A népköltészet elvi kérdései

Népköltészetnek általánosságban a dolgozó nép széles tömegeiben keletkezett vagy ott elterjedt, közkeletűvé vált költői műveket nevezzük. Ez más szóval azt is jelenti, hogy a népköltészet egyik sajátos megjelenése annak, amit irodalomnak nevezünk. E művek összességét – mint ismeretes – nemzetközi műszóval gyakran a folklór elnevezéssel is szokták jelölni. Maga a szó eredetileg „népi ismeretet”, a nép tudását, tudományát akarta jelenteni, azt, „amit a nép tud”. Később azt a tudományágat kezdték érteni alatta, mely a nép szellemi életének különböző megnyilvánulásaival (népköltészet, népzene, népi díszítőművészet, szokások, hiedelmek stb.) foglalkozik. Ilyen értelemben a népköltészet kutatása a folklór egyik ágának tekinthető.

Amikor népköltészetről beszélünk, hangsúlyoznunk kell, hogy a „nép” szót „dolgozók” értelemben használjuk, tehát nem kizárólagosan a parasztságot értjük alatta, ahogy ezt a legtöbb régebbi népköltészettel foglalkozó mű szerzője tette. Az ipari dolgozóknak, a munkásságnak is megvan a maga népköltészete.

Az ipari munkásság és a dolgozó parasztság folklórja egyébként sokban érintkezik, amit elsősorban a közös kizsákmányolóik ellen folytatott harc mellett az is magyaráz, hogy Magyarországon az ipari dolgozók jelentős része a mai napig a parasztság köréből kerül ki, s új munkaviszonyai közé magával hozza falusi környezetének dalait, meséit, s melynek hagyományos tartalmi és formai világa továbbra is nyomot hagy költészetén.

A ma közismert magyar népköltészeti művek jelentős része a dolgozó parasztság körében keletkezett – a régi népköltészeti hagyományokat nálunk különösen az agrárproletariátus, a pár holdas kisparasztok és középparasztok őrizték meg. Vikár Béla már a múlt század végén megállapította, hogy népköltészeti alkotást csak a szegényparasztság őriz. Kodály és Bartók szintén hangsúlyozta, hogy értékes dallamokat, ősi dallamokat csak a szegényparasztság körében tudtak találni. Móricz Zsigmond is azt írja önéletrajzi regényében, hogy a módosabb gazdához nem is illett az, hogy énekeljen, vagy mesét mondjon. A módos gazda meghallgatja a történetet a fonóban, a kenderdörzsölésnél, megnézi a tréfás szokásokat. Ott áll, és nézi, hogy a szegény nép hogy mulat. De hogy részt vegyen mesemondásban vagy közös éneklésben, az lehetetlen volt. A parasztság szóhagyományait, szokásait tehát lényegében a dolgozó parasztság teremtette s őrizte meg. A gazdag parasztoknak a népköltészettel való kapcsolata a tréfák, anekdoták keskeny rétegére s az értéktelen, „álnépies” műdalokra és a szokásvilág egyes formáira vonatkozik, ez utóbbiak éppen a módosság hangsúlyozását szolgálták.

Azonban a műköltészet nem egy alkotása népivé, népköltészetivé válhat, ahogy műszóval mondjuk, folklorizálódhat. A magyar költők alkotásai közül különösen Petőfinek került sok dala a nép ajkára. Az ilyen költői művek népszerűségét a nép érzéseit, harcait kifejező {H-441.} tartalmuk magyarázza. Átmenetileg divatossá válhatnak s látszólag a népköltészethez hasonlóan terjedhetnek értéktelen dalok is (slágerek), de ezek, akárcsak a múlt század második felében kialakult érzelmes műnépdalok, nem tartoznak a népköltészethez.

A népköltészet alkotásainak jelentős része a dolgozók életét tükrözi. Hogy ez így van, ezt nemcsak a magyar népköltészet és nemcsak az utolsó 200 esztendő népköltészete bizonyítja, hiszen már időszámításunk előtt 2000 évvel „A paraszt panaszai” címen ismeretes egyiptomi keretes elbeszélés is kesergi a parasztság gyötrelmeit.

Arról, hogy a magyar nép szabadságharcainak milyen hőseire emlékezik vissza, a történeti hagyományok és a mondák kapcsán részletesen szólunk majd, s a forradalmi hagyományok kérdését az egyes műfajok tárgyalása közben szintén tárgyaljuk. De ebben az összefüggésben szintén kínálkozik néhány olyan, önmagában is beszédes példa megemlítése, mely félreérthetetlenül kifejezi a nép forradalmi indulatát, azt a robbanásig feszült gyűlöletet, amellyel szeretett volna visszaütni azokra, akik évszázadokon keresztül ütötték. Hadd említsük meg a tréfás mesékhez tartozó „Haragszik a gazda?” országszerte népszerű mesecsoportot. Béreslegénye szerződtetésekor a gazda kikötötte, hogy nem fizet, ha az a szolgálat alatt megharagszik. A szolgalegény győzelmével végződik a mese, szétrombolja gazdájának földjét, házát, medvét ereszt rá, s így kérdezi mindig: „haragszik a gazda?” … Vagy említsük meg azokat a mesetípusokat, amelyeket „Nagy Kolos”, „Kis Kolos” néven ismerünk (l. 270. kép), továbbá az „Igazság és hamisság” mesetípusát: ezekben a falu kulákja és a falu szegénye kerül egymással szembe, végigtiporja, tönkre akarja tenni a szegényparasztot a kulák, míg végül a szegényparaszt diadalmaskodik.

Nem véletlen, hogy egyik gyűjtőnek azt mondották: „Csak az az igazság, ami a mesében van. Miért nem tud az ember is ilyen lenni?” A példák befejezéséül egy (Kálmány lejegyezte) népi anekdotát idézünk. Kitűnik ebből, hogy a magyar nép 1914-ben ösztönösen is milyen világosan látta a kapitalizmus, az imperializmus és a háború összefüggését. „Amikor a mostani világháború kitört, Rudolfnak üzente vissza a király, rózsákkal rakatom ki az utadat. Inkább Rocsild-fejekkel rakasd ki, üzente vissza Rudolf a kengyelfutóval. Azt az egyet nem töhetem édes fiam, felelte a király, mert ők nyomják neköm a pénzt a háborúhoz. Így hát nem is jött haza Rudolf királyfi.”

Az előbb idézett népmesék tartalma azonban nem csupán a népköltészetnek és a nép történetének szoros, elválaszthatatlan egységét mutatja meg, ismételten rávilágít a népköltészeti alkotások hatalmas agitatív erejére is.

A népköltészet és a műköltészet, tehát az, amit általában irodalomnak nevezünk, egyaránt a felépítményhez tartozik. Helytelenek tehát azok a nézetek, melyek tagadni próbálják a népköltészet felépítmény jellegét, és azt akarják hangsúlyozni, hogy a folklórban éppúgy találhatók „állandó”, „osztályfeletti”, „folytonos” elemek, akár a nyelvben. A félreértés ebben az esetben abból származik, hogy a népköltészetnek valóban vannak állandónak, folytonosnak látszó formulái, motívumai, formai elemei, évszázadokon át napjainkig mintha elevenen élnének. De ezek a formulák, motívumok egy adott alapot {H-442.} tükröznek vissza, s a részletes elemzés azt is megmutatja, hogy az egyes ilyen formulák, motívumok a régi elhalása után egy új alapot tovább szolgálva, maguk is az új tartalom hordozói lesznek. A népköltészeti alkotások elemeinek egyik legfőbb sajátossága az állandó átalakulás, változás. Kétségtelen azonban, hogy a népköltészetnek a múltban kialakult formulái, motívumai, sőt tartalmi elemei a feudalizmus korában is, a kapitalizmus korában is sokszor meglepő rokonságot árulnak el, bár teljesen sohasem azonosak.

Nem vitatható, hogy a népköltészet felépítmény, s így fejlődésének törvényszerűségeit a társadalmi élet törvényszerűségei határozzák meg, akárcsak a műköltészetét.

Az irodalomnak azonban mint felépítménynek, s ezen belül is mint ideológiai formának, megvan a maga sajátos jellege. Művészi eszközökkel tükrözi a valóságot, megismerteti velünk, s ezáltal ösztökél bennünket megváltoztatására. Ez érvényes a népköltészetre is, a műköltészetre is.

Az irodalom és a népköltészet formavilága sok vonatkozásban azonosságot mutat. A művészi megformálás anyagát mindkettőben a nyelv adja, s rokonok, nemegyszer azonosak legfőbb műfajaik (dal, ballada stb.), arról nem is beszélve, hogy nem egy műköltészeti alkotás népköltészetivé válhat, folklorizálódhat, a műköltészet szintén számtalanszor irodalmivá tesz népköltészeti formákat, sőt a szocialista társadalomban a kettő közötti különbség végleg eltűnőben van, a régi népköltészeti alkotások nemcsak a parasztság körében terjednek szájról szájra, hanem a könyv, a színpad, a rádió útján az egész nép közös kincsévé válnak, irodalommá lesznek.

Mindez azonban nem jelentheti azt, hogy a népköltészet történeti tanulmányozása lehetséges ez utóbbi sajátos jellegének figyelembevétele nélkül.

A népköltészet és műköltészet egységének hangsúlyozása mellett nem szabad tehát elfeledkeznünk arról, hogy a népköltészet egészen napjainkig lényegében szájhagyományozott formákban él, egy igen jelentéktelenül vékony rétegét kivéve, amely írásos formákon keresztül nyilatkozik meg. Ezzel szemben a műköltészet már kezdettől fogva az írásbeliségre, írásosságra apellál. Hogy mindez nem puszta formális különbség, gondoljunk az irodalom latin elnevezésére, a literatura szóra, amely a betű szóból ered, tehát magában foglalja az írásbeliség fogalmát. A magyar irodalom szóban is benne van az írásbeliség fogalma. Az irodalom tehát kezdettől fogva igyekezett írásos formában megrögzíteni az alkotást, szemben a népköltészettel, amely, egészen a szocializmusban kialakuló formájáig, az élőszó erejére, a szájhagyományon keresztül való továbbadásra támaszkodott. Tudjuk ugyan, hogy a XVIII. századig a műköltészet világában is igen erősen hatott az élőszó. De amíg a népköltészet alkotásait a tudatos népköltési gyűjtés megindulásáig alig írták le, addig a műköltészetet már a kezdeti formáknál kísérte a lerögzítés szándéka. Ismeretes, hogy már a homéroszi költészet előadói, az aidoszok és rapszodoszok mellett hamarosan megjelentek a megőrzők, a magyarázók, akik a homéroszi filológia első kialakítói voltak, s az írásbeliségen alapuló irodalom felé mutattak.

{H-443.} A népköltészet egyik legfőbb jellemzője viszont már a legidősebb időktől az, hogy csak a közösségen belül képzelhető el. Megszületésének minden mozzanata, továbbélése, mint a kifejezésben is benne van, szájról szájra továbbadott, ez viszont azt is jelenti, hogy állandóan egy változtató, állandóan javító, alkotó közösség ítélete alatt áll. Bizonyos magános dúdolgatást, énekelgetést nem számítva, a népköltészet, a hiedelemvilág kis történeteitől kezdve a drámai játékokig, minden formájában a közösség jelenléte előtt, annak alkotó részvételével teremtődik. Ez az első törvényszerűség, amely a népköltészetre jellemző. Sőt vannak igen kitűnő folkloristák, akik csak abban az egy jegyben látják a népköltészet és a műköltészet megkülönböztető vonását. Így maga Bartók a népdal meghatározásában azt mondja, hogy népdalnak az tekinthető, amelyet egy közösség elfogadott, magáénak tart, s a közösségben állandóan él vele.

A műköltészet szintén a közösséget, az osztályt, a nemzetet tükrözi. De a kettő között mégis van különbség. A műköltészet világában a közösség hatása, a társadalmi valóság visszatükröződése mindig az alkotó egyéniségén, egyéni alkotáson keresztül történik. Ez magyarázza azt, hogy ugyanegy kornak azonos társadalmi problémáit például másképp fejezik ki Goethe és Schiller, illetve magyar kortársaik. A népköltészetben az egyéni szándék, tehetség is csak a közösség által adott hagyományos keretek között fejezheti ki önmagát, osztályát.

Eljutottunk tehát odáig, hogy a műköltészet és a népköltészet kapcsolatait, valamint fokozati különbségeit vizsgálva leszögezhetjük, hogy amíg a műköltészetben a közösség az egyénin keresztül tükröződik, és mindig az egyénin keresztül fejezi ki mindazt, ami a közösségben él, addig a népköltészetben fordítva: az egyéni tehetség, az egyéni kvalitás, egyéni alkotó szándék a közösség hagyományos formáin, a közösség anyagán keresztül fejeződik ki. Ehhez a törvényünkhöz kapcsolódnak mind sorban a többi következtetések.

Egy másik lényeges különbség a népköltészetnek alkalomhoz kötött voltából következik. A népköltészet különösen addig, míg a kapitalizmus idején régi formavilága bomlási korába nem jut, szigorúan alkalomhoz kötött. A magyar népköltészetben ezt az alkalomhoz kötöttséget, a költői megnyilatkozásoknak a társadalom életében szigorúan megszabott helyét ma már ritkán találjuk meg. Az alkalomhoz kötöttségnek legjellemzőbb vonása, hogy bizonyos típusú szöveget csak bizonyos alkalomkor, bizonyos személyeknek illik énekelniük, elmondaniuk. Öregasszonynak például nem volt szabad szerelmi dalt énekelnie, ezt illetlenségnek tartották volna a magyar parasztságnál is. Bartók Béla, Kodály Zoltán többször is említik, hogy éppen a régi anyagra jól emlékező öregasszonyok nem voltak hajlandók szerelmi dalt énekelni. Vagy vannak mesetípusok, melyeket csak férfiaknak, és vannak, amelyeket csak asszonyoknak illett elmesélniük. A színjátékoknál, dramatikus népi játékoknál is lehetett találni hasonló kötöttséget.

Abból, hogy a népköltészeti alkotás a szájhagyományban él, továbbá mindig csak valamilyen közösségben jelentkezik, s ezen belül is rendszerint alkalomhoz kötött, szükségszerűen következik, hogy állandóan változásoknak van kitéve. Elképzelhetetlen például, hogy egy regénynek annyi változata legyen, ahányan olvassák. A népdal, a mese viszont {H-444.} nemegyszer annak a közösségnek jellege, összetétele szerint is változik, amelyben előadják. Így a mesemondó gyakran aszerint alakítja a mesét, sző bele célzásokat, hogy kinek mesél, a népi színjátékszerű játékokban a közönség valósággal egyenrangú szereplője a játéknak, amivel szintén formálja, változtatja a hagyományt. A műköltészetben ugyanakkor az írásbeliség uralkodóvá válásától kezdve minden alkotó egyszeriségre, változhatatlanra törekszik, ragaszkodik a megformálás véglegességéhez. Már az antik szerzők kikeltek az ellen, hogy művükön változtasson valaki. Tudjuk például, hogy Horatius élesen támadja szatíráiban azokat, akik változtatni akartak művén. Persze az írásbeliségen belül is jó ideig találkozhatunk változatokkal, akár az antik, akár a középkori kódex szövegeit nézzük, de ezeknek száma jelentéktelen a népköltészeti változatok számával szemben. Ugyanakkor azt mondhatjuk, a népköltészetre az jellemző, hogy csakis változatokban, változásokon keresztül él, és nincsenek olyan „végleges” alkotásai, amiken többé az idő nem hagyhatja rajta a keze nyomát.

Az újabb népköltészeti kutatások során kiderült, hogy a régebbi mechanikus evolúciós szemlélet a népköltészet változataira nem alkalmazható. Nem lehet ugyanis állítani azt, hogy az egyes népköltészeti alkotásoknak volt egy eredeti „ősalakjuk”, az úgynevezett „őstípus”, amely az egyes szövegek első és legjobb megfogalmazása volt, utána minden változat csak rosszabb, csak megrontása az eredeti alaknak. Kiderült például, hogy számtalan mesének, balladának újkori lejegyzése sokkal elevenebben ható motívumokat tartalmaz, mint több évtizeddel ezelőtt lejegyzett alakja. Éppen ezért az egyes szövegeket nem a vélt őstípus szempontjából, mintegy „időtlenül” kell néznünk, hanem mindig a maguk korában, társadalmi összefüggéseinek rendjében. Az összehasonlítás az egyes népköltészeti alkotás formai és tartalmi elemei között szintén csak ily módon lehetséges. Hasonlóképp csak ez a szemlélet teszi lehetővé a megértését, hogy a születő új szebb és értékesebb tud lenni, mint a régi.

Régebbi népköltészeti kutatóink is érezték, hogy a változást és a változatnak a jelenségeit nehéz megfogni. A magyar kutatók közül egy zenefolklorista, Seprődi János vette ezt a jelenséget a XX. század elején először észre, és rámutatott, hogy egy népzeneköltőnek egész élete nem elég arra, hogy akár egy falu dallamainak összes változatait összegyűjtse, mert minden dallam állandóan változik: ugyanegy énekes ugyanazt a dalt újabb és újabb előadás során mindig változtatja tudatlanul vagy szándékosan. A magyar kutatók közül Kodály Zoltán, a „Kőmíves Kelemenné” balladája kapcsán mutatott rá, hogy egy-egy nagyobb epikus éneken belül ugyanaz a dallam, strófaszerkezet strófáról strófára változik az előadás során.

Azóta egyre több kutató foglalkozott a változás és hagyományozott alak egymáshoz való viszonyával, a népköltészetnek azzal a sajátszerű jellemvonásával, hogy tartalmi elemek, formák, ritmus, strófaszerkezet lényeges vonásai megismétlődnek az előadás során, de ugyanakkor mégis valamiféle változáson mennek át. A népköltészeti alkotások változékonysága igen jelentős tényező, mert lehetőséget nyújt arra, hogy a régi, a hagyományos forma új körülményeknek megfelelő tartalommal gazdagodjék.

{H-445.} A változások kérdésében, mint említettük, törvényszerűségeket is állapíthatunk meg. Legerősebben a prózai, mesei, általában az epikus hagyományok vannak kitéve a változásoknak, az egyéni alakítás leginkább ezekben a műfajokban lehetséges. Ismerünk mesét, amit napokon keresztül mond, alakít a mesemondó. A költői alkotások közül a balladák, történeti énekek tartoznak ide. Ezeknél már egy laza ingadozást figyelhetünk meg a szigorúbb kötöttség és a szabad változtatás között, mert a versszerkezet és a dallam kötik az előadót, nem engednek annyi szabadságot, mint a prózai előadás, de így is még mindig elég sok szabad alakításra van mód. A balladák és a prózai epikumok között átmeneti formák is vannak: énekelt balladák átváltozhatnak prózai epikummá. A legszigorúbb kötöttség, változtatás viszonylag legkedvesebb lehetősége a kis lírai egységek világában van.

Ebben az összefüggésben kell hangsúlyoznunk azt is, hogy a népköltészet, a verses szájhagyomány – egy egész vékony réteget kivéve – mindig dallammal él együtt. A népdalt dallama nélkül sem megérteni, sem helyesen magyarázni nem lehet. A verses szájhagyomány jelentős részét ezenkívül vers, dallam és tánc együttélése is jellemzi. Erdélyi János, a magyar népköltészet első nagy összefoglalója a népballadát a „nép operájának” nevezte, ahol az éneklés, a tánc szerves egységben függ össze. Mindez ismét a népköltészet és a műköltészet egyik lényeges különbségére utal, hiszen a műköltészetben az írásbeliség következtében dallam és szöveg között már elég korán megszűnt a kapcsolat.

További különbség, hogy míg az írásos irodalomban a műfajok egyre fokozódó bonyolultságát lehet megfigyelni, addig a népdalköltészetet a kevés műfaj, a tartalom, a motívumok ismétlődése, a szerkezetek egyszerűsége jellemzi. Ez abban is megnyilatkozik, hogy a népköltészeti alkotások általában rövidebbek, kisebb terjedelműek, mint amilyenekkel a műköltészetben találkozunk, bár egyes esetekben a szájhagyományozás képes volt egész nagy terjedelmű alkotásokat megőrizni. S noha a népi emlékezet egészen fantasztikus teljesítményekre képes, mégis törvényszerűnek tekinthető, hogy a népköltészet alkotásai terjedelmüket tekintve sokkal kisebbek, egyszerűbbek, mint a műköltészetéi.

A népköltészet kevés műfaja, kevés számú témája, belső egyszerűsége ellenére mégis monumentális, és a nagy költészet igazságát adja. Tévedés volna azt hinni, hogy csak a bonyolultság, cifrálkodó összetettség jelenti a költészet nagyságát. Éppen ellenkezőleg, a népköltészetben látjuk annak számos példáját, hogy egy egyszerű pentaton dallam milyen érzelmi gazdagságokat tud kifejezni, egy 4 soros népdalszöveg a maga egyszerűségében is mennyire eléri a műköltészet „legnagyobb” alkotásait. Ennek legfőbb esztétikai oka az, hogy a népköltészet a maga társadalmának teljes tükrözését adja, benne az esztétikai teljesség elve érvényesül, mind a formák, mind pedig az eszmei mondanivaló tekintetében.

Ezek után térjünk rá a népköltészet elméletének egyik leglényegesebb és legtöbbet vitatott kérdésére, az egyéniségnek és a közösségnek az alkotásban való viszonyára. Már a népköltészet iránti érdeklődés kezdeténél megjelenik az a kérdés, hogy a népköltészeti alkotásokat {H-446.} egyének szerzik-e, vagy valamilyen „misztikus”, névtelen közösség alkotja? Kezdettől fogva két álláspont küzdött egymással. Az egyik, amelynek képviselői között elsőnek Herdert kell megemlíteni, a „nemzeti közösséget” jelölte meg mint a népköltészeti alkotások létrehozóját. Szerinte a népdalokat az utóbbi, tehát nem egy-egy ismeretlen egyéni alkotó, költő teremtette. Hegel ehhez még azt is hozzáteszi, hogy a népköltészeti alkotások önkéntelen, spontán teremtődéssel születnek: innen természetességük, közvetlenségük, az egész néphez szóló jellegük. Herdernek és Hegelnek a közösség alkotásáról szóló elmélete megtalálható módszertani változásokon keresztül, a legmodernebb felfogásokban is. Bartók a maga részéről szintén leszögezi, hogy a nép egyénenkint nem lenne képes önálló dallamokat alkotni, a népköltészeti alkotásokat szerinte is maga a közösség, ennek hagyományai alkotják, őrzik, formálják.

A népköltészet „közösségi eredetének” elmélete sokban veszélyesen találkozik azoknak az állásfoglalásával, akik egyenesen tagadják a népköltészet népi eredetét, jellegét, és azt mondják, hogy mivel a népköltészet alkotásaiban személy szerint alig lehet megtalálni a népi alkotókat, az egész nem egyéb, mint a „felsőbb” társadalmi osztályok egyéni alkotásainak sora, mely lejutva a nép körébe, különböző változásokon, egyszerűsítéseken, rontásokon keresztülesve válik népivé, s csak primitívségével ébreszti azt az érzést, hogy külön költészeti világról, a népköltészet világáról lehetne szó.

A népköltészet egész története s ismert népi alkotók példája ennek az ellenkezőjét bizonyítják. Természetesen nem szabad elfelejtenünk, hogy az alkotás egyéni jegyei a népköltészetben nem jelentkeznek olyan világosan, mint a műköltészet világában. A legtehetségesebb mesemondó vagy énekes is kisgyermekkorától kezdve, évről évre számtalan változaton keresztül hallja ugyanazokat a meséket, amiket az előző nemzedék mesemondói mesélnek. A hagyomány benne él tehát, amikor mesélni kezd, és a hagyományozott költészeti anyagon keresztül próbálja a maga egyéniségét, életének tapasztalatait, sorsát érvényesíteni, belevinni az előadásba. Az adott hagyományon keresztül megnyilatkozik az alkotó egyéniség, sőt kimutatható, hogy hatására új típusok, új formák keletkeznek, melyek azután egy jelentős énekes, mesemondó hagyományozása alapján újabb mintái lehetnek a közösségi alkotásnak. A népmese előadóinak például az alábbi jellemző típusait ismertetjük:

Egyik típus a hű előadói típus. Ez ragaszkodik a hagyomány adott kötöttségeihez, attól eltérni egyáltalán nem akar. Sok mesélő elmondja, hogy így hallotta apjától, nagyapjától, ez volt a szokás a mesemondásban, ettől a gyakorlattól nem tértek el, mert mint mondták, ha változtatnak, akkor elveszti a mese az értelmét.

Egy másik típus viszont azt mondja, hogy aki tud tíz mesét, abból „ha van hozzá fogalma – akár százat is csinálhat”. Az ilyen mesélő úgy érzi, hogy a hagyomány újjáalkotója, tehát akár „a költő” típusának tekinthetjük. Ezen belül további típusokat különböztetünk meg. Egy kitűnő szovjet folklorista, Aszodovszkij említ egy szibériai mesemondó asszonyt, aki a meséket állandóan egyszerűsítette. A hosszú és terjengős meséket, rövid epigrammaszerű történetekké alakította, amikbe beleszőtte {H-447.} saját egyéni tapasztalatait, fájdalmait, bölcsességét, közben valóságos kis remekműveket alkotott. Ellentéte az, aki bővít, ilyen az egyik híres magyar mesemondó, Fedics Mihály is, aki meséibe gyakran egy-egy másik mesét is belesző, eszébe jut egy új történet, nem törődik a mese hármas tagolódásával, felborítja, összekapcsolja a régit új történettel, tréfákat kapcsol hozzá, rögtönöz a jelenvaló közönség igényei szerint.

A mesemondók egy újabb csoportja az a típus, amely magyarázza, értelmezi, igyekszik józanabb formába öltöztetni, valóságba átépíteni a meséket. Ez a típus sokszor leegyszerűsíti, leszűkíti a mesei világképet. Van olyan mesemondó is, aki a történeti eseményekhez igyekszik kötni a témáit. Úgy érzi, hogy a meséknek egész beállítása, egész szelleme összeegyeztethetetlen és elfogadhatatlan azzal a való világgal, amely előtte áll, és mégis a hagyomány belső hitele számára olyan kényszer, hogy valami magyarázatot kíván találni. Még különböző előadói típusokat lehetne felsorolni, a legfontosabbakról azonban szóltunk.

Végül a népköltészet még egy olyan vonására kell rámutatnunk, amely szintén fokozati különbséget jelent a népköltészet és műköltészet között: a népköltészet hallgatóiban sokkal nagyobb az elhivés, a beleélés készsége, mint a műköltészet olvasóiban. Tudjuk azt, hogy nem lehet egy alkotást valóban átélni, magunkévá tenni, ha nem fogadjuk el azt a sajátos valóságot, amelyet a költő a maga művében elénk ad. Nálunk az elhivés, a beleélés azonban halványabb, mint a népköltészet közönségénél. A népi színjátékoknál, a mesemondók alkotásainál a hitelesség sokkal nagyobb, mint a műköltészet világában.

Ugyanez vonatkozik az alkotásban megmutatkozó tudatosságra is. A műköltészet alkotója tudatosan – és természetesen ösztönös ihlettől befolyásoltan is – készíti a maga alkotását. A népköltészetben kevesebb szerep jut a tudatosan rendező elvnek, az alkotásban az ösztönös teremtő erőnek van a legnagyobb szerepe. Azt a romantikus elméletet azonban, hogy csak ösztönös, közös népi alkotás létezik, önmagában nem fogadhatjuk el, mert a népköltészet az említett megszorításokon belül feltétlen alkotói tudatosságra is mutat. A műköltészet mindenféle formája mögött azonban ott áll az írói halhatatlanság büszke öntudata, a horatiusi „exegi monumentum”, mely saját életén túl tekint. A népköltészetet viszont „kollektív szerénység” jellemzi – hogy Goethe szavaival éljünk –, vagyis a népköltészeti alkotásokhoz nem fűződik a szerzőség, az írói egyéniség halhatatlansági öntudata.