A magyar nyelvjárások

TARTALOM

A mozgás és a tánc

A magyar népzene és a népi hangszerek

A magyar népzene az országhatáron belül és kívül egyaránt jól ismert annak a hatalmas munkának eredményeként, amit Vikár Béla, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László és mások végeztek az összegyűjtés, a közreadás és a zenei feldolgozás területén.

Bartók Béla a népzene legfontosabb tulajdonságait így határozta meg: „…népzene mindazoknak a dallamoknak összessége, amelyek valamilyen emberi közösségnél kisebb vagy nagyobb területen bizonyos ideig használatban voltak mint a zenei ösztön spontán kifejezői. Népszerűen szólva: népzene olyan dallamokból tevődik össze, amelyeket sokan és sokáig énekeltek. De ha dallamokat sokan és nemzedékről nemzedékre énekeltek, akkor egyrészt ezek többé-kevésbé át is fognak alakulni – itt így, ott másképp, amott megint másképp – vagyis dallamvariánsok keletkeznek; másrészt viszont eredetileg egymástól eltérő szerkezetű dallamok egymáshoz hasonlóvá alakulnak át: vagyis közös sajátságú, egységes zenei stílust eredményező dallamok keletkeznek.” (Népzenénk és a szomszéd népek zenéje. 3. l. Bp. 1952.)

A magyar népzenekincs alapdallamainak száma meghaladja a háromezret, melyhez természetesen a variánsok felmérhetetlen és beláthatatlan sokasága kapcsolódik. Bármennyire egységes is ez a hatalmas dallammennyiség, benne mégis bizonyos történeti rétegek különíthetők el, melyek közül érdemes a legfontosabbakat megemlíteni.

A magyar népzene legrégibb rétegét az ötfokú hangsor és az alsó kvinten ismétlődő dallamszerkezet jellemzi. Ennek lényege a következő: ha kiindulópontnak az egyvonalas g-t vesszük, akkor a következő hangokat találjuk: g1–b1–c2–d2–f2. A hiányzó hangok gyakran előfordulnak átfogó hangként, de hangsúlytalanul. Ma már ezt tisztán és érintetlenül ritkán találjuk csak meg, de ha a késői századok hatásait lefejtjük, akkor számos újnak tartott dallam alól előbukkan. Az alsó kvinten való ismétlődés e fontos népzenei réteg speciális tulajdonsága. A szöveg négy sorra tagozódik, és amikor az első két sort eléneklik, akkor a második két sort ugyanúgy éneklik tovább, de öt hanggal mélyebben.

Az ötfokú hangsort szinte az egész világon megtaláljuk, és az újabb kutatás Amerikából és Afrikából is hozott példákat, de az a tulajdonság, hogy a második rész pontosan kvinttávolságra követi az elsőt, a {H-411.} magyarságtól keletre eső területek felé mutat. Már egy fél évszázaddal ezelőtt felmerült az, hogy az ilyen jellegű dallamok a legszorosabb rokonságban állnak a Szovjetunióban élő mari (cseremisz) nép dallamaival. Az egyezés sokszor olyan mértékű, hogy a magyar és a cseremisz dallamot alig lehet egymástól megkülönböztetni. Ezt a dallamformát sikerült a csuvasoknál is megtalálni, ahol ugyancsak a legrégibb réteget képviseli. E forma kapcsolatai Mongóliában is előfordulnak, így azt joggal lehet nevezni közép-ázsiainak. Tudjuk azt, hogy a magyar nyelvre a VII–VIII. században milyen nagy hatást gyakorolt a csuvasos nyelvet beszélő bolgár-török nép, így fel kell tételeznünk, hogy a zenei összefüggések is ebből a korból származhatnak.

Felmerült annak a lehetősége is, hogy a halottsiratók obi-ugor, közelebbről osztják kapcsolatot őriztek meg. A kapcsolat azonban nem ilyen egyszerű, mert minden valószínűség szerint csak ugyanabból a forrásból történő merítésről lehet szó, melyből az Észak-Közép-Ázsiából származó régi magyar pentaton dallamvilág is, megfelelő áttétellel, származhatott.

A magyar népdalkincs másik nagy múltú rétegének látszik az, amit az egyes gyermekdalokban és (vö. 620–622. l.) regös-énekekben találunk. A hexachord melodika nyomait kutatva elsősorban a szlávoknál és a németeknél találunk megfelelőket. De minden valószínűség szerint a kapcsolat még sokkal szélesebb lehet, mert az ütempárok, illetve a rövid motívumok hosszas ismétlése megtalálható minden nép zenéjének alaprétegében, sőt megmaradt ősi hagyományaiban is.

{H-412.} A zene jelekkel történő rögzítése csak későn, a VIII–IX. században indult meg a római egyházon belül is. Magyarországon még ennél is sokkal később, így a szabad variálás lehetősége, különösképpen a népzenében, de az egyházi zenében is rendkívül széles körű lehetett. A rögzített népzenei anyag azonban arról is tanúskodik, hogy a magyar népzene sok mindenféle elemet olvasztott magába, így a gregorián énekekből éppen úgy sokat merített, mint ahogy az egyházi népénekek szinte napjainkig megőrizték szoros kapcsolatukat a népzenével. Ismerünk néhány olyan dallamot, melyet vallásos és világi jellegű szöveggel egyaránt énekeltek.

A népzene a középkortól kezdve azonban nemcsak az egyházi, hanem a világi műzene révén is gyarapodott. Ezek egy része külföldről származott, a másik része pedig az országban keletkezett. A királyi és főúri udvarokat külföldi énekesek is felkeresték, és előadták énekeiket. A táncdivat is sok új melódiát hozott és hozhatott magával. Mindezek részletes felderítése még a jövőben is sok feladatot kínál a zenetörténet és a zenefolklór kutatóinak.

{H-413.} Már a középkorban jelentkező nyugati előzmények után a XVIII–XIX. században virágzott ki az új magyar népdalforma, úgy látszik, hogy nyugati hatásra. Ennek jellemzője, hogy a négysoros dallam első és utolsó sora megegyezik, vagyis befejezésül újra halljuk a kezdő sort. Nem számítva a kisebb számú változatokat, a következő négy fő csoportba lehet ezeket sorolni: AA5A5A, ABBA, AA5BA, AABA. Míg a legrégibb réteghez mintegy 200 dallam tartozik, addig ez az újabb csoport, nem számítva a variánsokat, 800-nál is többet foglal magába. Az új magyar népdal széles körben elterjedve gátolta az idegen dallamok beáramlását.

Első pillanatban a dallamok között sok a hasonlóság, de az alaposabb vizsgálat a különbségeket is könnyen meg tudja állapítani. Bár ez a csoport lényegében lezárt, de azért még teremt újat, de az már a legtöbb esetben csak változat. Ez a dallamforma azonban szoros kapcsolatot tart a régi szerkezettel, így a régi A5A5AA nagyon könnyen, minden külföldi hatás nélkül is, átváltozhat AA5A5A formává, és akkor már nyilvánvaló a régi kvintváltó rendszerrel való összefüggése. Ugyanígy a régi hangkészlet nyomát is megtalálhatjuk, még akkor is, ha már ezek zöme hétfokú. Ha azonban a mellékes, súlytalan hangokat elhagyjuk, akkor élőviláguk az ötfokú alapszerkezet. Tulajdonképpen az új és a régi egyaránt szimmetrikus forma, ha pedig a rárakódott hangokat lefejtjük, számos esetben ott találjuk a magyar népzene legrégibb rétegét. Ez egyben azt is bizonyítja, hogy az ötfokúság és a régi kvintváltó szerkezet napjainkig mennyire sajátja a magyar népzenének.

A népies műdalok a múlt század végétől az első világháborúig valósággal elárasztották az egész országot, és nagy mennyiségben eljutottak a magyar falvakba is. Szerzőik nagy részét – köztük éppen a legjobbakat – sajnos nem ismerjük, és már nem is sok remény van felderítésükre. A dalok többsége szövegében és dallamában egyaránt {H-414.} idegen a magyar néptől, készítői művelt emberek voltak, akik a magyar népzenénél jobban ismerték a külföldit. Szövegük és dallamuk egyaránt az életről való lemondást, a reménytelenséget, nemegyszer a halálvágyat tükrözte, így elsősorban a század közepétől a hanyatló közép- és kisnemesi réteg érzelmeit fejezte ki. Hatása mégis érezhető a népdalokban is, mégpedig két vonatkozásban is. A korábban 6–12 szótagos sorok egyszerre megnyúltak, és gyakran még a 25-öt is elérték. Ezek segítségével hatolt be először jelentősebb mértékben a magyar népzenébe a dúr és moll. A magyar népzene azonban akaratlanul is védekezett ez ellen, mégpedig olyan formában, hogy igyekezett azt a maga képére átalakítani. Nem egy olyan népdalt ismerünk, mely ötfokúvá változtatta a korábbi népies műdalt, de bizony ez nem minden esetben sikerült szerencsésen, és valami keverék származott belőle. De még ebben az esetben is értéke csak nőtt.

Szorosan idekapcsolódik a magyar népzene és a cigányzene viszonyának kérdése, annál is inkább, mert Liszt Ferenc a múlt század közepén egy munkájában a magyar zenét – tévesen – cigányzenének nevezte. Ez az elképzelés olyan mély gyökeret eresztett, különösen külföldön, hogy manapság is a legtöbb esetben, ha magyar népzenéről van szó, azt a cigányzenével azonosítják. Ezzel szemben az igazság az, hogy a városi cigányzenekarok a sekélyes népies műzenét játszották, ami szélesebb körök kielégítésére alkalmas. A cigányok zenei repertoárja nagymértékben igazodott környezetükhöz. Így Máramarosban, Biharban, de máshol is a század első felében a cigánybandák változatlanul adták elő a dudásoktól örökölt repertoárt. De a városokban és azok közelében csaknem kizárólag a népies műzenére korlátozódott tevékenységük. Az utóbbi évtizedekben bekövetkezett ízlésváltozás eredményeként, újabban már városokban is gyakran játszanak régi vagy új típusú népdalokat, tehát igazi magyar népzenét.

Ezek után Bartók Béla nyomán vázoljuk fel, hogy a magyar és a szomszédos népek népzenéje milyen kölcsönhatásban állt egymással. Ennek többféle fokozata ismert: 1. Csak idegen szerkezet, részletek átvétele. 2. Az átvett dallamok átalakítása az átvevő nép zenéje jellegének megfelelően. 3. Az átvétel bővüléssel vagy a dallam megcsonkításával. 4. Végül teljes átvétel változtatás nélkül. Meg kell jegyeznünk, hogy van néhány olyan dallam, ami nálunk és a környező népeknél egyaránt megtalálható (pl. Szeretnék szántani, Debrecenbe kéne menni stb.), de ezek egyik nép zenéjére sem jellemzőek.

A német zene stílusával szinte semmiféle közvetlen kölcsönhatást nem lehet kimutatni, az innen származó dallamok többségükben cseh-morva-szlovák közvetítéssel és átalakítással kerültek a magyar néphez. Úgy látszik, hogy a középkor végi és a XVI–XVIII. századi közép-európai német zenét leszámítva a magyar és a német népzene között olyan alapvető különbség adódik, ami a kölcsönzéseket csaknem teljesen kizárja.

Egészen más a helyzet a szlovákkal, nemcsak a nyelvhatáron, hanem attól távolabbi területeken is. A kapcsolat nagyon sokrétű, hiszen a szlovák munkások évszázadokon keresztül jártak le az Alföldre aratni, mint vándor üvegesek, drótosok, gyolcsárusok stb. magyar nyelvterületen keresték a kenyerüket. Érdekes módon a régi típusú népzene {H-415.} nyomát nem vagy rendkívül ritkán találjuk meg a szlovákban, annál gyakrabban előfordul az új magyar népdal. Ez valóságos forradalma volt a magyar népzenének, mely nemcsak Szlovákiába, hanem Morvaországba, sőt Galíciába is eljutott. Ennek oka az lehet, hogy ebben az időben a kapcsolat különösen megerősödött, a XIX. század második felében a katonaság terjesztette a pattogós ütemű új népdalokat. Ezért találunk sok megegyező dallamot a magyarban és a szlovákban.

Ismét más a helyzet a kárpátukránokkal (ruszinok) kapcsolatban. A magyar kanásznóták egy része ugyanis az ún. kolomejka hatását tükrözi, kb. harminc variánscsoportban. Itt valami ilyenféle egymásutániságot tételezhetünk fel: ruszin kolomejka → magyar kanásznóta → verbunkoszene → új magyar népi dallamok. Ugyanakkor ezen a területen is rendkívül erősen jelentkezik az új magyar dallamok hatása, sok esetben teljes átvétele. Némelyik népzenei gyűjteményben ez a 20–40 százalékot is eléri.

Más kapcsolat alakult ki a román népzenével, amit elsősorban Erdélyben érdemes vizsgálni, ahol az együttélés a múltban és jelenben rendkívül szoros. A románok több, egymástól jelentősen különböző zenei területet alkotnak. Ezek többségében a magyar származású ötfokú dallamok ismeretesek, ugyanakkor az új magyar zene csaknem teljesen ismeretlen, legfeljebb Máramarosban fordul elő, de itt minden bizonnyal ruszin közvetítés eredményeként. Ez utóbbi dallamok elterjedésének hiánya többek között zenei alapkincsük más jellegével, illetve az ehhez való ragaszkodással és az ízlésbeli különbséggel magyarázható.

Szerbiában, Horvátországban, Szlavóniában a magyar népzene nyomát hiába keressük. A hatás mindkét oldalon elenyészően kicsiny. Ugyanakkor a Muraközben a régi magyar anyagból történt átvétel rendkívül nagyszámú. Ismerünk olyan gyűjteményeket, ahol a közzétett ötfokú dallamok az egyharmadot is elérik, tehát arányuk sokkal magasabb, mint a magyar anyagban. Ez azonban a délszláv területnek csak egy elenyészően kis része, de a magyar népzene számára éppen konzerváló jellege miatt rendkívül fontos.

Végigtekintettük a magyar népzene egyes rétegeit, amit Bartók Béla 2600 dallam megvizsgálásakor a következőképpen osztályozott: 1. Régi pentaton dallam kb. 200 variánscsoportban kb. 1000 (9%). 2. Új dallam kb. 800 variánscsoportban kb. 3200 (30%). 3. Magyaros dallam, népi műzene kb. 600 variánscsoportban kb. 2500 (23%). 4. Idegenszerű dallam kb. 1000 variánscsoportban kb. 4000 (38%). Ez az áttekintés, mely arányaiban az azóta végzett kutatás következtében lényegesen nem változott meg, világosan mutatja, hogy az új magyar népzene kiteljesedése és általános elterjedése előtt erős idegen hatás fenyegette azt. Ez éppen magyar jellegének rendkívül kis területre történő korlátozódását okozhatta volna.

A népzene átadásának módját hosszú időn keresztül a családon belül meghatározta az, hogy a nagyszülők maradtak otthon a gyermekekkel, míg a szülők, a felnőtt gyerekek a mezőn, a határban dolgoztak. A nagyszülők így sokkal többet foglalkoztak az unokákkal, és adták át népzenei ismereteiket. Ez a hagyományozási mód a falusi élet üteme megváltozásával csak az utóbbi időben bomlott meg.

{H-416.} A dalolásra régebben nagyon sok lehetőség kínálkozott, így a közös munkák egész sora nem eshetett meg nótaszó nélkül. Régebben az együttesen végzett robotmunka, majd a nagybirtokokon teljesített napszámos-, summásmunka adta a keretet, ritkábban a munka közben, gyakrabban a pihenőben. A már említett kukoricafosztás, a fonó, a szüret mindmegannyi alkalom a dalolásra. Az ilyen jellegű munkák megszűnésével természetesen a dalolás lehetősége is csökkent.

A gyermekek játékában, a lányok összejövetelein, a vasárnapi sétáláskor nem maradhatott el a dalolás. Az alkalomhoz kötött dalok a szokásokhoz kapcsolódtak, melyeknek egész rendszere alakult ki. A lakodalom egyes részeihez meghatározott nóták jártak. A karácsonyi, húsvéti, pünkösdi dalok éppen úgy mások voltak, mint a farsangi dalok vagy a Szent Iván-napi tűzugrás ma már elfelejtett énekei. Mindezekről a szokásokkal kapcsolatban még szólni fogunk (vö. 614–615. l.).

*

A magyar népi hangszerek jelentős részét a jó hallású és a zenét kedvelő parasztok általánosan használták, gyakran készítették is. De olyanok is akadnak, melyeket alkalmanként összeállt zenekarok, sőt elsősorban zenével rendszeresen foglalkozók kezén találunk meg.

A magyar faluhoz a középkorban is hozzátartozott a zene és az ének. Zsigmond lengyel herceg 1500 körül Magyarországon töltött hosszabb időt, és egy alkalommal együtt daloló asszonyokat és férfiakat hallgatott meg, míg más esetben cigányok citerán játszottak szállásukon. A XV. század közepén a Bécsi Kódexben a hangszerekről ezeket olvashatjuk: „Az üdőben, melyben hallangatók a trombitának, sípnak és hegedőnek és bozfában alkotott igric készségnek és a zsoltárnak és dobnak szózatát.” De középkori források arról is vallanak, hogy a hegedősök, kobzosok, lantosok, regösök, igricek, síposok járták az országot, és szerszámaikból hol szomorú, hol vidám dallamokat csaltak ki, s ezzel kísérték énekeiket. Amint a középkorban a nemesi osztály és a parasztság műveltsége általában nem állt messze egymástól, úgy minden bizonnyal a hangszerek jelentős része is megegyezett. A fúvóshangszerek közül legegyszerűbbek a különböző sípok, melyeket már a történeti források is mint önálló vagy részhangszereket gyakran emlegetnek: bordósíp, nádsíp, tárogatósíp, töröksíp stb., de ezek és társaik szerkezetét, hangjait ma már kevéssé ismerjük.

A síp, a keleti nyelvjárási területeken a sültű, amit már a XVII. század közepén említenek süvöltyű formában, a nagyon régi sí ~ sív, „ordít, sír” hangutánzó tőből eredt. Széles körű elterjedtségét nemcsak a nyelvemlékek, hanem az ezeknél is nagyobb múltra visszatekintő, samanisztikus elemeket őrző gyermekversek is mutatják:

Gólya, gólya gilice,

Mitől véres a lábad?

Török gyerek elvágta,

Magyar gyerek gyógyítja,

Síppal, dobbal, nádihegedűvel.

Sárrét (Bihar m.)

{H-417.} A legegyszerűbb formáit nádból készítették, és ennek a magyar nyelvterületen többféle változata ismert. Az egyik egyetlen, kb. 25 cm hosszú nádszárból készül, melynek egyik végét betömik, a másik végére a nyelvsípot helyezik el. Az oldalára több, általában hat lyukat fúrtak, melyen a dallamot játszották. Készítettek kettős nádsípot, és ezen tanult az, aki később a dudán kívánt játszani. A nádsíp a gyermekversekben, így az alábbi kiszámolóban is előfordul, mutatva annak általánosan elterjedt voltát:

Lementem én a pincébe vajat csipegetni,

Utánam jött édesanyám pofon veregetni.

Nád közé bújtam, nádsipot csináltam.

Az én sípom így szólt: di, dú, dú,

Te vagy az a nagyszájú.

Ez a gyermekvers azt is megörökíti, hogy a sípokba beledünnyögtek, és ezzel festették alá a dallamot. Készítették a sípokat különböző fákból, fahéjból, aminek különösen a pásztorok voltak nagy mesterei. A megfelelő hangokat az ajak mozgatásával, a levegő megfelelő adagolásával idézik elő. Mindebből következik, hogy minden sípnak a hangja, hangterjedelme egyéni.

A síp azonban idővel lejjebb szorult a zeneeszközök ranglétráján, és nagyobbrészt gyermekjáték lett belőle. Helyét a furulya foglalta el. Ennek elnevezése olyan vándorszó, mely feltehetően a vlach pásztorok nyelvéből került át más nyelvekbe. Általában kétféle formája ismeretes: az egyik a hosszú, mely megközelíti az egy métert, öt lyukkal. Ezek közel a végéhez helyezkednek el, így használata közben a fejet erősen fel kell emelni. A másik a rövid változata, melynek hossza 30–60 cm között váltakozik, és oldalára hat különböző nagyságú lyukat fúrnak. Rendszerint jávor- vagy bodzafából készítik maguk a használók. Az első világháború előtt az erdélyi románok, a felvidéki szlovákok faragtak eladásra is furulyákat, melyekkel faluról falura vagy vásárokra jártak.

A furulya férfihangszer, melyet az utóbbi évszázadban elsősorban a pásztorok használtak, egyedül a maguk gyönyörködtetésére. Tánczenét vele – a csángók kivételével – már sehol sem szolgáltatnak. Mivel a furulyák hangolása különböző, ezért együttes zenekari használatuk már csak ez okból sem lehetséges. Egyébként a pásztorok a hangszerüket, különösen a Dunántúl, sokszor faragták az éppen ott szokásos karcolt vagy domborított díszítményekkel.

A pásztortülköket a szarvasmarha szarvából készítették, ezek inkább jelzésre szolgálnak, igaz, hogy ezek zenei jellegűek. A tülök készítésére a magyar szürke szarvasmarha szarva különösen alkalmas volt, már csak hosszánál fogva is. A kisebb szarvakat rézlemezzel kitoldották. A tülkök rendkívül magas hangúak, és ezért lehetséges rajtuk az alaphangot is megfújni. Ugyancsak ebből következik, hogy a természetes skála négy hangját lehet megszólaltatni segítségükkel. A jelek legnagyobb részben hangutánzók, és azokat a hívogatókat akarják zeneileg megszólaltatni, amikkel a sertést, lovat, szarvasmarhát szokták szólítani.

Az egyik legelterjedtebb magyar fúvós hangszer a duda, mely egy {H-419.} nagyobb bőrtömlőből és az arra szerelt sípokból állott. A duda szláv eredetű szó, de azt nem lehet meghatározni, hogy honnan is vette át a magyarság, mert az összes környező szláv népeknél az elnevezés és a szerszám egyaránt megtalálható. Régebben, főleg a nyelvterület déli részén, gajdának is nevezték, ami olyan, végső soron feltételezhetően szláv eredetű vándorszó, melyet a vlach pásztorok terjeszthettek el. Elterjedését az is mutatja, hogy a Gajdos családnevet már a XV. század első éveiben feljegyezték. A duda magyar származású neve még a XVIII. században is előfordult: „Muzsika szerszám, mellyel a barompásztorok szoktak élni, melyet tömlősípnak hívnak közönségesen.”

A duda egyik alkatrésze a tömlő, melynek az a feladata, hogy a két sípot egyenletesen levegővel lássa el. Többnyire báránybőrből, ritkábban kecske- vagy kutyabőrből készítették. A megnyúzott bőrnek csak az első részét használják fel, de az első két lábból is csak egy-egy csonkot hagynak meg. Így a nyakkal együtt összesen három nyílás keletkezik a bőrön. Ezután a bőrt kikészítik, befenekelik, úgyhogy a gyapjas része befelé helyezkedjék el. Majd elkészítik a dudaszerszámokat. Először a fúvót helyezik el, melyen keresztül a levegőt a tömlőbe juttatják, majd következik a mély hangú síp, a bordósíp beszerelése, melyen egy lyuk van. A kettős dallamsípnak 6+1 lyuka van. Mindkettőnek nádból vágott, egynyelvű fújókáját kos- vagy kecskefej rejti. Az Alföldön férfi- vagy menyecskefejű dudák is előfordultak.

A duda régebbi hangolásáról, hangmagasságáról semmit sem tudunk. A századunkban megfigyelteké többféle. Az alaphangjuk F és B között helyezkedik el. A dallamsíp hangsora többnyire mixolyd. Ha ennek első lyukát felnyitják, akkor a nála mélyebb hangot fel lehet emelni egy félhanggal. Ezt azonban ritkán, inkább csak cifrázásra használják. A dudán általában összesen nyolc hang szólaltatható meg.

A XVI. századtól kezdve széltében elterjedt hangszer a duda. A dudást megbecsülték, hiszen például I. Rákóczi Ferenc fejedelem tizenegy zenésze közül 1666-ban csak a trombitás és a hegedűs kapott magasabb fizetést. Az erdélyi fejedelmek közül különösen Apafi Mihály szerette a duda hangját, ha hosszabb útra ment, kedvelt dudásait is magával vitte. A XVIII. században már a nemesi udvarokból kikopott ez a hangszer, és csak a parasztzenekarokban kapott helyet. A múlt század első felében már többnyire egyedül használták, és minden valószínűség szerint ekkor keletkezik az a közmondás: „Két dudás nem fér egy csárdában.” Ez egyben arra is utal, hogy a dudák összehangolása nehéz mesterség, és ritkán lehetett megvalósítani. Alkalmi és rögtönzött táncos összejöveteleken még későbben is táncoltak rá, de a citera, főleg a cigányzenekarok innen is kiszorították. Legtovább a pásztorok őrizték, és közülük kerültek ki a legjobb dudások.

A jó dudást messze földön számon tartották, és pásztori táncnótát is csináltak róla:

Aki dudás akar lenni,

Pokolra kell annak menni,

Ott kell annak megtanulni,

Hogyan kell a dudát fújni.

{H-420.} Némelyik olyan jól megtanulta, hogy még kerek mondák is maradtak fenn róluk. A Nagykunságban az egyik pusztai csárda dudásáról tartotta fenn az emlékezet, hogy amíg fújta a dudát, a táncoló nem tudta abbahagyni a táncot. Másokról meg azt híresztelték, hogy a mestergerendára akasztották a dudát, és az ott fújta magától a legszebb nótákat. Mikor pedig a táncot abbahagyni nem tudó legények négyen akarták kitenni az udvarra, meg se tudták azt mozdítani. Az ilyen híres dudások is csak megfáradtak egyszer, és arra a nótára kezdtek:

Elfáradtam, öreg vagyok,

A dudámnak békét hagyok.

Fújtam, míg bírtam eleget,

Meguntam az életemet.

A húros hangszerek közül számos csak peremterületen él, mint például a koboz Moldvában, ahol a román cigányok szomszédságában könnyebben fennmaradt. Maga a szó is valamelyik török néptől, de legvalószínűbben {H-421.} a kunoktól vagy besenyőktől származik, de az is lehet, hogy e népek csak a korábban megvolt zeneeszközt élesztették újra. Általános elterjedését mi sem mutatja jobban, mint az, hogy Magyarországról szólva a XVII. század elején megállapítják: „.…hazámban penig még csak a gyermekek is azt pengetik”. A múlt század második felében még használták: „A koboz egy gitárszerű hangszer, melynek öt bordája, rövid nyaka és nyolc húrja van, ezt tollal pengetik, s a zenekarban a nehezen hordozható cimbalmot helyettesíti.” A nyugati területeken tojásdad alakú, vékony nyakú, négy–öt bél- vagy sodrott húrral ellátott zeneszerszám. A játszó jobb kezében, félig ölében tartotta, és bal keze ujjaival pengette azokat. Használatának elterjedését feltehetően a német eredetű lant, hárfa korlátozta, melyek kezdetben sem sokban különbözhettek a koboztól, amit az is bizonyít, hogy időnként annak szinonimájaként fordulnak elő. így többek között Comenius egyik könyvében együtt ír róluk: „koboz avagy hárfa”.

A tambura húros, pengetős hangszer, mely feltehetően délről került a magyarsághoz. Az évszázadok alatt különböző hangszereket jelöltek ezzel a névvel, így a XVII. században Comenius írja róla: „A tombora áll húrokból, melyek húr tekerő szegecskékkel megvonattatnak.” A XVIII. században: „Egy csigahaj, melyből tomborát csinálnak.” A Duna–Tisza közén a citerával azonosítják, leginkább annak nagyobb változatát nevezik így. Legáltalánosabb mégis az a forma, melynek körte alakú testét elöl lemezzel fedik le, melyből a vékony és viszonylag rövid nyak kiindul. Általában négy acélhúrt feszítenek ki rajta, melyek közül kettőn a dallamot játsszák, kettőn a kíséretet. Általában ülve játszottak rajta, úgy, hogy a szerszámot ölükben tartották. Századunkban elsősorban a citera szorította ki.

A tekerőlant, röviden tekerő, újabb nevén nyenyere minden valószínűség szerint nyugatról kerülhetett Magyarországra. Ősét a XVI. században gyakran emlegetett kintornában sejthetjük, mely szó a „verkli” jelentést csak a nyelvújítás során, a XIX. században vette fel. Ez egy tízhúrú zeneszerszámként tűnik elő forrásainkban. Hogy pedig a tekerőlant és a kintorna valami egymáshoz közel álló zeneszerszám lehetett, arra ismét csak Comenius a tanúnk: „Tekerő lant, kintorna: lyra”.

A XVIII–XIX. századi nagy fellendülés után a tekerő a Dél-Alföldön, elsősorban Szentes környékén maradt meg, itt éltek legjelesebb készítő mesterei is. A bonyolult szerkezethez különleges szerszámok, számítások szükségesek, s ezek sokszor családban féltve őrzött titkokként szálltak nemzedékről nemzedékre. A ma ismert példányok többsége négy-, kisebb része öthúros. A húrokat gyantázott kerék szólaltatja meg, mely mind a négy húrt egyszerre dörzsöli, és azokat transzverzális rezgésbe hozza. A hangmagasságot billentyű segítségével szabályozzák. A hangolást „á-ba” végezték, de ezt nem tudták megfelelő módon ellenőrizni, azért a g–c között ingadozott. Általában szerették azt az á-nál magasabbra hangolni.

A szentesi tekerősök háromféle játszási módot ismernek. A halk játszáskor egyenletesen forgatják a kereket, és sűrű cifrázással játsszák a dallamot, amit aláfest a másik három húr erősen zúgó-búgó hangja. A friss vagy recsegős játékmód a tánchoz szolgáltatja a zenét. A recsegő {H-422.} húr alá egy kis fácskát erősítenek, a kereket ritmikus mozdulattal, kis megszakításokkal tekerik. Ez a feszes és cifrázások nélkül előadott dallamot jellegzetesen ritmikussá teszi. Végül a dudát úgy utánozzák, hogy a recsegő húrt egy kis kampó segítségével kikapcsolják. A dallamhangoknál a billentyűt vissza-visszaengedték. Ez az eljárás a duda második sípjához hasonló kíséretet ad.

A tekerő készítői és használói szegény napszámosemberek voltak, akik ezzel inkább csak kiegészítették egyéb keresetüket. Régebben a dudával, későbben klarinéttal vagy hegedűvel párosították, ami a dallamot jól megerősítette. A legutóbbi időben a tekerős többnyire egyedül járt, kocsmákban, disznótorokban, névnapokon szívesen látták, játékát pénzzel, itallal, élelemmel viszonozták. A tekerőn csak férfiak játszottak, de magát a szerszámot gyakran illették női névvel, így többnyire Bözsinek, Katinak becézgették.

Manapság is élő és széles körben elterjedt húros zeneszerszám a citera. A szó eredete a latinhoz vezethető vissza, amit számos európai {H-423.} nyelv onnan vett át, de pontos eredetét a magyarban nem lehet megállapítani. Mindenesetre későn, csak a XVI. században tűnik fel. A szó latin eredetijét Anonymus krónikája is emlegeti, igaz, nem tudjuk bizonyosan megmondani, hogy milyen hangszer rejtőzhet mögötte.

A magyar nyelvterületen többféle citeraforma ismeretes. Ezek közül legegyszerűbb az úgynevezett vályú alakú, amelyik rendszerint egyetlen darab puha- vagy keményfából készül, olyanformán, hogy annak belsejét kivájják. Általánosan elterjedt változata, amikor az egyik oldalát fokozatosan szélesítik, és így jönnek létre a kölyök- vagy oldalfejes citerák. Ezek fejét régebben díszes faragványokkal ékesítették, lófejnek vagy csigának faragták, újabban csak egyszerűen lekerekítik, mert kevesebben értenek a faragáshoz. A harmadik típus a hasas citera, melynek az egyik oldalán kidomborodó rész van, s ez különbözteti meg az előbbiektől. Ez az osztrák-stájer területről került a magyarsághoz, ahol pengető hangszerként ujjal játszottak rajta, a magyaroknál azonban éppen úgy használják, mint a többit.

A magyar citerák döntő többségét mixolyd hangsorra hangolják. A nagyobb méretű, 70–80 centiméteres citerák alaphangja g körül van, míg a 40 cm nagyságú kisebb példányoké magasabb egy oktávval. Az előbbiek hangsora három oktávot is magába foglal, míg a kisebbeké két, legfeljebb két és fél oktáv. A dallamhúrokon megszólaltatható hangsorok szerint a Felföldön és a Dunántúl a diatonikus citerákat használják, melyeknek kótái vagy rovátkái egy sorban helyezkednek el. Az Alföldön általánosak a kromatikus citerák, melyeknek rovátkáit két sorban csoportosították.

A citerások régebben állva, a szerszámot ferdén tartva játszottak, újabban az is előfordul, hogy kis széken ülnek, és a szerszámot egy nagyobbra helyezik el. A citerás jobb kézben szorítja a verőt, ami lúd-tollból, szarudarabból, újabban celluloid lapocskából készül, míg a bal kezével, a mutató- vagy hüvelykujj segítségével szorítja le az acélból készült húrokat. A citerázást könnyen és gyorsan megtanulták, ezért meglehetősen elterjedt hangszer volt. Általában férfiak játszottak rajta, de helyenként jeles női citerásokat is számon tartottak.

{H-424.} A citera, amit az ügyesebb fúró-faragó emberek maguk is elkészítettek, csaknem minden házban előfordult. Éppen ezért a kisebb mulatságok a nélkül elképzelhetetlenek voltak, így a kukoricafosztás, a fonó befejezéseként citerára táncoltak. A vasárnap délutáni táncos összejöveteleken is ez volt a legfontosabb hangszer. Téli esténként szívesen hallgatták táncolás nélkül is. Csak az újabb időben kísérleteznek citera-zenekarokkal, amikor a nyolc-tíz résztvevő lényegében ugyanazt játssza, legfeljebb közülük egy-két ügyesebb ritmikus, harmonikus kíséretet játszik.

A hegedű az utóbbi két évszázadban a paraszt- és az ún. cigányzenekarok legfontosabb szerszáma. Kétségtelen, hogy a középkorban valamiféle pengetőhangszert jelöltek ezzel az elnevezéssel, a XVI. századtól kezdve már mint vonós hangszer ismeretes. Egy XVII. század végi utazó csodálkozva jegyzi meg: „A magyar hegedűsök egészen sajátságos módon kezelik hangszerüket: vonásuk igen hosszú, nyújtott, olyféle rángatásokkal, melyeket más nemzetbéliek nem tudnak.” A hegedű Magyarországon is, az általános európai fejlődést követve, a XVIII. század végétől kezdve egyre inkább megközelíti mai formáját.

A cimbalom a magyarban egy, a latinból származó, Európa jelentős részén elterjedt vándorszó. Ez eredetileg harangjátékot jelentett, de a magyar nyelvben már a XV. században húros ütős hangszer nevéül szolgált: „Énekeltek istennek cimbalomokban” – írja róla az egyik magyar kódex, tanúsítva, hogy e korban még az egyházi zenében kapott helyet. 1596-ban azt említik: „ …nem ujjaikkal pöngetik a húrokat, hanem faverővel verik s tele torokkal énekelnek hozzá.” Ez egy nagyobb, trapéz alakú érchúros szerszám, amit fém- vagy fapálcákkal vertek. A XVII. században már széltében elterjedt, majd a következő század végétől kezdve a magyar zenekarok nélkülözhetetlen tartozéka.

A fenti magyar zeneszerszámok nagyobb részét nem egyedül, hanem zenekarokban használták már a középkorban is. Ezek összetételére a nagyon is szórványos feljegyzésekből csak következtetni tudunk. Az egyik, XVI. század elejéről származó kódex azt írja, hogy Szent István halála után (1038) „Magyarországon hegedülést, sípolást, dobolást, táncot megtiltották lenni”. Ezek feltehetően együvé tartoztak. Egy másik, hasonló korból származó kódex a táncra „hegedűst, lantost, dobost, cimbalomost” keres. 1563-ban az egyik jeles kálvinista prédikátor szemére veti híveinek: „Hegedű, lant, síp és dob vagyon a ti lakodalmotokban, és nincsen vége az lantolásnak, hegedülésnek, dobolásnak.” A következő század végén arról panaszkodnak: „Isten jajt kiált azoknak, kiknek lakodalmukban vagyon hegedű, lant, síp dob és bor.”

{H-425.} A XVII. század végén egy külföldi utazó leírt egy főként vonós hangszereken játszó parasztzenekart. Megállapítja, hogy bármennyien is vannak a zenekarban, a nótát az első diszkanttal ugyanazon a hangon és nyolcadban, melyet kontrának neveznek, húzzák. A hegedűzőket segíti a duda, mely folytonosan búgva jól kíséri a dallamot. A XVIII. század közepén Czinka Panna (megh. 1772) alakítja meg – tudomásunk szerint – az első mai értelemben vett cigányzenekart. Maga a prímet játszotta, amit egy kontrás, egy bőgős és egy cimbalmos kísért. Úgy látszik, hogy az évszázad végén már újra bővülnek a zenekarok, amint arról egyik költő sorai tanúskodnak.

Hárma hegedűjét füléhez illette.

Cimbalmos cimbalmát térdére rátette.

Bőgőjéhez egy vén magát görbítette.

1823-ban pedig ezt olvashatjuk: „Nevezetes tulajdona a magyar muzsikának, hogy közönségesen négy eszköz által gyakoroltatik, úgymint: két hegedű, egy bőgő és egy cimbalom, noha ezek mellett az újabb időkben többféle fúvóeszközt is hozzáalkalmaznak.” Valóban a bőgő, gordon, brugó „nagy hegedű” csak a XVIII. század második felében jelenik meg Magyarországon, és ettől kezdve fokozatosan szorítja ki a dudát, melynek szerepkörét átveszi. Ugyanekkor jelenik meg a klarinét is, melyre a fentebbi forrásunk utal.

A parasztzenekarok, különösen az archaikus vonásokat jól konzerváló Erdélyben, szinte napjainkig megőrizték rendkívül egyszerű összetételüket. A csíki székelyeknél hegedű és gordon alkotott egységet, {H-427.} a palócoknál a dudához hegedű, később klarinét járult, a Dél-Alföldön a tekerőt klarinét kísérte. Már összetettebb a mezőségi Szék (Kolozs m.) három tagból álló bandája: hegedűs, brácsás, csellós. A hegedűs a dallamot játssza, a brácsás a harmóniát, a csellós rendszerint a harmóniák basszusát, ritkán a hegedűvel uniszónó a melódiát. A brácsás hármas fogással előállított hangzatokat szólaltat meg, melyek csaknem mindig dúrhármasok.

Nagyjából ennek kiegészített és megnagyobbított változatai napjainkban is az ún. cigányzenekarok. Az első hegedűs, a prímás játssza a dallamot, egy vagy két brácsás csatlakozik hozzá. Mindezt kiegészíti a nagybőgő, ritkábban a kisbőgő. A klarinét a legtöbb esetben éppen úgy elmaradhatatlan része ezeknek a bandáknak, mint a ma már nem térden tartott, hanem lábakra állított cimbalom. Mivel az utóbbi évtizedekben a cigányzenészek közül sokan végeznek zenei iskolákat, így általában közelebb kerültek a magyar népzene régi és új rétegéhez.

A magyar nyelvjárások

TARTALOM

A mozgás és a tánc