(...) A 2. hadsereg katasztrófájának vizsgálatakor nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a folyamat kezdete Magyarország belépése a Szovjetunió elleni háborúba. A háborúba lépés a hitleri hatalmi rendszerrel nyíltan szellemi rokonságot vállaló magyar vezető körök egész politikájának, az ország történelmileg kialakult gazdasági kapcsolatainak, hagyományos nemzetközi orientációjának következménye volt. A végzetes következményekkel járó döntésben meghatározó szerepe volt annak, hogy a magyar vezetés a trianoni béke revíziója miatt ki volt szolgáltatva Hitlernek. Ráadásul könnyű győzelemben bíztak, túlbecsülték a hitleri Németország erejét, tévesen ítélték meg a szovjet állam szilárdságát.

A magyar vezető körök alapvető osztályérdekeiktől vezérelve léptek be a háborúba, tekintet nélkül az ország teherbíró képességére, a hadsereg állapotára: kiképzettségére és harceszközeinek mennyiségére, minőségére. Lebecsülték a Szovjetunió erejét és lehetőségeit. Rövid háborúra és gyors győzelemre számítottak, amelyből mindenképp részesülni akartak, és kedvezőnek vélték érdemszerzésre a hitleri szövetségben nyert területek megtartásához, esetleg gyarapításához riválisaikkal szemben. 1941 végén fölismerték ugyan, hogy a "villámháború" kudarcot vallott a Szovjetunió ellen, de továbbra is érdekeltek voltak és bíztak a győzelemben, ehhez szánták végső hozzájárulásnak a 2. hadsereget.

A Moszkva alatt elszenvedett vereség után Hitler valamennyi szövetségesétől és csatlósától nagyobb mérvű részvételt követelt a "bolsevizmus elleni keresztes hadjáratban". Különösen állt ez Magyarországra, amely eleddig viszonylag kis katonai kontingenssel képviseltette magát az arcvonalon. Az evégett 1942 elején Budapesten járt német külügyminiszter elutazásakor Hitlernek írott levelében Horthy nem is hagyott kétséget a magyar csapatok további részvételét illetően. "Kétségtelen, hogy ma az egész világnak legfontosabb érdeke a bolsevizmus leverése - írta a kormányzó -, mert kizárt dolog, hogy az emberiség nyugodt, békés élethez jusson, amíg ez a pestis nyugtalanítja a világot. Természetes, hogy lelkesedéssel kívánunk részt venni a döntő harcban, nem csupán hagyományos, hűséges fegyvertársi mivoltunk és sorsközösségünk folytán, hanem már csak önzésből is"' - biztosította Hitlert. Levele végén pedig ismét kinyilvánította: "Mint mondottam, hűségesen és megbízhatóan állunk a Német Birodalom mellett, amellyel évszázadok óta a hű barátság és ragaszkodás eltéphetetlen szálai kötnek össze, és lelkesedéssel veszünk részt a tavaszi offenzívában, amennyire csak a felfegyverkezés, a mezőgazdaság és a bennünket körülvevő ellenség ezt lehetővé teszi."

A részvétel mértékéről Keitel vezértábornagy, a Wehrmacht-főparancsnokság főnöke folytatott német megítélés szerint "nem egészen simán lezajlott tárgyalásokat" a magyar katonai vezetőkkel, akik a kiküldendő csapatok felszerelését állították a megbeszélések középpontjába. Első ízben a háborúba lépés óta tehát fölmerült a fegyverzet korszerűtlensége és hiányos volta, mint a további magyar részvétel mértékét és értékét befolyásoló tényező. De nem sokáig.

Keitel megígérte, hogy a magyar csapatok a hadműveleti területen lehetőleg olyan felszerelést fognak kapni, mint a németek. Ez a "lehetőleg" máris elegendő lett a megállapodás megkötéséhez, melynek lényegét a német követ Ribbentropnak küldött jelentésében így foglalta össze: "Magyar részről hozzájárultak, hogy ez év tavaszán három hadtestet, egy erős gyorsköteléket és később még egy könnyű hadosztályt vetnek be. Ezen túlmenően öt (5) dandár marad biztosító kötelékként megszállt területen. Tekintettel a harci kötelékek felszerelési nehézségeire és annak szükségességére, hogy a hiányokat német anyaggal kell pótolni, az OKW (véderő-főparancsnokság) főnöke az. engedélyezett kötelékeket elegendőnek tartja és nem kívánja azok tisztán számszerű növelését" - jelentette von Jagow. Így került sor a 2. hadsereg fölállítására a megállapított kontingensből: 186 000 ember, 68 000 ló. A létszám a későbbiekben természetesen változott, általában meghaladta a 200 000 főt.

Eredendő antikommunizmusa és területi revíziós politikája az ellenforradalmi rendszert kényszerpályára állította, amelyen haladva csapdahelyzetek sorát hozta létre önmaga számára. Az uralkodó körök némely csoportjai hiába ismerték föl 1941 végén, hogy a teljes elkötelezettség Németország mellett saját osztályérdekeiket is veszélyezteti, igazi ellenségüknek továbbra is a Szovjetuniót tekintették. Részesei akartak lenni a remélt győzelemnek, ez a fő oka a 2. hadsereg frontra küldésének s pusztulásának. Emellett másodrendű szerepet játszanak a katonai és hadművészeti szférába tartozó okok. Vizsgáljuk meg ezeket közelebbről.

A 2. hadsereg hadrendje a szombathelyi III., a pécsi IV., és a miskolci VII. hadtest által mozgósított 9 könnyű hadosztálynak nevezett gyalogdandárból, páncéloshadosztályból és egy repülődandárból tevődött össze. Egy könnyű hadosztályba két gyalogezred és egy tábori tüzérezred tartozott, a közvetlen alakulatokkal együtt. Szervezetszerű létszáma 12 500 fő volt, de 14 000 fővel indult el a hadműveleti területre. Fegyverzetét 1 12 géppuska, 250 golyószóró, 38 nehézpuska, 36 gránátvető, 40 páncéltörő ágyú, 6 légvédelmi gépágyú, 32 tábori ágyú és 40 aknavető képezte. A páncéloshadosztálynak 147 harckocsija, 18 páncélvadásza és 14 páncélgépkocsija volt. A repülődandárba mintegy 100 különböző típusú és rendeltetésű repülőgép tartozott.

Ezek az adatok azt jelzik, hogy frontra induláskor a 2. hadsereg csapatai el voltak látva a hadrendjükbe szervezetszerűen előírt valamennyi fegyverfajtával és harceszközzel, némelyekből pedig az előírtnál többel rendelkeztek. Arra akkor természetesen 'nem adtak és önmagukban nem is adhattak választ, elegendő lesz-e a várható feladatok ellátására az adott mennyiség. Ilyen kérdésre kizárólag a konkrét helyzet ismeretében lehet felelni, márpedig arról, hogy a hadsereg pontosan milyen feladatokat fog kapni az arcvonalon, 1942 tavaszán még vajmi keveset tudtak a magyar katonai vezetők. Mi azonban a dokumentumokból tudjuk, hogy a németekkel egyetértésben nem tartották képesnek erős ellenállásra a Szovjet Hadsereget, s ebből indultak ki a 2. hadsereg mozgósításakor. Éppen ezért annak induláskori állapotát nem helyes az áttöréskori helyzetből visszakövetkeztetve megítélni. Nem mondhatjuk azt, hogy a 2. hadsereg eleve kevés harci technikával vonult el a hadműveleti területre. A valóság az, hogy az adott harci technika a később kialakult (és nem várt) helyzetben bizonyult kevésnek, s nem az induláskor. A reális képhez hozzátartozik az is, hogy induláskor a két gyalogezredes könnyű hadosztályok létszámfölényben voltak a teljes feltöltöttség esetén is csupán 9000-10 000 fős szovjet lövészhadosztályokkal szemben. És nem mutatható ki ekkor még lényeges különbség a harcrend alapját képező századok tűzerejében sem. A magyar gyalogszázadnak 150 puskája és 12 golyószórója, a szovjet lövészszázadnak pedig 103 puskája, 12 géppisztolya és 18 golyószórója volt.

Hasonló a helyzet a korszerűtlenség kérdésében. Némi leegyszerűsítéssel elmondható, hogy egy hadsereg korszerűsége vagy korszerűtlensége szinte puszta ránézéssel is megállapítható, s ez áll a 2. hadseregre is. De más megítélés alá esik ez a megállapítás mint általános jellemző és megint más, ha egy adott helyzethez és konkrét feladathoz képest fogalmazódik meg. Kétségtelen, hogy a 2. hadsereg fegyverei és harceszközei között alig akadt olyan, amelyik minden tekintetben korszerűnek lett volna minősíthető. Induláskor azonban ez a dokumentumok tanúbizonysága szerint csupán a páncéltörő ágyúk és némely lövegtípus tekintetében váltott ki bizonyos aggályokat, melyek azonban rögtön megszűntek Keitel már hivatkozott "lehetőleges" ígéretére. És ismételten utalni kell arra is, hogy sem a német, sem a magyar katonai vezetés 1942 tavaszán nem számolt jelentős szovjet ellenállás, még kevésbé erőteljes visszacsapás lehetőségével. S a nyár eleji események igazolni látszottak ezeket a számításokat. Kovács vezérőrnagy, a 2. hadsereg vezérkari főnöke még 1943. január 7-én is így vélekedett: "Az ellenség legvalószínűbb szándéka az, hogy keleti arcvonal jobbszárnyán érő sikereket minden erővel és 100%-osan kihasználja, azaz a már áttört olasz. arcvonaltól kezdődőleg dél felé végleg leszakítani a keleti arcvonal jobbszárnyát, és a leszakított erőket a maguk izoláltságában megsemmisíteni: E nagy helyzetmegítélés keretében most már nem tartom valószínűnek, hogy az ellenség a hadműveletek ezen szakaszában a magyar hadsereg ellen nagyobb hatású támadást indítson... Ami minket fog érni, az csak része, kiegészítője lesz a Rosztov felé irányuló fő hadműveleteknek ... mi a közeljövőben Uriv és Szvoboda, valamint attól délkeletre levő területen erős, helyi jellegű támadással számolunk. Benyomásom, hogy ezekkel saját erőből is elbánunk" - olvasható a hadsereg naplójában.

Hogy a 2. hadsereg szervezetének korszerűsége, fegyverzetének és felszerelésének elavultsága, elégtelensége milyen súllyal esett latba a csapatok frontra indulásakor, arra jó példa az, hogy nem tudunk egyetlen olyan hivatásos tisztről sem, aki erre hivatkozva kérte volna fölmentését beosztásából. Minden bizonnyal akadtak olyanok, akiket a csapatnál mozgósításkor tapasztaltak nem elégítettek ki, esetleg szóvá is tették észrevételeiket. De valamennyien vállalták beosztásukat, akár fegyelmezettségből, akár azért, mert egyetértettek a háborúban való részvétellel, vagy pedig hitték, hogy a rájuk bízott csapat képes lesz helytállni a meglevő eszközeivel is, és esetleg bíztak a későbbi pótlás lehetőségében.

A korszerűtlenségnek és a fegyverzet elégtelenségének kérdését a parancsnokok szakszerű tárgyilagossággal vagy szenvedélyesen fogalmazott részletes jelentésekben nem a frontra indulás erőit fejtették ki, hanem utána a tapasztalatok hatása alatt és később már magyarázatként a katasztrófa tényére és nem utolsósorban önmaguk igazolására. Kivétel ez alól csupán a hadsereg vezérkari főnökének 1942. augusztus 9-én készített előadása és 17-én kelt jelentése, amelyben a hídfőharcok tapasztalatai alapján rámutat a csapatok kiképzési, fegyverzeti, felszerelési és vezetési hiányosságaira, valamint olyan erkölcsi tényezőkre, amelyek negatívan befolyásolták a harckészséget. Ezzel együtt is vitathatatlan tény azonban, hogy a kiképzés alacsony színvonala, a fegyverzet elavultsága és elégtelensége, de még a vezetés hibái, tehetetlensége is nem a vereség bekövetkeztében, hanem döntő módon annak megsemmisítő mértékében játszottak meghatározó szerepet.

Márpedig ez egyáltalán nem mindegy. Nem elhanyagolható tény ugyanis a mérlegeléskor, hogy 1943 elején a szovjet-német arcvonalon nem csupán a 2: magyar s a hozzá hasonló felszereltségű 3., 4. román és . a 8. olasz hadsereget érte megsemmisítő csapás. Katasztrofális vereséget szenvedett a legkorszerűbben és állig felszerelt elit hadosztályokból szervezett német 6. és 2. hadsereg és 4. páncéloshadsereg is.

Sorsát tehát a 2. magyar hadsereg korszerűbb és több harcitechnikával való ellátottság és jobb vezetés esetén sem kerülhette. volna el semmiképp. Nem, mert ott volt és akkor volt ott az arcvonalon, amikor döntő csapásokat mért az ellenségre az addig lebecsült Szovjet Hadsereg. Pusztán "katonai" szempontból természetesen helytálló az a vélemény, hogy jobb ellátottság és vezetés esetén az egyébként elkerülhetetlen vereség során keletkezett veszteség mértéke csökkenthető lehetett volna, s a magyar vezetést felelősség terheli azért, hogy milyen állapotban küldte a frontra a 2. hadsereget. De azt is látni kell, hogy nem ez az igazi oka a pusztulásának. Az igazi ok a háborúba lépés, amely a hozzáfűzött reményekkel ellentétben eleve eldöntötte nemcsak a 2. hadsereg, hanem az egész magyar haderő sorsát is, minőségének megítélésétől teljesen függetlenül. Ez a magyar vezető körök főbűne, s nem az, hogy 1942 tavaszán-nyarán nem erősebb és jobban felszerelt hadsereget küldtek a Donhoz.

S mindehhez még egy gondolat. Bár 1942 tavaszán a magyar vezető körök még a közeli győzelem reményével küldték a frontra a 2. hadsereget, őszre már tovatűnt ez a remény, és a kormányzatban megerősödött az uralkodó osztály azon csoportjainak a befolyása, amelyek már korábban kételkedtek Németország győzelmének lehetőségében. E csoportok befolyása érvényesült abban a kormányzati döntésben, amely szerint a fronton harcoló csapatokat lényegében nem utánpótolják, csupán bizonyos mennyiségű váltásról gondoskodnak. Megerősödött az a már korábban formálódó elhatározás, hogy a rendelkezésre álló erőforrásokat egy ütőképes hazai haderő létrehozására fordítják, amely a háború végén meghatározó tényező lehet a Duna-medencében. Ez a koncepció ugyan légvárnak bizonyult, de előbb a győzni küldött 2. hadsereg sorsára hagyásához és a pusztulásába való belenyugváshoz vezetett.

A dokumentumok elháríthatatlan és végzetes következményekkel járó tényként tárgyalják a 2. hadsereg arcvonalának nagy kiterjedését és állásainak gyengeségét. Ezt hangsúlyozzák a visszaemlékezők, s a könyv szerzője is többször említi. Mit mondanak ezekről a kérdésekről a legújabb kutatások?

A 2. hadsereg arcvonala a Voronyezstől délnyugatra levő Gremjacsétől a Don uralgó jobb partja mentén Pavlovszkig húzódott kb. 196 km-es szakaszon. Általában jó lehetőséget biztosított a túlsó part megfigyelésére és tűz alatt tartására; a 150-350 m széles folyó leküzdése nem tűnt könnyű feladatnak; a partközeli települések megfelelő rejtőzési lehetőséget nyújtottak a magyar csapatok számára. A terepadottságok tehát nem tekinthetők eleve kedvezőtleneknek. Ez alól csupán az árterületek és a hídfők minősülnek kivételnek, mert ezeken a szakaszokon a Don víztükre nem volt betekinthető. Különösen az uriv-sztorozsevojei hídfő közepén elterülő otticsihai erdő okozott gondot e tekintetben.

A nem egészen 200 km széles arcvonalat a 2. hadsereg 9 könnyű hadosztályának 54 gyalogzászlóalja és az alárendeltségébe utalt 429. német gyalogezred 3 zászlóalja, összesen 57 alegység szállta meg. A hadsereg tartalékát az 1. magyar páncéloshadosztály, a Cramer-hadtest két gyaloghadosztálya, egy páncéloscsoportja és egy rohamlövegosztálya képezte.

Az akkor érvényben volt Harcászati Szabályzat szerint a hadsereg védelme főellenállási övre és hátsó védőállásra tagozódott. A főellenállási övet a gyalogság fegyvereinek tűzrendszeréből, valamint szélességben és mélységben rendszertelenül tagozott fészkek és támpontok rendszeréből kellett hézagosan kialakítani védőkörletek formájában, a hézagokat pedig műszaki eszközökkel és kereszttűzzel lezárni. A hátsó védőállás kijelölésénél fő szempont volt, hogy a főellenállási vonal mögött olyan távolságra legyen, amely az ellenfelet tüzérségének átcsoportosítására kényszeríti. A csapatok a főellenállási övet szállták meg; a tartalékot szintén a főellenállási övben és mögötte kellett csoportosítani, rejtett és az ellenség tűzhatása elől fedett helyen. A szabályzat Védelem című fejezete kimondja: "Zászlóaljnak általában ne adjunk 3 km-nél nagyobb kiterjedést", a Védelem folyó mentén című alfejezet szerint azonban ebben az esetben: "A védőkörletek ereje kisebb, kiterjedése nagyobb lehet a rendesnél." A Harcászati Szabályzat a parancsnokok fontos feladatává tette a tartalékképzést. A gyakorlatban ez zászlóalj esetében azt jelentette, hogy két század látott el harcfeladatot, egy pedig mögötte lépcsőzve tartalékban volt. Ezrednél egy zászlóalj jelentette a tartalékot. Ha tehát teljesen sematikusan 3 km-es zászlóalj-védőkörletekkel és ezredenként zászlóaljerejű tartalékkal számolunk, akkor a fővédőövben 39 zászlóaljra 117 km védősáv jut, hézag pedig kb. 80 km. Ez esetben 18 zászlóalj képezi a tartalékot, nem véve figyelembe a gyalogságként alkalmazott közvetlen huszár- és kerékpáros alegységeket.

Lehet vitatkozni azon, hogy a kb. 80 km hézag lezárása tűzzel és műszaki eszközökkel 39 zászlóalj között mennyire nehéz feladat. Azt azonban a mérlegeléshez tudni kell, hogy a 2. magyar hadsereg szárnyain tevékenykedő olasz, és német csapatok sűrűsége sem volt nagyobb, az uriv-sztorozsevojei hídfőben elhelyezkedett szovjet lövészszázadok pedig 2-3 km-es szakaszokat védtek, melyek között a hézagok az 500 m-t is elérték. Emellett az előbbi sematikus számítás az erők és eszközök egyenletes elosztását tételezi föl az arcvonalon, tekintet nélkül arra, hogy fő- vagy mellékirányról van-e szó. Márpedig az erők egyenlő elosztásának elve soha nem érvényesülhet a harcrend fölépítésekor; azt mindig a feladat jellege, a terep adottságai és a szükség határozza meg föl- és lefelé egyaránt eltérően a megadott normáktól. Ez azonban a 2. hadsereg esetében alig érvényesült, ami vezetési hibának tekinthető. (...)

Tóth Sándor előszava