Amióta csak emlékszem, mindég inkább hagytam, hogy napjaimat megszokásaim és spontán érzéseim irányítsák, semmint valamiféle szabály, netán mások által kiokoskodott napirend.

Gyűlölöm, ha felébresztenek, és azt gondolom, hogy természetes körülmények között ébredésünket éppúgy belső folyamatok szabályozzák, mint jóllakottság-érzésünket: ennek megerőszakolása agyoncsaphatja egész napomat. Tíz-tizenöt percre van szükség, amíg elkalandozott lelkem teljes mértékben visszatér az agyamba. Úgy vettem észre, hogy leginkább délelőtt tíz és tizenegy között szoktam felébredni. Az ébredést követő egy-másfél órát szeretem önmagamban eltölteni: egynémely keleti iskola tanácsolja is ezt, mondván: ébredésünk után három órán keresztül még a démonvilág foglyai vagyunk. Ám ugyanezért – s részben azért is, mert ekkor még gondolatainkra nem tehénkedik annyira rá a társadalom nyomása, mint amikor már teljesen tudatunkhoz jutottunk – ez az idő igen alkalmas az írásra, szemlélődésre s szokatlan zenék meghallgatására. Törvényerőre emeltem magamban, hogy az ébredés óráinak következtetéseit kötelező érvénnyel fogadjam el a nap hátralevő részében, és csak egy másik ébredés utáni időt használhatok fel következtetéseim felülvizsgálatára.

Ébredésemet követően mindég felhajtok egy nagy pohár forró vizet: tapasztalatom szerint a délután közepéig tartó gyümölcseleség mellett ez az, ami leginkább segíti és sietteti testem méregtelenedését. Annak ellenére, hogy szeretem, úgy vettem észre, hogy a banán, a görögdinnye és a datolya káromra van: sokkal frissebbnek érzem magam, ha körtét, almát, őszibarackot, vagy epret és sárgadinnyét eszem.

Ébredésem után másfél órával bekapcsolom a telefont: ezt megelőzően nem tartom bölcsnek bárkivel is beszélni. Manapság – némi kényelemszeretetből – rádiótelefont tartok, de magam is érzem, hogy a sokféle szóbeszéd, amely a mikrohullámok veszélyességéről szól, igazságon alapul. Egyébiránt úgy tartom, hogy a telefonálás igenis lehet a társadalmi érintkezés igen magas formája: a titka talán csak abban rejlik, hogy egészen más gesztusrendszert kell kialakítanunk, mint személyes találkozáskor. A rádiótelefon értelmét pedig veszélyei ellenére is abban látom, hogy az utazás és ilyen-olyan várakozás közben elpocsékolt időket értékesebbé teszi a napi élet számára, és talán visszaszorítja azt a barbár szokást, hogy összegyűrt-összekoszolt könyvekkel a kezünkben loholjunk napi utunkon, meg nem adván a régmúlt világok nagy szellemeinek az őket életünkből megillető időt.

Egy óra körül lassan és babrálva borotválkozom, fürdőt veszek, és eredendő hiúságomtól fogva legalább öt inget és nadrágot próbálok fel. Két óra körül megjelenek a kávéházban. Furcsa, hogy milyen áhítatosan ragaszkodom minden városban megszokott kávéházamhoz, bár az ilyenfajta hűséget inkább a megszokással rokonítom. Azután – mintegy belső varázsütésre – hirtelen átpártolok egy másikhoz, majd néhány hét múlva visszatérek az elsőhöz. Torontóban kezdetben a Church utcai Second Cupot szerettem, míg át nem szoktam a P.A.M.’S-hez, ám meglepő módon vasárnap délutánonként csak a tóparton lévő, ódon, viktoriánus szellemet idéző kis kávészalonban érzem jól magam, ahol oly sokat beszélgettem Andrással, és Jacksont megtanítottam sakkozni. Párisban a Montparnasse bulvár egyik kis sikátorában, Milánóban az Árkádos Palotában, New York-ban az öreg St. John temetővel átellenben, Bécsben a Kapucinereknél, és Prágában az Óvárosban éppúgy megvan a magam kedves kávéháza, mint Budapesten az Andrássy úti Művész.

Barátaim és ellenfeleim a világ minden pontján megtalálnak törzshelyeimen, így a délután többnyire beszélgetéssel és vitákkal telik el. Négy óra körül – ha aznap nincs hangversenyem – elmegyek kedvelt fürdőim valamelyikébe. E kérdésben már kevésbé vagyok monogám, mint kávéház-ügyekben.

Ha kint hideg van, többnyire szaunázom, de nem a finnek és az oroszok módjára, akik ezután a lékek jeges vízébe vetik magukat, hanem római szokás szerint, medencéről medencére hűtve ki a testemet, egészen a csapról eresztett hideg vízig. Magyarországon a masszírozás inkább dögönyözés, ám Torontóban és New Yorkban bizony sokszor felszisszenek a távol-keleti masszőrök kezei alatt, amelynek utóhatása ugyanakkor vitathatatlanul jobb a magyarokénál. A fürdők titokzatos és erotikus világát nagymértékben fűszerezi az ottlévők társalkodása: a medencék közönségének mindég is megvolt a maga különvéleménye mindenről: élcet kap itt a mellébeszélő miniszterelnök, a sanda szerzetes, a kéjsóvár kamasz, a szexis kéjfiú: megvetést, gúnyt, bíztatást, ölelést – kinek-kinek érdeme szerint.

Ezt követi a séta és a könnyű vacsora, majd a színház vagy a mozi, s végül a hajnalig tartó gyakorlás, amelyet azonban csak akkor tartok helyénvalónak, ha érzem az ezzel kapcsolatos belső késztetést. Elalvás előtt, ha még van erőm, mozgolódom egy kicsit – tornának nagyképűség lenne neveznem.

Ha tehetem, mindenhová gyalog megyek: részint élvezem a gyalogló ember szabadságát, részint nehezen viselem el a járművek tömöttségét. Ha sietős a dolgom, inkább taxit veszek, de Európában kocsiba ülni egyenlő szabadságunk teljes megsértésével, noha jobban vezetek, mint orgonálok.

Szinte mindenünnen elkések. Évtizedek óta próbálom ezt a tulajdonságomat megváltoztatni, de rá kellett jönnöm, hogy sokkal mélyebb és genetikusabb, mint azt gondoltam. „A késés a művészek udvariassága” – írta André Maurois egykoron. Részben ezért, részben egyéb okok miatt állandó szerepe van az életemben a kis hazugságoknak és a rögtönzésnek: dehát balga is az, aki vak engedelmességgel követi az előre kieszelt tervet, anélkül, hogy választ adna cselekedeteiben az élet által minden pillanatban feladott új házi feladatra.

Naponta ötezer milligramm C-vitamint eszem. Ebben Szentgyörgyi professzor példáját követem, aki kilencven évig élt, s akit mindég kinevettek e szokása miatt azok az orvosok, akik ötvenévesen felfordultak. Betegségeimet rendszerint már napokkal előtte megérzem, és ha el akarom kerülni őket, vagy csökkenteni akarom súlyukat, sokkal többet kell aludnom, és lehetőség szerint csak gyümölcsöt és Cézár-salátát szabad ennem. A Cézár-saláta alapja a friss olivaolaj, amelyből hat evőkanálnyit kell összekutyulni egy tojás sárgájával, egy evőkanál citromlével, egy kis darab olajosringlivel, két evőkanál frissen reszelt parmezánnal, egy gerezd összeaprított fokhagymával, valamint sóval-borssal. Ezt a sűrű krémet keverem össze a zöldsalátával, s a kis darabokra tört, pirított krutonokkal.

Ha tehetem, hűvös szobában alszom, mezítelenül. Amikor egy fiatalember meglátogatta Einsteint, az két tanácsot adott néki: ha hullani kezd a haja, soha többé ne menjen borbélyhoz, s a lehető legkevesebb testrészét szorítsa el gumis ruhadarabokkal. (Egyébiránt amikor Einsteint egy ízben meglátogatta valaki, és panaszkodott néki, milyen nehezen nyílik ki a kertajtaja, a mindég praktikus fizikus azt motyogta: „Igen, igen, eléggé nehéz kinyitni, de látogatóim minden ajtónyitással húsz liter vizet pumpálnak a kert végében lévő kútból a fürdőszobám tartályába”.)

Szeretek úszni, és nincs sokáig maradásom olyan városban, hol erre nincs módom. Napozni is mindég pancsolás közben szoktam – nehezen viselem el a napon való fetrengés tétlenségét és a hőséget. Mindent szívesebben csinálok jó barátok társaságában, mint egyedül, leszámítva sétáimat, amelyek másnap reggeli gondolataim legfőbb ébresztői, és alvásomat, melynek perceit a leginkább magaménak érzem a nap összes percéből. Szeretem a kellemes, délutáni autókázást szép tájakon; így sokkal inkább az engem körülvevő természetre tudok figyelni, mintha kerékpáron vicsorognék a domboldalon.

Ragaszkodom tehát kedves vendéglőimhez, kávéházaimhoz, fodrászaimhoz, orvosaimhoz, akik mind régtől fogva ismernek, s ismerik elvárásaimat, nem úgy, mint egynémely, újgazdagoknak nyitott hely, amely személytelen, a szolgálók pimaszok, s azt éreztetik, hogy még én legyek hálás, ha a pénzemért cserébe enni adnak, hajat nyírnak vagy meggyógyítanak.

Amúgy orvosokhoz – akik között sok jó barátom akad – csak elvétve és égető esetben megyek el. Sokkal inkább hiszek testem kívánságainak, hiszen aligha valószínű, hogy káromra lenne az, amelyet leginkább kívánok. Az orvosok pedig legelébb e kívánságaimról próbálnak lebeszélni, ami által egyfelől a betegségtől, másfelől a lemondástól szenvednék. A XVII. század párisi orvosai egymással véd- és dacszövetséget kötve tagadták le a beteg előtt a másik jól látható műhibáit – miért feltételezném, hogy ma ez másként van. A Magyarországon elindulófélben lévő orvosi műhibaperek első hisztérikus reakciói a tanúi: a magyar orvosoknak és az egészségügynek mennyi takargatnivalója van.

Egy háromszáz esztendővel ezelőtti orvosi könyv azt tanította: a hozzátartozóknak minden körülmények között azt kell mondani, hogy a beteg állapota súlyos. Így halál esetén kisebb a felelősség, gyógyulás esetén nagyobb a honorárium. Mikor a múlt században egy párisi orvostársaságban a bibliai Lázár feltámadásáról beszélgettek, Godin professzor cinikusan felsóhajtott: „Csak halt volna meg az én kezeim között!” Tapasztalatom szerint igen sok orvos még ma is ezt a gyakorlatot folytatja. Mind az etikát, mind pedig az orvosi mesterséget illetően.

Koncertjeim napjai csak délután két órától jelentenek változást megszokott napi programomban. Ilyenkor kisérőimmel megnézzük a koncerttermet vagy a templomot, ahol a hangverseny lesz. Gyakorolni ilyenkor már nemigen szoktam – hiszen ha az elmúlt húsz esztendőben nem tanultam meg orgonálni, ez a pár óra már úgysem segítene. A legfontosabb, hogy kiismerjem a hangszert, minden hangszínnel tisztában legyek. Majdnem általánosítható régi mondásom, hogy rossz orgona nincs, csak rossz orgonista: a legborzalmasabb hangszeren is találok valamit, amely szebb, mint bárhol másutt. Legtöbbször már várnak fiatal konzervatóriumi növendékek és orgonisták, hogy megismerjenek, és a segítségemet kérjék akár egy-egy ujjrenddel, akár egy külföldi zeneakadémiára való bejutással kapcsolatban, bár volt olyan is, aki csak azért várt rám két órát, hogy elmondja, milyen nagyon gyűlöl. Vidéki és külföldi útjaim során számtalan, hatalmas tehetségű fiatal muzsikussal ismerkedtem meg, és szinte biztos vagyok benne, hogy ők képesek lesznek visszatolni az orgonazene kátyúba jutott szekerét a sztráda legbelsőbb sávjába. A délután ilyenkor kedélyes játszadozással telik el, s mire feleszmélünk, már el is kell kezdenem öltözködni.

Soha nem izgultam – valószínűleg véremben van a liszti mondás: a művész ne úgy menjen a dobogóra, mint vádlott a bírák elé, hanem úgy, mint a szépség igaz tanúja. Nem csak hogy nem zavar, sőt, inkább serkentőleg hat, hogy a nagy tömeg miatt legtöbbször még az orgonapad két oldalán is ülnek.

A művésznek a hátán kell éreznie a közönség leheletét, s a hangverseny soha nem előadás, hanem kommunikáció, ahol a muzsikus hangszerén kifejezett gondolataira a közönség megfoghatatlan kisugárzással és vibrációval felel. Előadásomban mindég és mindent a perc varázsa sugall: tempóim, ujjrendjeim, hangszíneim, sőt adott esetben a művek hangneme is állandóan változik.

A ráadások képezik általában a második koncertet. S ezután következik az, amely minden országban más és más, s mégis oly egyforma: a lemezek dedikálása. Bennem ezt mindég értetlenség övezte, hiszen mennyivel lesz szebb a lemezen szereplő mű, ha a művész személyesen piszkítja össze a borítót? Dehát a tulajdonjog utáni vágy oly mély az emberekben, hogy az ellene való átkozódás helyett inkább megszelídítettem: magam köré gyűjtöm a tömeget, és hol vicces, hol pedig elgondolkodtató dolgokat mesélek nékik a zene világából.

S bár szeretek koncertezni, mégsem vagyok biztos benne, hogy életem végéig szívesen csinálnám: néha olyan érzésem van, mintha kedvesemmel sóvár tekintetek gyűrűjében szeretkeznék, és gyakran úgy gondolom, hogy ha nem tornyosulna felettem a napi megélhetés felelősége, avagy pénz nem lenne a világon, sokkal, de sokkal kevesebbet koncerteznék, s azért pénzt soha nem fogadnék el.