(...) Alig néhány héttel azután, hogy Magyarország belépett a németek oldalán a Szovjetunió elleni háborúba, a "villámháború" csődje kezdett nyilvánvalóvá válni. Ez magyar vonatkozásban elsősorban azt jelentette, hogy füstbe ment a Bárdossy-kormány azon reményei, hogy viszonylag kis erők bevetésével megválthatják a németek jóindulatát és nagyjából megőrizhetik a magyar hadsereg épségét. Akárhogy is értékeljük Hitler 1941. június 22-e előtti véleményét és szándékait a magyar hadseregről, a kora őszi hónapoktól a német-magyar kapcsolatok legjellemzőbb vonásává vált az, hogy a német hadvezetés mind nagyobb erők bevetését követelte - a homályos ígérgetéseket a drasztikus fenyegetésekkel tarkítva - Magyarországtól is a szovjet fronton. Ez különösen a németek Moszkva alatti veresége után erősödött fel.

1942. január 1-én Hitler levelet írt Horthynak, amelyben Magyarország fokozottabb részvételét kérte a Szovjetunió elleni háborúban. Január 6-án pedig Ribbentrop, a német külügyminiszter jött Budapestre, hogy érvényt szerezzen Hitler kívánságának. Horthyval és Bárdossyval folytatott tárgyalásain azt hangsúlyozta, hogy a bolsevizmust csak úgy tudják megsemmisíteni az 1942-es évben, ha Németország szövetségesei is nagyobb áldozatokat hoznak. Ez Magyarország vonatkozásában azt jelenti, hogy az egész magyar haderőt be kell vetni a szovjet fronton.

Ilyen mérvű követelésre a magyar kormány nem számított, s ezért Bárdossy igyekezett a legkülönbözőbb érvekkel rávenni a német külügyminisztert, hogy mérsékelje kívánságait. Hivatkozott Magyarország nehéz helyzetére a bizonytalan balkáni viszonyok között, hiszen elképzelhető mondta -, hogy az angolszász erők partra szállnak és ideiglenesen felülkerekednek ebben a térségben. Ha ez az eset bekövetkeznék, az összes balkáni állam - még azok is, amelyek ma a tengelyhatalmak oldalán vannak - egy csapásra a szövetségesek oldalára állna. A déli támadás veszélyét a magyar kormánynak ezért számításba kell vennie a rendelkezésre bocsátható haderő megállapításánál. Részletezte továbbá az egyre élesedő román-magyar ellentéteket és a magyar hadsereg rossz felszerelését.

Mivel - mint ahogy a megbeszélésekről készített német jelentés írja - magyar részről minden lehetséges érvvel előhozakodtak a német kívánságokkal szemben, Ribbentrop erélyes fellépésre határozta el magát. Utalt Románia azon ígéretére, hogy százszázalékos mozgósítást hajt végre, ha Magyarország ugyanígy cselekszik. Ha azonban Magyarország most visszautasítja a német kívánságokat, akkor a román kormány azt gondolhatja, hogy a magvarok azért tartják vissza csapataikat, mert nagy támadást akarnak indítani Dél-Erdély megszerzéséért. Ez pedig a német kormánynak tett ígéretek visszavonását jelentené, amiért a felelősséget Magyarországnak kellene viselnie. Ugyanakkor, hogy valamit ígérjen is, utalt arra, hogy a még fennálló területi igények kielégítését - például a Bánát visszacsatolását - nagymértékben befolyásolhatja a magyar kormány válasza a német kívánságokra. Amennyiben azonban a válasz nem lesz kielégítő, nem lehet tudni, hogy a magyar kormány elhatározása milyen hatással lehet Hitlerre, akinek "méltányos; de szenvedélyes természetét" a magyarok nem ismerik. "Megtörténhetik - folytatta -, hogy a Führer ilyen körülmények között egyáltalán nem fog számot tartani a magyar segítségre... Nem hallgathatja el, hogy egy ilyen elhatározás ,- nevezetesen a magyarság teljes kimaradása a Szovjet elleni háborúból - milyen hatást idézne fel az egész német közvéleményben; a pártban és a birodalmi kormányban." Ezért is a magyar kormánynak kellene viselni a felelősséget.

A fenyegetések és ígérgetések nem tévesztettek célt. A tárgyalások utolsó napján, miután a kormány Horthy részvételével többször is tanácskozott, Bárdossy közölte a német külügyminiszterrel: Magyarország nem tudja hadseregét százszázalékosan a keleti frontra küldeni, de kész a lehetőségek végső határáig, vagyis sokkal nagyobb mértékben mint eddig a hadjáratban részt venni. Ribbentropot ez a válasz kielégítette, hiszen amúgy is csak azért kérte az egész haderőt, hogy a lehető legtöbbet megkaphassa.

Részletes megállapodás ez alkalommal nem jött létre, csak annyit szögeztek le, hogy azokat Keitel küszöbönálló látogatása alkalmával tisztázzák. Ribbentrop mindenesetre közölte a budapesti német követtel, hogy a magyar kormány ígéretét a haderő kétharmadaként értelmezi. Január 10-én Horthy megírta a válaszát Hitlernek, amelyben a tárgyalásokon elhangzott összes érvet felsorakoztatta, Bárdossy indokaihoz hozzátéve, hogy "a románok, horvátok és szlovákok szövetségének és együttműködésének alakjában második kisantantot látunk magunk körül kialakulni, amely nem is igyekszik titkolni ellenséges szándékait". Ez nemcsak Magyarországot, de a német érdekeket is veszélyezteti folytatta -, ezért az erők egy részét készen kell tartani, hiszen az országot sok oldalról és nehezen védhető határokon érheti támadás. A levél így fejeződött be: "Mint mondtam. hűségesen és megbízhatóan állunk a Német Birodalom mellett, amellyel évszázadok óta a hű barátság és ragaszkodás eltéphetetlen kapcsai fűznek össze, és lelkesedéssel vesz részt a tavaszi offenzívában, amennyiben csak a felfegyverzés, a mezőgazdaság és a bennünket körülvevő ellenség ezt lehetővé teszi. A részleteket a katonai vezetők fogják megbeszélni. Keitel tehát már egy kormányszintű megállapodás alapján kezdte tárgyalásait Budapesten január 20-án, s hosszú viták után végül is elérte, hogy a magyar katonai vezetés 9 gyalogos- és egy páncéloshadosztály, valamint öt megszálló hadosztály bevetését ígérte meg. Keitel viszont arra tett ígéretet, hogy a páncéloshadosztály teljes felszerelését a németek fogják szállítani. A tárgyalások eredményeit Horthy és Bárdossy jóváhagyta, a német kormány pedig kielégítőnek találta a megállapodásokat.

A 2. magyar hadsereg mozgósítása - amely a területi elvre épült - felszerelése 1942 márciusában megkezdődött. Frontra szállítása tavasszal és nyáron három lépcsőben megtörtént. A magyar csapatok tényleges bevetése, felhasználása a német katonai vezetés kezében volt. A hadsereg élelmezése a német normák szerint központi készletekből történt, amihez a magyar hadvezetés a magyaros igényeknek megfelelő kiegészítést adott. A hadsereg kötelékébe kb. 50000 munkaszolgálatos tartozott. (...)

Juhász Gyula