani a térségben a korábbinál: visszaszerezte a balti államokat, megkísérelte fegyverrel visszafoglalni Finnországot, és Magyarország közvetlen közelében is megjelent, amikor Besszarábiát visszafoglalta. Ez félelmet keltett, hogy esetleg a Szovjetunió kísérletet tehet Magyarország megszállására. Erre az esetre pedig a magyar vezetőréteg németellenes része is inkább a német, mint a szovjet megszállást választotta. Ilyen feltételek mellett került sor az ország hadba lépésére és az ünnepelt magyar hadsereg frontra küldésére.

Vajon így élték-e ezt meg az ünnepelt érintettek, a Don-kanyar halottai katonakorukban? Bizonnyal nem. Honvédeknek hívták őket; valóban abban gondolkodtak, hogy katonaként feladatuk az ország határainak, függetlenségének, területi épségének védelme. Az orosz hómezőkön nyilván nem ezt védték: nem volt kétséges számukra, hogy a német háborúban vesznek részt. Nagyon kevés volt közöttük az a politikailag tudatos ember, aki úgy fogta fel a háborús részvételt, hogy ez ellenszolgáltatás a németeknek a két bécsi döntésért; és sajátos módon kihelyezett harctéren, idegen ellenfél ellen folytatott közvetett magyar-román háború Észak-Erdély megtartásáért. Ha a románok nagyobb buzgalmat és áldozatkészséget tanúsítanak a magyaroknál a németek háborújában, akkor német győzelem esetén jobban fognak állni a németeknél, és ez Észak-Erdély birtoklásába kerülhet. Míg ha mi háborús elszántságban lekörözzük a románokat, ez még Dél-Erdély visszaszerzését is meghozhatja.

Ezek a komplikált politikai megfontolások azonban csak a tisztek körében voltak jelen, a sokezres "legénység" nem ebben érzett és gondolkodott. Az orosz beavatkozás 1849-ben leverte a magyar szabadságharcot, és az első világháború idején a két nép szemben állott egymással, de ez a magyar nép tudatában tartós ellenséges indulatot nem alakított ki. A magyar nép elemi érzelmeiben közömbös volt az oroszokkal szemben. A németek viszont a magyarság egyik hagyományos, történelmi ellenségei voltak. Ahogy a területi revízióval kapcsolatos komplikált politikai gondolatok nem hatoltak be a fegyverre kényszerítettek százezreinek nézetei közé, azt annál inkább sejtették, hogy ebben a háborúban a magyarság mindenképpen vesztes. Ha a németek megnyerik, talán még nagyobb mértékben, mintha elvesztik. Mert a halálra szánt kisember az urainál jobban tudta, hogy német győzelem esetén magyar nemzeti függetlenség nem lesz. Nem a hazáért, annak érdekeiért harcolt, hanem egy történelmi kényszerhelyzet áldozataként.

Mindezek átértékelésének veszélye fennáll. A Donnál elesetteket panteonba emelő pátosza számára ez már nem a követendő hagyomány: követendő eszerint a teljes elkötelezettséggel való háborús részvétel helyeslése. Eszerint nem a kiugrásos ravaszkodók, a felemásak, a reménytelenül Nyugatra kacsintgatók adják a példát a mának a helytállásra, a nemzeti összefogásra; nem Kállay és Bethlen, akiknek ha sikerül is esetleg kiugrani, vereség esetén semmit sem értek volna el vele, az ország a szovjet tömb ugyanolyan tagja lett volna, mint a többi.

Magyarország második világháborús részvételének átértékelése hatályon kívül helyezi azt a véleményt, amely ebben a kérdésben eddig érvényben volt. Az ellenállási és kiugrási tábor abban gondolkodott, hogy a németek melletti háborús részvétel súlyos magyar nemzeti érdekeket sért. Ez a háborús részvétel hazaáruló és nemzetvesztő politika. Hogy a kollaboráns politika hazaáruló volt, az nem szorul sok bizonygatásra. Nehéz elképzelni, hogy német győzelem esetén a térség kis népeinek nagyobb mértékű állami szuverenitás és nemzeti függetlenség lett volna a részük, mint ami a szovjet uralom idején volt:

Ennél is súlyosabb probléma azonban, amit a patetikus-érzelmes nemzetvesztés kifejezés takar. Nem egyszerűen a háborús részvétel során történt Mohács-méretű emberveszteségről van szó, hanem arról, hogy a német győzelem esetén Magyarországot nemzeti létében fenyegette volna veszély, sőt még azt sem tartom kizártnak, hogy fizikai létében. Az átértékelő szemlélet számára a hitleri Németország Szovjet-Oroszország elleni háborúja az a bizonyos antikommunista kereszteshadjárat volt, amit szinte kizárólag a kommunista oldalon emlegettek, náci oldalon szinte soha. Kétségtelen, hogy német háborús győzelem esetén a győztesek felszámolják - mint politikai rendszert - a szovjet bolsevizmust. A hitleri Németország hadicélja azonban nem ez volt a Szovjetunió elleni háborúban, ez csupán a háború - egy mellékvonatkozása volt számukra. Ez a háború nem világnézeti háború volt, hanem gyarmati háború; a - náci Németország számára a kommunista mozgalom mint politikai ellenfél régen elintézett probléma volt. Ezért lehetett, hogy 1939-ben gátlástalanul lepaktáltak a kommunista , Szovjetunióval.

Nemzeti lét helyett: kitelepítése

Aki meg akarja tudni a háború valódi indítékát, az először szánja rá az időt és fáradságot, hogy elolvassa a Mein Kampfot, majd Hitler Asztali . beszélgetéseit. Ez utóbbi sajátos dokumentum. A háború idején a főhadiszálláson, a Farkas-sáncon a Führer naponta együtt ebédelt munkatársaival. Ilyenkor szokása szerint belebocsátkozott általános politikai vonatkozású fejtegetésekbe. Engedélyével udvartartása gyorsíróval lejegyeztette ezeket a szövegeket, nehogy a vezér bölcsességei csak úgy elvesszenek. A lejegyzés megmaradt, és Nyugaton több nyelven több kiadásban megjelentették.

Ezekből a dokumentumokból derül ki a háború valódi szándéka. Ez pedig: Hitler a Szovjetunió szláv népeinek leigázása által kontinentális német gyarmatbirodalmat akart létrehozni. Előnye az lett volna katonai szempontból az angol és a francia gyarmatbirodalmakhoz képest, hogy nem tengerentúli kolóniákat jelentett, hanem a gyarmat ott helyezkedett volna el az érintkező felületű szárazföldön. Hitler az "asztalnál" messzemenő elképzeléseket fejtett ki ennek a gyarmatosításnak a végrehajtásáról. Az oroszokat és egyéb keleti szlávokat a terv szerint visszaprimitivizálták volna az afrikai és gyarmati világbeli bennszülöttek szintjére: Hitler szerint csak így lehet korlátlanul uralkodni felettük.

De nézzük ezt a programot magyar perspektívából. A gyarmatosítás mellett hadicél volt a Nagy-Német Birodalom létrehozása: a közép- és kelet-európai, balkáni térségben szétszórt "volksdeutsch" német kisebbségeket egybetelepíteni a német birodalmi mag körül. Azokat a népeket, amelyek a hitleri új Európa felépítésének eme "területrendezési akciója", a közép-kelet-európai "történetplanírozás" grandiózus programja útjában állhattak elhelyezkedésükkel, a terv szerint át akarták telepíteni a népi németek által kiürített területre. Ha ez megtörténik, akkor nem sok kétségünk lehet afelől, hogy számunkra végzetes áttelepítésre is sor kerülhetett volna. Áttelepítés után a magyarság mint nemzet nemigen létezne tovább. Így aki ebben a háborúban harcolt: magyar nemzeti érdek ellen harcolt.

Mégis - a második világháború átértékelése most itt feszeng szellemi-politikai életünkben. Már nem egyszerűen arról van szó csupán hogy kinek volt igaza, hanem a revízió mintha magát a háborús győzelem és vereség problémáját érintené. A Szovjetunió, az egykori ellenség felbomlott, megszűnőben van létezni. Jaltának valóban vége. Egyidejűleg Németország újraéled és a vezető hatalmak első vonalába kerül. Mintha a vereség revíziójáról volna szó, ami fontos dolog: a vereségből nemzetközileg alulprivilegizált helyzetek, a győzelemből előjogok származnak. S afelé tendál az átértékelés, hogy a háborút voltaképp Németország nyerte meg és a Szovjetunió vesztette el, de egy több évtizedes vákuumhelyzetben ez nem derülhetett ki. Ennek a győzelemnek pedig Magyarország fontos szereplője, hiszen ha Hornék nem "csatolták" az NDK-t Nyugat-Németországhoz, ez a helyzet nem válik tisztázottá. Antall József kijelentette, hogy a kelet-európai országok békés forradalmukkal megnyerték a Nyugatnak a hidegháborút. A kérdés ezek után: esetleg Magyarország Németország számára a másodikat is? Így - megkésve?

Az átértékelés szelleme Ausztriában már hosszú ideje kísért, de Németországban is volt ennek előjele. Már tíz esztendeje a történészvitának, a Historikerstreitnek, amikor rangos történetbúvárok, CDU-s professzorok ezzel előálltak. Andreas Hillgruber például egyenlőségjelet tett a zsidók szisztematikus pusztítása és a népi németek kitelepítése közé; Nolté professzor pedig azt fejtette ki, hogy Hitler gázkamrái megérthető védekezési reakciók voltak a szovjet bolsevizmus "ázsiaiságára". E professzorok nem neonáci skriblerek, hanem rangos, nagymúltú kutatók: nyilván szóhoz juttattak, megszólaltattak valamilyen közvéleményt, olyat, amelynek addig megnyilvánulása nem volt.

Rekuiem vagy átértékelő indulat

Az 1945 utáni Szövetségi Köztársaságban pártok álláspontjában, egyházi megnyilvánulásokban, médiában, könyvkiadásban, kutatási eredményekben más nem jelent meg, mint elkötelezett antifasizmus. Ám ezek szerint volt mindezek felszíne alatt egy széles közvélemény, amely minderre nem hallgatott, hanem nézeteit apái és nagyapái elbeszéléséből alakította ki. A magyar sajtó figyelői megelégedéssel vehetik tudomásul, hogy a Német Szövetségi Köztársaságban a megszállók által létrehozott és az ő szemléletüket sugárzó média nem tudott úrrá lenni eme elementáris forrásokból táplálkozó közfelfogáson, s megvan a talaja itt is az 1945 előtti Németország rehabilitálásának.

Mert most elindul a revíziós eszme nemzetközi diadalútjára. Az Egyesült Királyságban lelökik Churchillt arról a piedesztálról, amelyen úgyis inkább Magyarországon áll, mint Angliában, és rehabilitálják Sir Nevill Chamberlaint; Franciaországban hasonló sorsra jut De Gaulle, és rehabilitálják Pétain marsallt; az USA-ban eddig sem tombolt a Roosevelt-kultusz. Politológiai megfontolásból erőt nyerhet az átértékelő indulat a totalitarizmus bírálatának szemléletéből, amely egy kalap alá veszi a szovjet és a náci totalitarizmust. Márpedig ha a kettő egy kutya, akkor csak a szovjet ellen szállunk harcba - az átértékelő szemléletnek ez a másik sebezhető pontja.

Professzorom, Szabó Árpád önvallomása azért érintett olyan mélyen, mert minden demokrata számára evidencia volt, hogy a két totalitarizmus közül az összes alantasságával együtt a szovjet a "kisebbik rossz". Szabó Árpád ebben a meggyőződésben látszott meginogni. Pedig nem szabad meginognunk ebben. A szovjet totalitarizmus emancipációs értékekkel élt vissza, ezekkel igyekezett igazolni magát, ezeket hamisította és gyalázta meg. Úgy viselkedett, mint a Gonosz La Rochefoucault aforizmájában, amikor képmutatással erénynek mímeli magát. A fasiszta totalitarizmus elvileg tagadta az emancipációt, amit minden demokrata a történelem lényegének és legfőbb értékének tart. A szovjet totalitarizmus amikor visszaélt a demokratikus értékekkel, indirekt módon igazolta ezeket, mint a képmutatás a jót. A fasiszta totalitarizmus azonban elvileg utasított el mindent, aminek köze van a szabadsághoz, a haladáshoz, a demokráciához. Úgy ítélhetjük meg, mint a katolikus teológia a Szentlélek elleni vétséget: a legnagyobb bűnt, amely azért megbocsáthatatlan, mert nem gyarlóságból fakad, hanem meggyőződéssé emeli a rosszat.

Lukács György egy korai marxista művében azt írta, hogy ha a szocializmus nem győz, akkor a világ a barbárságba süllyed. A szocializmus jelentőségét túlbecsülte, de azt helyesen értékelte az első világháború végén, hogy a megbomlott polgári-nyugati-civilizált-fejlett világban olyan erők formálódnak, amelyek ha felülkerülnek, visszavetik a világot a barbárságba.

Ez az akkor még csak sejtett erő Hitler birodalmában testet öltött. Lukács nem bízott a "polgári" demokrácia életképességében és a szocializmustól várta az új barbárság megzabolázását. A nyugati demokrácia azonban elég erősnek bizonyult a feladat elvégzésére. A harcoló fél, amelynek szolgálatába a magyarság a második világháború idején sodródott, valóban a barbárság tábora volt. Ha győz, az emberiség talán ezer évre kerül olyan zsákutcába, amelyről a magyar fejlődéssel kapcsolatban Bibó írt. Megvalósulással fenyegetett a Science Fiction-világ, ahol a rossz mindig a huszonegyedik század technikáját egyesíti a keleti despotizmus politikai modelljével.

A mai Magyarországon bizonyos politikai erők rehabilitálják azt a harcot, amelyet a magyarság ennek az ügynek a szolgálatában folytatott. Szolgáljon mindez tanulságul, hangozzék el rekviem az elesettekért. A hazáért adták életüket! - mondják a szónokok. Ők ott megfagytukban valószínűleg másként vélték ezt: tudták az igazat. Azok nem akarják tudni, akik ma halálukból politikai tőkét kovácsolnak.

Szabó Miklós

Magyar Nemzet, 1992 január 22.