Egy érsekújvári születésű fiatal vasmunkás a XX. század első éveiben kíváncsian és az életre szomjazón Budapestre jön. Elvegyül a társadalom alulra szorítottjainak névtelen és néma világában, s néhány évig öntudatlanul, ide-oda vetődve, munkahelyről munkahelyre hányódva éli átlagos hétköznapi életét. Mintegy a véletlen sodorja be az Újpesti Munkásotthonba, ahol a színjátszó-kör, a dalárda, majd a Munkásművelődési Körben hallgatott előadások fokozatosan átformálják gondolkodásmódját. Lassanként rádöbben: "Én nemcsak munkás, fizetett gép, hanem ember is vagyok". Részt vesz a sztrájkokban, amelyeknek később maga is szervezője lesz; megismerkedik Szabó Ervin tanaival, s lassanként megérti, hogy a kultúrának felmérhetetlen jelentősége van az emberi önérzet, öntudat felébresztésében, az "emberibb ember" kialakításában. Ekkor már rendszeresen olvassa a Népszavát, majd - 17/18 évesen! - belekóstol a könyvekbe is. Első megrendítő versélménye Petőfi: Kutyák és farkasok dala; mintha megsejtené, hogy az utóbbi lesz az ő sorsszimbóluma is.

Csakhamar verselgetni kezd - eleinte a Petőfi nyomán kialakult "népies" tradíció modorában (életképek, helyzetdalok, népdal-utánzatok). Ugyanakkor van verseiben már ekkor valami "proletáros" jelleg: a nagyvárosi lét kisemmizettjeinek világa ez (Álmok temetője, Szegénység, Csábítás, Virágok közt, Apostol-úton, Keresem a hajnalt stb.). Lassanként megismerkedik a Népszava köré csoportosuló "proletár-költőkkel" (Csizmadia Sándor, Gyagyovszky Emil, Kiss Károly, Peterdi Andor stb.); de érzi: ő valami mást, ennél többet és magasabb rendűt szeretne alkotni. Aztán kezébe kerül a nagyváradi Holnap, majd a Nyugat első száma, s lélegzete is elakad: "mintha hajón ülnék, mintha szárnyaim nőttek volna, talán így érezhetné magát az, akit valami csodálatos kéz a levegőbe emel, s most ég és föld között lebeg". Az Ady körül 1908-ban zajló Népszava-vitában természetesen Ady (és a Nyugat) oldalán áll (vö: Egy ember élete c. önéletrajzi regénye, Kamaszévek c. fejezet; Bp. 1983).

Ettől kezdve számíthatjuk költőnek Kassák Lajost; most már érzi, mi a költészet, és tudja, mi a vers. 1909-ben "világcsavargásra" indul: látni akarja Ady Párizsát, s élettapasztalatokat akar gyűjteni, mint a hajdani mesteremberek. Mint egykor Goethe Wilhelm Meistere, ő is érett, felnőtt személyiséggé válik az út során: Kasiból KASSÁK LAJOS lesz, immár költő "megoperálhatatlanul" (vö: i. m. Csavargások c. fejezet, valamint A ló meghal, a madarak kirepülnek c. lírai poémája). Verseit most már nem csupán az Újpest c. napilap, hanem az Újság, Vasárnapi Újság, Független Magyarország, Egyetértés, Népszava, A Hét, sőt a rövid életű, de igen rangos "polgári lap", a Renaissance is közli, ahol Ady és a Nyugat köre is publikál.

1915-ben jelenik meg első nagyszabású költői munkája (Eposz Wagner maszkjában), amellyel általános elismerést arat. A hozzá hasonló gondolkodású, baloldali érzelmű ifjúsággal ugyanez év őszén antimilitarista lapot indít (A Tett), amelynek első száma nov. 1-én jelenik meg, Szabó Dezső "életes hangú" köszöntőjével (Keresztelőre). A folyóirat figyelemmel kíséri a kortárs európai irodalmat; közli Apollinaire Saint Merry muzsikusát Raith Tivadar, a Párizs-járt fiatalember tolmácsolásában; Jules Romains, René Arcos, G. Duhamel, Verhaeren, Whitman és Marinetti alkotásait, részint Franyó Zoltán, részint Raith Tivadar fordításában. A munkatársi gárdához tartozik rajtuk kívül György Mátyás, Haraszti Zoltán, Komját Aladár, Révai József, Rozványi Vilmos, Vajda Imre és Ujvári Erzsi, Kassák legkisebb húga, akik mindannyian sajátos hangú expresszionista versekkel, illetve prózával vannak jelen. A kéthetente megjelenő (a cenzúra által sűrű fehér foltokkal tarkított) lap mind több fiatalt vonz maga köré, elsősorban a Galilei-kör lelkes tagjait. Az 1916. márc. 20-ai /10./ számban teszik közzé programjukat, amelyben "függetlenségi igényüket" jelentik be mindenféle pártpolitikától, művészeti konvenciótól, "eszmei és technikai pányvától", sőt még az "izmusoktól" is! Természetesen, minden irányból támadás zúdul rájuk - mind a szociáldemokrata, mind a jobboldali sajtó felháborodva fogadja "függetlenség"-igényüket. A készülő antimilitarista "demonstratív különszámukat" a cenzúra elkobozza, s a lapot ez év októberében betiltják.

Csakhogy Kassákékat mindez nem rendíti meg: már novemberben készen áll az új lap: a MA. Kassák új programot állít (Szintetikus irodalom MA 1916. dec.), amelyben átfogalmazza a művészet funkciójáról vallott korábbi nézeteit. "A vajúdó század irányt jelző póznái", az "új művészek /.../ eleven kérdő és felkiáltó jelek a tömeg előtt". A szociálisan érzékeny író magába szívja (s magában szintetizálja) mindazt, ami körötte zajlik, érzi és tudja "szoros mindenhez tartozását a világban"; s mindezt művé transzponálva "aktív erő"-vé változtatja. Hogy "nehezen érthetők" a munkáik? Erre a válasz: "A művészetet, mint bármely más társadalmi produktumot, komoly életszükségletnek tartjuk, /.../ jogosan kívánhatjuk tehát, hogy az olvasók éppen olyan komoly munka árán élvezzék a művek szépségét, mint amilyen komoly munkába került annak megcsinálása."

1917 februárjában megjelenik a MA első lírai antológiája: összeállítás György Mátyás, Kassák Lajos, Komját Aladár, Lengyel József "életes" verseiből. Szembeszegülve a háború pusztító erőivel, ők az élet vad, pogány himnuszait, az egészséges erőkifejtés, a Munka szépségét, a halált legyőző, új életet szülő Természet diadalmas mámorát dalolják. "Az Élet szent okokból élni akar" - írta a nagy költő-példa, Ady; ennek még a Halál aratása sem vethet véget. S ők, az "új költők", az Élet letéteményeseinek érzik magukat. 1917 folyamán egyre gyarapszik a MA munkatársi gárdája: februártól Barta Sándor, márciustól Sallai Imre, Lékay János, Izsó Sámuel is rendszeresen szerepelnek írásaikkal. A képzőművészeti anyag is mind gazdagabb: Uitz Béla és Pászk Jenő mellett Nemes Lampérth József, Máttis Teutsch János, Dömötör Gizella, Kernstok Károly, Vaszary János, később Murmann József Árpád, Bohacsek Ede, Berény Róbert, Bortnyik Sándor, Tihanyi Lajos, Pátzay Pál stb. csatlakoznak a MA köréhez.

A MA-ban megjelenő gazdag reprodukciós anyag mellett Kassák modern képzőművészeti tárlatok szervezésével igyekszik tekintélyüket növelni: 1917 derekától a Visegrádi u. 15-ben műtermet bérel, s megnyitja a MA-kör állandó képkiállításait (1918-tól a Váci utcai kiállítóterembe költöznek át). Modern művészeti szemináriumok indításával, a Zeneakadémián rendezett MA-matinékkal s a Mácza János által szervezett színészképző szabadiskolával, illetve a "modern dráma-színpad" megteremtésével Kassák a munkásmozgalmon belüli tudatformáló munkát próbálta kiszélesíteni. A modern zenei törekvéseket is figyelemmel kísérte: 1917 derekától kottamellékleteket közöl, elsősorban Bartók Bélától, de később Kodálytól is, s a Bartók zenetörténeti jelentőségét elemző első komolyabb tanulmány is a MÁ-ban jelenik meg.

Kassák "kulturális nevelési" koncepciója most kezd körvonalazódni. Úgy véli: ahhoz, hogy a munkás emberi öntudatra ébredjen, elsősorban a kultúrával kell aktív (kreatív) módon szembesülnie. Nem "osztályharcra" van szükség, hanem arra, hogy az élet alulra szorítottjai szellemileg-emberileg "felemelkedjenek", képessé váljanak egy magasabb minőségű életre. Egyedül az igazi művészet képes arra, hogy - a személyiség legbenső centrumára hatva - katartikusan, morálisan átformálja az embert (hiszen ő maga is megtapasztalta ezt az élményt, s mindinkább úgy érzi: "sorsos testvéreit" részesítenie kell benne). Hisz abban, hogy költészete - melyben a közösségért élő "szociális ember" lelkivilága fejeződik ki - másokat, a befogadót, képes arra inspirálni, hogy belső világát átrendezve ő is a "teljes emberség" felé törekedjen. Talán éppen emiatt írja hatalmas ívű, erőtől duzzadó örömteli verseit, amelyekből valamiféle elementáris biológiai optimizmus árad, diadalmasan legyőzve az értékroncsoló és életpusztító kor fáradt pesszimizmusát. "Dáridós nekiruccanások", "rugós csikói tánc a pipacsok fölött", "pézsmás, meleg kurjantások", vásári vidámság, hangok-illatok- színek özöne, "fiatal bika", "bársonyszőrű csikó", "fáklyázó holnapok" - az erő és a jóság tiszta képzeteivel telítődnek ekkoriban írt versei, s egy újjáteremthető, illetve újjászülető világ tiszta hite sugárzik belőlük (Anyaság, Kompozíció, Himnusz, Nyárorchester, Májusi tánc, Fürdők stb.).

A Ma mindjobban tágítja szellemi horizontját, s keresi a kortárs művészetben a rokonait; azokat, akik a művészetet az emberi szabadságeszme objektivációjának tekintve, alkotásaikkal hozzájárultak és hozzájárulnak az emberiség szellemi felszabadításához. Ennek a gondolatnak jegyében épül fel a MA 1917. októberi Kassák-száma. Révai József kiemeli: Kassák "nem hasonlítható se Whitmanhez, se Verhaerenhez, mert magyar költő"; "szikár, budapesti, kissé Gorkijjal rokon gesztusai" egyedülálló jelenséggé teszik a magyar irodalomban. Egyénisége talán leginkább Arany Jánoséval rokonítható. György Mátyás és Mácza János - hasonló szellemben - Kassák jellemének keménységét, morális tisztaságát mint közösség-teremtő és közösséget összefogó értéket méltatják.

Ez ünnepi szám után kissé furcsa meglepetésként hat, hogy alig egy hónap múlva a MA körén belül kirobbanó belső ellentétek a csoport kettészakadásához vezetnek. György Mátyás, Komját Aladár, Lengyel József, Révai József memorandumot terjesztenek Kassák elé: "Ha kollektív szellemről beszélünk, akkor kollektíve kell szerkeszteni a lapot is". Kassák válasza határozott: "Akinek nem tetszik a MA szelleme, az önként elmehet közülünk". S bár sajnálja, hogy "a lap legjobb erőit" el kell veszítenie, de azzal is tisztában van: "a kollektív lapszerkesztés fából vaskarika, ugyanannyira, mint a kollektív üzemvezetés".

A MA megmaradt gárdája (Barta Sándor - Mácza János - Lékai János - Uitz Béla - Ujvári Erzsi) most már egyre határozottabban a művészeten belüli eszközökkel akarja megvívni a maga forradalmát. Az 1917 novemberi számtól kezdve rendszeresen hirdetik a német expresszionista csoportok (Die Aktion, Der Sturm) kiadványait. 1918 során új fiatalok gyűlnek a Ma köré (Berény Róbert, Boros F. László, Hevesy Iván, Kahána Mózes, Kudlák Lajos, Kádár Erzsébet, Náray Miklós, Pór Nándor, Reiter Róbert, Simon Andor, Szélpál Árpád stb.), megszaporodnak a műfordítások, az európai "művészeti forradalmat" figyelemmel kísérő írások. A szépirodalmi anyag mind dinamikusabb, belső feszültségektől robbanó: az August Stramm- és Whitman-versek mellett Kahána Mózes, Reiter Róbert expresszionista szabadvers-csokrai, Kassák és Lékai János felforrósodott tömeghangulatot árasztó novellái egyértelműen a forradalomba rohanó ország közérzetét, "lélek- állapotát" sugározzák.

A MA jelentőségét, sajátos szerepét a korban Juhász Gyula, a "pártfogoló" költőtárs méri fel legpontosabban (1918. decemberi sz.): "Nem utánoz és nem másol idegen törekvéseket és eredményeket. /.../ Gyökerei a magyar humuszból hoznak életerőt és életnedvet, de koronája a világ napjától virul és a világ viharától erősödik. /.../ A MA Igent és Nemet mond a világra és a dolgokra, a MA közösséget vállal a nagy közösséggel, a MA az élet lendületét hozza a jövendő irányában".

Az őszirózsás forradalmat a MA pirosbetűs ünnepi számmal köszönti, s a nemzetközi rokon hangú művészek bemutatásával. Reiter Róbert, Franyó Zoltán, Kahána Mózes fordításában közzéteszi I. Goll, L. Rubiner, Karl Otten, H. M. Bartun, Theo Varlet, P. J. Jouve, Libero Altomare, Paolo Buzzi verseit; Bartos Endre, Hevesi Sándor fordításait. Kassák hangsúlyozza: a művészetnek áttételesen forradalmasító, a kulturált életet "megkívántató" szerepe van az emberi életben: "A szellem abszolút tisztaságát, az élet-maximum pluszát énekeljük bornak és kenyérnek a dolgozó tömegek lelkébe: a magunkéból mint fölösleget, nekik mint magasabb rendű életszükségletet" (Tovább a magunk útján MA 1918. dec.).

A kassáki életmű kulcsfogalma lesz ezután a "kollektív individuum". Nem elsősorban - és nem csupán - a művészre vonatkoztatja ő ezt a fogalmat, hanem - amint azt Aktivizmus c. cikkében (MA 1919. ápr-i sz.) kifejti - mindazokra, akik a rombolással egyidejűleg már az építés törvényeinek kibontásán fáradoznak; akiknek a miért-jük mellett már a hova-juk is megvan, s az önmagukra eszméléssel együtt az élethez vezető utakra is ráeszméltek. Az 1919-es MA-számok egyre több figyelmet szentelnek az európai élet forrongó-alakuló irányainak, elsősorban a német expresszionizmusnak. A szépirodalmi anyag egészében a megnövekedett alkotókedv, a múlt elleni lázadás, a jövőbe vetett bizakodó hit szabad kiáradását mutatja. Támadások kereszttüzében védelmezik álláspontjukat, és vállalják a vitát a Tanácsköztársaság vezetőivel. Kassák élesen és egyértelműen kiáll a művészet szabadságáért, autonómiájáért, mindenfajta pártpolitikai céltól való függetlenségéért. Levél Kun Bélához a művészet nevében c. röpiratában (MA 1919. máj-i sz.) hangsúlyozza: csak az autonóm művészet töltheti be "emberformáló" hivatását: emelheti be az embert - lélekben - a szabadság birodalmába. A politikai vezetés nem vitázott: a könnyebb (és gyorsabb) megoldást választotta: betiltotta a MÁ-t.

Kassák számára ekkor ért véget a forradalom. Fájdalmasan érzi: az "Új Messiások", kik elé nemrégen még boldogan és hittel telve "harangozott", nem tudták a világot megváltani. Az "eltemetett utak zokogása" tör fel belőle. Megpróbálta, amíg lehetett, hogy "fáklyákat énekeljen" testvérei elé "az összekevert utakon" (Vörös pillanat); de most már nem lehet: "Vágyaink előtt az utak kettéfűrészelik önmagukat"(0x0=0). Az "emberibb" világ megteremthetőségének álma végérvényesen megsemmisült. 1919 őszén őt is letartóztatják; pár hónapig börtönben tartják: itt megismeri a fehérterror szörnyűségeit. Majd Simon Jolán segítségével, a Nyugat írói (elsősorban Babits, Móricz) közbenjárására szabadon engedik; s ő 1920 tavaszán átszökik a határon. 1920 májusában Bécsben újraindítja a MÁ-t; s költői értelemben szembenéz az eltelt időszakkal: elkezdi írni a forradalom "krónikáját" (Máglyák énekelnek). Majd néhány év múltán az Egy ember életében (1924) összegzi élettapasztalatait, felméri az egész elmúlt történelmi korszakot, saját megtett útját - az öneszméléstől az emigrációig; s bensőleg átélt képet ad arról a nagyszabású "embernevelő" munkáról, amit a munkásság körében próbált megvalósítani.

A bécsi MA első számai jellegükben még alig térnek el a hazaiaktól. A váratlan fordulatot a VI. évf. 3. szám (1921. január 1.) hozza: benne Barta Sándor képverse (A zöldfejű ember) s Kurt Schwitters, a "merzfestő" képei ("kozmikus" absztrakciók!), valamint dadaista lírai verse "Annavirágnak", s közlemény a "merzszínpad"-ról. A szám végén: Kudlák Lajos dadaista számozott versei. Ugyanitt találkozunk első ízben a MA-kör propaganda-tevékenységéről szóló hírekkel: az első bécsi matiné (1920. november 20-án) műsorát közlik utólagosan, s jelzik a legközelebbi matiné várható időpontját. Beszámolnak az 1920. november 13-án tartott "orosz estély" sikeréről is. Majakovszkij gyakran szerepel műsorukon, s a MA is hoz tőle verseket. A Mester kitűzi a régi-új célt: "az élet benső forradalmasítása" a kultúra által. Az 1921. márciusi számban jelennek meg Kassák első számozott versei (1-7.); a kor dadaista költészetére emlékeztető kompozíciók. E számtól kezdve a lap tipográfiája is megváltozik. Ekkor tűnik fel Moholy-Nagy első ízben absztrakt Fametszet-ével (modern kerék-háromszög-kompozíció), s jelenik meg az első absztrakt Kassák-konstrukció. A lap "aktivista művészeti és társadalmi folyóirat"-ból átalakul "aktivista folyóirat"-tá. A MA ekkor már a legszínvonalasabb európai avantgárd folyóiratokhoz mérhető: a Herwarth Walden-szerkesztette német Der Sturm, a Doesburg-szerkesztette holland De Stijl, illetve az Ehrenburg és El Liszickij-szerkesztette 1922-beli orosz (de Berlinben megjelenő) Vescshez. Kassák biztos kézzel válogat a múló és tartós értékek között.

Nemcsak a MA mutatja be a kortárs-lapokat és a különböző alkotói csoportok tevékenységét; hanem azok is rendszeresen publikálnak a magyar művészektől. A Sturmban pl. 1921-től kezdve folyamatosan szerepel Kassák Lajos, Nádass József és más írók neve, s számos Moholy-Nagy-kompozíció. 1924/11. számának címlapján Kassák-képarchitektúra látható. Moholy-Nagy Péri László szobrásszal együtt szerepel a Vescsben is: mind ők, mind pedig Kassák és Medgyes László helyet kapnak a Stilj-ben. A Stilj 1922/7. száma Moholy-Nagy cikkét hozza "Produktion - Reproduktion" címmel és reprodukál hozzá két Péri-térkompozíciót, egy Moholy-Nagy és három Kassák-művet. A berlini Der Sturm 1922/12. füzete hozza Kemény Alfréd és Moholy-Nagy "Dinamikus-konstruktív erőrendszer" c. manifesztumát, s a berlini Sturm Galériában Moholy-Nagy, Péri, Kassák, Mattis-Teutsch alkotásait bemutatják. Az ugyancsak 1922-ben Weimarba összehívott "dadaisták és konstruktivisták kongresszusá"-n Moholy-Nagy és Kemény Alfréd képviseli a MA-csoportot. Az orosz konstruktivista periodika, a Vescs, Kassákot is munkatársai között említi. A legjelentősebb avantgárd folyóiratokból - a hannoveri Merz, a New York-i és berlini szerkesztőséggel rendelkező Secession, a párizsi L'Esprit Nouveau, a New York-i Little Rewiew, az először Barcelonában, majd New Yorkban és Zürichben megjelentetett 391, a berlini, valamint a zürichi Dada és egyéb fontos kiadványokból - Kassák és munkatársai rendszeresen vettek át cikkeket, verseket, illusztrációs anyagot, s alkalmanként azok is közöltek a MA munkatársi gárdájától. A MA igazán közvetlen kapcsolatot elsősorban a berlini Sturmmal, majd a Bauhaus és a Junges Schlesien csoporttal épített ki.

Kassák ugyan egyik korabeli izmus mellett sem kötelezte el magát; azonban az áramlatok gyors "stafétafutása" nem hagyta érintetlenül sem szerkesztői, sem alkotói elképzeléseit. A lap anyagából fény derül arra, mikor milyen izmus-szelek érintették, ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy ezeket az irányzatokat egyénítette, személyessé tette, magyarrá honosította.

Az emigránsok kettős erővel érzékelik léthelyzetük abszurditását. Számukra nem csak a világ fordult fel, hanem az otthon is elveszett. Szinte természetes tehát, hogy a dadaista mintákhoz nyúlnak, mikor élményviláguk formát (formátlan formát) keres. A valóság egyre inkább szétroncsolja korábbi eszményeiket; egyre világosabbá válik: a forradalmi út járhatatlan. Azonban még ebben az időszakban s ilyen lelkiállapotban is keresik azokat a fogódzókat, amelyek a lélek rendezését, a belső egyensúly megtalálását segíthetnék. Érdekes, hogy a MA képzőművészeti anyaga jóval korábban mutat az egyensúlykeresés felé, mint az irodalmi alkotások. Talán azért is, mert az egyensúly még nem a lélekben van - csupán egy racionálisan belátott szükséglet, amely a formákban véli fellelni önnön támaszát. Voltaképpen az 1921-es márciusi szám (a dadaista hullám kezdetén!) már a kiútkeresés (a "formaegyensúly") irányába is mutat. Kassák absztrakt kompozíciója, Bortnyik Sándor geometrikus rajza, Moholy-Nagy gépkonstrukciója, Mattis-Teutsch harmonikusan rendezett, bár jóval líraibb, lágyabb linóleummetszete egyaránt a formák szigorú rendjében megkapaszkodni kívánó lélekről árulkodnak. A következő (1921. április 1-jei) Archipenko-szám bizonyítja: a dadaista hullámmal egyidejűleg a Kassák-kör az orosz - konstruktivista - művészet felé is tájékozódott, s a formák harmóniájában, a monumentalitás lenyűgöző erejében a belső stabilitás megteremtésének egyik lehetőségét látta és kereste.

Kassák kezdettől fogva tudja: a forma-rend csupán életpótlék. Egy "dadaista fintor"-ral nyugtázza is ezt: "Bortnyik beletörődött a bádogkalapjába s most nyitott Arbeiter Zeitung mögött tovább vándorol a képarchitektúra felé, ilyen a reális élet..." (10. vers). Nemcsak Bortnyik: maga Kassák is a képarchitektúra formafegyelmével próbálja körülhatárolni azt az érzelmi valóságanyagot (lelki tartalmat), amely költészetének vállrándító grimaszaiban rendezetlenül fel-feltört. Amint erről később írja: "Költészetem kezdetén (ti. az emigrációban) az elkeseredett tagadást szólaltattam meg; festészetem a körülöttem lévő társadalmi szétesettségben a rendtevés vágyának pozitív formai megjelenítését kereste. Nem többszörös áttételben, mint a naturalisták, impresszionisták s általában a természetszemléletű festők, hanem közvetlenül a belső tartalmat kifejező forma-, szín- és vonalkompozíciókban." (Önarckép - háttérrel III. rész, in: Csavargók, alkotók; 1975, 69. o.). Az 1922. márciusi MA-számban Kassák a képarchitektúrát így jellemzi: "abszolút kép", amely "aktív társ az életünkben", "az egyszerűség, biztonság és igazság hármas egysége", amely "a kollektív élethit formáival" ajándékoz meg bennünket. Életteremtő, "szintetikus hatása, harmóniát sugárzó ereje formatörvényeiből nő ki".

A Kassák-kör belső egyensúlykereső törekvései a képzőművészet terén tehát a képarchitektúra megszületéséhez vezettek. Mint ahogy költészete a "témátlan" számozott versekhez, amelyekben egyre szilárdabb belső kompozíció köré kristályosulnak ki a képelemek; míg végül a Tisztaság könyvében (MA 1923. nov-i sz.) kialakul a Kassák-vers konstruktivista formarendje és életépítő szellemi tartalma. A színek - vonalak - kép-elemek harmóniája egyfajta belső rendet sugall, s bennünket (nézőket, olvasókat) is annak megteremtésére késztet.

Az európai konstruktivizmussal való együtthaladás szakaszában Kassák az "új művészet" propagálását központi feladatának tekinti. Reprezentatív szemlét állít hát össze, amelyben "a rombolók legenergikusabbjai és az építők fanatikusabbjai" mutatkoznak be (Új Művészek Könyve, 1922. szerk. Kassák és Moholy Nagy László). Az antológia szervesen illeszkedik a hasonló avantgárd kiadványok sorába (Der blaue Reiter, 1912-14, szerk. F. Marc és Kandinszkij; DADA-almanach, 1920; Kunstismen, 1924 szerk: Hans Arp - El Liszickij; Europa-almanach, 1925, szerk. K. Westheim; valamint K. Dreier: Moderne Art, 1926). Kassák antológiája ezek közül is kitűnik szépségével, modernségével (vö: Passuth Krisztina: Magyar művészek az európai avantgardeban, 1974; 154-56. p.). A kortárs-művészetre való kitekintés igénye inspirálja Kassákot abban is, hogy vitafórumot teremtsen a különböző nézetű művészek számára; így indítja meg Németh Andorral közösen a 2x2 - t, amelynek azonban csak egyetlen száma jelenik meg. Itt lát napvilágot első ízben Kassák azóta világhírűvé vált poémája (A ló meghal, a madarak kirepülnek), amely szintén "korszakváltást" jelez a Mester pályáján: a dadaista közérzetből kilábalva az "újjászületés" útján indul el, aminek új jelszava az "építés". Kassák tehát már 1921-22-ben igyekszik legyőzni válság-közérzetét, s a "konstruktivitás" eszméjébe kapaszkodva túllép a lét abszurditásának élménykörén. 1923-tól mindinkább erősödik benne a torz, kaotikus valósággal szemben létrehozott elméleti szintézis igénye; s az 1923/24-es évben ez az igény eléri a maga nyugalmi csúcsát a konstruktivista szintézisben.

Kassák alkotói és lapszerkesztői tevékenysége az emigráció második szakaszában erre a programra épül, ez alakítja a MA 1923/24-es évfolyamainak profilját. A hangsúly mindinkább a korszerű "architektonikus" törekvések propagálására, az építészeti problémákra tevődik át; szaporodnak az elméleti cikkek, szűkösebb és egyhangúbb a képzőművészeti és irodalmi választék. A lap fénykora - úgy tűnik - az 1922/23-as év fordulója volt; a festő Kassák maga is ekkor érte el önnön csúcsát, s a lap munkatársi gárdája is ekkor volt a legszélesebb körű. Az 1924/1. számban Léger rajzai, Kassák képarchitektúrái, Oscar Schlemmer épületszobra, s egy kitűnően tipografizált plakát: "Romboljatok hogy építhessetek: építsetek hogy győzhessetek" - valamint El Liszickij: Proun című kiáltványa jelenik meg. A proun: Liszickij (orosz) konstruktivista művész dinamikus formakísérlete a tér és a sík általános vizuális törvényszerűségeinek rögzítésére. Számára a művészet: aktív részvétel az életben. A VIII. évf. 4. szám Ozenfant és Jeanneret (Le Corbusier) formakísérleteit s "a purista esztétika vázlatá"-t hozza. "Az emberi szellem egyik legmagasabb fokú élvezete a természet rendjének percepciója és a saját, a dolgok rendjében viselt szerepének vizsgálata". Ezért - vallják a szerzők - a művészet értelme: egy magasabbrendű érzés, a matematikai rend szellemi megteremtése, amely az egyszerű tetszésen túlmutató harmónia- és boldogság-érzetet vált ki az emberben. A purista festészet: "plasztikus és egyben lírikus teremtés, mely plasztikus rendszerbe szervezi a dolgok állandó és lényeges fizikai sajátságait. Ez az a lírai állapot, melyet "a művészetben a világrendszerrel egybehangzó dolgok az egybehangzásuk folytán támasztottak".

Úgy tűnik, Kassákra a konstruktivista esztétika mellett a purista esztétika is erősen hatott. A tisztaság és a rend képzetei ez idő tájt mind hangsúlyosabb szerepet kapnak nemcsak festészetében, hanem költészetében is.

A VIII. évfolyam 5-6. száma német nyelvű különszám, Kassák "Számadás"-ával (Rechenschaft), tipográfiai kísérleteivel, Gleizes, Gert, Cadern konstrukcióival (amelyek a statika és dinamika törvényeit kívánják leképezni), Karl Peter Röhl, Glauber Henrik, Hans Richter térkonstrukcióival, Doesburg architektonikus tervezetével. Szemle a legmodernebb művészeti törekvésekről, elsősorban propagáló célzattal. Számadás-ában Kassák ismételten a tartalom és forma szerves egységét, egymást meghatározó kölcsönösségét vizsgálja; majd itt is hangsúlyozza a művész jogát a teremtő kísérletezésre. Az aktív, teremtő személyiség - a művész - szükségképpen konfliktusba kerül a megszokottal, a változtathatatlannak tűnővel, mert formálni kívánja környezetét. Teremtő munkája közben saját egyéniségét juttatja érvényre, alkotása önnön életét fejezi ki; amiben azonban az egész világ tükröződik: környezete, környezetéhez való viszonya, élettapasztalatai. Maga a mű - egyediségében és zártságában - teremtett realitás; amely él és visszahat az emberi valóságra. Az új, az élő alkotást soha nem lehet a régi, a halott törvényeivel mérni; jóllehet a halott műalkotások is élővé válhatnak; ugyanis a régi korok művészete is sugározza azt az életerőt, ami tartalmának (sajátos szellemének) és formájának egységéből fakad. Ez egységet a konstrukció hordozza: ez az a "lényegi" szervező erő, ami nélkül sem halott, sem élő élet nem létezhet - ez minden műalkotás alapja. (E kérdésekről a Korszerű művészet él c. tanulmányában szól részletesebben - Korunk, 1926/2. sz.). Kassák úgy látja: a 20-as évek dereka már "a teremtés, és nem az analízis időszaka"; a korábbi destruktív szellemmel a konstruktív szellemnek kell szembeszegülnie. A konstrukció - az épület váza! - önmagában véve még nem az egész épület - hangsúlyozza. Lényegszerkezet, amelyre az új architektonikus kompozíciónak kell ráépülnie. A szellemet vissza kell vezetnünk az anyaghoz: a fa gyökerét és lombját élővé kell tenni. Ha nem tudunk eljutni a konstrukciótól a kompozícióig, elmerülünk a kísérletekben - pedig korunkban már csak az alkothat jelentőset, aki az Egészet (a Teljességet) képes megragadni.

1923-ban tehát Kassák már túllépett a formaanalízis fázisán, s elindult a szintézis-teremtés útján. Ezt nemcsak képarchitektúrái jelzik, hanem ekkortájt keletkező számozott versei is (25 új vers, Tisztaság könyve, 1925-26). A IX. évfolyam 1-2. számaitól kezdve mind több cikkben vetődik fel a művészet etikai és gyakorlati - szociális - vonatkozásainak kérdése. A Korrektúrát c. cikk folytatásaképp a IX/2. szám hozza Kállai Ernő E-T-I-K-A? c. cikkét, amely a konstruktivizmust elhatárolja a l'art pour l'art-tól; a konstruktivizmus etikus koncepciója: az egyén "belső tisztulási folyamatának elindítója, ösztönzője kíván lenni".

A bécsi MA utolsó évfolyamaiban egy gyakorlatiasabb profilt alakít ki. Ezzel párhuzamosan azonban alkotói-kísérletezői vénájának fokozatos elapadása, a sokirányú szellemi tájékozódás lassú elfáradása is megfigyelhető. Mindennek megvolt a maga természetes oka és magyarázata. Kassák heroikus küzdelme ellenére a lap mind nehezebben tudta magát anyagilag fenntartani. A munkatársi gárda fokozatosan kicserélődött, s bár a kiváltak helyén új nevek tűnnek fel, azt a frissességet és eleven izgalmat a lap többé már nem tudja produkálni, ami az első bécsi években jellemezte. 1924/25 folyamán a Kassák-kör "összegez". Számba veszi az eddig elérteket, s a jövőbe tekint: milyen esélyei vannak az ember "belső forradalmának", s hogyan tudja ezt a művészet a maga eszközeivel segíteni. Kassák Álláspont c. kis kötetében (Bécs, 1924) felvázolja egy népi alapon szerveződő, a napi politika elvárásaitól független, ugyanakkor a társadalmi valóságra alakítóan visszaható "szellemi elit" nevelésének koncepcióját.

Aztán kezdi megszervezni hazatelepülését. De mielőtt végleg "hazahonosodna", 1926 júniusában kimegy Párizsba, ott élő emigráns barátai meghívására. Kiállítást rendez képarchitektúráiból. Június 14-én modern művészeti bemutatót is tartanak, amelyen a kint élő Illyés Gyula (aki 1922 óta a MA munkatársa volt) és az ifjú Hont Ferenc is szerepel, Kassákkal és Nádass Józseffel együtt; Bölöni György mond bevezetőt. Kassák három hetet tölt kint, s ez elég arra, hogy személyesen megerősítse korábbi kapcsolatait az európai avantgárd élcsapatával. Eluard, Cocteau, Léger, T. Tzara, a Goll-házaspár, Seuphor, Le Corbusier a legmelegebb barátsággal látja őt vendégül, s tolmács segítségével beszélgetnek-vitatkoznak a modern művészet problémáiról. Kassák megnyeri további terveihez Illyés támogatását, s 1926 őszén hazatelepülvén, még ugyanez év decemberében megindítja új folyóiratát, a Dokumentumot. A főmunkatársak szintén ez idő tájt térnek vissza az emigrációból (Illyés Párizsból, Déry, Nádass József, Németh Andor Bécsből). Az új lap ugyan mindössze öt számot ér meg (1926 dec. - 1927. máj.), mégis jelentős kísérletnek számít a művészeti nevelés és az Európával való további kapcsolattartás szempontjából.

A közlemények egy része német, illetve francia nyelven íródott, hogy a külföldi barátok is olvashassák. A Dokumentum - a MA-hoz hasonlóan - számon tartotta s rendszeresen propagálta "testvérlapjait": 13 nagyváros összesen 19 hasonló jellegű és célkitűzésű periodikáját. Köztük a legismertebbek: a Sturm, De Stijl mellett a berlini Kunstblatt, a dessaui Bauhaus, a párizsi L'Esprit Nouveau, Revolution Surrealiste, La vie des Lettres, sőt, a közép-európai térségen belül a pozsonyi DAV, a zágrábi Zenit, a bukaresti Integrál és Contimporanul, a prágai Stavba, Pasmo stb. Rendkívül változatos és sokszínű a lap szépirodalmi anyaga (a rövid életű magyar szürrealizmus itt és ekkor éli virágkorát: Illyés, Déry, Nádass József, Kassák versei mellett Eluard is szerepel három verssel, s Füst Milán egy dráma-kísérlettel). Illyés Aragon-ról írt esszéje, Pierre Reverdy eszmefuttatása A lyráról, Walter Benjamin beszámolója az oroszországi irodalmi csoportosulásokról, Kassák áttekintése az orosz képzőművészetről, Günther Hirschel-Portsch (újabb) beszámolója az építész Das junge Schlesien csoport munkájáról még ma is érdekes és tanulságos dokumentum a korabeli művészeti életre vonatkozóan.

A Dokumentum nem pusztán "művészeti folyóirat"-nak tekinti önmagát, hanem mint a MA utódlapja, a szellemi nevelés orgánumának is. Kassák - híven korábbi tudatformáló célkitűzéséhez - gazdag pedagógiai, pszichológiai, szociálpszichológiai anyagot közöl; propagálja a modern "tömeglélektani iskolák" eredményeit, a "kollektív individuum" nevelési esélyeit latolgatva s kutatva, hogy a "cselekvés iskolája" - szemben a "könyv iskolájá"-val - milyen lehetőségeket teremt(het) a közösségi keretben felnövő, de egyéniségét szabadon kibontakoztató individuum számára.

Több cikk foglalkozik az európai, az orosz és az amerikai mindennapi életmód-, viselkedés- és testkultúra, társasági szokások, öltözködés-szociológia kérdéseivel, építészeti és élet-berendezési problémákkal, a lakáskultúra ökonómiájának, mentálhigiéniájának feltételeivel stb. - azaz egy általános, gyakorlatias "esztétikai kultúra", az emberi szépérzék nevelésének lehetőségével. Mindezt gazdag illusztrációs anyag egészíti ki (fotókompozíciók, épülettervek, gépkonstrukciók, szürrealista montázs-összeállítások, mechanikai szerkezetek, különböző reprodukciók a modern művészet európai nagyságaitól stb.). Majdani kiváló filmszakemberek (Gerő György, Gró Lajos) figyelnek a filmvilág eseményeire; mozdulatművészeti, zeneelméleti, tipográfiai, reklám- és színháztechnikai problémákról jelennek meg kitűnő - máig használható - írások, pedagógiai célzattal. A művészeti nevelés már korábban kidolgozott gazdag eszköztárát a vizuális-akusztikai- és kinematikus kultúra legújabb eredményeivel gyarapítják. Kassák - híven ifjúkori elképzeléseihez - a munkásosztályon belül egy magas felkészültségű, átfogó gondolkodású szellemi elitet szeretne felnevelni, amely az osztály kulturális emancipációjának inspirálására hivatott.

Ekkorra azonban már Európa-szerte kifulladóban vannak az avantgárd mozgalmak, az orosz csoportosulásokat pedig kezdik adminisztratív úton felszámolni. Átmenetileg mindenütt a neokonzervatív irányok győznek, s az avantgárd poétikai eredményei "felszívódnak", megszüntetve megőrződnek más stílus- és formanyelvben. Az új és újabb nemzedékek azonban makacsul visszatérnek hozzá, s nemcsak formanyelvéből, de szelleméből is merítenek. Kassák soha el nem évülő érdeme, hogy bekapcsolta Magyarországot az európai avantgárd "véráramába", s termékennyé tette a hazai közízlést a legmerészebb poétikai újítások számára is. Képarchitektúráit szerte a világon mint elsőrangú értékeket jegyzik, s a 20-as évek óta folyamatosan szervezett konstruktivista kiállításokon rendszeresen szerepelnek, műgyűjtők versengenek értük.

Jóllehet, Kassák bécsi elképzelései nem voltak folytathatók a konzervatív beállítódású hazai közegben, ő még sem mond le a munkásság művészeti neveléséről. Felismeri: ha alakítóan vissza akar hatni a magyar valóságra, akkor közelebb kell kerülnie a realitásokhoz.

Előzményei: Az európai avantgárd élvonalával való lépéstartás mellett Kassák már 1920-tól kezdve fokozatosan kiépítette kapcsolatait a szlovenszkói, vajdasági, romániai magyar és nem magyar fiatalokkal, a helyi adottságoknak megfelelően magyar nyelvű, de az adott ország kultúrájára is figyelő szellemi fórumok megteremtését inspirálva. A kulturális nevelést társadalmi tudatformáló mozgalommá kívánta szélesíteni. Hitt abban, hogy "a valódi művészet az ember pszichéjéhez férkőzve" felszabadítja benne a teljes élet utáni vágyat, s meggyorsítja "az ember belső átalakulásának folyamatát" (Levél a művészetről, Bécsi Magyar Újság, 1920. szept. 10.). Közreműködésével a "szellemi nevelés" koncepciójának jegyében a hazai vidéki városokban és az "utódállamok"-ban sorra szerveződtek a rövidebb-hosszabb életű avantgárd periodikák.

Az első "1920" címen Pécsett jelenik meg, a volt MA-körös Haraszti Sándor szerkesztésében, röpirat formájában; a MA művészeti törekvéseit - mint a "pszichikai agitáció" hatásos formáját - mutatják be benne. Mindössze egy számot ér meg (1920. január); de nyomában csakhamar megjelenik a Krónika (1920. október - 1921. június). E köré szerveződik az első komolyabb hazai baloldali művészcsoport (jórészt az 1919 előtti MÁ-hoz tartozó fiatalokból): Csuka Zoltán, Molnár Farkas, Kodolányi János, Raith Tivadar, Rozványi Vilmos, Schubert Ernő; a szerkesztő Kondor László. Aztán a csoport szétszóródik: Újvidék - Bécs - Budapest lesznek az új centrumok. Raith Tivadar szerkesztésében Budapesten megindul a Magyar Írás, amely 7 éven át (1921-27) a fiatal alkotók legfontosabb fóruma lesz, s egyfajta "nyugatos-avantgárd" szintézis megvalósítására törekszik. A vajdasági - különböző ajkú - fiatal alkotókat a rövid életű zágrábi Zenit tömöríti maga köré 1921-ben (részint a bécsi MA anyagát, művészetszemléletét veszi át; részint a helyi "kísérletezőknek" biztosít fórumot). Megszűnte után a Kassákkal szoros kapcsolatot tartó (sőt vele 1919 során együttműködő) Haraszti Sándor és Csuka Zoltán szerkesztésében indul az újvidéki Az Út, amely már több éven át fenn tudja tartani magát (1922-25), s a bécsi MA szellemében "híd"-szerepet kíván betölteni a jugoszláviai magyar és nem magyar értelmiségi csoportok között. A szlovenszkói magyar emigránsok és a már korábban is ott élő "helyi értelmiség" is hasonló céllal indítják folyóiratukat Tűz címmel (1921-23). Az első szám (1921. november 15.) élén Gömöri Jenő, a lap szerkesztője, Bevezetőjében körvonalazza programjukat: "figyelemmel akarjuk kísérni a szlovák és cseh, később a román, szerb, horvát kultúra életét, evolúcióját, munkáját, irodalmát és művészetét"; s természetesen emellett elsősorban a magyar irodalom új irányait. Így már az 1. számban ankétot indítanak a MA művészi törekvéseiről, az "érthetőség" kérdéséről stb. Kassák versein kívül Karinthytól, Füst Milántól, Kosztolányitól és Krúdytól is publikálnak különböző írásokat.

Kassák 1921/22-ben szorosra fűzi kapcsolatait a szlovenszkói területekkel, s 1922/23 folyamán a MA-körrel többször is vendégszerepel szülőföldjén, Galánta-Pozsony- Érsekújvár-Rozsnyó-Kassa körzetében. Már ekkor kialakul az a "törzsgárda", amely majd a 20-as évek végén a Munka-kör kulturális missziójának bázisa lesz (Szenes Erzsi és Piroska, Szuchich Mária, Forbáth Imre, Hernádi /Hercz/ György, Mária Béla, Mihályi Ödön stb.). Kissé lazábban és fenntartásokkal, de végig rokonszenvvel áll Kassák mellett Lesznai Anna, Palotai Boris és Erzsi, Komlós Aladár, Vozáry Dezső köre is. Az utóbbi csakhamar Prágába kerülve, az ottani fiatal tanárköltővel, Győry Dezsővel együtt az "újarcú magyarok" szellemi atyja lesz, s a prágai egyetemen tanuló magyar fiatalokkal (F. &#ű;alda professzor tanítványaival) a nemzetiségi autonómia és a "közép-európai sorstudat" jegyében 1924-ben megalapítják a Szent György Kört (innen "ágazik el" majd a Sarló egyik csoportja 1928-ban, s találkozik össze a Kassák által inspirált érsekújvári ággal). A Tűz köréhez kapcsolódó volt "ma-isták": Mácza János, Lengyel József ugyancsak a baloldali erők szellemi együttműködését szorgalmazzák, nemzeti különbségekre való tekintet nélkül.

A bécsi MA-körbe rendszeresen járó szlovák fiatalok ugyane szellemben indítják meg Pozsonyban 1924-ben folyóiratukat, a DAV-ot; s azután rajtuk keresztül Brno-ba, majd Prágába is "átszivárog" Kassák hatása. A cseh Host és Pasmo avantgárd folyóiratok szintén a kulturális értékcsere szorgalmazásával kívánják a különböző ajkú nemzetiségek testvéri együttműködését elősegíteni. Kassák verseit a legismertebb cseh és szlovák költők fordítják (Novomešky, Ocali, Poničan), s lapjaikban két nyelven publikálják. A DAV köre népszerűsíti Kassák képarchitektúráit, beszámolnak a MA művészeti törekvéseiről. Gáspár Endre a Pasmo 1924/8-9. számában bemutatja a MÁ-t, középpontba állítva Kassák és Déry munkásságának ismertetését. A tanulmányt átveszi a lengyel avantgárd folyóirat, a Blok is; s a varsói "modern művészek" (a Blok és Praesens köre) szintén a kulturális közeledést szorgalmazzák Közép-Európa művészei között. Így lesz a bécsi MA a közép-európai szellemiség egyik - talán legfontosabb - összefogó és hatásokat szétsugárzó centruma; egy jövő-orientált világképre épülő, a harmonikus együttműködés lehetőségét sugalló elméleti modell kialakítója.

A hazai "fiatal avantgárd" folyóiratai (Magyar Írás 1921-27, Kék Madár 1923/24, a szegedi Jel 1923-27) lazább kapcsolatban vannak ugyan a bécsi MÁ-val, de többen a MA ekkori munkatársai közül (Déry, Illyés, Szegi Pál, Genthon István, Mária Béla, Gaál Gábor - Gerő György álnéven -, Sándor Pál, Tamás Aladár, Kállai Ernő, Szelényi István stb.) itt is, ott is publikálnak - ami természetes is, hiszen egy új nemzedék keres az induláshoz fórumot. Dienes László és Gaál Gábor szorosan együttműködnek a MÁ-val bécsi tartózkodásuk évei alatt. Gaál Gábor (itt is Gerő György álnéven) 1922 óta rendszeresen jelen van a MÁ-ban, s 1924-ben ő állítja össze a kassáki "népfrontos" koncepció alapján a MA Pesti antológiá-ját, amelyben szinte az egész fiatal nemzedék - határon inneniek és túliak, "népiek" és "urbánusok" - együtt szerepel (Déry Tibor, Erg Ágoston, József Attila, Gáspár Endre, Hont Ferenc, Kristóf Károly, Mária Béla, Nádass József, Pán Imre, Reiter Róbert, Szegi Pál, Tamás Aladár, Vajda Sándor stb.).

Az emigráns fiatalok körében ekkor válik ismertté Kassák Álláspont-ja, amelyben ő egy népi alapon szerveződő, a napi-politikai elvárásoktól független, ugyanakkor a társadalmi valóságra alakítóan visszaható "szellemi elit" kialakulásának esélyeit vázolja fel. Kassák meggyőződése az, hogy szellemi húzóerőt csak az a jól felkészült értelmiségi réteg gyakorolhat a tömegre, amely megőrzi viszonylagos autonómiáját, vagyis nem veti alá magát az aznapi - rövid távú - gazdasági és politikai érdekeknek. E koncepció jegyében tartja az értelmiség feladatának a nemzetiségek "békés egymás mellett élésének", kulturális együttműködésének támogatását is.

A romániai fiatal magyar és nem magyar értelmiség egy szűkebb csoportja szintén az "avantgárd sugárzás" bűvkörébe került (vö: Söni Pál: Avantgarde sugárzás, Kriterion, 1973).

Franyó Zoltán már a forradalom előtti budapesti MÁ-ban is rendszeresen publikált, most a MA mintájára a forradalmi beállítódású romániai kisebbségi ifjúság számára saját fórumot kíván teremteni. Az átmenetileg Bécsben megtelepült, baloldali kötődésű erdélyi fiatalok - Bartalis János, Becsky Andor és Irén, Csehi Gyula, Kahána Mózes, Ligeti Ernő, Reiter Róbert, Szentirmai Jenő stb. - a 20-as évek derekán szülőföldjükre visszatérve "beoltják" a kassáki eszmerendszerrel a romániai magyar értelmiség egy részét. Elsősorban az aradi-temesvári csoport marad mindvégig kapcsolatban Kassákkal, majd az ő közvetítésükkel a 20-as évek végén a kolozsvári fiatal munkásértelmiség is az ő hatása alá kerül. Az erősen urbanizálódott nyugati peremvidéken, Kolozsvár - Arad - Temesvár körzetében szerveződő irodalmi csoportok nem fogadták el a népi - urbánus, a hagyományos és a modern művészet közötti (a korban mesterségesen felszított) ál-ellentétet; s szorosan együttműködtek a középeurópai avantgárd központokkal, a bécsi MÁ-val és a román Contimporanul-lal is. Méliusz József, aki e tájról indult, mindvégig egységes hagyománynak tekinti a Gozsdu-Petelei-Tolnai-Thury Zoltán-féle örökséget és az európai szellemű, XX. századi avantgardista törekvéseket, s büszkén vallja: "A román, magyar, német, zsidó, szerb szellemi együttélés... itt élő valóság volt. Nem kellett ahhoz se napiparancs, se rendelet. Az élet és a szellem humanista természete magától szabályozta azt" (in: Kávéház nélkül, Bukarest, 1977, 470-89. p.). Ezekben a modern, mozgékony szellemű városokban egymás után születtek (igaz, hogy gyorsan el is lobbantak) az I. világháború után az avantgárd folyóiratok: 1920-22-ben a kolozsvári Napkelet (szerk. Ligeti Ernő, Paál Árpád, Kádár Imre); 1923-ban a Pásztortűz, majd ennek gyors "elhamvadása" után Aradon Franyó Zoltán szerkesztésében 1924-ben a Géniusz, 1925/26-ban az Új Géniusz; Szántó György szerkesztésében a Periszkóp - amelyek mind egyfajta "kelet- és közép-európai sajátosságokkal telített közös, korszerű európaiságot képviseltek, amelyben jól megfértek egymással a különböző irányzatok". A Periszkóp a "hazai" művészeti törekvések mellett bemutatja a bécsi MÁ-t, az orosz konstruktivista csoport munkáját és az ekkor már világhírű román "új művészeket" (T. Tzara, J. Vinea, M. Jancu, Brančusi stb.).

E rövidéletű folyóiratokat aztán az 1926 januárjában Kolozsvárott Dienes László szerkesztésében induló Korunk váltja fel. A Kassák-kör eleinte nagyon szoros kapcsolatot épít ki a Korunk-kal, amely első korszakában a közép-európai alkotókat szellemi egységbe igyekszik tömöríteni. Már a 2. számban megjelenik Kassák átfogó tanulmánya a XX. századi művészeti forradalomról: A korszerű művészet él! Ezzel egybehangzóan Dienes László is áttekintő képet ad az új művészeti irányokról, Művészet és világnézet c. kiadványában (Kolozsvár, 1926). Aztán helyet kap itt Hevesy Iván nagyszabású értékelése Kassák Lajos költészetéről; s még 1927/28 során is publikálnak itt a Kassák-kör tagjai.

Kassák már 1924-től kezdve fokozatosan felveszi újra a kapcsolatot a hazai kulturális fórumokkal (elsősorban a Nyugattal, majd a Népszavával, a Világgal, Esti Kurirral stb.). Azt reméli: a sterilebb "művészeti forradalmat" ismét felválthatja a konkrétabb társadalmi cselekvéssel. A MA legutolsó számában még megjelenik egy elméleti írás a kultúra funkciójáról (Németh Andor: Eldologiasodás és művészet, MA, 1925. jún-i sz.). A szerző a kassáki eszmerendszerrel egybehangzóan kifejti: a kultúra - híd ember és ember, nemzet és nemzet között; a szétszabdaltság, érdekekre tagoltság világában az egyetlen lehetőség és "eszköz" ahhoz, hogy az emberek megértsék mélyebb - a biológiai, pszichikai régiókban való - azonosságukat, összetartozásukat, egymásra utaltságukat. Kultúra nélkül nincs összekötő kapocs az individuális világok között.

A "kulturális nevelés" szellemében akarja Kassák itthon is folytatni Bécsben elkezdett munkáját. Ezért mindjobban elmélyíti kapcsolatait az épp ekkortájt szervezkedni kezdő hazai "népi" táborral. Csatlakozik az 1927 májusában induló Együtt c. folyóirat gárdájához, amelynek több mint egy éven át sikerül maga köré tömörítenie az ún. "népi" és "urbánus" baloldali erőket az együttműködés szellemében. A munkatársak puszta névsora bizonyítja: itt valóban egy távlatos "egységfront" van (lett volna) kibontakozóban a hazai, a határokon túli és az emigráns baloldali érzelmű fiatalok között (Barta Lajos, Barta Sándor, Bálint György, Berda József, Déry Tibor, Gáspár Endre, Illyés Gyula, Justus Pál, Kassák Lajos, Kodolányi János, Fenyő László, Nádass József, Németh Andor, Révész Béla, Szabó Lőrinc, Szakasits Árpád stb. írnak a lapba). Kassák már 1927/28 fordulóján kialakítja kultúrgárdáját az Együtt körén belül; szavalókórusa Simon Jolán vezetésével 1928. március 4-én be is mutatkozik a Zeneakadémia nagytermében, Szalmás Piroska népdalkórusa közreműködésével. A Párizsból frissiben hazatért Justus Pál az esten Kassák-verseket szaval; kritikát is ő ír a nagysikerű bemutatkozásról, melyben hangsúlyozza: a hazai munkásmozgalom nem mondhat le arról a hatalmas szellemi erőről és nevelő hatásról, amit a Kassák-kör kulturális tevékenysége jelent (Kassák Lajos árnyékában; Együtt, 1928 áprilisi sz.).

Kassák tehát "visszatalált" övéihez, Angyalföld lakóihoz (itt él Simon Jolánnal egyszoba-konyhás kis lakásában; ma az utca az ő nevét viseli). A Nyomdász- és Bőripari Munkások szavalókórusának vezetését vállaló Simon Jolán együtt dolgozott - többek között - Justus Györggyel, Jemnitz Sándorral, Szalmás Piroskával, Szelényi Istvánnal; sűrűn jártak előadóestet tartani a különböző - angyalföldi, óbudai, újpesti, rákospalotai, pesterzsébeti - munkásotthonokba; részt vettek az Alkoholellenes Munkásszövetség kulturális programjának kialakításában stb. 1927 őszén még együtt volt az egész kultúrgárda a nagymarosi hajókiránduláson, 1100 résztvevővel; aztán az egység fokozatosan felbomlott. Kassák most sem - mint ahogy korábban sem - volt hajlandó az aznapiság szempontjainak alávetni a tudatformáló tevékenységet. Ezért 1928 során fokozatosan kiépíti "független" kultúr-stúdióját, és útja elválik a munkásmozgalom "hivatalos" irányától. A kitűnően felkészült szakembergárda is őhozzá csatlakozik. Simon Jolán szavalókórusa mellett Jemnitz Sándor vezetésével modern zenei kamarakórust, Justus György irányításával pedig Bartók-Kodály elvei alapján felépített népdalkórust szervez. A kultúra munkásainak feladata - a Kassák-kör felfogásában - nem a "szórakoztatás", és nem is az agitáció, hanem a közösség magasabb szintű emberi érdekeinek "szolgálata": közvetíteni a tömegekhez a "zseni szavát, ki előreszárnyal egy új korba, s onnan hoz nekünk olajág-üzenetet" (Jemnitz Sándor: Magyar zeneélet, Munka I. évf. - 1928. 2. sz.)

Kassák a magas szintű szellemi együttműködésben látta a "népfront-gondolat" megvalósulásának lehetőségét. Egy szélesebb tömegbázisra épülő, "demokratikus", az alulra szorított társadalmi rétegek közös érdekeit kifejező, hosszú távú tudatformáló munkára készült fel.

1928. tavaszán Kassák még szorosabbra fűzi kapcsolatait a szlovenszkói ifjúsággal. Az érsekújvári Sporni-ház (Kassák hajdani inaskodásának színtere) az évtized végére felnövő értelmiségi- és ifjúmunkás-nemzedék állandó találkozóhelye, szellemi otthona lett. A pozsonyi Turczel Lajos, Szalatnai Rezső, a gömöri Jócsik Lajos s az érsekújvári fiatalok: Andreánszky István, Brogyáni Kálmán, Csáder László, a Dobossy-fiúk (Imre és László), Murányi-Kovács Endre, Morvay Gyula, Peéry Rezső stb. a Kassák-legenda bűvkörében nőtt fel, s készült értelmiségi hivatására. 1928 márciusában, majd májusában előadó-körútra hívják Kassák kultúrgárdáját (a "szokásos" korábbi útvonalra; Galánta - Pozsony - Érsekújvár - Kassa körzetében); s az éjszakába nyúló hosszú beszélgetések, viták során eszmél rá az ifjú nemzedék arra, hogy "egy nemzeti adottságaiban veszélyeztetett kisebbség önvédelmi harca a szocializmus legelemibb tantételei közé tartozik" - mint azt Balogh Edgár később visszaemlékezésében írja (Hétpróba. Bp. 1981, 73/74. p.).

Így hát természetesnek tűnik, hogy Kassák a szülőföld ifjúsága révén mind közelebb kerül a nemzetiségi problémákhoz, s a megoldás útját a demokratikus együttműködésben jelöli meg. Támogatja a népi alapon szerveződő ifjúsági csoportok munkáját, s a hazai és a határokon túli fiatalok együttműködését koordináló fórumok kialakítását.

Az ún. "népi mozgalom" első demonstratív megnyilvánulása az 1928. május 20-án (Martinovitsék kivégzésének évfordulóján) rendezett Ady-emlékünnepség (az Ady-sír megkoszorúzása, majd azt követően a Zeneakadémián nagyszabású műsoros est), amely az utólagos értékelések szerint "a népi mozgalom nyitánya" volt. "Az állami határokra való tekintet nélkül" minden magyar (a szlovenszkói, kárpátaljai, zágrábi, kolozsvári és a hazai vidéki - pécsi, szegedi, debreceni, miskolci, pápai, szolnoki stb.) diákalakulat képviselteti magát az ünnepségen; jelen vannak a pesti Bartha Miklós Társaság (továbbiakban: BMT) küldöttei és az Eötvös-kollégisták (köztük az ún. "Kassák-katonák"). Az ünnepség mindennél fényesebben bizonyítja: Ady valóban "Ifjú szívekben" él, s szellemi öröksége: a közép-európai gondolat, élőbb és aktuálisabb, mint valaha volt.

A szlovenszkói ifjúság kezdeményezéséhez lelkesen csatlakoznak az "erdélyi radikális fiatalok", akik Adynak szentelik a Híd 1927. novemberi számát (50. születési évfordulójára), s az 1928. májusi "koszorúzásra" nemcsak küldötteiket, hanem köszöntő írásaikat is elküldik.

1927/28 során a volt bécsi MA-kör kulturális nevelési programja nyomdokain haladva a romániai magyar fiatalok is kiépítik a nagyobb városokban (Arad - Temesvár - Kolozsvár) a munkásmozgalmon belül a szavalókórus-hálózatot. 1928. augusztus 3-13-án a szlovenszkói fiatalok Gombaszögön szervezik (ekkor már két éve "megszokott") regős-találkozójukat. A cserkészmozgalom eddigi hagyományaival szakítva, népi elkötelezettségük jeleként most tűzik zászlajukra a sarlót (Sarlós Boldogasszony áldó védelme szimbólumaként). Ettől kezdve nevezik magukat sarlósok-nak. Folyóiratot is indítanak (a mindössze 4 számot megért Vetést), amelynek 1. száma élén Balogh Edgár programadó cikke (A magyar cserkészet megújhodása), s mellette a frissen szervezett öt tábori őrs falukutató munkájának tervezete. A Kassákkal már korábban is szoros kapcsolatot tartó érsekújvári - pozsonyi csoport meghívja az első Sarló-kongresszusra (1928. szeptember) a Mestert, aki magával hozza épp akkor induló új folyóiratának, a Munkának 1. (1928. szeptemberi) számát. Ennek élén áll Kassák Beköszöntő-je, amelyben kijelöli az új nemzedékre váró legsürgetőbb feladatokat: "Ön- és valóságismeretre van a tömegnek szüksége mindenekelőtt, és sokoldalúan képzett, intellektuálisan és érzelmileg fejlett vezetőkre", akik "gondos és céltudatos munkával" belülről emelik, "magasabb eszmei szintre kényszerítik". Különben a tömeg elvész az aznapiság szempontjai között, s szem elől téveszti távlati céljait. Kassák kiadja az új jelszót: "Valóságismeretet tehát!"

Új folyóiratát jóval szélesebb tömegbázisra építi, mint a korábbiakat. Már ekkor felfigyel a munkásmozgalomban egyaránt benne rejlő bal- és jobboldali demagógia veszélyeire, s figyelmeztet: a kétirányú politikai manipulációval (a bolsevizmus és a fasizmus "ígérgetéseivel") szemben csakis egy magas kultúrájú, tisztánlátó és intellektuálisan felvértezett ifjúság őrizheti meg szellemi autonómiáját. Élesen elutasít mindenféle "felülről jövő" adminisztratív intézkedésekkel irányított pártpolitikai kultúra-koncepciót; ehelyett a személyiség szabad kibontakoztatását tartja legfőbb nevelői feladatának. 10 év alatt mintegy 200 magyar írót, munkáslevelezőt s kb. felényi külföldi írót, valamint 50-60 képzőművészt juttat szóhoz a Munka hasábjain, amelyet "művészeti és társadalmi beszámoló"-nak szán, s "kultúrmozgalmat" szervez köré. Mint bevezetőjében leszögezi: a MUNKA-kör "nem frakció a munkásmozgalmon belül", hanem a valóság törvényeinek felderítésére, kutatására szerveződött csoport.

Már az első számban megjelenik egy új rovat, amely eddigi folyóirataiból hiányzott: Egy nap életemből címen folyamatosan megszólaltatja a vidéki, sőt a határokon túli munkás-, paraszt és értelmiségi fiatalokat. Levelek, novellák, versek tömegével bizonyítja, milyen alkotó tehetség és tudásvágy rejlik a kultúrától elzárt rétegekben, s hogy a perifériára szorított munkásság - ha szóhoz engedik jutni - meg tudja fogalmazni a maga vágyait, álmait, törekvéseit. Egy mindeddig össze nem állított munkás-szociográfia körvonalai rajzolódnak ki előttünk ez írásokból. Riportjaikkal, verseikkel a legsűrűbben szerepelnek itt: a szlovákiai Andreánszky István, Forbáth Imre, Farkas Ödön, Kossán Klára, Szenes Erzsi és Piroska; s többen a Korunk munkatársai közül is (Bánáti Oszkár, Bányai László, Kaczér Illés, Mihályi Ödön, Murányi-Kovács Endre, Sáfáry László, Palotai Boris és Erzsi stb.) az ugyancsak ez időtájt bontakozó paraszti-népi szociográfiai "hullámmal" párhuzamosan, amely a Sarló köréből indult el.

Az 1928-tól szervezett gombaszögi találkozókon a MUNKA-kör tagjai is mindig részt vettek - számtalan közös megmozdulás őrzi együttműködésük emlékét. Balogh Edgár, Jócsik Lajos, Szalatnai Rezső gyakran szerepelnek írásaikkal a Munkában, könyveikről kritikák jelennek meg; s az ő számukra is Kassák jelenti az egyik "orientációs bázist" a "közép-európai ember" szellemi arculatának felrajzolásához.

Semmiképp sem tekinthetjük függetlennek a Kassák-kör tevékenységétől azt az 1930 körül induló rendszeres falukutató munkát, amelyhez az Erdélyi Fiatalok, a Szegedi Fiatalok köre, sőt a Bartha Miklós Társaság is kapcsolódott.. A BMT 1928-as Értesítője még a munkás, paraszt, értelmiségi fiatalság érdekazonosságáról beszél. A Századunk c. folyóirat (amely a Huszadik Század örökösének tekinti magát) 1930-ban rendezett ankétján együtt szerepel Kassák, Kodolányi, Illyés, Veres Péter, Nádass József stb., s Kassák itt is leszögezi (Az ifjúság seregszemléjéhez, Századunk 1930/6. sz. - 339-47. p.): "Akik hisznek a szociális átalakulás lehetőségében, azok a végcél jelszavai mellé állítsák fel a részletkövetelések jelszavait is, és ezeknek a követeléseknek realizálására szervezzék össze mozgalmukat." (E követelések: ingyenes oktatás, tankönyvek, munkás szabadiskolák felállítása stb.). Ugyancsak a valóságfeltáró munkát, a valóság jelenségszintű összefüggéseinek tudatosítását szolgálják a szociológiai, közgazdasági, szociálpszichológiai stb. elméleti írások. Szó esik itt "a magyar földmunkásság mozgalmáról", a szétzilált családok szociális helyzetéről, a munkanélküliségről stb.

1928 őszétől kezdve tehát széleskörű valóságfeltáró munka indul meg az ún. "népi" csoportosulásokon belül. Kassák maga is szociográfiai regények írásába kezd; a "város peremének" életét, a perifériák lakóinak kiszolgáltatott helyzetét örökíti meg (Napok, a mi napjaink 1928; Angyalföld, A telep, Munkanélküliek stb. 1929/30.). Ezzel egyidejűleg, ugyancsak a "valóság-feltáró" program jegyében kezdenek szervezkedni a Szegedi Fiatalok (egyrészt a volt "maista" Hont Ferenc, Berczeli Anzelm Károly a kezdeményezők, másrészt pedig Buday György, aki 1928/29 telén Londonban megismerkedik az ún. "agrár-settlement mozgalom"-mal), s 1929. tavaszán a pécsi, pápai, pesti és más hazai diákcsoportokkal együtt kialakítják tanyakutató programjukat. Az ún. Erdélyi Fiatalok (az Erdélyi Helikon ifjú székely csoportja, a népi orientációjú "második helikoni nemzedék") ugyancsak 1929-ben indítja az ún. "Vallani és vállalni"-vitát, Berde Mária és Kacsó Sándor "polémikus szenvedélyű" írásaival (a vitát feldolgozta: Kántor Lajos ugyane című könyvében, Bukarest, 1984.). Ez a vita vezet azután a szociográfiai irodalom felvirágzásához, s a többi népi csoportosulással (Sarló, BMT, Szegediek) való szorosabb együttműködéshez. Az "idősebb kezdeményezőkhöz" kapcsolódva itt is felsorakozik egy új, a népi ügynek elkötelezett ifjú nemzedék: Bözödi György, Horváth István, a Jancsó-fivérek (Béla, Elemér), Kacsó Sándor, Méliusz József, Szabédi László, Szemlér Ferenc stb.

1929 tavaszára tehát "kinevelődik" a népből magából az az értelmiségi réteg, amely elsődleges feladatának a valóság megismerését tartja, hiszen ez az első (és nélkülözhetetlen) lépés a valóság megváltoztatásához, egy igazságos társadalmi rend megteremtéséhez.

A Sarló 1929. március 20-án Pozsonyban szervezett nagyszabású kultúrestje, amelyre a Kassák-kört is meghívják, ezt az új programot hivatott deklarálni. A megnyitót az érsekújvári Munka-körös Brogyáni Kálmán tartja: ünnepélyesen bejelenti, hogy elfogadják és vállalják a rájuk váró történelmi szerepet: a társadalom alulra szorítottjainak szellemi nevelését és képviseletét. Ezután Peéry Rezső Magyar Mesterek címen tart előadást a Sarló példaképeiről: Ady, a legnagyobb és legteljesebb szelleme a XX. századnak, ébresztette öneszméletre az ifjú nemzedéket; Szabó Dezső termékeny és előrevivő destrukciójával hatott rájuk; Móricztól a "szolgálat" eszméjét tanulták; s most Kassák az, aki megmutatja nekik "az új, emberibb társadalmi rend" kiformálásához vezető utat.

Az esten megvitatják a Sarló egész eddigi tevékenységét, melynek középpontjában "a közép-európai népek kulturális együttműködése", a "kis nemzetek konföderációjá"-nak eszméje állt - és áll a továbbiakban is. 1929 májusában a Kassák-kör most már egy teljes estét betöltő műsorral jön át vendégszereplésre. A bevezető előadást Balogh Edgár, a Sarló "feje" tartja, mintegy kifejezve ezzel (is), hogy a Sarló - Kassák hatására - vállalja a "nemzetközi haladás magyar asszimilációját, a magyar nádasok behordását és lecsapolását, /.../ a magyar nyelvközösség és a vajúdó szellemiség gyökeres és helyhez idomult szocializmusát". Csakis ezen az alapon közeledhetnek egymáshoz a különböző népek (Kassák-köszöntő, in: Dunavölgyi párbeszéd, Bp. 1974, 459-60. p.).

1929 nyarán a szlovenszkói ifjúság többnyelvű nemzetiségi diáktábort szervez; ahol a résztvevők egyöntetűen megegyeznek abban, hogy a kisebbségekre "híd-szerep" vár, amit csak akkor tölthetnek be, ha reális együttműködést keresnek az utódállamok népeivel. Balogh Edgár a Vetés 4. számában (1929. szeptember) beszámol a radovi diáktábor munkájáról, s büszkén nyugtázza: "a fejlődés a Duna körüli kisállamok közeledésén keresztül autonóm nemzeti egységek békés konföderációja felé gravitál". Ugyane számban találjuk a nyolc szociográfiai csoport nyári munkájának értékelését; valamint Csáder László (a Budapesten tanuló iparművészeti főiskolás) cikkét Kassák Lajos Munka-köréről, amelyben példaként mutatja be a Kassák-körben folyó komplex kulturális munkát és a gazdag szociográfiai tevékenységet. Cikke zárórészében hangsúlyozza, hogy a szlovenszkói magyarság (és általában: a kisebbségek) küldetése az, hogy "híd-szerepet" töltsenek be "a kis nemzetek övezetének nációi között". Csáder cikkéhez szorosan kapcsolódik Kodolányi János írása: "A kisebbségi magyarok arca", melyben ő is "az autonóm nemzeti egységek békés konföderációjá"-nak megteremtéséhez szükséges "szellemi egység" fontosságát hangsúlyozza. Egybehangzóan a Szegedi Fiatalok, a BMT és az Erdélyi Fiatalok programjával. A BMT 1929. december 15-re összehívott ifjúsági kongresszusán a hazai (munkás és paraszt) fiatalok, a vajdasági, romániai, csehszlovákiai magyar küldöttek egyhangúan elfogadják és vállalják a híd-szerepet. Egy népi alapon szervezett konföderációs állam ideál-képe lebeg ez előtt az ifjúság előtt. 1930 nyarától kezdve mind erőteljesebben kibontakozik a "népi fiatalok" csoportjainak együttműködése. A Sarló "nyári vándorlásai"-hoz készített, a szociális nyomor feltárására irányuló kérdőívet átveszik a Szegedi, az Erdélyi Fiatalok, sőt a prágai egyetemi hallgatók "szociográfiai különítménye" is. Balogh Edgár 1929 őszén készített kárpátaljai szociográfiai riportja (Tíz nap Szegényországban) lesz a minta a gyűjtött anyag feldolgozásához (jóval megelőzve a műfaj hazai felvirágzását). A falukutató munka eredményeit a Korunkban, illetve Kassák Munká-jában publikálják.

1930 derekán megalakul a Munka-barátok köre. Kassák még szorosabbra fűzi kapcsolatait a csehszlovákiai sarlósok és a romániai magyar fiatalok egyik csoportjával (a Munka szlovákiai képviselője Jelen Mihály, a romániai Sándor Vilmos), a hazai Bartha Miklós Társasággal (Simon Andor az "összekötő"), valamint a Szegedi Fiatalokkal (elsősorban Hont Ferenc körével). A rendszeresen tartott Munka-szemináriumokon - a Munka szabadiskoláján - az aktuális társadalmi-politikai kérdések mellett a magasabbrendű emberi élet kialakításának módjáról, lehetőségeiről is sok szó esik. Kassák igyekszik tudatosítani a köréhez tartozókban: a kultúra nélküli tömeg könnyen játékszerévé válhat a ravasz politikai erőknek. A munkásság oktatását nem a felszínes, demagóg agitáció szintjén kell végezni, hanem legmélyebb pszichikai gyökereiig lenyúlva, a személyiség teljes átformálására, a szolidaritás érzésének tudatosítására kell törekedni.

A Simon Jolán vezetésével 1928-ban megalakult Munka-kórus első ízben május 16-án mutatkozott be a Zeneakadémián, hatalmas sikerrel. Ettől kezdve Kassák kórusművei (Szolgálók élete; 1931; Május 1.), versei, Nádass József kórusműve (A mi sorsunk) állandóan szerepelnek a Munka-kör repertoárján. Simon Jolán gazdag anyaggal összeállított kóruskönyvet tesz közzé (A szavalókórus), hogy más kórusok munkáját is segítse a magasabb művészi színvonal kialakításában. A kórust ő "organizált egység"-nek fogja fel, amely nem "jelszavaival", hanem az "embert megváltoztatni tudó energiák" sugárzásával hat. Mintái a görög drámai, illetve a keresztény templomi kórusok, amelyek hangszerelésükkel, hangtónus- kombinációikkal, a dolgok benső összefüggéseit szuggesztíven érzékeltető összjátékukkal életörömöt, magasba törő akaratot árasztanak, s a kollektív szellemen belül érvényre juttatják az individuális erőt. Kóruskönyve befejezéseként Simon Jolán hangsúlyozza: "Nem művészetet akarunk csinálni. Szavakban ki akarjuk mondani életünket; és hisszük azt, hogy amilyen mértékben meg tudunk felelni ennek a feladatnak, ugyanolyan mértékben közeledünk a felé az új művészet felé, amely belőlünk és értünk kell, hogy életre szülessen."

A Munka-kórus mellett Nagy Etel (Simon Jolán lánya) modern mozgáskórust is szervez, ahol a tánc a Teljes Életre törekvés egyik finom, légiesen könnyed kifejezője lesz. A Kultúrstúdió munkáját a mozgásszínpad teszi teljessé. Itt a Piscator-Brecht, illetve Meyerhold-Majakovszkij színpadi törekvéseivel rokon (részben az 1918-19-es Mácza-színpad hagyományaihoz visszanyúló) előadásokat rendeznek: nevelő színházat kívánnak létrehozni. "Emberi dokumentumokat", probléma-felvető modern darabokat adnak elő. Az elidegenítő-gondolkodtató színpadi megoldások itt is a közönség ítélőképességére kívánnak hatni, mint a példának tekintett Piscator-i rendezéseknél.

A Munka-kör a "valóság-irodalom" jegyében alakítja ki Gró Lajos irányításával szociofoto csoportját is: "nem meghatni, hanem dokumentálni és állásfoglalásra késztetni" akarnak. Ennek nyomán az Erdélyi Fiatalok és Sarlósok is megszervezik szociofoto-gárdájukat, majd szavaló-kórusaikat is (Simon Jolán kóruskönyve alapján állítják össze anyagukat).

1930 őszétől a sarlósok rendszeresen tartott "péntek estéi"-n heves viták folynak a "kisebbségek kultúr-autonómiája" és az ún. "közép-európai föderáció" kérdéseiről, lehetőségeiről. Brogyáni Kálmán, Nagyidai Ernő, Kovács Endre, Peéry Rezső s gyakran maga Kassák tart előadásokat a pozsonyi Munkásakadémián. "A kulturális nevelés" (helyesebben a kultúra által történő nevelés) kérdése körüli vitákban - a Munka 1931-es elméleti cikkeivel egybehangzóan - az ún. "kollektív individuum" ideálképe körvonalazódik. Krammer Jenő A tökéletes embernevelés felé c. előadásában hangsúlyozza, hogy ez az embertípus csak akkor alakulhat ki, ha a személyiség tág teret kap sokirányú kibontakozásához. A vitákban az az álláspont körvonalazódik, hogy a kulturális nevelésnek (munkás-levelező-hálózat, üzemi újságok, ének- és zenekultúra fejlesztése, népdalgyűjtés, szavaló- és színjátszókörök kialakítása, szabadiskolák szervezése stb.) elsősorban a személyiségfejlesztésre kell irányulnia, mert csak így nevelődhet ki az a réteg, amely a nép tömegeinek "szellemi vezetésére" képes, s így előkészítheti az utat egy minőségileg, kulturálisan magasabb szintű társadalom megvalósításához. Az előadások anyaga kötetbe gyűjtve 1932-ben Balogh Edgár szerkesztésében A Sarló jegyében címmel jelent meg.

Az 1931. őszi Sarló-kongresszuson már bizonyos jelei mutatkoznak annak a belső hasadásnak, amely a népi tábort fenyegette - s ami aztán tovább éleződött, és egy időre lehetetlenné tette a szépen induló "népfront-gondolat" kiteljesedését. Fábry Zoltán 1931 novemberében - a KP intencióival egyetértésben - közzéteszi lapjában, Az Út-ban az azóta hírhedtté vált ún. "platformtervezetet", amely méltatlan sebeket vág József Attilán, Kassákon, Móricz Zsigmondon, sőt az egész hazai népi táboron, s szétroncsolja a "népfront" potenciális pozícióit. A Sarló Kassák mellett kitartó ún. "szociográfiai szárnya" a viták ellenére továbbra is a Munkában publikál, s 1932 során vendégszereplésekre hívja a kultúrgárdát, a szociofoto-csoportot stb. A Munka-kör saját kiadványaival együtt jelenteti meg Brogyáni Kálmán fotókönyvét (A fény művészete); Nádass József pedig Szalatnai Rezső: Van menekvés c. kötetét mint a szlovenszkói kisebbségi fiatalok életének, eszmei forrongásának egyik legérdekesebb dokumentumát mutatja be. A Munka hasábjain hosszadalmasan folyik a vita az "egyké"-ről, a munkanélküliségről, a tanyák iszonyatos elmaradottságáról, a dolgozó rétegek életlehetőségeinek mind bizonytalanabbá válásáról stb.

Az 1933-ban elkomoruló, mind baljósabb történelmi helyzetben, amikor a KP egyre bizalmatlanabbul kezelte a "fővonaltól" csak kissé is eltérő álláspontokat, a Kultúrstúdiót belügyminiszteri rendelet tiltja be minden más országos magyar szavalókórussal és kultúrgárdával együtt. Kassák továbbra is a népfront-koncepciót előtérbe állító következetességgel elemzi a Hitler uralomra jutásával kialakult társadalom-történeti szituációt. A Munka 1933. áprilisi számában indított cikksorozatában (Napjaink átértékelése) megkísérli felvázolni az új helyzet legfontosabb feladatait.

Az egyre inkább bezárkózó, "balos" politikai szemlélettel ellentétben ő most is a népfrontos összefogás erősítését javasolja - mint az egyetlen ellenszert az előrenyomuló fasizmus visszaszorítására. Úgy látja: a németországi tragédia annak következménye, hogy a munkásmozgalmon belül elválasztódott egymástól a gazdasági-, kulturális- és politikai munka, illetve a politikának rendelték alá a másik két szférát. "Ez a leszűkített vonal csak szellemi korlátoltsághoz és mozgalmi csődhöz vezethetett" - írja már legelső cikkében. A cél tehát: "a szocialista mozgalmak politikai mozgalomból társadalmi mozgalommá való átalakítása"; ami egyedül csak a három (fenti) munkaterület összehangolásával érhető el. "Kulturális nívónk megszabja harci eszközeinket, társadalmi lehetőségeinket" - hangsúlyozza. A "tömeg" színvonalát, a közösség minőségét az egyének minősége határozza meg! - Ezért aztán (korábbi nézeteivel összhangban) már az I. részben felvázolja a "szociális ember" nevelésével kapcsolatos elképzeléseit. A "közösség Rendje" nem ellensége, hanem "szülőanyja és védelmezője az egyénnek"; és fordítva: csak a közösségért felelősséget érző egyének, a kollektív individuumok alakíthatják a közös jövőt. A II. - VI. részben "naprakész" politikai helyzet-elemzéssel tárja fel a "történelem belső mozgásának" ellentmondásait, a munkásmozgalom hibáit, tévedéseit (a legnagyobb hibának az illúziós önszemléletet tartja: a belső fogyatékosságok elfedését-elhallgatását, a jószándékú és jobbító ellenvélemények elfojtását, az ellenfél erőinek alábecsülését, a szövetségi politikától való elzárkózást stb.). A VII-IX. részben az európai helyzetet veszi szemügyre a "világforradalom" illúziónak bizonyult perspektívája szempontjából. Vizsgálja a II. Internacionálé, az "európai szocializmus" ügyének állását; s hangsúlyozza: a jelenlegi helyzetben az európai munkásmozgalomnak önmagából kell "kidolgoznia" a megoldást a hitlerizmus terjedésének meggátlására. A X. (záró)-részben a konkrét teendőkre tesz néhány javaslatot. Legfontosabbnak azt tartja, hogy "a jövő alakulása érdekében a mozgalom agitátorai ne elégedjenek meg szólamok puffogtatásával"; és ne doktrinér jelszavakkal, hanem a valós tényeket számba véve próbálják megtalálni az optimális eszközöket az adott problémák megoldásához; fel nem adva a végcélt - a szocializmus "ideálképét".

E nagyszabású és komoly politikai felkészültségről, helyzetismeretről és felelősségtudatról tanúskodó cikksorozatot mind a KP, mind a hazai - ekkorra már táborba szerveződött - "népi írók" idegenkedve, sőt gyanakodva fogadták. Kassáknak így nem volt többé lehetősége arra, hogy cselekvően beavatkozzon a társadalmi folyamatokba; kicsit "kívülről", de nem ellenségesen szemléli az 1935-től mindjobban kibontakozó hazai népi mozgalmat. A Munkában továbbra is teret ad a szociográfiai jellegű írásoknak, sőt a "népi írók" munkáit is figyelemmel kísérik. Örömmel és elégtétellel veszi tudomásul, hogy mindaz, amiért több mint egy évtizeden át kitartóan küzdött (a közép-európai baloldali erők együttműködése, a "népfront"), most végre megvalósulóban. Ötven évesen már - érthetően - nem kapcsolódott be aktívan a küzdelmekbe; annál fontosabb volt azonban az a szellemi tekintély, amit az ő támogató helyeslése jelentett a fiataloknak.

A Munka utolsó évfolyamai azt mutatják: Kassák valamiféle "szellemi Noé bárkája"-szerepet szán önmagának - hasonlóan a Nyugat értékmentő pozíciójához. Cikkek sora jelzi: az írástudókat - Babitscsal egybehangzóan - az "emberiség lelkiismeretének" tekinti, s kötelességének érzi, hogy a mindinkább elszemélytelenedő, az embert puszta "szám"-ként kezelő világban az "érző és eszmeteremtő tudatok", a "bensőséges emberi kultúra" fontosságát hangsúlyozzák. Hiszen az "írástudók" kezében nincs fegyver, hogy igazukat érvényesíthessék, a cselekvés jogát megvonják tőlük "a politika megszállottjai"; az ítélkezés szabadságát azonban senki nem veheti tőlük el. "Aki lemond az igazságosság elvi álláspontjáról, az akaratlanul is saját maga igazságtalan meghurcoltatását készíti elő a gyakorlatban." A szellem válsága, a valóság dehumanizáló tendenciáival szembeni tehetetlensége, a tömeg befolyásolására való képtelensége, a "minőség"-eszme "mennyiség"-re váltódása állandó kínzó gondja. Egyre sűrűbben - s egyre reménytelenebbül - hangoztatja: "Tisztáznunk kell a szellemi elit szerepét és jelentőségét"; meg kell akadályozni a kultúra - "az összemberiség szellemi eredménye" - elpusztítását, útját kell állni a neobarbárságnak (Reflexiók - Munka, az 1935. júl-i számtól az 1936. nov-i számig rendszeresen megjelenő eszmefuttatások). 1938 márciusában a Munkában pályázati felhívást tesznek közzé: "Az intellektuelek problémái" téma megjelölésével.

Ehhez kapcsolódóan Fülöp László az európai, a közép-európai és a magyar viszonyokat elemezve mutat rá arra, hogy a szocialista átalakulás "csak a felfokozott erkölcsi és szellemi kívánalmakat kielégítő, kvalitásos, kulturális építő szándékú szocialista elit" segítségével mehet végbe. Ortega nézeteit magáévá téve analizálja a tömeg természetét: ha olyan erkölcsi példát lát maga előtt, amelyet méltónak tart az utánzásra, akkor azt "etalon"-nak tekinti; ha viszont nincs ilyen előtte, akkor feloldódik a normanélküliségben. A XIX. század nagy illúzióinak kudarca után a XX. század embere elvesztette hitét, erkölcsi tudatát, amely abból fakadt, hogy lelkiismerete szerint szabadon választhat a "jó" és "rossz" között. A "jól szervezett társadalomban" csak fogaskerék lett, akinek szabadsága a "végrehajtásra" korlátozódik, akár a rosszat is engedelmesen, parancsra megteszi; így lassan elsorvad ítélőképessége, függésbe kerül a társadalmi szervezet egészével s lelkiismerete elhallgat. De "ártatlan" többé már nem lehet, mint természeti állapotában volt egykor, amikor még nem volt erkölcsi tudata. Az embernek - hogy emberhez méltó életet élhessen - újra vissza kell szereznie erkölcsi tudatát. "Az ember a természet bűnbeesése, ami azonban nem "esés", hanem olyan biztos emelkedő, mint ahogy a lelkiismeretesség magasabb rendű, mint az ártatlanság." (Fülöp László: Gondolatok Ortega y Gasset: A tömeg lázadása c. munkájáról - Munka 1938. dec.)

A Munka "írástudóinak" szava ugyanolyan visszhangtalanul halt el a háború felé rohanó magyar valóságban, mint a Nyugaté. Az utolsó számok már a szellem küzdelmének hiábavalóságát is érzékeltetik. Tragikus szimbólumként élik meg József Attila és Simon Jolán halálát: az autonóm létezés jogáért vívott heroikus harc reménytelenségét példázza öngyilkosságuk. Kassák az egyre komorabbá váló világban azon töpreng: ki a kor valódi hőse? - az-e, aki "nyílt sisakkal, csupasz mellel" kiáll a halál elé? - vagy az, aki "halálra ítéltek ezreinek sikolya közepette is" az élet folytatását választja? Elgyönyörködik egy kis terhes asszonyban, aki ilyen kilátástalan időkben is vállalni meri a jövőt - talán mert "hisz abban, hogy születendő gyermeke értelmet ad majd emberfölötti erőfeszítéseinek." A halál legyőzésének legbiztosabb módja: az élet újjászülése (Reflexiók - a Munka 65. - egyben utolsó - számában.).

A Munkát 1939 derekán belügyminiszteri rendelet tiltotta be. Kassák ismét fórum nélkül maradt - most már hosszabb időre: a háború befejeztéig. De küzdelmét a "szükségszerűség" világán túlmutató "szabadságért", az autentikus lét jogáért, a munkásság emancipálásáért és humanizálásért, az "osztályművészeten" túlmenő egyetemes művészetért nem adta fel. Móricz Zsigmond lapja, a Kelet Népe, majd az Illyés Gyula szerkesztette Magyar Csillag adott otthont írásainak. Ha az életet nem is sikerült "magasabb minőségre" kényszerítenie, amint azt ifjúságában tervezte - de szellemi fénye, szuverén ítélőképessége a "sötét években" is töretlen maradt.

A háború befejeződése után néhány évig úgy látszott: Kassák az élő magyar irodalom egyik legfontosabb személyisége lesz. Mintha végre sikerülne valóra váltania a kultúra emberformáló funkciójáról vallott elképzeléseit s hitét, hogy a "magas kultúra" elsajátítása által fokozatosan végbemehet a társadalom "alulra szorított" rétegeinek szellemi-emberi emancipációja. A Kortárs és Alkotás c. folyóiratok szerkesztőjeként komoly hatást gyakorol a művészeti élet alakulására.

Hatvanadik születésnapján - 1947. márc. 21. - az egész szellemi élet tiszteleg előtte. A Művészeti Tanács - melynek egyik alelnöke - nagyszabású műsoros estet rendez műveiből a Zeneakadémián: s az állami vezetés és a munkáspártok nevében Ortutay Gyula, Horváth Márton, Justus Pál és Nádass József köszönti. Írótársai pedig a csendes, meghitt Fészek-klubbeli vacsorán ünneplik (az estről készült beszámolót, a köszöntőket az ez alkalomból készült "60 év" c. Kassák Emlékkönyv őrzi; az SzDP megbízásából szerk. Nádass József). Füst Milán pohárköszöntőjében Kassák kemény és tiszta erkölcsiségét, hajlíthatatlanságát méltatja, s azt a rendkívüli belső erőt, amellyel ez a makacs művész a mélységből a Magasságba tört, "legkitűnőbb művészeink" közé küzdve fel magát. Túróczi-Trostler József példaadónak érzi azt a szellemi szuverenitást, amellyel Kassák a napi politika csatározásaitól mindenkor függetleníteni tudta magát: "Élő írótársaink közül te valósítottad meg legkövetkezetesebben életed - a humanitas socialis - programját; soha nem vétve az író etosza, az emberi méltóság ellen." Fenyő Miksa így értékeli az est hangulatát: a jelenlevők mindannyian "a legmagasabb értelemben vett irodalmi esemény tanúi voltak." Az Emlékkönyv érzékelteti, mekkora formátumú személyiségről van szó, s milyen tekintélyt vívott ki Kassák a magyar kultúra nagyjainak szemében évtizedes küzdelmeivel.

A kötet élén a Nádass József-készítette interjú áll, amelyben Kassák így jelöli meg saját szerepét a hazai szellemi életben: "Hivatásos forradalmár sose voltam. De tény az is, hogy szavaim a politikában, formakereséseim a művészetben forradalmasítóan hatottak... Az egészséges, kemény egyéniségek azért születnek, hogy éljenek és példát mutassanak. Az ilyen egyéniségek természetüknél fogva soha nem fordíthatnak hátat a közösségnek, mert sorsuk szerint belőlük fakadtak és értük vannak. Ők a közösség koncentrált és differenciált tükröződései."

Az Emlékkönyvben a kultúrpolitika, sőt a politikai élet hivatalos tekintélyei is kifejezik elismerésüket. Szakasits Árpád és Kéthly Anna Kassáknak a hazai munkásmozgalomban betöltött szerepét méltatja: "józan, megfontolt forradalmiságát", amelynek igézetében több ifjúmunkás-nemzedék nőtt fel, megtanulva példájából, hogy igenis "érdemes életre-halálra harcolni az igazságért, ezért a legfőbb jóért, és érdemes megmászni az emberi gondolkodás magasba szökkenő hegycsúcsait..." Justus Pál pedig, aki 1928/30-ban maga is a Munka-kör tagja volt, s Kassák céltudatos küzdőképességét, az értékeket védő, minden kérdésben szuverén véleményt kialakító keménységét még a körtől való eltávolodása után is példaadónak érezte, most így emlékszik a közös munka éveire: "Soha reálisabb, soha két lábával keményebben ezen a földön álló írót nem ismertem. Nem könnyítette meg a maga dolgát azzal, hogy nem-létezőnek tekintette a valóságot és elképzelte azt, amit helyébe szeretett volna állítani"; ellenkezőleg: megismerni s megváltoztatni kívánta azt. Mária Béla, aki ifjúkorától a Kassák-kör tagja volt, a Mester személyiségének lebilincselő voltát, póztalan egyszerűségét tartja példaadónak; azt a közvetlenséget, "amely nyugtalanít és a bűntudat mechanizmusát indítja meg mindazokban, akik közelébe kerülnek és úgy érzik, hogy nem olyan egyszerűek, tiszták és őszinték, mint ő."

Megszólalnak a hajdani fegyvertársak, a század első évtizedeiben induló nagy nemzedék tagjai is - barátok és ellenfelek. Lukács György, félretéve az egykori vitákból őrzött sérelmeit és fenntartásait, most elismerően állapítja meg: "A kultúrában és művészetben magasrendű kassáki életmű azok életének, életproblémáinak tükröződése, formát nyerése, akik az ellenforradalmi korszakot emberi és szellemi tönkremenetel nélkül átvészelték /.../ S ez nem kevés, mert az így épen maradtak képességei és ereje fogja a felépítéshez segíteni az új, demokratikus Magyarországot." Balázs Béla, Bölöni György, Gáspár Endre, Komlós Aladár, Schöpflin Aladár - akik mindannyian szemtanúi voltak Kassák magányos és kitartó küzdelmének, amelyet egy etikusabb, tisztább emberi valóság megteremthetőségének reményében vívott évtizedeken át - példamutatónak tartják azt az erkölcsi bátorságot, amellyel ez a nehéz sorsú művész az egész életútját végigkísérő vitákban, méltatlan támadások közepette állta a helyét. Mindannyian a Szellem csúcsait ostromló osztály - a munkásság - első művészi képviselőjét látják benne, aki a kortárs európai mozgalmakkal lépést tartva, új mondandójához új formanyelv kimunkálását tartotta művészi feladatának.

A Kassák vonzáskörében felnőtt idősebb-fiatalabb festőbarátok is kifejezik ragaszkodásukat és csodálatukat: "Kis csapattal, de a tudás- és a szabadságvágy vértezetével ezer nyilat, követ, gúnyt és megvetést hárított el, védve a magyar tehetség igazát és jövőjét..." - emlékszik Kmetty János, "korunk igazi hősét" látva és láttatva Kassákban: "hős, aki rangrejtve él közöttünk." Bortnyik Sándor, Schubert Ernő, Szandai Sándor, Domanovszky Endre, Gadányi Jenő, Barcsay Jenő, Korniss Dezső, Bokros-Birkmann Dezső, Bálint Endre - a volt Kassák-körösök - írásaikkal és képeikkel emelik az Emlékkönyv színvonalát s tisztelegnek a barát és Mester előtt. Az író- és költőbarátok: Várnai Zseni, Déry Tibor, Fodor József, Berda József, Berény Róbert, Gellért Oszkár, Murányi-Kovács Endre, Zelk Zoltán, Veres Péter stb. - egyaránt szikla-keménységét, "a művészi alázatosság és alaposság szép összhangját" megteremtő, megalkuvásra képtelen, konok kitartását tartják példaadónak. A kötetet fotók, reprodukciók, Kassák képarchitektúrái, folyóiratainak címlapjai stb. tarkítják - így képet kapunk belőle Kassák egész addigi munkásságáról.

Az Emlékkönyv zárórészében a volt Munka-körös Havas Endre megidézi az 1938-ban meghalt első feleség, Simon Jolán feledhetetlenül tiszta alakját - aki 30 esztendőn át volt Kassák kemény küzdelmeinek kitartó és hűséges társa. "Külön-külön talán egyik se tudta volna megtenni azt az utat, amely a gyárak mélyéből a Kassák- és az Apollinaire-versek magasságáig vezetett... Jolán külön csillag volt, külön törvényekkel... Olyan asszony volt, aki új fogalmakat teremt, akinek nyomán új ideálok keletkeznek, akire a magyar munkásosztály nem mint 'királynői jelenségre', hanem mint önmaga erejének példaképére emlékezhet."

Ezután a második, nem kevésbé hűséges, tiszta és varázslatosan nőies feleség (Kárpáti Klára) néhány emléke következik addigi - pár éves - közös életükből, a szellem fájdalmas és kényszerű visszavonulásáról az elembertelenedett világban: a háború időszakában.

A fordulat évében aztán megfosztják Kassákot a szellemi életbe való beleszólás lehetőségétől; folyóiratait felszámolják, publikálásra nincs többé módja egyetlen korabeli lapnál sem. Elhallgatnak a Kassák nagyságát és forradalmi jelentőségét méltató hangok is. A hívek egy része börtönben, más része határon kívül; a többiek pedig hallgatásra ítélve, néhányan éppen a hatalom sáncain belül. Kassák az irodalmi életből való kirekesztettségét fájdalmas rezignációval viseli, amint arról naplójegyzetei tanúskodnak (Szénaboglya Bp. 1988).

1956 őszén az újjáalakuló Művészeti Tanács tagjaként ismét megkísérel beavatkozni a társadalmi változás folyamatába, de a rendelkezésre álló rövid idő alatt - a levert forradalom többi hívéhez hasonlóan - ő sem tehet semmit. A kultúrpolitikai diktatúra fellazulása átmenetileg mégis a már hírnevet szerzett "nagy öregek"-nek (Kassák, Németh László, Illyés stb.) kedvez. A csendet Kassák körül 1957 tavaszán a születésnapi köszöntők törik meg. Az immár 70. születésnapjához érkezett költőt ismét verseiből összeállított, egész estet betöltő műsorral ünnepli az irodalmi élet. Sőtér István szép tanulmányában (Kassák Lajos; in: Tisztuló tükrök, Bp, 1966) a Kassák-jelenség kultúrtörténeti tanulságait rögzíti: "... Kassák költészetének igazi levegőjét a nagyváros gyári negyedei, az angyalföldi telkek, rétek, háztömbök, a vidéki városok iparos-műhelyei, a szegények otthonai, a piactér, a sétahely, a liget és a gyár adják meg. /.../ Csakhogy ebből a környezetből az egész kortársi kultúrára, művelődésűnk legkorszerűbb vállalkozásaira és eredményeire is kilátás nyílik." Kardos László pedig - a költő válogatott verseinek kiadása alkalmából írt kritikájában (ÉS - 1957. márc. 29) - Kassák "szintetizátor" szerepét emeli ki a magyar költői hagyományok és a kortárs világirodalmi törekvések egybekapcsolásában: "Minden furcsállkodás, rejtvényesség és érthetetlenség mellett is, Kassák 'izmusai' - különös, sokszor torzító tükörcserepek módjára - mindig nemzeti történelmünk egy-egy darabkáját csillantják vissza." Kardos László ez alkalomból kísérletet tesz arra is, hogy a köztudatban rehabilitálja a költőt: "Népi demokráciánk és Kassák Lajos viszonya /.../ mihamar megromlott. /.../ Utolsó éveink irodalmának is ártott, a költőnek sem használt az a sok gyanakvás, dac és ellenállás, amellyel a felek egymáshoz fordultak. /.../ Az újjászületés vajúdó, megtisztító, átteremtő napjait éljük, s erre a költőnek és valamennyiünknek gondolnunk kell".

Így Kassák - Németh Lászlóhoz, Illyéshez hasonlóan - lassan-fokozatosan visszatér a szellemi életbe s vele együtt a modern művészi formák is.

Lengyel Balázs, az 1946/47-ben az Újhold körül csoportosuló - kísérletező - költő-nemzedék teoretikusa és összefogója, az Újhold szerkesztője, Kassákot nemzedéke egyik fő ihletforrásának tekinti, és költészet-történeti jelentőségét már 1959-ben így jelöli meg: "a formabontás, az expresszionizmus, a modernség magyar apostola /.../ nem a lélek ziláltságából, beteges elferdüléséből törte szét a világot, zilálta fel a formákat, hozott új kifejezésmódot, hanem az elnyomott, az építésre vágyó munkásember egészségéből, a küszködő, modern ember keserű őszinteségéből. /.../ Ő tette meg a nagy fordulót a modern költészet, a modern emberi mondanivalók felé, s az ő nyomában, az ő törekvéseit, eredményeit felhasználva, bátorságán erőre kapva, léptek előre olyanok, akik ma már klasszikus halhatatlanjaink (József Attila, Radnóti Miklós), s lép előre ma is líránk egyik legértékesebb, a konvencióknak soha fejet nem hajtó része" (A Kassák-parabola; Kortárs, 1959/9. sz.).

E tanulmányok nyomán aztán megkezdődik a harc Kassák újraértékeléséért. Irodalomtörténészek, költők - írók - képzőművészek küzdenek elfogadtatásáért és méltatják korszakfordító jelentőségét a magyar szellemi életben. 1963-ban sor kerül végre az Irodalomtudományi Intézet Kassák-vitájára is, ahol az ellentétes álláspontok (a mozgalomban kialakult elítélő és a valós művészi köztudatban élő elismerő) nézetek végre nyíltan összecsapnak. A vitából még mindig nem győztesen kerül ki Kassák; túl sok rágalom tapadt nevéhez a művészeti nevelés fontosságát hangsúlyozó nézetei miatt a 20/30-as évek során!

A József Farkas - Szabó György által készített vitaindító tanulmány (Avantgarde és szocializmus: Kassák Lajos) apropóján Béládi Miklós és Bodnár György a Kassák-kérdés radikális újraértékelésének szükségességét vetik fel.

Béládi a referátumában megjelöli a Kassák-viták két sarkalatos pontját: az izmusok meghonosításában játszott szerepe és a munkásmozgalommal (ill. annak mindenkori vezetőivel) való polemikus viszonya. Ismerve a hazai konzervatív művészi körökben élő ellenszenvet az avantgárd iránt, hangsúlyozza: Kassáknál "a kísérleteknek, új költői fejleményeknek nem világtól menekülő (azaz: irracionális, metafizikus) értelme, hanem egész életével összefüggő pozitív jelentése van." Ő egységesnek érzi a Kassák-életművet, annak ellenére, hogy három belső korszakhatár (az indulás; az emigráció; majd újra itthon, a 30-as évekbeli lehiggadás) érzékelhető mind a világkép, mind a formarendszer változásában. Kassák mindvégig benne élt a magyar történelemben, lírája - minden korszakában - valósággyökerű. Bodnár György véleménye szerint sem lehet Kassákot "részekre tagolni" időben és térben: líráját - prózáját - festészetét csakis egységben szemlélhetjük; éspedig a "konstruktivista eszmény" felől, amelynek "lényege nem az absztrakció, hanem - a század művészetének szubjektív forradalma után - az új törvénykeresés, a dolgok, az egyéni benyomások és tudattartalmak mögött sejthető rend új megfogalmazása". Rába György szerint a Kassák-kérdésben csak akkor alakulhat ki reális vélemény, ha az izmusokról mélyebb s árnyaltabb képet kapunk az eddiginél. Kassák avantgardizmusát ő sem érzi irracionálisnak, anarchikusnak; s bár "eklektikus jellegű", mint általában a kelet-európai avantgardizmus, de az izmusok legirracionálisabb változata - a szürrealizmus - jellegzetesen hiányzik belőle.

Két érdekes - a Kassák-versek verstani törvényszerűségeit analizáló - tanulmány is erősíti a fenti véleményeket. Szilágyi Péter Kassák utolsó korszakának poétikai jellegzetességeit vizsgálva megállapítja: az "avantgárd legelszántabb harcosának" 1952-56 között írt versei "a szabad és kötött vers határán mozognak" (nem ritkák a középkori László-énekre emlékeztető szerkezetek, sőt a Csokonai-féle "énekelgető 15-ösök" sem!). Pór Péter szintén ritmikai alapon vázolja fel Kassák három pályaszakaszának belső összefüggéseit: a kezdeti "anarchikus" formaszervezést a 30-as évek klasszicizáló, racionalista szerkezetei válják fel; utolsó korszakának versei pedig szinte már adott zenei képletre is felírhatók, olyannyira kötöttek (jambizál, trochaizál, stb.).

A vitában résztvevők többsége elismeri Kassák jelentőségét, esztétikai értékeit, azonban a munkásmozgalommal való polemizálása miatt nem tartják életművét a "szocialista" irodalomba illeszkedőnek (Bojtár Endre, Imre Katalin). Gondos Ernő, sőt ekkor még Illés László, Ferenczi László is azokkal ért egyet, akik Kassák politikai magatartását nem tekintik a szocialista művész fogalmával összeegyeztethetőnek, s a 30-as évekbeli tevékenységét (tehát az egész Munka-korszakot!) a kommunista párt stratégiai és taktikai céljaival ellentétes irányban hatónak minősítik. Diószegi András valamiféle kibékítő, az ellentétes nézőpontokat áthidaló megoldást javasol: a Kassák-kérdés újragondolásához először az avantgardizmus esztétikai hozadékának felülvizsgálatára lenne szükség. Ő is úgy érzi: Kassák költészete a törvény, a rend keresése a zűrzavarban - még ha olykor absztrakt módon is. A 30-as években viszont megbicsaklik ez az ív: a vita elég éles; mindenki ismételten is felszólal, védvén korábbi álláspontját; s végül is Szabolcsi Miklós vitazáró összegzésében az eredeti tanulmány elfogadására és A Magyar Irodalom Története (az ún. "Spenót") VI. kötetében való közzétételére tesz javaslatot. Összefoglalójában hangsúlyozza: Kassák kezdeményező, avantgárd értékeit, a művészeti haladást előrevivő szerepét senki nem tagadja, sőt! Ő azonban úgy véli: "Kassák 30-as évekbeli attitűdje még a népiekhez viszonyítva is problematikus", mert lázadása kevésbé konkrét és hatásos, mint az övéké; s mert a munkásmozgalommal szemben ellenséges lépései is voltak. "Mindezt figyelembe véve Kassákot jelentős forradalmi kezdeményező szerepe ellenére sem tekinthetjük szocialista költőnek."

A vita számtalan nyugtalanító kérdést hagyott maga után; így a későbbiekben mindkét tábor (Kassák-hívők és Kassák-ellenesek) érveket és erőt gyűjt az újabb összecsapáshoz.

Kassák maga csöndes megelégedéssel és némi iróniával nyugtázza naplójegyzeteiben: "Megkezdődött a Kassák-probléma feldolgozása." Ugyanakkor az "értetlenség" vele szemben kissé meg is keseríti: "Meggyőződésem, hogy az én egész életművemben nincs annyi ellentmondás, mint amennyi ezekben a bíráló és értelmező cikkekben hemzseg... Még mindig nem az eléjük adott mű egészéből indulnak ki."

A csakhamar megjelenő új Kassák-kötet (A tölgyfa levelei, 1964) alapvetően módosította aztán a Kassák-életműről kialakult képet. A párizsi Magyar Műhely 1965 decemberi Kassák-száma ismét felveti Kassák - és egészében a magyar avantgárd - esztétikai megmérettetésének szükségességét.

Lengyel Balázs itt ismét kitűnő tanulmányban (Kassák Lajos és a magyar versízlés) bizonyítja: az avantgárd klasszicizálódása, a tradicionális magyar kultúra integrálódása a modern művészetbe épp Kassák költészetében ment végbe. Épp ezért "Kassák elismertetése a magyar verskultúra, versízlés alakulása szempontjából: kulcskérdés". Az ő formabontása nyomán alakult ki az az új formarendszer, "amely a rím- és ritmuskényszertől, valamint a harmonikusabb szépségeszmény előírásaitól szabadulva, szerkesztetlen szerkesztettségében, rafinált spontaneitásában érzelem és intellektualitás, belső kép és külső látvány, emlék és jelen egymásmellettiségét és összeszövődését: tudatunk újrarendezett tartalmait tudta a vers víziójában feltárni." Az új magyar líra formai gazdagságáért, a bonyolultabb, rétegzettebb költői nyelv létjogosultságáért perel, amikor Kassák költészetének elfogadtatásáért küzd.

Márton László Kassák nagyszabású önéletrajzi poémájának (A ló meghal, a madarak kirepülnek) elemzésével igazolja: itt egy nagyon mélyen valósággyökerű lírai nyelv tört magának utat, amely nem "avantgárd jellegzetességei" (dadaista-szürrealista stb. elemei) felől értelmezhető, ellenkezőleg: a társadalom melységéből a költészet magaslatára törekvő lírai személyiség szuggesztív önkifejezési igénye teremti meg a maga szerves formáját.

Papp Tibor pedig A tölgyfáról és a leveleiről írt szép tanulmányában bemutatja a 20-as évek avantgárd kísérletezéseinek átmeneti megbicsaklását, majd későbbi újraéledését. "Kassák háttérbeszorítása, bukásai, újraizzása és fényének növekedése európai társaiéval hasonló volt"; s ő keményen állta az Idő próbáját.

Az építés elve vezérelte egész életében; ezért "nem ragadt meg" egyik izmus mellett sem. Öregkori lírája férfias, nyugodt, tiszta, belső rendet sugárzó. Épp utolsó kötete bizonyítja: formarendszerbeli és poétikai vívmányai belesimultak a magyar költészet tradícióiba.

Kassák képzőművészeti munkásságának reális értékelésére is itt történik először kísérlet. Berényi Zsigmond bemutatja az 1910-es években A Tett és a MA körül szerveződő képzőművész-kört; majd a bécsi MA-kör kapcsolatait az európai kortárs képzőművészekkel (a holland De Stijl csoporttal és az orosz konstruktivistákkal), a Bauhaus művészeivel, valamint a Moholy-Nagy Lászlóval közösen szerkesztett Új Művészek Könyvét. Kassák festői munkásságának ez az időszak a fénykora: ekkor készült képarchitektúrái azóta világhírnévre tettek szert s bekerültek az egész európai modern képzőművészet vérkeringésébe. 1929/30-ban a Munka-körbe járó és a művészi megújulást áhító kísérletező fiatalok (Kepes György, Korniss Dezső, Trauner Sándor, Vajda Lajos stb.) ugyancsak magukon viselik a Mester keze nyomát; a 30-as évek során megerősödve, európai tapasztalatokkal gazdagodva ők lettek a magyar festészet megújítói - s határozták meg a háború után egységesen fellépő ún. "Európai iskola" arculatát.

Sík Csaba alapos és az egész életművet átfogó tanulmányában (Kassák Lajos képe irodalomtörténetünkben) kimutatja az első ("aktivista": szubjektív s kicsit voluntarista) és a második ("konstruktivista"; objektív, némileg elidegenítően tárgyilagos) pályaszakaszok közötti szerves kapcsolatot (tézis-antitézis). A harmadik szakasz (a 30-as évektől egészen utolsó kötetéig) az érett és kiegyensúlyozott szintézis: a dolgok közötti viszonylat-rendszer feltárása, felmutatása az alkotói cél. "Kassák tárgyiasítja az érzést, az állapotot, a törvényt, s verse mint egy kubista festmény, a tárgynak objektív képét és személyes jelenlétét egyszerre ábrázolja, állítja a térbe, hogy kapcsolatát is megvilágítsa a többi tárggyal." Utolsó kötete - A tölgyfa levelei - "a dolgok végső értelmét" kutatja. Kassák törvényalkotó személyiség. "Nem csak őt formálta a század, de ő is a századot; legalábbis azt, ami nekünk jutott belőle."

A Magyar Műhely Kassák-számát Justus Pál írása zárja: "Munka-körös" időszakából eleveníti fel emlékeit. Tanúságtevését perdöntőnek tekinthetjük a tekintetben, hogy mit adott Kassák személyes jelenléte, példája a magyar munkásifjúságnak a két világháború közötti időszakban. "Ma sem tudjuk még felmérni életműve nagyságát - írja -; de azt saját személyes élményeim alapján tanúsíthatom, hogy kevés nagyobb és hatékonyabb emberformáló működött a magyar munkásmozgalomban, mint ő. És a szocialista Kassák... elválaszthatatlanul és megkülönböztethetetlenül azonos a költővel, a kép-konstruktőrrel és az avantgardista vezérrel."

* * *

Az 1966/67-es év mintha a jóvátétel időszaka lenne: sorra megjelennek a Kassák igazságait felmutató tanulmányok, megindul az életmű tudományos igényű feltárása; és azok is, akik korábban kétségbe vonták Kassák szocialista voltát, utat nyitnak most az ilyen irányú kutatómunka előtt. Így Béládi Miklós mindmáig érvényes alaptanulmánya (Kassák Lajos) bekerül az Illés László szerkesztésében megjelenő Arcképek a magyar szocialista irodalomból c. kötetbe (1967). Megjelenését Kassák - a Sors kegyéből - még megérhette; így azzal a tudattal halhatott meg (80 évesen, 1967 nyarán), hogy a magyar szellemi köztudat végül mégis integrálta őt és törekvéseit!

Béládi Miklós tanulmányai (Az avantgarde mozgalom; Kassák Lajos) nemcsak elégtételadás, hanem perújrafelvétel is Kassák - és a magyar avantgárd - ügyében. Kassák jelentőségét a hazai irodalom egésze szempontjából így jelöli meg: "Ma már vitathatatlan, hogy költészete az e századi magyar líra egyik állandó ihletforrását nyitotta meg. Kezdeményező szerepét még a nagy Nyugat-nemzedéknek is el kellett ismernie; a forradalom után föllépők jó része már kötelezőnek érezte kijárni a kassáki iskolát. Nyugtalan szelleme ma is fölszabadító hatású... Sokáig idegen test volt a magyar lírában; ma egyik legszorosabban hozzánk tartozó, új égtájat törvényesítő költőnk."

Úgy látszott, hogy a 80. születésnap táján megsokasodó Kassák-köszöntők és tanulmányok pontot tesznek a "Kassák-per" végére, méghozzá a Mester javára! Bori Imre, az újvidéki magyar egyetem professzora, lerakja az alapköveket az első Kassák-monográfiához s kijelöli Kassák helyét a magyar irodalom- és művészettörténet folyamatában: "Hogyha a Nyugat nyelvi és verstani forradalmáról beszélünk, akkor ugyanolyan joggal kell beszélnünk a Tettnek és különösen a MÁ-nak ilyen forradalmáról, hiszen a modern magyar líra nyelvi és képi világa valójában Kassák kohójában készült, és szorosan összefonódott a magyar avantgardizmus történetével..." (Kassák Lajos a magyar irodalomban, Tiszatáj, 1967/3. sz.).

Bori Imre irodalomtörténeti alapozó könyve (Bori Imre - Körner Éva: Kassák irodalma és festészete, Bp. 1967) a hazai irodalomtörténetírást is "erjedésbe" hozzák: alapos, széles körű feltáró munka veszi kezdetét.

De ennek eredményeit Kassák már nem ismerhette meg; alighogy betöltötte 80. évét, még jóformán meg se száradt a tinta a köszöntőkön, már halálhírét s a gyászoló-emlékező írások tömegét hozzák az irodalmi lapok, folyóiratok - hazaiak és határon túliak. Aztán megszületnek az első Kassák-kismonográfiák (Rónay György: Kassák Lajos, Bp. 1971; Bori Imre: Az avantgarde apostolai - Kassák, Füst Milán, Újvidék, 1972); akadémiai ülésszakot szentelnek A ló meghal... elemzésének (Formateremtő elvek a költői alkotásban Bp. 1971.).

A "Kassák-per" mindezek ellenére máig lezáratlan. Megújuló hullámokban zajlik; hol a "Kassák-hívők", hol a "Kassák-ellenfelek" látszanak fölénybe kerülni. Az utóbbi évtizedekben azonban mintha kellő távlatba került volna a "Kassák-ügy": már nem személyi elfogultságok - sérelmek vagy baráti érzelmek - motiválják a kérdéssel foglalkozókat, hanem az életmű valódi súlyát és arányait igyekeznek felmérni. Rónay György, Bori Imre fent említett monográfiája, valamint Béládi Miklós posztumusz tanulmányai (in: Értékváltozások Bp. 1986) jelölték ki a kutatás további irányát és vázoltak fel egy potenciális irodalomtörténeti szintézist, amelyben a Nyugat művészi forradalmát szorosan követő avantgárd a magyar irodalom legjelentősebb művészi mozgalmaival egyenrangú szellemi-esztétikai mozgalommá emelkedik, s Kassák - mint e mozgalom vezére - megkapja méltó helyét a magyar költészettörténet folyamatában. Jelentős fordulatot hozott e tekintetben a Jelzés a világba c. antológia megjelenése - "dokumentumok a magyar irodalmi avantgarde köréből" (vál. és szerk. Béládi Miklós, Pomogáts Béla, Bp. 1988). A Kassák-kérdés továbbgondolásához fontos adalékokkal járultak hozzá a 80/90-es évek Kassák-kutatói is (Csaplár Ferenc: Kassák körei Bp. 1987; a csepeli OMK Kassák-antológiája: Kibontott zászló 1987; G. Komoróczy Emőke: Kassák és a magyar avantgárd mozgalom, Bp. 1995; Aczél Géza: Kassák Lajos, Bp. 1999.; Pomogáts Béla: Változatok az avantgárdra, Bp. 2000). Az avantgárd újraértékelését a képzőművészet felől kísérelte meg Hegyi Lóránt nagyszabású művek sorában (közülük a legfontosabb: Avantgarde és transz-avantgarde, Bp. 1986.); Deréky Pál pedig sok új adalékkal gazdagította eddigi ismereteinket a magyar avantgárd bécsi időszakáról (Ungarische Avantgarde-Dichtung in Wien 1920-26; Wien - Köln - Weimar, 1991.).

A rendszerváltás termékenyen hatott az irodalomtörténeti folyamatok újragondolására, feloldotta a "tabu-témákat" a művészetben is; s úgy tűnik, a fiatalabb generációk már természetes módon kezelik az avantgárd formanyelvet (vö: Bohár András: Aktuális avantgárd: M. M. - Bp. 2002; Nyitott kultúra felé, 2003). Csakhogy a klasszikus avantgárd komoly szellemi tartalmai, a művészet embernevelő funkciójába vetett hite - átmenetileg - halványulni látszanak. Az értékek átstrukturálódásának vagyunk kortársi szemtanúi; s úgy tűnik: az ember etikai - benső - megújulásának álma (egyelőre) az utópiák világába szorult. A "homo humanum" majdani megszületésében már senki nem hisz többé; s a humán kultúrába "beemelni" a hétköznapok emberét ma már senki nem akarja. A média-sztárok világában gyönyörködő s csupán az "élvezet-vallás"-ban hívő tömeg pedig nem is próbálja meg (s nem is tudná) komolyan venni a művészetet. Így hát az ezredforduló mégsem hozta meg Kassák esztétikai és kulturális programjának "diadalát"; de az elvetett mag talán valamikor majd mégis kikel. A megjelent művek - ha nem is hoznak azonnali változást - szellemi táptalajt kínálnak majd egy új(abb) generáció eszmélkedéséhez.

Barta Sándor a századvégi Budapest ütött-kopott kisembereinek nyomorúságos világából indult. Apja, Blau Simon Rudolf, - hatgyerekes szegény kis foltozószabó. Önerejéből jutott el az érettségiig, óraadással tartva fenn magát; "egyetemei" pedig gorkiji értelemben - maga az élet volt. A lázadó alkatú fiatalember korán bekerült a század első évtizedeinek forrongó szellemi életébe, járt a Galilei Körbe, s részt vett a munkástüntetéseken; alig 15 éves, mikor a "véres csütörtök" utcai harcaiba keveredve örökre megérti: az alulra szorítottak mellett van a helye.

Ujvári Erzsi, a Kassák-család legkisebb tagja, aki Érsekújvárról még egészen kis korában a családdal Pestre került, már 12-13 évesen szemfedélgyári munkásnő; a hozzá hasonló számtalan névtelen kis proletárlánnyal együtt élte a maga robotos életét. Alig 16 éves serdülő lányként "világmegváltó" tervek lázában lobogó csoportosulás középpontjában találta magát; s kis iskolásfüzetbe rótt első kísérletei A TETT, majd a MA hasábjain mint "értékes emberi dokumentumok" láttak napvilágot.

Kettejük találkozása egy emlékezetes Galilei-körbeli MA-esten történt, 1916 decemberében. Egy Barta Sándor nevű - az ottlévők számára akkor még ismeretlen - fiatalember felháborodva gúnyolódott "valami Ujvári Erzsi nevű kótyagos tyúk vagy csibécske" írásain, s élesen gesztikulálva kiáltozott: "Kassákkal a külvárosok szennye önti el az irodalom kristálytiszta vizét", s a ma-isták "mint megbolondult kakasok" egy trágyadombról kiabálják világgá "hisztériás kitöréseiket". S alig két hét elteltével ugyanez a fiatalember versekkel jelentkezik a MÁ-nál, majd csakhamar a folyóirat legbenső munkatársai közé verekszi fel magát, amint erről Kassák önéletrajzi regényéből (Egy ember élete) értesülünk.

"Kasi", a szigorú ítész, megérzi, hogy "a verseiben van valami különös, valami figyelemre méltó"; s az is tetszik neki, hogy "ez a szerencsétlen kamasz, aki tegnapelőtt őrült kakasoknak, szemétdombi énekeseknek" titulálta őket, teljesen a MA-kör hatása alatt írja verseit. Így aztán a MA 1917. februári számától kezdve folyamatosan megjelennek Barta Sándor írásai is, nemegyszer kitüntetetten épp Ujvári Erzsié mellé tördelve. Barta sűrűn be-bejár a szerkesztőségbe, megbarátkozik a két Kassák-sógorral - Uitz Bélával, Bagó Bélával - s a MA-kör többi tagjával (elsősorban Szélpál Árpáddal, Mácza Jánossal, Bortnyik Sándorral, Lékai Jánossal s az akkortájt csatlakozó Reiter Róberttel.). A politikailag intranzigensebb szárny - Révai József, György Mátyás, Komját Aladár, sőt Lengyel József is - némi ellenszenvvel fogadja, különösen azért, mert Barta a "művészeti forradalmat" akarók táborát erősíti, szemben velük, akik ekkor már az oroszországi események hatására egy közvetlenebbül politizáló irodalom elkötelezettjei. 1917 végén ők ki is válnak a MA-ból, s 1918-ban Szabadulás címen kiadnak egy proletkultos jellegű versantológiát. Barta Sándor kemény kritikával búcsúztatja "a MA életvonalából kikanyarodott négy embert", akik "tudóskodással és majdnem pártpolitikai dogmákkal gondoltak új ereket csatornázni költészetükbe". S itt fogalmazza meg első ízben Kassákéval rokon elképzelését a művész(et) feladatáról: "Hozzon új kultúrát, tehát új életformát, új, friss temperamentumú és gondolkozású embert, új morált. Csinálja meg az örömös, egészséges hitű és látású ember-típust, aki /.../ maga fölé építkezi a monumentális életet" (B. S.: Szabadulás, MA - 1918. nov. 20.)

A MA-kör itt és ekkor deklarálja tehát nyilvánosan, hogy a forradalom eszméit magáénak érzi ugyan, azonban nem politikai, hanem művészi eszközökkel kívánja szolgálni a társadalom átalakításának ügyét; elsősorban az "emberi tényező"-re figyelve, s az ember "belső átalakulásának" folyamatát elősegítve. A művészet az emberi öntudat kifejeződése, s így az ember "öntudatosodásának" - nem pedig politikai értelemben vett emancipálódásának - legfontosabb katalizátora.

Barta Sándor pozíciója 1917/18 folyamán megszilárdul a MA-körön belül. Verseivel csakhamar az élre tör, s neve - Kassáké mellett és után - országosan ismertté válik. Egyfajta primer életerő, "örömös", "monumentális" életszeretet árad első verseiből; a korai Kassák-költemények "rugós csikói táncá"-nak dinamikus ritmusa vegyül bennük a whitmani sodró életlendülettől duzzadó "erős és tiszta ember" teremteni vágyó gesztusaival.

"A sárkunyhók útrakelt lakói", az élet alulra szorítottjai elindulnak képzeletében a Nap, a Magasságok felé. A "törzsekre srófolt csuromvizes kalapos fejek" kidugják magukat a Fényre, "óriás fenyők" tisztító levegőjében "a mellbe ágyazott zacskókból sípolva ömlik az elrejtőzött rohadt oxigén"; s a sötét lyukakból a tágas mezőre kilépve táncra perdülnek az "odúlakók":

Egyfajta dyonüszoszi "tavaszünnep" extatikus varázsa sodorja el a nincstelen, örülni mégis tudó, természeti önmagához visszatalált, rügyező vágyakkal világhódításra készülő ifjúságot (Póznák alatt, Őszi tónál, Disszonancia, Kánikula, Épülő ház, Tónus, stb.). Az állóvíznek érzékelt, lomha, mozdulni nem akaró magyar valóság, a "karfiolos szusszal" ácsorgó gyárkémények tövében guggoló proliházak örökké nyüzsgő, mégis kilátástalanul egyhangú, változni nem tudó világa, ahol "az asszonyok vijjogva egymás kontyába denevérkednek," egész nap súrolnak-sikálnak, míg "a kölykök zsokézva bégetnek a korlátokon", a férfiak pedig kivétel nélkül az élet "hajótöröttei": rokkantak, alkoholisták, tüdőbetegek (Falun, Telep) - ez Barta Sándor "életképeinek" színtere.

Nem csoda tehát, ha lázadó és lázító erővel tör fel belőle a tiltakozás: így élni, itt élni nem lehet! A változtatni akaró indulat mihamar megteremti a rombolás gesztusrendszerét - Barta rátalál a futuristák "közízlést pofonütő" nyelvi formáira, s a futuristák közkedvelt jelképei is megjelennek költészetében: Larbaud gőzmozdonya, Marinetti versenyautomobilja után és mellett - a magyar valósághoz igazodóan - a mozgás és változni-akarás szimbóluma nála a villamos (a századelő Budapestjének nagy újdonsága): "Ó! Gép! Gép! Gép! /.../ te csörömpölöd az én féktelenségem, /.../ szétrobbanó utamat a térben, az időben, az emberek eszében!" (Villamos). A német aktivista-expresszionista líra (a berlini Die Aktion köre) is hat szemléletmódjára, bizarr képalkotási technikájára: a háború sokkoló élménye, a felfordult világ képe már-már dermesztő vigyort merevít arcára, s mintha "kopogós" legénytáncot járna, úgy pattog szava, ostorozva a keserveibe belekényelmesedett tömeget "birkaengedelmességéért": "Hé! bakancsod elé koponyád! Fütty! futballozni! Torkodba a szuronyod! Hörögj orkánt! és - ó! /.../ Sárga Röhej! - a puhacsontú testedet teregesd el a kemény úri földek alá, a kemény úri földek alá..." (Háborús). A hagyományos "sírva vigadás" keserű mélabúja nála dühödt világnak-feszüléssé változik ("egyszer úgyis röhejbe violázom a fogaim karéját s benyakalom ezt a kirühedt világot"), s szinte élvezettel köpi szembe mindazt, amit a magából kivetkőzött világ álszent módon pajzsul emel maga elé, hogy elfedje a "döglött falvak", a "hullákkal tetovált mezők" s "kivert asszonycsordák" látványát: "láttam a kicinóberezett pofákat, az ég pedig barna ganéjjal dobta be az egészet" (Üvöltés július 28-ára).

Ha mindazt megtagadja, ami "van", ami "adott", akkor valamiféle képzeletbeli ellenpólust is fel kell állítania. Ez a Szépség és az Álmok világa, a Teljes Élet vágya. Így érinti meg őt is - mint Kassákot - Ady "átesztétizált" valóságélménye, s lesz nála (is) Evoé asszony a "paradicsomi világ" küldötte:

Csakhogy Evoé asszony az ő számára elérhetetlen, még legmerészebb álmaiban is. Hát akkor inkább ne is álmodjunk! - hirdeti dacosan: "És most mégsem evoé! Mienk a nincsen!!! /.../ Mert a nincsen az erő, a düh és a téboly ifjító méhe!" (Az Univerzum dicsérete). Őneki a Riviéra helyett csak a budakeszi-i szanatórium jut, ahol ki-kiújuló tüdőbaját ideig-óráig gyógyíttathatja, ahonnan "a felparcellázott síkságra" bámulhat, s ahol "a cihás mellű emberkék" esténként "belebárgyulnak a kupolátlan értetlenségbe", mígnem "jönnek az orvoslegények", a felhők pedig "kedvűséget pergetnek a krétaszikkadt falvakra" (Kedvűség teraszáról).

Hasonlóképpen lázadó-keserű életérzéssel írja korai novelláit (Komédia, Dac), melyekben a megunt, kinőtt "életzubbony"-ba préselt nagyra törő vágyak groteszk fintorral merednek rá a "lehetetlen"-re. A hősök (Lemark, az író, illetve Józsi, az egyszerű ember) fellázadnak az élet ellen, s az élet is ő ellenük - hiszen ez mindig kölcsönös. Végül mindkettejük számára egyetlen megváltó menekvés: a halál. Az író vad, dinamikus, expresszív képekkel érzékelteti a hősökben - "anti-hősök"-ben? - végbemenő folyamatokat, a vak indulatokat, amelyek vesztüket okozzák: maguk idézik elő azt a csapdaszerű élethelyzetet, amely törvényszerűen elnyeli őket.

E korszak legkiérleltebb alkotása, s bizonyos értelemben az egész Barta-életmű egyik csúcsteljesítménye a MA 1918. nov. 20.-i számában megjelenő Primitív Szentháromság című kompozíció. A belső arányosság, a harmonikus képi megformálás - ugyanakkor az egész műből áradó lázító expresszív erő sejteti a költőben szunnyadó tehetség valódi méreteit.

A "Szentháromság" profanizált figurái - a tüdővészes mosónő s gyermekei: a péklegény és a prostituált - a "megszomorítottak és megalázottak" dosztojevszkiji fenségével és méltóságával haladnak végtelen útjukon, fejük körül a felkelő nap fénye és glóriája. A végtelen Időből kilépő és a végtelen Tér felé tartó hősök ők, alakjuk mitikussá növekszik, s betölti a világot: "a reggel pedig szétragyog a látóhatáron, / a látóhatár beöltözködik a hegyekbe, / a hegyek beleernyednek a városokba"

Míg a természet - az "égi szint" - csupa fény s ragyogás, éteri tisztaság ("ég kék, fű zöld"), maga a város kormos, sötét; fölötte "sűrű masszákban tömbösül a füst, a kén, a hó": megfullaszt minden életet. A három figura a vaskos valóság szerves része, ők "az anyag gyermekei" - elhasználtak, agyongyötörtek: a mosónő a tűz, a gőz, a víz fullasztásától, a péklegény a tűz, a konyhák, a liszt dagadó árjától, a prostituált a "kövér bácsik" izzadt lihegésétől. Hiszen az ő sorsa sem könnyebb anyjáénál; igazi arca ugyanolyan fáradt és ráncos, mint azé ("mert az ő feje a mosónő feje; a mosónő feje: ráncos alma"), csak ő "szép, kifésült maszkot dug ki az ablakon".

Voltaképpen ők hárman: testvérek - kiegészítik egymást, és segítik egymást a maguk primitív, nehézkes módján, s közösen munkálkodnak az Idő legyőzésén. Bár a jelenben minden ellenük dolgozik, a tárgyi világ szinte magához hasonítja őket (a mosónő feje: "tüzes vasdromedár", lába: "két csöbör", törzse: "a sok vizes rongy"; a péklegény feje: "vörös téglakapu", "szeme két feneketlen láda", "a füle két kemence nyílója"; a prostituált pedig egészen elvesztette önmagát, már csak maszkjában él), - mégis, amint mennek, mennek hárman, egymás kezét fogva, átlépnek egy másik dimenzióba, egy álmokból és vágyakból szőtt világba: a Jövő házába. Megtörténik a "csoda": szinte légiessé, könnyeddé válnak ("a mosónőnek mézből van a teste s a harangok csilingelnek"), és mennek, mennek tovább, most már égi utakon, "a jeges mosókonyhák fölött, a vörös műhelyek fölött, élet és halál fölött". Ők lesznek tehát mégis az Idő győztesei: fellázítják a közönybe süppedt valóságot, az Örökkévalóság nyugalmát megbolydítva "felzendül a hangjuk, a hangjuk, a hangjuk vadul". Úsznak a levegőben, mint a mesében a tündérek és a boszorkányok, mint majd Chagall képein az álomfigurák, s hangjuk szinte különválva tőlük, diadallal hirdeti: ők, az élet kisemmizettjei, meghódítják a Teret és az Időt.

Mint súlyos hangulatú középkori freskókon, oly veretesen és plasztikusan kimunkált a három figura. Az epikum állapotrajzzá oldódik, ugyanakkor megőrzi a mozgás, a történés, az előrehaladás illúzióját. Rejtetten, mintegy "cselekményháttér"-ként kirajzolódik a három ember szimbolikus életsorsa szimultán egymás mellé rendeltségében (voltaképpen ez a kassáki értelemben vett "szintetikus irodalom"). Megjelennek a Bartára oly jellemző ironikus, elidegenítő mozzanatok is: a világ abszurditását az elmebetegségre utaló szín - a sárga - szuggerálja; a figurák elvesztik emberformájukat (a belisztezett fejű péklegénynek orra sincs, a mosónő maga is mint "vasdromedár", gépiesen és feltartóztathatatlanul végzi embertelen munkáját, a "maszkos" prostituált mint elállatiasult szörny "vörös hasakat gyújtogat".) Ugyanakkor a domináns szín - a vörös - többirányú asszociáció-láncot indít el: a vér színe ("a péklegény vére harapja a bőrt"), a düh, harag, robbanni készülő lélekállapot jelzője (a mosónő feje "vörös vasdromedár", "a péklegény feje vörös téglakapu"), a bujaság ("vörös hasak") és az életvágy, netán életöröm szimbóluma (a prostituált "nagy lila boltokban vehet magának vöröset, sárgát és zöldet"; s végül: a lángra gyúlt világ jelképe (ők hárman mennek, mennek "a vörös műhelyek fölött"). Ez utolsó jelentéskört sokszorosan felerősíti az orchesterként vadul felzengő hang, amelyben diadalmámor és győzelmi ujjongás érzékelhető: a Kozmosz végtelen perspektívái nyílnak meg "a ma kiebrudaltjai" előtt.

* * *

Ujvári Erzsi első irodalmi "szövegei" szervesen illeszkednek a Tett antimilitarista profiljába. Háború! Asszony! Holnap! című versprózájában rendkívüli szuggesztivitással idézi fel a háború gyilkos atmoszféráját (a "megfordult gyomrú világ"-ban "veszett fejvesztés", "görcsökbe fulladt asszonysírás", "megfojtott embercsírák" s vér, vér, mindenütt ömlő, zuhogó vérpatak. "Szikkadt mezők piros nedvet várnak"). Egyetlen drámai pillanatképbe egész kis sorstragédia sűrítődik: a búcsúzó pár - s aztán a letaglózó hír ("meghalt, homlokon lőtték") - majd a kietlen koporsó-magányban az asszony vágyakozása, s az egymás után múló évszakok. Végül egy arra vetődő katona - "sütögető ital, kábuló fej, megforralt, bolonduló vér"; aztán újra a kétségbeejtő magány és zokogás: "Ki lesz, jaj, ki lesz az Én második Uram?" A Vízió pedig magát a csatamezőt képzelteti el: sivító golyók, éles csattanások - "és bőgött a megcibált föld, meleg húsdarabok repültek a vonagló testekre." Aztán az ott maradó sebesültek, haldoklók iszonyatos hörgése, halvány halottak, kiloccsant agyvelők, ég felé nyújtózó megmerevedett kezek - és lassan-lassan ráereszkedik mindenre "a fekete csönd". A sorok, a szavak hátterében feszülő, robbanni kész lávaerő s a prózai anyag erős lírai átfűtöttsége, a képalkotó fantázia egyszerre érzéki-érzékletes és absztrakt-fogalmi dúsítottsága jelzi: itt egy különös egyéniség, sajátos látásmódú tehetség van kibontakozóban.

A MA-ban aztán már egy érett és tudatos költő tökéletesen komponált "prózáit" - valójában prózakölteményeit - találjuk. Továbbra is fő téma a háború, de egyre inkább az emberi lélekben hagyott borzalmas nyomait, a széthullott sorsokat, a jóvátehetetlen sérüléseket mutatja fel expresszív dinamikájú, olykor szinte sokkoló őszinteséggel. A Menekülők hiába menekülnek; a Végzet utoléri őket - hátuk mögött "meglékelt házak", köröskörül mozdulatlanná merevült holttestek, "tátott szájukba csak a hold zuhog bele békítőn"; megvadult lovak nyerítése, ökrök bődülése, hangzavar, fejvesztettség. Aki él, mégis indul - ki tudja, merre? hová? Ujvári Erzsi most már címet sem ad prózáinak - mint egy hosszú elbeszélésfolyamban, számozott mozaikkövekként illeszkednek egymásba a különböző "jelenetek", a belülről átélt életszituációk. Az alig 17-18 éves lányt legmélyebben a halál kérdése foglalkoztatja, hisz körülötte mindenütt halottak, "fekete csonkok", "félig elégett testek" vagy "derékba vágott fekete hullák", szemük a "fekete semmibe mered", tátva maradt szájuk "világít mint egy kerek tükör", s a "fekete csönd" (ismétlődő kép) fojtó hidege dermesztően nehezedik rájuk. Az otthon, ágyban haldoklók riasztó látványa nem kevésbé döbbenetes erővel hat rá, hisz legtöbbjükkel a tüdőbaj, a kor "népbetegsége" végez - vért köpnek, körülöttük "vérpiros virágok". Így lesz tehát a domináns szín a fekete és a vörös, s a kettő dinamikájából, egymást kontrasztozó játékából épül föl a szöveg drámaisága (1-3. Próza).

A párjukat vesztett asszonyok sorsa ugyanilyen izgató téma marad a továbbiakban is: forró vérük kinek a karjaiba hajtja őket? - találnak-e új társat a régi, az "igazi" helyett? Hiszen "mindenki a párját várja forró testére"; a frontról hazaérkezők elé "a dombról hamvas ölekkel asszonyok jönnek", kiknek "szeme tükrében csodaszagú szőlő fürtösödik" - de a rokkantak hogyan tudnák "magukra pólyázni" asszonyukat? "Mert a király és a haza. Két ölelő karját értük temette". "Minek a föld?" a ház? - "ha a mintás kaput más karja zárja"? S az is megtörténik, hogy a hazatértek mohó harapása nyomán keletkezett seb a halál fészke. Így lettek sokan - áttételesen - a háború áldozatai (2-4-6-8. Próza).

Nem félénk, szemérmes kislány most már Ujvári Erzsi, hanem kiforrott nő, aki mer és tud látni, érezni, észrevenni és megjeleníteni. A háborús pusztulásban is az Élet csíráira figyel, s büszke arra, hogy a nő az élet hordozója; bármi történjék is a történelemben, "az élet szent okokból élni akar" - ahogy ezt Ady megfogalmazta. Az anyaság misztériumát mindenkinél szebb, megrázóbb érzékletességgel mutatja fel. Képzeletében végigéli az anyában végbemenő érzés- és tudatfolyamatokat, s pontos, lélektanilag hiteles, plasztikus képekkel, drámaian jeleníti meg a történéseket (7. próza).

A jellegzetesen "női látásmód" azonban nem zárja ki, hogy objektívabb, a külvilág külső köreihez tartozó empirikus anyagot is versbe emeljen. Így például megrendítő képet rajzol a Dunába süllyedt hajó katasztrófájáról, az őrjítő "haláltánc"-ról, az alámerülő emberek szájából reménytelenül égbe törő könyörgésről, s a hörgésbe fúló zengő zsoltározásukról. "Nyelvükből fehér habok bujkáltak a szájuk elé", aztán már csak "a fejük színes golyóit dobták föl az égre" (9. Próza). Az 5. Prózában egy 1917-es spontán tüntetést örökít meg, amely békés felvonulásnak indul ("vörös zászlók úsznak a levegőben", "egy széles mellű legény új jövőt ígér"). De a hirtelen eléjük "cövekesedő rendőrök" láttán a tömeg megvadul, - most már "kövek röpködtek", "az ablakokból élő gyerekeket dobáltak a rendőrök kardja hegyére", s "a házak sebes szemei ijedten kivörösödtek". De ekkor - mindenki számára váratlanul - megszólalt "a kaszárnya tetejéről a gépfegyver", "vörösre pettyezte a legjámborabbak testét"; lópaták zaja, vad dulakodás, s perceken belül "az utcák szomorú krisztusai a földön hevertek". Aztán itt is elborít mindent a "fekete csend", s "mindenütt égig törő lánggal virrasztanak a fekete oszlopok".

A társadalmi viszonyok determináltsága elleni lázadás egy sajátos formájaként jelenik meg nála a női lázadás - évezredes beidegzettségek ellen. Két dialógusa (Vándorlás, Két ember) a polgári otthon bezártságából kilépni kívánó asszonyok elszánt küzdelmét mutatja - szabadságukért, önmagukért, egy "tágasabb" s így emberibb életformáért. Nem egy elszánt "feminista" életérzése ez, hanem azé a nőé, aki tisztában van önértékeivel, s nem egy másik élet puszta függvényévé kíván válni, hanem a férfi egyenrangú küzdőtársává; aki nem kevesebb, és nem gyávább a férfinál. A 10. Prózában büszkén biztatja önmagát s asszonytársait: "ne várjuk, hogy a férfiak emeljenek az okosságra", "ne csak a párunk megértő fülei legyünk", ne "a férfiaktól várjuk, hogy erős mellel értünk verekedjenek". Az elégedetlenség csóváját az asszonyoknak kell gyújtogatniok; "induljunk el, mert erőnk csak a teremtésnél mérhető össze", "könnyező mellünk gyújtsa égőre a szemünk". A nő - boldogan vállalva ősi szerepét - egy újfajta feladatot is lát maga előtt: "Anyák leszünk / Anyák. / És a gyerekek a mi testünkből hordják szét az örök elégedetlenséget."

Az őszirózsás forradalom utáni időszak lázas tevékenysége közepette Ujvári Erzsi és Barta Sándor kapcsolata mindjobban elmélyül. "Véletlenül észrevettük, hogy ők már nagyon is szokatlan jó barátságban vannak egymással. Ez már több volt elvbaráti szimpátiánál - emlékezik Kasi, a báty az Egy ember életé-ben - de nemigen törődtünk a szerelmükkel". Azonban csakhamar kénytelen-kelletlen felfigyeltek rá, hogy a MA körül csoportosuló fiatalemberek mindjobban "acsarkodnak Bartára, mert ma már nyilvánvaló, hogy veszedelmesen udvarol" a kis Bözsének; "Barta pedig vígan él, mert látja: egyre szabadabb előtte az út Ujvári felé."

A MA 1. világnézeti különszámában egymás mellett jelenik meg versük "a fellázadt ember" dicséretére.

Ujvári Erzsi azt a a folyamatot érzékelteti, ahogyan az asszonyok - a Pillanat szorításában - férjük mellé magasodnak, s megértik: nem tarthatják vissza a nekik legdrágábbakat a harctól; hiszen a családról, gyermekeik életéről is szó van, s mindnyájuk közös jövőjéről. "Ne menjetek!" - könyörögtek először, s "szemük alá fekete karikákat dobált a rémület". "A nevetés és fény bukfencezett a térben", s akkor az asszonyok "nagyfejű gyerekeiket" is kirakták a napra - s azok "mint a vörös ördögök szétfutottak az utakon" (Asszonyok).

A Barta-vers (Tevőség) azt a pillanatot örökíti meg, amikor a "rombolás" az "építésbe" fordul át: a proletárok letépik magukról létük fojtó bilincseit - vége a múltnak, az éhezésnek, a tüdőbajnak és a nyomorúságnak! S mint ősi népek a győzelem után, "örömtáncot" ropnak, "énekelnek és tűz cinóberével pántlikázzák a kedvüket". Az ünnep extázisában mindenki testvériesül: "Férfi, Asszony, Lány és Fiú / az Univerzum kitöltő öntudatává térképesedtek /.../ s a szétszaladt mezőkön / nem vattáztak többé közéjük / égig érő tűzfalakat".

1918/19 fordulóján a MA kiadói tevékenysége is megnő: Szélpál Árpád: Tüntetés, Kahána Mózes: Univerzum című kötetei után 1919 februárjában Barta Sándor első önálló kötete is megjelenik (Vörös zászló). Itt a korábbi életképszerű versek mellett már markánsan kirajzolódnak az "ars poétika"-jellegűek is, amelyek mind gondolatkörüket, mind formaszerkezetüket illetően részben a majakovszkiji futurista poétikához kapcsolódnak (amit pl. a Költőhöz című vers lépcsőzetes strófaszerkezete is mutat), részben viszont a berlini Die Aktion című lap köré csoportosuló aktivista-expresszionisták újításaihoz (Ki vagy? Mi, 1919 stb.).

A "fellázadt világ" döbbenetes vízióját expresszív, erősen vizuális képekkel festi elénk. A dolgok, tárgyak életre kelnek, kifordul magából a város, a természeti erők is mozgásba jönnek ("házak gyomrában vörösen sikongott a tűz", "behasadt az ég zöld árral", "sikongó villamosok, csákók meg véres combok feltáncoltak az ég záporába", "emberek és állatok egymásra vicsorítottak a halál öblével", "völgyek feldobták tüzes öklüket" stb.). Ez égi-földi zenebona végül egyetlen hangos, diadalmas zengésben egyesül: "a Dolgok száján feldördült a Nóta". S most már az "új hadsereg" az "új utakon" elindul egy új világot teremteni (1919). Ő maga, a költő is része ennek a menetnek: megszűnik a személyiség különállása, a "mi"-tudatba olvad bele az "én". "Mi a vörös hold fiai vagyunk", "a holnap fekete napszámosai". Az új hadsereg majd meghódítja a Jövőt (Mi). Némiképp messianisztikus, kicsit sematizált ez a világlátás - hátterében azonban egy felfelé törekvő társadalmi osztály életreménye feszül. A korhangulat kifejeződése, egy nemzedék harsány "világmegváltó" hitének tükröződése. A költő testvére mindenkinek, aki "a kultúra dinamitos reflektorait" az emberek fejébe építi, s azoknak is, akik "tág, világos lakóházakat terveznek" és "lopva szélesebbre malterozzák az ablakokat", "tereket sokszögeznek" vagy "ékes, higiénikus utcákat hasítanak" (Ki vagy?). Mint érett és bölcs tanító, a nála alig valamivel fiatalabbakat higgadt tanácsaival bombázza: "Ne hidd, te ifjú ember, hogy az az élet, amit te élni kényszerülsz!" - hisz az "árnyékélet" csupán, "sárga kontraszt" a valódi élethez képest; s vágyképként eléjük vetíti az "igazi élet" képzetét (Fiatalember).

A kötet nagy sikert aratott a MA-körön belül. Most már mindenki elismerte: Barta valóban jelentős költő. "Kár lett volna a Galilei-köri incidens után megfosztani a magyar irodalmat ezektől a versektől", - s különösképpen a Primitív Szentháromságtól, "amely a MA nélkül sohasem született volna meg" - vélekedik Szélpál, a "rivális". Kassák tanácsára Barta tiszteletpéldányt küld különböző lapokhoz, többek között az Esztendőhöz is, a szerkesztőnek - Kosztolányinak - ajánlva. S valóban, csakhamar meg is jelenik a kis könyvről "a komoly és szép méltatás". Kosztolányi is a Primitív Szentháromságot tartja a kötet legkiemelkedőbb darabjának, és dicséri azt a "pontos és különös emberlátást és friss tárgyismeretet", amit Barta a "mélység"-ből magával hozott.

* * *

1919 februárjában megalakul a magyarországi aktivisták csoportja; ezentúl a MA-kör ennek képviseletében tartja rendezvényeit. Első előadásukat Kassák tartja a Központi Egyetem kupolatermében (Aktivizmus), a másodikat egy hónap múlva Mácza (Az új művészetről), majd a harmadikat Barta Sándor A kultúrájában forradalmasított ember-ről. Előadásának gondolatmenete a kassáki koncepcióra épül: az új társadalom formálásában a kultúra szerepe mindennél fontosabb, semmivel sem pótolható; s a tömegek szellemi nevelése talán még a gazdasági élet átalakításánál is sürgetőbb. Hiszen "a kultúrkívánságaiban forradalmasított ember" "nemcsak a több és jobb kenyérért, hanem a szabad és gondolkodó társadalomért" is küzdeni akar.

Barta az "új, emberibb élet" megteremtésében fontos szerepet szán az "Asszony és Férfi" erős, egyenrangú, "kemény és barátos" szövetségének. Ők váltják örömre "az élet minden pillanatát", s "velük indul el az új ember élete és harca a nevetésben, a nevetésért, mely világítón alája bokrosodik".

Ekkortájt írt novelláinak, allegorikus meséinek is központi témája a "nő-férfi"-kapcsolat, kettejük életre szóló szövetsége, amely "legyőz minden akadályt". Két ember egymásra találásának, közös cél felé indulásának története az Út című prózai költemény, amelynek életörömtől harsanó poézise eltér Barta korábbi írásainak szarkasztikusabb hangvételétől. A férfi, aki eddig magánosan rótta a "csámpás külvárosi utcákat", vagy szobájába zárkózva üldögélt könyvei között, mindig egyedül - hirtelen-váratlan társra talál: "asszonyosodó asszonyra", aki "beolvasztja hangja ezüstjét a férfi felvigadt komorságába". S ettől kivirul minden, még a természet is felragyog. A nőt a férfi belső arca, "könyveiből való éne" érdekli leginkább, s mellette ő is "a pincék és konyhák sokszögéből a teremtésig" nyújtózkodik. Sétáikon rendkívüli dolgokról beszélgetnek, s azonos tőről fakadottnak, az eszmeiségben is egynek érzik magukat: "Nincs horizont. Mert nemcsak "érted" van. Az egyetemesért a teremtésben, mely én és te. Mentek vitázva és kacagva. S a nap nem szakadt közéjük."

Lassan-fokozatosan életre szóló szövetséggé mélyül kapcsolata Ujvári Erzsivel. A MA élete épp ezidőtájt a legviharosabb: támadások kereszttüzében, a betiltás Damoklesz-kardjával feje fölött, Kassák most vívja harcát Kun Bélával szemben a művészet autonómiájáért. Eközben a fiatalok tervezgetik, hogy majd "szabadon", minden konvencióra fütyülve fognak élni; Bözse nem lesz "rabszolga, mint a többi asszony", s a gyerekeket "gyerekköztársaságba" adják, mint azt a felszabadult Oroszországban teszik a szülők. Álmok, naivitás, illúziók... - de hát ez közösen jellemezte a korszak "forradalmi" ifjúságának gondolkodását!

A Kassák-család tanácsára - s különösképp a "Mutterka" aggodalmaskodásai miatt - a fiatalok mégis összeházasodnak 1919. június 28-án; s Budakeszin vesznek ki egy kis lakást a nyárra a másik két Kassák-lány családjával, Uitzékkal, Bagóékkal közösen. De a "városban" zajló események csakhamar felborítják nyugalmukat.

A Tanácsköztársaság bukása után az egész Kassák-család veszélybe kerül. "Kasit" letartóztatják, s csak Simon Jolán közbenjárására engedik szabadon; 1920 tavaszán Bécsbe szökik. Bagó Mariskával Pozsonyba, majd onnan Bécsbe megy; Uitz egy darabig bujkál, majd feleségével, Terussal együtt ő is Bécsbe távozik. Barta Sándor eleinte szeretné itthon megpróbálni az életet, szolgálattételre jelentkezik volt munkahelyén, a minisztériumban, - de látványosan kikergetik az épületből. Így végül az ő számára sem marad más kiút, minthogy Bözsével Bécsbe menjen. 1920 májusában már mindhárom Kassák-lány és Kassák-sógor Bécsben van; velük tart Simon Jolán is; csak a "Mutterka" marad Budapesten. Bécsben az egész Kassák-család Schönbrunn közelében, a hietzingi negyedben bérel olcsó lakást, s a nyomorúságos emigráns menzán étkezik. A politikai-művészeti viták pedig a közeli Schloss kávéházban zajlanak. Kassák két sógora (Uitz, Barta) aktív közreműködésével már 1920 májusában újraindítja a MÁ-t.

Barta Sándor ostorozó haraggal fordul testvérei ellen, akik eljátszották esélyüket a történelem alakítására, messzire engedték tűnni az "emberiesült Ember"-ről szőtt álmokat; s most "a térdeplő bokrok fölött pengék énekelnek megváltók szívében" és "minden kiáltás követ zokog" (Ave mameluk!). Ugyanakkor megbocsátón-megértőn emeli magához a "ma még idétlen és alázatos" társakat, s prófétikus pátosszal mutatja fel előttük "az idő teljesedését /.../ az egymás felé menetelő seregeket /.../, a bőség szaruját s a világ megkertesedését", mint elérendő, megálmodott célt (Humanista ének). Azonban mit érnek az álmok, ha a jelen: "hullaház", s a kor hőse: az "Akasztott ember"? "Egyszerű ember volt ő az italt mértékkel itta /.../ gyerekeknek kialudt bolygókról beszélt s reggel ötkor énekelni vitte őket a homokba füveknek esőt prédikált..." Mint az Idők kezdete óta mindig, most is ártatlanul megfeszített "lóg a gerendák éke alatt", s "a megjegesedett cellákban vitriolos karéjokat álmodnak egymás szájába az éhezők".

Az 1921-es MA-számok telve vannak Barta Sándor sokkoló, az abszurd valóságot tagadó és támadó ún. "dadaista" alkotásaival. "A zöldfejű ember", azaz "egy aktív hulla kiáltványa" tipográfiailag is megjeleníti a fejtetőre állt világ részdarabkáit, vizuálisan szuggerálva a "minden mindegy!" nekikeseredett létállapotát. Meghalt a logika, elveszett a dolgok (az élet) értelme; "mindenki darálja a magáét", s a sokmilliónyi szubjektív igazság egymást keresztbemetsző kavalkádjában szertefoszlanak "az egyetemes Világrend" szilárdnak hitt értékei, miközben a "hamis rendet" nagyszájú gonosztevők "abszolútumnak bőgik az ember fölé".

Költőnk még önmagának is csak ironikusan meri bevallani, milyen sóvárogva vágyik egy stabil - magaslati - értékrendre ("a szívem helyéből zöld tehenek bőgnek a tornyok felé"). Ez a poétikusabb, álomibb sík rejtett háttérként még dadaista korszakában is sértetlen marad. Ezért írja sorra meséit, amelyekben - minden abszurditásuk ellenére - érvényesül(het) egyfajta költői-képzeleti igazságszolgáltatás, és helyreállítható a megsebződött Világrend értékhierarchiája. Mivel a jelent sivárnak, reménytelennek, üresnek látja, legalább meséiben próbálja elhitetni testvéreivel, hogy a "nagyfülű kovács" s a virágszemű "anyátlan szolgáló" frigyéből egyszer, valamikor mégis megszületik az embernyi Ember, s "a hegyek mögül trombitásan felkel a Nap" (Mese a patikusról). Ebben a teremtett világban a "szalmalábú férfi" és a "felkontyozott asszony" egymás kezét fogva, egymást biztatva-bátorítva indul a Jövő felé, s megnyílnak előttük a "friss terek" (Mese a citromsárga tornyokról.) A jövőt méhében hordó Asszony, minden élet anyja, némán, nehézkesen jön a börtönök felől, "csillagtalan szemében a vakok hitével", "fejében lázadón összelobognak a holnapok". Útján béke, vidámság kíséri ("a fák éneklő madarakat rügyeznek / az utak megfehéredtek a melegségig"). S aztán egy fölemelő pillanatban hirtelen megtorpan: "a horizont piros sávján / kifolyt belőle az élet / éneklő élet / ember ember". A zárás nem egyértelmű: lehet, hogy az asszony elvetélt; de az is lehet, megszülte a jövőt, az Új Embert (Mese a nagyhasú asszonyról).

A hősök mindig "indulnak", "menetelnek", "magasba lendülnek", s az illúziók, álmok síkján "megváltást" remélnek. "A menetelő ember" fejében "nagy feltámadás kürtöl", szemeiből "a komorság csákánya lóg", s a tárnák robotosai között elvegyülve "fogyó testét énekli szét", elhitetve velük, hogy "a robot vasfogából" van, lehet szabadulás.

A valóság azonban erősebbnek bizonyul az álmoknál. Valami iszapos-sötét világ, a Halál birodalma magába nyel minden tiszta törekvést. "A moszatzöld ember" a tómélyi világba száll alá "nagy vizes szemekkel s égő vörös hajjal". Az élő-halottak közt kutatja az élet eltűnt értelmét. "A tónak nem volt feneke. És aranycellákban laktak benne az őrültek", az élet hajótöröttei, megcsúfolt vágyaikkal, gonoszak és jók egyaránt. A 4. cella mélyén sápadt arcú költő rejtőzik, aki az összhangot és a szépséget kereste egykor az életben, de mindenütt csak disszonanciára, kétségbeesésre talált: "a fák karjain vastag ólomkörték sírtak, a nap fekete tömböt füstölt". A moszatzöld ember, megismervén a tó titkait, megérti: "halálra érett itt minden".

Az emigráció létközegében, minden cselekvési tértől megfosztva, halottnak és mozdulatlannak érez tehát mindent az élet forradalmi átalakítását hajdan céljául tűző költő. A szituáció haszonélvezői, az élet dőzsölői hasznot húznak a levert forradalomból, virulensek, bár arcukon már kiültek a hullafoltok. 1921-ben - szintén MA-kiadásban - megjelenik Tisztelt hullaház! c. kiáltványgyűjteménye: "egy kiskorú költő szónoklatai" az élőhalottak gyülekezetéhez, a társadalom élősdijeihez és a nehézkes mozgású tehetetlen tömeghez. A kötet dinamikus tipografizáltságával, képvers-építményeivel, sokkoló-felborzoló nyelvezetével mintegy robbanótöltetként csap le és freccsenti cafatokra a "jólnevelt hullák" látszatvilágát, a hazugság-konvenciók gondosan szervezett láncolatát. "Hullaháznak" érzi magát az emigrációs gyülekezetet is, az egymással marakodó, egymást gyilkosan pusztító csoportocskákat, amelyek elől eltűnt a Jövő-kép, s most meddő, öncélú vitákba fullasztva önmagukat, a jóvátehetetlen vereség okán és a megélhetés gondjain rágódnak.

Barta Sándor fogalomtárában a "teljes élet" nem más, mint a személyiség belső lehetőségeinek kibontásából fakadó, azzal összhangban levő életalakítás. A "nagykorú ember" (szemben a "kiskorúval") saját maga formálja életterét, s képességeinek mindenoldalú kibontását tűzi célul maga elé. Míg a "részember", "a mai szeparációs életrend produktuma", korán specializálódik, s így látóköre is specifikus marad - "cellába zártan" él, s ki-ki "saját cellája cizellálásával" foglalja el magát. Az elkülönült részember azonban soha nem képes átpillantani az Egészet, így kiszakad egészséges szövetű közösségi hátteréből; kényszerűen a hamis struktúra részévé, majd fenntartójává válik. Mindezt az egymásra dobált gondolattöredékek halmozásával, kificamított szóforgácsok montázsszerű összevágásával szuggerálja, vizuálisan érzékelteti: ahogy a képelemek kaotikus kavargását szemléljük, úgy éljük át a részemberek örvénylő mozgását, a társadalmi struktúrán belüli atomizált elhelyezkedését. Mint egy kaleidoszkópban, fel s alá hullámzik, mozaikokra hullik, majd új és újabb alakzatokba rendeződik az emberi világ.

A "Tisztelt hullaház!" zárórésze a Csodálatos kongresszus: a káposzta- és karfiolmezők, az ártatlan háziállatok és védtelen gyermekek felvonulása, panasza a pusztító, gonosz világ, a farkasnál is kegyetlenebb fenevad: az ember ellen. Ezt követi az egyszerű és tiszta emberek "boldogság-áriája" egy vágyott, magasabb rendű életről, csurgó aranymézről, édestejű vizekről - egyfajta természeti teljességről. A mesei lezárást némiképp ironikussá teszi a Boldog antológia c. rész, amelyben a költő "új kőtáblára" vésve hirdeti ki a kor új tízparancsolatát, egy tizenegyedikkel megtetézve: "A kozmosztól nem látom az embert, s ezért, csak ezért nem érdemes élni."

Barta bevallottan arra törekszik, hogy művét kordokumentumnak, ne pedig költői fikciónak tekintsék: "ó emberek egy spiritiszta keserű önvallomásai ezek és ne higgyétek, hogy amiért mindezt megírtam, egy szó sem igaz az egészből". Ő úgy véli: az új világ megteremtéséhez az út a "Nem!"-ek és a nyomukban felállítandó "Igen!"-ek során át vezet; a világ abszurditását legyőzni, meghaladni csakis a cselekvésben, a cselekvés által lehet, egyénileg. Ekkor már ironikusan kezeli az egész "világmegváltás"-problematikát, belátván, hogy az korántsem olyan egyszerű, s nem csupán hit kérdése, mint azt forradalmi lázas fiatalságában elgondolta. Saját ifjúságának illúzióvilágával (is) leszámol az Együgyű Zahariás, a megváltó c. abszurd novellájában.

Egyre inkább megcsömörlik a "szó szó szó" vég nélküli halmozásától, forgatásától, csűrés-csavarásától. Szűknek és bénítónak érzi a Kassák-kör "művészeti forradalmát" is; valóságosabb életre, cselekvésre vágyik. Még a MA hasábjain bejelenti a MÁ-ból való kiválását (az 1922. júl-i számban). Érthetőnek, sőt természetesnek tartja, hogy a nála jó tíz évvel idősebb Kassák a belső egyensúly, a belső Rend megteremtésén fáradozik - ő azonban még Életre, tettre, valódi küzdelemre vágyik: "ma a harc, az igekeresés, a megoldások korát vergődjük. /.../ Ma már minden annyira elrothadt, hogy újból érdemes lerakni az első fix pontokat."

Véleményét a másik sógor, Uitz Béla is osztja, s természetesen férjük oldalára áll a két Kassák-lány: Bözse és Terus is. Így a MA eddig stabil gárdája fellazul; Kassák útjukra engedi a "lázadókat", s új munkatársi gárdát gyűjt maga köré. A két "hűtlen" sógor aztán külön-külön lapot indít: Uitz Béla Réz Andorral, Komját Aladárral közösen az Egység-et, Barta Sándor - Ujvári Erzsi segítségére építve - az Akasztott ember-t. Majd a kettő összeolvad; s 1923-ban a "forradalmi szocialisták" közös orgánuma lesz az ÉK.

Ujvári Erzsi prózái is az eszmék kudarca miatt érzett mély fájdalommal, sőt szégyenérzettel telítődnek az emigrációban; "testvéreit", a proletárokat, ő is vádló s keserű szemrehányással illeti, mert nem volt elég kitartás bennük, hogy végigvívják harcukat: "A ti bűnötök hogy gyerekeitek szájából vörös utak folynak / Mert homlokotok kinyitása helyett a szagos húsokért verekedtetek" (16. próza). Az asszonyi lét kétszeres megkötözöttségét, tehetetlenségét most már mint saját sorsát éli át. Tudja: a változtatásra a valóságban nincs semmi remény. "Szemeinkben elvetélt gyermekeket hordunk" (18. próza). Képzeletében mégis megjelenik egy álomibb, szabadabb világ, ahol felfénylik újra az öröm:

Az idillképző fantázia absztrakt-egyetemes síkon teremti meg a maga humánusabb, tisztább és ártatlanabb életálmát, szinte extatikus kitárulkozással ölelvén magához az embereket. "Narancsszagú szigetek", "színes üvegből fútt" házak, magasban messzire szárnyaló madarak jelennek meg lelki szemei előtt (20. próza), illetve "kókuszszigetek" kiáltanak felé hívogatóan, s ő, a Nap iránt nyújtózva, a csillagokat szedi lámpásnak tenyereibe (21. próza). Életsugárzó lángolással, expresszív dinamikával telítettek a most keletkező prózák: temetők eltörlésére, hegyek megmozgatására, az életet megosztó kegyetlen érdekharc elfeledésére, feloldására szólítanak.

Kötetbe gyűjtve 1921-ben jelennek meg Ujvári Erzsi Prózái MA-kiadásban, Georg Gross illusztrációival. Szerzőjük hisz benne, hogy az ember és ember közötti távolságok a szeretet által áthidalhatók, s ez teszi szétszaggathatatlanná az élet szövetét. A "gyerek" - mint élet- és jövő-szimbólum, az élet forrása és játékos megújítója - szinte minden prózában felbukkan. A korábbiakban sokkal konkrétabban; az újabbakban inkább átvitt értelemben; mint a világot sarkaiból kifordítani képes, rejtélyes - mágikus erő. "Gyerekek ellopták az anyák szemeit /.../ szájukból madarak énekeltek, / citromerdők nőttek a tenyereiben /.../ Játszani! Játszani!". A gyerek-motívumhoz az ártatlan öregekkel és a tiszta állatokkal kapcsolatos képzetek társulnak; ők már /még/ kívül vannak a "civilizált világ" túlszervezett "rendjén", ezért látásuk tisztább, nem érdek-vezérelt; az Abszolútum dimenzióiban élnek, így a nem-látók előtt is megnyitják a Fényforrásokat: "Öregek a hajukból hálót fontak / Megfogni a csillagokat /.../ Nézzétek az állatok megfogták a gyerekek kezét / Fák furulyázni kezdtek / És valahol egy kút körül szemeiket megtalálták a vakok" (22. próza) A "vakok": akik nem képesek a szívükkel gondolkodni, s csak tapasztalati síkon élik meg a valóságot, nem keresik - így nem is látják - a lényeget. A 24. vers erről a szimbolikus síkról indul: "valahonnan elindultak a vakok", s kétségbeesetten számolják az Időt "a fekete városok alatt". A tiszta állatok, az asszonyok, a gyerekek segítenek nekik, "harangok vezetik őket", ezért nem zuhannak alá a mélybe. S mintha valaki a kezüket fogná, énekelve indulnak a hegyek mögé.

Ujvári Erzsi prózái sem a politikai, sem a mindennapi élet aktualitásához nem kötődnek - mégis nyomon lehet követni bennük a "jelen" és a "jövő" dimenziójában élő, vibráló, érzékeny fiatal lélek felnőtté érlelődésének folyamatát. Nyoma sincs nála a "dada"-gesztusoknak (amelyek mind Kassák, mind Barta Sándor ekkori költészetét meghatározzák); sokkal inkább egy átszűrtebb, éteribb preszürrealisztikus látásmód jellemzi. A prózák "álomi" szintje mintegy varázsfunkciót tölt be: amit a képzelet megidéz, abból majd - egyszer, valamikor - valóság is lehet! A felfokozott szubjektivitás szinte képes megváltoztatni a determináció szigorú és kegyetlen törvényeit: a "szabadság birodalmát" idézi meg, a nap - a csillagok - a fák - füvek - madarak - állatok és gyermekek ártatlan tisztaságát, szemben a "szükségszerűség" zord és kegyetlen valóságával. A jelen börtönét az emberi kézfogás és szeretet teszi otthonosabbá; nőies elszántsággal megpróbál tehát felülemelkedni az "akasztott ember" közérzetén.

1922 derekán Uitz Bélával, Barta Sándorral együtt Ujvári Erzsi is búcsút vesz a MÁ-tól. Számára fájdalmasabb ez a búcsú, mint férje és sógora számára, hiszen tudja: most került igazán távolra a szülői háztól, s elindult egy olyan úton, amelynek vége még körvonalaiban sem látszik. "Végtelen utakra dobtak bennünket, sehol sem ágyaznak nyugalmat alánk". A "Mutterkától", Pesten maradt édesanyjától talán örökre el kell válnia: "Menni kell! Menni kell tovább!! Ezért anyám, nem tudunk mi visszatérni hozzád!" Elvetélt álmok, halott kisgyerek képe, vaksötét éj, szürke csend lebegi körül; a jövő bizonytalan, segítséget nincs honnan várniok. Pedig hogy vágynak a "jószagú konyhák" illatára, harmatos reggelek frissességére! "Élni!!! Élni akarunk!!! és megint nevetni a szélnek engedett sárkányok alatt" (26-28. próza).

Ezt a kietlen-keserű életérzést a női sors valóságos élményei oldják valamelyest. A "kis Bözse" - most már 24 éves érett asszony! - gyereket vár. Újabb prózái fokozatosan életbizalommal telítődnek, egyfajta biológiai optimizmus árad belőlük; jóllehet az új élet várható terheket is ró rá. Mint vemhes kanca, megadóan viseli sorsát, ("valami néha fájón a szívem felé rúg", "enni kell, hogy testem közepén enyhüljön a fájás"); s szinte "irígyen" tekint szabad, kötetlen férfi-társaira: "Ti kiállhattok néha a terekre / Ilyenkor megszínesednek előttetek a fekete városok / És hangotok messze elvitorlázik / De ki fogja levenni a mi hátunkról a terheket" (29. próza). Az "igavonó lét", a "fekete kémények börtönébe" zártság szomorúságát a természeti létezés szépségével, az Abszolutum felé nyitódó tágasság-érzéssel ellensúlyozza: a liget, a jószagú mezők, a szétkertesedő nevetések, s az énektől felgyúló tavaszi esték kínálnak enyhületet és pihenést, a lehajló fák szárítják fel hulló könnyeiket. (30-31. próza).

1923/24 telén a Barta-család élete új izgalmakkal telítődik. Alighogy megszületik kislányuk, Zsuzsa, ők - illúziókkal telten - máris tervezgetni kezdenek: életüket egy olyan országban kellene folytatniok, ahol nem nélkülözés, üldözöttség, elveik miatti megalázás vár rájuk, s ahol szabad jövőt biztosíthatnak gyermeküknek. Hazájukban nincs számukra hely - szemüket tehát arra az országra függesztik, ahol - úgy hiszik! - megvalósult a szabadság s testvériség álma, s az élet "jó szagú és teli mint a frissen tépett kalász" (37. próza).

Barta Sándor újabb meséi és monumentális költemény-épülete (Idő kristálya: Moszkva) egy olyan világ illuzórikus képét mutatják fel, amelyben mindaz megvalósult - vagy megvalósulóban van - amiről az emberiség többévezredes történelme során álmodott. Lenin, az "új megváltó", a szabadság - egyenlőség - testvériség országába vezeti népét a nyomorúság poklaiból. Nem sejti ekkor még Barta, sem a többi emigráns, hogy csakhamar eme "földi paradicsom" áltozatai lesznek ők is, s "mennyország" helyett valódi földi pokol vár rájuk (is). Az ÉK külön gyászszámot ad ki Lenin halálhírének megérkezte után (1924. februári szám); benne Illyés Gyula, Barta Sándor, Ujvári Erzsi fájdalmas búcsúverseivel.

Barta Sándor írói vénája mintha új erővel buzogna fel a benne lejátszódó világképi változás nyomán. Maró, kegyetlen szatírával rajzolja meg a kapitalizmus üzleties világát, amelyben minden emberi érték áruvá változott; s a versenyben "alulmaradottak" a nyomor legalsó bugyraiban tengetik lefokozott, sivár életüket. Akárcsak G. Gross vagy Daumiere festői világa, vagy Gorkij Éjjeli menedékhelye elesettjeinek reménytelen sorsa elevenedne meg tollán - érzékeltetve: külső megváltás nincs; az emberméltóság rangját kiküzdve, az embernek kell saját magát "megváltania" (Külvárosi panoptikum, 1923; Cirkusz kaptializmus, 1926.).

Miközben az írói eszköztár kiteljesedik és brechti keménységgel az elidegenítő ábrázolásmód csúcsára ér - az írói szemléletben mind több utópikus elem jelenik meg. A korábbi mesei szerkezet Jó-Rossz dichotómiája mechanikusan áttevődik a "kapitalizmus-szocializmus" ellentétpárjára; s mivel a kapitalizmus a már ismert elutasítandó "rossz", a szocializmus pedig a tapasztalatilag még nem ismert, de vágyott "jó" - az írói világ mindinkább a kiszínezett vágykép irányában mélyül el. A Csodálatos történet (1926) főhősének, egy "polgári riporternek", William Cookendynek (a névválasztás a magyar "bekukkant" szóra asszociál) viszontagságos és meglehetősen hátborzongató kalandjai a Trösztök Birodalmában döbbenetes erővel leplezik le - és jósolják meg, mint Fr. Kafka Per-e és Kastély-a - a XX. század nagy totalitárius diktatúráinak - kínzókamráinak - működési mechanizmusát. Az Északi Telepek rajzában viszont a megvalósult Földi Paradicsom sematikus - utópikus képére ismerünk, ahol "az emberanyag újjáépítése" után a "szabadság" országa, a Boldog Aranykor várja őket. A Csodálatos történet pontosan jelzi, mennyire hittek a magyar forradalmi emigránsok az "eszmék erejében"; abban, hogy "felülről", néhány, kiváló és rátermett ember önfeláldozó munkája nyomán az egész társadalmi struktúra, sőt még az ember is "átalakítható". S végül saját hitük csapdájába esve, többségük önnön eszményei áldozatává vált a későbbiekben.

A bécsi magyar emigráció 1925-26 folyamán feloszlik - ki Moszkvába, ki Berlinbe, ki Párizsba, ki Budapestre megy. Miközben Kassák Simon Jolánnal hazatér, húgai - családjukkal együtt - útrakelnek az Ígéret Földje felé. Barta Sándor, Uitz Béla ekkor már a KMP tagja - természetesnek tűnik hát, hogy álmaik valóra váltását Moszkvától remélik. Barta Sándorék Moszkva külvárosában, Szokolnyikiben kapnak egy szegényes, egyszerű, az ottani körülményekhez képest mégis igen jó szoba-konyhás lakást; a többi (hozzájuk hasonló sorsú) emigráns társaságában élik a maguk nélkülöző, de reményekkel teli életét. Az otthon gondjai Ujvári Erzsi vállára nehezednek, így ő lassanként fel is hagy az írással. Néha-néha még megjelenik egy-egy félbeszakadt kísérlete (mint pl. a Vörös Fekete tenger partján, 1919-ről); de az idők múlásával ezek is elmaradnak. Második gyermekük, György, 1930-ban születik; s ezután az egykor büszkén lázadó fiatal lány megadóan, sőt derűs szívvel viseli a proletárasszonyok nehéz, küzdelmes életét. Kassák levélben biztatja húgát: "Olvass és írj! írj! írj! Amit írtál, azt csak küldd el!" De az ő erejéből már csak annyira futja, hogy esténként gyermekeinek olvassa föl "szomorú elbeszéléseit nehezen dolgozó, szegény, jószívű kicsi gyerekekről" - amint erre lánya, Zsuzsa emlékezik.

Barta Sándor viszont egyre aktívabban kapcsolódik be a moszkvai magyar emigráns írócsoport életébe; tevékenyen részt vesz az 1926-ban alakuló MAPP, valamint a Magyar nyelvű Forradalmi Írók és Művészek Szövetségének munkájában. Kéziratban maradt naplójegyzetei (Miniatűrök a Vörös Moszkvából, 1926-28.) mutatják, eleinte milyen boldog és felszabadult, hogy végre a "proletárhazában" otthonra talált! Írásain is mindjobban érzik, hogy tudatosan ölti fel a proletárírók "egyenruháját". Avantgárd múltját megtagadva, lírai színei megfakulnak; a politikai elvárásoknak megfelelő "Hurrá!-optimizmus" elnyomja az esetlegesen feltámadó, netán belül marcangoló kételyeket és kérdőjeleket (Ének a moszkvai porról, Vörös évtized, Márciusi zászlóra, Sztálin, jó apánk, stb...) Prózai munkáin is nyomot hagy a sematikus világlátás, de remek szatírikus vénája ezt némileg ellensúlyozza. Allegorikus meséinek, realista életképeinek elevensége, az ábrázolásmód finom áttételessége ezeket az írásokat Nagy Lajos fanyar iróniájú társadalomrajza, Gelléri Andor Endre "tündéri realizmusa" méltó párjává emeli (Pánik a városban, Az utolsó álmodozó, Misa, A nyugdíj)

Az 1929-30-ban mindinkább megmerevedő sztálini politika (az ún. "kemény diktatúra" kialakulásának első fázisa) azonban Bartának is - mint annyi orosz és nem-orosz írónak - "torkára forrasztja" a szatírikus látásmódból fakadó derűs nevetést. Ez az időszak az avantgárd adminisztratív felszámolásának, a "szocialista realista" irányregények "termelésének" kora.

A felülről sugallt "élesedő osztályharc" elméletének megfelelően Barta prózája mindinkább didaktikus elemekkel telítődik. A korabeli sajtó épp ezeket a műveket dicséri; az Ogonyok Bibliotyeka sorozatban kiadják őket, nemcsak magyar, hanem orosz, ukrán, német, stb. nyelven is (A mag, Diplomás emberek, Marusza, Kilyukasztott szavazólap, Amikor kétszer kettő öt, - Közelharc c. drámája stb.).

Az általánosan elhatalmasodó félelem légkörében aztán ezek az írások is elmaradnak. Barta, mint a többi író, aki szeretne életben maradni még, a Sarló és Kalapács számára sablonos verseket ír és sematikus riportsorozatot készít az épülő-szépülő Szovjetunióról, az "osztályellenségről" és az iparosodás nagyszerű eredményeiről. Művészi eszközrendszere is megszürkül - már nem az "örökkévalóságnak", csak a mának dolgozik (Utazik a brigád, Öntés - Aragonnal Magnyitogorszkba tett közös útjának megörökítése: Útban az Ural felé, Látogatás a világ legnagyobb golyóscsapágy-gyárában, stb.).

Mikor Illyés 1934-ben a Szovjet Írókongresszusra érkezik, ifjúkori barátját "nagyon elfoglalt" emberként látja viszont. Barta mind több szervezési feladatot vállal magára, angol és német nyelvtudását kamatoztatva különböző folyóiratok megbízásait teljesíti, és mind kevesebbet ír. Azért titkon, önmagának, íróasztalának dolgozik (Hazám földjén címen nagyszabású eposzt tervez, s önéletrajzi trilógiába fog - aminek végül csak első része készült el, az is kéziratban maradt; majd itthon, 1957-ben jelent meg Aranyásók címen.)

A Moszkvába látogató Sinkó Ervin 1935-ben az ifjú Bartához képest egy teljesen kicserélődött férfit talál, aki ekkor már a főváros szívében, szép háromszobás lakásban lakik családjával - de mintha elvesztette volna benső önmagát. A "pártirodalom" maga alá temette hajdani nagyra törő álmait. Felesége beteg, egyre soványabb, keserűbb, mint akit gyógyíthatatlan belső sebek gyötörnek.

S mégis... Barta Sándor utolsó írásai azt mutatják: megmaradt annak, aki volt. Allegorikus meséi új tartalommal telítődnek - két kései szatírikus remekműve (A megmentett falu, 1937; Gerdő-ország, 1938) bizonyítja: írói képességét, ironikus látásmódjának tiszta élességét nem veszítette el. A Gerdő-ország mintha a korabeli szovjet viszonyokat mintázná... Lehet, hogy ezt érezte meg a hivatalos kritika: az 1938-ban induló Új Hang - melynek épp Barta Sándor volt (lett volna...) a szerkesztője - 1. számát a Gerdő-országgal együtt bezúzzák; Barta Sándort hamis feljelentés alapján letartóztatják. Búcsúszava kislányához, Zsuzsához ez volt: "ártatlan vagyok..." Hiába keresték, kerestették később is, börtönről börtönre járva: örökre nyoma veszett.

* * *

Felesége - akit Illyés már 1934-es látogatásakor "egy Gorkij-regényből kilépett fekete kontyú, csontos proletár-asszonynak" látott - nem sokkal élte túl férje elhurcolását. Mindjobban elhatalmasodó betegsége (multiplex sclerosis) és a bánat végzett vele. Két árvát hagytak maguk után...

Két árvájuk felnövekedését az emigráns családok segítették. Többüket - a gyerekeket is! - kitelepítették az urali bányavidékre, ott keményen dolgoztatták őket. 1945-ben - a hazatérő író-csoporttal - sikerült nekik is áttelepülniük Magyarországra: Budapesten éltek, dolgoztak; a 90-es évek derekán haltak meg mindketten.

A XX. század előestéjén, 1899. július 17-én született Székesfehérvárott, jómódú zsidó értelmiségi családban. Származására büszke volt, amint azt egyik 30-as évekbeli versprózája is tanúsítja: "Ükapám, Hertz Ábrahám / Pálinkát főzött Dunántúlon a grófnak /.../ Dédapám, Hertz Illés / mint honvéd harcolt 48-ban /.../ Nagyapám, Hercz Adolf / orvos volt, híres nagy vendéglátó / szeretett ember egész Fejér megyében. / Apám is orvos lett. / Szerették a szegények / szerette őt mindenki. / Jó és hű ember volt. / Sokat zongorázott, verseket is írt néha, / róla még egyszer többet mesélek..." (Történet)

Az apa, dr. Hercz Oszkár királyi törvényszéki ideg- és elmeorvos rendszeresen publikált - főként esettanulmányokat - a Gyógyászat című szaklapban, a törvényszéki elmekórtanról írott vaskos kötetét pedig tankönyvként használták a 20-30-as években az orvostudományi egyetemeken. Művészetkedvelő, mélyen humanista beállítódású ember lévén, fiát a századeleji liberalizmus nemes szellemében nevelte, amely a XIX. század eszmei örökségének a szabadság-egyenlőség-testvériség eszméjét vallotta, s a humanista gondolkodásmódot szociálisan is komolyan vette. Fia rajongott érte: "Bohém természete, fiatalos, derűs kedélye és előítéletektől mentes gondolkodása 'kinyilatkoztatás' volt számomra" - idézi meg szellemét már holta után (Emlékek az őszi éjszakában, 1938, kézirat). Az a mód, ahogyan "a kisvárosi polgárság kicsinyes és buta szokásaitól" függetlenítette magát, s "ahogy ellene mert szegülni a középiskolai tanárok nevelési módszereinek", végtelenül imponált fiának, aki lázadó személyiség-alkata kiteljesedését jórészt e nevelési metódusnak köszönhette. A MÁV-nál lévén alkalmazásban, a Monarchián belül szabadon utazhatott a család, így apa és fia bejárta Ausztriát, Olaszországot, nyaraltak a Garda-tó partján, gyakorta időztek a Balatonnál, nagyvonalúan - olykor kissé könnyelműen - költekezve abból, amit az anya szigorú beosztással megspórolt. Az anya - Fischer Erzsébet, egy zalai földbirtokos család sarja - szemléletének előterében viszont az anyagi biztonság állt, fiát-lányát szolid keretek között, tekintélytiszteletre próbálta nevelni, így férj-feleség között gyakorta robbant ki konfliktus a pedagógiai elveket illetően. A világháború éveiben aztán egyre szűkösebb viszonyok közé került a család, pedig szép házuk s telkük volt (az akkori Nagy Sándor - ma Ady Endre - u. l4 sz. alatt) - így vagyonosként tartották őket számon. A szabadgondolkodó apa mindinkább a szocialistákkal rokonszenvezett, a nehézsorsúakat ingyen gyógyította, csakhamar a "szegények orvosa" lett, akitől a patinás, nagy múltú városka jómódú konzervatív polgársága fokozatosan elpártolt. A 20-as évek végén aztán öngyilkos lett. Az Időben tovatűnő alakját fia mint sorsjelképet örökíti meg: "Egyszer csak megkezdődik a búcsúzkodás. / Elmennek mellőlünk halálbakarolva / Először apám, azután egy-két barát / Mennek szelíden mosolyogva. / Csak a mi arcunkra húzódik lassan / a kérlelhetetlenség fekete árnyéka" (A halál árnyékában, 1938).

Hercz György 1917-ben érettségizett az akkor még kisváros főreál gimnáziumában, amelynek tanárai közül többen kapcsolatot tartottak a Galilei-körrel, s az "új időknek új dalai" szellemében nevelték tanítványaikat. Részt vett az önképzőkör munkájában, amelynek csakhamar elnöke lett, verseket írt - egyelőre némi adys, illetve kosztolányis manírral, sanzonos hangütéssel: "Az új álmodók / Rohanó álmait hozza a fák közül a szél" (Dal); "Fákról a leveleket bús szelek leszórják, / Emlékül tőled a bánatot viszem / Rongyos útitárs ez és gőgös nagy bolond / Melynek halk trubadúrja mámoros szívem" (E-nek) stb. Mindkettő megjelent később az Eszme 1919. május 18-i számában.

Érettségi után - korosztályával egyetemben - behívják katonának. A 17. gyalogezredet a romániai frontra vezénylik, de 1918 őszén már le is szerelik. Hercz György beiratkozik a budapesti egyetem bölcsészkarára. Az "őszirózsás" események csakhamar hazasodorják. Ő szervezi meg Székesfehérvárott a katonatanácsot, amelynek elnökévé kikiáltják október 31-én. A 19 éves fiatalember a Fejér megyei Népszava munkatársa lesz, sőt Kassákhoz is bekopogtat - most már jóval "modernebb" - szabadverseivel, amelyek közül 13 majd meg is jelenik a MA-ban. Barátaival, Várkonyi Nagy Bélával és Tóth Aladárral (a későbbi híres zenekritikussal) felkeresi a Nyugat szerkesztőségét is, de itt nem jár sikerrel. Egyébként is Kun Béla 1919 júniusában mind a Nyugatot, mind a MÁ-t betiltja - papírhiányra hivatkozva. Így hát a három ambiciózus ifjú Székesfehérvárott indít "társadalmi és szépirodalmi" folyóiratot, ESZME címen, amelynek azonban mindössze három száma jelenik meg (v. ö.: M. Pásztor József: Az ESZME - Szociális és kultúrlap 1919-ben, in: Magyar Könyvszemle, 1969/1. sz. 42-47. p.). Főreálbeli volt tanáruk, dr. Velinszky László, a fehérvári Direktórium elnöke Hercz Györgyöt, Telegdi Nándort és Tóth Aladárt egy új tantárgy, a szociáletika oktatásával bízza meg (tanterv híján a Galilei Körben megismert forradalmi etikát közvetítik). Előadásaikat részben publikálják is az ESZMÉ-ben, más részük kéziratban maradt fenn (mint pl. Hercz György: A Tanácsköztársaság kultúrpolitikája, A propagandáról, A divatos világnézetek stb.). Szociológiai ismereteket is oktatnak, az életformák átrendeződését, egy magasabb morális minőségű "új ember" s egy humánusabb társadalom kialakulását sürgetik-várják. Ők akkor még nem tudhatták - de a Történelem azóta mindannyiónkat megtanított rá: ez az utópia soha, semmilyen körülmények között sem valósítható meg.

A budapesti MA-ban megjelent versek a kor lázas-zilált szellemének megfelelően aktivista-expresszionista pátosszal telítettek - ahogy egy fiatalember látta - megélte - megértette az "új idők" szellemét, vajúdásának gyötrelmeit. "A mi ifjú szent szíveinkben nótás zendülésre feszültek már a húrok / és ettől a tavasztól várjuk az örök-tavaszok legáldottabb himnuszát / És mégis / e furcsa tavaszban az Idő nem akarja / csodás kezekkel megragadni a Jövő / pompás ajándék-vonóját" (Tavasz, MA 1919. jún. 1.). Kassák később így jellemzi az egykori "kamaszdiák" verseit: "Dadogások voltak, de fiatal tehetséghez illő dadogások. /.../ Szabadverseket hozott hozzám - s később is hű maradt ezekhez a formátlannak mondott, lényegében azonban nagyon is szigorú formákhoz. /.../ Szocialista világszemléletű költő, de ereje volt hozzá, hogy többet igényeljen a maga nemében hasznos, de a művészet szempontjából nagyon is szárnyaszegett tendenc-költészetnél. /.../ Érzésvilága gazdagsága túlsegítette mindenkor a leegyszerűsítő szemléleten" (Előszó Hernádi György Akik élve maradtak c. kötetéhez, Bp. Faust K. 1947.).

A Kommün bukása után - zsidóként, "felforgató"-ként - kétszeresen is tartania kell a megtorlástól. Ideiglenesen Budapesten, egy Lógody-utcai lakásban húzódik meg ismerősöknél, miközben a rendőrség Fehérvárott folyamatosan keresteti, szüleinél több ízben házkutatást tartanak. Végül is nyomára bukkannak az "Ébredők" - menekülnie kell. Pór Nándorral együtt Bécs felé veszi az útját, de csak Pozsonyig jutnak el (a határok már le vannak zárva). Végül aztán 1919 novemberében Csehországon át Berlinbe megy. Az ottani emigráns kolóniában (a Szakszervezetek Házában, ahol egy óriás-teremben 80-100 ágyat zsúfoltak össze) élénk politikai és kulturális élet zajlik. A Neuköln munkásnegyedben irodán dolgozik, könyvtárba jár, filozófiai szemináriumokon vesz részt. A forradalomról írt - cím nélküli - expresszionista drámáját kultúresteken adják elő. A darab triptichon-szerű felépítésével (háború - forradalom - megtorlás) Kassák Máglyák énekelnek-ének rokona: a szerző ambivalensen viszonyul az elmúlt időszakhoz, és ekkor már kritikával kezeli magát a vérontással teli forradalmat is (a háborúban gyilkolásra szoktatott katonák ösztönös bosszúját az Életen - ahogyan azt Móricz is megörökítette a Szegény emberek c. novellájában). De az ezt követő megtorlás minden eddiginél iszonyúbb és véresebb! - a bosszú bosszút szül, a nyomorúságot még nagyobb nyomorúság követi...

Költőnk e lázas években éli át első igazi, elementárisan sodró szerelmét, amely aztán fél életén át végigkíséri. A vele egyidős Matskásy Mártát még feltehetően a budapesti Bölcsészkaron ismerte meg, s az előkelő keresztény család sarja (apja a Monarchia lovasezredese, anyja, Szentkirályi Irma, elegáns, kulturált úriasszony) követte őt a száműzetésbe. A Sors tréfája talán, hogy Márta két nővére is a munkásmozgalomhoz csatlakozott az emigrációban, így az apa kitagadta őket. A korszak lázadó hangulatának megfelelően a polgári és a nemesi körökben is "divatba jött" a fennálló viszonyok jogosultságának megkérdőjelezése, egy új, igazságos társadalom felépítésének követelése. A forradalmi utópia szelleme áthatotta aztán az egész XX. századot!

Az ifjú költő 1920 karácsonyán gyönyörű versek füzérével lepi meg Kedvesét. A barna notesz szépen kalligrafált számozott versei aztán az évek során tovább gyarapodtak, s még évtizedek múltán is ide (illetve e notesz további darabjaiba) íródtak a meg-nem-jelent (azaz cenzúrázott) költemények - amelyek aztán fennmaradtak a költő hagyatékában. 1921-ben Berlinben a Malik Verlagnál - a MA kiadásában, a Fiatalok Könyvei sorozat első és egyetlen darabjaként - megjelenik Hercz György Versek c. kötete, amelyet Matskásy Mártával közösen jegyez. A szép kiállítású könyvet - bár nem agitatív-lázító jellegű! - kitiltják Magyarországról (v. ö.: Markovits Györgyi - Tóbiás Áron: A cenzúra árnyékában, Bp. 1966. 184-86. p.). Költőnk a gyászt, az elhamvadt eszményeket széles sodrású, fájdalmas képekben idézi meg, de arcán már ott van a keserű "dadaista" fintor is, amely ezidőtájt a bécsi MA-körre jellemző: "Magas csúcsok árnyékában fázunk / s lassan elkopunk a létrátlan időben". Minden hiába: "És még most sem véd az Isten / Sötét tó a vér / Belémosom két jajgató kezem" (A magyarországi testvéreknek, I-II.). A kötet ugyanakkor a személyes élet melankóliájával, az egymást támogató-segítő két szerelmes "bajtársiasságával" van átitatva: "Tartsuk szerelmünk, mert sok a sebesült / Kicsi Márta, őrizzük egymást /.../ Áldott egysorsú emberem / Két szemed hűs tava Jóság / Beléhajtom parázsló fejem" (Szerelem - érzelmi telítettség szempontjából még hasonlóak: Jó vagy, Légy jobb, Szerelmes vers, Képes lapokra, Ősz stb.). Áhítatos Zsoltárokban (I-IV.) zengi kedvese dicséretét, aki kaput nyitott számára a másik - s így: a többi - ember érzelemvilága felé, s aki nemcsak a szerelemben, de eszméiben, törekvéseiben is társa. Kettesben úrrá lesznek a reménytelenségen, egymást biztatva bíznak a "feltámadás"-ban: "Az Élet hívott és megszerettük egymást / megáld engem és hiszek benne, minden / Testvéréhez jó vagyok /.../ A mi szerelmesünk az Élet / és miénk az Idő diadala: az Öröm" (Élet). Márta egyébként műveinek is szigorú kritikusa, így jelentékenyen hozzájárul költői érlelődéséhez.

1922-ben áttelepszenek Bécsbe. A grinzingi barakktáborban, a magyar forradalmi emigránsok kolóniájában, román-bolgár-zsidó stb. menekültek környezetében kapnak egy szobát a 43-as barakkban, amelynek Hercz György később a gondnoka lesz. Barta Lajossal és Szucsich Máriával kerülnek szorosabb baráti viszonyba, sokat beszélgetnek-vitatkoznak az irodalom kérdéseiről. Elsősorban Kassákkal és a bécsi MA köré csoportosuló emigránsokkal építi ki kapcsolatait (Lengyel József, Barta Sándor, Uitz Béla, Kahána Mózes, Komját Aladár stb. ekkor még Kassák mellett állnak). Költőnk személyi elfogultság nélkül minden emigráns lapba dolgozik, persze honorárium nélkül. A létfenntartásukhoz szükséges minimumot német lapoknál (Der Tag, Die Stunde) keresi meg, illetve szerkesztői munkát vállal a Kronos Verlagnál, olykor tenisz-trénerkedik. Igyekszik távol tartani magát a politikai belharcoktól. Tanul, olvas, részt vesz Lukács György filozófiai szemináriumain, sőt a bécsi egyetem filozófia szakán abszolvál, ismerkedik a világirodalommal. A bécsi MA kiadója, a Julius Fischer Verlag 1923-ban ötszáz példányban megjelenteti Ecce Homo c. verseskötetét, amelynek tipográfiai megformálását maga Kassák végzi. A mű színes grafikáival, négyzet alakú formátumával ma már a konstruktivista könyvművészet egyik legértékesebb alkotásának számít (1999-ben, születésének 100. évfordulójára a költő családja megjelentette reprint kiadásban, Csaplár Ferenc ajánlásával). A mindössze negyven oldalnyi kis kötet Hernádi (Hercz) György költészetének csúcsteljesítménye, mind életérzés, mind megformáltság tekintetében. A tömbszerűen egymásba épített versegységeket grafikai jelek választják el egymástól, az esztétikusan elrendezett szöveg-együttes térhatását itt-ott dadaista "grimaszok" törik meg. Költőnk lakonikusan jelenti ki: "Az Igazság három betűből áll: VAN / a többit majd elmondom halálom után". S mivel tudja: szűkös egyéni életlehetőségeiből nincs kitörési perspektívája, ironikusan inti önmagát: "Esik eső karikára, / Lukas talppal ne menj az utcára". S főként: ne kergess elérhetetlen álmokat! Hogyan is reménykedhetett a világmegvált/oztat/ás sikerében? - hiszen a világ évezredek óta mit sem változott! Az ember mindig ugyanaz marad: Krisztus és Júdás egyaránt bennünk lakozik!... A grinzingi 43-as barakk az egész emberi társadalom miniatűr mása: "Beteg hely a barakk / Mint a gombák szaporodnak / s tenyésznek itt a megváltók /.../ Krisztus szerencsétlen karikatúrái". Ő pedig - immár tehetetlennek érezve magát a Sorssal szemben - lassanként beletörődik helyzetébe. Így kedvesét - rózsák helyett - ismét csupán verscsokorral ajándékozza meg. A "sátánképű" és "kígyószemű" valóság kaotikus zűrzavarában mindkettejük számára nélkülözhetetlen erőforrás ez a kapcsolat: "Sorsom édes kis virága / szívem kertjében biztos a tavasz néked. / Fekete vihar jön most a földre / Rád csukom életem erős kapuját. / Nyílj ki édes kis virág / friss víz legyen néked / az emberekért sírt / könnyem" (Neked, Kis dalok, Szerelem stb.).

A két ifjúkori kötet Hercz György versízlésének változásait, életszemléletének formálódását is jelzi. A patetikus expresszív formáktól a dadaista gesztusköltészeten át immáron elérkezett a végtelenül letisztult, egyszerű, de nem költőietlen (!) dikcióig. (Hangnemváltásairól lásd: Bori Imre: A szecessziótól a dadáig Fórum K. Újvidék, 1969, 222-25. p.)

1924/25-ben megkezdődik a bécsi emigráció széthullása (ki Moszkvába, ki Berlinbe, ki Párizsba megy). Márta áttelepszik Párizsba, hogy nővére, Matskásy Irma oldalán szorosabban bekapcsolódjon az ottani munkásmozgalmi küzdelmekbe. Hercz Györgynek is hiányzik az otthon, de tudja: haza nem mehet. Verses levélben "üzen" apjának: "Apám, elárvult felétek a világ / A kisváros ólomemberkéi agyontaposták szíved / Értesz-e még? /.../ A te megőszült fejed / Egyetlen síremléke meghalt éveimnek" (Apámnak, 1924). Egyre elhagyatottabbnak érzi magát Bécsben: "Hatodik telet húzza már át szívünk. / Oh, ha még oly régiesen lehetne szeretni, / lelkesülni, remélni embereket! / Barátaim lassan elhullnak mellőlem / Feleségem Párizsban várja a tavaszt /.../ Havas mezők, üres, bántatlan jeges erdők / Jelzik majd tétlen korszakát e szomorú időnek..." (Emigrációban, 1925). Továbbra is újságíróskodik a német lapoknál (Tagespresse, Die Stunde), de valójában már itt is fél-illegalitásban él. Felveszi a kapcsolatot dr. Sándor Pál révén a budapesti Társadalmi Szemlével, majd a Kassák-körből kivált hazai avantgardistákkal (az 1928/29-ben szerveződő Új Föld, 100% körével), valamint a kolozsvári Korunkkal. 1928 tavaszán Frank Lászlóval közösen megszervezi Ausztria első újságírói sztrájkját, emiatt állását veszti - így helyzete lassan-fokozatosan kilátástalanná válik. Tenisz-trénerkedésből tartja fenn magát úgy-ahogy. 1929 tavaszán a család elküldi neki apja búcsúlevelét: "Bocsáss meg nekem, de megbomlott az eszem, nem tehettem mást... Bocsáss meg, hogy oly sokat kellett nélkülöznöd miattam. Nem tehettem róla. Élj boldogul, bocsáss meg szerető apádnak!" Így hát már semmi nem köti az otthonközelhez, 1929 decemberében kimegy Párizsba Márta után.

Rövid időre újra boldognak érzi magát, hiszen a szerelem és a művészet hazájába érkezett! Profán gondolatok a Loeuvre-ban c. versciklusa őrzi ezt a Teljesség-élményt: "Bárányfelhők úsznak a nap fényében / A szerelem kristályüvegén át / Ragyog a mezők és a folyók színe" (Expositio). Gyönyörködik a szobor-alakok légies mozdulataiban, átéli-átérzi a festmények finom erotikáját, megrendül a kőbe-márványba vésett Szépség fenséges látványától. Elementáris élményeit egy-egy versben örökíti meg (Grande Galerie, Botticelli, Salome, Michel-angelo, Leonardo da Vinci, Corregcio, Milói Vénusz, Salle d'Apis stb.). Azonban az élet "mozgalmi kereteit", amelyek között kedvese él, ekkor már túl szűkösnek találja, s mivel állást itt se kap, 1930 augusztusában visszatér Bécsbe. Jobb híján továbbra is tenisztrénerkedik, s bár Mártával nem szakad meg a kapcsolata, a távolság mégis lazít viszonyukon. Később sikerül átmenetileg egy irodában elhelyezkednie, ahol az egyik banketten megismer egy ifjú lányt - Susi Schmertzlert. Ez a szerelem is elkíséri aztán további útján, amint azt nosztalgikus-melankolikus önéletrajzi töredékéből (a fentebb már említett Emlékek az őszi éjszakában) megtudjuk. "Úgy voltál mellettem, mintha lelked nem is élt volna külön életet. /.../ Valami ősi asszonyi ösztön munkált benned, melyre hallgatni volt bátorságod" - idézi meg szerelmük hajnalát gyöngéd szeretettel.

Családalapításra természetesen most sem gondolhat. Újra állástalan, s a harmincas évek elején-derekán már reménye sincs az elhelyezkedésre - hiszen Ausztriában is fújdogálnak a hitleri szelek! Őt, aki "européer" világpolgárnak hitte magát - lám, Európa kivetette magából! Sorsát megrendítő - Kassák ekkori "lírai lamentációi"-ra emlékeztető - szabadversben panaszolja: "Európa, városaid kemény bölcsői nem kényeztettek /.../ Bíztam benned, szerettelek. / Mért bánsz velem ily mostohán? /.../ Meséid és dalaid formálták bennem a lelket / S a Dunántúl enyhe dombjai közt / Mélyre beástad a gyökeret, melyen át / Tápláltad életem. /.../ Érzem, vadászok közt élek, bekerítve védtelenül / És sohase tudom, mikor villan a kés, / Vagy lövik belém a gyilkos golyót" (Földem, sorsom).

Akkor már a szülőföldön mégiscsak biztonságosabb. Talán... Így hát 1934 őszén elszánja magát a hazatérésre (remélvén, hogy a Kommün alatti "bűnei" elévültek már!). Komáromban azonban detektívek szállítják le a vonatról, Székesfehérvárra toloncolják, s hat hónapra rendőri felügyelet alá helyezik. A patinás kisváros szelleme, anyja, húga (s annak családja) életvitele most is éppoly "idegen" neki, mint ifjúkorában volt. Itthon c. versében a teljes elárvulásról panaszkodik: "Sokáig kóboroltam én /.../ idegen ajkú barátok keze / simogatta néha árva életem..." S most? "Ködfelhőben állok / és nem látom a régi arcokat / pedig valahol itt vannak mögöttem. / Nem tudok a fényekről, amikre emlékeztem / Segítsetek, barátaim / Valamelyiktek nyújtsa ide a kezét..."

De a régi barátok közül csak Kassákra számíthat (most is). Sötét ég alatt c. verse a MUNKA 1933 áprilisi (27.) számában - még hazatérte előtt! - megjelent ("Nem tudunk már sírni / a könnyek helyett csak nagy hetykén / zászlónak tűzzük fel nyomorúságunkat. / Szégyenlős szegények gőgje ez." A Mester aztán a későbbiekben is mindvégig ifjabb pártfogoltja mellett áll. Hercz György - mihelyt lehetősége nyílik rá - felköltözik Pestre, a Damjanich u. 26/b-ben a IV. emeleten vesz ki egy kis cselédszobát havi 30 pengőért. Megfelelő munkát persze itt sem kap, de a korcsolya- és tenisztrénerkedésből egész tűrhetően megél. Félreszorított, "kiöregedett bohóc"-nak érzi magát - épp a "krisztusi" életkorban! (Munkanélküliek tavasza, Kiöregedett bohóc stb.) Sóvárogva gondol Susira, s versben "üzen" neki (Távolból an Frl. S. Sch., Levélre várok stb.). Nyaranta vissza-visszatér Bécsbe, amíg lehet, hogy legalább néhány hónapot együtt töltsenek, életük jobbra fordulásában reménykedve (Dal, Álarc nélkül, Resignatio, Megbocsátás stb.). 1938-ban aztán Bécs végleg bezárja kapuit a zsidók előtt. Susi a vészkorszak elől Angliába menekül. Költőnk A távozó után küldi panaszos sóhaját: "Látlak-e még? hallom-e még valaha hangodat? / Istenem, őrizd őt és vigyázz rája, / Te fénylő Nap, világíts, amerre jár / Védjed őt, melegszívű déli szél, / űzd el felőle / időnk haragos felhőit /.../ Istenem, mennyi szó, és egy sem ér el hozzád..." A Bécs, 1938. c. verse egy egész letűnt korszakot sirat el. A grinzingi barakkélet most mint a biztonság, az ifjúság édene idéződik fel benne. A "nótázó víg barátok", a "lankás kis utcák szerelmes kertjei", a finom illatú, csípős-zamatos borok - mind-mind tovatűntek, a békés utcákon "idegen hordák csizmái" tapodnak. "Így borul hát a feketeség az ember életére / Úgy járok most itt, mint a temetőben / mintha fiatal Kedvesemet temetnék..."

A Susi-szerelem természetesen nem törölte ki Hercz György életéből Matskásy Márta emlékét, akit több költeményében is "felesége"-ként emleget. Ekkorra már Márta is hazatért Párizsból, súlyos tüdőbajjal, s a szanatóriumok lakója lett. Ifjúkorának társa mindent megtesz gyógyulásáért, a szükséges pénzt is előteremti - sokszor barátoktól, ismerősöktől kölcsönkérve - de hiába! Márta betegsége egyre súlyosbodik. Kettejük viszonya már-már spirituális "lélekházassággá" nemesedett, költőnk "szívéből nyílt virágokkal" - verseivel - tartja társában a reményt, retteg attól, hogy elveszíti őt (Félelem, A kórház kapujában, Betegágyad előtt stb.). 1938 karácsonyán Ünnepi énekkel köszönti: "Fenyőgallyak és csengők közt szállnak az égen a percek. / Betegágyad elé járulok / ajándékba hoztam / elfelejtett éveink csillogó borát. / Hűsítse fájdalmadat és erősítse testedet / Árva Kedvesem..." Félve-zavartan kér tőle bocsánatot azért, hogy "a vágyak kigyúlnak még néha bennem / és elkalandoznak puha leánykezek után /.../ Aki annyit szenvedett, mint te, az előtt nem fél meztelenül megjelenni a lélek. / Érzem, hogy csak Te lehetsz igazságos, mert valaha nagyon szerettél..." (Nem vagyok hűtlen). Márta szenvedésteli utolsó hónapjait megédesíti, vigasszal tölti el ez a mélységes összetartozás-tudat, a szívből fakadó gyöngéd jóság. Ők immár széttéphetetlenül összetartoznak az Időben: "Mikor először egymás szemébe néztünk, / láttuk a csillagot, mely szállt / síró földek és sötét hegyek felett /.../ Oh ne félj hát az évek csúfolódó arcától! / Aki szeretett, sérthetetlen / és a lélek ráismer útjára / szárnyait mosolygó béke emeli / csendben a napok fölé..." (Sérthetetlenek vagyunk).

Az 1938-as év minden tekintetben sorsdöntő Hercz György életében. Susi "elhajózik", ő véglegesen hazatér, kikeresztelkedik. Leteszi a Testnevelési Főiskolán a korcsolya- és tenisztréneri vizsgát, így rendszeres - bár csekély - jövedelemhez jut, amíg a "numerus clausus" ki nem üti kezéből a teniszütőt. Azonban apja orvos-barátai nem hagyják cserben; így a Park Szanatórium pályáján továbbra is oktathat. Faust Imre - ifjúkori barátja - kiadja válogatott verseit (Idegenből idegenbe, 1938. - benne A derék kannibálok c. vers is, amelyért az ügyészség "izgatás" vádjával két hónapi fogházbüntetésre ítéli). Kassák MUNKA-körével ismét megélénkül a kapcsolata: a MUNKA 1938. jan.-i (58.) számában megjelenik a Profán gondolatok... c. párizsi ciklusának néhány darabja, majd a következő (1938. febr.-i) számban Murányi Kovács Endre ismerteti az ő új verseskötetét, a 60. (1938. ápr-i) számban pedig ő ír a Faludy György-szerkesztette Európai költők antológiájáról, s a 62. számban (1938. okt.) A költészetről írt mini-esszéjében kifejti ars poétikáját is. Mintha felfelé ívelne sorsa, mikor az Élet ismét közbeszól. A MUNKA 63. számában (1938. dec.) Simon Jolánt búcsúztatja megrendítő gyászverssel - benne mintha saját haldokló Kedvesét s önmagát is siratná: "Megölte magát az Asszony, ne büntess, Uram / Mit tehettem volna én, oh, angyalok / Fogadjátok őt magatok közé és erősítsétek meg / A könnyelmű csavargót, ki vándorlása közben / véletlenül az örök titokba ütközött..." A zsidó-törvények borús fellege ekkor már fenyegetően tornyosul a MUNKA fölé is: 1939 januárjában jelenik meg az utolsó szám, benne részletek Hercz György Őszi séta c. nagyobb kompozíciójából. A közelgő tél fagya megdermeszt minden életet, csak a fenyő tartja még büszkén a fejét - "zöldjét nem bántják az évszakok". Végül azonban a konok fenyő is meghajolni kényszerül: 1939 derekán belügyminiszteri rendelet tiltja be a MUNKÁT. Hercz György ezzel elveszti az utolsó fórumot is, amely őt a szellemi élet áramkörébe kapcsolta valamelyest. Kassáknak ajánlott verse (Ki egyedül maradt) voltaképpen önmagáról (is) szól: "Nem mozoghatsz, a falak megnőnek, a teret is elisszák előled / És e világban, könyörtelen jóságoddal / Márvány homlokodon a szomorúság verejtéke csillog /.../ Tél van bennünk, hideg ködök takarják el a fényeket / De nem vigasztallak, tudom, megveted a silány reménykedést /.../. Te csak állsz itt, térdig a hóban, és úgy várod / Ki bukkan majd rád, mint a harcos, ki egyedül maradt / És titokban csak ellenfeleitől várhatja már / Hogy megmentik őt a fagytól s a haláltól..." Barátságuk a későbbiekben is töretlen marad, s a még súlyosabb diktatórikus korszakokat is kibírja. Hiszen a "keserű pohár" kiürítése még hátravan!

1940 őszén Márta, a "lélektárs", a János kórházban - hosszas szenvedés után - csöndben eltávozik. Költőnk fájdalmas gyászversben vesz tőle örök búcsút: "Kedves gyermekem, drága barátnőm / Elintézted hát földi dolgaidat, / Átadtál egy-két emléktárgyat és / Leveleket, miket a tűzbe dobjak /.../ Harmadnapra meghaltál s én hivatlanul / Kimentem hozzád, hogy lássalak holtan /.../ Fehér voltál és merev, mint a márvány/ Vékony lettél, mint egy egyiptomi szobor / És feküdtél részvétlenül és árván..." (M. halálára). Márta "szelleme" aztán még gyakorta vissza-visszatér a későbbi versekben is: kötelékeit széttépve boldogan szárnyal, hiszen megszabadult az anyag bilincseitől. "Nem zárhat el téged az útálatos sír, mely méltatlan hozzád / Te, akinél a szabadságot jobban senki nem szerette / Rég elhagytad az ócska gödröt, nem fekszel ott /.../ Félelem és bánat nélkül búcsúztál el tőlem / Mint azok, akik hisznek az értelemben / És ismerik a Kezdet és a Vég viszonyát" (A temetőben). Később pedig, mikor a koncentrációs táborban ő maga is már-már a sír peremén támolyog, "elhúnyt hitvese" őrangyalként vigyázza életét: "Az árnyékvilág széléről elűztél engem / S újra emlékké válván, biztatva vezetted / Lángoló éjszakákon át a beteg lelket / S hűsítő kezedet érezte sebes testem /.../ Drága halott, erősítőm, vigasztalóm... (Matskásy Márta emlékére).

Költőnk, érthetően, egyre elárvultabbnak érzi magát az egyre fenyegetőbb világban. Népdal-szerű, biblikus tisztaságú versekben jeleníti meg a mind komorabb valóságot, s benne saját kiszolgáltatottságát: "A fekete égboltot megrázza a szél, / Legurulnak róla a csillagok. / Aranyalmáim is lehullanak az ágról, / Csupasz fákon nem szólnak a dalok. // Mint éhes farkas ólálkodik már a tél, / Uram, gyűjtsd össze bárányaidat. / Elnémított költők, alvó pásztoraid / Hogyan vezessék árva nyájaikat..." (Könnycseppek). Párbeszédet kezd "az égi bíró"-val, ki közönyösen nézi a világ szenvedéseit, s nem avatkozik be "a szegények és elesettek oldalán", nem nyitja meg "a lélek kapuját", hogy egymáshoz vezesse a könyörtelen szíveket - így ki-ki magányosan vívja küzdelmeit. Társai hiába állnak mellette, "arcukról, akárcsak az én arcomról, hiányzik a mosoly" (Számadás - ez lesz a Cserépfalvi Kiadónál 1941-ben megjelenő kötetének címe is). Ekkori közérzetét leghitelesebben Magányos fa c. önarckép-verse fejezi ki: senkihez, sehová nem tartozik. "Kiket keressek és miért törjem magam / Asszonyom és gyermekem nincs, csak mint magányos fa / Állok az országút szélén és előttem csörtet az élet, mely nem vár és nem áll meg soha". Mégis megpróbál bízni, hiszen hit nélkül élni nem lehet: "szívem, remélj, pihenés közben / utasaid tán egyszer majd életre álmodnak..." Tehát a szívben élő vágyak-remények erősebbek a valóságnál!

Futó szerelmekbe, rövidebb-hosszabb ideig tartó kapcsolatokba kapaszkodik (Elkárhozva, Könyörgés, Tavaszi óra, Tánc, Boldog óra, Késő tavasz, Ne törődj velem... stb.). E kapcsolatokból - úgy tűnik - egy bizonyos R. V. kap megkülönböztetett figyelmet (több verset neki ajánl, s feltehetőleg ő ihlette az Isteni kaland, valamint Az utolsó álom c. drámai költeményeit). Mindkét darab és a versek is azt sugallják: ez a beteljesületlen szerelem sok gyötrelmet okozott az immár idősödő férfinek: "Mit váratsz, mért nem jössz, / oly kevés az időm! / Fekete arcú, vén uzsorás áll ajtóm előtt: a sors / ki fukar kezekkel, gyorsan ragadja el napjainkat" (Ne hagyj most egyedül). R. V. aztán - a fáma szerint - neves énektanár lett Londonban, s egészen költőnk haláláig hírt adott további sorsáról.

Az Isteni kaland a vonzások és választások furcsa varázsjátékát érzékelteti Artemis istennő és Hylos, Agylos király daliás fia tragikus szerelmében. Az ifjú párviadalra kel a Szigeten pusztító fertelmes fenevaddal, amely - mint kiderül - a szűzi Artemis fekete párduca. Mivel az istennő beleszeret az ifjúba, "szent állatát" sajátkezűleg lelövi nyilával, s ezért cserébe csupán Hylos szerelmét kéri. Csakhogy halandó nem ölelhet halhatatlan istennőt - így Artemis földi asszony képében kísérti meg Kedvesét. Agylos király házában mint hajótörött kér menedéket, miközben "a bűvös erejéről híres kék rózsa" segítségével megbabonázza Hylost, aki szembefordul az "idegen asszonyt" gyűlölő házanépével, s az Aglaia-Artemistől kapott mérgezett karddal kiirtja övéit. Végül Apolló isten, megunván a vérengzést, bevádolja húgát Zeusz Atyánál, aki villámával agyonsújtja a felheccelt ifjút, s Artemist mindörökre száműzi az Olymposzról: "Erdőkben fogsz élni, vadállatok lesznek társaid - szerelmet többé nem érezhetsz!" Az "érinthetetlen" istennő lesújtva áll Hylos holtteste mellett és zokog...

A halhatatlan "idegen asszony" története természetesen szimbolikus. Hylos végzetes sebet kapott Artemis nyilától, majd Zeusz halállal büntette merészségéért. Úgy tűnik: költőnk ifjúkora ezzel le is zárult (ekkor 40 éves!). A másik darabban már az öreg király, Dávid álarcában látjuk viszont, aki hiába esd a susembeli ifjú rablány, Abiság szerelméért, hiszen az Dávid fiát, Adóniát szereti. A történet Kr. e. 980-ban játszódik Jeruzsálemben, tehát itt már nem a görög mitológia, hanem az Ótestamentum kínálja a szöveg valóság-fedezetét. A harcaiban megfáradt király szeretne végre megpihenni a gyönyörű fiatal rablány hamvas-tiszta kebelén ("az én szerelmem akár a büszke óriáspálma, / melynek árnyékában védve vagy az égő naptól" - ostromolja), csakhogy a lány szíve már másé! Dávid Haggittól való másodszülött fia, Adónia, a trónról is örömest lemondana, ha megkapná Abiság kezét: "Elmegyek aztán /.../ meghúzódom vele valahol Júda földjén, és uralkodjon Salamon / legyen övé kincs, hatalom..." Úgy látszik, a Sors akaratából Dávidnak ismét gyilkolnia kell (pedig nemcsak Góliáth, hanem Uriás és sok más harcos, sőt elsőszülött fia, a lázadó Absolon vére is az ő kezéhez tapad!). Abiság sikoltva kel szerelmese védelmére, így a király csak elűzi őket az udvarból - majd tíz kipróbált harcost indít a menekülők nyomába: "Vágjátok le őket! Ha mindketten meghaltak, lobogtassatok fáklyát a bal kapunál!" Kisvártatva már lobog is a fáklya, az öreg, megsebzett király pedig bölcs Náthán, a főpapok, Betsabé és Salamon jelenlétében hagyatkozik: "Elvégeztem én magamban, szívem szerint s az Úr akarata szerint / hogy az én fiam, Salamon üljön a királyi székbe / és uralkodjon Judeában és Izraelben". És ő építse fel a Templomot... Majd megígérteti Salamonnal, hogy mindenkit megbosszul, akik atyja szívét megkeserítették, sőt, azokat is elpusztítja, akik Adóniát és Abiságot megölték. Utolsó kívánsága: "Ismerd meg a te Atyádnak Istenét, / s szolgálj neki tökéletesebb szívvel, mint én /.../. Mert az Úr átlátja a szíveket, és az emberek gondolatait." Dávid tehát végül is - bár nehéz szívvel - felvállalta sorsát, betöltötte az Atya akaratát. De hogy milyen áron? - azt utolsó, magános monológja jelzi: "Szép fiam, Adónia és Abiság, te / életem utolsó álma / a gazdátlan lélek úrnője! /.../ Oh, de megvertél, Uram! /.../ Senkit és semmit nem hagytál meg nékem... / Egyedül maradtam, mint a kiszáradt kút a pusztaságban. / Oh, nyomorúság! nyomorúság!..."

A darabot természetesen értelmezhetjük csupán biblikus feldolgozásként is - szimbolikus személyes élet-utalások nélkül. Mint ilyen, jelent meg a Remény c. izraeli kulturális, irodalmi és társadalmi folyóiratban, 1989 októberében.

A Sors akaratából azonban mégsem ez volt Hercz György "utolsó álma"! 1940 őszén még fájdalmas magányát panaszolja: Eljön a karácsony - "mikor a lélek felölti virágos ruháját /.../ és nem lesz akit megöleljek / nem lesz akit szeressek / lehervad a lélekről virágos ruhája. / Árván kóborlok majd, mint a faluvégi bolond / ki fütyörészik a csikorgó hidegben". De nem maradt árván... Még azon az őszön bekopog Az utolsó álom kéziratával egy izraelita jótékonysági egyesület ajtaján, amely A mi könyvünk címen indított könyvsorozatot a hivatalos könyvkiadásból az 1938-as zsidótörvény nyomán kiszorult írók-költők támogatására. A sorozatot Vándor Iván alias Váradi Ilona gondozta - Fenyő László, Szép Ernő, Komlós Aladár, Mohácsi Jenő, Molnár Ákos stb. művei jelentek itt meg már korábban. Ennél a kiadónál dolgozott gépíró-adminisztrátorként Dénes Magda, a jónevű műépítész, Dénes (Sternberg) Izidor (akinek egykor híres könyvét, A századforduló magyar építészetét, 1990-ben újra kiadták) lánya. Magda alig múlt húszéves (1918-ban született Budapesten), ekkor már özvegy édesanyjával (Szabolcsi Erzsébet) élt - aki zeneszeretetével, művészi hajlamaival, nagy műveltségével özvegyként is meghitt, magasan kulturált polgári életmódot biztosított két lánya számára. De a lányoknak érettségi után kenyérkereső foglalkozás után kellett nézniök.

A Kiadóban megismerkedvén, az idősödő férfi és az ifjú lány között fellángol a szerelem... Köröttük a háború pokla, de ők megpróbálnak a személyes idillbe menekülni, amennyire ez lehetséges. Költőnk szinte gyermekké válik e kapcsolatban. Ismét "a barna notesz"-be írja cím nélküli verseit, mint egykor Mártának (a kezdősorok tekinthetők címnek). A 8. számú notesz darabjai ujjongó boldogságról árulkodnak: "A kályha izzik, vörös az oldala / Csupa csók és ölelés a kis szoba / Parázna két gyermek, mohón issza / A kéjt, oh gyönyörök kábító bora". Különös gyöngédség színezi itt át az erotikát - költőnk már-már "atyai" szeretettel óvja-védi Kedvesét a "farkasverem-világ" ridegségétől, s nevelgeti a tartós szerelem boldogságára: "Szeretsz-e majd, ha elmúlnak a lázak? /.../ Mert nem láng, sem vihar a szerelem / Mely gyorsan múlik, ha a perc lefut / E pusztaságban nincs kívüle kiút, / Melyből meríthet szomjas életem / Barátnőm vagy s őrizlek kis pajtásom / Gonoszság szánt ma végig a világon / Karolj belém s add kezembe kezed / Szeress s ne hidd, hogy sorsunk csak a szenvedés lehet..." Máskor "karjai bölcsőjé"-ben ringatja: "Kicsiny gyermekem, úgy bújsz hozzám, mintha apád lennék / Karjaim bölcsőjében alszol, simogató szavaim ringatnak / Alszol, a csend takarója alatt pihen a lelked /.../ Aludj, őrizlek, és gyönyörködöm benned. / Talán veled elérkezem a kertig, ahol békés emberek élnek / Virágok és szelíd madarak társaságában" (Karjaim bölcsőjében). Úgy reméli: kettesben könnyebben átvészelik a zordon telet, egymást melegítve-összebújva tartják egymásban a lelket: "Tél jön, húzódj mellém barna kis madár / Talán megérjük a tavaszt. / Álmodj virágzó gyümölcsfákról és az országról, / Ahol félelem és megalázkodás nélkül boldog leszel te is" (Talán megérjük a tavaszt).

Azonban a külvilágot kizárni mégsem lehet teljesen, az idillt meg-megtöri a háború zaja - "rabolnak, ölnek, gyilkolnak". Visszájára fordult minden "krisztusi" érték, az igazság - jóság - részvét - szeretet eltűnt a valóságból, az Élet megcsúfolta azokat, akik bíztak az Emberben (Ravaszul somfordálnak az esték, Az egész világ egy temető, Vihar a Zugspitze alatt, Az Idő árnyékában, A halál udvarában, Az igazi vereség, Hátadon az ostor stb.). "Oh leszünk-e még úgy igazán / Hátsó gondolatok nélkül boldogok? - sóhajt a költő - Boldogok itt, ahol élnünk kell / mint a fáknak, virágoknak /.../ Szép volt, hogy kioktattak a tízparancsolatra / Krisztus úr szelíd tanítása is be szép volt / Akár érintetlen lányok álmai". A valóság rácáfolt minden eszményre, a "Ne ölj!" parancsát gátlástalanul, könnyedén szegik meg az emberek. Márpedig "hol részvét nincs, az imádság is hasztalan /.../ Pilátusok kezén a vér mégiscsak vádol. / S ki vallja, hogy van ügy, melyért ölni szabad / Bármily zászlót lenget, mindig gyilkos marad" (Ne ölj!) Mint "örök idegen, megbélyegzett", úgy hányódik költőnk az életviharban, úgy érzi magát, mint Ahasvérus, a "bolygó zsidó", "aki nem tud megnyugodni, és sohasem elégedett" A Szeretet ünnepén bombázók zúgnak az otthonok felett; "Kis Jézus anyja karján, / Előtte hódoló világ / Mögötte ágyúk és bombák / Fehéren száll a sóhaj / De a csillagok muzsikáját túlüvöltik a gépek" (Karácsony, 1942.)

Sok "radnótis" elemet találunk ezekben a versekben, mind képi síkon, mind az atmoszféra-teremtés hangulati eszközeiben. Többségük mívesen csiszolt szonett. Az érzésvilág benső drámája vetül ki az egymással feleselő részletekben: a lélek idillre, boldogságra szomjazik, de a farkasveremben, az egymást tépő farkasok között nem lehet biztonságban. Jézus helyett Judás uralja a világot. Hercz György természetesen Jézushoz érzi magát közelállónak, felkészült az áldozati szerepvállalásra (inkább áldozat legyen, mint gyilkos, vagy az emberi Értékek elárulója!). Ezt jelzi Elborult egek alatt c. verse is: "Mikor bántanak, Rád gondolok / Istennek szelíd fia, legősibb ősöm. / Sohsem voltál még ily közel hozzám. / Bárkihez szóljak, csak a te hangodat hallom, / Bárhová nyújtsam a kezem, csak téged érintelek, / Ültesd a béke virágát szívembe, / Mielőtt gyilkos indulatok magva / Szétszóródna bennem".

Nem véletlen tehát, hogy Hercz György ama egykori bibliai szituációt "örök emberi" toposznak tekinti, s Jézus - Judás viszonyát eszmény és valóság, ég és föld metszéspontján folytonosan megismétlődő szimbólumnak tartja. Jézus elvont, "éteri" igazságai a gyakorlatba nem ültethetők át, ha mégis megkísérli valaki, az szükségképpen az "eszmény/ek/" árulója lesz. De az is áruló, aki "eszmétlenül", eszmények nélkül él! Az élet paradox dialektikája erre az ellentmondásra épül - így tehát Jézus és Júdás egymás komplementer kiegészítői. Ezért mindkettejük sorsa tragikus. Ezt felismerve, Hercz György nagyszabású színpadi mű írásába kezd (JUDÁS - Egy élharcos tragédiája). Az ötfelvonásos darabot hosszas búvárkodással készíti elő, évekig olvas hozzá, tanulmányozza a Bibliát, Renan Jézus-regényét. Szeretné lélektanilag hitelesen megörökíteni az Iskarióthból való Júdás belső drámáját, aki a Makkabeusok és Hasmóneusok sarjának tartotta magát, Jézus tanítványául szegődött, hogy Izraelt megszabadíthassa a rómaiak fennhatósága alól.

A mű 1942-ben készült el, s 1943-ban meg is jelent Budapesten, Paulovits Imre gondozásában. Természetesen, visszhang nélkül maradt; később sem adták elő. A nyolcvanas években ugyan Apostol András műfordító - felismervén a darab aktualitását - rövidített változatban elküldi Giritz Mátyás rendezőnek, de az válaszra sem méltatja.

Jézus a darabban mindvégig csupán mint eszmei létező van jelen; egyszer sem lép színre. Ez a szerzői fogás lehetőséget kínál arra, hogy az eseményeket Judás és a zsidó főpapság szemével is lássuk - értékeljük. Mégis Jézus a központi alak: minden szereplő őróla beszél, hozzá viszonyul, hiánya betölti a színpadot és a lelkeket. Mi (nézők, olvasók) is érzékeljük: ő mindenki fölött áll, az ő országa valóban nem "e világból való". A darab nagy szereplő-apparátust mozgat: a farizeus főpapok (Annan és fia: Annas, veje: Kaiphas), a két rabbi (Joesser és Nicodemus), Judás szülei (Lea, Simeon), Pilátus, a papok, leviták s zarándokok, a tanítványok, köztük Mária Magdolna - folyamatosan színen vannak, tehát az evangéliumi események több nézőpontból is "tükröződnek". Az írónak így sikerül átvilágítania azt a hatalmi- és érdekharc-szisztémát, amely veszélyesnek nyilvánítja a Názáreti "felforgató" tanait (a lelkek morális forradalmáról), hiszen azok megingatnák saját biztonságos pozicióikat, ezért inkább elviselik Róma fennhatóságát. Judás viszont egy "nemzeti szabadságharc" szolgálatába kívánja állítani Jézus eszméit, az egész zsidóságot meg akarja szabadítani a rómaiaktól, s aztán megszervezné a maga "nemzetállamát". Így ő ugyanolyan veszedelmesnek tűnik a főpapság szemében, mint Jézus. Tehát mindkettejüknek pusztulniok kell.

Az iskarióthi - Hercz György felfogásában - eleve lázadó alkat; már a rabbiképzőben eltervezi, hogyan fogja megszabadítani Jeruzsálemet a "pogány kutyák"-tól. "Mi lennénk hát az Úr kiválasztott népe - háborog - akiket a világ minden söpredéke csúfolhat és megalázhat?" Szemináriumi szobatársával, Saullal sokat beszélget a zsidóság világtörténelmi hivatásáról s a nagyhírű "galileai rabbi"-ról, aki "elősegíti a célt", amit ő maga elé tűzött. Tehát határtalan "hybrisz" munkál benne. Csakhamar meg is szökik a rabbiképzőből, hogy a názáreti zarándokseregéhez csatlakozzék. Ő lesz a gyülekezet pénztárnoka, s a rengeteg adományból, amit a gazdag hívők a Mester lábai elé raknak, bőségesen, minden földi jóval ellátja a tanítványokat. Barátait, Sault és Zachariást nyugtatgatja: "Jézusnak mindenben igaza van, csak nem ért eszméi megvalósításához, nekünk kell hát mindent megszerveznünk helyette", megszerezve a farizeusok, szadduceusok, sőt a zelóták támogatását is. Annak ellenére, hogy naiv álmodozónak tartja a názáretit, szereti őt, s úgy gondolja: kettejük szövetsége (eszme és gyakorlat, eszmény és valóság szimbiózisa) csakis diadalhoz vezethet. Önzetlenül felvállalja tehát a szervező munkát, Judea határában maga is "apostolkodik": gyógyít, pénzt oszt a nincsteleneknek, széthintve köztük az Igét mint mennyei mannát, s mindezért cserébe csupán annyit kíván tőlük, hogy a pászka ünnepén jöjjenek el Jeruzsálembe, csatlakozzanak a többi zarándokhoz. Eközben persze megegyezik a fegyveres banditák vezérével, Silokkal is, hogy majd ők hajtsák végre - jó pénzért! - a leszámolást, végezzenek Pilátussal, Heródessel. Nagyszabású koncepcióját megosztja Mária Magdolnával is, mint a Mesterhez legközelebb álló tanítvánnyal: "Jézust Dávid trónjára ültetjük, őt ígérte nekünk az Úr a próféták s népeink jeles bölcsei által. /.../ Bízzátok az ügyeket rám, és akkor minden sikerül".

Természetesen mindeközben a főpapok sem tétlenkednek: Annan tanácskozásra szólítja a farizeus rabbikat a jeruzsálemi templomba, hogy megtegyék az óvintézkedéseket. Hiszen ha kitör az általános lázadás, Pilátus katonái vérfürdőt rendeznek az egész zsidóság körében! "Nekünk Judást kell elintézni, Pilátust pedig Jézus ellen kell hangolnunk" - véli a főpap, aki - reálpolitikus lévén - népe "túlélésében" gondolkodik. Ennek értelmében beszél Judással, egy zacskó aranyat vetvén oda neki ("Hagyd ott őket, mellettük a kínos halál vár rád! /.../ Amíg betartjuk a Törvényt és a parancsolatokat, addig áll a Templom, addig él Izrael, itt Jeruzsálemben és széles e világon. Izrael az Örökkévalóért él és szenved, mert ez a sorsa: szolgálat és szenvedés. Érted ezt, Júdás?"). Az iskariothi persze se a szép szónak, se a pénznek nem enged, s felháborodva tiltakozik: "Persze, ti azt hittétek, Júdást meg lehet venni! Jézusnak bezzeg nem mertek ilyen ajánlatot tenni!" Ekkor válik nyilvánvalóvá, milyen kisszerű jellem, a főpap nem is teketóriázik vele: a templomőrökkel kidobatja.

Most már viharos gyorsasággal, feltartóztathatatlanul haladnak az események a végkifejlet felé. A szinoptikus evangéliumokból jól ismert jelenetek itt csupán a háttérben játszódnak le: a különböző szereplők előadásából tudunk - hallunk a történtekről. Márius, a centúrió számol be Pilátusnak a templomi jelenetről, a kufárok kiűzéséről, Annan s Jézus közös imájáról, Jézus békés távozásáról. Aztán a főpapok csakhamar megjelennek panasztételre: "a názáreti a templomban megcsúfolta törvényeinket s erőszakoskodott". Annan szövetséget ajánl Pilátusnak: megkapja a kért pénzt és az embereket a tervezett építkezésekhez, ha Pilátus teljesíti az ő kérését. "Én a lázadókkal végzek, de a názáretit a kezedre adom, bánj vele mint árulóval és végeztesd ki. /.../ Jézus istenkáromló, a szent parancsok megszegője, s Róma ellensége is, hiszen hívei a zsidók királyául akarják megválasztani!" Pilátus - vonakodva bár - rááll az alkura. Annas, a főpap fia a palotában marad - túszként, míg minden feltétel nem teljesül. Ezek után már csak "az utolsó vacsorára" siető tanítványokat látjuk. Kisvártatva pedig Júdás lép ki ugyanabból a házból, magában morfondírozva: "miért beszélt árulásról? - hogy én árulom el őt? - Persze, azt akarja, hogy a papok kezdjék meg a támadást - s engem választott, hogy én vezessem oda a farizeusokat és papokat, hisz okosnak tart és bízik bennem!" Nyilvánvaló tehát Júdás korlátoltsága, önhittsége, s az is, hogy Jézus eszméiből mit sem értve, a hatalmat akarja megszerezni - bármi áron... Mit sem értett meg a Mester tudatos életáldozatából, a "megváltás-terv"-ből, csupán a "Tett"-ben, a gyakorlati cselekvésben gondolkodott. Végül úgy belegabalyodott saját gondolatmenetébe, terveibe, hogy észre sem vette: ő vált "játékszerré" a hatalmi harcok erőterében. Ez volt tehát a valódi árulás - az Eszme helyett annak "testet öltését" akarta. Így aztán, mikor az őrjárat jön és igazoltatni akarja (feltéve neki a kérdést: "ismered a názáretit? itt kell lennie valahol!"), ő hirtelen elhatározással ráfelel: "Vitess Annan elé, neki megmondom!" Ezzel eldőlt a sorsa - és a Mesteré is! A "harminc ezüstpénz" csupán jelképes ár - méghozzá milyen olcsó! - azért a közlésért: "Ma éjjel a tanítványaival egyedül lesz az olajfák hegyén, Gecsemáné kertjében..."

A zsidó főpapság tehát mindkét lázadótól megszabadult. Így legalább nem kellett féltenie többé a Templomot, s főleg annak kincseit sem az evilági, sem a spirituális hatalomra törőktől. Akik fölött most már beteljesült a maguk-kihívta Végzet. Így a mű szimbolikus értelme: miután a "világmegvált/oztat/ó" mozgalomban különvált egymástól az eszmei és a gyakorlati sík - a kettő kioltotta-elpusztította egymást. Az "élharcos" sorsa éppoly tragikus és jóvátehetetlen, mint az eszme-hívőé. A zárójelenet már csak kurta "ráadás". Júdás kihallgatást kér Pilátustól, s könyörög neki: Jézust engedje szabadon, s őt, a valódi lázadót, az árulót végeztesse ki. De Pilátus hajthatatlan (hiszen az Annannal kötött egyezség is megköti a kezét!). Ő mondja ki azt az igazságot, amely nyilvánvalóan az író számunkra való "üzenete" is: "Hitvány áruló, viperafajzat! Jegyezd meg: ő, a názáreti az igazi veszedelme Rómának s a világ minden hatalmasságának. Mert ha az a szeretet oly hatalmas, hogy még az ilyen hitvány áruló is életét dobja oda érte, akkor az olyan erő, mely veszedelmesebb, mint a világ minden söpredékének fegyvere és gyűlölete!" Ő is odavet egy zacskó aranyat Júdásnak, s kidobatja. A Jézus kivégzéséről épp akkor odaérkező tanítványok leszúrják mint egy kutyát, s aztán szertefutnak. Júdás pedig - önvérével "megváltva" bűnétől - haldokolva is széttéphetetlen összetartozásukról beszél: "Jézus, megelőzlek /.../ Ketten szállunk a nagy magányban - Te fölfelé, én lefelé. /.../ Én mélyre, egészen a fenékre - Te a tündökletes magasságba, mindketten egészen egyedül. S mégis együtt. /.../ Elárultalak, ahogy minden ember elárult és el fog árulni - én csak az első voltam..." Aztán hangja elfullad, jajongani kezd: "segítség!... hát senki sehol? száz kard van bennem! mindenki engem szúr... ah, Jézus! Jézus!" Kileheli fekete lelkét - s a záróképben feltűnik a messzeségben a Golgota, a kereszttel...

Ha változtatott is az író az Újszövetségből ismert történeten, ezt nyilván szándékosan tette. Kodolányi Én vagyok c. regényében Judás öngyilkos lesz, de haldoklásában ő is megpillantja a Fényt, s így elnyeri a kegyelmet. Hercz György "üzenete" s intelme bizonyára saját korához is szól: a Megfeszített eszméit hamisítják, gyalázzák meg mindazok, akik - az Ő nevével ajkukon - hatalmat akarnak szerezni a világ fölött, s vérrel és vassal akarják kivívni "szabadságukat". Az egyre fenyegetőbb náci térhódítás e kettős szerepet kínálja csupán a zsidóságnak: a "jézusi"-t avagy a "judási"-t; de voltaképpen mindkettő "áldozati" szerep. Az író itt feltehetően a szocialisztikus eszmék (akár "nemzeti", akár bolsevista) megvalósításának erőszakos híveire is utal: Jézus tanainak átültetése a gyakorlatba lehetetlen, s ha mégis megkísérlik, az önellentmondáshoz - a tanok felszámolásához - vezet. Így hát maguk a megvalósítók lesznek az eszme elárulói.

Hercz György tehát saját benső dilemmájára is választ keres itt: vagy "jézusi" emberré válik, vagy a "júdásokhoz" csatlakozik. Ő természetesen az előbbi utat választja. Nyaka körül egyre jobban szorul a hurok: valaki feljelenti, s 1944 koranyarán neki is be kell vonulnia munkaszolgálatra - mint Radnótinak, Szerb Antalnak, Halász Gábornak, Gyergyai Albertnek s a többieknek.

De előbb megnősül. Nem hagyja cserben a Sors által rábízott "gyermeket": Magdust. Ugyanis 1944. márc. 19-én - Magyarország német megszállása után - szigorú rendelet jelent meg, mely szerint a zsidó lányoknak is be kell vonulniok munkaszolgálatra, az asszonyoknak viszont nem. Ezért aztán Hercz György hetek alatt beszerzi a szükséges iratokat, s máj. 25-én házasságot kötnek. Az "ifjú" férjnek még aznap jelentkeznie kell az újpesti gyűjtő-gettóban. Az 1944. márc. 22. - aug. 29. között regnáló Sztójay-kormány még úgy-ahogy védte a budapesti zsidóságot, de aztán nem volt kegyelem! Október 15-én - már Szálasi hatalomátvétele után - néhány órára hazatérhetett költőnk, búcsút venni szeretteitől, majd november derekán gyalogmenetben hajszolták őket Németország felé, miközben több társuk éhségtől legyengülve összerogyott. Ezekkel tarkólövéssel végeztek (amiként azt Radnóti megjeleníti az Erőltetett menet c. versében), hiszen csak "munkaképes" zsidókra volt szükségük a németeknek a kényszermunkatáborokban! Hercz György megrendítő búcsúlevélben biztatja ifjú feleségét: "Csak fel a fejjel, aki szellemben erős, semmitől sem fél /.../ Aki túléli ezt a világkatasztrófát, szebb és jobb világot fog találni. Ez a gyűlölet meg fog egyszer szűnni. /.../ Tanulni, művelődni kell, és az embereket emellett szerénységre és türelemre inteni..." Még ekkor is bízik benne, hogy a "svéd igazolvány" (a Wallenberg-házból) megérkezik esetleg a mentesítéséről - s ha neki már nem is, de "Manyikájának" talán használhat még! Reméli, hogy majdan egészségben hazatér, s kéri ifjú feleségét: őrizze meg kéziratait, amelyeket egykor majd talán ki lehet adni. Végül gyöngéden búcsúzik, mint aki arra is számít, hogy esetleg nem tér/het/ haza: "ne felejtsd el soha, hogy őszintén és nagyon szerettelek. /.../ Légy okos, türelmes, őrizd egészségedet, ez a legfontosabb, enélkül nincs se boldogság, se szellemi fejlődés..."

Első állomáshelyük Käufering... Hercz György mélyen humanista beállítottságára jellemző: nem fűti bosszúvágy, még ilyen viszonyok között is bízik az értelem erejében: "Összedőlt minden köröttünk / Szülők, gyermekek, testvér, feleség / Hová lettek és élnek-e még? / Naponta negyven köztünk a halott". Mégis reméli: lesz elég ereje ahhoz, hogy "a férgek közt is megőrizze az élet emberi arcát", s bármily "nehéz és magányos lesz az út", amelyet végig kell járnia, nem fog együtt üvölteni a bosszúért lihegő nagyhangú kórussal (Käufering). Aztán Dachau következik, a borzalmak színhelye, a lágerélet szürke nyomorúsága - amit később többtételes hosszú kompozícióban örökít meg. Életük folytonos várakozásban telt - sohse tudták, mikor mi vár rájuk. "Fánkról, szilvás-gombócokról és különböző rétesekről álmodoztunk, / Valaki a tejszínhabos tortákat is megemlítette, / De a józanabbak köztünk gúnyosan vigyorogtak / És az éhség trombitált a gyomrunkban. / Minden délben vártuk a csodát, de csak az üres leves érkezett meg." S ők a halottak zsebeit is átkutatták: nem maradt-e benne kenyérdarabka? Ha olykor-olykor "az élő csontvázak közül valaki felemelkedett / káromkodott vagy elsírta magát /.../ azt kivitték és agyonverték. / Senki sem törődött vele."

A tétovává tett ember itt sem álmodni, sem cselekedni nem mer - "nem tudja, merre van az út / ki az igaz, és ki a hazug / szemében kialudt a fény". Nem lehet csodálkozni, ha a megkínzottak többsége maga is gonosszá válik: "Most korbácsokról és gyilkos fegyverekről álmodik / A bosszú kiszárítja lelkét és szomjazik a vérre" (Az ember, Árva világ stb.) Költőnk úgy véli: maga az ember /is/ hibás abban, hogy ennyire elvesztette méltóságát, ember-voltát, belső erejét. "Hit, fajok és nemzet" üres fogalmak, csupán az egymás elleni uszításra jók, a "ki kit győz le" elvének diadalra juttatására. Ő a tiszta értelem erejében bízik, s szeretné elfelejteni a borzalmakat - de hiába: azok beivódtak lelke mélyrétegeibe: "Üldözött voltál, szíven talált vad, / Szemeid bambán meredtek a halálra". S még később is, sokáig: "álmaim kertjében a tavasz / Gyanakvón lesi az új hajtásokat / Nem torzít-e színeket s illatokat / A megmérgezett gyökér..." (Zengj szabadon! Ne irtózz a szomorúságtól, Vers stb.)

A halál árnyékában drága halottai (apja s Márta) tartják benne a lelket, az ő nevüket mondogatja magában szüntelen (A kétségbeesés útján). A túlélés vágya furcsa, lebegő tudatállapotba emeli - már-már a Múltban él; amit gyönyörű négysorosban örökít meg: "Szomorúságom felhő, fogása nincs / Bánatom emlék, teste nincs. / Reményem az álom, se földje, se háza / Hazám a múltak pusztuló világa" (Régi hang).

1945 júniusában aztán - amint a háborúnak vége lett - feloszlatták a haláltáborokat. Hercz György a szerencsések közé tartozott: túlélte a tengernyi szenvedést. Szinte gyermeki örömmel, biblikus képekben köszönti megszabadulásukat: "Könyörgő gyermek-szavak ejtik meg a lelket / És fent a magasban, a keleti égen / A bárányfelhő szélére kilép az Úr / És szelíd tekintetén könnyezik a napsugár" (Felszabadulás). Párbeszédet folytat Istennel, hálát adva neki azért, hogy "panaszkodás nélkül" sikerült megbirkóznia "a keserű évekkel", s hogy a halál árnyékában sem lett hűtlen a jézusi elvekhez, az erkölcsi parancshoz, s nem állt be a "júdások" közé. "Bíztam magamban s ezért benned is /.../ Emlékezzünk s imádkozzunk, Uram! / Áldassék nyugalma első szerelmemnek a pesti temetőben / Sírja fölött illatozzon a csend és világítson a holdsugár. / Őrködj szegény kis barátnőm élete felett, ki Bécsből Angliába menekült / És fakaszd fel szívében a boldogság fénylő forrásait. / Vezess engem, hogy megtaláljam a feleségemet / Hadd diadalmaskodjék az én szerelmem és a Te örök szereteted! / Vezesd haza Anyámat, húgomat és húgom kislányát és minden szerencsétlen embert / akit a gyűlölet elhurcolt a barbárság hazájába". Nagylelkűen megbocsát ellenségeinek: "Nem tudok gyűlölni, kik megaláztak, azokat sajnálom / akik elhurcoltak, azokat megvetem / akik megkínoztak, azoknak megbocsátottam" (Estéli imádság, Akik élve maradtak).

A Dachaut felszabadító amerikaiak a "túlélőket" kéthónapi szanatóriumi gyógykúrára viszik Landsbergbe, a bajor Alpokba. Képek a kórházból c. kilencrészes ciklusban örökíti meg költőnk felgyógyulásukat, lassanként újraéledő reményeiket. "Szobánkban négyen fekszünk betegen / A napfény csókolja a falakat / Fecskék repülnek be az ablakon / Álmok lengik körül az ágyakat". Beteg testük-lelkük gyógyulásra vár, hogy feledjék: a halál kaszája már suhogott fejük felett! Rokonszenvből - gyöngédségből - vigasztalásból szövődő meghitt kapcsolat fűzi itt egy háromgyerekes budapesti, elvált zsidó asszonyhoz, akinek két gyerekét megölték a haláltáborban, s most ő is írt keres belső sebeire. Mindkettejüket várják otthon (az asszonykát barátja, őt ifjú felesége), a múló Időben mégis menedéket jelentenek egymás számára, hiszen az átélt borzalmak összekötik őket (a Szerelem a pokol árnyékában c. ciklus őrzi e meghitt kapcsolat emlékét). Eközben természetesen vágyakozva gondol haza, hiszen a megtartó Menedék számára mégiscsak Magdus: "Ugye élsz és vársz rám, és nem pusztultál el / Én megmaradtam, de még nem vagyok biztos abban, hogy élek / És addig nem adok hálát sem Istennek, sem Sorsnak / Amíg meg nem talállak Téged / Ifjú feleségem, kicsi madaram!" (Betegen). A szanatórium lakói egyre csak töprengenek és várnak, találgatják: vajon ki maradt életben szeretteik - ismerőseik közül? "Lessük a híreket, de csak félfüllel / Ki mer szembenézni a tényekkel? / Szívünk még beteg és érzékeny / Akár az éji lepke szárnya" (Szürke napok és hideg éjszakák közt). Ifjú felesége valóban hűségesen várt Hercz Györgyre a Damjanich u. 26/b-beli kis albérleti szobájukban. Ekkor már a Szabadság c. koalíciós napilap titkárságán dolgozik. Szept. 7-én kapja a telefont Faust Imrétől, Hercz György korábbi - keresztény - kiadójától, hogy férje csakhamar hazatér. S valóban, szept. 17-én már meg is érkezik, napbarnítottan, vidáman egy népes csoporttal - köztük "a pokol árnyékában" megtalált barátnőjével, akire szintén várt a vőlegénye. Ki-ki immáron párjára lelve, a két család még hosszú ideig élt jó barátságban egymással.

Költőnk aztán - németesen csengő nevét 1946-ban Hernádira magyarosítva - friss kedvvel, reményekkel telve lát munkához. Megrendítő gyászverssel búcsúztatja mártírhalált szenvedett társait, kiknek nem volt más vétkük mint származásuk. Mégis arra inti a túlélőket, hogy öljék ki szívükből "az elkeseredést és a dühöt", győzzék le magukban a bosszúvágyat, "mely az üldözöttből üldözőt csinál". "Ne légy gyáva, hogy megbocsáthass / de légy erős, hogy jó tudj lenni" - biztatja maga-magát is. Hiszen most már újra bízik a jézusi elvek evilági diadalában, mint minden igazi eszmehívő szocialista (Prédikáció, Ne légy gyáva!)

Első útja most is szülővárosába, Székesfehérvárra vezet - de ott csak az üres családi ház fogadja. Ekkor szembesül a szörnyű valóval: anyja - húga - sógora s kislányuk elpusztultak Auschwitzban. Így hát újabb kötete (Akik élve maradtak, Faust K. Bp. 1947.) gyászelégiákkal van tele (Halottaink nem térnek vissza, Keserű szájízzel, Lefelé a lejtőn, Álmok és emlékek stb.). Bármily fájdalmas a várossal való újratalálkozás, mégis megbocsátásra, feledésre int: "Állok a fehérvári temetőben / királyok és névtelen ezrek jeltelen sírjai közt. / A Vértes felől sikong az északi szél. / Öreg városom, búcsúzom, de oly búcsú legyen ez / Oly kegyetlen, hogy meginduljanak / Az enyészet emlékőrlő malmai is. / Múltunk porrétege se szennyezze be többé lelkünk. / Így akarom átlépni holnap az új kor küszöbét". Természetesen, halottai örökre vele, lelkében maradnak: "Az elsuhant idő rózsás köde helyett / megölt barátok árnya vesz körül. / Halvány kísértetek, hozzám szegődtek / S többé sohasem hagynak egyedül" (1945 c. vers). Áttetszően finom szonettben idézi meg édesanyját egy holdaséji látomásban: "A sárga ködben bolygó kísértetek" - anyja s húga - előlépnek a sírból. "Egy jajkiáltás és felébredek / Eltűnik a holdfényes temető / De a Múlt komor figyelmeztető / S hívatlanul jön a vérző emlék" (Várom az anyámat).

1945 késő-őszén Magdus gyermeket vár. A Sors furcsa játéka, hogy Susi épp ekkor jelentkezik Bécsből: ő is túlélte a vészkorszakot. De költőnk ekkor már nem cseréli fel a jelen boldogságát a múlt álmaival, - néhány évig leveleznek még, aztán Susi kivándorol Amerikába.

Kislányuk, Katalin, 1946 júliusának végén születik meg. Az apa életébe a csöppnyi "leány-messiás" új ízeket-ígéreteket hoz: "Az Oroszlán jegyében, júliusban születtél / Éjfélkor, mikor teljes a csillagsereg / A föld gyémántok kéklő fátyolában lebeg / Te boldog gyermek, ki boldog gyermekektől lettél /.../ Apád a poklot járta, és lelkén még árny remeg / Árva kis anyádat a szerelem őrizte. /.../ Édes kicsi jószág, szívünk kicsi szíve / Te vagy a kapu és híd a romok felett / Veled valóság és cél újra született" (a 9. noteszben, cím nélkül). Kismama-feleségét boldog-szerelmes Dallal köszönti: "Még gyermek vagy te is és úgy nézed / A pöttömnyi jószágot, ki ott csügg kebleden / Mint felriasztott zarándok a csodát. / Ámuló boldogság, beteljesült élet / Egy leheletnyi csókban zengő végtelen". A gyermek teljessé teszi életüket: érte érdemes újra küzdeni! Hernádi György "meggyógyult beteg"-nek érzi magát, költeményei is fokozatosan megtelnek Tavasz-váró reménységgel (Újszülött, Bizakodás, Megérintett az öröm, Tavasz felé, Hirdessétek, hogy élni jó stb.). Mintha két korszakot összekötő "híd" lenne maga is - a Múlt tanulságait szeretné továbbadni a Jövőnek (Temető felett híd vagyok).

Ekkoriban keletkező társadalmi töltetű versei azonban kissé sablonosak - mint általában a korszakot köszöntő sematikus ujjongó versek többsége. Nem csoda: a hétköznapi élet ezernyi tennivalója csakhamar a tudat alá szorítja az átélt borzalmakat (Akkor is rólad ábrándoztam, Szabadság! - Békébe borulnak a szívek, Szeretnék dalba kezdeni stb.). Őszintén sajnálja a fiatalokat, akiknek még éretlen-védtelen lelkén szántottak át a "gyilkos évek". "Szegénykék: hiába hiszik, hogy szabadok": megtorlásért kiáltanak, ugyanazt akarják másokkal elkövetni, amit velük tettek. Pedig a bosszúvágy, a harag nem jó tanácsadó! - inti őket (Szegény fiatalok). Megdöbbenve látja-tapasztalja, hogy az eufórikus hónapok után - egyelőre a demokrácia leple alatt - egy új, "más színű" diktatúra van kibontakozóban. A volt nyilasok "átsorolnak" a bolsevikokhoz, ugyanazokkal az eszközökkel dolgoznak, amelyekkel egykoron. Mégis büszke az "új világ"-ra, és reménykedik a valódi értékrend, az emberiesség győzelmében az átmeneti visszásságok fölött (Harchoz szokott régi bajtársak, Munkaverseny, Ma mindenki tanul, Május elseje stb.).

De az új társadalom sem öleli keblére őt: önarckép-verse ebből az időből (9. notesz) mellőzöttségéről panaszkodik. Most sem kap állást sokáig: a Nyugatról hazatérteket gyanú övezi a MKP részéről. 1946 derekán aztán végre el tud helyezkedni egy számára érdektelen, jelentéktelen hetilapnál; 1947 szeptemberétől pedig a Kiskereskedők Országos Szövetsége alkalmazza. Publicisztikai feladatokat kap; később az Újítók Lapja szerkesztésével bízzák meg. A "jézusi" (szelídlelkű, megbocsátó, hajlíthatatlanul tiszta erkölcsű) alkatra természetesen most sincs szüksége a Hatalomnak! Az ilyen ember veszedelmes "felforgató", mert sem büntetéssel, sem jutalmazással nem lehet "kézben tartani", uralkodni fölötte. Hernádi György fegyelmezetten viseli /most is/ mellőztetését. A 9. notesz egyik bejegyzése szerint (1946. június 7.) helyesebbnek vélte, hogy hallgasson, minthogy szembeforduljon saját elvtársaival! "Ne mondj semmit, / szorítsd össze a fogad / Marja szívedet véresre a szó /.../ Ha nem lesz látni már oly borzasztó / Hogy áldozatok közt a volt pribék / Miképp változtatja folyton a színét / Csak akkor fedheted fel a valót".

Azonban mellőzöttségében is hű maradt ifjúkori álmaihoz. Megalázkodni, kérni sohasem tudott - most sem. "Bolond koldus, ki kérni röstell / Vénülő arcán nagyúri mosoly /.../ Vándorlások, világok veszte / Gyilkosok és veszélyek emléke / Teher, mellyel a meggyilkolt a kapu előtt / A tolongásban kinn reked / Lázadni késő, és a koldusnak csak koldus nyújt kezet" (a 9. noteszből). Egyre inkább érzékeli: a "torzulások" nem véletlenek, s a hibák magából a "rendszer"-ből fakadnak. Az ún. "moszkoviták" foglaltak el minden terepet, ők döntenek az emberi sorsok felől; s azokat, akik Nyugatra emigráltak a Kommün bukása után, mind fullasztóbb légkör veszi körül. Volt elvtársai elkerülik, a Rajk-per után pedig végleg kiszorul a szellemi életből. Mint maga Kassák is. Most is csak az egykori Mester áll mellette bátorítóan, egymásban tartják a lelket, s megdöbbenve szemlélik, mi lett a hajdani szép eszményekből! Publikálásra egyiküknek sincs lehetősége; örülniök kell, hogy nem tartóztatják le (őket is, sok-sok eszme-hívő társukkal egyetemben). A pilátusok - annanok - júdások fénykorában, a 40/50-es évek fordulóján, ismét az Igazaknak kell meglapulniok!

Hernádi György tehát ismét csak a "barna notesz"-ben vallhat őszintén a korról és önmagáról (jellemző, hogy a 9. és 10. notesz versei mind a mai napig jórészt kiadatlanok!). - Egyre inkább érzi, mennyire fonák a helyzete, hiszen a gazdasági ügyek, sőt a találmányok is alig-alig érdekelték. Ennek ellenére az 1955-ben megjelenő Nagy magyar találmányok c. kötet több fejezetét is ő írja, amivel neves műszaki szakemberek elismerését vívja ki. De eközben állandó benső összeütközésben él, alkati / ösztönös humanista beállítódása és a politikai kényszerek között egyensúlyozva. Kétségeit csak maga-magának fogalmazza meg: "Nincs nyugalom, és véresek a jóakarat / hűséges kutyaszemei / Barátaim! A bamba dicshimnuszok kora lejár..." (Toporzékol az értelem). Rokona és egykori védőügyvédje, dr. Zalai Viktor Londonból Magdushoz írt levelei tanúskodnak arról, mennyire nehezen viselte, hogy a "gyakorlat" besározta ifjúkora tisztán ragyogó eszményeit. "Tehetsége sokkal nagyobbra volt méretezve", mint ami végül megvalósult belőle - írja már Hernádi György halála után a régi jó barát. Hiába, a kor nem kedvezett az egyéniség szabad kibontakoztatásának - miközben plakátok tömege harsogta: "Legfőbb érték az ember!"

Mindezek ellenére már-már derűsen, szelíd iróniával tűri helyzetét (Ötven felé, Öregfiú, szedd össze magad). Hiszen a család megtartó menedék a számára. Nem panaszkodik - viseli azt, amit rámért a sors: "Az égen régi csillagok tündökölnek / S akár a nyári szél, az élet könnyű lett / Csak egy falat kenyér az egész podgyászom / És szívemben a tiszta lelkiismeret" (Az élet könnyű lett). 1951-ben megszületik a fiuk, János is - s ő úgy érzi: beteljesült az élete. A boldogság ajándékba kapott évei többet nyomnak a serpenyőben, mint a külső mellőzöttség (Hitem megerősödött partjain, Szép volt s még szebb lett az élet). Gyönyörködik virágzó asszonnyá érett kis feleségében: "Két kicsiny gyermeked / Hancúroz melletted / Szelíd mosolyodban / Csupa boldogság van /.../ A gondtalan napok / Szivárványa ragyog / S hídként íveli át / A múlt idők poklát" (cím nélkül, 10. notesz). Maga is megifjodva, vidáman játszik fiával: "Te vagy az én vérem / A te ártatlanságod / És az én konok hitem / Két bolond gyerek / Egyik sötét, sűrű hajjal, / Másik kopasz fejjel". Kislányát félti, aggódik jövőjéért: "Ennyi jósággal élni nem lehet /.../ Mert ha túl jó a szív / És nagy a szeretet / Üldöződ lesz az ember, / S a gyűlölet" (Két kölyök).

A 10. noteszba kerülő versek jó része sorsösszegző jellegű; egy részük be is kerül majd posztumusz kötetébe (Földem, sorsom Szépirodalmi Kiadó Bp., 1959). Mintha érezné költőnk, hogy nem lesz hosszú életű - a mindennapok fanyar-édes borát lassan kortyolgatja (Visegrád I-III.). Búcsúzik a tovatűnt időtől: "Édes emlék, virágillat / Elkábítja szívemet / Kinyitottam a kertajtót / Vártam amíg este lett // Szálló évek, őszülő haj / A kertajtót becsukom / A szerelem hattyúdalát / Félálomban dúdolom" (Dal). Számvetést készít (Hegyekre hó feküdt, Szeptemberi ég, Bezárták a vándort stb.). Szülőföldjétől csak szenvedést kapott, s mégis: ide kötődik, ide tartozik. Mint Radnóti a Nem tudhatom-ban, ő is mélyen érzelmes vallomást intéz hazájához: "Szeretlek. Hazám vagy te szép vidék / És arcom szégyenpírban ég / Mert ki hiszi el, hogy e vallomás / Nem hízelgés vagy divatos rút csalás / Attól, kit ez ország kitaszított / Anyát, testvért, barátot legyilkolt / Kifosztott s aztán tönkretette életem. / Hihető-e, hogy mégis szeretem?" (Visegrádon, a Duna mellett).

Tudja persze, hogy nyugalma csak ideig-óráig tart, hisz sok-sok visszásságot lát maga körül; még a tájban is mintha valami néma borzongás feszülne! "Hiába', az idő tenyerén / Megoldatlan minden rejtély. / A nyugalom csak alvó borzongások álma / És akár kimondjuk, akár elhallgatjuk, / Évezredek óta / tudja sorsát az ember" (Az idő tenyerén). Nem akar versenyre kelni az örök "szabolcskamihályok" hadával, inkább félreáll (Térj ki az útból). Megveti "a silányság dáridóját", a "falánk lumpenproletárok" gátlástalan törtetését ("a párttagsági könyv pajzsa mögött / Pöffeszkedik, mint felfújt varangy /.../ Gyűlöl mindent, ami jó, emberi / Gyanus mindenki / Aki nem a mocsárból jött ki"); de még mindig hisz az Eszme tisztaságában, életalakító erejében: "Meddig tűrjük még ezt a szemetet / Mely eltorlaszolja előttünk az utat / Még nincs késő, még látjuk a fényt / Zászlónk még lobog / Ha várunk - ki tudja / Mit hoz a holnap" (Mellettem térdel a lelkiismeret). A korszak "rigmusos" csasztuskáinak modorában figurázza ki azokat, akik a "kiszolgáló" költészet zászlaja körül tolonganak ("Pegazuson az átképzett gépkezelő ül / Rúg a ló, de a magasba / többé nem repül /.../ Rímek ócska csengőivel / Int a vén Szabály / Farkcsóválva, érdemrenddel közelít a nyáj" (Vigyorgó holdtölte). Érzi: nem vezethet jóra az értékek, eszmények meggyalázása, a demagógia gátlástalan burjánzása, az antihumánus erők elszabadulása. "Micsoda világ, hol ártatlanul / Ütnek, vernek embereket / S ki élve jut ki börtönéből, újra / Csak hóhérokkal fog kezet // Micsoda világ, hol a kimondott szó / Naponta mást és mást jelent / Hol hűségnek, hitnek értéke nincs / csak az élhet ki becstelen" (1956. július). Nem magát sajnálgatja (most sem): "Az évek kemények voltak / És nem a sírgödör riaszt. / A haláltól sem fél az, / Aki már annyiszor állt szembe véle, / Csak a hazugság kínjaitól / Szeretne szabadulni a lélek" (Figyelmeztetés, 1956).

Mégis megdöbben, amikor az országban felgyűlt tiltakozó keserűség az 56-os robbanáshoz vezet. "Ne aludj, éjfélkor jönnek érted /Simogasd meg két kis gyermekedet / És vedd komolyan a meséket. / Az óra ketyeg, nyújtózik a csend, / A sötétségben rést üt a pók, mely egy / ezüst fonalon ide-oda leng, / Alszik a két gyermek, még alig köszöntöttem / A megmentett világot - kegyetlen éjszaka! / Újra a bizonytalanság hálóját szövik körülöttem" (Ne aludj). Attól tart: most is, mint minden forradalmi felbolydulásban, előbb-utóbb az ártatlanok szenvednek vereséget, a tiszták legyőzetnek, ismét Jézust csúfolják meg, s a Gonosz diadalmaskodik. A "jobb" és a "bal" vitájában az élet-értékek pusztulnak el. "Ősöm, két lator hal mindig veled / A harmadik én vagyok melletted / Ki örök bűnöket cipel vállán" (Latrok közt). Nem foglal állást egyik oldalon sem, hisz tudja: a lázadás jogos! A szegények és mindenkor megalázottak hitével a "kivárás" mellett dönt. Zokszó nélkül, türelmesen áll sorba kenyérért, élelmiszerért, hogy legalább a családja ne éhezzen a nehéz napokban.

Most is a szegények, a kiszolgáltatottak pártján áll: "Nem fél, ki nem hall intést / És nem ért jeleket / Szegény barmocskát is / Csak a vágóhíd küszöbén éri / A halálos rémület / Mikor késő s hiába ordít / Csendesedj, vihar / Csak aludj / Mit is tudnál te tenni / Derék ember / Hisz körötted / Minden s mindenki hazug" (Viharban). Verseit rendezgeti, válogatja készülő új kötete számára. Reménykedik benne, hogy a "vihar" elültével egy szabadabb, tisztultabb közélet alakul majd ki...

A vihar lecsendesültével újraindítja az Újítók Lapját. Hiszen jónéhány ember dolgozott a keze alatt, akiknek továbbra is munka, kenyér kell.

A lap afféle "menedékhely" lett az '56-osok számára (ide húzódva írja regényeit Szilvási Lajos, komoly megbízásokat kap Molnár Aurél; itt dolgozik Kalmár Gyula is, az '56-os Kis Újság szerkesztője stb.). Fodor Józseffel és elvbarátaival irodalmi kör alapításán, új lap indításán buzgólkodik, amiből persze semmi sem lesz. Az újonnan induló ÉS-ben a hajdani (szintén Kassák-körös) emigránstárs, Nádass József azzal utasítja vissza verseit: "Gyurikám, te nem sértődsz meg, ugye? - dehát a hely kell a fiataloknak!" Készülő kötetét hosszan "fektetik". A politikától távol tartja magát... Ekkor tölti be 57. életévét - "elhasznált, kissé kopott"-nak érzi magát: "Nem fiatal, de még nem is öreg / Szomorkás átmenet / A feneketlen Semmi felett / Szünet nélkül ostromolt hídon / A halálos parthoz közelebb" (57.). Már inkább szemlélődni, pihenni vágyik, semmint harcolni: "Napégette dombok tetejére /.../ heverj le vén vándor /.../ heverj és álmodj..." A Természet erőt ad a bajok elviseléséhez, s a "fafejű" szónokok frázisainál erősebb a madarak és patakok éneke. Az értelembe fogódzik, amely élete minden nehéz helyzetén átlendítette. Születésnapomra című versében - mintha megérezné korai halálát - mérleget készít életéről, s úgy érzi, talán végre most majd "simán siklik az ország csónakja" a Történelem vizein... A 10. noteszt 1957. március című verse zárja. Megbékélve a világgal, elfogadja sorsát, mely bár küzdelmes volt, mégis felemelő. Reménykedik, hogy "begyógyulnak a szegénység sebei / és a nyomor árnyéka is / már csak a fáradt szívekre húzódik". Végre mintha a politikai gyanakvás is oldódna körülötte... A Nagyvilág 1958/5. számában az ő fordításában jelenik meg Brecht Kiáltvány-a, s többen érdeklődni kezdenek irodalmi munkássága iránt.

Csakhogy, úgy látszik, a sors nem akarta kárpótolni a sok-sok mellőzésért. 1958. november 20-án szívroham vitte el. Hűséges felesége, Magdus, két árvájával s a megélhetés minden gondjával magára maradt - mégis volt ereje hozzá, hogy férje hagyatékát rendezze; a barát, Fáy Árpád pedig posztumusz válogatott kötete kiadásában segédkezett (Földem, sorsom 1959). Dr. Zalai Viktor, a költő fent említett ifjúkori barátja s a Hercz-család volt ügyvédje megrendülten kondoleál az özvegynek levélben (London, 1959. január 27.). Ő, aki mindenki másnál jobban ismerte barátját, tiszta jelleméért becsülte legjobban ("a minden rászoruló érdekében való önzetlen kiállása, a makulátlan becsület és a tiszta humanizmus, amit olyan vidám és közvetlen egyszerűséggel, mégis megalkuvást nem ismerő erővel sugárzott magából: az emberi nagyság egyik legszebb formája volt. /.../ Mindenkor megőrizte fölényét a kor pusztító erőivel szemben, minden támasz, segítség és rendszeres kereső foglalkozás nélkül, kizárólag a lelki tényezők - bűntelenség, humanista beállítódás, alkotó szellem - erejénél fogva").

A Fejér Megyei Hírlap 1959. április 4-ei számában közzéteszik 1945 című versét, rövid nekrológ kíséretében. Majd megkezdődik utóélete: többen írnak róla tanulmányt, elemzéseket, verseiből a rádió is ad műsort. Halálának 10. évfordulója alkalmából pedig egy bővebb válogatás jelenik meg életművéből (Veszélytelen tavasz, Magvető Bp. 1969).

Versek Berlin, Malik Verlag, 1921. Cím nélküli avantgardista drámája Berlin, 1921. (kézirat)

Ecce homo (versek) - Kassák Lajos metszeteivel Bécs, 1923 - Bp. 1999. (reprint kiadás)

Idegenből idegenbe (Versek) Bp. Faust K. 1938.

Isteni kaland (görög mesejáték) - kézirat

Számadás (Versek) Bp. Cserépfalvi K. 1941.

Az utolsó álom (Dávid-dráma) Bp. 1941 (a szerző kiadása)

Júdás (Egy élharcos tragédiája Bp. 1943. (a szerző kiadása)

Akik élve maradtak (Versek) Bp. Faust K. 1947.

Földem, sorsom (posztumus válogatás H. Gy. költészetéből) Bp. Szépirod. K. 1959.

Veszélytelen tavasz (bővített válogatás) Bp. Magvető K. 1969.

Regénytöredékek (jórészt kéziratban, néhány részlet megjelent folyóiratokban):

Emlékek az őszi éjszakában; Ébredés

A Tanácsköztársaság kultúrpolitikája; A propagandáról; A divatos "világnézetek"

Európai költők antológiája (szerk. Faludy György) Munka 1938. okt. - 62. sz.

Kassák Lajos versei Szocializmus 1946/7-9. sz.

Lukács György: Goethe és kora Szocializmus 1946./7-9. sz.

Bertold Brecht: A Kiáltvány I. rész Nagyvilág, 1958./5. sz.

Felleg György izraeli magyar - kettős identitású! - alkotó volt, aki 1940 óta Izraelben élt, mégis szorosan kötődött (mind élményvilágában, mind történelmi érdeklődésében) szülőföldjéhez.

1919. június 30-án született Szombathelyen; az ottani gimnáziumban végezte tanulmányait. "Szertelen, nehezen kezelhető gyerek voltam - emlékezik később. - Iskola- és templomkerülő. Az illedelmesség és a szófogadás nem tartoztak erényeim közé." Apja sokat dohogott is emiatt, s sötét jövőt jósolt neki. "Betyár lesz ebből a kölyökből /.../ szégyent hoz a családra, és végül is majd rácsok mögé kerül." Ő viszont másképp látta önmagát - elementárisan vonzódott a szabadsághoz. Utólag így értékeli vadóc természetét: "csavargótípus voltam, vagy - ha előkelőbben akarnám kifejezni magam - érzékeny költői alkat. /.../ Szabadon repdeső madár, aki még a saját maga által kialakított életkeret szabályait is csak addig tartja tiszteletben, míg egy rigolyás percben minden előzmény nélkül felrúgja az egészet, hogy a visszatekintő megbánás fájdalma nélkül építsen fel helyébe valami egyebet." (vö: Ön is már rácsok mogott van? - önéletrajzi jellegű novellái; Tel-Aviv, 19973; 33, ill. 122. p.)

Már diákkorában versei jelentek meg a Szó című helyi lapban. Felkerülvén Pestre, Kassák Munka-körében talált otthonra; itt tanult meg "kitartással éhezni és jó verseket írni"; a MUNKÁban publikálhatott, a Mesternek köszöni "intellektuális fejlődését" is. Ő ismertette meg a köréhez több-kevesebb szállal kapcsolódó fiatalabb írókkal-költőkkel (Berkó Sándor, Havas Endre, Hernádi György, Vészi Endre stb.), akik az "Atyát" napközben a Seeman kávéházban, este a Lidóban kereshették fel verseikkel vagy szellemi eszmecserére (e helyekre ugyanis az "éhenkórász firkászok" is be-betérhettek egy kölcsön-feketére, a napilapok átnézésére). Itt találkozott ifjú írónk József Attilával (1937 kora ősze), aki ekkor már utolsó napjait élte. (u. o. 207-209. p.)

Kassák szellemsugárzását viselik magukon első jelentősebb írásai, mind témaválasztásban, mind életérzésben, sőt formakultúrában is. De ez nem jelenti azt, hogy epigonja lett volna; sőt - önálló belső arculata, sajátosan egyéni élményvilága, mélyen személyes őszintesége már ekkor megkülönbözteti őt az átlag "kassákizálók"-tól. A "tiszta emberség" egyszerűen áradó dikciója teremti érett, monologikus formáit:

A munka embereinek verejtékes, kemény és becsületes világa megtartó erőt jelent számára; fényre, "friss hajnalok jó ízére", ünnepek tisztaságára vágyik, hogy "zengő versekbe kovácsolhassa" testvérei panaszát (Kiáltás, Vallomás, Munka után, Napszámos ének stb.). Kassák Munkáján kívül a Népszava, Munkáskultúra, Irodalmi Tanulmányok, az erdélyi Független Újság, valamint az akkori - az első - Múlt és Jövő ad teret írásainak. Megpróbál "szabadúszó"-ként talpon maradni a kirekesztő zsidótörvények ellenére, ami rengeteg energiájába kerül. 1938/39-ben már viszonylag ismert a neve a fenti lapok olvasóközönségének köreiben; első kötete nyomdakész állapotban megjelenésre vár. Csakhogy a cenzúra keresztülhúzza jövőjét: kötetét bezúzzák (u. o. 48-54. p.).

Ekkortájt ismerkedik meg egy csodálatos szépségű ifjú lánnyal: Fischel (művésznevén Erdélyi) Melittával, akinek portréja véletlenszerűen az övé mellé kerül a Múlt és Jövő c. lapban (mindkettejüké Wilhelm Lujza festőművész rajza). A véletlenből csakhamar ismeretség, majd házasság lesz: a gyönyörű, szőke fiatal hölgy a költő Múzsája s egy hosszú életen át társa lesz.

Megrendítő versciklussal "udvarol" Kedvesének (Könyörgések Melittához), jogos "jussát" követelvén: "Ne játssz velem! A sínek között leltél / Rám s ha már áldott kézzel felemeltél / Ne taszíts vissza újból a pokolba." Kiszolgáltatottnak, céltalannak és magányosan tévelygőnek érzi nélküle életét; az ő ujjainak érintése azonban varázslatszerűen átformálja hétköznapjait (Társtalanul, A Kedveshez stb.).

1939 őszén megpróbálnak elmenekülni az egyre fenyegetőbb történelmi katasztrófa elől. Megszégyenülten c. versében örökíti meg azt a belső válságot, amelyet e kényszerhelyzetben átélt:

Később így emlékezik a "fekete" időszakra: "A II. világháború kitörésének napján szinte az utolsó pillanatban sikerült években és házassági minőségben egyaránt fiatal feleségemmel átvergődnöm a határokon Bulgáriába", vállán egy kopott hátizsákkal, melyben kéziratait próbálta átmenteni. Félévi balkáni bolyongás után egy 90 tonnás halászbárkán párszáz magyar és bolgár zsidó sorstársaként útra kelnek Palesztina felé. A 4-5 napra tervezett "sétahajókázás" 31 napig tart, embertelen körülmények között, minimális élelmiszerrel, vízzel (u. o. 117. p.). A viszontagságok elviseléséhez az adott erőt a költőnek, hogy majd odakint megjelentetheti verseit - jobb időkben, szerencsésebb viszonyok között. Csakhogy a hajón egyetlen WC volt és papírhiány - s a szomszédok "rájártak" a hátizsákra, "megdézsmálták" s "elfogyasztották" a kézirat-lapokat; mire költőnk feleszmélt, már csak nyolc verse lapult az iszákja fenekén. Így hát mindenéből kifosztva érkezett meg az Ígéret Földjére. "Ma, ha visszagondolok erre, nagyon mulatságosnak tartom az egészet - írja utólag, - de hogy akkor mit éreztem, arról jobb nem beszélni..." (u. o. 112. p.)

A háború kitörésének napján (1939. IX. 1.) Az utolsó szó jogán c. versében emel szót, lázad és lázít a világot elborító sötétség, vérontás ellen: "Ember! Ember! Hol van az ész / mely rovátkát vésetett veled / a sziklafalba / és botló hieroglifákkal töltötte meg / a pergamenteket?" Ekkor még úgy hiszi: a háborút forradalomba kellene/lehetne átfordítani, mint az oroszok tették 1917-ben. Baloldali szociáldemokrata beállítódású lévén, érthetően az oroszokkal rokonszenvez; hiszen akkor még csak kevesek számára volt nyilvánvaló, hogy a bolsevizmus és a nácizmus egyaránt az emberi létezés alapjait veszélyezteti. Egészen az 1953-as orvosperig kitartott az "orosz vonal" mellett (amit teljes mértékben indokolt antifasiszta szemlélete). Véglegesen csupán a XX. kongresszus (Hruscsov fellépése, 1956) leplezte le előtte a sztálinizmus lényegét.

1940-ben érkezett tehát Felleg György és felesége Palesztinába. Az illegális bevándorlók kényszer-befogadására eszkábált atliti internálótáborban töltöttek egy esztendőt, ahol a világ minden tájáról odasereglett néhány ezer "törvényszegő" ideiglenes otthonra talált. A mandátumi helytartó hivatalnoki kara és rendőrsége gondoskodott róluk - persze csak a börtönök szokásos színvonalán (priccs, kozmás rizs, feketekávénak becézett lötty). (Minderről A feltaláló c. novellájában szól bővebben; Új Kelet, 1996. nov. 22.) A táborban a legkülönbözőbb indíttatású emberek a tragédiává duzzasztott életek millió variánsát adják elő - az író számára mindez persze érdekes szellemi tapasztalatot és élményforrást jelent. Itt keletkezett Horogkereszt c. verse is - hisz mindnyájuk sorsát az pecsételte meg: "Átokban fogant e jel! / Gyűlöletet azért lehelt / s két ezredéven át / azért / kért egyre vért! / S e vér hizlalta a keresztet."

* * *

Az természetesen fel sem merült költőnkben, hogy verseiből próbáljon megélni. Különféle alkalmi munkákkal, illetve fényképezéssel kereste kenyerét. 1941 őszétől a kirjat-motzkini angol királyi utászezred tábori raktáraiban dolgozott hordárként, rakodómunkásként: "az akkori új olék még nem voltak finnyásak és válogatósak, mint a maiak, hanem áldották sorsukat, ha egyáltalán találtak valamilyen kenyeret nyújtó alkalmazást" - emlékezik később. Fotóriporterként (is) rengeteg élményre, tapasztalatra tesz szert sorstársai körében, elvegyülve az egyiptomi, marokkói, lengyel, magyar stb. "olék" társaságában (később humoreszkek, mini-novellák sorában örökíti meg emlékeit) (vö. önéletrajzi kötete 130-43. p.).

Az új élet feltételeinek megteremtése egyáltalán nem volt könnyű a bevándoroltak számára. "A beilleszkedés kezdeti nehézségei, előbb a munkanélküliség, majd a tőlünk nagyon távol álló foglalkozási ágakban történő elhelyezkedés, lakásgond és első gyermekük megszületése (Judit Ágnes, 1943), kinek jövetelét gyönyörű versben énekli meg (Latolgatás erre meg arra) kötötték le minden energiájukat, erőkészletüket; "még ki se hevertük az új olé státusszal járó megrázkódtatásokat, jött a 'vészkorszak' s a szülőföldön rekedt családtagjainkért való aggodalom és reszketés őrölte fel idegeinket" - idézi fel ezeket a nehéz éveket (u. o. 50-53 p. Sachen c. írása).

A holocaust személyileg is iszonyatos megrázkódtatás volt Felleg György számára: ő ugyan megmenekült, de otthon maradt szerettei elvesztésének traumája soha-nem-hegedő sebeket ejtett rajta. Apján kívül - aki Szombathelyen "normális sírgödörben térhetett örök nyugalomra" - szinte mindenkit elhurcoltak családjából s ismerősei közül: "égetőkemence füstjeként szálltak vádolón Isten zsámolya elé". Anyjának sírkő helyett fentebbi prózakötetével állít emléket: "Gomolygó füst és egész élete során belém oltott és / bennem továbbélő emberszeretete, igazságérzete, / segítőkészsége és tisztessége, mindössze ez ami / megmaradt felejthetetlenül jóságos lényéből. / Őrizze emlékét ez a könyv." (Ajánlás) Egyetlen bátyja maradt életben, aki jóval előtte, még "az egészen korai magyar bevándorlókkal" kelt útra Palesztina felé - "jó cionistához illően" (Telepátia, im. 53. p.).

Érthető tehát, hogy a költő "választott hazáját" érzi igazi otthonának, s az új honalapítók büszkeségével tesz hitet mellette:

Tisztában van vele, hogy nem lesz könnyű a "megkapaszkodás" e "lakatlan sivár vidéken", hol "a konok, végtelen homok / kavarog-pereg szakadatlan"; mégis bízik a jövőben, saját teremtő erejében: "Egyszál pálmafa / kevélyen áll, maga / dacol a tikkasztó napban. / ... / Tán jövőbe lát? / kitartóan azért érleli / az ízes datolyát?" (Negev)

Izrael függetlenségének kikiáltásakor (1948. május 14-én) az író már az Ország "begyökerezett" polgára, kétgyerekes családapa (fia, Gábor 1946-ban született). Kiriat-Tivonban, a Jehuda Hánászi sikun-negyedben (a bevándorlók számára létesített lakótelepen) bérel másfél szobás kis házat, parányi kerttel. Felesége is munkát vállal. A létfenntartás gondja arra készteti az írót, hogy "józan" polgári foglalkozás után nézzen: statisztikus lesz. A ranglétrán lassan emelkedik, s a jom-kipuri háború idején (1967) már vezető állást tölt be egy fontos állami hivatalban. A sikun életét, lakó-szomszédait, a berendezkedés örömeit-nehézségeit, az életviszonyok alakulását később sok-sok jóízű, humoros írásában, apró életképekben örökíti meg (Csináld magad!, Átállok az antenna-szerelésre, Három bokor saláta stb., stb.).

Bármily nehéz is helyzetük, tisztában vannak vele: nincs visszatérés! - "Soha többé... soha többé!... / A csillagok leszakadtak az égről, / a vihar eltépte a vastag kötelet / s a gördülő szikla szétszórta a síneket." Hatalmas erővel és életteremtő elszántsággal indul tehát a költő a választott úton: "csavargó"-ként fütyörészve ballag a sfejai dombokon, nem fél senkitől: "mert nem fog énrajtam már se tűz, se fegyver / se villámcsapás, se vadállatok" (Nincs visszatérés).

1960-ban megjelenik első kötete - részben még ifjúságából átmentett, részben már új hazájában keletkezett verseinek gyűjteménye (Lobogj te dal), a tel-avivi Neografika kiadó gondozásában. Címlapját Hirsch József grafikus tervezte; belül Wittman Dénes festőművész két rajza díszíti. A mindössze 38 költemény együtteséből egy töprengő, az élet minden problémájával tisztán és keményen szembenéző ember arcvonásai rajzolódnak ki (ez az ő "kassáki öröksége": az egyenes és a küzdelmeket felvállaló személyiség-erő). Anyja alakja több versben is vissza-visszatér, új s újabb sebeket fakasztva fel benne (Nincs visszatérés, Bágyadt rímek stb.) Önmagát éppoly számkivetettnek érzi, mint a bibliai József, akit saját testvérei verembe löktek: "Kiapadt folyónak árkába taszítva, / cserepes ajkamon tikkadó szomjúság / Tüske és bogáncs karcolta testemet. / De még élek!" Nem engedi mégse elpusztítani álmait - hisz ha azok elpusztulnak: vége mindennek! "Ha engem megöltök, az egész világ / megsemmisül / ... / Fa nem zöldül, virág nem bimbózik / többé / s a madarak nyelvére dermed / a csicsergés" (József monológja).

Felleg György felfogásában a vers: teremtés - mégpedig életteremtés, a túlélés záloga (ebben is a kassáki ars poétikát vallja magáénak). A költő: varázsló; életre bűvöli a vágyakat. "Ha én akarom: nyugtalan, hűvösvizű források / buggyannak elő, / vagy lustán hömpölygő, moszatot ásító / tengerek..." Írott betűit "fehér ív papírból, tintából meg a szíve véréből" formálja; ezek őrzik meg őt - s szellemiségét - "a holnapi embernek" (Fehér ív papír). Bár tudja: nincs könnyű dolga annak, aki álmaihoz ragaszkodik. Csodálattal vegyülő szemrehányással fordul Jubálhoz, minden sípos és lantos atyjához (Mózes, I. k. IV. 21.), aki megalapította a dalnokok "szektáját" - hiszen aki őt követi, annak bizony felkopik az álla! Ugyanakkor mégis büszke rá, az Elődre, aki többre becsülte az Éneket, mint a megélhetést: "míg testvéreid dolgoztak serényen, / Te hangodat fürdetted tó vizében, / Pálmák hajoltak rád, mikor daloltál. / És fellegek úsztak lomhán feletted, / Vagy kacéran csókolt arcodba a nap, / Mikor hajnalban Te első szörnyű Pap / Csodás hangszeredet kezedbe vetted."

Felismervén, hogy a "költő-lét"-ből Izraelben sem lehet megélni, legfontosabbnak mégis azt tartja Felleg György, hogy megvesse lábát új - választott - hazája földjén, "beépüljön" annak társadalmi struktúrájába, kiépítse azokat a kölcsönös kapcsolatokat, amelyek megtartják az embert a nehéz körülmények között. Emberi-költői hitvallása: "Csak ember segíthet emberen" (Hitvallás). Sokrétű munkát vállal magára: 1960-63 között az Idősebb Dolgozók Szövetségének főtitkára; 1963-70-ig az argentínai HATIKVA és a kanadai HAGYOMÁNY című magyar nyelvű lapok izraeli szerkesztője. Ezzel párhuzamosan végzi hivatali munkáját: 1963-84-ig a haifai Állami Központi Statisztikai Hivatal adatgyűjtő és felmérési osztályán az ipari részleg osztály- majd főosztályvezetője. A 70/80-as évek már a viszonylagos nyugalom és a kiteljesedő alkotómunka időszaka. Az író - elsősorban gyerekei ösztökélésére - a sikun többi lakójához hasonlóan építkezésbe kezd: gyönyörű kétszintes házat emelnek a csöppnyi kertben, ahol költőnk végre zavartalanul szellemi munkájának szentelheti magát. "A tivoni kétszintes házacska földszintjén van a dolgozószobája. Szentély. A falakon képek, metszetek, fafaragások, festmények és könyvek, könyvek. A kis íróasztalon megint könyvek, előkészített ceruzák, tollak és egy öreg írógép. Szemközt a Mester, a nagy példakép, a költőfejedelem, Kassák Lajos dedikált arcképe. A levegőben, szinte érezhetően, kitapinthatóan, ott van velünk az Irodalom, vagy még inkább: a Költészet..." Az író itt egy Más Világba: "a Szellem ma már kissé lenézett, magasztos világába" lép át, ha leül írógépe mellé... (Peer Gideon interjúja Felleg Györggyel, Új Kelet, 1997. dec.) Nem csoda hát, ha Felleg György a 70/80-as években visszakapcsolódott az izraeli irodalmi élet eleven áramába s egyre többet hallatott magáról! A héber nyelvet a legmagasabb költői szinten elsajátítva kortárs alkotók verseit konzseniálisan ültette át héberről magyarra és viszont. Neve sűrűn szerepelt a héber írók-költők Magyarországon megjelenő antológiáiban (pl. a Héber költők magyarul címűben), valamint az Izraelben kiadott magyar költészeti kiadványokban is (a Dávid Tornya c. antológiában az ő versei is jelen vannak - héber fordításban!). Szülőhazájában első ízben az 1975-en megjelent antifasiszta antológiában, (Amíg szívünk dobog; szerk. Benjámin László-Illés László-Markovits Györgyi) tették közzé három régi versét. Lassan-fokozatosan "megtört a jég": a 80-as évek során az Új Írás többször is közölt tőle, 1988-ban a Magyar Hírlapban is jelentek meg versei; a Magyar Nemzet 1988. június 13-i számában pedig interjút készítettek vele. A Magyarok Világlapjában is bemutatták. 1990-ben a Kossuth Rádióban neves színészek adták elő verseit (Hegedűs D. Géza, Mádi Szabó Gábor, Lukács Sándor, Sinkovits Imre). Nyugdíjaztatása után, 1984-90-ig az Izraelben megjelenő A HÉT Tükre c. hetilap, majd 1988/90-ben a Remény c. folyóirat, 1990-től a Kútfő c. folyóirat munkatársa volt (annak megszűntéig). Gyakran publikált az Új Kelet c. hetilapban; több vele készült interjú is megjelent itt.

Kifejezésmódja, nyelvezete tisztaságát, pontosságát, játékosságát az idegen közegben is megőrizte (ami részben azzal is magyarázható, hogy az Izraelbe áttelepült magyarok odakünn is magyarul beszélnek, a magyar kultúra, a magyar irodalom eleven közegében élnek). Költőnk célja az volt, hogy hidat építsen "két hazája" között, ápolja a kölcsönös kapcsolatokat. "Ha nincs elég erőd / sarkaiból kifordítani ezt a hazugságra / és képmutatásra épített világot / gubózkodj be a művészet selyemszálaiba" - biztatta önmagát. Mert csak a művészet őrzi a humán értékeket, az tud élő kapcsolatot teremteni ember és ember között. Épp ezért nem kívánt "akrobatikus szóficamokkal" bíbelődni, hanem az ember belső drámáját próbálta hitelesen kifejezni: "Én mélyre ások / a kétségbeesés fájdalmából fakadnak verseim / poklok tüzén pörkölődve a cicomátlan lényegre törekszem" (Börtönözd be magad).

Fájdalmasan vette azt is tudomásul, hogy választott hazájában sem élhet békességben - hiszen a két "testvérnép" (a zsidók és az arabok) állandó hatalmi villongásai a mindennapok nyugalmát is folytonosan veszélyeztetik. Temetünk című versében megrendülten írja: "A haza szeretetére buzdító énekek / helyét már rég elfoglalta az &#ű;l M&#ű;l&#ű; R&#ű;ch&#ű;mim / szívbemarkolóan zord sikolya. / Mi csak temetünk, naponta temetünk / ... / De nemcsak alig felserdült gyermekeinket / hantoljuk el. Egykori ideáljainkat / áldozatkészségünket és igazságainkat hirdető / biztonságérzetünket is temetjük." Fáj neki, hogy a zsidóságnak saját hazájában (is) önvédelemre kell berendezkednie; folytonosan bocsánatot kell kérnie "gyilkos unokatestvéreitől" (utalás Ábrahám két fiára: Ismael, a "törvénytelen" - az elsőszülött! - utódai az arabok; Izsák, a törvényes - az "áldott" - de másodszülött! - leszármazottai a héberek). Úgy érzi: joguk van a védekezéshez, senki nem hibáztathatja őket azért, "hogy nem hajtjuk fejünket önkéntesen / a nyaktiló alá, / hogy még élünk és lélegzünk".

Nagy lélegzetű, tágas verskompozíciókban szuggesztíven idézi fel a szűnni nem akaró háború véres képeit, a területi-hatalmi harcot (amely 1949 óta '56, '67, '73-ban, majd a 90-es években is új és újabb hullámokban tetőzött); erőteljes képekkel érzékeltetve a fenyegetettség és félelem állandósuló atmoszféráját (Hajnali meditáció, Félelem stb.). A holocaust poklára emlékezteti a körötte folyó vérontás - fél évszázaddal Auschwitz után még érzi "a pörkölt emberhús orrfacsaró bűzét" (Kolostor a pokolban - pokolba a kolostorral!).

Mindezek mellett személyes sorsa, az öregedés, saját és felesége betegsége is fájdalmas-elégikus hangulatokat fakaszt fel a költőből. "Az út végére értem" - sóhajt fel melankolikusan (Betelik nyaram). Már-már beletörődik a kikerülhetetlen végbe - de még némi haladékot szeretne azért: "Mióta jócskán meggyarapodtam / kórságokban és években / már tudom, hogy nem az életösztön / és nem is a véletlen / csupán a halálfélelem / tarthat még életben" (Felismerés). De tudja: már nem szabadulhat - a benne érlelődő halál "megelégedetten vigyorog / miközben keselyűk vaskarmaival / vágja húsomba az iszonyatot" (Kísérőm). Egyre többen mennek el barátai, szerettei, ismerősei közül is - varázsnotesze, melyben névjegyzékük, címük volt, mindjobban kiürül (Elégia a Kisokos halálára). Monumentális verskölteményben gyászolja még élő, de szellemileg már halott feleségét, az egykor oly gyönyörű Melittát, kinek tudatát az Alzheimer-kór roncsolta szét, s matrac-sírban fekszik, begubózva "az én-hasadás kényszerképzeteibe" s "már csak paranoiás fellobbanásaiban / jelez arról, hogy néha még / emberi indulatok vezérlik" (Elégia egy élőhalott asszony emlékére). Az ő lelki pusztulásával lezárult közös múltjuk. Melitta intézetben, öntudatlanul bár, de túlélte a költőt... Aztán örökre elment ő is, 2003-ban, immár férjével együtt nyugszik a kirját-tivoni temetőben.

* * *

Felleg György a kilencvenes években - nyugdíjba vonulása után - prózájával is nevet szerzett magának. 1993-ban jelent meg Tel-Avivban Ön is már rácsok mögött van? című remek humorú kötete, amellyel 1990-ben a Magyar Zsidóság Szellemi Értékei Megörökítésének Emlékbizottsága irodalmi díját nyerte el. A kötetet ízlésesen szép grafikák díszítik, a borítón a Wilhelm Lujza-készítette karakterisztikus portré. A cím egyszerre konkrét és átvitt értelmű: primer síkon a helybeli közállapotokra utal (manapság mindenkinek védekeznie kell, rácsokat emelünk otthonunk köré), áttételesen viszont az egész XX. század ontológiai alaphelyzetét jelzi (börtönbe zárva éltünk, a szabad szellemet rácsok mögé kényszerítették).

Bár az író három különböző csoportba rendezi írásait (I. Tárcák-karcolatok-publicisztika, II. Humoreszkek, III. Mini-bölcseletek - mini-történetek), valójában azok nem határolódnak el élesen egymástól, s tematikus átfedések is vannak köztük. Az alkotói humor a közállapotok rajzában csillog a legbriliánsabban. Nyilvánvaló, hogy írónk figyelme mind intenzívebben fordult az életviszonyok visszásságai felé; a közállapotok pedig (szerte a világon) mindig elegendő alkalmat kínálnak a leleplező kritikára. Ugyanakkor Felleg György remek történeteket emel ki a múltból, szinte egész életét átpergeti tudatán, s plasztikus láttató-erővel jeleníti meg a legfontosabb mozzanatokat. Így az írásokból egy életrajzi vonulat is kirajzolódik (amint erről már a korábbiakban is szó esett). Emellett pedig megelevenednek azok az élmények, amelyeket turistaként élt át, az utóbbi évtizedben többször is hazalátogatván (Cigánylány a Lehel piacon, Éjféli hitvita, Aki jó volt mindhalálig, Náci bumszter - élményei egy bécsi szállodában stb.). Néhány remek, jellegzetes portrét találunk a világ különböző tájaira kirajzott magyar zsidókról, akik "mindkét hazájuk" hírét-nevét öregbítik (Székely István 80. születésnapjára, Az elfelejtett Patai, A bűvös sétapálca Soma bácsija, A geriátriai csoda, avagy hogyan éljünk 152 évig? stb.).

Ugyanilyen találóak és elevenek az izraeli közállapotokról, társadalmi gondok-bajokról, az újabb bevándorlók egyre jobban ellehetetlenülő helyzetéről, a zsúfolt közlekedési viszonyokról, a köztisztaság, az egészségügy anomáliáiról rajzolt szatirikus kis pillanatképek (Utazz autóbusszal? Bizalom úton-útfélen, Fő az egészség, Mindenkit érhet baleset, Patkányok, galambok, új olék stb.). Ebben az országban mindenki "gyújtogat" - persze mindenki mást - hasonlóképpen mint a világ minden táján, s az ellenséges viszonyok közepette mindenki kihívja maga ellen a "többség" rosszallását (van aki templomokat-imaházakat, van aki buszmegállókat, középületeket - akár a Kneszetet is; mások szombatonként az avart, saját kertjükben, amiért viszont a vallásos zsidók indítanak hadjáratot a békés kertbarátok ellen). Napirenden van a fosztogatás, a kábítószer-csempészés, az idős emberek leütése - mintha mindenkinek az Értékek kölcsönös felperzselése, elpusztítása lenne a célja. "Csak arról a tűzről feledkezett meg, úgy látszik, mindenki, mely Isten eljövetelét jelezte egykor a csipkebokorban. Ez a láng a világosság fáklyája lehetett volna a kezünkben, de apró kis tüzekké fecséreltük az egymás elleni torzsalkodásban, s úgy látszik, addig akarjuk folytatni ezt a semmi hasznot nem hajtó tevékenységet, míg rommá és üszökké változtatjuk ezt a szerencsétlen országot" (Mit lehet még felgyújtani?).

De még ennél az országos "piromániánál" is szórakoztatóbb és mulatságosabb a "tarhások" elszaporodásának és agresszivitásának ecsetelése. Az író jobboldali sikun-szomszédja (több elbeszélésének is "hőse") felvilágosítja gyanútlan barátját, miközben a Kármel-hegyre kirándulnak, hogy bizony fizetésének igen magas százaléka a "tarhásokra" fordítódik: komputerébe be van táplálva, a hét melyik napján milyen szervezetet s mennyivel kell támogatnia. A kirándulás sem zavartalan: már a buszon megszólítja őket egy kaftános zsidócska, aki a Szent Betűk Lángoló Orma nevű jesiva (tanház) számára gyűjt. De még a természetben való gyönyörködésüket is megháborítják a tarhálók: egy izmos, kisportolt fiatalember a Természetbarátok Egyesületének nevében "koldul" tőlük. Majd végre magukra maradnak a hegytetőn, "élvezik a csendet és az ózondús friss levegőt", gyönyörködnek a tájban: "fűben gyíkok surranó cikázása, a fákon vidáman cikázó madársereg. /.../ A madarak egykedvűen repdestek a fákon, néha-néha fejünkre koppintva lágyan elomló baráti üzenetüket. Nem tarháltak. Fütyültek ránk." (Ki [nem] tarhál?)

Vajon nem ugyanez a középeurópai helyzet is?

Legérdekesebbek talán mégis azok az írások, amelyekben a "zsidóságról" mint létformáról, belső identitás-tudatának a tradícióban gyökerező alapjairól vall az író.

Mintegy "fényképsorozatot" készít egy ősi izraeli településről, ahol a történelmi idők kezdetétől mindmáig zsidó őshonosok élnek (Cfáti pillanatképek). E néhány ezer éves, ősi, patinás város "más mint a többi" izraeli település - ők a "szent hagyományok" őrzői. Meredek hegyi út vezet a városközpont felé (ami valójában nem is létezik, hiszen "Cfát egyetlen utca", amelyből rendetlen összevisszaságban tekeredő sikátorok nyílnak). Itt mindenki ismeri egymást; a házak ajtaja tárva-nyitva, még ha egész napra távol vannak is lakói: itt senki nem lop, nem él vissza mások bizalmával. Ha valakit keres netán egy "idegen", azonnal kis csoport verődik össze, barátságos útbaigazítást adni. Az író szállásadója - egy idősebb keleti törzsbeli férfi - királyi gőggel mondja: "a családom minden tagja itt született". Az utóbbi évtizedben ugyan a város peremén - a Kánaán hegyen - új sikunok is épültek, de ezek csupán közigazgatásilag tartoznak a városhoz; az őslakosok az új olékkal nemigen keverednek. Az étkezdék, falatozók kivétel nélkül magyar zsidók kezén vannak, akik pontos számlát adnak mindenről. "Az effajta üzletvezetés a XX. században már csak Cfáton dívik." Itt tarhálók sincsenek. A koldus az állomáson önérzetesen búcsúztatja a távozót: "Baj nélkül érkeztél Cfátra? Gondoskodj róla, hogy szerencsésen térj haza is!" S az író máris önként nyúl a zsebébe: örömmel adakozik.

A vallásos zsidóság mindmáig követi a tradicionális életforma előírásait. Egy 40 év körüli nyolcgyermekes tartalékos repülőszázados portréját rajzolja meg Felleg György, aki már felnőtt korában tért meg, egy szerencsétlenségből való megmenekülése következtében (Gildi). A Chábád-mozgalom tanai szerint él családjával, s igyekszik a Tóra 613 parancsolatát betartani. Szerinte "a zsidóság nemcsak vallás vagy nép, hanem elsősorban életforma. Aki teljes emberként akar élni, az ettől az életformától nem szakadhat el. Minden zsidónak két lelke és két akarata van! Szeretne jólétben élni, de ha ezt fáradságos munkával sikerül is elérnie, ezzel még nem szerezte meg lelki nyugalmát, mert hiányozni fognak neki a zsidóság szellemi értékei" (im. 87. p.).

Bár az író nem vallásos, néhány formális előírást még ő is követ: a mezuza pl. Izraelben egyetlen család ajtófélfájáról sem hiányozhat - így az övéről sem. A Bár Micva ünnepséget (a 13. életévébe lépő fiú felnőtté avatását) pedig még a teljesen vallástalan zsidók is megtartják. Olyannyira, hogy maga Ben Gurion, Izrael első miniszterelnöke, aki 1948-ban kikiáltotta Izrael államot, azt a tanácsot adta - részint ateista - ifjabb harcostársainak is, hogy ezt az ünnepet továbbra is ünnepeljék meg: "jót fog tenni a gyerekeknek, ha valami összekapcsolja a korábbi nemzedékkel" - a nevelés erkölcsi alapja így később is megmarad, ha a formalitások el is tűnnek. "A Bár Micva-szertartás nálunk nem csak egyházi aktus, hanem világi szempontból is helytálló választóvonal a gyerek- és a felnőttkor között. Ettől fogva a gyerekre hárul a felelősség az elkövetett bűnökért" (Rabbi Ben Gurion halachikus döntvénye, in. 248. p.). A zsidó vallás előírásainak általában életmód-szabályozó funkciója van, és a realitásokhoz közel állva "tanítanak" az egészséges életre. A Ros H&#ű;s&#ű;n&#ű; (a héber újév) id&#ű;pontjának eredeti értelme pl.: a nyári munkák befejeztével a termés betakarítása után a vetések megkezdéséig még arasznyi ideje maradt a gazdának a pihenésre, a munkaeszközök rendbetételére, az "új esztendei" munkák előkészítésére. "Igaz, hogy néha-néha még egy-két napra a chámszin (a forró sivatagi szél) lávája végigseper a tájon és perzseli a megkínzott testet, de ez már a nyár utolsó lobbanása, kimerültségét takarni igyekvő végső erőfeszítése. És aki mindezen szerencsésen túljutott, annak valóban elérkezett az újév és van mit ünnepelnie. És azt is megérdemelte, hogy beírassék az Élet Könyvébe."

Érdekes magyarázatot ad Felleg György arra is, hogyan viszonyul egy "valamirevaló zsidó ember" a kereszténységhez, a kereszthez - miért idegenkedik a jézusi úttól? Az író egy éjszakát töltvén vendégségben Magyarországon kamaszkori barátjánál, Káváson, egy "istenhátamögötti kis faluban" - a fekvőhelye fölött lógó feszülettel társalog, végiggondolván ama régi bibliai történéseket. Jézussal vitába szállva védelmezi népe pragmatikus álláspontját: "Barabás legfeljebb anyagi javainkat akarta bitorolni. /.../ Ön azonban szellemi értékeinkből akart kiforgatni bennünket, életformánk alapjait akarta megingatni. /.../ Hogyan fogadhattuk volna el az élettől elvont abszurd tanításokat (mint pl. "aki megüti egyik arcod, tartsd oda neki a másikat")? Nem, kedves Mester, két lábbal a földön álló, a szemet szemért, fogat fogért igazságszolgáltatását gyakorló, értelmes, józan, egészséges gondolkodású földműves népet ilyen kelepcébe nem lehetett becsalni. /.../ S az Ön igéi, lám, mind a ködbe vesztek azon a végtelenül hosszú úton, amely vérvádak, inkvizíciók és a vészkorszak hatmillió holttestéből faragott mozaikkockákból van kikövezve." Reggelre kelvén az író úgy érzi: nem maradhat tovább ez "ellenséges" házban. Pestre utaztában végig arra gondol: "A keresztet tulajdonképpen kezdettől fogva mi zsidók cipeljük városról-városra, országból országba, roppant vállal és fogyó erővel - immár 2000 éve!" (Éjjeli hitvita, i. m. 25-26. p.)

* * *

Bár Felleg György hazájától mintegy 50 éve távol élt, mégsem maradt ismeretlen az itthoni irodalmi körökben sem. 1997 februárjában a Magyar Művelődési Minisztérium a Pro Cultura Hungarica kitüntetést adományozta neki a héber-magyar költészet kölcsönös megismertetésében betöltött "hídépítő" munkásságáért.

2000. január 31-én - hosszas szenvedés után - elhunyt Felleg György. Több hazai és izraeli lap megemlékezett róla. A kirját-tivoni temetőben pihen, immár végleges hazájában, szeretett Melittájával. Lányuk, Felleg Judit, nem kis anyagi áldozattal megjelentette kétnyelvű héber-magyar verses kötetét (Tavaszi töprengés, Eked Kiadó, Tel-Aviv, 2000).

Költészete a magyar zsidóság egyik legfájdalmasabb lírai dokumentuma. Félig hazai gyökerekbe kapaszkodva, félig odakint a megélhetésért küzdve - nem érezhette igazán otthon magát Felleg György se itt, se ott. Szellemi habitusa Kassákhoz, a magyar kultúrához kötötte; ugyanakkor tudta, ha a kassáki eszményekhez ragaszkodik, a magát "szocialistának" nevező Magyarországon (sem a "rákosista", sem a "kádárista" rezsimben) nincs/nem lenne számára hely. Így inkább választott hazájában, Izraelben próbálta képviselni a kassáki eszmerendszert - sajnos, ott sem igazán eredményesen, hiszen a "kultúrájában forradalmasított személyiségre" ott is gyanakvással tekintettek. Így hát le kellett vonnia (neki is, mint itthon nekünk) a konklúziót: a társadalmi-gazdasági-hatalmi hierarchiába csak azok tudnak konfliktus-mentesen beépülni, akik a személyiség "kiteljesedésére" vonatkozó igényüket feladják/csonkítják. Vagyis: a benső teljesség összeegeztethetetlen a külső elismertséggel. Ez a felismerés voltaképpen a kassáki életmű "tanulsága" is. Az, aki többre becsüli az "igazságot", az őszinteséget, egyenességet, mint a hatalmat vagy a gazdagságot, ki is marad az élet javaiból. Ugyanakkor lelki erőforrás és büszkeség a számára, hogy semmilyen külső csábításnak nem engedett, s mindenfajta politikai nyomással szemben meg tudta őrizni szuverenitását.

Épp száz évvel Petőfi után, ugyanazon napon születni! - ez már önmagában is kötelez, legalábbis irányt szab egy költői ambíciókkal megáldott ifjúnak. Tamási Lajos Tolna és Somogy megye határán, Nagykónyi nevű kisközségben érkezett "újévi ajándék"-képpen paraszti sorban élő, nagyon szegény szüleihez. Anyai nagyszülei a szomszédos Értényben laktak, s igen fontos szerepet játszottak felnövekedésében, öneszmélésében, hiszen a nyarakat rendszeresen náluk töltötte. Később, mikor már a gyermekkor élményei tudatosodnak benne, ezt a szegényemberi világot vallja jellemformáló hátterének, emberi-erkölcsi mércéjének. Innen hozta küldetéstudatát, soha meg nem rendülő hűségét a mindenkori "alulra szorítottak" iránt. Legfőbb lelkiismereti gondja volt egész életében: értük - helyettük - miattuk szólni, az ő érdekeiket képviselni a Szellem birodalmában. Már ifjúkorában szorongva teszi fel magának a kérdést: "Beváltom-e félig is mind, amit megígértem, / elmondom-e híven a számbarágott szókat? /.../ Bárhova vet a sors, közöttük, értük állok. /.../ Egy zászló van, s alatta van a helyem. / Az vezet engem. / Mert sohasem öregszem, / ha sárgul is a keresztlevelem" (Egy zászló van).

Költeményeiből kirajzolódik előttünk egész életútja, hiszen azok belső lírai monológként épülnek egymásba, egymásra, s hitelesen tárják fel azt a folyamatot, ahogyan egy elkötelezett, nemes, kemény lélek végigélte-végigküzdötte a XX. század második felének minden gyötrelmes ellentmondását. Háttere ugyan a falu, de életszíntere a nagyváros, "a város pereme", munkásnegyedeivel, nyomorúságos életű kisembereivel.

A későbbiekben sokszor megidézi értényi emlékeit (Dunántúl, Őszi sorakozó, Értényi riport stb.) Nagyapja, a rabbiátus természetű, igen-igen tartásos Lencse István megkérdőjelezhetetlen példakép maradt számára mindörökre (Nagyapám, István napkor); nagyanyja, az aprótermetű, törékeny, de szívós, leküzdhetetlen lelkierejű Balogh Róza pedig az asszonyi jóság, szeretetteli gondosság szimbóluma volt számára még idős korában is (Nagymama, Dal a szülőföldről, A városi ősz, Szerda stb.).

Apja a XX. századdal együtt született, de annak csak a derekáig élt. Tizenhétévesen megjárta Doberdót, tüdőbetegen tért haza, később gyomorbajt is szerzett hozzá. Fiatalon alapított családot; Lajos után négy évvel második fia, Gyula is megszületett. Hogy az elviselhetetlen nyomorúságból kitörjön, 1928-ban családjával együtt nekivágott az ismeretlennek: "Egy káromkodással odahagyta / törött ásóját: egyre megy. / Fölült egy reggel a vonatra / és Erzsébetre érkezett". Egyetlen vágya - "hogy kertes házat szerezzen Erzsébeten" - persze nem teljesült: csupán a külváros perifériájáig jutottak, s a Klapka tér mellett, a Szondi utcában egy sivár mosókonyhában húzták meg magukat átmenetileg. A gazdasági válság éveiben "napszám-rabszolgaként" tartotta el övéit. Fia megrendítő, keserű életképek sorában idézi meg alakját már holta után. "Gyomorbajjal, rossz tüdővel / negyvennyolc hosszú éven át / naponta lett soványabb /.../ panaszolatlan, makacs száján / megakadt a lázadozó szó..." A Közvágóhídon mint szakképzetlen napszámos, udvart söpört, takarított; de legalább a megélhetésük biztosítva volt. Egyik péntek este kissé kapatosan érkezett haza, vért hányt, s kétségbeesett erőlködéssel, ziháló mellel rázta meg fiát: "Szabadulj innen, / nézd a vállam: / valaki megfojt, összenyom, / halottat hordok a ruhámban / leheletét meg rádhagyom". Fia megrendült: "Aki már férfit sírni látott / amint leroskadt vállait / rázzák belülről zuhogások / sorsunkról az tud valamit" (Apám, Munkások). Ahogy az évek telnek - múlnak, költőnk egyre inkább rádöbben: hajlíthatatlan gerincességét, makacs kitartását apjától kapta örökül - de ez talán "végzetét" is meghatározta: "Sokminden elhull, elmarad tőled az időben /.../ csak az nem múlik el, hogy apád fia vagy!" Sokáig azt remélte: őt ugyan nem tudja legyőzni az ellenséges világ - s lám: "most, hogy a csöndben / könyveid mellett könyökölsz, / gesztusaidban ráismesz már: / ez is, az is de ismerős, / ez a megállás, ez a farkas- / vita magaddal, meg az is, / hogy egy néma zenére hallgatsz; / meg aztán hulló hajad is..." (Húsz év után).

Édesanyja alakját - fiatalabb s idősebb korában egyaránt - rajongó melegséggel örökíti meg: "Anyám virágot hord szemében /.../ anyámért a harmatos rétek / tenyerén könnyes a virág, / kötényébe bújnak az őszi / dombok és fogják a kezét. / Álmában a kerteket őrzi, / fölötte a csillagos ég" (a Dunántúl c. ciklusból). Erején felül sokat dolgozott mindig fiaiért (úri házakhoz járt mosni a harmincas években, később pedig "csodálni való szívóssággal" a piacon vett használt ruhákat megvarrogatta - kimosta - szépen rendbetette, aztán árusította). Meséivel, dalaival varázsvilágba vonta be gyermekeit. "Szerettem mindig, ha nevet, / olyan, mintha harmaton lépnék / s gördülnek dombok és hegyek / lábam elé, marokszedőknek / dereka hajlik, puha nyár / öleld meg a marokszedőket, / szeresd és bújtasd el anyám". Nagyobbik fia arról álmodozott: a meseerdő rejtekében majd aranyágat talál, amellyel körülsuhintva minden nyomorúság eltűnik a földről, s anyját is megvigasztalja: "Az aranyágat megtalálom, / és senki másnak nem adom! / Legeslegszebbik levelének / leszedem színezüst porát / s amikor alszik nagyon mélyen, / behintem anyám homlokát, / mikor felébred, két szememnek / tükrében nézheti magát" (a Kiserdő c. ciklusból). Persze soha, a későbbiekben sem tudta fia mindazt visszaadni neki, amit szeretett volna; de ő azért nagyon boldog volt, hogy hazavárhatta a "meseerdőben" kóborló, álmait kergető idősebb gyermekét, aki - ha többet nem is tehetett - meghallgatta legalább minden gondját-baját (Panaszkodott anyám, a drága, Szerda stb.). Neki és öccsének - a későbbi híres futballistának - gyönyörű emléket állít költőnk az Öcsi c. versében.

A harmincas évek elején-közepén a két fiú - szülei nehéz sorsából még mitsem értve - naphosszat boldog-önfeledten játszadozott-futkározott-futballozott kis klottgatyában a hasonszőrű gyerekekkel Erzsébeten a Kakastó partján, fürödtek a náddal-sással körített tó-láncolat kellemes-hűvös, nem túl mély vizében (a Kakastó nagyjából a mai Jahn Ferenc kórház és környékén volt; az ötvenes években lecsapolták elmocsarasodott medrét, feltöltötték s beépítették a "szocialista" egyenépítészet magas házaival, megfosztva festőiségétől a tájat). Tamási az egykori vidám mese-világot - némileg "petőfies" modorban - meghitt közvetlenséggel jeleníti meg: "Kint laktam én a Klapka-téren mosókonyhában. / Szondi utca / vidám pora gyermekkoromnak / legkisebb gondjait is tudta. / Kakastó volt a tengerünk és / csónakunk a fűzfa-teknő / békát sütöttünk s fintorogva / fogott fülön a tisztelendő" (Kakastó). A gyermekcsínyek, a felhőtlen szabadság tiszta derűje formálta kedélyvilágát s alapozta meg lelki függetlenségét.

Később aztán, mikor már valamelyest gyarapodott a család, Erzsébet másik - módosabb - felére költöztek, a Gyár utcába (a Fegyvergyár környékére, a Határ út és az Akasztódomb közelébe), szoba-konyhás lakásba (ami akkoriban afféle "munkás-összkomfort"-nak számított). Az édesanya kis fűszerüzletet nyitott; fiaikat polgári iskolába járatták (ahova akkoriban inkább csak a jobbmódú iparosok adták gyerekeiket). Itt is csodálatos természeti táj vette őket körül (a Kis-Duna, közelben a Kiserdő). Sok-sok későbbi vers őrzi az önfeledt serdülőkor vidám emlékeit (a Kiserdő c. ciklus, valamint: Határ úton fúj a szél, A fegyvergyári Duna-ág, Dal az Akasztódombról stb.). Az első szimbolikus "próbatételen" is itt esik át költőnk, s mint a mesebeli "harmadik fiú", győztesen kerül ki a nehéz helyzetből. Egy aranyló nyári alkonyatkor két kis barátjával "a kormos Fegyvergyár alatt" megfogadják: "a Kisdunát most hármasban együtt ússzuk át". Az esti dömsödi hajó "épp elhúz a lángban csillogó habok között", a hullám dobálja őket - két kis társa középtájt megriad, visszafordul; ő viszont sírva-félve, egyedül is folytatja útját: "ittam vizet és békalencsét / nyeltem és elmerevedett / lábamra moszat, hínár hűvös / kígyója föltekeredett /.../ hanyatt vetődtem, aztán oldalt / próbáltam úszni, víz alatt / buktam előre, könyörögve / a szemközti partot, falat". Mire kétségbeesése tetőfokára hágott /volna/, már el is érte a célt - kijutva a partra, szinte belezuhant "az éles sáslapok kardjai közé" (Hárman voltunk). Ezt az egykori úszást akár sors-jelképnek is vehetjük: később ugyanígy küzdött az árral, ugyanígy elmaradtak mellőle társai, visszafordulván, beletörődvén, hogy a "túlpartra" átjutni nem lehet. S hogy mégis lehet - ezt sugallja egész életműve.

A polgári iskolában intenzív szellemi hatások érik - amint erről maga vall egy későbbi interjúban (Pacsek Józsefné: Interjú Tamási Lajossal, 1983. - PIM Hangtár). Mohón olvasni kezd. Eleinte a "filléres füzetek" divatos történelmi regénysorozatát, A néma koldus titkát - Napóleonról, majd Tolnai Világtörténelmének VIII. kötetét lapozgatja, ami "véletlenül" megvan nekik otthon - a francia felvilágosodásról és a forradalomról. Óriási élménye Tolsztoj Iván Iljics halála, - már ekkor eldönti, hogy ő nem ilyen "üres" életet kíván élni. Tanárai között akad néhány kiváló, mind szakmai felkészültség, mind emberség tekintetében (egyikük-másikuk emlékét versei is őrzik). Irodalomtanárnője szavalókórust is vezet, Arany-balladákat, Petőfi-verseket adnak elő (költőnk 100 Petőfi-verset tud könyv nélkül!). Az utolsó évben Féja Géza tanítja nekik a természetrajzot (akit a Viharsarok c. szociográfiája körül kialakult botrány miatt "büntetésből" helyeztek ide egy évre). Miután első verseit megmutatja neki, a tanár úr őt nevezi ki az irodalmi önképzőkör elnökévé. Völgyi igazgató úr pedig nagyon megdicséri, megöleli társai előtt azért, hogy munkásfiú létére oly kiválóan tanul. Ez öntudatot és bátorságot ad neki, s nyilván közrejátszik abban, hogy a négy polgári elvégzése után különbözeti vizsgával a pesterzsébeti Kossuth gimnáziumban folytatja tanulmányait.

A munkás-sorsból kiemelkedni vágyván, ismeretekre szomjazva - "mint egy kis Julien Sorel", ahogy később jellemzi önmagát - nekivág a "nagyvilágnak". A katolikus gimnáziumban azonban már több megaláztatás éri - ide ugyanis elsősorban a középosztálybeli főtisztviselők gyerekei járnak, s ő egyszerű ruházatával, modorával kirí az "úrifiúk" közül. Idegennek érzi az elegánsan öltözködő, kissé merev tanárokat is - nem akar hasonulni ebbe a világba! Így hát plebejus mivoltát dacosan vállalva, kisebb-nagyobbfokú lázadást is megenged magának. Éltető igazgató úr egy ízben gúnyosan kérdi tőle: "Minek is tanultok, proletárok?" Ő majd csak jóval később válaszol, versben: "Megértettük szó szerint akkor, / mit ér a proletárgyerek /.../ Azóta már nőttek a lányok / férfiak lettek a fiúk - / mondhatja még a Miatyánkot / úgyis csak a pokolba jut" (Kiserdő c. ciklus). Bár már nem színjeles tanuló, de irodalomból osztályelső; itt is önképzőköri elnök, sokat olvas, rendszeresen jár a Szabó Ervin Könyvtárba, így osztálytársai előtt nagy tekintélye van. Hittan-tanárával - aki egyben levente-oktatójuk is - többször ugyancsak vitába keveredett (nem szeretett ministrálni), s minden erejével azon volt, hogy legalább lelki függetlenségét megőrizze vele szemben ("ezek engem fogságba akarnak ejteni" - gondolta, és nem adta meg magát). Az utolsó évben azonban itt is némi elégtételt kap a Sorstól: lelkes, jólképzett fiatal irodalomtanár kerül hozzájuk, aki igen sokra értékeli az ő tájékozottságát, Petőfi- és Ady-rajongását. Dr. Lakatos László ismerteti meg őt József Attila költeményeivel (akit a XX. század Villonjának tart), kötettel is megajándékozza, sőt lakására is meghívja beszélgetésre. Érettségi után (1941) jó barátságba kerülnek egymással, majd 1945/47-ben közösen szerkesztik a Külváros c. pesterzsébeti lapot - együtt Földeák Jánossal és Kovalovszky Miklóssal.

Érettségi után Tamási Lajos átmenetileg szellemi szükségmunkásként helyezkedik el az OTI-nál, hisz megfelelő állást nem kap. Majd 1942-ben a bölcsészkarra jelentkezik, hogy elkerülje a sorozást. Föl is vennék, de szülei nem tudják vállalni a taníttatás költségeit. Egyik barátjával, Molnár Gézával a MÉMOSZ-ba jár Szabó Dezső-estekre; itt itatódik át erős német-ellenességgel. Ekkor már felerősödtek a nyilas-mozgolódások is, napirenden voltak a "zsidó-verések", s bár ő nem volt az, egyik este suhancok fogták körül - megverték volna, ha valamelyikük fel nem ismeri: "nem zsidó ez, csak a napszámos fia!" Ez a kis "kaland" örökre beivódott lelkébe s védetté tette mindenfajta "kisebbségi" megkülönböztetéssel szemben: "engem akkor vert ki a hőség / először és arcomra szégyent / lökött a méltatlankodó / szabadkozás, hogy elnézést, mert / tévedtek..." Ekkor tudatosodik benne: "mindegy, akárki volnál, lennél, / úgyis csak rádkerül a sor, / ha van külön jel, légy nyugodt, hogy / listára kerülsz valahol..." (Szégyen). Érthető hát, hogy semmiképp sem akart fegyvert fogni a németek, a nácizmus oldalán.

Egyik volt osztálytársa, Mokres József édesapja - aki a Dunai Repülőgépgyárban dolgozott - fiával együtt őt is beviszi a gyárba (ugyanis I. osztályú hadiüzem lévén, az ott dolgozók mentesültek a katonai szolgálat alól). Mokres bácsi szervezett munkás volt, az ellenállási mozgalom tagja; két idősebb fiával (János, Béla) rendszeresen hallgatta a londoni és a moszkvai rádióadásokat. Az ő hatásukra lép be Tamási a KIMSZ-be. 1944 őszén már közeledik a front, az 1923-as korosztályt is mozgósítják - különösképpen figyelve a leventeoktatásban részesültekre. Így hát Tamási sem térhet ki a sorozás elől - "beválik" természetesen. Csakhogy mielőtt teherautókra raknák őket (hogy Győrbe vigyék, katonai kiképzésre), Molnár Géza barátjával együtt sikerül megszöknie. Ezek után bujkálniok kell, hiszen városszerte nyüzsögnek már a nyilasok. A Határ úti erdőn át Budára mennek, s egy hatalmas bérház pincéjében húzzák meg magukat, ahol a Mokres-fiúk is rejtőzködnek (akik később majd Vác felé továbbmennek, de mindhármukat agyonlövik még menekülés közben, méghozzá tévedésből - az oroszok!). Időközben megkezdődik Budapest bombázása, majd 1945. jan. 13-án megjelennek az első orosz katonák - a város fellélegzik: a megpróbáltatások időszaka végetért!...

Költőnk versben örökíti meg ezt a feszült, izgalommal teli korszakot: "Pincében voltam három hosszú / hónapon át. Budapest fölött / golyózáporba bújt az ég és / gránát-esőbe öltözött / az Epreserdő, s egy napon, / csütörtökön, a téli este / csupa virág lett. Fütyörészve / futottam haza Erzsébetre, / azóta vagyok szabad ember..." (Pesterzsébet II. rész). Úgy érezte magát, mint aki halálos betegség után új életre született. "Mikor a háborús bolyongás / nehéz útjáról hazajöttem / a szomszédok az utca végén / sorba' megálltak körülöttem. / Holt-híredet beszélték, öcskös, / mondták, s öleltek felderülten. / Nem szóltam, de tőlük is jó volt / hallani, hogy megmenekültem /.../ Aztán megálltam szíven ütve: / néztem, ahogy lobogva futnak / harsognak a pünkösdi rózsák / pedig ők még halottnak tudtak..." (Hazatérés). Az Élet tehát nélküle is ment volna tovább...?!

A város lassanként újjászületik, életremény tölti meg /újra/ az emberek szívét... Hajnalban mindenki munkába indul, a vonatok vígan tolatnak, szaladnak a villamosok, kezdődik az újjáépítés. A falvak is megélednek: "Cuppognak a tavaszi sárban / csizmák a zengő réteken / osztják a földet Barnaháton / karót hegyeznek Kishegyen / ujjongó sűrű szél szorítja / a patakok tükrös vizét, / tavacskák hátát bodorítja / és kergeti a napsütést" (Napsütés c. ciklus).

Természetesen - a későbbiek ismeretében - ma már kissé sematikusnak érezzük ezt a boldog ujjongást. A költői képek "petőfies" egyszerűsége, a verselési mód népdalszerű tisztasága, az egyértelmű, kétely nélküli lelkesültség egyáltalán nem előlegzi a későbbi Tamási-vers komplexitását. Mégis úgy kell e költeményekre tekintenünk, mint amelyek a korhangulatot hitelesen rögzítik, s lehetőséget kínálnak ahhoz, hogy megértsük: miért zuhant aztán néhány esztendő múltán olyan mélypontra az ország, s az ún. "fordulat éve" után, 1948 derekától miért érezte megcsalatva magát a szocializmus eszmekörének belülről, lelkében és élethelyzeténél fogva is elkötelezett népi értelmiség. Maga Tamási így tekint vissza e lázas korszakra a rendszerváltás távlatából: "Mi, akkori fiatalok nem gondoltuk, hogy gumibottal meg hóhérkötéllel fogják építeni a leghumánusabb társadalmat! /.../ 1945-től kezdve azt hittem, hogy itt egy új, emberséges világ épül. Hogy most jön a mi időnk." 1946-ban, mikor a háborús bűnösöket felelősségre vonták, még ő is úgy gondolta: az emberekben akkora az elkeseredés és szenvedés a háború miatt, hogy "itt és most" mást tenni nem lehet. Később azonban, mikor már a "törvénytelenségek" időszaka következett, és hithű, becsületes kommunistákat is elhurcoltak, megingott bizalma az ország vezetésében. De még mindig hitt az Eszmében, s megpróbált korrigálni a hatalmi gyakorlaton (úgy vélte, politikai tévedésekről van szó). Az '56-hoz vezető út, s az azt követő megtorlás azonban rádöbbentette: maga az Eszme (is) csődöt mondott - mert amit tűzzel-vassal, véres diktatúrával lehet csak megvalósítani - az jobb, ha egyáltalán nem valósul meg. A Kádár-korszakban úgy érezte: az Eszme végképp felfalta önmagát (Győrffy Miklós: interjú Tamási Lajossal, 1990. - kézirat). Ezért tartotta magát távol nemcsak a politikától, hanem az irodalmi közélettől is. "Alkudni" nem volt hajlandó soha...

A koalíciós évek a szabadság és a társadalmi felemelkedés lehetőségét kínálták az addig esélytelen rétegek számára. Tamási ilyen értelemben is szimbolikusnak érezte a maga személyes sorsát: sokak vágyát akarta költészetében kifejezni; a külváros lakóit szerette volna képviselni magasabb síkokon (Külvárosok c. ciklus, 1945). Eszmetársaival ezért szerkeszti a MADISZ "védnöksége" alatt a Külváros c. lapot, ahol saját első versei is megjelennek (az ugyancsak pesterzsébeti Kárpáti Kamil és Csillag Tibor neve is itt tűnik fel először; ők majd Holnap címen indítanak irodalmi lapot). Gaál Imre és Rátkay Endre - leendő híres festőművészek - szintén a körükhöz tartoznak, s egy rövid időre úgy tűnik: Erzsébeten virágzó szellemi élet van kibontakozóban (hogy aztán a Történelem süllyesztőjében évtizedekre eltűnjön minden kezdeményük, s börtönre vagy hallgatásra ítélve, mellőzöttséggel fizessenek mindannyian ifjúkori álmaikért!). A "fordulat évében" felszámolják az erzsébeti művészek minden publikációs fórumát (persze ez csekélységnek tűnik ahhoz képest, hogy az Újholdat, valamint Kassák lapjait - Alkotás, Kortárs - majd 1949-ben a "népiek" folyóiratát, a Választ is betiltják, Füst Milánt, Hamvas Bélát, Határ Győzőt, Kassákot, Kodolányit, Németh Lászlót, Pilinszkyt, Szabó Lőrincet, Szentkuthy Miklóst, Tamási Áront, Weöres Sándort és az "újholdasokat" stb. kiszorítják a szellemi életből).

Tamási Lajos ezekben az években visszafoghatatlan érdeklődéssel veti rá magát a könyvekre. A világirodalom klasszikusai közül Zola, Balzac, Anatole France, Lev Tolsztoj, Solohov művei hatnak rá elsősorban. A magyar irodalmon belül a Tolnai Lajos - Móricz Zsigmond - Németh László - vonulat alakítja szemléletét, s miután volt tanárai (Féja Géza, dr. Lakatos László) a népi irodalom iránti érdeklődéssel oltották be, a szociográfiák körében is igyekszik alaposan tájékozódni. Úgy véli: a népi demokratikus társadalmi berendezkedést tollával is "szolgálnia" kell, mert ez az ország felvirágoztatásának egyedül lehetséges útja-módja. Ars poétikáját is ilyen irányú elkötelezettsége határozza meg: "A verset szerszámként fogom: / hajlik és harcol velem, / sarló, kalapács rokonom, / kék ég a műhelyem. /.../ A költő álljon - mondom én - / zászlónak föl a szélben, / új harcban, új Petőfiként / ellenség rossz tüzében" (A harmadik szerszám). Ez az ars poétika jól illeszkedik a korszak jelszavához ("Lobogónk: Petőfi"), és semmivel sem sablonosabb, mint a korabeli, Sztálint és Rákosit éltető költői kórus harsogása.

1948-ban Tamási mint pártmunkás a BM-hez kerül, a közigazgatási szférában dolgozik; de egyre rosszabbul érzi itt magát (nyilván akarva-akaratlan tudomást szerez az ekkor már javában folyó koncepciós perekről). 1950-ben, a Rajk-per után többedmagával eltanácsolják, s ő az Írószövetség pártszervezetéhez kéri át magát. Csakhamar megjelenik a Szépirodalmi Kiadónál - Illés Endre és Vas István gondozásában - korábbi verseiből összeállított első kötete (A harmadik szerszám), amelyet József Attila-díjjal jutalmaznak. 1950-53-ban ő az Írószövetség elnökségének titkára, s mint a parasztság sorsa iránt is fogékony "munkás-költő", az ekkoriban szervezkedni kezdő erős népi szárnyhoz csatlakozik (Benjámin László, Cseres Tibor, Erdei Sándor, Fekete Gyula, Földeák János, Gereblyés László, Gergely Mihály, Kónya Lajos, Kuczka Péter, Major Ottó, Molnár Zoltán, Sipos Gyula, Szüdi György, Varga Domokos, Vészi Endre stb.). Szó sem volt ekkoriban "urbánus - népi" megosztottságról; az ekkor már neves-tekintélyes Déry Tibor, Kolozsvári Grandpierre Emil, Örkény István, Tamási Áron, Vas István, Zelk Zoltán stb. is velük rokonszenvez, hozzájuk áll közel (nem az ún. "moszkovitákhoz", a Hatalom embereihez). A lakkírozó és sematizáló "szoc. reál" (a Szovjetunióból hazaszármaztatott "szocialista realizmus") ellenében - amelyet ekkoriban Révai József és sajnos, Lukács György is tűzzel-vassal elterjeszteni kívánt, miközben fennhangon minduntalan a "sematizmus"-t ostorozták! - ők valódi tényfeltáró, szociografikus jellegű "valóságirodalmat" próbáltak teremteni, amely feleszmélteti a népet és ráébreszti a politika szereplőit arra, hogy mit vár tőlük a nép. Persze, ez az egész küzdelem /is/ illuzórikus volt, hiszen Rákosi és a pártvezetés tudván tudta, hogy mit vár a nép, csakhogy ők szándékosan Moszkva utasításait követték, és egy nép-idegen, "kiszolgáló" irodalmat szerettek volna látni maguk körül, amely totalitárius politikai gyakorlatukat népszerűsíti. Így hát természetesen szó sem lehetett megbékélésről a népképviseletet vállaló írók és a Hatalom között.

Kolozsvári Grandpierre Emil így emlékszik vissza az ifjú Tamásira: "Abban az időben mindenki mindenkire gyanakodott", érthető hát, hogy Tamásit is "szinte tapintható gyanú fogadta, hiszen a Belügyből jött" ("sokan úgy vélekedtek: onnan küldték a nyakunkra"). Azonban "amilyen vastag volt ez a gyanú, olyan gyorsan szétfoszlott; mint a nap a felhőt, úgy törte át Lajos kristálytiszta, őszinte, becsületes lénye a gyanakvás légkörét. Még meg sem melegedett a szövetségben, máris megszerettük. Gyorsan tájékozódott az Írószövetség dolgaiban, távol tartotta magát a klikk-szellemtől, jó ösztönnel ismerte fel a tehetségeket. Csakhamar mindenki megbízott benne..." (Arcvonások, in: Tamási L.: Hazatérés c. posztumusz kötetében, a Tiszteletadás c. részben; Bp. 1993. 253-54. p.). Major Ottó hasonlóképpen főhajtással szól róla: "A Belügytől jött, fiatal munkásköltő, nevét csupán néhányan ismerték - akkor publikálta első verseskötetét. /.../ Emberi tisztaságával és tisztességével, közvetlen és őszinte viselkedésével hamar megnyerte társait. /.../ A Szövetség történetének legizgalmasabb és legdrámaibb korszakában - 1953-56-ban - bizonyságot tett róla, hogy igaz ügyet képviselni csak etikus magatartású és erős jellemű ember képes" (A tisztaság dicsérete uo. 256-57. p.). Tamási Lajos második kötete (Munkások, Szépirod. K. 1952), amelyben öneszmélésének folyamatát, tágabb értelemben vett sorstörténetét örökíti meg áradó, széles sodrású, mívesen csiszolt ciklusok sorozatában (Dunántúl, Kiserdő, Munkások, Csillag, Napsütés, Vonatok, Őrségen), ugyancsak elnyeri a József Attila-díjat. A korszak népi értelmiségének útja rajzolódik ki benne szimbolikusan: a szinte "mesebeli" kimelkedés az alulra-szorítottak életviszonyai közül, a "legkisebb fiú" győzelmes térhódítása az új társadalomban, aki a perifériák lakóiban szunnyadó természetes lelki tisztaságot és erkölcsi igényességet hozza magával, és aki - történjen bármi - hű marad ahhoz a közeghez, amelyből útjára indult. Épp ez a hűség vezeti az első kételyek felé.

1952 nyárvégén szembesül első ízben nyíltan a vidék valós helyzetével. Cséplés után néhány napot tölt falun, s megdöbbenve tapasztalja: a parasztok dühödt nekikeseredéssel szidalmazzák Rákosit, lázonganak a "padlások lesöprése" miatt. "Egy vészterhes éjszaka képével indultam vissza - emlékezik később (Kónya Lajos sorsát megidézve temetése alkalmából - kézirat, részletei megjelentek: Megkoloncolt sólyom ÉS 1982. aug. 13.). - Hajnalban valaki felgyújtotta a tanácselnök szalmakazlát, s az egész fölbolydult falut bevilágította a magasra csapó s ellobbanó lángcsóva". Mint egykoron az Ady-megénekelte "grófi szérűn". Egy falusi gyűlésen c. versében pedig azt a kínos néhány percet örökíti meg, amikor ő - mint "pesti szónok" - az elnökségben feszengve néz alá a parasztokra, akik "hallgatagon, / köhécselésbe, pipafüstbe / húzódva figyelték a szót", s érezte, milyen távolra került tőlük ("idegesen rángattam közben / a lángoló drapériát"). Majd otthon, Értényben éli át az igazi döbbenetet: nagyszülei /is/ éheznek! "Annyijuk se volt, hogy csak kenyérrel / kínáljanak, tördelte két kezét / öreganyám, hogy röstelli /.../ rántottleves volt csupán az ebéd". Költőnket a szégyen mardosta: "kerestem a lélek és az emberség szavát / éreztem, hogy valaki rám szól nyersen, /.../ rendelkezik, büntet az én nevemben / s én hallgatok és úgy megyek haza / Erzsébetig, hogy fegyverropogásként / kísér el a szív robaja" (Egy estém otthon - a cím nyilvánvalóan szándékos visszautalás a Petőfi-versre).

Ezeket az első jelzéseket azonban még nem vette egész komolyan, illetve nem általánosította őket. Azt hitte: "múló zavarokról van szó". "Jóhiszeműségünk, ostobaságunk, tudatlanságunk, önámító reménységünk a forradalomban megállítottak a végiggondolásban - emlékezik később. - Eltitkolt aggályainkat magunk ellen fordítottuk, és a kör bezárult." Aztán egy fogadáson Rákosi mintegy véletlenül, futólag odaveti neki: "Úgy hallom, hogy maga még nincs megpatkolva... Csakhamar segítünk magának!" S 1952 őszén pártfőiskolára küldik - az Ajtósi Dürer soron levő Oktatási Központban végez el egy tanévet. Paradox módon épp itt döbben rá: valóban nagy baj van! - az eszme és a gyakorlat végzetesen különvált egymástól. Révai az Előadói Iroda rendteremtő eligazításán 1952 szeptemberében arra figyelmezteti az írókat, hogy kétségeiket nem szabad kifejezniök: "a megtántorodás az eszmei gyöngeség jele". A napi-politika igazolására, közvetlen szolgálatára akarta őket rászorítani, miközben a társadalmi elkeseredés egyre inkább nőtt (Győrffy M.: id. interjú).

1953. márc. 5.-én megérkezik a hír: Sztálin meghalt... Az egész ország fellélegzik. A Szovjetunióban megindul az "olvadás" (amit Ilja Ehrenburg híres regénye megrázóan örökít meg). "Az a politikai földrengés, amely 1953 nyarán megrázta az országot - folytatja az emlékezést Tamási (uo.) - egyszerre zavarral és örömmel töltött el bennünket. Úgy éreztük, hogy ki nem mondható kétségeinkre is választ találhatunk, s ma már érik az a reális megítélés, hogy az egész magyar munkásmozgalom, a szocializmus nagy ügye történelmi alkalmat és lehetőséget kapott, hogy megújítsa önmagát, fölszámolja az ellentmondásokat, megszüntesse és jóvátegye az eddig csak suttogva emlegetett, de nyilvánvalóan durva törvénysértéseket". Természetesen, ekkor még a reformkommunista írók egyikének hite sem rendült meg a szocializmus eszméjének megvalósíthatóságában, csupán a politikai gyakorlatot szerették volna korrigálni.

1953. jún. 13-án Moszkvába rendelik a magyar párt- és állami vezetőket. Rákosit, Gerőt teszik személyesen felelőssé a Magyarországon kialakult helyzetért ("a rendszert népi fölkelés fenyegeti"). Rákosit utasítják, hogy adja át a miniszterelnöki posztot Nagy Imrének (az MDP főtitkára azonban ő marad - így bizonyos értelemben "kettős hatalom" jön létre). Az MDP Központi Vezetősége (továbbiakban: KV) jún. 27-28-ai ülésén meghirdeti "az új szakasz" politikáját (részleges amnesztia a politikai foglyoknak, az internálótáborok feloszlatása, enyhülés a parasztpolitikában, az iparosítás ütemének csökkentése, a koncepciós perekben elítélt kommunisták rehabilitációjának megindítása stb.). Júl. 4-én megalakul a Nagy Imre-kormány (csakhogy a Szovjetunió továbbra is fenntartja az ún. "kézi vezérlést" Gerő Ernő miniszterelnök-helyettes és belügyminiszter révén). Az Írószövetség reformkommunista és népi elkötelezettségű tagjai egyöntetűen felsorakoznak Nagy Imre programja - az "emberarcú szocializmus" ügye - mellett. Az ún. "íróellenzék" (melynek legismertebb tagjai Aczél Tamás, Benjámin László, Déry Tibor, Háy Gyula, Kónya Lajos, Kuczka Péter, Lukácsy Sándor, Méray Tibor, Tamási Lajos, Zelk Zoltán) élesen fellép a resztalinizációs törekvések ellen. Voltaképpen ők vállalják a legnagyobb kockázatot (belülről szembeszállni a diktatórikus hatalommal, amikor az még ereje teljében van!), hisz bármikor lecsaphat rájuk is a bárd... Az Írószövetség elnöke Veres Péter lesz, titkára Erdei Sándor, párttitkára pedig Tamási Lajos - mindent megtesznek azért, hogy az új reformpolitika számára szilárd bázist teremtsenek (v. ö.: A XX. század krónikája, Officina Nova K. 1994. 777-786., ill. 802. p. - valamint: Pomogáts Béla: Irodalmunk szabadságharca 1956. - Gondolat K. 1989. - Előzmények c. fejezet).

* * *

Tamási Lajos költészete megfrissül-megpezsdül, új színekkel gazdagodik ezekben az években. Versei mint "kürtszó" harsannak, s mint hajnalonta a gyárkürtök, ébresztenek, tevékenységre szólítanak (Kürtök, Fejem fölött már derűs éggel, Sólyommadár stb.). Életképek sorában mutatja be a szívéhez oly közelálló kisembereket, azoké minden együttérzése, akiket mindig megaláztak a történelem során (Öreg Kovács, Kék Sandri, Öreg munkás temetésén, Magvető, Búcsúpohár, Dal az aratóknak, Az első villamoson stb.). 1955-ben megjelenő kötetét (Dal az ifjúságról) áradó, erős zeneiség, játékosság, könnyed derű jellemzi. Akad persze egy-két sablonosabb vers is benne (az "osztályharc" zsargonjával átszőve, mint pl. A kiáltvány, Taggyűlésen stb.), de az üde, muzsikáló sorok többnyire feledtetik a meg-megdöccenő szólamszerűséget.

Személyes élete is virágba borul ezekben a tettvággyal, lendülettel teli években. 1953 tavaszán ismeri meg az akkor friss-diplomás, húszesztendős Radich Magdolnát, aki egy szép napon az Írószövetségbe visz levelet a Művelődésügyi Minisztériumból. Az ifjú párttitkár rögvest beleszeret (kettejük elementáris erejű találkozását leheletfinom érzékletességgel Benke László örökíti meg Sértők és sérültek c. regényében, Hét Krajcár K. 2001. - 314-17. p.). A hirtelen fellángoló szerelem poétikus varázsát több dal-könnyedségű vers is őrzi. "Neved mögül / valaki szólít / hangodban kék ég / fodrozódik / s gondolatom mögött talállak / hetek óta vagyok nálad / anélkül, hogy bevallanálak" (Könnyebb vagy a mosolygásnál). Vagy: "Muzsikaszó vagy a szívemben /.../ varázsütés van a szemedben / s olyan fényesség ölel engem, / hogy csupa ezüst, arany a szívem" (Muzsikaszó). A fellobbant szerelemből csakhamar házasság lesz (az esküvő - a kor "divatjának" megfelelően - sebtiben zajlik: a tanúkat az utcáról kérik fel). Zugligetben, a "hegyen", egy vadregényes kertes házban találnak otthonra (Alkony u. 5.) - köröskörül zúgó erdő, örökzöld fenyőfákkal, a kertben dúsan pompázó meggy- és cseresznyefák, virágzó jázminbokrok. Közös boldogságuk színtere ez a "mesebeli" ház, az Örökkévalóság sűrűsödik itt a Pillanat csodájában. "Mert az úton a lomb közt / éppen szíveddel szemközt / a jázminbokor fényben / gyönyörű asszony jött". Magdus egy életre jegyezte el magát vele, bár sejtette: nem lesz könnyű sorsa a "piros futó" mellett, aki nem tud, nem akar hosszasan időzni, megpihenni hófehér, "könnyű, meleg" szirmain. A "futó" (itt kettős értelmű szó: futó növény, illetve az örökké álmai-eszméi után futó költő) kérleli: "Jázminbokor, légy nekem az / édes irgalom / ha megállok: összeomlok / magam elhagyom, / ne köss meg nagyon / valamit még, valamit még / el kell mondanom..." (Mert az úton a lomb közt...). A kérés meghallgatásra talált: felesége mellett a költő "szabadon" járhatta-futhatta a maga göröngyös útját, s bár az csakhamar vesszőfutássá változott, Magdus jóban - rosszban kitartott mellette...

Első lányuk, Anna születését (1954 június) költőnk ujjongó ciklussal ünnepli - csak úgy árad belőle az apai büszkeség, gyöngédség: "Naphosszat lábujjhegyen járunk / hogyha beszélünk: suttogunk. / Kéthónapos parancsnokunk / már nagy fegyelmet tart minálunk" (Kicsi még a mi lányunk). Aztán alig két év elteltével (1956 május) megszületik második kislányuk, Juli is - akit ugyanolyan féltő-óvó szeretettel vesz körül. Neki is ír majd később egy kedves "tanmesét" a róka-ravasz világról (Esti mese Julinak). Az otthon: menedék költőnk számára, ahol - ha harcaiban megfárad - védelmet, szeretetet, szilárd hátteret talál (Szorít engem az idő, Betegség, Küzdő napok stb.).

A "hegyen" költőtársak népes csapata veszi körül. A közelben lakik Devecseri Gábor, Kis Ferenc, Kónya Lajos, Koczogh Ákos, Sipos Gyula, Szabó Pál, Varga Domokos stb. A családok össze-összejárnak, segítenek elviselni egymásnak a megélhetés szempontjából korántsem könnyű éveket. Költőnk nem feledkezhet bele a magánélet csöndes lírájába - s bár "szívében egy halk szavú, nyílt hegedű szól", tudja: felelősséggel tartozik népének és az országnak mindazért, ami történik. A tennivalók mindinkább sűrűsödnek, s mintha lassan-lassan felderengene a kibontakozás útja is. A kulturális élet fellélegzik egy rövid időre Révai visszaszorítása következtében (a korszak politikai harcairól, a Nagy Imre-kormány eredményeiről lásd: A XX. század krónikája, 786-802. p.).

1954. júl. 7-8-án az Írószövetség közgyűlése megvitatja a Szabad Nép márc. 15-ei számában közzétett irodalompolitikai célkitűzéseket (az irodalom legyen a "népsorsban - nemzetben" való gondolkodás letéteményese, ne várjanak tőle közvetlen politikai szolgálatot stb.). A közgyűlés jóváhagyja az azt megelőzően hozott személyi változásokat: Veres Péter marad az Írószövetség elnöke, Erdei Sándor a főtitkára, mellette Aczél Tamás és Urbán Ernő a két titkár. Ekkor már Tamási Lajos a párttitkár. A vezetőségbe bekerül néhány - addig háttérbe szorított - jelentős író is (pl. Nagy Lajos, Németh László); viszont Sinka Istvánnak és az Újhold körének "rehabilitálását" visszautasítják (v. ö.: Rainer M. János: Az író helye - Viták a magyar irodalmi sajtóban 1953-56, - Magvető K. 1990. 106-115. p).

1954 augusztusában Nagy Imre kezdeményezésére megalakul a Hazafias Népfront - ami egyértelmű nyitás a demokratikus/abb/ közélet felé. Az Írószövetség novemberi párttaggyűlésén Tamási Lajos a referendumában átfogóan vizsgálja az 1953 előtti irodalompolitika elvi és módszertani hibáit (a diktatórikus pártirányítást téve felelőssé az irodalmi sematizmusért). Ezt az irányvonalat támogatja az Irodalmi Újság (a továbbiakban: IU) is (v. ö.: Rainer M. J. i. m.: 130-36. p.). 1954 decemberében Veres Pétert és Tamási Lajost küldi ki az Írószövetség a szovjet írók II. kongresszusára, ahol már érezni lehet a politikai változások előszelét. Tamási feljegyzése szerint az egyik felszólaló - szembefordulva a hamis "szoc. reál"-doktrinával - nyíltan hangoztatta: "Az irodalomnak nem az a feladata, hogy áltassa, hanem hogy eddze az embert!" (lásd: Kónya Lajosról írt visszaemlékezése - kézirat). Az Írószövetség elnökségi pártcsoportjának 1955. jan. 14-ei tanácskozásán Tamási beszámol írótársainak a kongresszuson elhangzottakról, s hangsúlyozza: "leleplező" irodalomra van szükség, a hibák feltárása a legfontosabb feladat.

Csakhogy a legfelső pártvezetésben már 1955 koratavaszán megkezdődik a "visszarendeződés" (azaz a Nagy Imre által képviselt reformfolyamat visszaszorítása). A KV 1955. márc. 2-4-ei határozata elítéli a Hazafias Népfront "nacionalista" jellegét, s Nagy Imrét teszi felelőssé a jobboldali nézetek térhódításáért. A KV ápr. 18-ai ülésén aztán súlyosan megbélyegzik, leváltják, s Rákosit visszahelyezik régi hatalmába (v. ö.: A XX. sz. krónikája, 802-804. p.).

De a reformfolyamatot ekkor már nem lehet rendeletekkel feltartóztatni! Tamási az Írószövetség MDP-aktívájának 1955. márc. 22-ei ülésén elismeri ugyan a "jobboldali veszélyt", de határozottan leszögezi: "Nem szeretném, ha az irodalompolitika gyakorlatában olyan időszak következnék, amelyik a KV határozatait rosszul értelmezve szót emelne minden olyan mű ellen, amely hibákra, negatívumokra mutat rá" (Rainer M. J.: i. m. 163. p.). Hiszen az irodalomban egy "új reformkorszak" van kibontakozóban! Sorra jelennek meg a társadalom belső keresztmetszetét, a népellenes hatalom természetét máig érvényes hitelességgel átvilágító művek (Déry Tibor: Niki, Háy Gyula: Varró Gáspár igazsága, Kuczka Péter: Nyírségi napló, Sarkadi Imre: Igazság). Az Új Hang, az IU, sőt a Magvető Kiadó is az új szellemiség élére áll, természetesen intenzív támadások közepette - aminek szócsöve részint a Csillag c. folyóirat volt, de még inkább a pártsajtó, különösen a Szabad Nép. A KV-ben az a lesújtó vélemény alakult ki, hogy az Írószövetség "ellenforradalmi" gócponttá vált. Az új kormány népművelési miniszterhelyettese, Kállai Gyula - aki maga is saját bőrén tapasztalta meg Rákosi börtöneit - kezdetben támogatta, de azután fékezni próbálta az irodalom "szabadságharcát", félvén, hogy az alágördülő lavinát nem lehet majd megállítani.

Tamási Lajos Most küzdöm végig c. verse az IU 1955. aug. 20-ai számában megrendítő őszinteséggel vall kínkeserves, "széllel szemben" vívott harcukról, saját vívódásairól. Már-már megkérdőjeleződik benne az Eszme igazsága is, hiszen az önnön ellentétébe fordul, ha csak tűzzel-vassal lehet végrehajtani. "Oly egyszerű volt sorsod logikája / hogy: becsület vagy hitvány árulás / hogy: tűz vagy víz, / hogy: halál vagy élet, / de most ezer gomolygás összefut / töprengve zúg föl mély húron a lélek, / hátad mögött is felkérdez az út". Úgy érzi: népe kérdéseire neki személyesen is felelnie kell, ország dolgában nem hunyhat szemet. "Nehéz vagy könnyű? - Beleroskadok? / Csak annyit érek, amennyit vállalok. / Mert szívemben a jövőt hordozom /.../ Úton vagyok, s magamnak panaszlom: / most küzdöm végig elmulasztott harcom" (a vers majd Előszó címen kerül be Keserves fáklya c. kötetébe).

1955. okt. derekán összehívják az Írószövetség elnökségének pártcsoportját és a pártszervezet vezetőségét. Erdei Sándor készíti el - Tamási Lajos jóváhagyásával - közös állásfoglalásukat (Tézisek az IU szerkesztési problémáinak vitájához), amelyben visszautasítják az "ellenforradalmár" címkét, s tiltakoznak a "szigorítás" politikája ellen. A közösen elfogadott Memorandumot ismert párttag-írók-újságírók - színészek - rendezők - zene- és képzőművészek - a szellemi élet tekintélyes képviselői írják alá (összesen 59-en). Az MDP - válaszképpen - 1955. nov. 10-13-ára háromnapos taggyűlést hív össze, amikor is a listán szereplőket egyenként nyomás alá helyezik. Többségük - érthetően - visszavonja aláírását; aki nem, azt szigorú pártbüntetésben részesítik (Aczél Tamás, Benjámin László, Déry Tibor, Losonczy Géza, Szervánszky Jenő, Zelk Zoltán szigorú megrovást kap, Haraszti Sándort, Vásárhelyi Miklóst a pártból is kizárják. - Minderről bővebben: Rainer M. J.: i. m. 198-200, ill. 212-14. p. - valamint Pomogáts Béla: i. m. 23-27. p.).

1956. febr. 24-én Hruscsov felszólalása az SzKP XX. kongresszusán a hazai szellemi életben egyelőre - látszólag! - nem hoz enyhülést. Sőt! Márc. 29-ére ismét összehívják az Írószövetség elnökségi pártszervezetét, s lefejezik az "ellenforradalmi" gócot: leváltják Erdei Sándort, Tamási Lajost, akiket pedig a tagság egyöntetű tisztelettel övezett. Fekete Gyula később a legnagyobb elismeréssel szól Tamási párttitkári közszerepléséről: a korabeli Írószövetségnek szinte "családfője" volt a maga 32/33 évével, "a gyilkos vitákban szétszabdalt írótársadalom a titkos szavazásokon is bizalmat szavazott neki" (Hiányérzetünk, - in: Hazatérés, 241. p.). Erdei Sándor pedig így idézi meg közös nagy küzdelmeiket: "a felsőbb pártszervek funkcionáriusaival folytatott különféle vitákban mindig kiállt az új törekvések mellett. Érvelését emberi tartása, erkölcsi szigorúsága hitelesítette" (Évfordulóra, - uo. 239. p.).

Az SzKP XX. kongresszusa aztán valóban elindította a lavinát... Az Írószövetség élére újonnan kinevezett vezetők (Tamás Aladár főtitkár, Máté György párttitkár) képtelenek szót érteni a tűzbe-lázba jött írótársadalommal, s az 1956 ápr. 24-ére összehívott értekezleten a vezetőség le is váltja Tamás Aladárt, helyette Képes Gézát választják főtitkárrá. Ekkorra már a lengyel és a cseh sajtóban is fölerősödik a sztálinizmust bíráló hang, itthon pedig elkezdődnek a nyílt polémiák a Csillag, Új Hang, s a megújult IU. hasábjain a XX. kongresszus irányvonaláról, a pártosság - dogmatizmus - sematizmus problémáiról. A vitás közlési problémákban - az írók bizalma alapján - Képes Géza, Tamási Lajos, Veres Péter illetékes állást foglalni. Az ő ítéletüknek mindannyian önként alávetik magukat (v. ö.: Rainer M. J.: i. m. 242-43. p.).

1956 júniusában a DISz által támogatott Petőfi Kör (amely 1955 márciusában alakult az egykori "újholdas" Lakatos István költő kezdeményezésére, s vezetője Tánczos Gábor lett) intenzív harcba kezd Nagy Imre rehabilitációjáért; mire a Szabad Nép össztüzet nyit mind a Petőfi Körre, mind az IU-ra. Csakhogy a palackból kitört szellemet már nem lehet visszazárni! Az MDP KV júl. 18-21-ei ülésén a szovjet küldöttség Rákosi felmentését javasolja - ugyanakkor a még nála is "sztálinistább" Gerő Ernőt nevezik ki első titkárnak. A közgyűlésre készülő Írószövetség viszont - mint politikai "ellencentrum" - egyre élesebben követeli az "ellenzéki" írók - újságírók ellen foganatosított szankciók megszüntetését, az irodalmi élet teljes szabadságát stb. (v. ö.: Háy Gyula: Az írók közgyűlése előtt IU szept. 8.). Majd az IU szept. 15-ei számában Erdei Sándor: A műveké a szó, valamint Tamási Lajos: Összegezés és előretekintés c. írásai mintegy radikalizálják a közhangulatot. Tamási visszautal az 1954-es közgyűlésre, amikor még nem mertek eléggé határozottan Nagy Imre mellett kiállni, s - az akkori tanulságokat levonva - javasolja, hogy az írók most egységesen vállalják a XX. kongresszus szellemének képviseletét. Legfőbb feladat tehát az új célok megfogalmazása.

A szept. 17-ére összehívott közgyűlésen a KV képviseletében Kállai Gyula mond beszédet. Csendesíteni próbálván az indulatokat, a jobboldali veszélyre hívja fel a figyelmet. Ennek ellenére a Képes Géza főtitkári beszámolóját követő felszólalások sorra kiállnak Nagy Imre mellett, követelik a törvénysértések megszűntetését, a közélet tisztaságát, az irodalmi élet teljes szabadságát (az IU szept. 22-ei száma lehozza a beszámolót és a felszólalásokat is). Végül titkos szavazással új, 25-tagú elnökséget választanak, amelyben a "népiek" éppúgy helyet kapnak, mint a "reform-kommunisták" (elnök: Veres Péter, két társelnök: Háy Gyula, Tamási Áron, vidéki titkár: Molnár Zoltán, a vezetőség tagjai: Németh László, Örkény István, Tamási Lajos, Zelk Zoltán), sőt az általános köztekintélynek örvendő Illyés Gyula, Kassák Lajos, Szabó Lőrinc is az elnökség tagja lesz. Tamási Lajos bekerül az IU szerkesztőbizottságába (amelynek vezetője Hámos György, majd leváltása után Enczi Endre, hangadó publicistái pedig Aczél Tamás, Méray Tibor, s a Rákosi börtönéből frissen szabadult, épp csak rehabilitált Pálóczi-Horváth György).

Október 6-án, Rajk (újra)temetésén Nagy Imre is jelen van (Rákosi - Gerő Moszkvában, Kádár János pedig - aki Rajk elítélésekor a belügyminiszter volt! - Kínában). Az egész nemzet közös, eszméltető gyásza ez - elszántak, némák a tekintetek. Tamási Lajos megrendült / megrendítő gyászversben rögzíti a pillanatot: "Itt állok vérben és esőben / a Kerepesi úti temetőben / örökös szégyenemben. / Itt négy koporsó érce sír, / föltépi a gyászdobok hangját, / s távírókon dadog a hír: / mit ér a ciprusi szabadság? / Mit ér legszebb hevületünk és / mit ér a hősök harca? / A testvérgyilkosság sötét / árnyéka hull a Duna-partra" (Három ciprusi görög kivégzésére).

Az IU okt. 20-ai számában megjelenik az Írószövetség pártszervezete vezetőségének okt. 17-ei határozata ("előrevivő cselekvés csak a megtisztult párttól várható"! - tehát új, demokratikusan megválasztott pártvezetésre van szükség, amely az immár elkerülhetetlen változások élére áll). Ekkor már napirenden vannak a munkásgyűlések (a jún. 28-ai poznani felkelés, majd a lengyel munkásság radikalizálódása indította el a szolidaritást kifejező megmozdulásokat szerte a "szocialista" Köztes-Európában - csakhogy Lengyelországban Gomulka, a párt első titkára, a reformok élére állt!). Az egyetemi ifjúság is radikalizálódik, okt. 21.-én megalakul a MEFESz, nemcsak Budapesten, hanem szerte az ország felsőoktatási intézményeiben. Okt. 22-én a műegyetemisták 16 pontban foglalják össze a magyar nemzet követeléseit; ezzel egyidejűleg az írók is készen állnak arra, hogy szolidaritásukat fejezzék ki a lengyel eseményekkel kapcsolatban, s élére álljanak a hazai közélet demokratizálásáért indított küzdelemnek. Okt. 22-én este telefonon érkezik a hír a Műegyetemről az Írószövetségbe, hogy 23-án d. u. 2 órakor az ifjúság szolidaritási tüntetést szervez a Bem- illetve Petőfi-szobor elé. Ekkor már az írók is készen állnak a maguk kiáltványával (amelyben ők is - az egyetemi ifjúsághoz hasonlóan - követelik a szovjet csapatok kivonását, Nagy Imrét vissza a kormányba, az 1953-54-es reformkezdemények folytatását, sztrájkjogot, többpártrendszerű, szabad választáson alapuló demokráciát, vélemény- és sajtószabadságot stb. stb.). A korszak hiteles történéseit ma már több szakmunka is elemzi-ismerteti (lásd: Rainer M. J.: i. m.. 329-44. p. - Standeisky Éva: Az írók és a hatalom /1956-63/ - az 1956-os Intézet kiadványa, Bp. 1996. - Kahler Frigyes: A szabadság tizenkét napja Magyarországon, Napi Magyarország 1999. okt. 22. sz.- 21-24. p. valamint Pomogáts Béla: i. m. 47-91. p.). Az írók álláspontjáról, törekvéseiről pedig a legalaposabb - és leginkább valós - képet az Írószövetség 1956. dec. 28-án tartott közgyűlésén készült Jegyzőkönyv kínálja, amely az Oly sok viszály után c. antológiában teljes terjedelmében megjelent (Amsterdam, 1989. - a Forum sorozat 7. köteteként, 42-94. p.). A kötetet Benke László szerkesztette, a szerkesztői tanácsadók az egykori események centrumában álló Cseres Tibor, Fekete Gyula, Molnár Zoltán és Tamási Lajos.

A korszak dinamikus lendületét, kétségeit-reményeit, az ide-odahullámzó eseményeket - eszmeiség és gyakorlati valóság vajúdó vitáit, a megújulásba vetett hitet Tamási Lajos széles sodrású, lázas rapszódiákban örökíti meg (Nyárvégi viharok, Rapszódia a józanságért, Keserves fáklya stb.).

A Nyárvégi viharok allegorikus utalás az országban zajló, reformokra szomjazó, hol ide - hol oda "billenő" hangulatra, a bensőleg érlelődő, elodázhatatlan változásra. Magával a versformával, a lüktető ritmikával is sugallja a költő: a történések rendkívüli intenzitással peregnek-forognak, feltartóztathatatlanul közeledik a "robbanás", amit vár, sürget - de fél is tőle: érzi, a "tisztító vihar" majd mindazt elsodorja-lerombolja, ami eddig látszat-biztonságot kínált neki magának is. A tikkadt Természet esőre szomjazik: "Torlódnak súlyosan az égnek lobogó fellegei / felzúg az esti szél, fekete hárfáit megzengeti /.../ Elpilledt virágok rezzenő, fölriadt harangja szól, / gyanakvó szarvas a zengetett szelekre rászimatol". Aztán hirtelen-váratlan mozgásba jön minden, ember-állat rémülten menekül... "Behúzott nyakak és toporgó lábak és lesunyt fülek / öreg fák gyökerét görcsökbe rántja a vak rémület". Költőnk nem hagy kétséget olvasóiban afelől, hogy körötte-köröttünk, sőt benne- bennünk zajlik az égiháború: "Villámok cikáznak, ragyognak földtől a fellegekig, / nagy tüzük megéget, szívem is, lelkem is sebesedik /.../ Ez az én gyönyörű, világot teremtő vihar-korom, / ujjongva köszöntöm, s keserű kínjait elátkozom. / Azt zúgja: állni kell, égni és elégni, nem hajlani. / Szikrázva vágnak szét s megölnek gyönyörű villámai".

A Rapszódia a józanságért már a várt-sürgetett vihar kitörésének pillanatában fogan. Népköltészeti, népmesei áthallások teszik még félelmesebbé a légkört: gonosz varázslatnak vagyunk szenvedő áldozatai - ettől kell magunkat megszabadítanunk. "Miféle démonoktól fricskázva, meggyötörve / ülsz és merengsz, asztalra könyökölve?" - kérdezi maga-magától, s rögtön válaszol is: "Sűrű zápor zörög a lombokon, / lelkem erős mozgását hallgatom". Az önmegszólító vers felfokozott drámaisággal tárja fel előttünk azt az öngyötrő belső vitát, amellyel a költő korábbi illúzióinak (a "mesefa" csillogó, harmatos leveleinek) aláhullását szemléli: "Aranyos ágaid reccsenve törnek - fájnak, / zengésed, madarak fölverik holdfényes koronádat. / Vadrózsa ligetben gyomokkal fölverve jajdul az út, / lovukat vezetik, sírnak az eltévedt királyfiúk /.../ Iszapos folyóba zuhannak káprázó aranyhidak, / kantárom elszakadt, hogy tartom tajtékos lovaimat? /.../ Béka ül, vízipók habzsolva siklik a tündértavon, / halottak nem szólnak, feküsznek makacsul, hallgatagon..." Természetesen, itt is egyértelműek az utalások (a koncepciós perek áldozataira, a hazugság-összjátékra, amelyben a "diadalmas világnézet" mint megvágyott "üdvtörténet" indult világmegváltó útjára stb.) - de mindvégig megmarad a vers a mesei transzformáció keretein belül! Itt az ideje, hogy szertefoszlassuk a csalóka káprázatokat - véli költőnk - s szembenézzünk a leplezetlen valóval: "aranyos kastélyban véres a kincs,/ Árgyílus hűtlen lett, Ilona csókjának varázsa nincs". Csak a teljes, elfogulatlan őszinteség menthet meg bennünket: "Mese-fa hullása nekem fáj, hogyha fáj valakinek, / ágaid véresek, életem, sorsom is beleremeg. / Nekem fáj: sírva is töröm én varázsolt ágaidat, / papíros rózsádért nem adom emberi álmaimat /.../ Mese-fa ágaid, papiros rózsáid megtéped, elhajítod, / fiaid-lányaid merészen, szabadon dalolni megtanítod. / Itt állunk készen sok dalod boldogan elzengeni, / szabadság rózsáit pirosló vérünkkel megfesteni".

Természetesen ekkor még maga sem gondolta komolyan, hogy néhány hét múlva a valóságban is ömleni fog a piros vér "a pesti utcán"... Hogy "a gyanakvással önérzetében megsértett nép" végül - sok-sok hallgatás-tűrés-szenvedés után - valóban elindul "az ember csillagának" melegét és fényét lehozni a földre. E nép sokáig hallgatta szótlanul a rászórt szidalmakat: hogy "éretlen és készületlen / a felnőtt emberi jogokra, /.../ hogy vétkezett valaha régen, / hogy bűnösként, féllábon állhat / a népek körében". De egyszercsak megelégelte - s elindult szidalmazói ellen. Költőnk, mint "keserves fáklya" "bukdácsolva - tapogatózva" halad előtte, keresvén - s egyúttal mutatván - az utat, mint egykoron A tizenkilencedik század költői élén Petőfi... Most már népével együtt sürgeti-várja a mindent elsöprő vihart: "Nyílj ki végre / forradalom, te örök álmunk / - vagy könnyűnek találtatunk és / a varjú ha károg utánunk" (Keserves fáklya).

Ugyanezen címen állítja össze e lázas napokban új kötetét, amelyben több versével is leteszi voksát az elkerülhetetlen változás mellett: "félre a helyben-topogást, / a toldozást, az alkudozást, / a suttogást, a lapulást, / hogy lobogjon megújulva lángod / forradalom /.../ Mit érdekel engem a dicsőség? / A szabadság nekem felelősség" (Félre a helybentopogást). Csak "a szikár napszámoslegények" s a munkások szava, véleménye számított, számít neki - az ő javukért, az ő jogaikért vállal minden kockázatot (szembefordulva a nép-ellenes pártdiktatúrával). Az egyenirányított, manipulatív irodalompolitika ellenében a művészet szabadságáért száll síkra (Sírkoszorú, Az idő mértékét, Mit ér, ha szigorú vagyok, Gyanútlanul, ha verset írtam stb.).

Új kötetének izzó-szép szerelmes versei (Szerelem csodái, Hogyha fázom, Május este, Jaj, de sebesen fut stb.) elárulják, hogy a költőben egységben él a "szabadság, szerelem" petőfies lázas lobogása. Felesége mindenben mellette áll, lelkesítő-buzdító társa, közösek eszméik - eszményeik. A magánélet boldogsága nem visszahúzó erő tehát Tamási számára, hanem előrelendítő, támogató. Asszonya, két kislánya, az Alkony utcai kert nyújtja azt a biztos hátteret, amelyben minden kudarc - fájdalom - siker és öröm szilárd megtartó erőt jelent mindannyiuknak.

* * *

Október 23-án az Írószövetség Bajza utcai székháza a felbolydult méhkashoz hasonlít. A titkárság és a pártvezetőség tanácskozik (aggódnak, hogy a felhevült diákság esetleg túllépi a kívánatos határokat). A Szabad Nép címoldalon hozza Máté György és a pártvezetés elhatárolódó nyilatkozatát, ennek ellenére még a délelőtt folyamán a reformkommunista szárny küldöttsége (Benjámin László - Háy Gyula - Szüdi György - Tamási Lajos - Zelk Zoltán - végül is Máté György vezetésével) a pártszékházba megy, hogy tájékoztassa a KV-t a készületekről, s kérje a tüntetés engedélyezését (velük egyidejűleg több más küldöttség is érkezik - hasonló céllal). Mező Imre és a budapesti pártbizottság kiáll a tüntetés jogosságáért (ők Nagy Imre pártján vannak), Gerő Ernő viszont egyértelműen elutasítja a kérelmet (egy ideig Kállai Gyula is jelen van, de ő aztán elmegy - nyilván nem akar felelősséget vállalni egyik oldalon sem). A rádió pár perccel 1 óra előtt beolvassa a tiltás szövegét, de alig félóra múlva már az engedélyezést is (v. ö.: Standeisky É. i. m. 32. p.). Párttagok sokasága indul a tüntetésre (részint azzal a céllal, hogy "mederben tartsák" az eseményeket). Az Írószövetség székházából kivonuló írók is csatlakoznak az ekkor már hömpölygő tömeghez, a Bem-szobornál Veres Péter felolvassa kiáltványukat. Majd mindannyian továbbvonulnak a Petőfi-szoborhoz, ahonnan az egyetemisták 16-pontos követelésének elhangzása után lyukas zászlókkal indulnak - "Gerőt a Dunába, Nagy Imrét a kormányba!" s más hasonló jelszavakat skandálva - a Parlament, illetve a Rádió felé (hogy ott is beolvassák a 16 pontot). A Rádiónál azonban véres összecsapásra kerül sor az ávósokkal, s ekkor már vidéken is fellángolnak a harcok (az első halott Debrecenben van, este hatkor). A két egykori sztálindíjas író - Aczél Tamás, Nagy Sándor - a miniszterelnök-helyetteseket (Erdei Ferenc, Hidas István, Mekis József) unszolja, hogy hívják be végre Nagy Imrét a Parlamentbe; aki aztán hét órakor az országháza erkélyéről szózatot intéz a tömeghez, békés elvonulásra buzdítva. Csakhogy a tömegindulatot ekkor már nem lehet lecsillapítani! - A Városligetbe vonulva izzó haraggal ledöntik a gyűlölt Sztálin-szobrot, mire Gerő Ernő a rádióban "nacionalista jellegű"-nek nyilvánítja a tüntetést, "fasiszta csőcselék"-nek nevezve a felvonulókat, s kéri a szovjet katonai alakulatok bevetését. Éjjel aztán megkezdődik a tankok bevonulása.

Eközben a parlamentben egyre nagyobb a fejetlenség. Az íróküldöttséget csupán éjjel fél egy körül bocsátják Hegedüs András miniszterelnök elé, aki közli, hogy mindent megtesznek a nyugtalanság okainak megszűntetésére. S valóban: még az éjszaka folyamán kinevezik helyette Nagy Imrét - csakhogy a KV első titkára továbbra is Gerő Ernő marad, aki kiadja az általános tűzparancsot és kihirdeti a statáriumot (v. ö.: az Írószöv. fent említett Jegyzőkönyve, in: Oly sok viszály... 45/46. p.).

Október 24-25-én aztán megkezdődnek a fegyveres harcok országszerte. Pesten kialakulnak a "forradalmi centrumok" (a Jászai Mari téren, a Nyugatinál, a Deák- Baross- Széna-téren, a Corvin-közben, a Tűzoltó utcánál, a Bartók Béla úton, a Móricz Zsigmond Körtéren, az Illatos úton, Újpesten, sőt az Írószövetség Bajza utcai székházának környékén is holttestek hevernek szanaszét). Mindeközben persze már megkezdődik a közigazgatási apparátus átalakítása: megalakulnak a forradalmi bizottmányok (önkormányzati szervek), a munkás- és katona-tanácsok, a lakosság megszervezi az élelmiszer-ellátást stb. stb. Nagy Imre okt. 24-ei rádióbeszédében a harcok abbahagyására szólítja fel a népet. 25-én azonban végzetes dolog történik: a Parlament előtt békésen gyülekező, Nagy Imre szózatára várakozó népet gépfegyver-sortűz teríti le - mint utóbb kiderül: az ÁVH-sok lőttek a teret övező házak tetőiről, ablakaiból. Többszáz halott maradt a téren.

Ezután - érthetően! - a felbőszült tömeg az ÁVH ellen fordul: megkezdődnek a lincselések, a pártház ostroma, többé senki sem képes úrrá lenni a kialakult helyzeten (v. ö.: Kahler Fr. i. m. - valamint A XX. század krónikája 828-29. p.). Szovjet utasításra Gerő Ernő is átadja a helyét Kádár Jánosnak. Csakhogy így is újabb "kettős hatalom" alakul ki...

Tamási Lajos emlékezete szerint (lásd: Győrffy Miklós id. interjúja - részletei megjelentek Piros-e még a pesti vér? címen - in: 168 óra 1992. okt. 23-ai sz. 10-11. p.) ezen a végzetes napon az írók tanácstalanul jöttek-mentek a Bajza utcai székházban, latolgatva, mit lehetne - kellene tenniök. A lövések hallatán s a futótűzként terjedő hírre gyalogosan indultak a Parlamenthez, de az utak már le voltak zárva mindenütt. Ő a Moszkva tér felé haladtában szóba elegyedett egy BKV-és munkással, aki egyre csak azt hajtogatta: "kire lőnek ezek? kire lőnek?" Felülve a 28-as buszra, mire Zugligetbe ért, már kész is volt fejében a vers: Piros a vér a pesti utcán. Otthon aztán nyomban papírra vetette, érezvén, hogy valakinek ki kell mondania azt a rettenetes fájdalmat és keserűséget, amit ez a drasztikus sortűz kiváltott a magyar népben - s benne, aki a nép "lelkiismeretének" tartotta magát. Hiszen a "munkáshatalom" lövetett a munkásokra! "Piros a vér a pesti utcán, / munkások - ifjak vére ez, / piros a vér a pesti utcán, / belügyminiszter, kit lövetsz? // Kire lövettek összebújva, / ti, megbukott miniszterek? / Sem az ÁVH, sem a tankok / titeket meg nem mentenek". Érzékeiben - idegeiben még ott bujkál az áradó sodrás, a felvonuló menet hullámmozgása, szinte egybefonódik a 23-ai diadalérzettel a 25-ei döbbenetes élmény, s úgy érzi: harcukat most már semmi fel nem tartóztathatja. "Megyünk s valami láthatatlan / áramlás szívünket befutja, / akadozva száll még az ének, / de már miénk a pesti utca". Küzdelmük nem volt, nem lehet hiábavaló: "Piros a vér a pesti utcán, / eső esik és elveri / mossa a vért, de megmaradnak / a pesti utcák kövei. // Piros a vér a pesti utcán, / munkások, ifjak vére folyt, / - a háromszín lobogók mellé / tegyetek ki gyászlobogót. / A háromszín lobogók mellé / tegyetek három esküvést: / sírásból, egynek, tiszta könnyet, / s a zsarnokság gyűlöletét, // s fogadalmat: te kicsi ország, / el ne felejtse, aki él, / mert úgy született a szabadság / hogy hullt a könny és hullt a vér". E vers természetesen meg is pecsételte költőnk további sorsát: a Kádár-korszakban kirekesztették érte a szellemi életből. De az 1989/90-es fordulat óta minden antológiába bekerült, s az újabb nemzedékek e költeményből ismer/het/ik meg: mit is jelentett a nemzet számára 1956 fenséges forradalma!

Október 26-án aztán ismét az Írószövetségbe siet költőnk, ahol már írótársai lázasan fogalmazzák újabb kiáltványukat (követelik a tűzszünetet, az ÁVH feloszlatását, amnesztiát a felkelőknek, s azt is, hogy Nagy Imre szabadon alakíthasson nemzeti egység-kormányt, a munkástanácsok zavartalanul működhessenek az üzemekben, vonják ki a szovjet csapatokat, s teremtsék meg a feltételeket a többpártrendszerre épülő szabad, demokratikus Magyarország megszületéséhez). Méray Tibor papírra veti Kortesbeszéd Nagy Imre mellett c. írását, amelyet az IU közlésre elfogad. Október 27-én az Írószövetség delegációja (Erdei Sándor, Kónya Lajos, Máté György, Márkus István, Tamási Lajos) a Parlamentbe megy, hogy követelje: Nagy Imre álljon a forradalom élére. Tamási Lajost nevezik ki az időközben a Parlamentbe áthelyezett Szabad Magyar Rádió kormánybiztos-helyettesének, s ő ott helyben magnóra mondja a Piros a vér...-t. Fekete Gyula pedig a Művelt Nép szerkesztőségében megalakuló forradalmi bizottság tagja lesz. 28-án hajnalban azonban ismét véres utcai harcokra ébred a város. Országszerte kitör az általános sztrájk. Ekkor már végre Nagy Imre is teljes szívvel-lélekkel a felkelők pártjára áll, fél kettőkor a rádióban kihirdeti a tűzszünetet, s bejelenti: tárgyalásokat kezdtek a szovjet csapatok kivonásáról, bevezették a Kossuth-címert, márc. 15-ét nemzeti ünnepnek tekintik. Az előző napok megmozdulásait pedig nemzeti demokratikus mozgalomnak nyilvánítja. Az írók fellélegeznek - készülődni kezdenek a társadalmi berendezkedés békés átalakítására. Még aznap megalakul a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága (MÉFB), amelyben az Írószövetség is testületileg részt vesz.

Október 29-én Nagy Imre kormánya a pártközpontból átköltözik a Parlament épületébe. A rádióban elhangzik Tamási verse, a Piros a vér..., amelynek ott és akkor hihetetlen mozgósító ereje van, minden újság átveszi s a következő napokban az egész ország visszhangozza. Az "utca" számára sajátos áthallása van, hiszen az akkori belügyminiszter neve Piros László! "A felém sugárzó szeretetet éreztem mindenütt" - emlékezik a költő (Győrffy M. id. interjú). Október 30.-án katonai repülőgép viszi Moszkvába a bukott állami vezetőket (Gerő E. - Piros L. - Hegedüs A.). Mikoján és Szuszlov a szovjet csapatokkal együtt elhagyja Budapest területét (persze előzetesen Kádárral és Münnich Ferenccel tárgyaltak!), azt a látszatot keltve, mintha elfogadnák a forradalmi kormányt - miközben acélgyűrűt vonnak a város köré. Még ezen a napon újjáalakulnak a történelmi pártok (a FKgP, a Szociáldemokrata Párt - Kéthly Annával az élen, a Nemzeti Parasztpárt - Petőfi Párt néven a "népi írókat" tömörítve maga köré). A börtönből kiszabadult politikai foglyok létrehozzák a POFOSz-t, s ők is lelkesen csatlakoznak a forradalmárokhoz (köztük Csillag Tibor és a "füveskerti" költők: Béri Géza, Gérecz Attila, Kárpáti Kamil, Szathmáry György, Tollas Tibor). Gérecz Attila még aznap megszövegezi és Tamási Áron lakásán felolvassa a volt fogolytársak nevében kiáltványát, amelyben üdvözli a forradalmat. A szöveget másnap a Szabad Magyar Rádióban is beolvassák.

Csakhogy minderre válaszul okt. 31-én a Nádor utcában megalakul az MSzMP is Kádár vezetésével, nyomban "ellenforradalom"-nak minősítve a történteket, s az "ellenkormány" létrehozásáról is döntenek (Hruscsov a katonai beavatkozás mellett tör lándzsát, kihasználva a szuezi válság körül kialakult világpolitikai helyzetet). Ugyanezen a napon a Kilián laktanyában Király Béla vezérőrnagy irányításával megszerveződik a Forradalmi Karhatalmi Bizottság s a Nemzetőrség, amelyet az Írószövetség nevében Molnár Zoltán és Tamási Lajos köszönt. Újjáéled a Cserkész Szövetség is, s megkezdődik a politikai élet fórumainak kiépítése. A szovjet páncélosok azonban megkezdik a felvonulást, így Király Béla nov. 1-én mozgósít, s a magyar katonaság zömmel átáll a felkelőkhöz. Nagy Imre átveszi a külügyminiszteri tisztet is (minderről bővebben lásd: Kahler Fr. i. m., Göncz Árpád: 1956, in: Oly sok viszály... 175-187. p., valamint A XX. sz. krónikája 829. p.).

November 2-án az Írószövetség rendkívüli taggyűlést tart: üdvözlik a Nagy Imre-kormány semlegességi nyilatkozatát, kinyilvánítják, hogy mindenben egyértelműen mögötte - mellette állnak. Majd kiegészítik a szeptemberben megválasztott 25-tagú elnökséget új, tiszteletbeli tagokkal (Féja Géza, Kodolányi János, Keresztury Dezső, Lakatos István, Rónay György, Sinka István). Obersovszky lapja, az Igazság nov. 3-ai száma részletesen tudósít a rendkívüli közgyűlésről (bővebben lásd: Standeisky Éva: i. m. 52-58. valamint 71-98. p.) Az IU nov. 2-ai száma pedig a korszak legrangosabb alkotóitól válogatott művekkel reprezentálja a "népfrontos" összefogást, a művészi és világnézetbeli sokféleség szellemi - benső - egységességét, a forradalom ügye melletti elkötelezettséget (Benjámin L.: Elesettek, Déry T.: Barátaim, Füst Milán: Emlékbeszéd Thukydidész modorában az elesett hősök sírja felett, Illyés Gy.: Egy mondat a zsarnokságról, Kassák L.: A diktátor, Németh László: Emelkedő nemzet, Szabó Lőrinc: Ima a jövőért, Tamási Áron: Magyar fohász, Tamási Lajos: Piros a vér a pesti utcán).

November 3-ára tehát látszólag nyugvópontra jut - méghozzá diadallal! - a forradalom ügye. Nagy Imre új kormányt alakít, amelyben a volt koalíciós pártok is miniszterekkel képviseltetik magukat. A munkástanácsok a sztrájk beszüntetéséről döntenek. Csakhogy mindeközben tőrbe csalják, letartóztatják a szovjet parancsnoksághoz Tökölre küldött katonai delegációt, élén Maléter Pál honvédelmi miniszterrel. Az Írószövetség hiába fordul segélykéréssel a PEN Club londoni központjához, hiába olvassák be a rádióba is - Képes Géza szövegezésében - A világ minden országának íróihoz és irodalmi szerveihez küldött segélykiáltást, az visszhangtalan marad (v. ö.: Standeisky É. i. m. 94. p.).

November 4-én, vasárnap hajnalban megindul a szovjet támadás, s elkezdődik a könyörtelen vérontás... Reggel fél hatkor elhangzik a rádióban Nagy Imre drámai szózata, majd az Írószövetség felhívása (Háy Gyula szövegezésében) magyar - angol - orosz nyelven: "Segítsetek Magyarországon! Segítsetek a magyar népen! Segítsetek a magyar írókon - tudósokon - munkásokon - parasztokon - értelmiségi dolgozókon! Segítsetek!" De Európa néma marad... Az ország pedig gyászba borul.

Tamási Lajos ez iszonyatos Halottak napját komor gyászversben örökíti meg: "Kocsikon fegyver, / tankok, katonák / vonultak / a Szabadság hídon át. // A rádióban dobolt a gyászzene, / szél fújt, a város / vad lélegzete. / Esőben csillogtak / a háztetők / amikor megálltunk a tér előtt. / Sötétedett már, / nem láttuk a vért, / csak a gyertyák / lobogtak a holtakért. // S nem tudtuk, hogy / ki ölt és ki a holt? / Hullt az eső, / halottak napja volt".

November 7-én Budapestre érkezik Kádár János, Magyarország új - kinevezett - miniszterelnöke. Ekkor még ígéretet tesz a többpártrendszer fennmaradására, sértetlenséget ígér a Nagy Imre-kormánynak (amelynek tagjai - Bibó István kivételével, aki a Parlamentben maradva tervezetet készít A forradalom vívmányainak megtartásáról - a jugoszláv nagykövetségen kerestek menedéket), sőt, a munkástanácsok jogos létét is elismeri. Úgy tűnik rövid időre: a forradalom eredményei polgárjogot nyernek az új struktúrában (v. ö.: Göncz Á.: 1956 - valamint: A XX. sz. krónikája, 831. p.). Erre utal az is, hogy az összes művészeti szövetség vezetősége - az Írószövetség elnökségével egyetemben - kiáltványt intéz az ország népéhez a forradalom vívmányainak megőrzése, a békés átmenet megteremtése, a további vérontás elkerülése érdekében. Aláírásukkal csatlakoznak a MTA, az Egyetemi Forradalmi Bizottság, a MTI s a Magyar Rádió irányítói is. November 17-én az írók táviratot küldenek a Szovjet Írószövetséghez, kérvén: álljon ügyük mellé - de válasz helyett a Lityeratúrnaja Gazeta (hivatalos lapjuk) rágalmakkal szórja be őket (v. ö.: Oly sok viszály... 49/50. p.). Mindeközben pedig megkezdődnek a letartóztatások, sőt a statáriális kivégzések. Többszázezres tömeg Nyugatra menekül, bár a határon való átjutás egyre nagyobb kockázattal jár.

Tamási Lajos ekkor már sejti: elveszett minden remény... A Győrffy Miklósnak adott - idézett - interjú tanúsága szerint inkább csitítani próbálta a még mindig harcolókat. A Tűzoltó utcából nov. 7-én felhívta őt Szirmai Ottó: "A frontról beszélek!" - mire ő figyelmezteti: "Új helyzet van... Hagyjátok abba! - felszívódni, eltűnni, elvegyülni, ha még van rá lehetőség! Ne őrüljetek meg!" De hiába. A legelszántabbak nem adják fel... Terjedni kezd a jelszó: "márciusban újra kezdjük..." Az utcán barikádok, fegyveres fiatalok százai veszik fel a mégoly reménytelen küzdelmet az orosz tankokkal szemben. Gérecz Attila, a forradalom egyetlen költő-halottja a Klauzál tér közelében veszti életét: két tankot kilő, majd egy gépfegyver-sorozat őt is leteríti.

A névtelen elesetteknek megrendítő emlékművet állít Tamási Lajos Egy körúti sírkeresztre c. versében: "Már holtunkban ki győz le minket? / Sír az idő, rajtunk tanul, / s őrzi megdermedt könnyeinket / hallgatva, mocsoktalanul. /.../ Jöhet akárki, jöhet bárki, / hatalmában csak addig ér, / amíg sírunknál meg tud állni / s kezéhez nem tapad a vér. / Van már időnk szavára várni, / zúgj csak fölöttünk, őszi szél / s aludjunk, tavasz katonái".

Az ún. "reform-kommunisták" a szocializmus eszméjének besározását, megcsúfolását látták a foradalom vérbe tiprásában. Közülük is sokan kerültek börtönbe, s aki még tehette, elhagyta az országot. Megkezdődött az írók, újságírók felelősségre vonása - decemberben már hallani lehetett az első letartóztatásokról...

Tamásiért dec. 6-án hajnalban jöttek (ugyanezen a napon fogták le Molnár Zoltánt is). Az előzmény annyi volt, hogy egy héttel korábban egy oroszos akcentussal beszélő ismeretlen telefonáló figyelmeztette: meneküljön családjával együtt, ha tud... De se ő, se felesége nem akart a kisgyermekekkel nekivágni az Ismeretlennek - inkább maradtak. Magdus az alvó kislányok mellett még az ajándékokat készítgette Mikulás este, férje zokniit stoppolgatta, s kicsit szorongva aludtak el. S lám, hajnali ötkor - a nem kulcsra zárt verandaajtón belépve - öt-hat pufajkás riasztja őket. Tamási Fémes csikorgás c. versében örökíti meg a döbbenetes élményt, amint a "robotok" odalépnek hozzá, illetve elállják a kijáratot. "Azt hiszem, önt keressük" - szólt az egyik "halkan s finom kis meghajlással, amit enyhe / fémes csikorgás kísért. / Kis türelmet kérek csak - tette hozzá - s rögtön végzünk". Aztán a robotok az egész házat átkutatják, megnézik a könyveket, összeszednek minden "gyanúsat" (újságkivágatok, röpcédulák, telefon-notesz, kéziratok stb.), benéznek még az ágyak alá is (fegyvert keresnek). "Milyen parancsot kaptál?" - kérdi költőnk a fő-robotot, mire a válasz: "Azt, hogy rögtön vigyük magunkkal Önt, s ha lehet, élve". Azzal máris közrefogták - "medvejárással kisodortak a szobából. / S a lépcsőkön is hallottam a fémes / csikorgást térdeikből, ahogy súlyos / léptekkel levezettek s lent is várt egy / társuk, kiről nem tudtam már, hogy szintén / robot vagy hús-vér ember? S most először / éreztem a szívemben vad szorongást..."

A hegy alján egy nagy fekete autó várta őket (a korszak rémületes szimbóluma!), betuszkolták, s a Fő utcára vitték, ahol egy hosszú folyosón vezették át, melynek mindkét falánál kihallgatásra váró letartóztatottak álltak, arccal a falnak, hátul összekulcsolt kezekkel. Majd egy irodában megmotozták, felvették adatait, aztán egy tágas cellába kísérték (ahol már sokan voltak, köztük Obersovszky Gyula is). Egyenként szólították őket. Tamásira késő délután került sor. A kihallgató tiszt meglehetősen óvatosan bánt vele (látszott, hogy "odaföntről" már instrukciókat kapott), aztán egy smasszer a főnökségi irodába kísérte, ahol visszakapta okmányait, majd egy cédulát nyomtak a kezébe ("lakására távozhat").

Felesége, Magdus emlékezése ad magyarázatot a "csodára" (kézirat). Amint férjét elvitték, ő azonnal felhívta az Oktatási Minisztériumban dolgozó édesapját, majd telefonon "riasztotta" Palotai Borist, aki aztán körbetelefonálta az ismerős politikusokat, írókat - reggel hatkor már az angol rádió bemondta Tamási letartóztatását. Veres Péter szinte azonnal telefonált: mennek küldöttségbe. Majd 10 óra körül maga Kállai Gyula jelentkezett: nyugodjon meg, férje estére kiszabadul. S valóban: este már meg is kapta a hírt: Lajos szabad, a kijárási tilalom miatt ugyan már nem jön haza, de jól van, Magdus szüleihez ment aludni. "Nyugtuk" persze a későbbiekben sem lett: Tamásit mindvégig figyelték, telefonját lehallgatták - a Hatalom szemében holtáig "gyanús" maradt. Erről az örök zaklatottságról, anonim félelemről vall Valahol, nem tudom hol c. versében: "Valahol, nem tudom hol, eljajdul már egy este /.../ s nem lesz időm, látom, levélre, üzenetre / amikor váratlanul hozzád megérkezem /.../ Az ajtót némán nyitnod kell jönnöd gyorsan / s bezárnod jól mögöttem, tudván, hogy léptemen / az üldözők csapatja már itt lehet nyomomban / s el kell még igazodnod szaggatott beszédemen, / addig, míg meg nem halljuk kívülről a parancsszót / amikor reccsenéssel ránktörik majd az ajtót".

A megdermedt hegyvidéken c. verse árulja el, milyen mély emberi-költői kataklizmát élt át - amiből soha többé nem tudott kigyógyulni, ha időlegesen magába temette is kínzó élményeit. "A megdermedt hegyvidéken száll a köd, / eltűnnek benne az utak /.../ Naphosszat állnék, úgy, hogy meg se rebben / szemem és számról nem hullik a szó, / nehéz és szörnyű csönd van a szívemben, / annyit tudok csak: elárultak engem. / S még nem tudom, hogy ki volt az áruló..."

Még december folyamán reménykedik - ő is, és az egész Írószövetség is - hogy talán letisztulnak a dolgok.... Az 1956. dec. 28-ai taggyűlésen Erdei Sándor főtitkár ismerteti és értékeli az okt. 22.-ike óta zajló eseményeket, természetesen, a forradalmárok szemszögéből, hangsúlyozván, hogy a megtorlás, a vérengzés indokolatlan, s remélve, hogy a letartóztatottakat - okafogytán - mielőbb szabadlábra helyezik. Szót emel a betiltott lapok újraindításáért, hiszen írók, újságírók százai maradtak munka / kenyér nélkül (v. ö.: id. Jegyzőkönyv). Majd Tamási Áron felolvassa Gond és hitvallás c. megrázó tanulmányát, amelyet közös állásfoglalásként fogadnak el (történelmi tévedésnek minősíti a szovjet beavatkozást, kiáll a forradalom, a semlegesség, a demokratikus szocializmus ügye mellett, s megjelöli a korábbi hibák - tévedések korrigálásának útját-módját). Végül némi vita után (melyben a volt "moszkoviták" az "ellenforradalom" terminust próbálták ráerőltetni a többiekre) Veres Péter elnöki zárszavában leszögezte: "Semmiféle olyan alkut nem fogunk kötni, vagy olyan határozatot nem fogunk hozni, amiről az Írószövetség taggyűlését előzőleg részletesen, alaposan és becsületesen nem informáljuk".

Alkut kötni persze nem is állt módjukban. Még dec. 31-én Tömpe István belügyminiszter behivatta Veres Pétert, Erdei Sándort ("a kormány csalódott az írókban" - hangoztatta), a sajtó pedig össztüzet nyitott rájuk. 1957. jan. 16-án felfüggesztik az Írószövetséget, majd 19-én a MUOSZ-t is (v. ö.: Standeisky É. i. m. 182-200. p.). Január folyamán Erdei Sándort többször is kihallgatják (de őt se tartják fogva), majd az "exponált" írókat sorra letartóztatják. Jan. 21-én belügyminiszteri felügyelet alá helyezik az összes művészeti szövetséget (a korabeli eseményeket értékeli és a dokumentumokat közzéteszi Pomogáts Béla az Irodalmunk szabadságharca c. kötetben. - Az Írószövetség utóvédharca c. fejezetben). Aztán megkezdődik az író-/újságíró-perek előkészítése (a "nagy per" vádlottai: Déry Tibor - Háy Gyula - Tardos Tibor - Zelk Zoltán, a "kis peré": Fekete Gyula, Molnár Zoltán, Varga Domokos). Lefogják Lengyel Balázst, Boldizsár Ivánt (őket pár hét múlva kiengedik), valamint a "legtranzigensebb" újságírókat (Fekete Sándort, Lőcsei Pált, Novobáczky Sándort, Obersovszky Gyulát, Tóbiás Áront, Vásárhelyi Miklóst stb.). Aztán Lakatos Istvánt, Eörsi Istvánt, Márkus Istvánt és még sokakat, kevésbé jelentékeny írókat is. Többségük csak az 1963-as amnesztiával szabadul, van, aki éppcsak "megússza" a halálbüntetést (v. ö.: Standeisky É. i. m. 200-212. p.).

Az Írószövetség jogosítványait átmenetileg az 1957 áprilisában alakuló Irodalmi Tanács gyakorolja (tagjai: Fodor József, Földeák János, Goda Gábor, Illés Béla, Kárpáti Aurél, Köpeczi Béla, Szauder József, Tolnai Gábor - elnöke Bölöni György). Félve vigyáznak mindannyian arra, nehogy a forradalom szelleme újraéledjen. Márciusban még odaítélik Németh Lászlónak a Kossuth-díjat, ezzel is mintegy demonstrálva, hogy lám-lám, a valódi értéket megbecsülik! - de májusban már leveszik Széchenyi-drámáját a műsorról. A Műcsarnokban rendezett Tavaszi Tárlaton még minden irányzat helyet kap, de aztán csakhamar ismét a "szocreál" lesz az egyedül támogatott stílusforma. Márc. 7-én Kassák-kiállítás a Váci utcában - az "újholdasok" szinte tüntetnek Kassák mellett (Jékely, Kálnoky, Lengyel Balázs, Mándy Iván, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky, Rába György, Vidor Miklós) - aztán alig telik el egy-két hét, mindnyájan a periférián találják újra magukat. A Magvető Kiadó tavasszal még megjelenteti a közlésre elfogadott műveket (Nagy László: Deres majális, Mészöly Miklós: Sötét jelek, Weöres Sándor: A hallgatás tornya, Eörsi István: Üsd az ördögöt! stb.) - de csakhamar be is zúzza azokat.

Tamási Lajos Keserves fáklya c. kötetének is ez lesz a sorsa... Februárban még megkapja a kefe-levonatot, de Köpeczi Béla telefonon figyelmezteti: saját érdekében vegye ki a könyvből a Piros a vér...-t. Mire ő tiltakozik: "ha kihagyjuk, mindenki tudja majd, hogy cenzurázás történt!" Végül - több irányú nyomásra - mégiscsak kiveszi, sőt az Egy körúti sírkeresztre-t is kihagyja, helyettük beteszi a nem kevésbé megrázó, frissen született A megdermedt hegyvidéken-t. Előszó címen a kötet élére a Most küzdöm végig... c. vers kerül, s Epilógussal zárul az egész: "Számotvetettem jóval és a rosszal, / kegyetlen és nehéz a mérlegem, / birkóztam angyalokkal és gonosszal, / isten s ördög alkudott velem /.../ ajtóm becsapták, boromat mind megitták / s röhögve, úgymond: magamba' nehogy fázzak, / fölgyújtották fejem fölött a házat / S nem maradt más belőlem, csak fölégett / vesszőfutás, kínlódás, félelem. / Önnönmagát fölfalta ez a lélek. / Nyitott sebek hallgatnak mellemen".

Természetesen, a kötet "vörös posztó" volt a Hatalom szemében. Tamási emlékezése szerint Révai "gaz ellenforradalmár"-nak nevezte, s az 1957. májusi pártértekezleten nyíltan "fehérterrorista"-ként emlegette. Ezek után mindenki lesajnálóan nézett rá: "Ja, ez az, aki azt írta!" Több "jóakarója" intette: "Határold el magad a forradalomtól! Írsz egy kis nyilatkozatat, másnap lejön a Népszabadságban - és szabad az út előtted. /.../ Megírod, hogy megtévesztettek. Hisz sokan írnak ilyen nyilatkozatot - ez a párt és a te érdeked is" (v. ö.: Győrffy M. id. interjú). Ő természetesen hallani sem akart erről ("meg vagytok őrülve!... Hogy tehetném én azt, hogy azt mondjam: nem ér a nevem! Egy sort se tudnék javítani rajta!..."). Mire a Népszabadságban 1957. máj. 12-én terjedelmes gúnyos kritika jelenik meg könyvéről (Baracs Dénes: Keserves példa - Egy verseskötet margójára). A kritikus e könyv ürügyén veri el a port az "írólázadás"-on: "Mint sokan mások, Tamási is az új kor lendületes dalnokaként fogott lantot. /.../ Az üresre söpört padlások esztendeiben a vakhit vetett hályogot szemére, később pedig a vak düh./.../ Tamásinak és írótársainak, miközben nagy buzgalommal bontogatták a "forradalmi szellem palackját", úgy látszik, mindegy volt, mi rejtőzik az üvegben! - nem akarták észrevenni, hogy ez a szellem nem vörös, nem is rózsaszín, hanem fehér! Sőt, egyesek, s ezek közé tartozott Tamási is, a felkelés napjaiban úszító verseikkel maguk is az ellenforradalmi tobzódást segítették. A Piros a vér... persze kimaradt ebből a kötetből, de a cáfolata, sajnos, nem került belé..." Hát persze, hogy nem, hiszen Tamási a cáfolatot soha nem írta meg - így aztán az irodalmi élet perifériáján maradt egész életében.

Az utak tehát valóban összekuszálódtak, sőt: lezárultak. Küzdelem c. versében, amelyet barátjának, Kis Ferencnek ajánl, Tamási mindenkinél pontosabban örökíti meg sorshelyzetüket: "A tettek és az álmok rádcsikordult / gyötrelme - mondták - neked nem elég? / Ne bajt keress magadnak újra, inkább / kutasd föl, merre van még menedék? // Valamit elvállaltam - mondtam én, s hogy / kötésem is van, nélküle vakon / járnék, mint a magányos bujdosók a / véget nem érő országutakon, // birkózva is vele, de megjelölve: / fiának tud, küzdésre ő szorít, / vele a gond, az én gondom, s megérti / a csöndet és a szótlanságot is". Nem hajolt meg, mert nem tehette - fontosabb volt számára az Eszméhez (az "emberarcú szocializmus" ideálképéhez) való hűség, hogysem annak meggyalázóival kezet fogjon. Így érezte leverettetésében is "győztes"-nek magát. Pedig nem volt könnyű elviselnie a megbélyegzettséget: "És elfogott a megdermedt, magányos / órák ütése, mikor nincs tovább / se keresés, se töprengés, s az ember / boldogan széjjelzúzná homlokát, /.../ s lettem alázott, és sárba letiport, és / lettem szabad és tiszta sugaras / ezért fehér, mint hó a lelkem, / s ezért fekete, mint a vas"... Igaza tudatában elszánja magát a magányos küzdelemre, mert már biztos benne: "nincs sehol megoldás, csupán a vállalt sorsban, bármi jön, / s ha elesünk is, ragyogva borul ránk / szemfedőnk, a megharcolt öröm." E felismerés vezérli aztán további útjain...

1957 júniusában Benjámin Lászlót - Kuczka Pétert - Örkény Istvánt - Tamási Lajost magához hivatja Aczél György (aki ekkor már művelődésügyi miniszterhelyettes): "várjuk a bűnbánatot!" - amit persze egyiküktől sem kap meg. Június 27-29-én az országos pártértekezleten pedig meghirdetik "a kulturális ellenforradalom" elleni harcot (v. ö.: Révész Sándor: Aczél és korunk Sík K. 1997. 79-81. p.). És megkezdődik a "vérbosszú" időszaka...

Tamási sokszorosan áttételes versben válaszol minderre (Közvetítés). Képzeletben képernyőre vetít egy kivégzést, amelyről a király egyik fullajtárja - mint riporter - "közvetít": II. N. N. király bosszút áll azokon, "kik mocskos kezüket királyukra felemelték". A 'közvetítő' hidegen gúnyolódik azon, ahogyan "a megbilincselt bandát a teljes elégtétel ünnepi színhelyére" hurcolják: "hogy dülöngél, tántorog félelmében némelyik". A kivégzőosztag - "próbált mesterlövészek valahányan" - cölöpökhöz kötözi őket, majd dobszó, zene, sortűz ("hadd hallja s lássa a világ, hogy győztünk az áruláson") - az "árulók" eközben végsőt vonaglanak, "vérük is szennyesfekete, mint a bűn". A kis drámai jelenet a hatalmon levők "civilizáltan" gonosz kajánságával zárul: "visszajátsszuk Önöknek, hogy lássák még egyszer s lassítva is az utolsó képsort".

Egy másik versében (Reggel) pedig "egy vén fogoly" kivégzését örökíti meg: "Amikor három katonának / parancsot adtak a lövésre / a vén fogolynak nem jutott már / idő sírásra, hördülésre: / megrándult testét iszonyodva / földobta és levágta porba / a kín, s villanó dördüléssel / három géppisztoly letiporta". A verszárlat megdöbbentő: "három katona megy a téren, / fény veri parafa-sisakját. / Egy közülük várja a bosszút, / mert sejti, hogy megölte apját". Jelképesen, természetesen, magát a népet végezték itt ki.

Látszólag persze aztán mégis megindul az élet. A világ felölti a béke ruhadíszeit. "A hegyen túl a világ vége van. / A hegyen innen örök béke van." Csakhogy az otthonosság lehetősége végérvényesen elillant... "Sugarak záporában áll a ház: / sarkig kilökve ajtó s ablaka, / kenyér az asztalon, de még szegetlen, / a szobában a kettős ágy vetetlen, / lehull a nap: senki nem ér haza, / fölkel a nap: senki sem indul el". Kihalt itt minden - a Jövő igérete pusztult el. Mint kísértetkastélyban, "a falak csöndjéből éjszaka / fölszáll a lőporfüst s a vér szaga, / s a keréknyomon hosszan, ismerősként / lobog el egy sikoltás szallaga" (Sugarak záporában áll a ház).

Jézust most is meggyilkolták... József, az ács tehetetlen szomorúsággal áll kerti szerszámai között s töpreng: "Ceruzám piros bánat: / megölték egyszülött fiát, / mit mondjak Máriának?" A "megváltás" ígérete s reménye tehát mindörökre álom maradt, marad.

A "rend" is helyreállt aztán persze. Csakhogy milyen "rend" s hogyan? "Csönd van. S ennél nem telik többre / a megreccsent gerincek földjén. / Nyitott sebekre ráfagyott a / megalvadt sűrű vér vöröse. / Födetlen idegek remegnek / s a csontok rosszul forrnak össze" (A rend).

Hosszú hónapok teljes bizonytalanságban telnek Tamási sorsát illetően. A kis család életét Magdus, a jóban-rosszban hű társ biztosítja: 1957 februárjától tanít, s aztán éveken át ő lesz a "kenyérkereső".

Kállai Gyula 1958 júniusában az MSzMP KB Titkárságáról levélben jelzi: szívén viseli Benjámin László - Jobbágy Károly - Kónya Lajos - Kuczka Péter - Tamási Lajos további sorsát. "A közeljövőben megbeszéljük problémáitokat - írja. - Az időpontról még külön értesítést küldök." Csakhogy ez nem jelent többet, minthogy mégse maradnak teljes létbizonytalanságban. Bugár Jánosné szakszervezeti funkcionárius különféle üzemi lapoknál, illetve könyvtárakban biztosít állást a "renitens lázadók"-nak. De az 1959 őszén újraalakuló Írószövetségben már nincs számukra hely! Az ún. "reform-ellenzék" és a "polgári irodalom" lesz a támadások célpontja. Még hosszú időn át meg-megjelenik náluk egy-egy civilruhás detektív "elbeszélgetésre" - dehát legalább mégiscsak szabadlábon vannak! Tamási életformája végérvényesen a csendes szembeszegülés, az etikus kívülállás lesz. Igazi szellemi tekintélyt vív ki magának ezzel mindazok körében, akik nem hajlandók a hatalom-védte bensőség belterjes és pórázon tartott köreibe beilleszkedni. De ennek ára van: a későbbiekben is megfigyelés alatt tartják, telefonját "zavarosabb időkben" lehallgatják, s "veszedelmes napokon" (márc. 15., okt. 23.) járőr posztol lakása körül.

Tamási 1960-ban saját szabad választása alapján kerül a Csepel Művek szakszervezeti bizottságához, ahol a Csepel c. üzemi újság irodalmi mellékletét szerkeszti. Majd 1962-ben megszervezi az Olvasó Munkás Klubot, s ezt vezeti egészen 1983-ig (nyugdíjazásáig). Az OMK-t a közművelődés egyik fontos szellemi fórumának tartotta. "A klubtagokat az olvasás szeretete hozta oda - de a klubtagok közül a későbbiekben sokan hivatásos költők - írók - újságírók lettek" - vallja a nyugdíjazása alkalmából vele készített interjúban (dr. Reigl Endre: A SzOT-díjas költő - Csepel Újság, 1983. szept. 15.).

Tamásiban megvolt az a magasrendű emberi-szellemi képesség, hogy saját sérelmeit félretéve, pártfogoltjai útját egyengesse, szellemi igényességre szoktassa, s az élet dolgaiban való eligazodásra nevelje őket. "Mérő és mérce" volt, amint azt egyik legtehetségesebb tanítványa megfogalmazta (Benke László: Előttem kiterítve c. regényében, megrendítően szép képet rajzolva mentoráról, atyai pártfogójáról - 40-49. p.). Miközben tőle magától vagy róla sokáig egyetlen sort se közöltek az ismert irodalmi lapok, ő kivívta, hogy az OMK tagjainak műveiből önálló kiadvány-sorozat jelenhessen meg (mintegy negyven, színvonalas vagy kevésbé színvonalas, de életdokumentumként mindenesetre rendkívül érdekes "műhely-füzet"!). Így a Klub tagjai esélyt kaptak arra, hogy nevük a szélesebb nyilvánosság előtt is ismertté váljon. Tamásit az egyszerű, de tudásra szomjas idősebb munkásokkal, vagy a fiatal újságíró-palántákkal való szellemi együtt-munkálkodás örömmel töltötte el: önzetlen odaadással sugározta feléjük szeretetét, fáradhatatlan törődését, önmaguk személyiségének "kimunkálására" ösztönözve őket. Szilárd erkölcsi tartása, széleskörű műveltsége, a társadalmi s emberi problémák iránti nyitottsága alkalmassá tette a "nevelői" szerepre. Szellemi ujjlenyomatát mindmáig magukon viselik mindazok, akik személyes vonzáskörébe kerültek több-kevesebb időre, közülük többen jelentős személyiségekké váltak a későbbiekben maguk is (Benke László, Bokor Levente, Csőregh Éva, Csillag Tibor, Lezsák Sándor, Molnár M. Eszter, Oláh János, Szemes Zsuzsa stb.) De azok is, akik nem tettek szert országos ismertségre, értékes, s a maguk szintjén érdemleges alkotókká váltak (Bíró Ferenc, Halász Imre, Keppel - Adorján - Gyula, Lendvai Sándor, Pap Sándor, Schuch János, Szentpéteri Zsigmond stb.).

Eme viszonylag független munkahelyen Tamási tehát megtalálta az alkotó munka örömét. Úgy érezte: ez a "küldetése". Hiszen "őrangyala" - lelkiismerete, magasabb ÉN-je - valami nagyon fontosat bízott rá egykoron, s neki felelnie kell: teljesítette-e vállalt feladatát? Három "angyal"-verse is van ebből az időből (Harc az angyallal, Csipkebokor, Ha utolsó ítélet lenne), amelyekben - némi öniróniával - szembenéz önmagával: vajon a neki rendeltetett utat járja-e? Nem kellene-e inkább megbékélnie-megalkudnia a viszonyokkal? "Sóvárgó, nyugtalan magammal birkózom harminc éve már" - s az Úr talán nem is nézi jó szemmel, hogy örök hadakozásban él. Őrangyalával szárnyalni akartak valamikor - s lám, mire jutottak? "Megkopott glóriájú" angyala azonban nyugtatgatja - vigasztalja: "Lehet, hogy nem telik szívünkből / zengésre, álmodott dalokra, / melegedni talán még jó lesz / lelkünk parázsló csipkebokra". S nem engedi, hogy lanyhuljon küzdelmeiben. S ő megy tovább megkezdett útján: "El-elakadt számon az ének, / lélegzetem, tüdőm sípolt, / de tisztább lettem és keményebb, / ahogy az angyal megtiport. / - Lehet, hogy csak egy nem is fontos / üzenet van rádbízva még, / ha nem felejted s továbbmondod, az is elég".

Továbbmondta... Feletteseivel sokat vitázott, elvi kérdésekben nem engedett. Rangján alulinak tartotta volna, hogy a maga számára bármit kérjen - Petőfi szelleméhez híven, ő sem alkudott. A kádárista politikai gyakorlatot - Győrffy Miklósnak adott (fentebb idézett) interjúja szerint - olyannyira visszataszítónak találta, nemcsak a véres megtorlások idején, hanem még az ún. "puha diktatúra" korszakában is, hogy képtelen volt megbékélni vele. Nagy Imre szelleméhez továbbra is hű maradt, magatartását példa-értékűnek tartotta: "Megtehette volna, hogy kivágja magát, de ő nem tette - halálig kitartott álláspontja mellett, nem vállalta a sztálinizmus bűneivel való azonosulást, nem akart igazolni egy olyan hatalmi struktúrát, amely - bár némileg más eszközökkel, de lényege szerint - a sztálinizmus nyomán haladt." Ha Nagy Imre múltjában volt is "folt" (mert ugyan kiében ne lett volna a szovjetunióbeli emigránsok közül?!), önvérével mosta le azt. Meg-nem-alkuvásával "új perspektívát nyitott" a nemzet előtt, arra buzdítván: ne feledjen és emlékezzen '56-ra mindenkor...

Tamási egy 1958-ból való verstöredékében (kézirat) már megfogalmazza, miért nem vállalhat közösséget semmi áron a régi-új "rend"-del: "A szenvedélyek próbáit levetjük / a bosszút és a szégyent eltemetjük / s az elrontottat bölcsen újrakezdjük? // Nem úgy bizony! A szégyent elpöröljük / a szemetet a szomszédba söpörjük / s a töprengést az agyakba betörjük". Világosan látta: az MSzMP "pontosan ugyanazt csinálja, mint a régi" (az MDP) - "megcsavarni az embert, megtörni, megreccsenteni a derekát, utána a hóna alá nyúlni - 'segítünk neked, ha szolgálsz hűségesen'!" A gazda lelke c. versében világosan kifejezi: itt a sztálinizmus bukása óta szinte semmi nem változott - elhagyott szobájában minden az ő szellemét őrzi ("csaholva puha székek", "megfojtanak a karmos faliképek", "a hínár szőnyeg lábad megragadja", "az óra áll, de ütni kész titokban"). Látszólag elment tehát, "de mégis ittmaradt a gazda". S megmérgezte a hátramaradottak életét.

1961-ben aztán mégis némileg enyhül a légkör, Kádár kiadja az új jelszót: "aki nincs ellenünk, az velünk van". Tamási is egybegyűjti az íróasztalfiókjának írt régi és újabb verseit, remélvén, hogy változtatás nélkül kiadhatja őket. Tervezett kötete élére a Küzdelem c. költeményt állítja, a kötet címe is ez lenne. Csakhogy a Kiadói Főigazgatóság közbeszól - "ideológiailag tisztázatlan"-nak minősítvén Tamási világképét (v. ö.: Írók pórázon - MTA Irod. tud. Intézet kiadványa, Bp. 1992. - 80/81. p.). Hosszas huza-vona után aztán mégis megjelenik a Magvető Kiadónál 1963-ban A ledöntött kőfal c. kötete. A Tóth Istvánnak ajánlott címadó vers természetesen szimbolikus, benne költőnk egy gyermekkori emléket idéz fel: Erzsébeten volt egy kőfallal körülvett, titokzatos magas épület, amely előtt ők sóváran toporogtak (vajon mit rejtenek a falak?). Később aztán, mikor már lehetősége nyílt bepillantani a zárt világba, visszahőkölt: "megcsapott a szemét, a bűz és / mocsok és szenny és trágyalé /.../ tíz év után tudtam, hogy itt már / egyéb reménység nem maradt, / mint a penész sok szégyenét, mocskát / tisztára mossa az öröm, / ha a tulajdon kőfalából / nem marad semmi kő kövön". Viharos idők jöttek, a fal összeomlott, de a megtisztulás nem következett be! - maradt a szenny, a penész, a mocsok...

A Természet őszi haldoklásának képeit is allegorikus célzattal idézi meg költőnk - mint egykoron Vörösmarty az Előszóban a téli csendet és halált. "Fönn a hegy tetején már szelet, riadót / fújnak fagyos kürtök, nehéz utakra valót, / leszorulnak a völgybe az elrémült rigók. /.../ Tanyát ver a némaság az utca kövein, / labdarózsa ágain már jajvörös a kín, / végső görcsök kunkorodnak tört levelein /.../ Sejtelem és félelem és rémület alatt / megriadva iramodnak vadak, bogarak / futtában vert tetemükre ködzápor szakad" (Zugligeti ősz). A későbbi - válogatott - kötetekbe már némileg más szöveggel kerül be majd a vers, a zárás így hangzik: "Állok a dombon, bekerítve / a nyári lobogó alatt, / oly védtelen vagyok, hogy szinte / szabadnak érzem magamat".

Kőlovas c. versét a régi jóbarátnak, "fegyvertársának" - Sipos Gyulának ajánlja. Ady eltévedt lovasa immáron megzabolázott - meggyötört, ellehetetlenített hősként aláhullott a semmibe (ne felejtsük: a lovas az egyik legősibb magyarság-szimbólum!). A Hárshegy messziről nézvést olyan, mint hatalmas kőparipa, "melynek lovasát leverte az Idő". Ám néha, pusztító viharok idején, a lovas mint a legendák hőse, újraéled, s lóháton terem: "lovának erdő-sörénye lobog, / s amerre feketedve elhalad / dörögve omlik le a kőzuhatag / s szorítja a megrémült völgyön át / tajtékos, szakadékos kőlovát". De a vihar elültével minden marad a régiben: "Megtörve ott áll komoran a ló, / belül remeg még, reszket és zihál / orrlukain ezüstös pára száll. / Lovasa a mélységben elmerült, / kitörni most sem sikerült". Veresége immáron végérvényes és jóvátehetetlen...

Tamási ez időbeli önarcképét az Ikarus beszéde indulás előtt c. költeménye őrzi. Bár a röpülésben mindig benne van az aláhullás, az óceánba zuhanás veszélye, ő ezt tudva és vállalva, mindig újra útrakel. Ikarus hite nem rendült meg azért, mert kudarcot vallott: "Zuhanva is tudtam, hogy visszatérek /.../ Töprengtem. Próbálkoztam. Lezuhantam. / Meghaltam. S újrakezdtem az egészet." Bízik önmagában: "holnap küszködve elérem / fényszárnyamon sugarát minden napnak, / s megelőzve röptét a pillanatnak, / a gyors időt is elfogom a térben, / hol a halál gyötrelme nem fog rajtam / ki az eget áttörni megfogadtam".

Ez a kötet már egy igen jelentős, fegyelmezetten visszafogott hangú, mégis nyugtalanságtól izzó, érett költő arcát mutatja. Mind az egyes versek, mind a kötet-egész szerkesztési módjában érzékelhető a belső feszültség dinamizmusa. A lázasan sodró jambikus lejtés az ütemhangsúlyos verseléssel szimbiózisban felfokozza a költemények érzelmi-hangulati intenzitását, ugyanakkor a feszes, zárt kompozíciók forma-fegyelme mintegy "megzabolázza" az impulzív áradást, racionális keretbe fogva az irracionális indulati elemeket. Pontosra csiszolt, éles oxymoronokkal, paradoxonokkal érzékelteti költőnk: korunk a nagy és feloldhatatlan antinómiák kora. Itt bármikor bármi megtörténhet, hiszen hiányoznak a tradicionális "garanciák", erkölcsi gátak, az Igazság fogalma is relativizálódott. Ebben a fellazult, közösségi normatívák nélküli állapotban semmi nem "végérvényes", de éppen ez adhat okot a reménykedésre is: holnap esetleg újrakezdődik minden, s a mai leverettetés esetleg visszájára fordul... Hiszen: "Láttunk már mocskot palotában / nagyságot sárba vájt veremben, / törpét hatalmas díszteremben, / nagy tereken csikorgó láncot / börtönök mélyén szabadságot / bukást is boldog szárnyalásban / s győzelmet mondhatatlan gyászban..." (Láttunk már).

Megpróbáltatásai idején az egyetlen menedék költőnk számára az otthon, a család. Kristályosan áttetsző tisztaságú versek sora vall a megtartó szerelem csodájáról, erejéről, amely segít elviselni a külvilág minden negatívumát, a közelmúlt borzalmait.

A Jázminbokor c. - 14 szonettből álló - ciklus az "apokalipszis utáni" létállapotot idézi meg. Költőnk, társával összefogódzva jázmin-illatú Édenkertjükben, "a földi vonzás karjából kitörve", "elátkozott fajunkból kimenekülve", "patakzó könnyekben úszva" szemléli a hegyi magaslatról az általános pusztulást: "tűz csapott föl, / a tenger feketedve hánykolódott /.../ leroskadt villámok omlottak a föld szívéig / a száraz folyómedrek párologtak", a tenger kivetette magából ősszörnyeit. "El innen, gyorsan, gyorsan - könyörögted / s motorjaink süvöltve földörögtek" (1-3. vers). A továbbiakban kibomlik előttünk a közelmúlt nagy katasztrófájának panorámája. Hiába vonnak köréjük védőgyűrűt "a jázminbokor szép lángjai", mint fenyegető jövőkép vetül eléjük az égő múlt "vad árnyéka": "tudtuk, hogy minden léptünket az állam- / biztonság éber kopói követték. / Fegyverekkel vigyáztak ránk szavunkért, / féltünk, de már régen nem önmagunkért /.../ Ehhez már nincs közünk itt, menjünk - mondtam. / Éjszaka szöktünk ketten s nagy titokban" (4-10. vers). Bárhová néztek-léptek, tűzcsóvák, rakéták, szirénák vijjogása kísérte útjukat - míg a Kozmosz távlata végül rádöbbentette őket: menekvés csak akkor van, ha az egymásra fogott fegyvert eldobjuk, ha a katasztrófa ráébreszt mindannyiónkat, hogy megbékélés nélkül nincs lehetőség a továbblépésre. "Jázminbokor, ragyogj, te gyönyörűség / Van még idő? - Mindenre van idő még!" (11-14. vers). A ciklushoz közvetlenül kapcsolódó záróversben mintha felsejlene némi remény: "S mikor már fönn repültünk, fönn a kéklő / magasság útjain, a földi táj / egyetlen egész lett a messzeségből / nem volt rajta sorompó, sem határ /.../ Kék áramlás sugárzott vissza ránk: / egyetlen ragyogás vagy, Föld-anyánk" (Egyetlen ragyogás).

Költőnk tisztában van vele: az "ártatlanság kora" soha többé nem térhet vissza... Ő sem lehet többé a régi, hívő, lelkes harcos. A jázminbokor-fényben fájdalmasan tekint végig önmagán: "Vígságnak szomorú vagy / békének háború vagy, / a tisztes nyugalomnak / gyanús vagy, de gyanús vagy. // Barátaidnak szétszórt / csapata csupa vérfolt, / de megriadnak látva / rajtad a szelíd tébolyt" (Mert az úton a lomb közt). Az összekuszálódott valóságban - a "labirintus"-ban - az egyetlen orientáló fényforrás számára a feleségéhez fűződő szoros kötelék: "Bekerítve, magam-vert rácsokon / keresztül nevedet kiáltozom, / rekedten bár, mert némaság szorít, / de a kiáltás engem bátorít /.../ Már mellemig felér a szürkület / összekuszáltam magam nélküled, / sürgetve hívnak dolgaim: siess, / Ariadne, sötétből kivezess" (Ariadne).

Szerelmes versek gyönyörű sorában vall a költő ifjú feleségének arról a sorsszerű, széttéphetetlen láncról, amely kettejüket immár végérvényesen összefűzi (Tudnod kell, Balatongyörök, Este, Nem sejthetem, Zugligeti este, Ahol már jártam egykor stb.). Gyötrődik amiatt, hogy nem tudja Kedvesét megkímélni a megpróbáltatásoktól: "Meg kellett volna mondanom neked, hogy / hová kerülsz majd, hogyha mégis / elindulsz útjaimra, hogy nyugalmad / vigaszod, békéd nem lesz..." (Tigrisek). Mást nem adhat neki, mint rendíthetetlen hűségét - de abban Magdus biztos lehet: "Ha azt hallod majd rólam egyszer, / hogy legszebb álmom megtagadtam, / s elmondanak mindennek, rossznak, / csak mosolyogj, mert jól tudod, hogy / az, aki voltam, az maradtam..." (Ha azt hallod majd). A sebesen futó évek aztán még bensőségesebbé tették kapcsolatukat, míg végül kettőből Eggyé váltak: "Szorzom és osztom magamat, / de az eredmény csak te vagy" (Eredmény). Ez talán már nem is "földi" szerelem, hanem "égi" szövetség (hiszen minden igazi házasság az "égben" köttetik!). "A színeket szeretem s a halványarcú nőket / szemed komoly derűjét és homlokod nyugalmát, / mögöttük sejtelemként érezni / egyensúlyát / egy messzi égnek és egy ismeretlen földnek". Ahogy az anya-természet gyógyít, s minden megpróbáltatást feledtet, úgy kötözi be sebeit az "édeni" Asszony, orvosságot kínálva gyötrelmeire. Egy-egy pillanatra legalább elfeledteti vele, hogy voltaképpen már élő-halott. "E tájhoz tartozom már s talán e földhöz inkább, / bokor vagyok meg fűszál, vidám lepkék kerülnek, / vér-gyantás ágaim görcsein meg nem ülnek / dalaim dideregni, a meggyilkolt pacsirták" (A színeket szeretem).

Az ország gondjától-bajától azonban költőnk mégsem szabadulhat. Zsákhordónak érzi magát, ki vállán cipelve-vonszolva átélt szenvedéseinek terhét, kövekkel telt zsákjából itt-ott szívesen elhagyogatna már néhány emléket, de erre képtelen: "megyek, de aztán visszatérek, / nélkülük nem én vagyok". Tudja: útja végén majd "egy szakállas bölcs" várja, aki igazságosan mérlegelni fogja tetteit - "ki szó nélkül megvizsgál mindent, / s tudja, hogy mit, miért / cipel a lélek, s azt is tudja, / miben hisz, remél? /.../ Kegyes lesz, vagy így büntet éppen: / nem vámol, nem pöröl. / Menj csak, fiam, mondja, s a zsákot / maga segíti föl".

Tamási aztán - felismervén sorsa korlátait - nagy önfegyelemmel, meg-nem-békélve az "elfogadhatatlan realitással", teszi a dolgát. Minden kedden kijár "övéihez", s a klubesteken megvitatják a nagypolitika visszásságait. 1968-ban még megjelenik A vas gyötrelme c. kötete (Szépirodalmi K.), de aztán ismét "vesztegzár" alá kerül (Aczél Györgyöt 1970 őszén beválasztják a Politikai Bizottságba, a kultúra ügyeiben övé lesz a teljhatalom, s ettől kezdve a "három T" szégyenteli jelszava uralja a kultúrát).

A kötetnyitó vers (Dobszó) elárulja: költőnk bizonyos értelemben még mindig "csatában" érzi magát. Más eszközökkel ugyan, de most is belülről vállalt eszméi tisztaságáért, megvalósításáért küzd. "Tudom, hogy gyönyörűszép / hegedű hal meg bennem. / De, mivel csatatéren / éltem, csak dobot vertem. / Kezem már görcsbe rándul / s figyelnék inkább másra, / hiába, / minden ujjam / rájár a dobolásra". Hiszen a sereget a dobos nem hagyhatja magára a vereség idején sem - ha mást nem is, de legalább "szívünkből a jajszót kidobolni" neki kell. Így lesz több más versének is alapszimbóluma a dob és a dobos (Jaques halála, Pierre Mulele halálára), illetve a trombitaszó (Pacsirtaszó).

Ezért temeti magába poétikus, gyémánt-ragyogású álmait-hangulatait. Egyik legszebb, kristálytiszta verse elárulja: valóban hegedűszó muzsikál lelkében, amikor - kertjébe kilépve - a reggel fényözönében megfürdetve arcát, a fű növését és az édes, áradó sugárzást figyeli. "Puha galambsírás tollai peregnek / levelek a fákon álmukat sorolják / egymásnak, a méhek munkába erednek / csak a tücsök ásít, / lerakja vonóját" (Puha galambsírás). De ritkán engedi meg magának, hogy az ilyen hangulatokban feloldódjon. Életelve: "Mindennap valamit / ami erődből telik / rosszkedvűnek vidámra fogott szót. / egy kicsi jót /.../ Légy a közöny, gyanakvás, önzés ellen / nyugtalanító szellem. / Az ember bekerítve / birkózik vasra-hitre, / maga sem tudja szinte: / önként vagy kényszerítve, / hogy ő ad, vagy csak adják, / ő fut, vagy csak futtatják, / verik vagy ő ver, / s meddig győzi erővel?" (Egy kicsi jót).

Lírája töprengőbbé, filozofikusabbá mélyül. József Attila nagy szintézis-verseinek világára rezonál leginkább, hiszen ő is "a város peremén", munkások között éli hétköznapjait. A vas gyötrelme c. nagyobb kompozíciójában a vas fiainak keserves, kemény életét örökíti meg, az anyaghoz közvetlenül kötődő lét nehézkedését, reménytelen sóvárgását a szellemibb, magasabb szintű életre. "Fejünk fölött a kéményekből / korom dűl, forró vas zihál, / a fehérszárnyú galamb innen / csapkodva és riadva száll, / a város körül alkonyatkor / némán, sötéten zúg a vaspor". Megmunkálni a tömör, rideg anyagot, szikrát csiholni belőle csak iszonyú küszködéssel lehet! "A vas gyötrelme sír. Az ének / szikrázik, nem száll könnyedén, / más hőfokon, de együtt égnek / a vas, az ember és a szén, / madarak, erdők, szövevények / forrnak a föld tüzén". Az esti Duna-parton sétálva el-eltöpreng a múlton, véres, súlyos történelmünk tragikus eseményein, s szorongva kutatja a jövőt: "hogy mit ígér / a hold reménye, / szikrázva mire kél a hajnal fénye, / hogy merre nyílik pálya és a tér / az ősök gyötrődése mennyit ér / s hogy a várost elönti-e a vér?" Tisztában van vele: "a csodák ideje elmúlt végérvényesen már". Ő, aki Tengerre vágyott valaha, eltemeti egykori álmait: "hínáros vízben, mocsarak közt, / vergődtem a szelekkel szemközt / a magyar tengeren, / s lettem, mivé a szél s a zajló / vizek közt lenni tudtam, / lennem lehetett" (Úton a kikötő felé). Most már inkább egyfajta "belső védelmi vonal" kialakítására törekszik, hogy ne morzsolódjon fel a mindennapos harcokban (Egyensúly).

A kötetbe Ceruzasorok címen apró bökversek, költői "szösszenetek" is bekerülnek (összesen 44) - mini-portrék újgazdagokról, gyorstalpaló és engedelmes káderekről, az egyen-gondolkodás és a vélemény nélküli szolgalelkűség világuralmáról. Nem gyilkos szatírák - sokkal inkább el- és lenéző, egyszerre pirongató és megbocsátó hangvételűek. Hiába! - ilyen az emberi világ, ezért nem lehet rajta segíteni... Pedig a Törvény (a Tízparancsolat) vallás nélkül is érvényes: emberi életszabályozó. Ha mindenki megszegi: kaotikussá válik a társadalom, a szabadrablás erkölcs/telenség/e uralkodik el benne.

Egyik nagyszabású kompozíciója, Az északi föld mitologikus-mesei keretben - valójában önmagára vonatkoztatva - újraértelmezi az örök-ősi történetet: mint szakadt ki az isteni védettségben élő ember az Édenből, mint vezette lázadó akarata, önmagává-lenni vágyása (a hübrisz) az édes és buja Délről, a boldog öntudatlanság földjéről a szikrázó fényű, de hideg Északra. "Még része voltam az Egésznek / föld voltam, tenger és a fény, / titok varázslat volt az ének / mikor még Délen éltem én". Nem véletlenül választja mottóul Madách Luciferének szavait ("Küzdést kívánok, diszharmóniát, / mely új erőt szül, új világot ád"), hiszen az ember az értelem hívására tépte ki magát "a Dél pompázó, mérhetetlen tenyészeté"-ből, s vágott neki dacosan az ismeretlen, hűvös Északnak: "Ha el is fordul tőlem isten / s nem bánom, ha rámhull a vad / vihar és égbolt, de ott minden / tisztább és világosabb". De nagy árat fizetett a tapasztalásért! - szeretetlen, vad, ellenséges világba jutott... "Sírtam, hogy annyi szenvedés vert, / békét akartam, nem vihart, / de nincs megállás, pihenés, mert / Észak mindig előre hajt". "A boldogság a szabad küzdés" - ez Észak törvénye: csakis küzdelmeink által emelkedhetünk önérvényre ("Én vagyok a mérő s a mérce / csak magamra hasonlítok"). Ezért hiába, hogy "egykor Délen az ég illatos lobogás volt, / a tenger lángoló öröm, / s örökös nap sugara táncolt / fekete-finom bőrömön" - költőnk nem vágyik vissza oda. "Varázsló, ki Északra küldted / a fiút régen, áll a pör, / nem szabadul, nem menekülhet / tündöklő álmai elől."

1968 után azonban mégis temetni kezdi tündöklő álmait. A "prágai tavasz" vérbe fojtása felidézi benne az '56-os vereség minden fájdalmát. Most válik számára végérvényesen nyilvánvalóvá: az ún. "létező szocializmus" megreformálhatatlan, a "puha diktatúra" bármikor újra átválthat a sztálinizmus kemény, nyílt terrorjára. Számot vet tehát ifjúkori eszményeivel, s már tudja: azok megvalósíthatatlanok. Nincs olyan társadalmi rendszer, amelyben valóra válhatnának - egyszerűen azért, mert nincs realitásuk, csupán illúziók. Búcsúzik tehát tőlük: "A selymek kifakultak, / saját fényes tüzükbe hulltak / a híres lázadó dalok" (Vásárfia). Ekkor már a Pagony u. 11-ben laknak, ugyancsak gyönyörű kertes házban, gyümölcsfák között, s vigaszt most is a Természetben - az egyetlen "valóság"-ban - keres és talál. Egyre kevesebbet ír - akkor is csak íróasztalfiókjának. Szelíd öniróniával nyugtázza a világban való paradox helyzetét: a perifériára szorulva elveszti a hatni-tudás lehetőségét, ha viszont meghajolna (akár csak parányi gesztust tenne az "aczélos" kultúrpolitika felé), önmagát veszítené el. Egy 1973-ban írt versében pontosan megfogalmazza szorongatott közérzetét: "E cselszövényes viszonyok közt / rángatózunk bogozva-kötve, / s idegeink meg-megremegnek // a szükséges és a lehetséges / villognak mint a jelzőlámpák / agyunk világos metszőpontján // s megfeszült áramkörein, míg / össze nem kuszálódik az egész / folyton-zúgás, remegés, tiprás / annak jó, aki tombol" (ez a vers címe is).

Kristálytisztán látja: az ennyire kemény, szálfa-tartású embertől mindenkor tart a "hatalom", ezért nem engedik szóhoz, valódi társadalmi szerephez jutni. "Mikor megmértem gondjaim a bánat / kő-mérlegén és elgyötörve álltam / színe előtt a lélek szigorának / szívemet fegyelemmel megaláztam, / kenyéren-vízen éltem, a sugárnak / súlyát is alig tudtam hordani, / 'Az a gyanúnk - szóltak - hogy túl sovány vagy'. / - Mit akarsz ezzel mondani? (Kő-mérlegen). Nem véletlen, hogy egyre közelebb érzi Kassákot is magához, szellemi elődjének s rokonának vallja most már őt is (Petőfi - József Attila után és mellett). A gyanú-övezte soványság, szikár tartás, erkölcsi puritanizmus, a hatalmi manipulációkkal szembeszegülő hajlíthatatlanság mindkettejük közös jellemzője. Kassák példa és erőforrás lesz számára. Bizonyára tudatos az összecsengés - a szóképek, kifejezések szintjén - a fenti vers és a Caesar szemében "holtan is gyanús" Cassiusról (kinek alakja Kassákra asszociál) rajzolt portré között: "Mért ilyen élesen sovány? / Mért ilyen fehér-halovány? / Miért süt mindig a veszélynek sugara homlokán / mint bélyeg / gyötrő és háborús? / Mért nem kövérebb? / Hát ez az, / mért nem kövérebb Cassius?" (Kassák temetése).

Az autentikus élet egyfajta szerves benső önazonosságra épül. Aki aprópénzre váltja önmagát, eladogatja-elhagyogatja szellemi kincseit az élet zsibvásárában, az könnyebben "boldogul", de közben esetleg identitás-tudata is felbomlik. Akinek nem olyan lángcsóva-sors jut osztályrészéül, mint Petőfinek, annak konokul állnia kell a küzdelmet a méltatlan viszonyok között is. Tamási Lajos 60. születésnapján az ezredvég ars poétikájával lepi meg maga-magát (Születésnapomra), mintegy ráfelelve szellem-elődje egykoron híres program-versére (A XIX. század költői). A ma költője - vallja - már nem hisz, nem hihet azon eszmékben, amelyekért Petőfi az életét adta volt: a "szabadság" megcsúfolva, "a jognak asztala" letarolva, "a bőség kosara" kiürítve, "a szellem napvilága" pedig kihunyóban. Akiben tehát az ő lánglelke él, csakis rezignáltan tekinthet szét a nyolcvanas évek Magyarországán. "Fiatal árnyékodban már csak hulló / fehér hajammal állok / s fényes / sugaraidban megfürösztöm / arcom s nehéz szomorúságom / szobrod előtt / a zuhogó esőben. /.../ Hiszek neked. / De jobban kell magamnak / hinnem, ha körülnézek, itt korom dűl / fejem fölött sötéten s úgy futok, mint / aki csatából menekül s már / elérte a kukoricást / s csak / nem szűnnek a dobajok mögötte".

Petőfi üstökös-ragyogása messze tűnt az Időben. Realitásként a ma költője számára József Attila tragikus önpusztítása maradt, avagy Kassák kemény, halálig kitartó ellenállása. A XX. század szinte minden jelentős alkotója szembenézett a József Attila-i sorsmegoldással - Tamási is. "Ha majd a rosszal nem győzöm a párbajt / és megcsöndesül szívem is, talán majd / lesz egy bolond, ki hírt visz rólam is. / Értelmetlen szavakat dadog, / s megzörgeti az esti ablakot" (Ablakzörgetés). Mégsem ezt az utat választotta: remény nélkül is küzdött tovább... Mint Kassák egész hosszú életén át.

Pedig másfél évtizedig nem jelenhetett meg kötete sem. Végül a csepeli OMK tagjai harcolták ki, hogy 60. születésnapjára napvilágot láthasson egy kitűnő válogatás addigi költeményeiből (a kötet a Születésnapomra címet kapja). A szerkesztőnek, Benke Lászlónak nem volt könnyű dolga, hiszen a minden öntevékeny megmozdulást, kezdeményezést elfojtani akaró kultúrpolitika felsőbb régiói folyamatosan gáncsolták. Cenzurázni próbálták nemcsak a verseket, hanem a Pályatársak c. részt is, amelyben a hajdani küzdőtársak, barátok s az ifjabb tanítványok köszöntötték (ez a fejezet majd változatlan formában átkerül a Hazatérés c. posztumusz kötetbe).

Az OMK tagjai a közösen írt Bevezetőben hangsúlyozzák: "Eszméletünket elsősorban Tamási Lajosnak köszönhetjük. S azoknak az íróknak, akik az ő hívó szavára eljöttek közénk, a csepeli Munkásotthonba. Kassák Lajos, Veres Péter, Lengyel József, Szabó Pál, Devecseri Gábor, Erdei Ferenc, Féja Géza, Sipos Gyula, Tersánszky Józsi Jenő s a többiek bátorító bizalma, útbaigazító embersége, gondolkodásra és cselekvésre késztető példája nélkül ma nem olyanok lennénk, mint amilyenek vagyunk." Benke László, aki kora-ifjúsága óta Tamási "iskolájába" járt (16-évesen ismerte meg őt!), leginkább élete és költészete tökéletes összhangját csodálja. Tudja: Mestere "vért és velőt fizetett ezért az egységes magatartásáért, több könyve megíratlan maradt", mégsem tért ki, "mert nem térhetett a hatalmas sors elől, nem hátrált, mert nem hátrálhatott - nem engedte meg neki önmagához való hűsége, no és istenadta tehetsége" (Mérő és mérce). Csillag Tibor pedig - aki maga is a félreszorítottak sorsát élte ragyogó költői adottságai ellenére (1949-52-ben a kistarcsai internálótáborban életre szólóan megleckéztették!) - "súlyos egyéni hanghordozású és vállalású költő"-nek nevezi Tamásit: "nagyszabású hagyományépítő és mégis modern. /.../ Szabadverseinek ideges zaklatottsága, lasszó-kanyarjai a mi ideges tépettségünket fejezik ki újszerűen. /.../ Költészetének egyik oldala a köznapi realitások rézmetszete, a másik a látomások északfénye. Az érett Tamásiba Vörösmarty próféta-lelke költözött..." (Viharok küldötte).

Mezey Katalin és Oláh János - akik nem tartoztak szorosan a tanítványi körhöz, de Tamási ifjú barátainak tarthatták magukat - tisztelgő írásukban a magyar művelődéstörténet szempontjából felbecsülhetetlennek nevezik azt a munkát, amit Tamási évtizedeken át az OMK-ban végzett. "Az annyi tehetséges embernek talajt, önmaga kimunkálása útján biztos menedéket jelentő Klub bázisáról" sokan indultak el a szellemi életbe "az írott szó szeretetének varázsával" - írja Mezey Katalin. - "Sokszorosított kis füzeteikben felmutathatták írói arcukat" - ami keveseknek adatott meg "ebben a hányattatásokkal, világégésekkel teli korban"(Kisugárzások). A Tamási-féle "szabadiskolában" elfogulatlan szemléletet kaptak - fűzi hozzá Oláh János. - Hiszen "Sinka István sámáni szavai könnyen összebékültek itt Kassák Lajos telített lírájával, /.../ s Veres Pétert olyan tisztelet övezte, amilyen igazság szerint az egész magyar műveltség körében kijárna neki. /.../ Tamási Lajos szívós, egyfelé irányuló, piciny, szinte hajszálnyi moccanásokkal építette a maga világát, de következetességével utat mutatott és nyitott másoknak is" (Az emberség makacs őrzője).

A születésnapi kötet mintha ismét felpezsdítette volna Tamási körül az életet. Végre a kritikusoktól is elismerő szavakat kapott... Köpeczi Béla oktatási miniszter pedig hivatalos levélben köszönti 60. születésnapján, "őszinte tisztelettel és barátsággal", utólagos köszönetet mondva "azért a sokrétű irodalomszervezői munkáért, amit az Írószövetség titkáraként végzett" annakidején (vagyis a "nehéz években"!), s "azért az áldozatos, többévtizedes közművelődési tevékenységért is, amit a Csepel Művek Művelődési Házában folytat a munkások művelődése érdekében". 1983. ápr. 14-én az Operaház klubjában költészet napi bemutatót szerveznek számára. Vészi Endre verssel köszönti, Gyárfás Miklós pedig költészetét méltatja: "Vannak költők, akik nem tűrnek jelmezt magukon, nem rejtőznek szavak mögé, és saját hangjukon másokért szólnak. /.../ Azért vonzódom Tamási verseihez, mert érzem: nemcsak hozzám szólnak, de mindazokhoz, akik ma és holnap elvegyülnek, mert a reményeiket korbácsoló megaláztatások közben is makacsul örülnek annak, hogy embernek születtek". Dr. Nagy Péter professzor pedig - aki szintén még az '56-os időszak küzdelmeiből ismerte őt, csakhogy a későbbiekben mintha megfeledkezett volna erről! - ápr. 10-én kelt levelében (amely Tamási hagyatékában fennmaradt) elismerően köszöni meg "magávalragadó, megrázó" kötetét: "Rajtad is beteljesedett a József Attila-i szabály: 'dudás' lettél, a javából /.../. A versek állnak az Időben, s velük együtt a költő is kora tanúja és művészetté desztillálója. Ha van a történelemnek 'költői igazságszolgáltatása', akkor bizonyos lehetsz benne: verseid antológia-darabok lesznek akkor is, amikor már számos, ma díszkiadások sorozatában megjelenő költőcskének a nevére sem fognak emlékezni". S milyen igaza lett!...

Az elismerések újraélesztik költőnk alkotókedvét. Máris új kötet összeállítására készül. A Szépirodalmi Kiadótól szerződést is kap rá, de a munka nehezen halad. Hiába, a hosszú évek mellőzöttsége egészségét is megrendítette már... Ennek ellenére 1985-ben megjelenik Zugligeti ősz c. kötete, jórészt korábbi költeményeinek - s néhány újnak - sajátos csoportosításával, feszes koncepciójú elrendezésével, amelyből egyfajta "lírai önvizsgálat" folyamata bontható ki. A címek csupán a kötet végén (a Tartalomjegyzékben) vannak felsorolva, egyébként az egyes darabokat számokkal határolja el egymástól a költő, s így belső monológként, már-már mélypszichológiai meditációként hatnak, ami poétikai erejüket is megsokszorozza.

E kötet fényesen bizonyítja: Tamási Lajos míves költő, a legváltozatosabb formák könnyedén hajlanak a keze alá. Mérték és strófa a kifejezési szándéknak, az érzelmeknek engedelmeskedik. Az álom-finomságú, puha hangulatok, s az acélkeménységű, pengeéles gondolatok egyaránt adekvát, csiszolt köntöst kapnak. Többségükben laza jambikus lüktetésű szabadversek ezek, amelyek belső koherenciáját a költői világkép egysége biztosítja. Egy nagyon erős személyiség differenciált élmény- és élet-mozzanatai simulnak itt egységbe - az egész fölött pedig szelíd irónia lebeg. Ezzel védekezik mintegy Tamási a külvilággal szemben, így óvja-védi szellemi integritását. Egyik fő erőssége a kontrapunktos szerkesztési mód, mind az egyes versek belső struktúráját, mind a kötet-elrendezési módot illetően. A plasztikus-dinamikus, sokirányú asszociációt ébresztő komplex képekben mintegy a világ-egész ellentétekre épülő, többpólusú szerkezete tükröződik. Hiszen a valóságban Gyümölcs és féreg együtt, furcsa szimbiózisban egymás mellett él - az "isteni akarat" rendeléséből! "Hogy a törvényt s kedvét is töltse, / a gyümölcsfa halálra, őszre / nem gondol, csupán a gyümölcsre, / hogy szépen, csöndben megteremje / amit a föld s ég üzen benne. / Igaz: nyüzsögve, sürgölődve / a férgek sem hallgatnak másra / csupán az isten parancsára". S ha ezt tudomásul vesszük, máris csitul az ádáz ellenségeskedés-gyűlölködés az egymást kioltani - pusztítani! - vágyó "részek" (nézetek, érdekcsoportok, 'szekértáborok') között. Mindig az egészet kell szem előtt tartanunk, mielőtt a sok 'rész' egymással háborúba kezdene! - Tamásit erre tanította sorsa, a sok mellőztetés, szenvedés. Azért fohászkodik az 'égiekhez', hogy tiszta ítélőképességét, egyensúly-érzékét mindvégig megőrizhesse: "Ha már nem állok meg / önmagam előtt / uram, szépen mennem / nekem adj erőt. /.../ Hadd maradjon arcom holtig aki volt, / elmémben a zengést / agyon ne csúfold" (Fohász).

A retrospektív "életregényt" lapozgatva, világossá válik: Tamási ekkor már mindent tudott a korról, amelyben élnie adatott, és nem voltak illúziói a "létező szocializmust" illetően. Tudta: a látszat-eszmeiség (miszerint úgy teszünk, mintha 'szocializmusban' élnénk) alól csakhamar végleg kicsúszik a valóság, és az egész vérrel-vassal összetákolt épület össze fog omlani. Egy pillanatra sem próbált azokhoz tartozni, akik e quasi-rendet kiépítették, s egyre rémültebben kapaszkodtak belé. Nem kívánt azonosulni "a megkoszorúzott, védett s földicsért vénecskék"-kel, akik "a bölcs belátás terített asztalánál" ejtőznek, "s ha csak egy szellő rezdül, már dühödten / döfnek az ostobákra, kik e csöndet / és a nyugodt emésztést megzavarnák". De nem azonosult a kor ún. "kisemberével" (valójában: tömeg-emberével) sem, aki a "fogoly-lét" szűkös keretein belül próbált a lehető legkényelmesebben elhelyezkedni, csak a saját nyugalmával, könnyebb megélhetésével törődve. "Egy kis rezignált / sóhajocska, / egy kis kacsintás / balra-jobbra, / a koncért egy kis / kuvasz-morgás, / egy kis mohó / újrafelosztás /.../ egy kis finom kiábrándultság / egy kis kivárás / lesbe állás..." - ez (volt?) a többség élete. Ott, ahol a mindennapos árulás természetes életformává vált, Tamásinak nem lehetett helye. Viszolygott azoktól, akik bármiféle helyzetből kivágták magukat, s mindig megtalálták a számukra legelőnyösebb megoldást: "Nem kell téged tisztára mosni: / szépen meg tudsz te mosakodni. /.../ S ha ne adj' isten, úgy fújna a szél, / mindent pontosan újrakezdenél" (A megkoszorúzott, Királyfi voltál, Te könnyen békülsz stb.).

Tisztában volt vele: alattvalók és uralkodók ugyanannak az éremnek két oldala. A diktatúra kitenyészti az alattvaló-lelkületű embereket, és fordítva: azok önként meghajlanak, s meghunyászkodásukkal fönntartják a diktatúrát. Szabadságról ilyen körülmények között természetesen beszélni sem lehet. "Szabadok voltunk valaha nagyon régen" - írja - de aztán "fogságba estünk és olyan tökélyre / jutottunk ebben már, hogy a fogoly / áll őrt / saját börtöne kapujában. / S a szabadítók bátor és merész / csapatait egy ügyes sorozattal / elégedetten lekaszáljuk" (Az ember mértéke).

Kafkai világ ez, kafkai félelmekkel - az abszurditás mindennapos élményünkké vált. A "magánszorgalmú kutyák" (nem véletlen, hogy Illyésnek van is egy ilyen című verse!) rettegésben tartanak mindenkit - de szerencsére gazdáikat is! "Ezt a kutyát etetni kell, mert tud ugatni, / De azért ne simogasd: rejtelem, hogy / mikor nyal, mikor harap? / Egyre rosszabb idegei vannak a dögnek". Akkor már szimpatikusabb a ravasz Svejk, aki látszólag készségesen teljesíti feljebbvalói parancsát: mindenkit vezessen elő, aki szidja a császárt - mire ő az egész népet elővezeti! (Idegek, Svejk).

E kötetnek is komoly visszhangja van - főként az írótársak körében. Hajnal Gábor elragadtatott levélben köszöni meg: "A pokoljárás feszültsége van benne, szívszorító költemények. Néhány egészen kivételes 'nagy vers' is van a kötetedben". Őszintén kívánja: "Találd meg harmóniádat, azt a régi, legényes harmóniát, a kicsit góbés mosolyút..." Az ismerős régi és új pályatársak szívből gratulálnak.

De - úgy tűnik - ezzel a kötettel (mint bizonyos értelemben vett csúcsteljesítménnyel) Tamási alkotói vénája ki is merült. Egyre többet betegeskedik (keringési, idegrendszeri problémák, majd infarktus). Csak ritkán jár el hazulról, nem csatlakozik "őfelsége ellenzéke" hangoskodó hadához, de éberen figyeli a villamossággal teli légkör vibrálását. Lezsák Sándor, e korszak egyik kulcs-embere, gyakran időzik Pagony utcai lakásukban, s leveleiben is beszámol "mentorának" a főbb történésekről. A József Attila-kör "derékhada" több ízben is meghívja Tamásit tisztázó beszélgetésekre (a PIM Hangtára őrzi a hangszalagra vett előadásokat, vitákat). Tamási azon van, hogy a jövendő irodalmáraiban az ún. "demokratikus szocializmus" eszmekörét mint ideál-képet elültesse. Még ekkor is bízik benne, hogy az alapoktól újrakezdve megteremthető lenne az "emberarcú szocializmus", a szabad, független, többpártrendszerű Magyarország (azaz valóra válhatnak '56 eszményei).

A Történelem azonban más forgatókönyvet tartogatott az ország számára!

1988/89 folyamán mind sűrűbben fordulnak meg otthonában a régi barátok. Hétfő délutánonként magasröptű eszmecserékben vitatják meg a magyarság helyzetét s a változtatás lehetőségeit. Bárány Tamás, Czine Mihály, Cseres Tibor, Dékány Károly, Fekete Gyula, Gergely Mihály, Göncz Árpád, Kuczka Péter, Kunszabó Ferenc, Molnár Zoltán, Varga Domokos, az ifjabbak közül Benke László az ő javaslatára alapítja meg a Móricz Zsigmond Kört, amelyben a hajdani "56-osok" újra az irodalom és az öntevékeny cselekvés szabadságáért emelnek szót, s bekapcsolódnak az ekkor már feltartóztathatatlanul elinduló "rendszerváltó" politikai küzdelembe. Tamási persze inkább csak tanácsaival segíti őket, a közvetlen cselekvésben-szervezésben nem vesz részt. Nagy Imre újratemetése 1989 jún. 16-án új reményekkel tölti el (e korszakról, a Móricz-Kör tevé-kenységéről, majd a Hét Krajcár Kiadó megszervezéséről lásd: Benke László: Sértők és sérültek c. regényének idevágó fejezeteit). Közösen állítják össze az "utolsó szamizdat"-kiadványt, az Oly sok viszály után c. antológiát (Fórum sorozat, Amsterdam, 1989. - szerk.: Benke László, szerkesztői tanácsadók: Cseres Tibor - Fekete Gyula - Molnár Zoltán - Tamási Lajos), amelyben az '56-os forradalom alatt, illetve nyomán született legmegrendítőbb verseket, visszaemlékezéseket teszik közzé. Itt még együtt van a "demokratikus ellenzék" - népiek és urbánusok a legnagyobb egyetértésben megférnek egymás mellett! Illyés Gyula, Tamási Lajos híres egykori versei mellett és után Benjámin László, Benke László, Dékány Károly, Kónya Lajos, Kuczka Péter, Nagy László, Mezey Katalin, Sipos Gyula költeményei, valamint Bartis Ferenc, Cseres Tibor, Fekete Gyula, Gergely Mihály, Göncz Árpád, Galgóczy Erzsébet, Kunszabó Ferenc, Molnár Zoltán, Oláh János, Sánta Ferenc, Simonffy András, Szeberényi Lehel, Tardos Tibor, Varga Domokos, Vásárhelyi Miklós visszaemlékezései, novellái, avagy szociográfiai írásai olvashatók itt, amelyekből hamisítás nélküli képet kaphatunk a letűnt időszak minden kegyetlenségéről, ember-ellenességéről. Úgy tűnik: "oly sok viszály után" végre valóban kialakul az egyetértés a rendszerváltó politikai erők között, és a nemzet elindul az egészséges fejlődés útján...

Mintha a beköszöntő új korszak elégtételt kívánna adni végre Tamásinak, neve egyre gyakrabban hangzik el a rádióban, a sajtóban. 1989. okt. 23-án a TV-ben, majd egy nov. 17-ei rádióadásban elszavalják egykori híres-hirhedt versét, a Piros a vér a pesti utcán-t. Még megéri, hogy az Ezerkilencszázötvenhat, te csillag c. antológiában (Püski S. K. 1991.) két jelentős "nagyversét" olvashassa (a Piros a vér... mellett a Halottak napját). Úgy érezhette: talán most mégis valóra válnak ifjúkora álmai, s tér nyílik a demokratizmus eszméinek megvalósulása előtt...

A Győrffy Miklósnak 1990-ben adott - idézett - interjúban így vall ezekről a feszültséggel teli évekről: "Én 1986-ban már biztos voltam (t. i. az összeomlásban). A 87-88-89-es év a lelkem legmélyéig megrázott. Az, hogy megértem, az, hogy nem voltam ostoba - alapjában véve igazunk volt akkor, '56-ban. Hogy mi szolgáltuk a haladás, meg a nép ügyét. /.../ Sírtam, mikor aztán jött a temetés. A Magyar Nemzetben jelent meg egy sorozat a 301-es parcelláról. Az nagy tett volt, és tisztelet annak, aki megcsinálta. /.../ Miután megértem, úgy szeretnék még valamit elvégezni. Harminc évet kibírni abban a várakozásban, amit kimondani se lehetett nyíltan - ez nagyon hosszú volt! A kádárizmusban a besúgó rendszer olyan tökéletesen működött, hogy ahol négyen-öten összejöttek, feltétlen volt köztük egy "tégla" is. Ilyen légkörben élni és dolgozni - rettenetes dolog! A tizedrészét sem tudtam megcsinálni annak, amit akartam..."

Többszöri kórházi kezelés után végül is a szíve vitte el 1992. nov. 26-án. Temetése még ugyanez év decemberében volt. Posztumusz megkapta a Nagy Imre emlékérmet, majd az '56-os emlékérmet is. A Hét Krajcár Kiadó és a Móricz Zsigmond Kör gyors munkájának köszönhetően már 1993 januárjában megjelent Hazatérés c. válogatott kötete, amely az életmű teljes hosszmetszetét kirajzolja, az indulástól a végérvényes "hazatérés"-ig.

A posztumusz kötetből a XX. század második felének egyik legjellegzetesebb, poétikailag is kiérlelt életműve bontakozik ki. Bizonyos értelemben szimbolikusnak tekinthetjük ezt a pályaívet: a "küldetéses", népből jött értelmiség sorstapasztalatai fogalmazódnak meg benne. A reményekkel, egy "igazságosabb" társadalom megteremthetőségébe vetett bizalommal teli indulást megaláztatások, kudarcok sora követte. Végül szertefoszlottak az illúziók, de maradt a sorsvállalás konok méltósága. "Ami történik, az jobbára rajtunk kívül és nélkülünk történik, s az, hogy a világot átalakíthassuk a legszűkebb körön túl, legtöbbször öngyötrő sóvárgás marad - vallja Tamási. - Már nem áltatjuk magunkat, de nem is adjuk föl magunkat: ragaszkodunk életünk vállalt értelméhez, tagadva és szembeszegülve is..."

A kötetet válogató és szerkesztő Varga Domokos - az egész életét végigkísérő hű jóbarát - joggal hangsúlyozza: e versek mint "lírai önéletrajz", mindent elárulnak alkotójukról. "Nemcsak a költőről - a korról is, amelyben élt, s amely már jóval halála előtt maga alá temette álmait. /.../ S a hitről is, amelyet álomtalan nappalokon és álomtalan éjszakákon mégiscsak őrizhet a lélek, míg maga is ki nem lobban" (A költő emlékezete) Varga Domokos átemeli a Születésnapomra c. kötetből a Tiszteletadás c. részt, valamint az Epilógus c. fejezetbe beépíti azokat a verseket, amelyeket Tamási barátainak ajánlott egykoron. Így mintegy "a síron túl" is együtt van a csapat, amelyet szerteszét szórt a Történelem. Időközben sorra eltávoztak (azóta már Varga Domokos is!), már csak hárman-négyen élnek közülük. Úgy történt, ahogy Tamási sejtette: "részletekben így halok én / és nem először és nem lehet / tudni, kivel legközelebb? / S utamat, ha befejezem, / ki hal meg egy kicsit velem?" (Talán újság hozta a hírt).

A kötetzáró Epilógus II. (amely a Születésnapomra c. kötet befejező verse volt), költőnk egyik legszemélyesebb önvallomása: "Nem a dicsőség, amit kértem, / csupán annyit reméltem, / hogy amiért harcolok / annak / harcolnia kellene értem". Nem így történt... Az erkölcsi diadal mégis az övé. Jól sejtette: nélküle árvább lett a világ - kihalt belőle a tisztaság és egyértelműség..."Csak egy parányi csillag sírjon / hogy: ő volt / aki kigondolt / aki látta / hogy bennem a remény tüze / parázslik, / és most árva / derengés vagyok nélküle".

Nem csak egy parányi csillag siratta, természetesen. Családja, az OMK tagjai, pályatársai. Amit éltében nem kapott meg, azt megkapta holta után... Nincs azóta olyan antológia, amely ne idézné '56-os verseit, a Piros a vér... pedig minden új tankönyvbe bekerült. Hátrahagyott kötete egy tiszta, makulátlan emberarcot rajzol ki az utókor előtt - az örökké vérző Bárány fehérségével és ártatlanságával. Ez teszi költészetét maradandóvá a múló Időben...

Halálának 10. évfordulója alkalmából az Írószövetség Tamási-emlékestet szervezett. De nem halála, s nem is temetése napján, hanem 2003 jan. 16-án, azon a napon, amelyen '56 után felszámolták az Írószövetséget. Ezt a dátumot természetesen szimbolikusnak tekinthetjük, hiszen ezzel a ténnyel kezdődött az a társadalmi hazugságösszjáték, amelynek bizonyos értelemben még ma is nyomát viseljük. 2005-ben pedig megjelentette gyűjteményes kötetét a Hét Krajcár Kiadó, Keserves fáklya címen, ezzel is élesztgetve-ébrentartva '56 emlékét a forradalom 50. évfordulója közeledtén. A minden eddiginél teljesebb válogatás képet ad a korról, amelyben élnie - élnünk! - adatott, s azokról a belső gyötrelmekről-vívódásokról, amelyekkel Tamási nemzedéke birkózni kényszerült. A kudarcok és eszméinek megcsúfolása (a Kádár-kor "mocsári" világában) nem törték meg a Jövőbe, az Élet értelmébe vetett hitét, s a szembeszegülés méltósága ragyogja be kései verseit. Etalon volt nemcsak szűkebb környezete számára, hanem mindazok szemében is, akik nem érték be a "szélárnyékba" húzódással, hanem tenni próbáltak valamit egy demokratikus társadalmi rend kialakításáért.

Így tehát a személyiséget letörni, megalázni, gúzsba kötni akaró (új s újabb) hatalmi manipuláció(k) ellen védő-elixírt kínál nekünk Tamási Lajos költészete. Ezért "halhatatlan": sorsa, életműve tanulság és intelem az eljövendő korok számára is.

Pacsek Józsefné életinterjúja Tamási Lajossal - 1983 (PIM Hangtár)

Győrffy Miklós: interjú Tamási Lajossal, 1990, kézirat, - megjelent részletei:

Piros-e még a pesti vér? - 168 óra, 1992. okt. 27. (10-11. p.).

Tamási visszaemlékezése Kónya Lajosra és közös harcaikra (kézirat, részleteit lásd:

A megkoloncolt sólyom ÉS 1982. aug. 13.

Tamási Lajosné emlékezése az 1956. dec. 6-án történtekre

(Az interjúk szövegét, kéziratos emlékezéseket, valamint az író hagyatékában fennmaradt leveleket Tamási Lajosné, illetve dr. Nagy Péter műgyűjtő bocsátotta rendelkezésemre.)

Az íróról rajzolt portréhoz lásd: Benke László: Előttem kiterítve (Gondolat K. 1991.),

valamint Sértők és sérültek (Hét Krajcár K. Bp. 2000.) c. regényeit

Az irodalomtöréneti, történelmi problémák feldolgozásához felhasználtam:

Irányított irodalom: Írók lázadása - (MTA Irod. tudományi Intézet)

Írók pórázon - (Bp. 1990, ill. 1992)

A XX. század krónikája (Officina Nova K. Bp. 1994, 777-840. p.)

Pomogáts Béla: Irodalmunk szabadságharca, 1956 (Gondolat K. Bp. 1989)

Rainer M. János: Az író helye (Viták a magyar irodalmi sajtóban, 1953-56).

Magvető K. Bp. 1990

Standeisky Éva: Az írók és a hatalom (1956-1963), kiadta: az 1956-os Intézet, Bp. 1996

Révész Sándor: Aczél és korunk SÍK K. Bp. 1997

Kahler Frigyes: A szabadság 12 napja Magyarországon (okt. 23.- nov. 3.)

Napi Magyarország 1999. okt. 22. - 21-26. p.

1956 a sajtó tükrében (okt. 22 - nov. 5.) - Bp. Kossuth K. 1989

Tamási Lajos kötetei:

A Harmadik Szerszám Szépirod. K. Bp. 1950

Munkások Szépirod. K. Bp. 1952

Dal az ifjúságról Szépirod. K. Bp. 1955

Keserves fáklya Magvető K. Bp. 1957

A ledöntött kőfal (versek 1957-62) Magvető K. Bp. 1963

A vas gyötrelme Szépirod. K. 1968

Születésnapomra Csepel Munkásotthon 1983

Zugligeti ősz Szépirod. K. 1985

Hazatérés Hét Krajcár K. Bp. 1993

Keserves fáklya Bp. 2005

Antológiák, amelyekben Tamási Lajos versei is szerepelnek:

Oly sok viszály után (szerk.: Benke László) Forum sorozat 7. kötet

Amsterdam - Szentendre 1989

Ezerkilencszázötvenhat, te csillag (szerk.: Medvigy Endre - Pomogáts Béla)

Püski K. 1991

Hét évszázad magyar költői (szerk.: Kovács Sándor Iván - Lakatos István)

Tevan K. Békéscsaba 1996 (2021. p.)

Vérrel virágzó Hét Krajcár K. Bp. 1996

Ünnepeink u. o. 1997 (mindhármat szerkeszti: Benke László)

Piros és fekete u. o. 1998

Költők forradalma (szerk.: Csicsery-Rónay István) Occidentál Press Bp. 1996

Piros a vér a pesti utcán (szerk.: Győri László) Magyar Napló K. Bp. 2001

A Csepel Vas- és Fémművek munkásotthonában 1960/61-ben kezdett szerveződni Tamási Lajos - a Csepel újság Olvasó Munkás c. irodalmi mellékletének akkori szerkesztője - körül egy kis szellemi kör az érdeklődő, olvasó-írogató munkásokból, újságírókból. A Vasmű XXI. kerületi Rákóczi úti könyvtárában - meglehetősen elhanyagolt környezetben, inkább akadékoskodó, semmint támogató vezetőkkel szüntelen vitázva - tartotta rendszeres megbeszéléseit a melléklet szerkesztésében közreműködő gárda; s az érdekeltek minden héten kíváncsi izgalommal lesték, ki/k/nek a műve került be a lapba? Mert "az Olvasó Munkás mellékletben megjelenni óriási dicsőség volt, de előtte biz' pokolra kellett érte szállni - idézi fel eme izgalmas éveket az egyik ottani könyvtáros. - Vérrel és verítékkel összehordott írásainkat Tamási ízekre szedte, rámutatott fogyatékosságainkra, nem kerülte el figyelmét egyetlen suta mondat, pontatlan szókapcsolat sem. Éles szemmel vette észre ugyanakkor a tehetség legpislákolóbb jeleit is. Minden egyes szám a remekmű-alkotás igényével készült, közös munkával, lázas izgalomban. A szava szent volt számunkra, lubickoltunk szűken mért dicséreteiben, és ha megkívánta, javítottunk, újrafogalmaztunk... Fizikai munkások képezték a derékhadát ennek a kis csoportnak /.../ az egymás segítése és becsülése íratlan alaptörvényünk volt" (Meiszner Tamásné: Egy barátság forrásvidéke; in: Tamási Lajos Születésnapomra c. kötetének Tanítványok c. része; Csepeli Munkásotthon, 1983; 220-222. p.). Szentpéteri Zsigmond pedig így idézi fel a klub-alapítás heroikus időszakát: "Jöttünk minden kedd délután beszélgetni a világ dolgairól, életünkről, magunkról, munkánkról. Jöttünk örökösen csörömpölő daruk árnyékából, sivító esztergapadok mellől, poros öntödékből. Próbáltuk birtokba venni a világot - a könyveken, baráti beszélgetéseken, és akikben megvolt az erő, az íráson keresztül is" (Bevezető Schuch János: Az öreg trénparancsnok c. kötetéhez).

A melléklet körül szerveződő viszonylag állandó gárdából aztán megalakult az Olvasó Munkás Klub (továbbiakban: OMK - a Csepel Művek Munkásotthon jóváhagyásával és a SzOT támogatásával). Az alapító tagok közt voltak fiatalabb és idősebb, tapasztalt munkások, s a mintegy 30-35 fős "törzsgárda" - amely némileg fluktuált: többen elmentek, helyettük újak jöttek - több mint három évtizeden át, jóban-rosszban kitartva, minden kedden megtisztelte jelenlétével a klubot, amely a hetvenes években már a Csepel Művek újonnan épült, tágas és szép munkásotthonában tartotta foglalkozásait. Tamási Lajos célkitűzése - a kassáki szellemi nevelés programjával egybehangzóan - az volt, hogy a kultúra által ráébressze szellemileg nyitott "munkás-testvéreit" a magasabb rendű emberség, az erkölcsileg igényes és társadalmilag "hasznos" tevékenység személyiséget gazdagító-formáló jelentőségére. Rá akarta vezetni őket ügyes-bajos problémáik közös (egymást segítő) megoldására, tágabb (szellemi) érdekeik képviseletének fontosságára, sorsuk alakításának felelősségére. Mindemellett pedig fel akarta szabadítani bennük az önkifejezés bátorságát, azt a formáló erőt, amellyel életük keserveit s örömeit, a világban való vergődéseik - helykeresésük - helyretalálásuk élményeit megfogalmazzák. Ugyanis Tamási valóban hitt abban (s nemcsak hirdette!), hogy "a dolgozó nép okos gyülekezetében (József Attila szavaival élve) hányni-vetni meg száz bajunk" megvalósítható program, s a demokratikus, alulról építkező társadalom megteremthető (lenne, lett volna). Hitt abban is, hogy minden embernek egyenlő joga van az élethez; hitt a bensőleg szabad emberek méltóságtudatának szétroncsolhatatlanságában, a társadalmi igazság és esélyegyenlőség megteremthetőségében, s abban, hogy "az anyag gyermekei" őszinte kíváncsisággal, eligazító szóra várva szeretnék megismerni - megérteni sorsuk magasabb összefüggéseit, s bizalommal tekintenek arra, aki az emberi emancipáció perspektíváját kínálja nekik ("emeljétek fel szívünket, azé, aki felemeli"). Mára persze már kiderült: mindez illúzió! De ez nem von le semmit munkája értékéből, hiszen mindazok, akik az OMK-ba (rövidebb-hosszabb ideig) jártak, beépítették személyiségükbe az itt tanultakat. "Írni annyi, mint cselekedni" - vallotta Tamási; s rendkívüli műveltsége, az irodalom és a társadalom kérdéseiben való széleskörű tájékozottsága imponáló "húzóerőt" jelentett a klub tagjai számára.

A törzstagok (András Ida, Barcs János, Benke László, Berecz Miklós, Bérczessi B. Gyula, Bíró Ferenc, Bodor Miklós, Bokor Levente, Cserjés János, Csillag Tibor, Csőregh Éva, Fodré Sándor, Földesi József, Keppel - Adorján - Gyula, Kiss István, K. Kovács István, B. Kulcsár János, Lendvai Sándor, Pap Sándor, Prohászka László, Sári Kázmér, Sárközi Vendel, Schuch János, Szántai Sándor, Szabó Lajos, ifjú Szabad József, Szentpéteri Zsigmond, Szombathy Lajos, Vadász Ferenc, Varga Dezső, Varga István, Vas István Vilmos; később: Szemes Zsuzsa, Bottyán Kiss Mihály, Madár János, Molnár M. Eszter stb.) kivétel nélkül mindannyian fontosnak tartották, hogy legégetőbb kérdéseikre közösségi választ kapjanak; így írásaikat a klub elé vitték, s a keddenkénti vitaesteken mindenki véleményt formál/hatot/t a többiek munkájáról. Csőregh Éva - Mikes modorában írt Törökországi levelében - így idézi fel Tamási szerepét személyiségük kibontakoztatásának folyamatában: "Megbátorítod azokat, akik maguktól szégyenlenék világosságra hozni gondolatjukat, noha jobban gondolkodnak sokszor, mint azok, akik nagy bátran kipökik alacsony gondolatjukat is. A félénkeket megsegéllyeni, szavukat törődéssel jó formába igazítani - hatalmas érzés lehet. Ha csak egy is kibontakozik közülük - márpedig nem egyet, kettőt, de sokakat megindítottál azon az úton - az polturával meg nem fizethetőn felékesíti a velük fáradozót, vagyis Kedet, édes bátyám" (in: Születésnapomra, 216. p.).

Az OMK kibővített vitaestjeire, esetenként a munkásotthon színháztermében rendezett író-olvasó találkozókra gyakorta hívtak meg vendégelőadókat: a szellemi és társadalmi élet kiválóságait, akiknek példájából s szavaiból erőt meríthettek saját útkeresésükhöz. E rendezvények előkészítését, lebonyolítását a klub tagjai szinte személyes ügyüknek érezték; előre "felkészültek" az előadó munkásságából, szakterületének ismert eredményeiből, s kérdéseikkel, egyéni véleményük nyilvánításával hozzájárultak ahhoz, hogy a vendégek otthonosan érezzék magukat körükben, s mint jó ismerőseikhez, máskor is eljöjjenek hozzájuk. A klub naplójában mindegyikük otthagyta kézjegyét s köszönetnyilvánító sorait. Többnyire fényképes beszámolók is készültek az estekről. "A meghívottak a világban eligazodni kívánó munkások számára annak a szellemi igénynek a megtestesítői voltak, amely az emberi minőség irányát jelzi, a tudás birtokba vételét, a gondolkodás bátorságát és hatalmát. /.../ A meghívó munkások tanulni akartak, látni és hallani kívánták azokat, akiket a munkásságuk alapján addig is tiszteltek" - írja Kovalcsik József, az OMK szerteágazó tevékenységét méltatva (Köszönöm az értő figyelmet, in: Minden kedden - Dokumentumok a csepeli OMK életéből; Táncsics K. Bp. 1981, 9-21. p.).

Az első meghívott természetesen Kassák Lajos volt, majd közvetlen utána Veres Péter, hiszen mindkettejük sorsát, életművét szimbolikusnak érezhették az OMK tagjai: faluról, a legszegényebb élet-régiókból indulva, autodidakta módon küzdötték fel magukat a szellemi élet ormaira. Mindkettejükkel való beszélgetés rendkívül ösztönzően hatott a klub tagjainak eszmélésére.

Kassák 1964. II. 12-én kelt levelében melegen üdvözli az OMK körét: "Kedves fiatal Barátaim! Örülök, hogy ilyen tág körű az érdeklődésük, és ilyen komolyan veszik kultúréletünk aktuális problémáit. /.../ Modern művészetünk éppen az ipari munkásságban fogott először gyökeret. Ápolják tovább ezt a hajtást az ország népének szellemi gazdagodásáért." Majd márc. 20.-ai látogatásán baráti természetességgel mesél küzdelmes életútjáról, mintegy biztatóan sugallva hallgatóinak: ők is végigjárhatják az önmegismerés, önmegvalósítás bátor és örömteli útját. Hangsúlyozza: a demokratikus társadalom megteremtéséhez önérzetes, önértéküket ismerő, nem a politikát "kiszolgáló", hanem a közösség érdekeit képviselő "kollektív individuumok"-ra van szükség. Szavai erős visszhangot váltottak ki a közönségben. Az est végén a naplóba ezt írta: "Sokáig megőrzöm emlékét a szép estének". Csongrádi János így örökíti meg Kassák látogatását: "Akik találkozhattak vele, egy szikár, törékeny alkatúvá vált idős embert ismertek meg, kinek legjellemzőbb, legkiáltóbb tulajdonsága a még mosolyában is előbukkanó szigorúság, keménység. /.../ Hatalmas, öntörvényű életművet hagyott ránk a modern irányzatok élharcosa - a költő, az író, a festőművész - aki még ifjúi tűzzel magyarázta, propagálta művészeti nézeteit, szocialista meggyőződését" (Tiszteletadás Kassák Lajosnak, in: Szembesítés, az OMK antológiája, 1970; 9-15. p.).

Június 2-ai estjén Veres Péter a "történelmi jelenlét" fontosságát hangsúlyozta: a népből kikerült értelmiségnek benne kell állnia a történelemben, együtt kell lélegzenie a néppel. "Most, amikor magunk volnánk a 'gazda' - fejtegeti - egész csomó új kérdésre nincs érvényes válaszunk, s főleg nincs használható javaslatunk." A legégetőbb kérdésekre (mint pl. a magyarság elöregedése, a gyerekvállalási kedv folyamatos csökkenése, az 'élvezet-vallás'-ba alámerülő életek meddő volta stb.) az írástudóknak kell választ adniok. De ha az értelmiség "nem érez szellemi - lelki - erkölcsi - világnézeti, egyáltalán: semmiféle elkötelezettséget valamely emberi közösség (nép - nemzet - felekezet) iránt, ha nincs benne elkötelező szeretet az övéi iránt - van-e kulcsa az emberi lelkek megnyitásához?" Veres Péter azt is fontosnak tartaná, hogy az írástudók megismerjék - megértsék a múltat, s emlékezetét ébren tartsák az új s újabb nemzedékekben. Nekik kell mindazt, ami a történelmi - társadalmi tudat "küszöb alatti" zónáiban található, a tudatba emelni (szociológiai, társadalom-lélektani, pszichológiai és szépírói eszközökkel). Hangsúlyozottan fontosnak tartja a birtokosi - "guvernamentális" - gondolkodásmód elsajátítását: ami a sajátunk, azért mi felelünk, nem rombolnunk, hanem gyarapítanunk kell mindazt, ami a mienk (Cserjés János - Földesi József interjúja Veres Péterrel: Magunk volnánk a gazda; in: Szembesítés 215-224. p.).

Még ugyanez évben (1964) összeállítják (Tamási Lajos irányításával) a Csepel Művek Könyvtári Tanácsának olvasmány-ajánló jegyzékét - az önművelés alapjait meghatározó korszerű műveltség-anyag jegyében. A világirodalom klasszikusai mellett a legjelentősebbnek tartott - de a korabeli kultúrpolitika szemében korántsem "kedves" - magyar írók (Jókai - Madách - Mikszáth - Móricz - Kosztolányi - Nagy Lajos - Déry Tibor - Kassák - Veres Péter - Illyés - Tamási Áron - Kodolányi - Németh László - Szabó Pál stb.) műveire hívják fel elsősorban a figyelmet. Az OMK és a szakszervezeti könyvtárak között ezidőtájt igen szoros az együttműködés: Csepel több-ezres olvasótáborának szellemi igényességét próbálták az "ajánlott olvasmányok" révén magasabb szintre emelni. És nem eredménytelenül! - hiszen a 60/70-es években még tömegek hittek a műveltség "hasznában"!

A rendszeressé tett író-olvasó találkozók egyre szélesebb közönséget vonzottak. A meghívottak - a klubnapló tanúsága szerint - maguk is sokat tanultak a beszélgetésekből, s örömmel konstatálták, hogy a kor erőteljes politikai manipulációi és a tudatmosás különféle 'mesterfogásai' ellenére az "olvasó munkások"-ban valódi érdeklődés van történelmünk s a társadalom, valamint saját maguk égető létproblémái iránt. Darvas József, az 1959 őszén újjáalakult Írószövetség elnöke szintén az elsők között látogatott el a klubba, s helyeselte az OMK "népnevelői" munkáját, fontosnak tartván, hogy a - zömmel a parasztságból elszármazott - munkások társadalmi önismerete kialakuljon. (A hetvenes években aztán az ő kezdeményezésére született meg az "olvasó nép" mozgalom, s indult útjára - a harmincas évek példája nyomán - a Magyarország felfedezése c. szociográfiai sorozat). De járt itt a szovjet lágerekben meghurcolt Lengyel József is, valamint az ötvenes években félreállított és megbélyegzett Féja Géza, Sinka István, s Komlós Aladár - feleségével, a csodálatos szavalóművésszel, Palotai Erzsivel együtt.. Az '56 tüzében megperzselődött, s ezért háttérbe szorított írók közül Benjámin László, Fekete Gyula, Földeák János, Képes Géza, Kónya Lajos, Kuczka Péter, Molnár Zoltán, Sipos Gyula, Varga Domokos, Vészi Endre stb. többször is eljöttek és kifejtették mind az irodalmi, mind a társadalmi élet anomáliáival szembeni fenntartásaikat (mindnyájan híven őrizték '56-os eszményeiket). A meghívottak között volt az outsider voltával tüntető Devecseri Gábor, Kolozsvári Grandpiere Emil, Tersánszky Józsi Jenő stb. A fiatalabb korosztályból a szóhoz jutásért ekkoriban még éles harcaikat vívó Alföldy Jenő, Hernádi Miklós, Lázár Ervin, Mezey Katalin, Oláh János, Rózsa Endre, Spiró Gyögy stb. is megfordultak itt egy-egy vitaesti beszélgetésre. A neves irodalom- és társadalom-tudósok közül Benedek István, Erdei Ferenc, Erdei Sándor, Nagy Péter arat jelentős sikert; a természettudósokat pedig Jánossy Lajos, Ferenc Csaba, Marx György, valamint a csillagász Kulin György képviseli. De képzőművészek is kapnak meghívást - mint pl. Pátzay Pál, Bálványosi Huba grafikusművész; sőt olykor a sportélet kiválóságai is.

Az író - olvasó találkozók keretében folyó, a művészet emberformáló hatását kiaknázó szellemi nevelést a helyi állami- és párt-vezetők sokszor gyanakvással kezelték, sőt, gáncsolni próbálták (az ő "ember-eszményük" ugyanis a mindent elfogadó "alattvaló" volt, aki nem kíván kitekinteni sorsa kereteiből). Olykor politikailag is "veszélyes"-nek tartották a "tűrt" kategóriába szorított írók "lázító" jelenlétét; de Tamási Lajos szellemi tekintélye akkora volt, hogy semmit nem tehettek ellene. Sőt, az OMK vezetése azt is kivívta, hogy antológiákban, majd 1973-tól kezdve műhelyfüzetek formájában napvilágot lássanak a klubtagok önkifejező írásai (a műhelyfüzetekről a későbbiekben még szó esik). Minden kötet megjelenését baráti vita követi, amelyen ki-ki nyíltan elmond/hat/ja véleményét. Így a 70/80-as éveket a klub virágkorának tekinthetjük.

* * *

Az antológiák (Ember és munka, 1967; Szembesítés, 1970; Minden kedden, 1981; Bukj föl az árból, 1981; Együtt, 1985; Kibontott zászló, 1987) színvonala mindenképp megüti, sőt talán meg is haladja az ilyen jellegű kiadványok szokásos átlagát; sőt, egyikük - másikuk országos szinten is jelentősnek mondható. Nemcsak az olvasó - írogató munkások kapnak bennük bemutatkozási lehetőséget, hanem a klub színes, gazdag mindennapi életébe, vitáiba is bepillanthatunk általuk.

Az Ember és munka a Csepel Művek fennállásának 75. évfordulójára készült a Vasas Szakszervezet támogatásával. Az OMK alapító tagjainak többsége szerepel benne; írásaik zöme a munkás-életforma nehézségeiről - gondjairól - örömeiről szól. A társadalmi vezetés, amely demagóg módon "munkáshatalom"-ról beszélt, minden eszközzel azon volt, hogy az állítólagos "uralkodó osztály" a lét alsó szintjére szorítva vegetáljon, s eszébe se jusson beleszólni a "nagypolitikába". A "kisemberi" nézőpont azonban zöld utat kapott, s így néhány megrendítően szép írás hírt adhatott az élet mellőzötteinek, a nehéz sorsúaknak a világáról (elsősorban Fodré Sándor, Pap Sándor, Schuch János, Szentpéteri Zsigmond írásai emelkednek ki a kötetből esztétikai megformáltságukkal is). Tamási Lajos, aki mindenkor komolyan vette azt, amit a korban sokan csak frázisnak tekintettek ("legfőbb érték az ember"), Bevezetőjében fő pozitívumként emeli ki, hogy "e kis gyűjtemény szerzői a munkásosztály soraiban élve megkísérlik kifejezni a világot és önmagukat az irodalom eszközeivel". A közös sors, a hasonló látásmód és lélegzetvétel köti őket össze; elsősorban emberségre, világosságra vágynak. "Nem elnézést, csak bizalmat kérnek".

Érdekes megfigyelni, ahogy a Csepel újság irodalmi mellékletében megjelenő munkák színvonala esztétikai értelemben véve is egyre emelkedik, az írások valóságképe differenciáltabb, az élményvilág gazdagabb lesz. A következő antológia (Szembesítés) már akár országos szinten is értékelhető. Tamási a Bevezetőjében kiemeli: "Több és más ez a könyv, mint az írások sikerült és kevésbé sikerült összeállítása. /.../ Ez antológia révén a mindennapi életben, az ország és a világ dolgában, napjaink társadalmi és szellemi erőfeszítéseiben aktívan és cselekvően jelenlévő közösség fejezi ki elsősorban önmagát. Bizonyítva, hogy a munkások /.../ nem csak befogadják, hanem élik, és saját sorsukkal, tehetségükkel töltik meg az igényes, az őket segítő kultúrát", s hogy "a műveltség és az ismeretek gazdagodásának középpontjában mindig az ember boldogulása és tisztelete áll." A kötet gerincét azok az interjúk, az OMK-ban folytatott vitaülések, beszélgetések jegyzőkönyvei alkotják, amelyekben a szellemi élet kiválóságai kifejtik véleményüket a kultúra szerepéről, hagyomány és újítás, konzervativizmus és modernség viszonyáról, a sematizmus veszélyeiről, az emberi élet alapkérdéseiről. Az interjúk zömét az OMK újságíró tagjai: Cserjés János - Földesi József - Prohászka László készítették. Zömük megjelent valamelyik folyóiratban is; és revelációként hatott a meglehetősen szürke mezőnyre alászorított szellemi életben. Friss levegőt hoztak szókimondó bátorságukkal akkor, amikor még az egész irodalmi élet a "sematizmus" csapdáiban vergődött.

Benjámin László pl. azt fejtegeti, hogy a kultúrpolitikában a "három T" alapelve mennyire megosztja az írótársadalmat. Nem helyesli, hogy vannak "protekcionált" alkotók, akiknek minden - bármily silány - műve megjelenhet; a politikailag "priuszosak" pedig nem juthatnak szóhoz. Holott "minden egyes írónak és irányzatnak magának kell/ene/ kiküzdenie helyét az írói és olvasói közvéleményben." Féja Géza azt hangsúlyozza: nincs két kultúra (ti. a kiválasztottaké és a tömegé); az igazi "magas kultúrát" kell a néppel megismertetni, megszerettetni, az "egyszerű emberek" ízlését, látásmódját kell formálni a legkiválóbb művek által. Igazán jelentős művet - hangsúlyozza - csak nagy műveltségű író alkothat (legyen bár autodidakta vagy magasan iskolázott), aki egységben látja népét-nemzetét és az emberiséget. A Gulág poklait megjárt Lengyel József pedig - szovjet-oroszország-beli tapasztalatai alapján - az "egyenirányított kultúra", a kötelező "szocreál" veszélyeire hívja fel a figyelmet, s a nyílt viták létjogáért emel szót. Az író kötelessége - vélekedik - az igazság kendőzetlen kimondása, hiszen az élettények "lakkozása" a művet erkölcsileg - esztétikailag hitelteleníti.

Az értékes és érvényességükből máig sem vesztett interjúk közlése mellett az antológia egyik legizgalmasabb része az 1969 áprilisában folytatott Vita a munkásműveltségről jegyzőkönyve (233-248. p.). Az ülés elnöke - Tamási Lajos - megnyitó szavaiban Veres Péter korábbi megnyilatkozásaira hivatkozva felhívja a figyelmet arra, hogy a műveltség nem csupán ismeretanyag, hanem a műalkotások folyamatos szembesítése a valósággal, s a közösség fórumain az olvasókkal, akikben a művek és az eszmecserék hatására a lélek és a jellem erősödik. Az elnökség tagjai - Veres Péter, Fekete Gyula, Molnár Zoltán - a hallgatóság kérdéseire őszintén válaszolnak. Veres Péter most is a "guvernamentális" gondolkodásmód jelentőségét hangsúlyozza, s a legfontosabbnak azt tartja, hogy az emberekben valódi közösségi szemlélet alakuljon ki - azaz ne "alattvalókként" teljesítsék a felsőbb "parancsokat", hanem vállaljanak felelősséget családjuk - munkahelyük - falujuk-városuk, sőt az egész ország sorsáért, jövőjéért. Az írástudóknak pedig a közgondolkodás formálásában kell/ene/ aktívan részt vállalniok - ez a szó legnemesebb értelmében vett "szolgálat" (ami természetesen nem azonos a hatalmi érdekek kiszolgálásával!).

A vitában felszólalnak a "kétkezi munkások", valamint a munkásotthon aktivistái, a párt és a szakszervezet képviselői is; mindannyian egyetértenek a "tulajdonosi szemlélet" kialakításának s a minél magasabb műveltségi szint elsajátításának fontosságával. Az ő eszményük sem valamiféle szeparatista "munkáskultúra"; de úgy vélik: a művészetben a nép (a parasztság és munkásság) arculatának is meg kell valamiképpen nyilatkoznia. Fábián László, a munkásotthon előadója a kritika fontosságát emeli ki (ne dezinformáló szerepet töltsön be, hanem hitelesen tájékoztassa az érdeklődőket a művek valódi értékeiről). Oláh János népművelő - akkor még a Csepel Művek fiatal előadója - azt hangsúlyozza, hogy a "munkásosztály" fogalmába a mérnökök, technikusok stb. is beleértendők; s a műveltségi különbségek csak úgy (lennének) áthidalhatók, ha a segéd- és szakmunkások is közelebb kerül/né/nek az ún. "magas kultúrához". Benke László - akkor még köszörűs - égető hiánynak tartja, hogy az adott kor műveiben nem lát/hat/ja viszont önmagát a munkás (mint egykor Zola vagy Hauptmann műveiben), hiszen a kulturálódni vágyó ember - ha nem kap választ saját benső problémáira - könnyen elfogadja mások értékítéletét, ízlését, s így nem tud fejlődni a maga törvényei szerint. A vitában felszólal az akkor még érettségi előtt álló Lezsák Sándor tanuló is, aki az öneszmélés folyamatában az ún. "népi kultúra" jelentőségét hangsúlyozza. A hozzászóló "olvasó munkások" (Schuch János szerszámlakatos, Forgács Ferenc, Kovács István és Lendvay Sándor esztergályosok), valamint Cserjés János újságíró az önművelés - önnevelés fontosságát, a népi és a "magas" kultúra egymásra hatásának szerepét hangoztatják.

Az idő távlatából nézve úgy tűnik, hogy a vitán elhangzottak termékenyen hozzájárul/hat/tak /volna/ egy magasabb szintű közművelődési koncepció kialakításához, amennyiben szabadabb kulturális légkörben élünk. Néhány évre - az amatőr mozgalmak országos fellendülésével párhuzamosan - az OMK előtt is tágabb lehetőségek nyíltak, s a Csepel Művek pártvezetése is támogatta más közművelődési körökkel (a győri Kassák Kollégium, a miskolci - kazincbarcikai munkás-művelődési körök stb.) való kölcsönös kapcsolatait. 1973-ban az Ifjúsági Törvény, majd 1974-ben a Közművelődési Törvény teret nyitott az alulról jövő kezdeményezések megerősödésének, amelyek az intézményi struktúra dinamizálódását biztosíthatták volna A művelődési házak nagyobb önállóságot kaptak; a táncház-, az amatőr színjátszó-, szavaló-körök stb. megszaporodása utat nyitott a kultúra demokratizálódása felé. Csakhogy az ország legfelső vezetése mindebben veszélyforrást látott, s már 1975/76-ban elkezdődött a "visszarendeződés", a hozott törvények negligálása, majd visszavonása. Igaz, a pártállam kulturális monopóliuma így is megrendült némiképp; az "olvasó nép" mozgalom azonban nem bontakozhatott ki nagyobb lendülettel; a kulturális élet a gazdasági, politikai szempontok alárendeltje lett. Vagyis megvonták az "oxigént" a fellélegezni próbáló közművelődéstől, s a valódi kultúra helyét újfent "az ipari szórakoztatás terjeszkedő sivatagai foglalták el" - amire Fekete Gyula több ízben is felhívta a figyelmet (Megjegyzések a Szembesítés c. antológiáról, in: Minden kedden,, 1981, 133-39. p.).

Tamási Lajos személyi tekintélyének köszönhetően azonban az országos "elsivatagosodás" idején, a hetvenes évek derekán is még jelentős szerepe volt az OMK-nak az üzem közművelődési munkájában. A Csepel Művek Szakszervezeti Bizottságának támogatásával jelent meg harmadik antológiájuk, az Üzenet (1975). Tamási az Előszóban bemutatja "a Csepel Művek munkás-tengerének kis önművelő közösségét", amely nem a mindennapok kérdései elől menekül az íráshoz; ellenkezőleg: "az írás életük minőségi többlete". "Munkások beszélnek itt - írja - saját sorsukról, saját szavaikkal, bizonyára azért is, mert úgy gondolják: érzéseiket, gondolataikat helyettük vagy a nevükben nem mondhatja el senki. /.../ Azzal a reménnyel nyújtjuk át e könyvet az olvasóknak, hogy a legszebb oldalain megütött hang és a megszólaló lélek másokban is visszhangra talál."

A kis kötet a szorosan vett klubtagok (Adorján - Keppel - Gyula, Benke László, Bíró Ferenc, Bokor Levente, Fodré Sándor, Hámor Vilmos, Kiss István, Markó Pál, G. Molnár Ferenc, Oláh János, Pap Sándor, Schuch János, Szemes Zsuzsa, Szentpéteri Zsigmond, Zimányi Tibor) eredeti hangvételű "önkifejező" munkái mellett más jellegű írásokat is tartalmaz. A 80 éves Drahos Lajos - hajdani ifjúmunkás, '45 után országgyűlési képviselő, később a Parlament elnöke - Egy munkás élete címen eleveníti fel ifjúkorát, a mozgalomban töltött éveit, majd kiemelkedésének történetét. Eigner János Kovácsok címen hiteles munkásportrékat vázol fel; mintegy példát kínálva másoknak emberségből, munkaszeretetből. Találunk itt több brigádbeszámolót is (Tajmel József, Molnár Tiborné, Csernáti Bálint életszerűen mutatják be saját brigádjuk mindennapjait, művelődési szokásait stb.). Várkonyi Magda pedig fiatal munkáslányokkal készít riportot jövő-elképzelésükről, a családi élet és a munkájuk összeegyeztethetőségéről, érdeklődési körükről stb. Az antológiából világosan kiderül: ezek a munkásemberek teljes értékű életre vágynak, vágytak, s a kultúra iránti érdeklődés, az életük magasabb dimenzióinak megértésére törekvés valóságosan életük része lett. Hittek, / hisznek abban, hogy egy demokratikus társadalom valóban felépíthető, s hogy ehhez az utat Október nyitotta meg (ezt jelzi a Munkások Leninről c. rész). Természetesen, a történelem azóta bizonyította, hogy mindez illúzió volt; a Nagy Októberről is kiderült, hogy elviselhetetlen vérontásával csak még borzalmasabb viszonyokat teremtett, s ma már nem hihetünk a "demokratikus szocializmus" ábrándjában; mégis, szubjektíve e munkások élete gazdagabbá vált a kultúra által, volt hitük és céljuk, fontosnak érez/het/ték tevékenységüket - tehát mindaz, amire a klub, a közművelődési viták nevelték őket, társadalmi értelemben az ő előrehaladásukat segítette. A művelt munkás ideálképe lebegett szemük előtt. Mindenesetre életüknek több értelme volt, mint a ma munka és megélhetési lehetőség nélkül tengődő sokaságnak, amely már nem is ismeri a kultúra élet-átalakító szerepét; nem művelődni, hanem műveltség és fáradozás nélkül pénzhez jutni kíván.

Az Üzenet nemhogy elismerést nem kapott, hanem inkább elutasítást a kultúrpolitika korifeusai részéről. Hernádi Miklós, aki Tamási Lajos körével mintegy másfél évtizede kapcsolatban állt, a Kritikában szerette volna ismertetni a kötetet; Pándi Pál, a lap akkori főszerkesztője azonban elutasította, azzal az indokkal, hogy az amatőr munkásírókat nem lehet a hivatásosak mellé állítani; a szövegek informatív értéke nem jelent egyúttal esztétikait is. Ez természetesen így is van; csakhogy a "támogatott" kategóriába bőven befértek ezeknél jóval gyengébb színvonalú munkák is. Inkább arról van szó, hogy a magát "közösségi"-nek deklaráló társadalom nem tűrte meg a valódi közösségi megnyilatkozásokat. Ezt felismerve Vészi Endre, aki maga is munkás-közegből, s Kassák Munka-köréből indult, kiállt az OMK mellett, s a kötetet méltatva (Egy antológia margójára, in: Minden kedden, 1981, 144-45. p.) hangsúlyozza: az nem baj, hogy az antológia vegyes színvonalú; "ahogy a 'munkástengerből' az új és újabb tehetségek" előbukkannak, úgy válik a klub egyre nyitottabbá, sokhangúbbá. Az OMK valódi értéke nem színvonalában rejlik, - hangsúlyozza - hanem az együtt-munkálkodás örömében, az együtt értékelő-bíráló közösség erejében. A kötetben szereplő alkotók közül kiemeli Oláh Jánost ("férfias tehetségének markáns vonásai, egyéni jelei egyre jobban kirajzolódnak"); Benke Lászlót ("sajátosan absztrahálja drámai élményvilágát, belső érzékenységgel vonzódik a groteszkhez"), s Bokor Leventét is a "kirajzolódó tehetségek" közé sorolja. "A lelkes, önművelő gárdából kiválasztódó igazi tehetségeknek arra kell törekedniök" - írja biztatóan - hogy "az írói-költői hivatás mesterségbeli részét mélyebben elsajátítsák. Így lépnek majd túl a tiszteletre méltó szakköri szinten, s adhatják át tehetségük eredményeit a kortárs irodalomnak".

Az OMK egész addigi életét, közös szellemi tevékenységét méri fel és mutatja be a Minden kedden c. antológia, amely már nem "házi kiadvány"-ként, a munkásotthon gondozásában jelenik meg, hanem ismert kiadónál és országos érdeklődésre is számot tartva (Egy közösség két évtizede; Dokumentumok a csepeli OMK életéből, Táncsics K. 1981). A belső borítón a törzstagok saját kezű aláírása; de rajtuk kívül még sokan mások is szerepelnek benne. Kovalcsik József, a Népművelési Intézet tudományos főmunkatársa méltatja az itt folyó két évtizedes munkát (Köszönöm az értő figyelmet, 5-21. p.). Elismerően szól a klub "vendéglátó", mindig gondosan előkészített munkájáról, ami nem annyira a főhivatású népművelők, netán könyvtárosok érdeme, hanem elsősorban az aktív törzstagoké. Ők azok, akik "nagyon fontosnak érzik a klubban folyó gazdagító beszélgetéseket" egymással is, s a meghívott vendégekkel is. Az írókkal itt valóban olvasók találkoznak, "olvasó, kérdező és véleményt nyilvánító emberek. /.../ Ez a művelődő közösség a helyi társadalmi szervek, közművelődési intézmények támogatását élvezi ugyan", mégis alaposan meg kell/ett/ vívnia harcát a közönnyel, "gyakori értetlenkedéssel", olykor a helyi vezetők gáncsoskodásával, akik "az ízlés- és tudatformálás irgalmatlanul lassú munkáját nem méltányolják", s a klub tevékenységét szeretnék a gazdasági, politikai célok alá rendelni (nekik "a termelési eredményekhez" nem "művelt munkások", hanem "engedelmes alattvalók" kellenek!). Kovalcsik József azt tartja a legfontosabbnak, hogy a műhelyfüzetekben kendőzetlenül feltárul a munkások belső világa, hasonlóképpen, mint az országos jelentőségű szociográfiákban (pl. László Bencsik Sándor: Történelem alulnézetben, vagy Halmos Ferenc: Illő alázattal c. műveiben). A szerzők élményvilága, sőt a feldolgozott témák is rokonok, ha az esztétikai megformálás göcsörtösebb is némileg. Kovalcsik József azt hangsúlyozza, hogy az OMK "nem hivatásos írókat akar felröptetni"; ellenkezőleg: "a művészet értő befogadására és az önkifejezés fejlesztésével teljesebb önismeretre nevel." "Ha valakinek sikerül a fészekből felrepülnie, nem irigylik", ha vissza-visszatér, itt újra otthonra talál; "s ha esetleg sikertelenül visszahull, nem fogadja káröröm".

Az antológia első részébe (A klub vendégei) izgalmas élménybeszámolók kerülnek a meghívottakkal töltött estekről, akiknek egy-egy rövidebb művét (versét, novelláját) is közzéteszik. A közösség egészét érintő kérdések itt is tág teret kapnak (Vita a munkáról, Vita a munkásműveltségről). Eleven kép rajzolódik ki a 20/30-as évek munkás-művelődési fórumairól (Csili, Vasas Székház, MÉMOSz stb.), illetve a 30/40-es évek fordulóján a paraszti rétegekből merítő Győrffy-kollégiumról; hiszen ezek voltak a háború előtti években a népi értelmiség formálódásának bázis-helyei. Az ezidőtájt induló munkás-írók (Benjámin László, Fodor József, Földeák János, Kis Ferenc, Vészi Endre stb.) Kassák - Veres Péter - József Attila - Illyés szellemi örökségét vállalva, életüket tették fel a "világmegvál/tozta/tó" küzdelemre. Sipos Gyula az 1976-os Költészet Napjára az OMK tagjaihoz írt levelében arra biztat, hogy keressék s találják meg egyéni útjukat, teremtsék meg azokat a kulturális formákat, amelyek között otthonosan érezhetik magukat. Minden nemzedéknek magának kell kialakítania a fennálló intézményi rendszer elleni sajátos lázadása kereteit, amelyek aztán lehetőséget biztosítanak számára az "önmegvalósítás"-ra (Levél a csepelieknek - 117/18. p.).

A II. rész (Műhely) az addig már megjelent 17 műhelyfüzetről ad általános képet. Tamási mutatja be az itt folyó aprómunkát: "Egy közösség önmaga-keresése, tagjainak sokszor szikrázó önmaga-csiszolása: mindez együtt a műhely. /.../ Itt mindenki tiszteli egymást és egymás vélemény-szabadságát; az alkotó munka feltételei már magában ezért is adottak: senki se akarja a mások fejét a sajátjára kicserélni". Ez tehát a valódi műhely-munka: "gondolkodó jelenlét a világ eseményeiben". A társadalom hierarchikus viszonyai itt nem korlátozzák az egyént, kinek-kinek egyaránt fontos az önkifejezés és a kritika szabadsága. Hernádi Miklós a "kívülálló" szemével, mégis belülről nézve szól itt szerzett tapasztalatairól: "Ez a klub olyasmit vitt véghez - nem utolsósorban közösségteremtő erejével, de munkájának írásos eredményeivel is - amit egyetlen más kör se tudott véghezvinni, bemutatván: más-más eredetű, életű, sőt világképű emberek is egyetérthetnek legfontosabb dolgaikban". Hiszen "világosság felé törekvő növény minden ember. /.../ Aki a fénytől el van zárva, az is ritkán végzi úgy, hogy valami fényben ne lett volna része. Neki harcolnia kell a fényért. Másnak bezuhog folyton az ablakán, mégsem fényes az élete tőle. E klub tagjainak életét a szellem fénye ragyogja be..." (Gyorsvasúttal az osztálynélküliségbe).

A III. részben (Vallomások és dokumentumok) a klubtagok vallanak a klubhoz tartozás fontosságáról, életüket meghatározó szerepéről. Szentpéteri Zsigmond Az önálló gondolkodásért c. írásában fejti ki: mindnyájuk életszemlélete a közösség vitáiban csiszolódik, itt kapnak választ legfontosabb kérdéseikre. Vas István Vilmos szerint Csepel - az ország kicsiben; ha ők itt meg tudják beszélni, netán oldani ügyes-bajos problémáikat, azzal példát kínálnak az "országos ügyek" rendezéséhez is. Berecz Miklós azt hangsúlyozza: a vitaestekre való felkészülés - bármily kemény feladat is - új s újabb lendületet, erőt ad a további munkához (Vonzó gyötrelem). Hasonlóképpen nyilatkozik Lendvai Sándor (Kell az embernek egy hely, ahol őszintén beszélhet), valamint Bodor Miklós is (Baráti körbe kerültem). Az önművelést, ami önismeretet, tisztánlátást, sőt örömet ad, mindannyian elsőrendű feladatuknak tartják (Adorján - Keppel - Gyula: Felcsattanó szavak, Egressy István: Az előadóművész szép pillanatai). Benke László arról szól, hogy a klubban folyó "gerincegyenesítő beszélgetések", a nyílt viták vonzották őt és tartották meg majd' két évtizede abban a közösségben, amely a kulturális értékeket "erőt adó szellemi tápláléknak", valóban "mindennapi kenyér"-nek tartja. Itt tudatosodott benne: "a könyvek elsősorban arra valók, hogy segítségükkel kiformáljuk magatartásunkat. /.../ Az OMK színvonalas vitái után nagyobb önbizalommal, emberhez méltóbb tartással állhattunk meg magunk és mások előtt" (Vitáink a művelt munkásért).

Természetesen, elsősorban Tamási Lajos széleskörű tájékozottságán, biztos alapokon nyugvó műveltségén és a társadalmi "igazságosság" elvéhez rendületlenül ragaszkodó objektív mércéjén múlott, hogy ennyire színvonalas, őszinte és egymást segítő közösségi légkört tudott kialakítani. Erkölcsi szigorával, az emberi "egyenrangúságot" (és nem az "egyformaságot!") komolyan vevő méltóságtudatával, nevelői sugárzásával összefogta és a közös célra buzdította a tagokat; emelni akarván őket, nem pedig korlátozni, netán manipulálni. Itt valóban mindenki megtalál/hat/ta a helyét, aki számára a kultúra a belső igényesség kérdése volt, nem pedig külső máz.

Ugyancsak 1981-ben jelent meg - az OMK kiadványaként - egy József Attiláról szóló beszélgetés-sorozat a költő 70. születésnapján (1980. ápr. 11-én) rendezett ünnepi est dokumentumaképp (Bukj föl az árból). A kis kötetet József Attila ugyane című verse vezeti be, amit Tamási Lajos tisztelgő, vitaindító szavai követnek: "Lehajtott fejjel állunk okos és fürkésző tekintete előtt. /.../ Ő segít bennünket abban, hogy fejünket felemeljük. /.../ Félelemmel és megszégyenülve vesszük észre, hogy a fényesre suvikszolt és sematikus formába öltöztetett 'proletárköltő' hangja riasztóan megelevenedik; hogy ő már járt azokon a vizeken is, amelyeken mi hánykolódunk, ismerte azokat a pusztaságokat is, amelyekre elsodródtunk. /.../ Ő valóban 'nem ember szívébe való nagy kínok késeivel' játszott". De éppen ezért: "Nem a megvert, hanem a győzni fogó ember költészete az övé. /.../ A vértanúk soha nem megvert emberek; születésnapjukon tábortűz körül ülünk" (Tábortűz körül)..

Az est ünnepi fényét a klubtagok által szabadon kiválasztott és elemzett József Attila-versek emelték (az elhangzott versek s az elemzések is bekerültek a kötetbe). Így egy szubjektív véleményekből összeállt József Attila-kép bontakozik ki az antológiából, amely arról is vall, mit érez magáénak egy századvégi munkásközösség az akkor már félszázada halott költő-előd zseniális életművéből. Csőregh Éva a Szeretném, ha vadalmafa lennék c. versről szól, Bodor Miklós a Karóval jöttél megrendítő ön-analízisét mutatja be, míg Adorján - Keppel - Gyula a Tudod, hogy nincs bocsánatot. Bíró Ferenc a "horgerantalizmus"- ról beszél a Születésnapom kapcsán; Berecz Miklós pedig a Föl! Föl! - motívum és az Internacionálé közötti kapcsolatot vizsgálja. Halász Imre A város peremén-t elemzi, Szentpéteri Zsigmond pedig A Dunánál-t, s saját öneszmélésének József Attilához kötődő történetét meséli el. Schuch János Sors és szerelem címen a József Attilával kapcsolatos személyes emlékeit eleveníti fel. A Majd emlékezni jó lesz... c. költeményt ketten is méltatják (Bottyán Kiss Mihály, Vas István Vilmos). Csillag Tibor a költő filozófiai jelentőségéről elmélkedik, Bokor Levente pedig egy saját-élményre épülő József Attila-képet vázol fel (Összhangzat egy életműre). Benke László az Irgalom c. költemény kapcsán elemzi József Attila és az illegális mozgalom viszonyát, több más, mélyen "húsba vágó" élményét, gyötrődő versét is felidézve; szól József Attilának a pártból való eltávolításáról és az ezt követő összeomlásáról. A kötet végén Benjámin László zárszavában (amely első ízben a József Attila Emlékbizottság nyilvános ülésén hangzott el 1980. ápr. 10-én) röviden áttekinti a József Attila-életmű utóéletét (Szépet, tisztát felmutatni). Tragikusnak tartja, hogy e költészetet nemcsak a "fasizálódó Magyarország" vetette ki magából, hanem "a proletár utókor" is meghamisította; kései költészetét sokáig "beteg", "polgári dekadens jajgatás"-nak minősítette. De hamisításnak tartja azt is, hogy a jelenben (a 70/80-as évek fordulóján) az "ítészek" a közösségit, a nemzetit, a proletárt taszítják el, s tragikumának okait nem a társadalomban, hanem pusztán betegségében keresik.

Az OMK 1982-es pályázati anyagából ismét egy gyűjteményes kötet áll össze (Előretolt őrségen,, 1983). A törzstagok is szerepelnek benne, de most a cél a "merítés", az újak felfedezése. A szépirodalmi anyagban újak és régiek munkái vegyülnek (Barcs János, Berecz Miklós, Bertalan Ágnes, Bottyán Kiss Mihály, Flórencz Katalin, Hajós Magdolna, Madár János, Schuch János, Szentpéteri Zsigmond stb.); ugyanakkor fontos szociográfiai írások is helyet kapnak benne (Szántai Sándor: A műhelyek világa; dr. Szőke Sándorné: A termelő munka konkrét vizsgálata; Koch Júlia: "Még a szerelemhez is iskola kell..." - a Dolgozók Esti Iskolájában tanulókkal készült riportok). A legérdekesebb mégis Csenkiné Csupka Erzsébet (a munkásotthon versmondó körének egykori vezetője) Szabadidőmozgalom a Weiss Manfréd gyárban (1938-44) c. szociográfiája, amelyből később önálló műhelyfüzet is születik (1982-ben). A szerző aprólékosan feltérképezi a gyár szociális - kulturális ellátottságát, amiből világosan kitűnik, hogy az már a XX. század elején (!) magasabb szintű volt, mint a magát "szocialistának" tételező pártállam idején (munkáslakások épültek, volt sporttelep, kórház, kiépített üzlethálózat, jó élelmiszer-ellátás, üdültetés, kirándulásokat szerveztek a munkásfiatalok számára, színházbérleteket, hangverseny-jegyeket, gyógyfürdői bérleteket biztosítottak a rászorulóknak; dalárda, szavalókörök, "szabadidő-rendezvények" tették változatossá a fiatalok életét stb. stb. A nagy-kapitalista Weiss-család tehát tisztában volt vele, hogy a termelés minősége a munkások közérzetén, jólétén /is/ múlik, ezért az országos átlagnál jóval magasabb életszínvonalat teremtett számukra.

* * *

1983-ban Tamási Lajost nyugdíjazzák. Ez alkalomból, 60. születésnapjára az OMK kiadja válogatott verseit (Születésnapomra), benne a pályatársak, barátok és a csepeli kör köszöntő írásaival. A bevezető sorokban a klubtagok leszögezik: "Az OMK két évtizedes működése alatt ő annyit tett értünk, a munkások művelődéséért, mint rajta kívül senki más. Igazán csak mi tudjuk megmondani, hogy a bennünk lappangó közösségi kultúra iránti igény felébresztésétől milyen és mekkora utat kellett bejárnunk addig, amíg elmondhattuk magunkról: vitaképes, cselekvő és gondolkodó közösséggé váltunk. Olyan emberekké, akik már nem elégszünk meg azzal, hogy csak termelő munkánkkal alakítsuk a társadalmat.".

Mi ez, ha nem a kassáki - s annak nyomán a Tamási által is felvállalt - szellemi nevelőmunka eredményességének visszaigazolása? A művészet által öntudatra ébreszteni az egyszerű, hétköznapi embereket, megtanítani védekezni őket a "nyomorító hatalmakkal" szemben, s arra inspirálni őket, hogy alkotóerejüket kibontakoztatva "teljesebb" életet éljenek... Ugyanakkor megértetni velük, hogy az egymásért viselt felelősség tudata milyen hatalmas energiaforrás a közösség számára - az egymás iránti szolidaritás mekkora pszichés erőket szabadít fel bennük, ami által önmagukat is, a közösséget is védhetik a különféle társadalmi manipulációkkal szemben. Szentpéteri Zsigmond köszöntője (Levél) fejezi ki ezt talán leghitelesebben: "Köszönöm azt a szellemi védelmet, amivel hosszú éveken át fölvérteztél engem. Nekem a keddi beszélgetések, az Alkony-, majd a Pagony utcai találkozások hozták el azt a látást, magatartást, amelynek együtteséből felépült az a körkörös védelem, amely életem maradandó részévé vált. /.../ Kemény harcaidban nem tudtam neked másképp segíteni, csak úgy, hogy minden kedden tisztelegtem nálad egy kézfogással és jelenlétemmel az Olvasó Munkás Klubban. Bár tudtuk: rókák ólálkodnak körötted, mi megmaradtunk melletted a Sancho Pansák egyszerűségével..." (223-31. p.). Ugyancsak Szentpéteri Zsigmond - egy későbbi - fájdalmasan szép verse fejezi ki a leghitelesebben, mit jelentett Tamási Lajos és az OMK a régi tagok számára, s azt is, hogy az ő távoztával körükből valami végérvényesen (jóvátehetetlenül!) megromlott. "Ülünk az őszi kertben. / Köröttünk a béke csendje, / mégis, a természetben / mintha új háború lenne. // ... // Ülünk az őszi kertben, / ráül a városra köd és pára, / gyöngyszínű fagyok ereszkednek / szívünknek minden sóhajára. // Ha egyszer majd, túl a folyón, / találkozunk egy fényes kertben, / bizonyosan kezet fogunk / minden kedden, minden kedden." (Az őszi kertben - Tamási Lajosnak, 1985.)

Az Együtt c. antológia már Tamási távollétében, de ugyanúgy mint az eddigiek, az ő szellemi inspirációjára készült (1985). Szerkesztik: Barcs János - Csillag Tibor - Keppel Gyula. Borítóján Gaál Imre Sárkányeregetők c. monumentális festményéből részlet (ez is a pesterzsébeti Gaál Imre Galériával való "rokonságra" utal). A Bevezetőt az OMK együttese jegyzi: "Vagyunk és együtt vagyunk. Mert együtt többek vagyunk önmagunknál. Vagyunk régiek és újak, kétkezi munkásokból lett szellemi foglalkozásúak, idősebbek és fiatalabbak, elsősorban olvasó munkások. /.../ Szándékunk szerint úgy élünk, ahogy azt hozzánk írt levelében Kassák Lajos meghagyta nekünk: 'az ország népének szellemi gazdagodásáért' munkálkodunk. S tesszük ezt abban a meggyőződésben, hogy amikor önmagunkat alakítjuk, a társadalmat alakítjuk - már nemcsak mindennapi munkánkkal, hanem a kultúra részeként, az emberi méltóság felszabadulásába, az ember boldogulásának lehetőségébe vetett reménnyel". A szépirodalmi anyag egyfajta kronologikus - de korántsem sablonos! - képet nyújt az addig megtett - történelmi - útról (Csillag Tibor: Emlékezés fiúknak 1945-ről; Falus Ottó: Járőrök; majd az új élet kialakuló formáiról, a parasztból munkássá váló fiatalok problémáiról - Barcs János, Benke László, Bodor Miklós, Bokor Levente, Fodré Sándor, Pap Sándor, Schuch János, Szentpéteri Zsigmond írásai). A pályázatokon feltűnt újabbak, akik ekkorra már szintén bekapcsolódtak az OMK munkájába (Balogh László, Bottyán Kiss Mihály, Gátfalvi István, Kanizsa József, Madár János, Markó Pál, Molnár M. Eszter, Mulicz Imre, Sárközi Árpád, Szalai József, Szántai Sándor, Tamási Orosz János stb.), némileg más életérzéssel, más problémákkal küzdve mutatják fel gondjaikat, a sorsukból fakadó kérdésekre keresvén a válaszokat. Az írások színvonala jóval meghaladja azt a szintet, amit a "munkás-művelődés" öntevékeny köreitől várni szoktak. Az antológia egészében egy igen jól megkomponált, értékes híradás a "perifériáról".

A nyolcvanas évek politikai "fűnyírógépe" ekkorra már ellehetetlenítette a hason-jellegű köröket, de az OMK rendületlenül állta a sarat. Utolsó közös kiadványuk is leteszi voksát a kassáki örökség vállalása mellett (Kibontott zászló, 1987). Benke László szerkeszti, ő írja a Bevezetőt is, hangsúlyozván: az antológia arról tanúskodik, "mit végeztünk az OMK fennállásának közel 30 esztendeje alatt", s arról is, hogy "amit tettünk, azt valóban Kassák örökségének szellemében tettük-e?" Itt is szól arról, hogy Kassáknak és Veres Péternek köszönhetik eszméletüket, s mindazoknak az íróknak-költőknek, akik jelenlétükkel megtisztelték az OMK-t. A kötetet a klubnaplóból kiemelt fényképek vezetik be, majd ezt követi Kassák legszebb, hozzájuk leginkább közelálló költeményeiből egy csokorra való.

Az Így vagyunk együtt c. részben az egykori Kassák-körösök (Déry Tibor, Heimer Jenő, Justus Pál, Kiss Ferenc, Komlós Aladár, Lengyel József, Palotai Boris) emlékező írásai kapnak helyet; őket azok követik, akik már az idősödő Kassák vonzáskörébe kerültek (Földeák János, Kárpáti Kamil, Vészi Endre); majd az 50/60-as évek idején a "számkivetettségében" osztozók (Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Rába György, Szécsi Margit,), végül az akkoriban még egészen fiatal - s a Mestert inkább már csak hírből ismerő - tisztelői (Kovalcsik József, Lezsák Sándor, Mezey Katalin, Oláh János, Szervác József stb.). Ez után a klubtagok főhajtása következik; ki versben, ki prózában tesz tanúságot a Mester életművének máig ható sugárzásáról. Így tehát Kassák szellemi örökösei valóban mind "együtt vannak", bizonyítván, hogy bármennyire igyekezett is a kultúrpolitika elhomályosítani az ő valódi jelentőségét, hatósugarát, lázadó és lázító személyiség-ereje áttörte a homályt. A "demokratikus szocializmus" eszményét, amit a pártállami diktatúra eltorzított - meghamisított, ő szabadon, a maga tisztaságában felmutatta, s életműve ma is eme vágyképet állítja követői elé (bármennyire utópikusnak tűnik is ma már ez az eszmeiség).

Az antológia zárórészében (Már-már itthon) Tamási Lajos portré-remeke (Kassák temetése), Major Ottó írása (Kassák mindenkié), valamint Benke László költői prózája (A méltóság felkelése) már arra int: megérett az idő, hogy az ál-demokratikus, egy történelmi hazugságra (és rosszul egybeforrt csontokra) épülő, magát "szocialistának" nevező struktúra összeomoljon, s átadja helyét egy valóban demokratikus társadalmi formációnak.

Persze ez is csak illúzió volt - ma már, sajnos, tudjuk... A pártállam eresztékei ekkor már valóban recsegtek-ropogtak, s 1988-ban kezdetét vette az a folyamat, amelyet "rendszerváltás"-ként tart számon a történelmi tudat. Csakhogy a változás nem egészen azt hozta, amit a nemzet, a nép remélt tőle - az életkeretek felbomlottak, százezrek kerültek az utcára; az ellehetetlenült gazdasági viszonyok közepette többé álmodni sem lehetett már a "demokratikus" társadalmi rend kialakításáról, s a kultúra ügye egészében "ebek harmincadjára" jutott. "Munkásművelődés"-ről már rég nem esik szó, sem a munkásság emberi emancipációjáról - legfeljebb a szakma-tanulás anyagi hasznáról. A megváltozott világ megváltozott körülményei között tehát az OMK is elvesztette funkcióját. A minden-keddi összejövetelek látszatra továbbra is a régiek voltak; de anyagi bázis híján műhelyfüzetek is már csak elvétve jelentek meg.

1989-ben Halász Imre - egyik törzstag - vette át a klub irányítását. Az ő és néhány más törzstag (Benke László, Nagy Ferenc, Pap Sándor, Sárközy Vendel, Szentpéteri Zsigmond stb.) kezdeményezésére Tamási Lajos halála után (1992. nov.) a klub felvette az ő nevét, s minden kedd este egy Tamási-vers elszavalásával kezdték a beszélgetéseket. De a szellemi összefogó - erjesztő - nevelő munka nélküle természetesen már nem lehetett olyan, mint azelőtt; hisz maga a munkásotthon is átalakult, s a Csepel Művek összeomlásával értelmét vesztette az "olvasó munkás" fogalma is. A legidősebbek lassan elfáradtak - elmaradoztak, ki meghalt, ki betegséggel küszködött; a fiatalabbak szétszóródtak - ki a politikába, ki az alkoholba, ki a megélhetés utáni hajszába vetette bele magát. Az ezredvégre a klub inkább már csupán néhány régi tag nosztalgiázó egyesülete lett. Halász Imre 2003-ban betegsége miatt visszavonult. A régi tagok azonban mégis összefogtak a klub "megmentésére": Szántai Sándor és felesége, Stancsics Erzsébet vállalták, hogy újraélesztik hagyományait; megpróbálják a megváltozott körülmények között s természetesen megváltozott funkcióval újjászervezni a klub feladatkörét.

Az ő szervező munkájuk nyomán ismét megélénkült a klubélet: a kéthetente tartott kedd esti összejövetelekre mintegy huszan-harmincan járnak rendszeresen, fiatalok és idősek ("régiek" és "újak" vegyesen). A folytonosságot az biztosítja, hogy az esteket egy-egy Tamási-verssel vezetik be (továbbra is); majd ez után hol a klubtagok mutatkoznak be saját írásaikkal, hol pedig irodalmi, esetleg zenei rendezvényeket tartanak. A klub kétségtelenül már nem az "olvasó munkások" szellemi műhelye - inkább a közösségi, magasabb szintű társasági élet fóruma; de ma is fontos szerepet tölt be az érdeklődő, művelődni vágyó fiatalok összefogásában. Maga a munkásotthon is funkcióját vesztette, nincs lehetősége irodalmi kiadványok szponzorálására; ennek ellenére azonban - pályázatok kiírásával, kiállítások szervezésével stb. - igyekszik a tehetségeket felkarolni és pályájukon segíteni. Különböző irodalmi körökből, az ország minden részéből eljárnak ide az alkotók (írók-költők-előadóművészek stb.), jórészt a Sztancsics-Szántai házaspár tágas ismeretségi körének köszönhetően. Így a klubéletre továbbra sem a "bezárkózás", sokkal inkább a szellemi nyitódás jellemző. A Tamási Lajos Klub az ezredforduló megváltozott viszonyai között is fontos "közművelődési" fórum maradt, amely a társasági-társadalmi élet igényesebb "szórakozási" alkalmait is kínálja.

Az 1973-ban indított Műhelyfüzetek sorozat az OMK tevékenységének igen fontos része volt. Nemcsak a munkásélet problémáinak feltárása okán, hanem azért is, mert olyan értékes és érdekes sorsokat ismerhettünk meg belőlük, amelyek máig hatóan példaértékűek lehet/né/nek. Egyik-másik kötetnek szépírói jelentősége is van. A szerzők többsége valóban nem több, mint "olvasó munkás", de akik közülük az önkifejezésben magasabb szintre jutottak, egy-egy műhelyfüzetben (versben vagy prózában) sorsuk tágabb összefüggéseit is láttatni tudták. Így e kis füzetecskék fontos és maradandó dokumentumok egy lezárult történelmi korszakról. Megjelenésüket a Csepeli Munkásotthon vezetése - esetenként némi vita után - támogatta, anyagilag finanszírozta, a szerkesztői véleményt tiszteletben tartotta. A kötetek megtervezését, a sorozat szerkesztését Szentpéteri Zsigmond vállalta. A szerzők zöme csupán "önkifejezés"-nek szánta művét, s érdeklődő kíváncsisággal figyelte a többiek munkáját is; nem rivalizáltak, nem akarták egymást "lehengerelni". Minden egyes műhelyfüzet megjelenése a klub közös ünnepe volt, a keddi vitaesteken - kritikusan bár, mégis együttérző jóindulattal - beszélték meg az alkotásokat. Tamási Lajos mint szigorú, de szeretetteljes "nevelő" őrködött a vita mederben tartásán, s mindenkit véleménynyilvánításra késztetett. Dicsért és nyesegetett - olyan légkört teremtve, amelyben a legbátortalanabbak is meg mertek szólalni, ugyanakkor a jól sikerült "telitalálatok" kiemelésével egyfajta minőségi munkának is teret nyitott. Csőregh Éva - a klubba rendszeresen járó, innen induló tudományos kutató - szerint az itt folyó munka legfontosabb eredménye "az a világot megismerni és birtokba venni, alakítani akaró szándék", amely az ÉN kiteljesedésének is feltétele; "az az elemző, értelmező nyitottság, amely mindig többre törekszik annál, ami van" (Cs. É.: Két sávon; in: Minden kedden, 175-77. p.). A szintén itt debütáló fiatal tanár, Keppel (művésznevén: Adorján) Gyula az OMK jelentőségét az emberi minőség kiformálásában látja. "Sokan megróják a klubot 'magas szintű' vitáiért - írja - holott e viták önismeretet, tisztánlátást adnak; bárki idehozhatja bizonytalanságait, problémáit, s minden retorzió nélkül megkérdezheti: 'hát hogy is van ez?' /.../ Itt valójában 'rólam', 'rólunk' van szó, 'értem' csattannak fel az olykor késő estébe nyúló szavak" (Felcsattanó szavak - uo. 249-250. p.).

A sorozatot a "koridős" - így mindenki által "rangidős"-ként tisztelt - Schuch János Rendhagyó önéletrajza nyitja (1973 ősze). Az ekkor már 64 éves, világot járt, sokat tapasztalt szerszámlakatos színes-mesélősen, ízes népi nyelven, szórakoztató vidámsággal idézi meg kalandos életútját; mintha ő lenne az a bizonyos szerencsét próbáló "legkisebb fiú", aki végül is célba ért. Apja "urak szolgája", sofőr volt, anyja kis cselédlány; ő maga a polgári iskola elvégzése után inasnak szegődött - volt kocsihúzogató segédmunkás, kovács, autószerelő, dunai teherhajón segédgépész, mikor mire nyílt lehetősége. Majd - apja példáját követve, sofőrként - bejárta Közép-Európa legszebb nyaraló- s fürdőhelyeit. Aztán szüleivel együtt kis tanyát vett a harmincas években, felhagyott a "vándorélet"-tel, megnősült - öt gyereket nevelt. 1938-ban a csepeli Weiss Manfréd gyárban - "amit az öreg proletárok csontmalomnak neveztek" - szerszámlakatos lett, nyugdíjazásáig (1969) itt dolgozott. Emellett 1958-tól üzemi kiskönyvtárat vezetett, Tamási Lajos biztatta írásra; így lett az OMK egyik alapító tagja. Első műhelyfüzetét csakhamar követte a második (Az öreg trénparancsnok, 1978), melynek Bevezetőjében Szentpéteri Zsigmond így jellemzi klubtársát: "Felépített egy világot, amelyből valamiféle joviális humor árad. Neki is - akár az öreg trénparancsnoknak - örökösen a neheze jutott, otthon is, a munkahelyen is a másokkal való törődésre ment el az élete". Az OMK "Schuch bácsija" karcolat-sorozatában az emberi helytállás szép példáit, s a világ fonákságait mutatja fel (Az első munka, A szorgalmas ember, Régi közmondás, Hévízi képeslap, A könyvtáros egy napja, A bányászüdülőben stb.). S bár nyugdíjaztatásakor könnyes szemmel búcsúzott "az öreg szerszámoktól, a huzatos, poros-füstös műhelytől, a szikrát ontó köszörűgéptől, reszelőktől, vágóktól, tüdőt szakasztó nagykalapácstól - a soha vissza nem térő fiatalságától", mégis derűs maradt. Élete koronája, a mindenkiről gondoskodó szeretet jutalma: az unokái körében töltött vidám öregség (Veterán lettem).

Schuch bácsi mellett a legidősebbek közé tartozott a nehéz sorsú, kevésbé szerencsés Fodré Sándor is. A második műhelyfüzet az ő posztumusz verseskötete - Késő este van (1974). Mint fiatal falusi legény érkezett "a Körös-hátról" a harmincas évek elején Budapestre, szerencsét próbálni: "Nem is az útra, napba néztem / s nem bántotta szemem a fény, / könnyedén jártam be a falvak / meg a külváros kenyérkereső / zegzugait, vitt a remény, / hogy rongyaim helyett új ruhába / öltöztet majd a szorgalom" (Régen indultam). A csepeli szerszámgépgyárban talált ő is munkát; harminc éven át dolgozott köszörűsként, többször is elnyerte a "kiváló dolgozó" címet. Már fiatal korában verselgetett, s az OMK alapító tagjaként a többiek körében tekintélynek számított. A hatvanas évek végén - érszűkülettel küzdve - már sejti: "Elfogynak lassan az utak. / Félelem jajdul. / Sugaras tető a hegyen / és messzi mező hiába vár, / merevülő lábam / másféle utakra lódul" (Fogyó utak). Fél lábát csakhamar amputálni kell, de ő így is nagy akaraterővel viszi tovább az életét, amíg bírja, hiszen úgy érzi: "csonka tagokkal is lehet egész életről vallani" (Kitakartan). "Megalázó nyomorúságát" feledve próbál visszatérni az életbe: "Járni tanulok újra csikorogva, / lassan nyitódom fokról fokra ki, / rozsdás a sarok, a zár, / kedvetlenségem meg sem érdemli / hogy meleg szoba vár" (Bolyongás kórház után). Verseiben mindvégig igazi, élő emberszeretet bujkál, még betegen is segíteni próbál a szenvedőkön. A késő esti csendben magánosan elmélkedik az emberi sorsról, s érzi: a Kozmosz része ő is, mint mi mindannyian (Kórházban, Nyugtalanság, Késő este van). S aztán eljött a végső este is... Szentpéteri Zsigmond megrendítő versben örökíti meg előző esti beszélgetésüket: "Törődött arcodat, / mit összeszabdalt / az utolsó hetek fájdalom-ekevasa / csak néztem kínlódó szégyenkezéssel /.../ Nem tudom, vigasztaltalak-e? / Vagy csak mondani akartam valamit /.../ Hangod valahogy még mindig idecseng, / mint ahogy a harangzúgás vész lassan el..." (Az utolsó vacsora). Klubtársai nem feledték emlékét: 1982-ben újra kiadták kötetét, emberi tanulságul másoknak, a Jövőnek...

Bodor Miklós valamivel fiatalabb volt a két "szent öreg"-nél: 1920-ban született Kisvárdán, nyolcgyermekes szegényparaszti családban. Őt '45 után a megélhetés vágya és a kíváncsiság hozta Budapestre. "Nyírségi táj, szülőföldem, / amikor elindultam / betakart az ég szürke árnya. / Boglya tövében megvetett ágyamról / még hazajárt aludni a lelkem" - idézi meg a múltat (Mikor elindultam). Vonzotta a város, a gyár - a szabadabb élet lehetősége. Pesterzsébeten, majd a Csepel Vas- és Fémművekben először segédmunkás, majd hegesztő, végül - különféle szaktanfolyamok elvégzése után - darukezelő lesz. Versei már viszonylag korán megjelennek különböző megyei, városi, üzemi lapoknál; majd az OMK-val kapcsolatba kerülvén, Tamásitól s a klubtársaktól "őszinte szakmai segítséget, ösztönzést" kap - amint azt maga írja első verseskötete (Az én virágom, 1977) előszavában. A hasonló felfogású munkásokkal - igazi "demokratikus légkör"-ben - hetente eszmét cseréltek a kultúra fontosságáról, életbeni szerepéről, könyvekről; voltaképpen itt tanult meg gondolkozni, látni, önmagát kifejezni - ahogy maga vall róla (Baráti körbe kerültem, in: Minden kedden, 274-75. p.). Természetesen, a szülőfölddel sem szakadt meg kapcsolata, a Messzi utakról vissza-visszanéz: "Előttem az Apám háza / diófával körülzárva / háza falán tűzzománca / a vércseppek óceánja. // Virágzik az utca hossza / Anyám hangját a szél hozza. / Messzi utak porát járom / csillagvirág ül az ágon." Népdalszerű, könnyeden megmunkált verseivel az OMK minden antológiájában sajátos színt képvisel. A 80/90-es évek során aztán több kötete is megjelenik, különböző kiadóknál (Tisztavizű forrás, Utak, útvesztők, A csend honában, Szólalj meg, Tiszatáj). A nyíregyházi Váci Mihály Kör egyik alapító tagja a nyolcvanas évek derekán; azóta aktívan részt vesz szülőföldje irodalmi életében /is/ - bár Budapesten él. Elsődleges élményvilága mindmáig a Nyírséghez köti (Szülőföldemen); ugyanakkor a gyárak, az épülő lakónegyedek, a város nyüzsgése is kedves neki - egyéni hangon örökíti meg a munka világát (Sárkánylovam, Csepel, Csőgyári darus verse, Erzsébeti séták, Forró napok a fűrésztelepen stb.). Lassan kifelé lépkedvén az életből, arra büszke, hogy "embernyi ember" tudott maradni a változó Időben: "Csontjaim kopását érzem / szél simogat a nap lesüt. / Keménnyé edzett az élet / emberként járok mindenütt" (Emberként mindenütt).

Barcs János hasonlóképpen a klub egyik jelentős személyisége (sz. Barcs, 1927). Az ő útja Somogy-országból, tízgyerekes parasztcsaládból vezetett Budapestre, sokáig a Csepel Sportklub versenybokszolója volt, majd a kőműves-szakmát elsajátítván, a Csepel Üzem dolgozója lett. Fodor András - "földije" - vezette be az irodalmi életbe, több napi- s hetilap közölte munkáit, s 1969-ben már verseskötete jelent meg (Hosszú virrasztás). Már "neve" volt tehát, mikor az OMK-val kapcsolatba került; itt 1983-ban kiadták Fekete barázdák címen verseit, majd az Együtt antológiában (1985) ugyane címen tette közzé önéletrajzi regényrészletét. Ebben is, költeményei zömében is a széthulló paraszti életformát, az egyre jobban elhanyagolt somogyi tájat siratja, amelyet sohasem tagad meg ("Földbe menetelő, hajlongó hátú rokonaim / sikoltását hallom a barázdák alól, / de rajtatok már - szürke csontváz-őseim - / hiába akarok, nem tudok segíteni"). Anyja emléke, s az anyaföld örökre odaköti (Szülőhazám, Talyigasírás, Felhők forrásvizén stb.). Ugyanakkor megszerette a kevésbé "röghöz kötött" munkáséletet is, hiszen a kőműveslegények - a szabadban dolgozván - szabadnak érzik magukat, "napba nevetve feszítik / mellüket a szélnek" (Állványok kontya alól). Remek kis életképei, pillanat-felvételei természeti elemekből építkeznek (Vihar, Tavasz, Favágók ebédelnek, Kőműves stb.) Az évek múlásával - bármily távol került is a földtől - egyre inkább érzi: az ősi sors betelik rajta /is/. "Mint édesanyák a friss kenyeret, / hogy jóllakhasson az éhes gyerek, / keresztülszelik és kettévágják / homlokom csöndjét érett barázdák" (Csönd). Felesége, Bakos Mária, aki maga is írogat, s akihez költőnket ifjúkora óta életre szóló kapcsolat fűzi, meghitt otthont teremt férje számára. Ő pedig büszkén vállalja a nagycsalád terheit: "Mögöttünk már lefutott / mérkőzés a három évtized, / fényből-árnyból is jutott, / osszuk el: s több lesz a tied. /.../ Három lányt szültél nekem - / s ma tizennégy fő már a család; / van gondod, elismerem, / ha nálunk mind a hat unokád. //...// Mondd: hol vetted az erőd? / Te bölcs, bárány-türelmű élet, / és Isten-ember előtt / hogy bírtad viselni az enyémet?" (Halkabban). Családjával Tökölön él, maga-építette házában; s feleségével együtt a Váci Mihály Irodalmi Körhöz kapcsolódtak /ők is/. Nyaranta részt vesznek alkotótábora munkájában; közös kötetük is a Kör gondozásában jelent meg (A Dráva-parttól Szicíliáig, Rím K. 1997.). Barcs János a Kör vezetőségi tagja; a Kelet felől c. folyóirat egyik szerkesztője. 2000-ben az Uranus Kiadó Költők levelezése címen kiadta Fodor Andrással való három évtizedes kapcsolatának dokumentumait, amelyből nyilvánvalóvá vált: a "Somogy-ország"-beliek évtizedeken át jóban-rosszban összetartottak, s a sikeres pályatárs élete végéig felelősséget érzett a kevésbé sikeresekért, gondot fordítva a kisebb jelentőségű életművek nyilvánossághoz juttatására is.

Az OMK egyik sajátos színfoltja Csőregh Éva is, aki Csepel Csillagtelepen egy általános iskolában tanított másfél évtizeden át, miközben pedagógiai, szociológiai témákban publikált, s felméréseket végzett a lakótelepi iskoláskorú gyerekek körében (1968-ban az MTA Szociológiai Intézetének lett tudományos munkatársa, ma már nyugdíjas). Részt vett a klubéletben, 1976-ban pedig az OMK pályázatán 1. díjat nyert Különféle gyerekek c. esszéfüzére, amelyből aztán kialakult A hal jegyében c. műhelyfüzete (1977). Megrendítő írói érzékenységgel és pedagógiai beleélő-képességgel, ugyanakkor tárgyilagos szociográfiai hitelességgel jeleníti meg az "unatkozó" - "élménytelen" - "veszélyeztetett" - "ittas-debil" gyerekek sivár életét (a családok alacsony kulturális nívója, a folyamatos és válogatás nélküli tévézés, esetleg a szülők alkoholizmusa áll szinte minden esetben a háttérben - a gyerekek otthon nem tudják elsajátítani, miként kell a szabadidőt kulturáltan eltölteni). Sajnos, a kép még ma is aktuális; sem a kulturális, sem a szociológiai feltételek nem javultak azóta - sőt! ha lehet, még rosszabbak!... Mindezek "ellenpontjaként" Csőregh Éva bemutatja az "alkotó gyerekeket" is, jelezvén, hogy a "jól teljesítő" családokban a szülők - példájukkal is! - ránevelik gyermekeiket az értékes, értelmes tevékenységre, a könyvek szeretetére, s mintát adnak a harmonikus családi életre. Éles szemmel és megrázó őszinteséggel mutatja meg az "esélyegyenlőség" jelszavának demagóg mivoltát (hiszen hogyan indulhatnának az életnek azonos eséllyel a külvárosi munkáscsaládok gyerekei a 'magaskultúrát' már otthon /"vom Haus aus"/ magukba szívó, céltudatosan az értelmiségi létre nevelt belvárosi gyerekekkel?). Ezen a helyzeten - jelzi az író - csupán a tehetségesek kiemelése, külön "gondozása" segíthet/ne/; de erre a "tömegtársadalom"-nak se figyelme, se megfelelő eszközei nem voltak (s tegyük hozzá: ma sincsenek!). A hal ősi megváltás-szimbólum; két évezred a "hal jegyében" telt el - de sajnos, "megváltást", lényeges javulást az emberi állapotban nem hozott!

A már '56 után, a "Kádár-korszakban" eszmélkedők közül Bíró Ferenc emelkedik ki valamelyest (sz. 1941, Pesthidegkút). A Csepelen - érettségi után - raktárosként dolgozó fiatalember is az OMK egyik alapító tagja volt. 1971-ben Győrbe költözött (megnősült, lakást kapott), s ott a néhány éven át jól-működő Kassák Kollégium vezetője lett (1971-76). Az ő szervezői munkájának köszönhetően a győri Ifjúsági Házban felvirágzott a klub-élet; szavaló - színjátszó - grafikus kör működött (utóbbi műterem-szobát is kapott, rendszeresen tárlatot szervezett tagjainak festményei- rajzai- kisplasztikáiból. Györkös László Kassák-emlékplakettet készített, amelynek országos szinten is sikere volt). Az alkotó kör, melynek legjelentősebb tagjai (Bratka László - Györkös László - Kádár Péter - Odorits Ferenc - Pátkai Tivadar - Villányi László stb.) később a tágasabb hazában is nevet szereztek maguknak, akkoriban némi támogatást is élvezett a város kulturális vezetése részéről (a Kisalföld, a Győr, a Rába, a Xantus Zoo c. lapok, olykor a szombathelyi Életünk publikálási lehetőséghez is juttatta a legjobbakat). A nyílt klubdélutánokon, valamint a különböző helyeken (iskolák, művelődési házak stb.) tartott irodalmi esteken a szerzők nemcsak bemutatták saját műveiket, hanem - az OMK mintájára - vitára bocsátották, meg is beszélték őket (az 'író-olvasó találkozók' lelkes résztvevőivel). Győr kulturális élete felpezsdült ezekben az esztendőkben, élénk kapcsolat alakult ki a város középiskolásai és az Ifjúsági Ház között (Z. Szabó László, G. Komoróczy Emőke tanárok közvetítésével). Sajnos azonban az amatőr-mozgalmak "nem-kívánatos"-sá nyilvánításának időszakában (1975 után) a Kassák Klub mindinkább elvesztette jelentőségét, vonzerejét, s az évtized végére tagjainak többsége "elmenekült" a városból; Bíró Ferenc is visszatért Budapestre, az OMK kebelébe. 1979-ben jelent meg Libéria c. műhelyfüzete, amelyben remek pillanatfelvételekben örökíti meg a különböző emberi fonákságokat, a hivatali bürokráciát, nagyzolási hóbortot, a hatalomba került emberek szükségszerű eltorzulását (Káderezés, Bicikli, Libéria, Szervusz, Sanyi, Végtisztesség stb.). Írásai értéke szemléleti érettségükben, visszafogott, fegyelmezett szerkezetükben, erős benső intellektuális feszültségükben rejlik; s a cselekményt lezáró ironikus "csattanók"-ban, amelyekkel a valóság színét-fonákját villantja fel az olvasó előtt. Néhány szatirikus vers is van kötetében, s egy humoros kis jelenet Bonfini Mesterről (Krónikás Stúdió), amelyek tehetsége sokszínűségére utalnak. Kötetét azonban nem követték újabbak, s a kilencvenes évek nagy változásai során Bíró Ferenc elkallódott (munkanélküli lett, majd az alkohol sírba vitte az ezredforduló hajnalán).

A 70/80-as évek fordulóján már 3-4 műhelyfüzet is megjelenik évente. A rendszeresen meghirdetett pályázatokon új s újabb fiatal tehetségek tűnnek fel, akik az OMK munkájába bekapcsolódva friss és más hangot hoznak, mint elődeik: a "munkás-tematika" egyre inkább az élet általános kérdéseinek, a fiatalos, lázadó hangvételnek adja át helyét.

Az 1950-ben Túrkevén született Szemes Zsuzsa (miután Debrecenben épületgépszerelő szakmát szerzett) szinte még gyerekfővel, tízes évei végén kerül fel Csepelre (ahol aztán különböző munkakörökben - építőipari segédmunkás, kazánfűtő, épület-gépszerelő, toronydarus stb. - dolgozik; miközben beiratkozik a budapesti Tanárképző Főiskolára, s ott könyvtár-pedagógia szakos oklevelet szerez). Írásaival - mi sem természetesebb! - ő is az OMK pályázatán tűnik fel: 1969-ben díjat nyer A lány meg a ló c. - önéletrajzi fogantatású - kisregényével, amely a Szembesítés c. antológiában meg is jelenik (1970). Hogy mit jelentett számára ez a váratlan siker, arról a Tamási Lajost köszöntő kötetben vall (Születésnapomra, 1983). Mikor az OMK-ba hivatták, hogy átadják a díjat neki, idegennek érezte ott magát; eleinte bizalmatlanul méregette a hozzá képest jóval idősebb, összeszokott társaságot. De "Lajos bácsi" pár közvetlen szóval máris feloldotta tartózkodását, s ezután lelkesen járt a kedd-esti összejövetelekre. Mikor azonban "a Lajos bácsi" kritikával illette verseit, sértett királynőként visszahúzódott egy időre, hogy aztán "mint megvert kutya" kullogjon vissza, újabb dicséretre sóvárogván, "mert aki ezt megkapta, az még hetek múlva is megdicsőült képpel járt-kelt közöttünk" (i. m. 232-37. p.). Aztán egy-két évig nem hallat magáról; majd Út a csillagokig c. drámájával arat sikert (ami önálló műhelyfüzetként meg is jelenik 1978-ban). Csakhamar a Kortárs, Új Írás, s minden fontos folyóirat közli munkáit. 1980-ban megjelenik önéletrajzi regénye - már nem az OMK keretei között - amellyel elnyeri a Művészeti Alap Első-kötetesek díját (A hallgatag mélyből); 1981-ben pedig SzOT-ösztöndíjban részesül. Elbeszélései Kancahotel címen jelennek meg 1987-ben, majd ezt követi 1988-ban Boldogságsziget c. regénye. A kilencvenes évek óta kevesebbet hallani róla; könyvtárban dolgozik, s lehet, hogy csöndben érlelődnek újabb művei, melyekkel majd /ismét/ meglepetést szerez olvasóinak.

A nyolcvanas évek elején aztán több eredeti tehetséggel is felfrissül az OMK. Tamási Lajos nyugdíjba vonulása után (1983) Szentpéteri Zsigmond veszi át a klub irányítását, s ő is mindent megtesz azért, hogy az egyre szűkösebb körülmények között is változatlanul megjelenjenek a műhelyfüzetek.

Madár János (sz. Balkány, 1948) már egészen fiatalon verselget, neves folyóiratok (Alföld, Forrás, Jelenkor, Mozgó világ, Napjaink, Új Írás stb.) közlik munkáit. Pályázat útján kerül be az Előretolt őrségen (1983), majd az Együtt (1985) antológiákba, s már 1984-ben megjelenik Kövek szólítanak c. műhelyfüzete. Ugyane című, ars poétikának is tekinthető verse nyitja kötetét: "Szíved fölött parányi harang szól: / hallgass a kövekre! /.../ Kvarcos tengerhomok - / belekezd a tavasz / egy dalba. Hallgasd mindhalálig!" Költemények sora jelzi: írójuk szilárdan megvetette lábát a "rögön", s a gyökerekbe, a halott elődök csontjaiba erősen fogódzva birkózik a való világ keserves-rideg viszonyaival (Szorítja torkomat, Siratjuk magunkat, Dombok mögül, Nagyapám, Ne kérdezzétek, Teremtő alázat stb.). Ő is nagycsaládból származik; tanyán, igen nehéz körülmények között nevelkedett: "Tanultam a szegénységet, / arcomat fürösztöttem tanyasi szélben. / Vérrel és izzadsággal / bemocskolt utakon / mentem héthatáron át. / Csak anyám sírdogálása / kísérte léptemet" (Vérrel és izzadsággal). Mégis: sorsa - hite - jövője szülőföldjéhez köti (Enyém, Cipeljük álmainkat). Halott anyja-apja emléke kínzóan, s mégis erőt adóan bukkan fel verseiben (Elégia, Glória, In memoriam, Szent Borbála, Kereszt, Ne irgalmazzon stb.). Tőlük, s a "magyar rög" sok-sok névtelen halottjától tanulta meg elviselni mélyre szorított népe, s saját - nehezékekkel teli - helyzetét (Évszakok tapossák, Elmerengve szégyenemben, Keresztet keresek magamnak). Megtartó erőt a szerelem - egy nagyon szép és tiszta kapcsolat - jelentett számára, s a családi élet boldogsága (Veronikon, Fiam, Karácsony, Máriaholdas éjszakákért, Szerelmünk záloga stb.). A rendszerváltás előtti időszak nyomasztó, szorongással teli atmoszféráját pontosan, szuggesztíven örökíti meg: "Rímekkel kerített / hazában élünk. / Arcmélyi kaszárnyák / zegzugaiban. // Száműzött ország, / szakad a hó. / Tél tömi a lebontott szájakat" (Tájkép). Felismeri, hogy az adott korszakban (nyolcvanas évek) az egyetlen lehetőség mindnyájunk számára a személyiség védekező erejének s bensőséges kapcsolatainak, a tradíciónak őrzése: "Építhetsz magadból / - másoknak - tűzhelynyi fészket / kékben fölizzó pentatóniát. / A többit kezed melegével szólítsd. //...// Megválthatod az embert, / csak először magadat találd ki!" (Magadat találd ki). Csakhamar harmadik kötete is napvilágot látott (Rovátkált énekeddel, 1987). A rendszerváltás lázában aztán a helybeli irodalmi élet átformálásában vett részt tevékenyen: ő lett a Váci Mihály Irodalmi Kör egyik alapítója, majd a Rím Kiadó vezetője s a Kelet felől c. folyóirat alapítója, főszerkesztője. Jelenleg ő a Tokaji Írótábor egyik főszervezője, titkára.

A hasonkorú Bottyán Kiss Mihály is OMK-pályázaton tűnt fel; szerepelt a nyolcvanas évek minden antológiájában, s 1986-ban napvilágot látott Jajhajnalhasadás c. műhelyfüzete. Amint az Előszóban írja: "Véletlenek együtthatása és kevés tudatos támogatás eredménye", hogy épp a csepeli munkásotthon biztosított számára publikálási lehetőséget. Mint állami gondozottnak ugyanis nem volt lehetősége érettségi után továbbtanulni, s a Csepel Műveknél helyezkedett el. Megismerve a munkáséletet, a munka kemény és szigorú világát s a kétkezi munkások kiszolgáltatott helyzetét (a magát "szocialistának" nevező társadalomban!), megnőtt benne "a szókimondás óhaja", s "az igazság ereje" mellett megértette és megcsodálta "a művészet erejét" is. Azóta küzd az önkifejezés pontosságáért, képességei, tehetsége lehetőség szerint teljes kibontakoztatásáért. S az eredmény? - egy rendkívül érdekes, összetett, a szokásos első próbálkozásoktól elütő hangvételű kötet. A versekből egy rendhagyó sorstörténet bontakozik ki. Az Ember-tűz és a Fekete fény ciklusokban az eszmélés, önmagára ébredés folyamata tárul fel. A lírai hős előtt példaképként névadó őse, Vak Bottyán lebeg - érzi: ő is heroikus sorsra termett, ugyanakkor fulladozva vergődik a kicsinyes viszonyok között. Apja korán meghalt, anyja a Romániához tartozó Szatmárból a teljes elnyomorodás elől menekült három gyermekével, akiknek nevelését itt sem tudta felvállalni (állami gondozásba kényszerült adni őket). Szülei hiánya égő sebként marja lelkét; gyönyörű természeti képekkel siratja el a család széthullását, az elhagyott szülőföldet (Apám. A panasz örök. Hol atyáink bölcsője ringott, Apa és fia, Anyám, Anyámhoz stb.). Ugyanakkor felsejlik a "megváltódás" igérete is: a társra találás, otthon-alapítás, kislánya születése (Mert tudnunk kell teremteni, Küszöbén a jövendőnek, Egy világnak két virága, Mozdul az ág... stb.). Magát a Jajhajnalhasadás c. ciklust a szülőföld, az erdélyi táj fájdalmas elsiratása, sorsa-jövője iránti aggodalom, s a remény egy parányi szikrája hatja át: hátha felvirágzik még Erdély is! (Magyar énekek, Széki legényes, Erőt hívó ének gyimesi zenére, A Nyikó völgyében, Gyermekkorom csodája, Jajhajnalhasadás stb.). A 21-tételes záróciklus (Hithűség) a személyes sors, az öneszmélés folyamatának fájdalmas-kesergő rajza. Többször is felbukkan József Attila arca, az árvaság, elhagyatottság, megalázottság, sokszoros megcsalattatás szimbólumaként. Költőnk menedéke és támasza a hit: "Az embernek új lélekarca lesz. / Az új hit tüze életmegváltó lesz. / Erkölcs aranyvesszői hajtanak / Istentől szabadult, világ ellen / lázadó, küzdő, jajtalan kamasznak" S valóban: az erkölcsi Törvény parancsát követve, költőnk megveti lábát a való világban...

M. Molnár Eszter a Viharsarok szülötte (Gyula, 1950); egész életpályája, szellemisége e táj örökségét viseli magán. Édesapja, akit tizenkét esztendős korában veszített el, a kulákperek áldozata volt (úgy megverték, hogy belerokkant). A lázadó alkatú és rendkívül céltudatos fiatal lány érettségi után Pestre jön, tisztviselőként dolgozik, majd az ELTE-n magyar nyelv és irodalom, valamint filozófia szakon végez. Ő is az 1983-as OMK-pályázat egyik nyertese;, s 1986-ban már meg is jelenik Viharsarki szélben c. műhelyfüzete. Versei egy markáns, küzdeni tudó személyiség belső portréját rajzolják ki; aki ugyanakkor mély érzelmi szálakkal kötődik szülőföldjéhez, annak lázadó tradícióihoz, s saját - szűkebb és tágabb - családjához (Apám, Anyám, Apai prológus, Nagyanyám, Testamentum, Áldást dobog lovam, Kit csillagnál útnak indítottak, A Viharsarokért stb.). Önarcképében szorongva teszi fel maga-magának a kérdést: "Mi vagyok én? / Fénytől nőtt virág, / vagy fekete szén? / Vagy csak hamu, / kit pörölve fölkap / az alföldi szél?" Erős szálak kötik szülőföldje hajdani nagy lázadójához, Áchim L. Andráshoz, akinek vértanúsága, szöges glóriája - úgy érzi - ma is fölöttünk ragyog. Egyetemi szakdolgozatát is róla írta (Áchim L. András az irodalomban), majd a későbbiekben könyvet jelentetett meg, tanulmányát az Áchimról szóló sodró erejű versciklusával kiegészítve (Áchim L. András emlékezete, 1997). A kilencvenes évek derekán bekapcsolódott a népi írók örökségét feltámasztó, az újraindított falukutató munkába; nyaranta szociográfiai feltáró munkát végez főiskolás diákokból álló csoportokkal. A Kovács Imre Társaság elnökeként konferenciákat szervez, előadásokat tart; s Áchim szellemét ápolva a hazai szlovák irodalmi szervezetekkel /is/ együttműködik. Jelenleg fenti könyve és versei szlovák nyelvű kiadásán dolgozik, hiszen meggyőződése: a Kárpát-medence nemzeti/ségi/ ellentétei csakis az Európa Unión belüli megbékélés útján oldódhatnak meg. Ehhez kíván hozzájárulni sokoldalú tevékenységével: elősegíteni a "dunatáji patriotizmus" megszilárdítását a költészet, az irodalom eszközeivel.

Nem is az a fontos talán, hogy a fent említettek közül kinek sikerül/t/ maradandó életművet létrehoznia. Az sokkal fontosabb, hogy mindannyian tevékeny, a társadalom öntisztító küzdelmeiben szerepet vállaló alkotó emberek. Létük, munkájuk igazolja, hogy az adott közösségen belül folytatott következetes, személyiség-tisztelő szellemi nevelés csodákra képes: ki-ki megtalálja általa a saját egyéni útját, ugyanakkor - egyéni törekvései által - a közösség szintjét is emeli. A kedd esti összejövetelek célja - Kassák szellemében - az volt, hogy az olvasás megszerettetése, fontosságának felismerése által szélesebb látókörű, társadalmi szerepüket, feladataikat mélyebben megértő embereket neveljen, s "a teljesebb életet" megkívántassa az idejáró - többségükben a paraszti életből érkezett - munkásokkal. A Klub betöltötte feladatát: akik részt vettek munkájában, lélekben-tudásban gyarapodva értékesebb emberek lettek - a társadalom egészének javára is.

Ha az ezredfordulón már nem is jelent meg újabb műhelyfüzet, a Klub új tagjainak írásai is napvilágot láttak más-más fórumoknál (itt elsősorban a nyíregyházi Rím Kiadót kell említenünk), különböző helyi szponzorok támogatásával. Az újabb kötetek közül jelentősnek mondhatjuk a Szántai Sándor-Sztancsics Erzsébet munkáit.

A gödöllői születésű (1927) és szinte egész életét ott leélt Szántai Sándor - miközben esztergályos szakmunkásként a Ganz Műszer Művekben dolgozott - koraifjúsága óta írogat. Az OMK-val az 1982-es pályázat egyik nyerteseként került kapcsolatba, s azóta rendszeresen járt a keddi klubestekre. A legkülönbözőbb üzemi lapoknál publikált, majd szociográfiai írásai, helytörténeti munkái is sorra megjelentek az ezredfordulón - lakóhelye támogatásával (Gödöllői séták I-II. - 1992, 1999; Gödöllői dombság ege alatt - 2000; Völgyek ölén a város - 2003). Az utóbbi évtizedben, a Sztancsics Erzsébettel való megismerkedése, majd házassága (1998) óta lírai vénája is felbuzgott; "őszies" fellobbanása különös zamatú, aszú-ízű-illatú költészetet eredményezett (Hetven év - 1999; Pár sor a józan észről - 2003). Költői életművét hosszmetszetben bemutató válogatása (Csiszoltam tengelyt s verset - Gödöllő, 2005) egy nehéz sorsú, mégis boldog és kiegyensúlyozott lelkületű munkásember életének szépen megformált dokumentuma.

Felesége, Sztancsics Erzsébet (sz. 1944. Székesfehérvár) - Táncsics Mihály testvérének egyenes ági leszármazottja - ugyancsak több műfajban mutatta meg magát (Szavaim, színeim - versek, 1998; Hidegkúti történetek - prózák, 1999; Hidegkút ege alatt - helytörténeti, szociológiai munkák, 2001). Korábbi és újabb verseiből egy érdekes és egyéni hangú válogatás jelent meg (Fortélyok nélkül - 2005). Közös kötetüket - összetalálkozásuk, szerelmük sorstörténetét - 2001-ben a Krúdy Gyula Irodalmi Kör adta ki (Létünk - itt élünk!). Életszeretet, a kései boldogság derűje árad verseikből; olyan emberek nyugalma, akik egész életüket a kötelességnek (munkájuk, családjuk) szentelték, s végül - egyedül maradvány, de nem kiszakadva gyermekeik, unokáik köréből - a tisztességben leélt élet felszabadult, benső harmóniájával örülhetnek egymásnak, az életnek.

Ez a boldogság aztán átsugárzik a Klub életére is: tevékeny és sokoldalú szervezőmunkával meghitt, "családias" légkört teremtenek mások számára (is). Így próbálják a kulturált, magasabb szintű élet, a tágabb közösségi együttműködés eszményét megvalósítani. Távol tartván magukat a politikától, a pártharcoktól, a művészet által maguk köré vonzva - szavaló estek, zenei délutánok, jóízű beszélgetések közegében - egy olyan kört, amely nem az alacsony nívójú "szórakozást" tekinti életcéljának, hanem a kultúra varázskörében magasabb életminőségre vágyik. Így tulajdonképpen a klub beteljesíti eredeti hivatását: a művelt "hétköznapi", "egyszerű" emberek számára otthont és pihenőhelyet jelent, alkalmat a közösségi létforma megélésére.

Az Olvasó Munkás Klub egyik legjellegzetesebb személyisége volt Szentpéteri Zsigmond, aki valóban az ideális 'olvasó' és 'írogató' munkás alakját testesítette meg. A dévaványai születésű parasztfiúnak igen mostoha sorsot tartogatott a történelem. Egyéves volt, amikor édesanyja meghalt, hatéves korában édesapját is elveszítette. Anyai nagyszülei nevelték, iskoláztatták. Szeghalomban járt gimnáziumba, de mint leventét, még érettségi előtt besorozták, s 1944 őszén a Debrecen környéki harcokban megsebesült. Hadifogolyként Szibériába hurcolták; iszonyatos körülmények között, erdőirtáson dolgozott, s csak 1949 őszén térhetett haza. Itthon megpróbálta kezébe venni a gazdaságot, de - a korabeli törvényeknek megfelelően - kuláknak nyilvánították; s ő - a teljesíthetetlen beszolgáltatástól és az erőszakos téeszesítéstől menekülve - odahagyta földjét, s 1950-ben Pestre jött munkát keresni. A fővárosi vasútépítésnél helyezkedett el mint pályamunkás; később a Csepel Művek öntödéjében lett kohász. Irgalmatlanul nehéz munkát végzett majd' húsz éven át. Az OMK egyik alapító tagja volt, s Tamási Lajos biztatására kezdett írogatni; majd beiratkozott a csepeli esti gimnáziumba, s 1966-ban színjelesen érettségizett. 1970-től raktárosként dolgozott a Zrínyi nyomdában; innen ment nyugdíjba 1984-ben. Mindeközben kitartóan részt vett az OMK munkájában; ő volt az 1973-ban indított műhelyfüzetek sorozatszerkesztője. Tamási Lajos nyugdíjba vonulása után három éven át irányította a klubot, s továbbra is szerkesztette a műhelyfüzeteket. Később is - egészen haláláig (1997) - részt vett a vitadélutánokon, s a változó történelmi időkben bekapcsolódott az Írószövetség munkájába is.

Szellemi érlelődéséről így vall az egyik OMK-antológiában: "Gyermekkoromban már megigézett a betű. /.../ A magyar mese- és mondavilág volt az első meggyújtott lámpás, melynek fényénél nekivágtam a fölfedező utaknak. /... / A féktelen betűszomj nyomta rá bélyegét suhanc- és ifjúkoromra is". Ugyanakkor senki nem állt mellette, aki a könyvek világában eligazítást tudott volna adni neki, így válogatás nélkül elolvasott mindent, ami a kezébe került. Az OMK-ban - Tamási Lajos igényes vezetését követve - egyre szélesebb körű olvasottságra tett szert, a vitadélutánokon megtanulta véleményét kifejteni, s csakhamar az önálló tájékozódás képességét is elsajátította. "Az önálló gondolatok kicsiholása néha a gyötrelem határát súrolja" - vélekedik; mégsem érte be azzal, hogy mások véleményét kritika nélkül elfogadja, hiszen úgy tartotta: "az ember felelősséget érez a munka és azok iránt, akiknek a nevében beszél" (Az önálló gondolkodásért; in: Minden kedden, 213-17. p.). Első műhelyfüzete (Egy szerelem története, versek és elbeszélések) 1976-ban látott napvilágot, Oláh János bevezetőjével: "A férfi, aki valamikor elindult, nem önszántából, de önmaga feje szerint, s megpróbált valami egészen másba kezdeni, mint amit eddig tett, nem rendelkezett Próteusz könnyen változó alkatával. Fogcsikorgatva, minden akaratát megfeszítve sikerült csak e változást elviselnie, s úgy, hogy közben maga is megváltozott. Paraszt volt a Kunságban, Csepelre kerülvén, öntő lett belőle - itt is, ott is kemény munkához szokott, az küldte, az várta. Külsőségekben bármily távol van egymástól a két világ, a föld és a gyár, belső törvényük ugyanaz."

Költeményeiben minden életkorszakát megörökíti - ha nem is tökéletesen megformáltan, de emberileg mélyen őszintén. A hétköznapi síkon maradva, pontosan és közérthetően fejezi ki magát; szinte látható-tapintható egyértelműséggel vetíti ki mindenkori lélekállapotát, gondolatait. Kicsit 'adysan' fogalmazza meg "küldetését": "Én messziről jövök / és kövezetlen utamon / alig volt híd, / de sok a verem. / Csak egyedül én hittem el, / hogy leperdülő könnyeimen / szivárvány terem / mert messziről jövök" (Én messziről jövök). A háború derékba metszette álmait, életét: "Minden estével több a csillag, / minden estével több a sötét, / és minden fával több az árnyék, / amely félelmet fon köréd. // Minden lépéssel több a sóhaj, / zizzenéseivel a levél, / és minden perccel messzebb az otthon, / amely mindennél többet ér" (Éjszakai őrségen). A messze Szibériából álmatlan éjszakáin hazagondol: "Hanyatt feküdtem a priccsen mozdulatlan / Csak a tetvek mozogtak alattam / és mordan hallgatott a szibir éjszaka" (Honvágy). S aztán a fogságból visszatérvén, sokszorosan úgy érzi: valami fontosat tartogat még számára a sors, ha ennyi viszontagságon át hazavezérelte: "Megjártad a félelmek útját, / hol fák helyett szuronyok álltak /.../ Veled volt mindig valaki, és hazád / mint bőröd, mely le nem vethető. / Aki így marad meg a mának, / az maga is egy kisdarab jövő" (Félelmek útján). Majd szülőföldjéről elűzetve, fájó nosztalgiával gondol az örökre elvesztett Édenre: "Átforgolódom az éjszakát. / Hajnal felé elnyom az álom, / pejszínű lovakkal szántok otthon / dértől csillámló határon" (Augusztus végén). Miközben napjai igen-igen kemény munkával telnek, s ő nem fut meg a legnehezebb feladatok elől sem. Hitelesen, szinte "zsigerekig" hatoló pontossággal jeleníti meg a munka világát: "480 perc a fullasztó melegben / A verejték rajtad szinte összeáll. / Korom- és izzadság-ötvözetben / Fürdik kohászinged alatt a váll. /.../ Egy öntés után néha remegve / Tódul a vér szét ereidbe / És ugrál az izom karodon / Fujtatsz, zihálsz, míg lélegzeted / A rendes ütembe visszatér, / S már nem dörömböl belül a szíved, / Megcsendesül benned a vér" (Öntödében).

Még sokáig nem érzi igazi otthonának Pestet. Ha olykor-olykor hazalátogat szülőföldjére, feltámad képzeletében a Múlt: "Félig nyitva a vonatablak, / bodorkás felhők az égen, / gyufát gyújt az emlékezés / a sűrűsödő estében". Ahogy elsuhan mellettük a táj, a nagyszálkás tarló, a tengeri-földek, kiskondás a malachaddal, kis csikós a pejkóival - szíve megtelik örömmel: "Így vágtatok emlékeimmel, / körülöttem minden ragyog, / s a Hadak útján fölkantározva / szólongatnak a csillagok" (Vonaton). De már nem hagyná cserben munkás-társait, hiszen örökre hozzájuk kötötte sorsát: "Igazatokért és értetek / talpig fegyverbe öltözöm" (Munkástársaimnak). S lassanként egyre megszokottabbá válik számára új életformája. Felismeri és elfogadja: nem tartozik a "szerencsefiak" közé, mindenért keményen meg kell/ett/ küzdenie: "A gyárba bementem tegnap is / az ismert régi utakon. / Ma is megyek, tán holnap is, / éveimet így elhagyom. //...// Nem került elém sohasem / akár egyetlen kékmadár, / ilyen korán talán még ő is / a fészek mélyén szundikál". Pedig olykor-olykor látni véli "lemenő álmai egén", amint V-alakban, "ragyogva és isteni kékben, / örökös nyárban, északi fényben" tündökölnek - "akár a mesében" (Kékmadár).

Időközben társra talál, majd fiuk születik; hosszú évek albérletezése után végre lakáshoz jutnak; keservesen összerakott filléreikből még könyvekre is telik. Feleségéhez írt versei gyöngéd, köznapian egyszerű, tiszta és meleg érzelmekről tanúskodnak - a feltétel nélküli összetartozás mélysége, a sors-azonosság széttéphetetlen kötelékei kapcsolják őket össze (Láncszemek vagyunk, Öt iksz, Tél, Vallomás helyett, Éjfél után stb.). Csodálattal adózik asszonyának, aki hosszú éveken át "türelemmel és derűvel" várta, hogy végre otthonhoz jussanak, miközben hajukra "az évek szürke cementpora szállt" (Új lakás avatására). Úgy érzi: kettejük kapcsolata kárpótlás minden addigi szenvedésért, s erőt, belső békességet ebből a szilárd életszövetségből merít; ugyanakkor mintha bántaná is, hogy ennyire esendő, segítségre szorul: "Nyugalmad tömör támasz, / láthatatlan hátország. / Mint melengető menedékhez, / úgy dűlök hozzád. /.../ Te, egyetlen seb-Mária, / látod, megátalkodott vagyok. / Miért is szeretted meg ezt az esetlen csillagot?" (Nyugalmad - Máriának). A gyorsan pergő évtizedek mitsem változtattak egymáshoz fűződő érzelmeiken: "amikor tervezgettük a jövőt egyre-másra, /.../ nem volt fájdalmas az idő múlása, / napjainkon fényes pecsét volt a mosolyod. / Akkor. De már fehérek vagyunk mind a ketten; /.../ Mégis alig veszem észre, / hogy a szavunk hull egyre csendesebben, / de idevillámlik mosolyod égi fénye" (Fényes pecsét).

Szentpéteri Zsigmond tehát a maga-választotta életben derűs és kiegyensúlyozott /volt/. Mondhatnánk: "tipikus" munkás-életet élt; elfogadta a sors kihívásait, nem lázadt, belső békéjét őrizve viselte a külső terheket. Számot vetett a realitásokkal: "Ez a föld hazám, de nem szülőföldem, / mely álmaimban sokszor visszajár; / ha messze is maradtál tőlem, / szívembe téged zártalak, kunsági táj. //...// De a fiam már itt született, / szülőföldje Csepel, / s azt, hogy nekem még az a kedvesebb / nem érti már, nem is hiszi el" (Szülőföld). Ha sorsa idevetette, s Csepelt adta otthonául, itt kell helytállnia, itt kell "hasznossá", gazdaggá tennie a maga s a többiek életét: "Sokszor kérdezem magam, hogy / lesz-e elég időm? / Mert még egy dalt, / egy villanásnyi szépet / szeretnék adni mindenkinek" (Én sokáig úgy éltem...) Hétköznapi, és mégis jelentőségteli volt ez az élet, hiszen költőnk hírt adott magáról és sorstársairól: a történelmi kényszerhelyzet folytán munkássá vált parasztokról. Akiknek nem állt módjukban megvalósíthatatlan álmokat kergetni - örültek, hogy volt munkájuk, s becsületben leélhették az életük (és nem vesztek oda Szibériában). Olykor-olykor még a Szellem tágasabb birodalmába is be-bepillanthattak, s véleményt formálhattak az Élet nagy kérdéseiről. Hittek egy demokratikus, szabad ország megteremthetőségében, és úgy érez/het/ték: rajtuk /is/ múlik, milyen lesz a Jövő...

Talán mert mindez tudatosodik benne, azért szánja rá magát önéletrajzi regénye megírására. Ugyanazon a címen, mint korábbi verseskötete, jelenik meg 1982-ben kétrészes műhelyfüzete (Egy szerelem története - I.-II.). Ahogy Kassák hajdan mindenkinek szóló tanulságul megírta az Egy ember életét, úgy meséli el - ha nem is azon a színvonalon, nem is olyan sodró művészi erővel - Szentpéteri Zsigmond ízes nyelven, élvezetesen élete folyását, öneszmélését, hátterében a háború utáni negyedszázad egész történelmével. Tamási Lajos Bevezetőjében így méltatja a művet: "egy öntudat története, a munkásélet sűrített metszeteivel". "Hol van már a régi kunsági fi?" - kérdi, s rögtön válaszol is: "megvan az is, miért ne lenne? Ott feszül igazságkereső indulataiban, megfegyelmezett nyugtalanságaiban, éjszakai kunsági álmaiban, felesége-szerelme évődésében ('te, tatárfajzat...') /.../ A Fémműben már csepeli születésű fia áll a helyére, jóval magasabb szinten kezdve, mint apja egykoron..."

A regény "in medias res" kezdődik: írója - éjszakai műszak után - reggel felébredvén, kitekint a kertbe, ahol felesége és fia már vidáman dolgoznak. Miközben gyönyörködve szemléli őket, feltámad benne a múlt, peregnek az események, s ő - egyes szám harmadik személyben, némileg eltávolítván magától élményeit - mesélni kezdi a történetet. Voltaképpen szociológiai, pszichológiai "látleletet" rajzol a vidékről feláramló sok-sokezer fiatalember nagyvárosi "szocializációjáról". Alterego-hőse, Bánhorváti László, a kulákká nyilvánított "szabad pusztai ember" nem hajlandó elviselni egy-akolba terelésük gyötrelmeit; s "mint akinek sikerült kijátszani a halált", úgy indul útjára - "könnyű szívvel, nehéz lélekkel, lába alatt a hazai föld, de már csak annyi az övé, amennyi a csizma talpára ragad". Laci nyakas "kunsági fi"; bízik benne: "talán két keze munkájával meg lehet élni ebben az ölelésnyi hazában". S valóban, Pesten sikerül is elhelyezkednie a Beszkártnál segédmunkásként, de - nagy szája lévén - vitába keveredik feljebbvalóival, így csakhamar az utcán találja magát. "Két millióan élünk ebben a városban - kesereg - s én olyan egyedül és csupaszon állok itt, mint ősszel a földeken a kint felejtett napraforgó-karó." Végül Csepelen a Vas- és Fémművek öntödéjében - bármily nehéz is a munka - igazi megértő közösségre talál. A II. rész a társra találás és a lelki-szellemi "felépülés" története. A háttérben itt az ötvenes évek társadalmi mozgása is kirajzolódik. Egy szép napon jön a hír: "Rákosit leváltották!" (1953). Mindenki fellélegzik, s az üzemvezető csakhamar bejelenti: ősszel emelkednek a bérek, áttérnek a 40-órás munkahétre. Rajk László /újra/temetésén ('56. okt. 6.) az egész üzem részt vesz; Laci fejében az motoszkál: "miért szaporodik a mártírok sora?" - hát nem voltak elegen már eddigi történelmünkben is? Október 23-án nem vesz részt a tüntetésen, nem foglal állást egyik oldalon sem: "Örökre megutáltam én a fegyvert a háborúban, nemhogy még most a kezembe vegyem, és lőjek valakire!" S aztán? "Tanácstalan napok kavargó egymásutánjában vegetáltak hetekig. Mindennap bejártak a gyárba, de nem dolgoztak." Egyik vasárnap hajnalban aztán ágyúdörgésre ébredtek (nov. 4.). Kisvártatva jöttek a kósza hírek: ez is, az is elment... Laci a helyén maradt. Eszébe jutott a boldog pillanat, mikor a hadifogságból hazajövet Csapnál átlépték a határt ("Mintha gyémánt nap ragyogna az égen, /.../ Itt minden fának ismerjük a nevét, mindenkinek értjük a szavát..."). Nem vágyott /újra/ idegen földre...

A Tamásival való találkozást, az OMK megalakulásának történetét, az ott formálódó izgalmas szellemi életet, a vitadélutánokat a maguk elevenségében varázsolja elénk az író. A legjellegzetesebb egyéniségekre szinte rá lehet ismerni leírásaiból. Szerető (Fodré?) Sándor és a becsületes öntőtárs, Sandri (Pap Sándor?), Azúr (Schuch?) Jani bácsi s rajtuk kívül még tízenöt-huszan szintén eljárnak a szakszervezeti könyvtárban tartott megbeszélésekre, ahol a többi érdeklődő munkással - Ács Lajos író vezetésével s tanácsaira hallgatva - megismerik a magyar és világirodalom legnagyszerűbb alkotásait. Dante - Tolsztoj - Th. Mann - Gorkij, illetve Petőfi - Arany - Ady - Móricz - József Attila társaságában igen jól érzik magukat. Bánhorváti László itt és ekkor tanulja meg, "hogyan lehet leásni a lélek zugaiba a szépségért, az igaz valóságért". A klubban folyó vitákon döbben rá: aki a "tetszetős dolgokat" követi, "a mélységet és a magasságot soha nem ismeri meg." "Szinte téglánként rakta össze magában azt a világot, ahol helyükre találtak a dolgok és a tárgyak". Ezért szánja el magát 40 éves fejjel a tanulásra; felesége mindenben segíti, magára vállalja az otthoni terheket. Miközben ő nehéz munkájában s a tanulásban egyaránt becsülettel helytáll. Szentpéteri megjeleníti az öntödei életet is, csöppet sem idealizálván a belső viszonyokat (sok a selejt, sok a "lógós", sok a munkaidő- és anyag-pazarlás stb; s hiába emelnek szót mindezért a becsületesen dolgozó munkások, a helyzet nem változik - csak a művezető haragját vonják magukra vele). A "nagyszájúakat" az un. "fekete brigád"-ba sorolják be, jutalmat, elismerést csak a vezetőkhöz lojálisak, a simulékonyak, a mindig-meglapulók kapnak. Egy szép napon aztán robban a feszültség a "kiváló dolgozó" kitüntetés körül, mert a jól dolgozó munkások önérzetét sérti, hogy nem az ő általuk jelöltet terjeszti fel az üzemvezető, hanem egy olyasvalakit, akit a társak nem tartanak rá méltónak. Az üzemi demokráciát végül is kijátszva, a jutalmat egy harmadik személy kapja meg. Ezek után Sandri, a párttitkár otthagyja az öntödét; Bánhorváti László is munkahelyet vált: nyomdai raktárosként végre nyugodtabb életkörülmények közé kerül.

A regénynek a klubtársak körében nagy sikere volt. Szentpéteri Zsigmond továbbra sem hagyja abba az írást; 1989-ben megjelenik Kunkötés c. műhelyfüzete, amely régi és újabb verseit fogja egybe, szigorú válogatásban. Egyik sorát ("Árva kis parasztcsillag") élre emelve költőtársa, Csillag Tibor mutatja be a kötetet (Stádium, 1991/2. sz.), melyből "a kun ősök profilja rajzolódik ki", s "a földmunkával, az ekével, a boronával és népe múltjával való azonosság árad." A szerző "regényes, egyben földközeli ragaszkodása szülőföldjéhez és kun népéhez sajátosan magyar öntudattá változik" - írja a recenzens, a költő szép önjellemzését idézvén: "Magyarrá is tán azért lettél, / mert kun őseid élni akartak".

E kötet egyúttal élet-számvetés is. Költőnk egész életútját a kun ősök jelölték ki: "Tedd a mindennapi dolgodat, / amit belső önmagaddal elvégeztél. / Dolgozzál olyan egyszerűen, / mint ahogy késő őszre jön a tél.". Bár tudja: "a hószínű téllovas" csakhamar átgázol rajta, szorításából ő sem szabadulhat; mégis halálig az szeretne maradni, aki: "Szorongasson, de ne engedj neki, / légy könnyedén csomózott kunkötés. / Hét csődör kapálózik benne, / velük te mégis birokra kélsz". A helytállás, az emberi tisztesség őre szeretne maradni mindvégig: "Maradnod kell hát őrnek tovább. / Keress egy hűséges cimborát, / kivel vigyáztok fényre, napra, / elárulva is, vagy megcsalatva" (Belső monológ). Kései versei népdalszerűen tiszták, olykor zsoltárosak. Nyakas kálvinistaként perlekedik önmagával s a Úrral is; szeretné újra gyermeki hittel, bizakodva énekelni: "Tebenned bíztunk eleitől fogva..." Sajnos azonban, az életből már egyre kevésbé futja a bizalomra; a külső - társadalmi - küzdelmek is egyre keservesebbek (ne felejtsük el: még a rendszerváltó harcok elején vagyunk!), s fogy az ereje is: "téli álmát alussza a lélek. / Jégcsapok csüngnek, lándzsaerdő, / karma van még a télidőnek. / Bíznom kéne, de meddig hát? / Kifutok már az időből. / Ki látja, ki veszi észre? / Ha omladéka lassan rámdől" (Eleitől fogva). Felesége továbbra is hűséggel áll mellette; s bár az évek tovatűntek, ők ketten egymás szilárd támaszai maradtak - amint azt a versek tanúsítják (Mária, Megkötözve stb.). Az élet elpergett (Pogány évek); a világváltozás késik. Hajdani eszményeit a "demokratikus szocializmus"-ról elfújta a szél. "Ködbeveszett az áhított sziget. / Talán sosem volt, talán sosem lesz? / Lobogó dühünk vajon ki érti meg? // Mert nincs már nekünk maradásunk / ebben a hazug, hamis szó-akolban, / bolyongunk elorzott hitünk után, / mondjátok meg hát: hol van? Hol van?" (Kétségbeesetten, 1988).

Betegségekkel küzdve, Szentpéteri Zsigmond egyre reménytelenebbnek látja mind a maga, mind az ország jövőjét (Műtét előtt, Műtét után, Magyar sóhaj 987-ben, Egy képtelen újsághírre stb.). De erkölcsi tisztaságát, lelki igényességét most sem adja fel. Tamási Lajos - aki ekkor már túl volt első agyvérzésén - baráti levélben köszöni meg a vele csaknem egyidős jóbarát kötetét: "Könyved számomra: a Becsület könyve. Magvában egy megcsúfolt kérdés bánata és büszkesége parázslik: mit ér az ember, ha munkás? És eltűnnek nyomtalanul a hivatásos hazudozók, s a jó király sok-ezer példányban megjelent ömlengései a munkásosztályról, s nevetségessé válnak a titkos és nyilvános besúgók jelentései. De megmaradnak a maguk nemes tisztaságában egy magyar munkás szép és igaz szavai a reménységről, a lélek kétségeiről, a szembeszegülés hűségéről és gyötrelmes indulatairól. S kiderül, amit mindig is tudtunk, hogy csak ilyen emberek teszik lakhatóvá a szülőhazát és az egész földet" (1990. jan. 20. - a levél a kötet hátsó borítóján olvasható).

A rendszerváltás - sajnos - nemhogy nem hozott megoldást a munkásság problémáira, hanem inkább még mélyebbre taszította - mind anyagi, mind szellemi létfeltételeit illetően. A munkásotthon fennmaradt ugyan, de csupán csak mint intézmény, s nem a kulturálódás bázisa. Az OMK (ekkor már Tamási Lajos Klub) estjei sem a régiek voltak: inkább csak alkalmat kínáltak a létproblémák megbeszélésére, a társas összejövetelre. Hiányzott a szellemi "húzóerő"... Sokan elmaradoztak, s már nem voltak komoly vitatémák, amelyekben a jövő útjai világosan körvonalazódtak volna. Ki-ki élt, ahogy lehetett. Szentpéteri Zsigmond - immár mint "koridős" - továbbra is el-eljárt a klubestekre, de beleszólásra, érdemi munkára már nem volt lehetősége. A "munkásművelődés"-ről pedig - társadalmi szinten - szó sem esett többé...

Pap Sándor is "kunfajta, nagyszemű legény volt" (Ady szavaival élve). Fülöpszálláson, a "kiskunok földjén" született, ott élte kisgyerekkorát. Édesapja fuvaros volt, két lovával útépítésekhez szállított követ. A fiúi emlékezetben így maradt meg alakja: "Ostor, meg gyeplő, meg vasmarok, / és faluhosszat megcsodált lovak / és estelenként zengő-bongó csárda; / tudott ám hajtani az ifjú Szikra Pap, / aki kocsis volt, / falujában a legkülönb kocsis" (Apám). Az édesanya - a kor szokásának megfelelően - háztartásbeli; ő tartotta össze a családot, nevelte a hat gyereket. Fia - gyöngéd szeretettel - így örökíti meg később, ifjúkori fényképét nézegetvén: "Törékeny kislány ezen a képen, / sötét haja lágy, mint az őszi esték, / ártatlanság ünnepi fehérben, / szemében jóság van és jó melegség". E képet látva ki hitte volna egykoron, hogy "nyolc gyermeket hozott a világra / és nyolcból hatot emberré nevelt / s hogy annyi nyomort, szenvedést visz a válla?" (Fiatal anyám). 1940-ben Csepelre költözik a család, a könnyebb megélhetés, a gyerekek taníttatása reményében; s bármilyen nehéz is, a háború utáni általános szegénységben mind a hat gyerek kezébe szakmát adnak. Sándor szereti az iskolát, jól tanul, s már egészen korán verselget; de - nyilván hogy mielőbb a maga lábára álljon - a váci Ipari Tanuló Intézetbe adják, ahol az öntő szakmát sajátítja el. Aztán behívják katonának, '56 őszén szerel le. Egy időre a dunaújvárosi Vasműnél helyezkedik el; majd visszatérvén Pestre, a Csepel Művek öntödéjében kezd dolgozni, amire - sokáig - nagyon büszke: "Porban, piszokban, kékes fojtó gázban / vasat öntök, / ez a mesterségem. // Műszak végén, / szerszámaimat elrakva szépen, / nem érzem már / a hajnali friss erőt, / mely izmaimban / ficánkolt feszülve, / de megvan, / ott van / öntvényeim / rideg testébe merülve" (Hétköznapok). Szereti, mert teremtő tevékenységnek tartja az anyag formálását, s örömét leli az erőkifejtésben: "Csobog a vas, csillagokat szórva, / s mintha csak a nap / földre szállott volna, / az öntőtégely gyilkos hőt lehel. //...// Szigorú világ ez, / de emberhez méltó..." (Öntödében).

A "szocialista demokrácia" eszméjének hithű elkötelezettjeként 1960-ban a pártba is belép, sőt egy ideig ő lesz az öntöde agitprop.- titkára. Sokszor konfliktusba kerül az üzem-vezetőséggel, "önfejűen" vitázik eszményeiért, mert hisz benne, hogy azok valóra válthatók (lennének, ha az emberi gyarlóság nem torzítaná őket el). A sors groteszk fintora, hogy amikor a normarendezés miatt szót emel, "szabotőr"-nek bélyegzik, s perifériára szorul; az igazságos/abb/ bérezésért vívott harcaiban pedig még a brigádtagok sem támogatják - így végül teljesen magára marad. A közösség, amelynek egészséges életműködése csakis az "igazságosság" elvére épülhet/ne/, már rég "megfertőződött": ki-ki egyéni alkut köt saját boldogulása érdekében, s apró előnyök kedvéért lemond a közös érdekek érvényesítéséről. Szentpéteri Zsigmond fentebb idézett könyvében (Egy szerelem története, II. k.) hitelesen örökíti meg "Sandri" keserves harcait, jogos erkölcsi felháborodását az igazságtalanságokon, amit persze a művezető gúnyosan visszautasít: "Mit van annyira oda ezekért az emberekért? Kis pont maga ahhoz, hogy megváltoztassa az egész elosztási rendszert!" Mire Sandri végül is félreáll: "Nézd csak - itt most mindenki lapul / s reménykedik, hogy majd kialakul... / Hát mért legyek pont én csendháborító?!" (Ahhoz, aki súg).. Néhány éven át még az öntödében dolgozik; de többé már nem küzd egy igazabb világért azzal a hittel, erővel, mint ifjúkora hajnalán. Felismeri: "a szocialista demokrácia" - fából vaskarika, s megvalósíthatóságában már senki nem hisz: "Ó, én ritka példány, / ó, én kihalófélben levő / (úgy mint a bölény, vagy mint a vadszamár) //...// Ó, én mások kínjait is érző / mások nevét is imába foglaló / mások terhét magára vállaló / igazságban bízó, / konok rendületlen: / ó, süllyedő hajó! / Észre se vettem: példaképből kuriózum lettem!" (Megvilágosodás).

Kiábrándulva egykori eszményeiből, némileg meghasonlik önmagával is, s belső válságba jut: "Öntőlegény / öntőlegény! / vasat öntő, bronzot öntő / öntőlegény / az voltam én / lelkem sziklakemény". S most? "Mint egy bűnös, úgy hallgatok, / árnyékomtól megborzadok, / mindenféle gizgaz benőtt, / nem érdemlem a levegőt" (Öntőlegény). Megcsömörülvén a hiábavaló társadalmi küzdelmektől, a hatvanas évek végén otthagyja egykor szeretett foglalkozását; 1970-ben kilép a pártból és az öntödéből; kisiparos lesz (akkor már van lehetőség erre). Elsajátítja a fenő- és köszörűkő-készítő szakmát, de - tőke híján - csakhamar belebukik (még az ipar-adót sem tudja kifizetni). Így pár év múltán feladja önállóságát, bedolgozó lesz ugyane szakmában. Először Tiszakécskén vállal munkát a TSz-ben, majd a budapesti Kertészeti Egyetem tangazdaságában, egészen nyugdíjaztatásáig.

Mindeközben végig kapcsolatban marad az OMK-val, részt vesz a vitákon, hozza újabb verseit, s 1979-ben napvilágot lát Villanófény c. kötete. Igazán feloldódni a közösségben ugyan nem tud többé; de felismeri: "Csak az Isten tud egyedül maradni" (Egyedül maradni). Ide tartozónak érzi magát, mert itt legalább tiszta és egyértelműen jó szándékú közösség veszi körül: "Hogy kik vagyunk, / mik vagyunk, / mennyit érünk, / nem az dönti el, / mit hiszünk, mit érzünk, / hanem hogy a másik / különb lesz-e, vagy / silányabb általunk" (Öreg barátaimhoz). Tamási Lajosban s a klubtársakban igazi segítőtársakra talál, s belső válságából lassanként ez emeli ki: "Le vagyok nyomva, akár a hangya, / amelyre kemény cipőtalp tapos, / mégis hiszem, hogy az ég csillagos, / hiszem, hogy nem a sötét végzet ért el, / hiszem, hogy az egész csupán próbatétel, / amelyből a lélek / végül tanulni fog" (Le vagyok nyomva). Az igazságról írt verse a klub egészének "hitvallását" fejezi ki: "Az Igazság / a leggorombább angyal: / rengeteg bánatot, jajt okoz, / s bizony, bizony van, hogy leterít. //...// Mégis, csak azok lehetnek boldogok, / akik tudják, / hogy jó dolog, / akik sóvárogják, / akik szeretik". Kötetét a klubtársak elismerően fogadják (Tamási mellett Bokor Levente, Halász Imre, Szentpéteri Zsigmond őszinte megbecsüléssel szólnak róla); majd elküldi Vészi Endrének, Képes Gézának, akik kortörténeti jelentőségét is méltatják.

1961-ben családot alapít. Csakhamar két gyermekük születik, akiket gyöngéd szeretettel vesz körül - mint versei is mutatják (Első hó,, Barackvirágzás - Ágnesnek; Piros, piros - Zoltánnak). Asszonyához írt egyik kedves "udvarló-versét" akár önarcképnek is tekinthetjük, amely egyúttal kettejük viszonyát is kifejezi: "Nem vagy tigris, / csak macska vagy, / kis cirmosom, / annak se nagy. // Ha üvöltesz, / csak miákolsz, / lásd nem félek, / hogyha rám szólsz. // Tíz körmöd is, / ó, te édes, / ha piros is, csak festékes. // Nyisd ki végre a szemedet: / kutyát fogtál, nem egeret" (Feleségemhez). Lassanként felismeri: fontosabb a békesség környezetével, mint a minden áron való harc az igazáért - netán az "igazságért" /?/. Most már inkább nyugalomra vágyik: "Jó lenne úgy élni, / békésen, mint a fák: / állni szilárdan a / kijelölt helyen, / s egy-egy gyűrűvel / növekedni / évenként, csendesen" (Békésen élni). Rádöbben: "Az a legnagyobb baj, / hogy azt tesszük, / amit akarunk / vagy azt, amit mások akarnak, / s nem azt tesszük, amit tenni kell" (Tűnődés). A társadalmi cselekvéstől immáron elfordulva, egyfajta vallásosságba menekül. Fokozatosan átértékeli hajdani önmagát, egész addigi magatartását, s rádöbben: "Az a bizonyos lelki kényszer, / amely mindig harcba / és bajba sodorta, / nem az igazság áhítozása volt, / hanem az igazság bajnokainak / kijáró dicsőség és tisztelet / áhítozása csupán. / Nem az Igazságot kereste ő, / hanem a maga igazságát, mindenáron. /.../ Ezért jutott osztályrészéül a szenvedés, / ezért van az, hogy / harmincéves ifjúkorára / odakerült / a példázattá merevültek / szerencsétlen szellemtáborába" (Megméretett). Természetesen, nem érzi magát "bűnösnek" korábbi életéért, hiszen lelkiismeretét követte mindvégig; de úgy érzi: a sors jelölte ki számára az életútját, s most már nem lázad sorsa ellen.

Apai öröksége egy kis tanya, amit ő maga hoz rendbe, s ahova elvonulhat a világ elől. Már-már a nazarénusok alázatával, tisztulni-vágyásával a Bibliához menekül. "Istent keresem magamban, mert itt kell lennie bennem; ő az erő mindenkiben, benned is" - mondja Sandri Bánhorváti Lászlónak Szentpéteri Zsigmond fent említett regényében. S csendes magányába húzódva mintha valóban rá is találna... Versek sorában próbálja tisztázni Isten és ember egymáshoz való viszonyát. Szeretné tudni, vajon egylényegű-e az Ószövetség haragvó-büntető Istene az Újszövetség irgalmas Krisztusával, aki "elhozta nekünk a szeretet-vallást", s "aki meg tud mindent bocsátani"? Ugyanakkor azon tépelődik: megérdemli-e az irgalmat az ember? - hiszen Krisztust mindennap újra meg újra keresztre feszíti, immáron kétezer éve; s bűneiben megátalkodva, nem is keresi a kegyelem lehetőségét?! S hátha a haragvó Isten a csúfos pusztulást szánta az emberi fajnak? Ha ő is olyan kegyetlen, mint az ember, akit "saját képére és hasonlatosságára" formált - akkor nincs, nem is lehet benne szánalom teremtményei iránt! Akkor egyetlen pillanat - s az emberiség egy tizedmásodperc alatt megsemmisülhet, mint a szappanbuborék! (Szeretném tudni végre, Szappanbuborék, Villanófény, Műteremben, Az istenség természetéről stb.).

Mintegy a "krisztusi szerepkörbe" beleélve magát, egyre inkább időtlennek érzi saját "itt és most" - jelentőségét: "Kétezer éve éltem utoljára, / s most az élet ismét felszínre dobott. / Idegen vagyok újra a világban, / mert lám, azóta semmi sem változott. //...// Mit akarsz azzal a néhány Igével? / Ide ma is csak ártatlan friss vér kell, / nem a szeretet homályos álmai. / Fortyog a világ ezer érdekével, / ezért - hidd el nékem - semmit sem érsz el. / Nem fogsz itt ma sem senkit megváltani" (Beszélgetés a sárgaházban). És mégis, ennek ellenére tisztában van vele: az ember nem mondhat le /ma sem/ a jézusi tanok képviseletéről, a jézusi szellemiség bensővé tételéről. De nem a "kereszthordozás"-ban látja immáron feladatát, hanem az "isteni szeretet" (agapé) lesugárzásában. Csendes elmélkedéssel tölti kint a tanyáján napjait, s túl a valláson, fontos bölcseleti konklúziókhoz jut el. "Szeretni mindenkit egyformán kell" - vallja. A hozzánk közelállókat sem jobban, mint másokat - inkább "a valóságosan velük töltött időt kell hosszabbra nyújtani". "Ahogy a bölcsesség magasabb rendű tulajdonság az értelemnél, úgy az igazi szeretet is magasabb rendű képesség az érzelmeknél (érzelem fölötti)". Ha szeretetünk csak egy-valakire irányul, akit ki akarunk magunknak sajátítani - az már nem szeretet! - "az birtoklási vágy" (Ami Pál apostolnál kimaradt). Egészen sajátos, a léttitkokat faggató gondolkodásmódra vall, ahogyan a bennünk munkáló "isteni erőt" felfogja: "Az istenség a valóság egy létezési formája, amelyet csak a fajta-fejlődés bizonyos stádiumában levő ember képes érzékelni, illetve befogadni és olyan erővé lényegíteni, amely erő segítségével egy közösséget (család, párt, nemzet stb.) huzamosabb ideig dinamikus és feltétlen munkára ösztönözhet; azt az erőmennyiséget biztosítva, amely egy cél, program megvalósításához szükséges" (Quintesszencia).

A rendszerváltozás folyamatait érdeklődéssel kísérte végig, de az eredmény kiábrándította. Az összeomlott munkahelyek, az utcára került emberek sokasága, az egyre inkább elnyomorodó rétegek alkoholba fulladása, a hajléktalanok látványa iszonyattal tölti el. Röpirat c. kor- és kórképe az ország lepusztult állapotát örökíti meg - érdekessége, hogy már a hatvanas években megírta, s most csupán néhány tollvonással kell kiegészítenie:" Ez lenne hát az a kor amelyért / milliók vágya és sóhaja szállott / postagalambok suhogó rajaként - / fel, egészen a csillagos égig? /.../ Meg-meginog már bennem a hit, / mert túl sok a jel, mely arra utal, hogy / a rend, a szabadság, a béke helyett / úrrá lesz, eluralkodik itten a káosz. /.../ Nem nyugszanak addig, míg / nyomorult koldussá nem lesz újra a nemzet - / míg romhalmazzá nem lesz újra az ország" (1964 - 1997). Családja mindvégig mellette áll válságaiban, megértő együttérzéssel veszi őt továbbra is körül - s ő feloldódik unokái körében, a szeretet törvényei szerint él mellettük, velük.

De leginkább termékeny magányban, tanyájára visszavonulva társalog önnön lelkével. Egyre jobban leválva az életről, szinte megbékél a halál gondolatával: "Én majd ott lenn / elporladok szépen /.../ És a csoda, amit / Embernek hívtak, / egyszerre csak / nem lesz már sehol. /.../ Ám azért / ne kezdjünk / szomorkodni, jajgatni, sírni. / Ha eddig valahogy / mindenki kibírta, / akkor mi is / ki fogjuk majd bírni..." (Memento mori! - saját lelkemhez). Utolsó éveiben - bár már sokat betegeskedik - még mindig rengeteg terve van. A művészethez menekül a világ gondjai - bajai elől. Fest - zenét hallgat - szobrászkodik - kerámiát készít - elmélkedik a lét nagy kérdésein. Úgy tűnik tehát: univerzális tehetség szorult belé, de sorsa nem engedte, hogy kiélje azt, s rátaláljon a neki legkedvezőbb irányra. Az ereje nem volt meg hozzá, s a körülmények sem kedveztek neki, hogy kibonthassa és nyilvánosan felmutassa a lelkében rejtőző "isteni" adottságokat...

Pap Sándor nem lett elismert költő, de mint gondolkodó ember - úgy hisszük - eljutott a lét teljességének megértéséhez, megvágyásához, s kísérletet tett rá, hogy szellemileg úrrá legyen sorsa adottságain. Azt is felismerte: az emberi világ elszakadt Istentől, így nem is várhat tőle segítséget. "Hiába lángol a bor, / ha nincs aki inni akar; / ha nincs, aki hallja, / hiába szárnyal a dal. / Hiába árad a jóság, / ha nincs aki várja remélve, / hiába trónol az Isten, / ha nincs aki nézzen az égre". Mindenesetre sorsa, belső vívódásai megértették vele: nincs, nem lehet evilági "üdvözülés"; tehát hamis nyomon járnak mindazok, akik a "földi Paradicsom" megvalósításán fáradoznak. Itt, e földi létben a szenvedés elkerülhetetlen - gyötrelmeink, belső vívódásaink árán értjük meg sorsunk mélyebb összefüggéseit. "Voltam Isten, / s voltam a nép fia, / ám nem mentett meg / szenvedéseimtől / sem a marxizmus, sem a biblia" (Ismerem én...). Az emberi társadalmat azért nem lehet megjavítani ("megváltani") - vélekedik egyik prózai eszmefuttatásában (A szeretetről) - mert az alapvetően két félre oszlik: a "szeretet-termelők"-re és a "szeretet-fogyasztók"-ra, s ezek biológiai érdekei ellentétesek. "A szeretet-fogyasztók az önmagukat még meg nem talált, vagy önmagukat már elvesztett emberek", "a szeretet-termelő emberek viszont Isten munkatársai". Sajnos, hazánkban túl kevesen vannak az utóbbiak - véli - s azok többsége is "az ügyeletes hatalom szolgálatába szegődött", míg másik részük "a társadalom perifériájára szorult, elvesztette ható-képességét". "Egy olyan közösség pedig, ahol szeretet-hiány van, előbb-utóbb elgyengül, elzüllik, elvadul". "Isten az élőknél magasabb rendű valóság - hangsúlyozza. - Ahogy a Nap nem az élet, hanem az élethez nélkülözhetetlen külső tényező, úgy az Isten sem a szeretet, hanem a szeretet termeléséhez szükséges külső valami - a lelkek Napja. /.../ Az Istent lehet csodálni, lehet tisztelni, de végső soron a Hűség érzése az, ami Isten és az ember kapcsolatát eredményessé teszi."

Némi elégtételt azért mégis kapott a Sorstól. 1999-ben a TV portréfilmet készített róla, amit még életében be is mutattak (2001. dec. M/2. csatorna). Beszámol szenvedéseiről, az alkotás szépségéről, értelméről; arról, hogy még szeretne szobrokat önteni, s hogy a Természet anyaölében vágyik megpihenni, távol a világ zajától, a soha nem szűnő érdekharcoktól. Voltaképpen már 1985-ben írt sorsösszegző verse is mintha egyben búcsúzás lett volna - s azóta folyamatosan búcsúzott az élettől, némi nosztalgikus fájdalommal, ugyanakkor mégis úgy, mint aki élete beteljesülését várja: "A kiskunok földjén / jöttem a világra, / De tejfogaim már itt hullottak el, / sőt később a csontfogaim is. //...// A csepeli utca volt a nevelőm, / a Királyerdő, / az öntöde, a gyár. / Bizony, bizony / hogy múlik az idő! / Itt élek több mint / ötven éve már..." Kedve lassanként fogyóban; de nem fél, mert tudja: "ha elhagy az erő, / elküldi hozzám / szelíd üzenetét / csendesen a csepeli temető" (Bemutatkozás).

A halál voltaképpen a megnyugvást és a békességet hozta el neki. Szellemi hagyatékát családja gondozza; emlékét gyermekei, unokái őrzik...

Szigetszentmiklósi fiatalember lévén, már tizenévesen a Csepel Autógyárban helyezkedett el, s itt dolgozott majd' 10 éven át (1955-63), először segéd- illetve betanított fagép-munkásként, majd betanított edzőként. 1963-ban újságíró lett a Csepel újságnál, majd más üzemi lapoknál. Megváltva "gyötretései" színhelyétől, örömmel búcsúzik a "szögek - szekercék - drótok" csillogó világától: "Mit szerettem ezen a gyáron? / Szalámi szelet borítékait havonta, / megfizethetetlen ifjúságom? // Veri most eső, sújtja keményen, paskolja huszonhét évem. //...// Már örökre így fogom látni: / izzad három segédmunkás / bent két mártó, / s kint az eső, e szitáló / permetező, nagy zöld eső..." (A hamarjött júniusi eső újra megfürdeti a Csepel autógyárat).

Korai verseit több napi- s heti-lap, sőt néhány folyóirat is közölte; pályáján Havas Ervin, Tamási Lajos, Tornai József segítették. 1970-ben bekapcsolódott az OMK munkájába. Első kötetét (Gyöngédségem gyűlölete) az OMK adta ki 1979-ben. A címválasztást Tamási Lajoshoz írt - segítségét megköszönő - levelében így indokolja: egy Kodály-idézetből merítette az ötletet ("a gyöngéd és a gyönge egy tőről fakad" - "a művész vagy erős, vagy elpusztul"). Ő "gyöngédnek" - azaz "gyöngének" érzi magát, de mert szeretne "művész" lenni, ezért gyűlöli harc-képtelenségét. "Ha most kezdhetnék hozzá, vagy folytathatnám, ez a kötet is keményebbre sikerülne." Benke László a Bevezetőben így jellemzi ezt a gyönge-gyöngéd költőt: "Ezek a versek Halász Imrét kétségbeesetten ironikusnak és védekezőnek, dühösnek és dühödten visszavonulónak mutatják. Olyannak, amilyenek a többiek, akik ugyancsak gyűlölik saját gyöngédségüket, /.../ hiszen nagyon átjárta őket a tehetetlenség és hiábavalóság érzése".

Nem kirobbanó indulás a Halász Imréé - költészete inkább egy tehetséges és többre hivatott munkásember hétköznapi életének, külső-belső válságainak dokumentuma. Egy álnokságra - csalásra - gátlástalan önérvényesítésre képtelen ember vergődése a hazugságnak - képmutatásnak - hízelgő vagy tolakodó előrejutásnak kedvező korban. "Kitörni" az alulra szorítottak, a mindenből kisemmizettek életformájából lehetetlen. A "létező szocializmus", amelyben - szavakban - "legfőbb érték" volt az ember, nem kínált semmiféle lehetőséget, ösztönzést még kevésbé adott az önálló gondolkodású, lázadó alkatú tehetségeknek. Sőt! - inkább visszaszorította, belekényszerítette az átlag-életek "öntőformáiba" őket. Csak az "engedelmes", a politikai és ízlésbeli elvárásoknak megfelelő, feljebbvalóikkal nem vitázó emberek (a hatalomhoz "lojálisak") kaptak viszonylag szabad utat egyéni elképzeléseik megvalósításához. Aki "nem"-et mondott a felülről jövő utasításokra, netán vitába szállt a maga s mások érdekeiért, nézeteiért, s véleményét őszintén nyilvánítani merte - az örökre "priuszos" lett a "munkáshatalmat" képviselő (de sokkal inkább munkásárulónak nevezhető) pártvezetők szemében. Így hát érhető, hogy Halász Imre sem tudott - sok-sok tehetséges társával egyetemben - önérvényre jutni, s élte a fél-értelmiségi, fél-munkás kínkeserves életét.

Immár túl 40. évén, számot vet addigi életével, amelynek kísérői, szemtanúi és elsiratói - a nyárfák. Egész ciklust ír róluk, hozzájuk (Nyárfák), mintha élő jóbarátai lennének. Nyárfák, házak, mosógépek / befelé fut ez az élet // emlékszem húsz éve hajdan / szökni kifelé akartam // mosógépek! Házak! Nyárfák! / lombjuk közt száz új világ várt". A Gyári nyárfa gyökérkezeivel a "homokhúsba" kapaszkodik; "bogárzású áramkör járja levélkéit / s mind egy-egy lámpa, / függőleges fénytest, derengés". Hűségesen vigyázta egykoron költőnk ifjúi lépteit. S a Miklósi nyárfák? - szelídek, életet sugárzók, gazdagok; "ezüstpénzzel fizet a nyárfa / aranyait szórja a nyárfa". Erőt s hitet adtak neki: "Hogy szép az ember és nem magános / hogy testvérek kötik e tájhoz / - én úgy mentem minden nyárfához". Az évek teltek-múltak; - lassanként megöregszik "tavasz őszre, ősz válik télre /.../ fizetnem kéne / adósuk vagyok már negyvenegy éve".

Édesanyja korán meghalt ("aki megszült, felpofozott, / korán árvaságra adott"); gyermekkora mégsem volt kietlen. Apja újranősült; majd elvált s ismét megnősült; mostoháihoz, s főként azok anyjához (négy nagyanyjához) mindvégig ragaszkodott. Leginkább azonban anyai nagyszüleit szerette, akiknél igazi, meleg otthonra talált. "Fodor Mári nagyanyám körtefája /.../ végtelen vadonában nőttem" - emlékezik (Dalok a körtefáról). Majd' negyven év távlatából visszatekintve megjelenik képzeletében a virágpompájában tündöklő egykori fa: "Minden virágod betlehemi jászol / Vén fa! /.../ Honnan üzensz, milyen világból? /.../ Ne eressz el! - Mert ez a sorsom: / a boldogság gyötrelmeit hordom, / ígéretet az elérhetetlenhez". Szeptember! Szeptember c. versprózájában megidézi a gyermekkori édent, amit apja s nagyszülei varázsoltak köré, akik kora hajnaltól napestig dolgoztak, rendben tartották a nagy kertet; a "kell" parancsa szerint éltek - pihenni, a természetben gyönyörködni nemigen állt módjukban. Ő természetesen nem ilyen robotos életre vágyott, mégis ez maradt neki is.

Korán megnősült (Legényének, 1957; Kuszált húsz évem mérlegén,, 1958). Felesége, Csöre jóban-rosszban kitartó, egész életükre hűséges társa lett. Csakhamar megszületett fiuk is, s ők szegényen is boldogok voltak. "Csodavárók: lottós zörget / futnak hármasban nyaralni, / s szoba-konyhás lavórjukban / kezd a tenger tavaszodni" (A szent család). Csöre felvállalta a gondoskodó asszonyi szerepet: "Vájdlingok közt, melegítőben / - rabszolgalány a Gangesz völgyben". Mosógépük mint "monoton malom", őrli az Időt - nemcsak az ingeket tisztítja, hanem az életüket is. "Ó, vasárnap zenéje, / konyhákban kereplő monoton malom! / s molnárai, ti nők! / Nincs más hatalom, csak a tisztaság! S küzdelmetek érte" (Dal a mosógépről, 1967). A Csöri három műszakja c. vers a korabeli fiatalasszonyok mindig-tevékeny, "hősies" helytállásának dicsérete: "Kilyukadt élet: befolyik / a sár. Cipők az ágy alatt. / Egyikünk mindig érkezik, / másikunk kapkod és szalad. //...// Albérletünk üres mozi, / csak árnyékod játszik benne. / Elém küldöd. Már a kapu / szárnya is mintha ölelne. // Megjöttél! Krumplival, késsel / bajlódsz, a kályhánk vallatod, / és káromkodsz hozzá, Kedves - / Tengerpart: lavór víz ragyog. // Végül te is díványra dőlsz / önmagaddá zuhansz végre / - premier plan! - fél-párnára, / te, hétfői Hófehérke!"

Önmagával, a munkásból lett értelmiségi életformájával is számot vet költőnk: mire vitte 30 éves korára?: "feleségem van, aki szeret"; "házat is örököltem anyám után"; "kocsim? - majd ha meghalok". S pénze? - "amíg hazaérek, havonta egyszer"; mire kifizeti adósságát, s jóllakik végre - semmije sem marad. "Túl becsületes vagy! - inti önmagát, de hiába: ő még ma is álmodozó, "nyugdíjas kamasz / ki jól tudja: /.../ a kamaszkor foglyait könyörtelenül kivégzik" (Interjú). Ekkorra már felismerte: a versektől nem lesz jobb az ember, sem a világ; mégsem mond le az írásról, hiszen az a saját ember-arca kimunkálásához nélkülözhetetlen. Még akkor is, ha gyötrelmekkel jár, és semmi "haszna" nincs (A versírás gyötrelmei).

A hetvenes években a személyes válságok, belső vívódások kerülnek előtérbe költészetében. "Él mindenki, ahogy tud. Én is. / S ki gondolná végig: furcsa, / békében is meg lehet halni. // Ha gyorsan forgatják: törik, / ha lassan: megpattan a lélek" (Szerelmes levél). Nagyon mélyen átélt lét-meghasonlását pontosan, hitelesen rögzíti versek sorában (Szavak, Jaltai képeslap, Édeskés iszap, A nyár katasztrófái, Őszi dalok stb.). Úgy tűnik: élethelyzete dilemmáit próbálja feloldani a borral; az viszont újabb válságok felé taszítja - és így a végtelenségig... A bor bunkerei (1970-79) egyik legérdekesebb ciklusa, amely mintegy magyarázatot kínál arra a problémára is, hogy miért lett nálunk értelmiségi "népbetegség" az alkohol-éhség?! Karmikus élmények bukkannak fel mélytudatából, szorongás, nemcsak a saját, hanem a magyarság múltja - jelene - jövője miatt; kínzó gondolatait fojtja a borba. Bizonyára Ady Ős Kajánja lehetett a költői mintája, s ha nem is sikerült neki olyan elementáris erővel, művészi tökéllyel megfogalmaznia benső hasadtságát, vívódásainak okát, mégis, a vers fontos dokumentuma korosztálya általános válság-élményének... "A bor: történelem. /.../ Egyetlen korszerű érzésem maradt: / a szorongás szabadsága / a félelem, hogy valamit messze / a félelem, hogy valamit itten / ott ahol még nem is jártak / ott ahol még nem is jártam / valamikor (nem is éltem) / valamikor (nem is élek) / elkövettem! Elkövettünk! / s előbb-utóbb kitudódik". Érzi, hogy tehetségét nem sikerült úgy kibontania, ahogy indulásakor képzelte (részben a körülményeket, részben magát okolja ezért): "ketten vagyunk minden pohárban, én és aki lehettem volna...". Enyhülést a borban keres/talál: "a bor bevérzett anyatej / megvéd vigasztal fölemel / s a térdein játszat". Tudja pedig: ezzel felemészti maradék erejét is, s hiába színezi ki képzelete a Jövőt, az nem lesz se szebb, se jobb a mánál... "Naponta birkózom a halállal: iszom / a holnapi józanságért iszom /.../ két deci, négy deci, kancsó / és mindez a holnapért /.../ mert nem tűz jár már át / valami iszony // a holnapi józanságért iszom..." S aztán? "Szégyenkezik bennem a tegnapi bor / és álmodozva gondol a holnapi pohárra..."

Ő, aki hajdan Ikaruszként (1971) akart szárnyalni, a "krisztusi" korban azzal kell szembenézzen: "Itt állok kitárt könyvszekrénnyel / szárnyak helyett a vállamon /.../ Asszonnyal, sráccal, napi gonddal / - új Ikarusz, zsámoly alattam - / itt állok most lobogómmal, / szégyenemmel: lemaradtam - / kopott, kölcsönzött könyvszekrénnyel / szárnyak helyett a vállamon. / Legyetek hozzám megértéssel, / s szigorúbbak, hisz vállalom".

A Fénylik egy madárdal c. ciklusban (1967-77) költőnk szembenéz korával, melyben élnie - és szenvednie - adatott... A József Attila-i parancs ("a Mindenséggel mérd magad!") mára elfelejtődött; ki-ki beéri az ellentétével ("ehess, ihass, ölelhess, alhass!"). Az értekezleteken folyton azt harsogják: "a szocializmus is téglából épül!" - no de ha a téglákat ellopják? "A káplár, aki hullát égetett / ma egy hőerőmű igazgatója / s aki tegnap megégett a tűzben / ma csak moroghat: rosszul fűtenek" (Reggeltől reggelig, vekkertől vekkerig).. S a Hazámban megjelenített hajdani körkép a nyomorról az írás jelenében (és sajnos, a mi ezredfordulós jelenünkben is!) még mindig érvényes, sőt! - némi látszat-jóléttel vegyülve, a szellemi és lelki nyomor még embertelenebbé torzult (Vázlatok a szülőföldről): "Baromi táj / teli a kultúra kacatjaival /.../ OTP-házak, Kannibál-házak / a bontástéglákra korcs ebek vigyáznak" Hisz ma "beton a haladás útja / beépül újba új / régi az újba /.../ sóder-cement-sóder Sopronkőhidák". E vasbeton-jelenből vajon milyen jövő fakad? - kérdi költőnk. (Ma már tudjuk, hisz az a jövő vált mostani jelenünkké: lepusztult panelek, fizethetetlen számlák, teljes életcsőd). A Zsoltár kérdőmondatokból c. dinamikus kompozíció - Halász Imre egyik legjobb verse - felmutatja a "kirakat-haza" minden ellentmondását. "Lehet: nincs is hazánk, csak a múlt. /.../ Huzatok hazája, hol a történelmet folyton kijavítják / s ahol mégis minden megtörténhet / újra. //...// Ó, órákat késő vonatok hazája, / a József Attilát elgázoló haza / a 'színészkirályt' is sínen sirató!" Kié ez a haza? "Mindenkié, csak nem a munkásoké!" Bár a szlogenek a "munkáshatalom"-ról szólnak, a munkások - mindmáig - a legkisemmizettebb páriák!...

1989-ben a törzstagok (Benke László, Nagy Ferenc, Pap Sándor, Sárközy Vendel, Szentpéteri Zsigmond stb.) közös akaratából Halász Imre veszi át az OMK irányítását; a klub pedig 1992-ben felveszi Tamási Lajos nevét. A műhelyfüzetek - anyagiak híján - ekkorra már igen megritkulnak. Így természetesen saját újabb verseit sem adja ki; második kötete majd csak 1998-ban jelenik meg; a csepeli munkásotthon eszmei jóváhagyásával, de már a nyíregyházi Rím Kiadó gondozásában (Kettősünnep). Újrarendezi, más konstellációba állítja a régi verseket, az újabbakkal kiegészíti; szinte egész életét "átértékeli". Keserűsége, kiábrándultsága az idő múlásával párhuzamosan egyre nőtt. A Kohászok tündöklése kicsit villonos-balladás hangon idézi meg "a régi szép időket": "Még csodálták a tüzet, a lángolót, / miközben szívükben parázs se volt. / Így tündököltek a Pokolból valók, / az oltár-döngölők - oltárfaragók. // Volt köztük ki Kossuth-díjat kapott, / volt ki csak - mínuszban prémiumot //...// Volt akinek tonnás koporsója volt - / Sírjuknál nyugdíjas dalárda dalolt. // A legtöbbjüket sohasem láttam, / csak kétkilónyi csontjuk - egy zsákban. / Vagy nevüket a műhelyirodákba' / bevésve egy-egy acéldarabkába."

A rendszerváltás eufóriája épp csak egy pillanatra érinti meg, hiszen ami velejárt (a gyárak összeomlása, az általános munkanélküliség, a bevallottan kapitalista viszonyok kialakulása, s az abból fakadó létbizonytalanság) neki - s a munkásságnak - semmi jót nem hozott a "szabadon szólás" örömén kívül (ami persze nem kevés!). Az Európai ház kapui kitárultak ugyan - írja (1990) - de mi vár ott ránk? "Itt a jövőnk kontinensnyi: / ezer szoba, ezer kamra. /.../ Bankházak és lámpás házak / egyházak - pártházak háza. /.../ Európa sebek háza / ma is vörös folt zöld fűben. / Európa halottasház: / gyerekcsontok, gyereksírás. /.../ De e földrész babaház is / s imaházak, indóházak, / felfűtött mozdonyok éje. / Néha egy szentté nőtt férfi / 'nemet' int és van reményünk. /.../ Európa a mi hazánk... / Európa a mi hazánk?"

A Kiürült váróterem c. kompozíció (1994) az élőbeszéd szabadosságával, szellemes rímjátékokkal, a falfirkák groteszk hangnemében örökíti meg a lepusztult gyártelepek, kiürült terek kiábrándító hangulatát. A szigetszentmiklósi váróterem falait gúnyos feliratok tarkítják: "Volt munkásőr / munkást nyúzik, / KISz-titkárunk / káeftézik". Másutt: "Itt fekszem / nem Pesten / nem is / Budakeszin. / Élek / győri kekszen / kukákból a / semmin" (Aláírás: Egy jobb napokat látó / peronon szunyáló / nehézgépkezelő / kurucfi Tarpáró'). És sok más hasonló... Mit fűzhet ehhez még hozzá költőnk? "Munkásőrből védő-őrzők / Tegnap Iván, mára Jack! / Összefirkált falak előtt / összefirkált emberek! / Őket böngészem, olvasom, / és röhögnék, de fáj nagyon / - kortársaimat olvasom!" Minden széthullt - de vajon mikor s hogyan épül fel valami új ezeken a romokon? "Most egy döglött világ vasszerkezetét, / mit kintről vigyáznak, / bentről verik szét. / Semmi sem számít már, csak a papiros / ami kivihető - behozni tilos! // S hű portások, kopott nyakkendősen, / megzavart nénik - fodrászhoz menőben - / mert még a kapu áll, őrzik a másét: / 'felszámoló úr' - tegnapi elvtársét" (Egy privatizációra váró kenyérgyár előtt, 1996). A régi műhelyek is üresen tátonganak, "huzatos folyosókon, kihűlt fűtőtestek mellett" a csend virágzik. "A palásttá dumált csíkos kohászingeket /.../ felmosórongyként szabják / a bolhapiacon méterét, darabját". "Sustorog az eső / az eső /.../ titkok tudója: susog, susog, / s mint a csont: recseg! /.../ ránk szakad, / csörömpöl s locsbál - / Kórus ez, szomorú zsoltár / Esőisten, sirasd meg Mexikót!" (Az eső csontja, 1994).

A 90-es évek folyamán Halász Imre bekapcsolódott feleségével, a szintén írogató Csörével együtt a nyíregyházi Váci Mihály Irodalmi Kör munkájába. Éveken át rendszeresen részt vettek a nyári alkotótáborokban; mindaddig, amíg a betegség s az idősödés problémái nem vetettek gátak e dinamikus életformának. Otthonukban - immár nyugdíjasként - nyugodt szellemi feltételek között éltek, dolgoztak; csakhogy mind több gonddal-bajjal kellett most már megküzdeniök. A csepeli Klub is kezdte vonzerejét elveszteni; a régi törzstagok nélkül inkább csak terhet jelentett már az odajárás... Ebben a korban már jelentős javulásra nem számíthat az ember; így hát Halász Imre - hatvanadik évét betöltvén - a klub vezetését az ezredfordulón átadta másnak (az ekkorra már szintén törzstagnak számító Szántai Sándor és Stancsics Erzsébet vállalják, hogy amíg lehet, életben tartják a klubot Tamási Lajos emlékezetére, s amennyiben erre lehetőség nyílik, a műhelyfüzetek szép hagyományát is újraélesztik).

A világváltozás forgatagában sem Halász Imre, sem mások - a régi tagok közül - érthetően, nem tudtak már új perspektívát adni életüknek. Költőnk sorsjelképének most már a házuk mellett álló akácfát érzi, amellyel születése óta "együtt él". Fiatal édesanyját ez alatt ravatalozták fel; ő itt, e fa tövében álmodozott magasra szárnyalásáról, élte kamaszkorát, majd egész későbbi életét. Fia itt tanult fára mászni, s most már, lám kisunokája is itt játszadozik alatta. "Itt él velünk együtt / Húsából lopok / gyökeret talpunkra, / fölénk csillagot, / bátorságot s hitet - / Testvérem e fa; / áll a ház végében / mint a katona. //...// Így, 57 évesen / réz leveleit / azért számolgatom, ha / új ősz közelít, // ha szememre is majd / 'kopejka' kerül, / közülük válassza ki / Csörim egyedül. / De addig vele élek / - egyidős velem. / E május döbbentett rá: / ez már szerelem..." Sajnos, 2004 nyarán a fát a vihar kettéhasította - költőnk mintegy sors-jelképnek tartja ezt...

Halász Imre mélyen gondolkodó ember. Ha nem is lett jelentős költő, versei mégis fontosak: sokmindent elárulnak arról a korszakról, amelyben éltünk, s amely annyi szállni vágyó ember szárnyait megnyeste. Felismerései, megélt gyötrelmei, útba igazító tapasztalatai fontosak az utána /utánunk/ jövők számára, hogy könnyebben leszámoljanak illúzióikkal, amelyek nosztalgikusan a Kádár-korszakhoz tapadnak; s megtanulják reálisan - szédítő és túlságosan reményteli elvárások nélkül - értékelni az új viszonyokat, amelyek között majd élniök kell. A szétrombolódott múltra építhető jövő sem lesz csupa-rózsaszín; tudni kell számot vetni a valóság-megszabta korlátokkal és lehetőségekkel. Amihez - természetesen - kultúrára, tájékozódni tudásra van /lenne/ szükség. No de ki törődik /ma már/ a munkás-kultúrával?!

* * *

Az Olvasó Munkás Klub e három személyisége az elmúlt korszak jellegzetes "művelt munkás" típusa. Ők még mindhárman a szellem bűvkörében éltek, s megkíséreltek értelmet adni sorsuknak. A történelem viharaiban helytálltak, s a becsület, az emberi tisztesség útját soha nem tévesztették szem elől. Nem váltak "megélhetési" besúgóvá, nem igyekeztek könnyebbé tenni sorsukat árulással, mások életének megrontásával. Megértették a kultúra - mint életalakító erő - szerepét, fontosságát. Tamási Lajos munkája - mint egykoron Kassáké - nem volt tehát hiábavaló: az elhintett magvak meggyökereztek, egészséges fává terebélyesedtek lelkükben. Ha minden munkás ezt az utat - és ilyen felelősségtudattal - járta volna be, talán a "létező szocializmus" sem olyan csúfos kudarccal ér véget, mint ahogy véget ért... A nemzet megtartó ereje ma is a kétkezi dolgozókban rejlik; nélkülük, ellenükre a "nagypolitika" sem tud eredményessé válni. Magyarország jövője az ő áldozatos, becsületes munkájukon múlik. Ha van még egyáltalán jövő, az az ő helytállásukból fog kibomlani...

Az írás: növekedésbe fogott cseppkő
Bokor Levente: Aranylázálom
(Hét Krajcár K. 2003.)

"Egykönyvű" alkotónak is nevezhetnénk Bokor Leventét, aki önmaga krónikásaként szinte 10-12 éves kora óta mondja-meséli életét, belső történéseit, anélkül, hogy valaha is szélesebb nyilvánosságot kapott volna. Pedig indulásakor két vérbeli költő - Nagy László és Tamási Lajos - állt biztató támogatással a háta mögött. Meditatív hajlamú, töprengő személyiségalkatú lévén, ő mégis inkább a csendes félrehúzódást választotta, semmint részt vegyen az irodalmi élet politikummal kevert "ökölharcaiban".

1941 márciusában született Budapesten a VII. kerületben, ahol "urak" és "prolik" éltek egymás mellett, hihetetlen zsúfoltságban. Édesanyja Kovásznáról elszármazott székely tanítónő; édesapja - a "Vitéz" címet elnyert alezredes - 1942-ben elesett a fronton. Apa nélkül nőtt fel tehát - s ráadásul a későbbiekben származását bélyegként hordta magán ("osztályidegen"). Segítség nélkül, csak önmagára utalva kellett végigküzdenie harcait: már 10 éves korában "kenyeret keresett" labdaszedőként a teniszpályán, majd VII. osztályos kora óta egészen a gimnázium befejezéséig egy fogtechnikus mellett volt "kifutófiú", takarító. 1955 őszén fölvették a Madách gimnáziumba, ahol egy évig Vásárhelyi Miklósné volt a történelem tanára, aki a XX. kongresszus szellemében a szocialista társadalom "megreformálhatóságába" vetett hitet sugározta. 1956-ban diákként részt vett az okt. 23-ai tüntetésen; hajnalban elfogták - töltényekkel a zsebében, így bevitték a Deák téri főkapitányságra, ahonnan pár nap múltán szabadult. 1957-ben egy iskolai irodalmi versenyen 2. helyezést ért el írásaival; 1959-ben már kész kötete volt, amit maga gépelt irodalomtanára, Telegdi Bernát lakásán (s ami persze soha nem jelent meg).

Érettségi után (1959) nem tanulhatott tovább; de ekkor már nem is igen akart: széles körű olvasottságra tett szert, s költőként szeretett volna "érvényesülni". Két évig (1959-60) a Csepel Műveknél dolgozott betanított esztergályosként, majd elektroműszerész szakmát szerzett. A hatvanas évek végén került kapcsolatba Tamási Lajossal, mintegy "véletlenül", s ő rögtön közölte néhány versét a Csepel újságban. Ettől fogva eljárt ő is az OMK vitaüléseire. Később más napi- s hetilapokban, olykor folyóiratokban is meg-megjelentek írásai. 1968-ban kerülnek a kezébe Fülep Lajos húszas évekbeli művészetelméleti írásai; ettől fogva elmélyülten foglalkozik a filozófiával - valláskritikával (Gecse Gusztáv előadásait hallgatja a "szabadegyetemen"). A Móra Kiadó lektora, Majtényi Zoltán is megpróbálta egyengetni az útját, de kötete publikálásáig soha nem juthatott el. Mezey Katalin-Oláh János Nagy Lászlónak is megmutatták verseit, aki a FIJAk-ba való felvételi kérelmét támogatta, de hiába. Az Alföld 1974/11. számában méltatja ifjabb pályatársa "versbe vont tömény bölcseletét", különös erényeként említve, hogy "igen komoly szellemi erőfeszítéseket tesz azért, hogy megtartsa önállóságát" az irodalompolitikai elvárásokkal szemben. "Nem könnyű, nem behízelgő költészet az övé" - hangsúlyozza, s József Attila, Szabó Lőrinc, T. S. Eliot "szellemi atyafiságába" tartozónak, versbeszédét Olson "nyitott vers"-poétikájával rokonnak véli. "Puritánság és csiszoltság határolja el a szabadverstől" szövegeit, nem zilálja szét a verssort, "határozott törekvést mutat egy másfajta, hagyományunktól elütő költészet létrehozására." E nagyszerű "ajánlás" ellenére költőnk a későbbiekben mégis valamiképp perifériára szorult...

A hatvanas évek derekától (egészen a kilencvenes évekig) "magánszorgalomból", puszta érdeklődésből az esti egyetemen filozófiai, esztétikai stúdiumokat folytat (különösen Bizám Lenke előadásai vannak rá nagy hatással, valamint a Havas Katalin, Hársing László-vezette logikai stúdiumok). Költészete is mindinkább elmélyül a bölcselet irányában. Közben - a munkássorsból kiemelkedve - munkavédelmi laboráns lesz, majd szakközépiskolai szakoktató; a pártba is belép, remélvén, hogy így nagyobb befolyása lesz a világ alakítására, amiről persze szó sem lehetett. 1984-94 között üzemi újságíró; inkább "ellenzéki"-nek mondható, mintsem a hivatalos vonal "szócsövé"-nek. Emiatt természetesen sok konfliktusa is van. Több kötet-terve aszalódik éveken át az irodalompolitika útvesztőiben, míg végre 1978-ban megjelenik első kötete az OMK Műhelyfüzetek sorozatban, Mezey Katalin előszavával (Föltétlen elégiák). S mintha oldódna végre a jég: 1983-ban a Kozmosz sorozatban a Móra Kiadónál a Befejezhetetlen mondat; 1996-ban pedig a Zalai Írók Egyesülete adja ki újabb verseit Isten magányossága címen. Aranylázálom c. kötetét, mely összes eddigi munkáit egybefogja, Nagy László emlékének ajánlja, "aki sok jó szavát kockáztatta a költészetért és művelőiért".

Így, együttesen, átrendezve, a ciklusbeosztással új megvilágításba helyezve a régi versek is új konnotációkkal gyarapodnak, s egybelátva hosszmetszetében a teljes pályaívet, világossá válik: egy korántsem jelentéktelen életműről van szó. Az "arany - láz - álom" hármas dimenziójában az "aranykor" (Paradicsom) mint elérhetetlen vágykép jelenik meg, amelyet ősidők óta "lázasan" keres az ember/iség/ - de egyre inkább rádöbbenünk: az vágykép-festette "álom" csupán. Voltaképpen ez "az ember tragédiája" (visszautalás Madáchra!): nincs oda visszatérés. Az ember képtelen "kézbe venni" saját sorsának, történelmének irányítását, mégis erre törekszik "lázálmaiban". A kötetszerkezet spirálisan halad előre a mind spirituálisabb régiók felé, míg a végső összegzésben - a megtalált benső béke nyugalmával - célba ér: költőnk kiküzdi személyes - a szokványos vallásosságtól eltérő - istenhitét. "Lázálmaimban isten is akartam lenni / és nevemre írattam a teológiát. / Nem Ő büntetett nagyzolásomért. / Kezdettől tudta: az lesz, ami lehet / a lehetetlent nem ő találta ki. /.../ Az én istenem a Minden Ittlevőség / aki minden csak nem érdemtelen" (Énistenem -1991, Kánon - 1996).

Bokor Levente kedveli a többtételes, nagyívű, ellentétekre épülő kompozíciókat, hiszen színéről-fonákjáról, több aspektusból szemléli a világot, hit és kétely örök vitájában keresi a maga útját. "Beszédszövetében" - ahogy maga nevezi kedvelt műfaját - az ezerarcú világegyetem különböző pólusai között vibráló feszültségeket rögzíti, a világ működésének rejtett törvényeit kutatja: "Ha rend van a világon, minden egyszerű, vagy lehetetlen. / Csoda csak az, ha minden egyszerű és semmi sem lehetetlen" (A semmi hatalma - 1999). A szövegek rendezésekor a költő a nyolc-fokú zenei hangsor ciklikus elvét választotta mértékül: tehát a hetes számrendszer "szerpentinjén" halad, fel egészen a csúcsig: a Hüperiszkóp - a 8. hang - fordulópontjáig; ahol is újra kezdődik /kezdődne/ a nullpont /ha lenne folytatás/.

A bevezető ciklusok (Mínusz egy, Hangoló, Teremtetlen) zömmel a korai verseket tartalmazzák, illetve "a belőlük megmentett szólamokat" (1958-1971). A "-1" többrétegű kollázs, különféle tipográfiai eszközök, dinamikus betű- és szó-konstellációk kialakításával (vastag - normál - kurzív szedés, vizuálisan elrendezett betétszövegek, nagy és kisbetűk variálása stb.). Mintha valamiféle groteszk "varázskastély"-ba lépnénk ("ajtó hajlik / falragasz lendül / pukkadnak a tárgyak / elgurigáznak /.../ sapka lehull nevünk sincs már / vigyázzanak / nevetünk"). Költőnk kiszórja (lelki) fiókosszekrényéből kacatjait, s számot vet életével, megverettetéseivel, apró sikereivel, fiára örökítve léttapasztalatait: "Ami enyém volt, figyelj, fiú / elsőül rád hagyom életem. / Még megmenekülhetsz..." Mármint akkor, ha figyelmez apja szavára, tanul kudarcaiból, s megérti: "Szabad az ember, mert semmije sincs / szabad, mert teste van / és a szív a test közepe / és szíve újratermeli". A konstrukcióba vendégszövegként be-beépül egy-egy József Attila-, Radnóti sor is, jelezvén: az ő mártíromságuk mindannyiónk közös - szimbolikus - sorsa. "Itt nem szabad győzni / mert megver az ünnep / kardélre hánynak a fegyvertársak / kettészel / nyelvük lapja / amint a suttogáson átszisszen". Kassák képverseinek egyes elemeit is beépíti enyhén ironikus szövegeibe (pl. "Úr ír" - "nem úr-nem ír"). Nem magánmitológiát épít, hanem nemzedéki sorsot rögzít - ahogy azt Mezey Katalin megjegyzi a Fülszövegben (írásaiban "mindannyian felismerhetjük a közös elindulást - a könyv közös történetünk közel fél évszázadának egyéni, költői átgondolása").

Mintha ősi mágikus szövegek lennének, úgy árad a Hangoló és a Teremtetlen ciklusokból a szakrális "tanítások" szellemisége. A Sors "ördöglakat"-ként hurkol körül bennünket - érzékeli szorongva poétánk - s hiába a tisztánlátás: "a kudarc szerkezete - előretolt vesztés és belebotlás". Az "okosság" önmagában kevés életünk alakításához: életfánk csakis "a földben gyökerezhet", s a hit által növekedhet magasra. "Aki az életet elfogadta, saját kilátásait fogadta hazájává" - indítja költőnk Gravitáció c. eszmefuttatását. "A Jó vonzása az a természetfeletti erő, amely a Miemberünket teremti" (a Miemberünk a Miatyánk és a Miasszonyunk analógjára alkotott szó); "csak őbenne ismerhet magára az ember, nélküle okafogyott a világ". A ráció összes vonzó igazsága "részletenként kárhozik el", ahelyett, hogy "valósággá szépülne a világismeret". "Az ember, aki rásejt az Egészre, nem feltaláló, hanem Megszólított". Erős gondolatiság hatja át a szövegeket, sokrétű, asszociatív világlátás bomlik ki belőlük. Bokor Levente idejekorán felismeri: a "molyette", hanyatló világban az autonómiájához ragaszkodó embernek nincs érvényesülési lehetősége, hiszen maga az "egyenirányított tömeg" akadályozza meg, hogy kitűnjön álmodozásaival, alkotó lendületével. Mindazokat, akik nem hajlandók engedelmesen belesimulni a "társadalmi normák" uniformizált rendjébe, nyitott kapuval várja az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet (Moly, Nem sokat választhatsz, Anonymus, Íme, a fák, Vadgalamb suhog, Töredékes Triptychon stb.).

A kötetcímadó ciklus (Aranylázálom) a 60/70-es évek lázas, változtatni akaró, az ifjúság magas hőfokú tenni-akarásával, reményekkel s visszametszésekkel teli arany-korszakáról vall szemérmes visszafogottsággal. A szövegek mitológiai utalásokkal telítettek: a jelen visszásságaival viaskodó költő az "Aranykorra" (Aetas Aurea) való emlékezésben, illetve egy tisztább, igazabb Jövőre való vágyakozásban keres / talál menedéket. Persze, tisztában van vele: mindez "lázálom" csupán, hiszen a régmúlt is csak a messzeségből tűnik szépnek, harmonikusnak; a Jövő pedig olyan lesz, csak olyan lehet, amilyen az adott jelen alapjára épül. Így hát egy fancsali fintorral tudomásul veszi helyzetét: "nem segít az álom", az ábrándok sehová sem vezetnek. "Az Élet: Egy. S ez csak jelenidő. Múlttal és Jövővel egy Időbe torkoll". Tudatosul benne: "itt és most", a számunkra adatott téridőben kell helytállnunk, de "a Tárgyalások Házában" "fölég és elmosódik" minden jobbra irányuló törekvés. "Megegyezni" a torz valóságviszonyokkal lehetetlen. A családalapítás felelősséget ró rá /is/ - két gyermek, hétköznapi gondok: az "aranylázálom" végetért (Három hiperbola, Beavatás, Áldozat, Tűz-víz, Élhet az ember, Beszorulsz a fába, Két gyerek, A folyosón, fiúk... stb.).

A hetvenes évek a lassanként krisztusi korba érő költő kemény küzdelmeinek nyitánya. A világot úgy érzékeli, mint felbőszült, minden irányból támadó bikát, amely eltiporja mindazokat, akik szembeszállnak vele: "Forog a világ jaj hol a szarva / hol fogjam hogy ne ontsa belem! / Értelmetlen halálom lenne / elpusztulni ezért a semmiért. / Nem az én dolgom, hogy lecsillapítsam / vérem rongyait aggassam izgalmára". Ereje fogytán - de hogyan menekülhetne a szorongató viszonyok közül? "Áll a költő ablaka mögött / öldösi magát látványokkal / inge fürdik verítékben / az üvegre ráborul. // Áll a költő mint az árnyék / csupa vaspánt, titkos mellvért, / gyilkosokra mered vele / mint Hamlet atyja szelleme" (Forog a világ, Corpus, Áll a költő...).

A csepeli OMK, Tamási Lajos demokratikus, ösztönző-nyesegető klubvezetési módszere jelent végső soron menedéket Bokor Levente számára /is/. POP-TANÁCS-ÜLÉS-SZAK c. többtételes kompozíciójában örökíti meg a klub kedd-esténkénti vitaüléseit, ahol a "beteg világ" bajaira közösen keresnek gyógyírt. "Szükségünk van levegőcserére" - érzik mindannyian, s tudják: a bajok főforrása a gúzsba-kötöttség, a cselekvési szabadságtól való megfosztottság, az "állóvízben tocsogás", a változtatni-nem-tudás. Költőnkben a közös beszélgetések nyomán erősödik meg az elszánás: nem hagyja magát eltiporni! Meg akarja érteni sorsa magasabb összefüggéseit, munkástársai és saját leszorított helyzetének okait. Ezért fordul érdeklődése egyre inkább a filozófia felé: "Órabérek közt kaparászok / s erre jön mint dölyfös madár / az acéltollú Filozófia // Épp ilyet keres, mint én vagyok /.../ Megszoktam én, hogy folyvást építek / a nálam szebb is tőlem izmosul / másnak vagyok csak csontrendszere, / s a húsból kibújni nem tudok..." Az okokat és összefüggéseket keresvén, a "megfigyelő", a "szemtanú" pozíciójából szemléli a történéseket, de tudja: a "kívülállás" is veszélyeket rejt magában, ezért ironikusan kezeli távolságtartó alapállását: "Ülök a Nagy Fán / évgyűrűzik alattam a város /.../ leszédülök a gyűrűs arcképembe / - tükrömbe taszít a hiúság".

A Leteremtés könyve, Alvilág, Lakoma c. ciklusok a hétköznapok ellentmondásait, a jobbító szándékot visszaverő közönyét nagyjából olyan felfogásban örökíti meg, mint a korszak egyik híres-hirhedt drámája - László Bencsik Sándor: Történelem alulnézetben. Bokor Levente szövegei erősen aforizmatikus jellegűek, itt-ott a vizualitás eszközeivel is nyomatékosítja mondandóját. A nagylélegzetű kompozíciók alkalmasak a differenciált valóság sokoldalú, többsíkú megjelenítésére. Az ironikus mini-darabok pedig rávillantanak a valóság feloldhatatlan paradoxonaira, arra például, hogy az un. "létező szocializmus" keretei között a demagóg módon "uralkodó osztály"-nak nevezett, zömmel hajdani cselédekből lett munkásság valójában szolgalelkűen eltűrte-elviselte megalázott helyzetét, erősítvén ezzel a bürokratikus apparátus korlátlan uralmát. Sem kellő tájékozottsága, sem képzettsége nem volt ahhoz, hogy maga vegye kezébe sorsát. '56-ban, mikor felemelte fejét, hogy akaratát a munkástanácsokon keresztül érvényesítse, tankok fojtották belé a szót, s ezzel végérvényesen vereséget szenvedett. "Megvert urak hiszékeny cselédét / valaki móresre tanította. / Elfenekelték s letépték ruháját. / Kapott egy gatyát, ne legyen meztelen / s rárivalltak: szerezzen öltözéket / valami egészen másikat. / Zavartan bókol és szalad a lábak előtt / mint a megszeppent kisgyerek" (Példázat).

Ennek szomorú következménye volt, hogy a munkásság szakképzett, szélesebb látókörű, műveltebb rétegei bizonyos értelemben szembe is kerültek "cselédtudatú", fölötteseik előtt meghunyászkodó (a kocsmában bezzeg nagyhangon lázadozó!) sorstársaikkal. Bokor Levente és az OMK öntudatos, az emberség mércéjét mint eszményt maguk elé állító tagjai nem tudnak, nem akarnak megbékélni ezzel a mentalitással (Úgy rémlik, Mozdulatlan, Itt vagyok én stb.). A Leteremtés könyve c. kilenc-tételes monumentális kompozícióban dolgozza fel költőnk azt a megdöbbentő felismerését, hogy semmiféle szubjektív elszántság, világjobbító akarat nem vezet/het/ az objektív valóság megváltoztatásához, s valójában nem vagyunk képesek érvényt szerezni igazságainknak. "Így a világ egyensúlyban / - egyensúlya kívülünk van - / görgünk benne. /.../ Játszik az igazság hamiskodván / mindig csak mókázik velünk / hogy ne öljön úgyis halandókat / kik magukat tornásszák felé". Hiszen azt, hogy mi az igazság, csak Isten tud/hat/ja. S ki lehet abban döntőbíró, hogy melyikünk rész-igazsága áll közelebb az elvont "Igazság"-eszméhez?! Költőnkben most tudatosul: nézőpont kérdése, hogy "kisigazságaink" közül melyik az "igazabb". Ahhoz viszont, hogy az absztrakt Igazság mibenlétét megismerjük, el kell/ene/ szakadnunk valós földi életünktől. "Megölöm minden oldalam / hogy lényegem legyek / lényegében halott legyek". Ha viszont kiszakadtunk (végleg) a világból - akkor már soha nem tudhatjuk meg, mi is /volt/ az Igazság egy adott szituációban! Ez tehát a Sors - és a Történelem - paradoxona!... Így a Teremtés "le-teremtéssel" zárul (visszájára fordul): "mindenki csak lóg fönn ember-kötelén / fogódzik / fullad / leszakad". S ezzel a szubjektum számára vége a világnak, anélkül, hogy az Igazság birtokába jutott volna.

Szorosan e gondolat-komplexumhoz kapcsolódik Torzóliget c. sokszólamú vers-együttese. Csupa torzóból álló világunkban semmi sem úgy valósult meg, ahogy egykoron az Atyák megálmodták. A hatalmas park sétányain félbetört - félkész - beteljesületlen eszmék, álmok keringenek, a Torzás panteonjában az egykoron "világmegváltó" eszmehívők dermedten nézik, mivé lettek álmaik. Több József Attila - utalást is találunk itt - részben az Elégia, részben A város peremén, illetve az Eszmélet képei köszönnek vissza. Csakhogy tragikus méltóságuk fonákjára fordult: az anyagba aláhullott ember/iség/ elvesztette transzcendens távlatait. Hiszen "aki szegény...", az ma már nyomorult is. "A nincstelen előd még Valaki, az utód - röhögnivaló". Hamlet s Madách voltaképpen már mindent elmondott az alásüllyedt emberi világról, sugallván: nincsen remény! "Belelovalva a Történetbe / majom akar ember lenni. / Lehet-e az? / 'That is the question' /.../ 'Száműzve minden szellemkapocsból' / nyúlni az etetőrácson át / s egy fizikai közleményben / fogni fel a közönség jogát: / dühöngeni ha mogyoró helyett / foga közé kavics szorul" - ennyi az ember/iség/ jövője (s ez az útja - ősidőktől napjainkig).

Ha e szövegek manapság keletkeztek volna, betudnánk a posztmodern iróniának - de ott és akkor (a hetvenes években) ilyesmit leírni bizony "nem illett". Nem csoda, ha szerzőjük nem kapott bebocsáttatást az államilag ellenőrzött folyóiratok szerkesztőségébe! Egy-két szürreális álomszövege pedig a görög mitológia színtereit idézi meg - ami akkoriban úgyszintén megrovandó volt, már-már "bűncselekmény"-számba ment... Az Alvilágban, "alkonylila csendben", "alvadt drapériák között" farkas - hiéna - sakál társalog, a mozarti "kis éji zene" adja az aláfestést. "Én még őszinte ember voltam" - utal költőnk ismét József Attilára; no de az őszinteségből csupán ennyire futotta: "gyantával reszeltem a világ idegét". Csakhogy ezzel magára zúdította "a vad bikacsordát" - "egy is halál, ha rúg". A Lakoma c. kompozíció (a kötet bölcseleti tengelye) egy halotti tort idéz - talán az eszmékét? Egyetlen emberét? avagy a nemzetét? Aki eszmék, eszményei szerint próbál élni, az a való világban halálra van ítélve. Az "eszmeharcosok" természetesen a "létező szocializmus" kereteibe sem férnek be, hiszen nem hajlandók a gyakorlati "engedelmesség" szabályait követni. Míg Platón Lakomáján a szellemvilág élvezeteibe pillanthatunk be a szépséges Dyotima kalauzolásával, addig itt díszes katafalk mellett folyik az ünneplés: "felszentelt lakomára / testvéreimmel egybegyűltünk /.../ tartson meg jó emlékezetében az elhunyt /.../ mindenkinek jut a csontocskákból / csak hajszál ne kússzon a szájpadlásra és ne tekerőzzön a nyelv közepén..." Vajda Virrasztók-jára, vagy akár Nagy László Menyegző-jére is asszociálhatunk ("Majd nem látszik az a csont, rátömködjük a betont! Húzd!"). Részint saját maga fájdalmas torát is megörökíti költőnk. Vívódásait, gyötrelmeit, "a pusztulásban oly otthonos" életét. Magányát, világból-való kivetettségét. "Nem kellek én az Istennek sem / s az ember se tudja, mit kezdjen velem / nem vagyok kifejezhető".

Pentaton c. öttételes prózáját Tamási Lajos emlékének ajánlja, s benne az OMK kedd-esti vitáinak atmoszféráját idézi fel. 1972 őszén az ő egyik novellája került terítékre, amelyben valamiféle "földmérő" bolyong a labirintusban (egyértelmű az utalás Fr. Kafka Kastélyára!). A szociografikus jellegű "valóságirodalmat" kedvelő klubtársak körében élénk vita bontakozik ki körülötte pro és kontra - aminek Tamási természetesen szabad folyást enged. Bokor Levente végül megköszöni a kritikákat; annakidején nyilván hasznosította is egyiket-másikat. A Nézőpont c. részben aztán kifejti saját ars poétikáját, amelyet esztétikai tanulmányai során alakított ki önmaga számára. A művészetet "természeti erőforrás"-nak tekinti, "ami korlátok közé vezetve buzog". S bár sokan szeretnék "hasznos"-nak látni, az igazi alkotó erre csak azt válaszolhatja: "vajon mi haszna annak, hogy az ember él? /.../ Életünk, mely 'haszon'-talan, adottság, csakis önmagában hordhatja értelmét". Így a művészet is. Életforrás annak a számára, aki élni tud vele. A Föltétlen elégiák c. kötete kapcsán lezajlott vitában (1978) pedig külön hangsúlyozza: a művészt nem lehet gúzsba kötni a "közérthetőség" kényszerével. Ha előírunk bizonyos kényszerítő szabályokat akár az alkotónak, akár a befogadónak, az mindenkor a manipulációk forrása (volt és marad).

Esztétikai nézeteit még alaposabban kifejti a József Attila egyenletei c. kis értekezésében. "A poézis kozmikus esemény hírnöke - hangoztatja - amelynek során valamilyen elem képződik csakis rá jellemző atomokkal. /.../ Megfoghatatlan tünemény, csak fényceruzával írható le". A mű: számvetés a költő és a költészet sorsával. Megértése két - egymástól eltérő - gondolkodásmód szembesülésén múlik (függ az értelmező beállítódásától, empátiájától, műveltségétől stb.). Olyan jelentős költők esetében, mint József Attila, félévszázadokig is eltarthat, míg sikerül az utókornak a kulcsot megtalálnia hozzá. Bokor Levente úgy véli: az irodalomtudósoknak még mindig van tennivalójuk e monumentális életmű körül...

* * *

Túl "az emberélet útjának felén" és a "lázálmokon", némileg lehiggadva, töprengőbbé válva Bokor Levente is számot vet önmagával, kudarcaival, ellehetetlenülő lehetőségeivel. Az Utó c. ciklus I. részébe az 1971-79 között született versek kerülnek, a II. rész a nyolcvanas éveké, a III. részbe pedig az 1990-2001 között írtakat sorolja.

A hetvenes évek remény nélkül elperegtek: "A világ amire odafigyeltem, / amire figyelni tudtam, / amiről gondolkodtam / labdázott velem felrúgdozott /.../ - most mikor már kétségtelen / hogy ropják a haláltáncot / kire tudhatok odafigyelni? /.../ Egymást éri a végzet / sűrű ablakkocogás / sűrű bölcselmek / szókimondás / - szó..." (Merre?) Pedig: "Gond nélkül embernek értelme sincs. / A gondtalan ember idegen magának: / a gondtalan nem gondolkodik. // Jaj itt lenn az elfeledőben elütött gondom komolyodik" (Gond-hívó). Belső válságérzetét fokozza, hogy erejét - idejét a család, a köznapi robot, érdektelen feladatok sokasága emészti fel (Genezis, Csattog a család, Az utca, Boldog kor stb.) A műhelyt, ahol elektroműszerészként dolgozik, börtönnek érzi, melyben élő automaták kizsigerelt rabszolgákként teszik a dolgukat - mind közelebb kerülve a roncstemetőhöz (Börtön-napló). Változtatni egyelőre nem tud helyzetén, így hát a szellemi dolgokba próbál kapaszkodni, elzárva magát - amennyire lehet - a külvilágtól. József Attilától merít most is erőt ("Gyenge létemre így vagyok erős"): "Gyöngeségnek 'tudás' a neve / gondolkodjék ki vesztésre áll. / Az oktalan meg csak éljen, ő nyerhet / - bármi üssön ki - okot legalább". "Bárhogy is legyen, csak álljak ki a falból" - hangsúlyozza; azaz ne jusson a bevert szög sorsára, hiszen a "tömeg-szürkeségbe" beolvadni nem akar (Gyengerős, A csillagos ég stb.).

A nyolcvanas években mintha némileg rendeződne sorsa: újságíró lesz a Csepel lapnál. "Munkahelyet ilyentájt szoktam cserélni: / új tanév, ismétlő diák, / bukott, idegen, magányos. /.../ Biztattak sokan: 'meghalni jobb' /.../ de túlélni hősiesebb. /.../ Íme egy 'hős' villamoson" (Koraősz). Költészete mind filozofikusabbá mélyül, élet-halál kérdései mind gyakrabban foglalkoztatják (Bányavirág, Gyermekágy stb.). A sokféle gáncsoskodással, bürokratikus akadályokkal, politikai cenzúrával küzdve mind társtalanabbnak érzi magát, "világűri" otthontalanság és magány gyötri. Szinte szeretne felszívódni az Űrben: "a hang nem ér utol / a hang magánál gyorsabban távolodik. / Gyorsabban fut a szőnyeg alattad / mintsem a látvány elérne" (Űrhajósének, Űrhajótörés, Fekete lyuk). Már-már irigyli azokat, akik kívül vannak az életen: "Az öregek már vannak: / hideg patakvizet beszélnek. / Én, aki még lángcsalánok közt lótfutok / végül patakjukba vetem magam" (Az öregek már...).

Barátja és nemzedéktársa, a maga-magát túl korán felemésztő-elégető Rózsa Endre (aki többször is a Klub vendége volt) emlékének egész ciklust szentel (Zártosztály). Sorsát jelképesnek érzi: halála egy nagyot-akaró, egy eszményibb valóságért küzdő nemzedék nyílvános kudarcát reprezentálja. Ez a nemzedék nem tudott kilépni lefojtott, politikai kényszerekkel gúzsba kötött helyzetéből. Két választása volt csupán: vagy elfogadja az "elfogadhatatlan realitást", vagy belepusztul az ellene vívott meddő küzdelembe. "Marad végül a nagy halom beszéd: / tenger-adta bizsu! /.../ a víz vonyíthat! / - ha lenyúzzák bőrét nem őt hallani. / Bőrtelen víz hangtalan ember / egymással összefúlnak" (Kórisme, Ördöglakat, Nyúzott víz). Csakhogy az önpusztításnak sincs semmi értelme - 'haszna' - hatása: nyomában mi sem változik. "Elveszett levél a történeted. / Lehunyt lélek nem színez csak árnyal: / nem lesz az már kit eltörölt / az árnyék cenzúrája" (Az igazi cenzúra).

A III. rész szövegei már az un. "rendszerváltás" éveiben keletkeztek (1990-2001). No de rendszerváltás volt-e valóban az, ami történt? amit oly hőn vártunk, amiért annyit küzdöttünk, akár egzisztenciális érdekeink ellenében is?! Az 50 éves Balaskó Jenőnek, az Ilyen éjszakát hagytatok... c. költemény nagyhírű szerzőjének, valamint Kárpáti Kamilnak, a Relief egy fegyházról c. kötet írójának, aki majd' nyolcévnyi börtönéből való szabadulása után negyedszázaddal később is alig juthatott szóhoz - ötrészes, nemzeti sorsanalízisnek is tekinthető monumentális verskonstrukciót ajánl (Programtalan mihez se fűlik...). "Mondani szokták meg úgy is van: 'torokszorító'. / Tíz-évek átellenes sarkaiba menekültünk a fulladás elől. / S ahogy szokott volt lenni: 'az élet ennyi volt'. //...// Milyen éjszaka is maradt! / Mert a tartomány maradt. /.../ Sohasem hitték, valaha is ingyen / valaha is ingyen Krisztus koporsóját / hogy őrzették vala, de ennyiért? /.../ Éppen egy Krisztusba került. / Az őrök kezén tűnt el a tetem. / Kiszagolta egy koporsókereskedő. /.../ Gyanútlan térít a hozzátartozó / az őrök megpucolnak addig / vagy elvegyülnek a gyászolók között. // Ki hinné hogy lopnak a cinteremben / méghozzá szemből részvevő szemmel?!"

Költőnk a "szép új világban" is kívül kerül az Élet sodrán. Már tisztában van vele: minden egyéni jóakarat, szándék ellenére ismét tévútra jutottunk. Munka nélkül maradván - mint sokszázezer "hasonszőrű" kortársa - később könyvkiadói segéderőként dolgozik, hogy családja legalább éhen ne haljon. Keserű iróniával morfondírozik sorsán: "Nem vagyok egyetlen aki átesett halálán / mert jól tudta nem a költészet győz. / De legtöbbet a nyertes veszíthet / mert semmi oka a harcra / övé már csak a gyáva kegyelemdöfés. /.../ Ám az igazságon most és mindörökké / csak röhögni illik / mint a világ kitárt sliccén" (Profán). E vers akár az egész frázis-dagasztó "új" korszak szellemi kritikájaként is értelmezhető. Bármilyen nagy dolog a szabadság, ha nincs miből "megélni", írni sem lehet; "mert él aki él / és 'megél' aki közöl" - de ha nincs hol közölnie, akkor hogyan éljen? - hangsúlyozza költőnk ars poétika- jellegű versében (Levél MO-nak, azaz Mezey Katalinnak és Oláh Jánosnak). Mégis: hogysem eladja tollát, inkább - most is! - beéri a Semmivel: "Asztalnyi a szobánk / és boldogok vagyunk / mert semmi sem eshet / asztal alá" (Boldogság). A kialakuló viszonyokkal szemben még tehetetlenebb, mint korábban: "Árva vagyok mint a lét / és annak mindenféle foka / mert a létnek anyja-apja nincs / 'a semmiből leszen'. Mit akarhatok akarni akkor?" (A lét). Már nem hisz semmiféle 'megváltás'-ban, tudja: a jelen éppoly megoldhatatlan paradoxonokból áll, mint a múlt. "Körülmények alkalmazottai vagyunk. / Léteznek intermundiumok a sejten belül is / ám lehet, hogy egy furunkulusban kapsz munkát. / Tudod te jól kinyomnak mihamar / de addig is jóllakolsz / fehérvértest" (Poetica pauperum - egy csepeli népművelőnek).

A ciklust egy aforizmatikus 'létigazság'-gal zárja: "A lét szava Isten szava. / Semmi sem utánozhatatlan csak eredeti. / A jó pap hóttig káromkodik" (Mondás születik).

A kötetzáró Hüperiszkóp összegző jellegű. Maga a ciklus-címadó vers egyfajta benső békét, kiküzdött nyugalmat sugall: "A költészet nem más / mint harmónia azzal / hogy nem érnek véget a dolgok / ha eltűntek is szemünk elől. // Senki sem kétli: látóhatárra látóhatár jő / s hogy minden zenit fölött még csillagok. /.../ Más világon ébred a lényeg / fogékonyan / - költi költő, tanítja teológus".

A hetvenes évektől napjainkig ívelő ciklus szövegeiben Bokor Levente istenkereső attitűdjének fokozatos mélyülését követhetjük nyomon. Isten létére / nemlétére vonatkozó bizonyossága természetesen neki sincs (mert nem is lehet!), de kérdéseire kezdettől fogva választ vár valahonnan, valakitől (Tudod talán - 1971, Ima - 1975, Fohász - 1976). Az Urat "világteremtő metafora"-ként gondolja el, akinek kilétét, mibenlétét, hatósugarának erejét, következményeit saját maga sem ismeri: "Minden előállt, amit gondoltam valaha, és marcangolják egymást. Bármennyit gondolok, nem marad egyetlen gondolatom sem. Tágulok szünetlenül, sejtelmem szélvész. /.../ Úristen! ki vagyok ÉN? Behunyatkozom" (Buzdítás - 1976, Isten magányossága - 1977). S a költő? "Isten fogalmazója" talán? - vagy teremtője? - netán "függvénye"? A Teremtés: "Mondá az Úr: / 'Minden a Van / legyen tehát világosság és sötétség' /.../ A hiány megmaradása természeti törvény: / nem eloszlatja az Úr, csak kettészeli a homályt" (Május - 1977, Voltam volna Isten - 1989, Minden van - 1994).

A történelemben - véli költőnk - nem Isten akarata valósul meg, ellenkezőleg: az ember folyvást megszegi Isten akaratát. Ezért "a történelem balesetveszélyes. /.../ Ha a Törvény alól kibújsz, / még nem tudod, hová bújsz / - s az a történelem". Igazsága "lehető legegyenlőbben oszlik meg az emberek között". Természetesen "nem az az igazság ez, amit Mátyás király osztogatott / hanem az az igazság: így gondolkodik Isten / miközben fejében forgatja a világot / és a bátrabbak vele számolnak el" (A történelem, Énistenem - 1991). A Lélek folyamatos párbeszédben van Istennel, tőle kapja a bizonyosságot: "Csak a szeretetnek van világa. / Ő tud mindent egyszerre vendégül látni / ami a meghívásig idegen. / Ha föltétlen: magával ragad / feltételes, ha nem éget csonkig /.../ Istent ott kell megszólítani / ahol tartózkodik éppen / - a régi hit lestrapált cipő" (A három - 1996) Azaz: nem szükséges vallásosnak lennünk a szó hagyományos értelmében ahhoz, hogy közel kerüljünk Istenhez, s megértsük lényegét - ami nem más, mint az egyetemes Szeretet. "Vajon nem laboratórium-e a világ, ahol gyermeki hiteden kívül semmivel sem kísérletezhetsz? - teszi fel a kérdést a Nap a költőnek. "Mit akarsz a hiteden túl megismerni, ahová soha nem juthatsz? - a fejlődést? /.../ Miért akarod mindig legyőzni az Urat, akiről nem tudsz többet tenmagadnál? - Ládd, az Egy nem fokozható kettővé. Annyivá csak lefokozható. /.../ Ösmérhetsz-e meg többet a Legjobbnál, amikor kettőtökön áll a világ, és mi legalább hárman beszélgetünk /.../ Van-e kétségesebb annál, mint hogy létezik jelen, ha a Legjobb nincs jelen, aki a hitelesítő párod?" (A Nap kérdése - 1996).

A kötetet A fekete szűz c. költemény zárja (2001. aug. 22.), amely érdekesen vegyíti a "fekete Mária"-kultusz és a teremtésmítosz elemeit. A Világ Anyja: "Sötétség-anyánk" megtermékenyült az Ige által ("teremj! - csak ennyi"), s a Világosság forrása lett. Hiszen azt látjuk csak meg, amit meghallottunk / felfogtunk - azaz aminek számunkra való értelme van. A Szent Szűz fülén keresztül hallotta / értette meg, Isten milyen küldetést szán neki, s ő elfogadta sorsát: megtermékenyülve az Ige által, betöltötte rendeltetését. Ami szimbolikusan azt jelenti: csak az lát/hat/ tisztán az ember és a világ dolgaiban, aki az Atya és az Anya együttesében gondolkodik, azaz a Sötétségből kifeslő Világosság felé halad. Az Élet továbbvitele: az ellentétes pólusok szintézise: Nap - Hold együttese. A Nap a domináns tényező (Sarastro diadala Mozart Varázsfuvolájában az Éjkirálynő fölött szimbolikusan az élet anyag-elvűségének legyőzése a Nap-logosz által!). A Holdkirálynő nélkül viszont nem lehet folytatása semmilyen életnek...

Az "eredendő bűn" Bokor Levente felfogásában: az isteni tudás és teremtő képesség önerőnknek való tulajdonítása, elfordulás az Atyától, s eltelés saját magunk értékének gőgjével. Holott mindent (tudást, értelmet, életalakító képességet) az Atyától kaptunk, így az nem ön-érdemünk. A Nap-logosz világítja be egész életterünk, s életünk annyiban "gazdag", "értelmes" csupán, amennyiben ennek tudatában (s nem az anyag bűvöletében) alakítjuk - éljük.A kötetből plasztikusan kirajzolódik Bokor Levente belső fejlődésének spirituális íve: a sötétben-tapogatózás felől lassan-fokozatosan elindult a Fény felé, s így találta meg a lélek egyensúlyát. Sikerült kiszakadnia a világbörtönből (az ő Ariadné-fonala, amely a labirintusból kivezette: az élő isteni Szeretet). A lázálom tovatűnt, de megmaradt az arany - a legkikezdhetetlenebb Érték szimbóluma - a lélek mélyrétegeibe lerakódva. Költőnk tehát betöltötte Sorsát: benső harmóniáját már semmiféle külső erő nem foszlathatja szét.

(Hét Krajcár Kiadó, 2005)

Benke László legújabb - az életmű egészét áttekintő - retrospektív kötete sok meglepetést hoz mindazoknak, akik előző könyveiből már ismerték költészetét. Nem azért, mintha új költemények sorával mutatkozna be, sőt: szinte minden darabja megjelent már az elmúlt évek folyamán. És mégis... Az egyes fejezeteken belül átstrukturálódott a versek rendje, plasztikusabban kirajzolódott a tematikai összetartozás, s a háttérben egyfajta kronológiai linearitás is kitapintható (ugyanis a kötetekből annak idején "kicenzurázott" darabok most bekerültek a megfelelő helyükre). Így világosan nyomon követhető a szellemi érlelődés, a világkép folyamatos változása, s kibontakozik a poétikai megoldások egyre differenciáltabb bősége, árnyaltsága is. Örömmel ismerjük fel: a mindig árnyékban élő, sokáig a tűrt / tiltott határmezsgyéjén botlogoló költőnk jelentős életművet alkotott.

Benke László élete, sorsa - amint az kötetéből kirajzolódik - bizonyos értelemben szimbolikusnak tekinthető: nemzedéke nagy részének útját reprezentálja. A kis somogyi falu, Újvárfalva paraszti családjának fészekmelegéből kamaszként kiszakadt "fellegjáró legény" 1959-ben, 16 évesen nagy reményekkel érkezik Budapestre. Rövid hányattatás után - az angyalföldi "Kapagyárban" mint segédmunkás kezdte, majd - betanított köszörűsként a Csepel Műveknél helyezkedik el, s éli a testvéri-baráti közösségre vágyakozó, küzdeni kész fiatal munkás életét. Tíz évig, a hetvenes évek elejéig dolgozik itt, megtalálván azt a tagadva vállalt munkásközösséget, amely hiteinek és kételkedéseinek fölnevelője lett. Sok-sok hasonló korú, a nehéz paraszti élettől menekülő fiatallal együtt ő is azt remélte, hogy majd neki/k/ sikerül "a világot megváltani", és felépíteni az "emberarcú szocializmust". Nem sejtik még, nem is gondolnak rá, hogy hősi halottak nyomában járnak, s az emberarcú szocializmus álmát, sőt a nekik ígért "szebb jövőt" is épp az előző években temette maga alá véglegesen a történelem. Reményeik, várakozásaik aztán persze csakhamar lelhorgadnak, s az eszmék és valóság dichotómiájának feloldhatatlansága, eszményeik folyamatos devalválódásának szégyenteli átélése sodorja belső válságba őket.

Évtizedek múltán Benke László két kitűnő önéletrajzi fogantatású regényében (Előttem kiterítve, 1991, Sértők és sérültek, 2001) örökíti meg ezeket a várakozással és útkereséssel teli esztendőket. Már ekkor írogat, s első próbálkozásait egy ízben beviszi a Csepel újsághoz, ahol aztán az irodalmi rovat szerkesztőjében, Tamási Lajosban atyai barátra talál. A Piros a vér a pesti utcán c. '56-os költeményéről "elhíresült" költő maga is az irodalmi életből való száműzetése miatt került Csepelre. Mindig hangoztatta: "Író csak olvasóból válhat. Aki nem tud olvasni, nem tudhat írni sem". Benke László előtt itt tárult fel az élet magasabb szellemi horizontja, e közösségben válhatott igazán kíváncsivá sorsa tágabb összefüggéseire, itt alapozta meg műveltségét. Itt, "a város peremén", ahol a szellemi és a fizikai lét munkásai rendszeresen találkoztak, "gyanakvón s együtt" élhették - érthették meg egyéni és közösségi életük lényegi azonosságát, a József Attila-i "új nép, másfajta raj" helyzetét, saját erejüket és gyöngeségüket. Az olvasó (és írogató) munkások a klub-esti vitákon tanultak meg reálisan gondolkozni saját sorsukról, jövőjükről, képességeikről és korlátaikról, a gyakorlati politika útvesztőjéről, amely az "alulról építkező" demokratikus társadalom eszméjének épp ellenkezőjét valósította meg. Benke László tudatosan olyan költővé kívánt válni, akik az alulra szorítottak (a "megszomorítottak és megalázottak") nevében, érdekében szól, ugyanakkor tekintetét magasra emeli - olyan, aki híd lehet "fent" és "lent" között. Első versei a Csepel újságban, majd az OMK antológiáiban (Szembesítés, 1970; Üzenet, 1975; Minden kedden, 1981), valamint a klub műhelyfüzetében (Piros barackfa, 1974) jelentek meg. A klubtagok (Fodré Sándor, Halász Imre, Papp Sándor, Schuch János, Szentpéteri Zsigmond stb.) társaságában a legifjabbak közé tartozott, s körükben valódi otthonra és élénk szellemi környezetre talált.

Tamási Lajos "mérő és mérce" volt Benke László - és a klubtagok - szemében. Önéletrajzi regényében (Előttem kiterítve) így jellemzi őt ifjú pártfogoltja: "embernek és költőnek egy és ugyanaz. Emberi és költői magatartásáért vért és velőt fizetett", de az irodalmi élet peremére szorítva is jelentékeny költő, sziklaszilárd jellem maradt. "A tisztesség nehéz vaspáncélját viselte gyönge testén", mindvégig hű maradt '56 szelleméhez. A vele való beszélgetésekben, vitákban értette meg s ismerte fel "védence": a magyar nép amnéziában szenved 1956-tal kapcsolatban, szándékosan temeti-feledi a forradalom emlékét. "Kapott előbb hatalmas ütéseket a fejére, hatalmas altató ütéseket, aztán mézet is kapott a szájába. Hadd fuldokoljon! Kapott azután, mikor úgy-ahogy magához tért, egy kézzelfoghatóbb jobblétet. De semmivel se szabadabbat, semmivel se boldogabbat, mint azelőtt. Jó altató lett a tele has."

Tamási mutatta be Benke László - hosszas huzavona után megjelent - első önálló kötetét az Irószövetség klubjában (Csordítok nyírvizet, 1978), az "elsőkötetes költők estjén", 1978 márciusában. Hangsúlyozottan felhívta a figyelmet arra, hogy a "tehetség kifejlődésének van egy optimális időszaka, amikor feltétlenül levegőre van szüksége, /.../ hogy az ifjú hajtás a maga sudárságában növekedhessen legjobb erői és vonzalmai szerint". Mint fontos értéket, külön kiemeli, hogy Benke László "nem hódolt be a dekoratőrök drapériás kirakatainak", a hamis és felszínes munkásromantikának, nem idealizálja a munkáséletet (Gyár díszben c. versét említi: "A csinnadratta mögött dideregve cipeljük a némaságot /.../ A vasra és reményre valahonnan köd szivárog / Színpompás novemberi köd // Nem. Nem szivárog. Ráhömpölyög"). Az ifjúkori remények hamar lehamvadtak költőnk arcáról, - hangsúlyozza Tamási - hisz sorsa vereségről vereség, igazi pokoljárás. Kiemel néhány fontos verset (Arcom magasában, Jó utat, Séta a Váci utcában, Koszorúzás, stb), amelyek lényegileg ugyanarra mutatnak rá: a cselekvésre és gondolkodásra született ember a felelősség és a düh kettősségében viaskodik önmagával - tétovázván, hogy meddig mehet el a társadalmi igazságtalanságok elleni küzdelemben. Ami "gyakran hamleti kétségekig fokozódik" - ahogy Alföldi Jenő írta annakidején Benkéről. A kívül és belül egyszerre korlátozott ember szabadságának igényéből és szűkös lehetőségeinek ellentétéből fakadóan költőnk szótlanul, megalázottan viseli sorsát: "Tétova öklömben sorsom kettéhasad".

A Koszorúzás talán egyik legelső (1967-ben, a forradalom 10. évfordulóján keletkezett) jelzés álságos ünnepeinkre (ápr. 4., máj. 1., nov. 7. stb) vonatkozóan. "A szónok / állig / ünnepi beszédben /.../ különös születésnap, különös temetés ez. /.../ A bukás diadalmaskodik, a lélek megnyomoríttatik, / elhatalmasodik rajtunk a hozsánna: hozsánna / néked, győző! //....// Állok. Pántlikás zászlók // S mint zsíros lé / csorog a szónok állán / a szó." A tribünről szónokló "forradalmár" előtt lent a megalázott - leköpött - köpködő, a koszorúzásra kivezényelt tömeg tudathasadtan álldogál. Miközben a költő a levert magyar forradalomra gondol, s elborzad azon, hogyan hozsannázik a tömeg szobornak - hatalomnak "a földön átsütő csontokon" taposva. E kettősség miatt (t. i. hogy a tömeg, beletörődvén a változtathatatlanba, könnyen feladta forradalmi eszményeit), költőnknek sosem lett igazán otthona a Gyárnegyed; lemondóan veszi tudomásul: "a jövő elfáradt ideérni/:.../ A tűzfalak repedtek, ráncosak. / itt, ott golyó ütötte seb / Nem könnyű meghalni. / Ideszokott a szenvedés, hallgatag, / mint a küszöbre vert / szerencsepatkó".

A Csordítok nyírvizet c. kötet legszebb - "legharmatosabb" - versei a gyermekkor Édenéhez, a hűséges-hűtlenül elhagyott, kötöző-oldozó szülői házhoz és környezetéhez kapcsolódnak (Hűség, Ünnep, Elvágyódás, Holdözön, Piros barackfa). A kötetcímadó vers kisfiúját még mesebeli tisztaságvágy vezette, mikor a versbéli hajnalon fát irtani ment apjával az erdőre, magával cipelvén a József Attila-i fejszét ("Ej, döntsd a tőkét!"). Ugyanakkor az anyja-apja (Mária és József) szeretetén nevelkedett gyerek már a havas erdőbe vezető Szentkirály mezején tudta: irtani - ölni nem szabad. Átélte, a fejszecsapások nyomán szinte érezte a nyírfák remegését, a kavargó hóesésben hamar áttűnt a kép, s megváltozott a kezdeti "döntögető" szándék: "nyírfa a lélek, gondolom, / megeshet, én is nyír leszek, / nagyfejsze hüppög vállamon". Csaknem harminc év múlva írt Veszteség c. versének záróképében "köszön vissza" az "elárult képzelet" jelképe: "...te fájsz nekem / ifjúság, lelkem szegett szárnya, / mint fejszének kivágott fa..."

Édesanyjától egykor azt tanulta költőnk: Isten likas kötényében vagyunk mindannyian, didergünk-fázunk, olykor ki is zuhanunk onnan, de a szeretet megtartó ereje minden viszontagságért kárpótol. Nem tud, nem is akar végérvényesen kiszakadni ebből a melegségből: "Szívemen átrobog a táj, / ez a darabka hazai föld. / Hogy is hagyhatnálak el, / hószikrába öltözött édesanyám! - / Szülőhazám a keménységével ideköt" (Vonaton). A nagyvároshoz fűzött reményei már rég odavannak: "E modern korban öntörvénye szerint szövődik / fény, homály és megaláztatás. / Fázom óezüst sugárban, fővilágosító. / Rekedt reflektorodban podvás fényhasáb" (Óezüstben). Holtig siratja az odahagyott természetet, miként az is elveszett fiát: "Búzamező, búzavirág, / hová lett aranytrombitád? / Kék mosolyod, az a gyönge, / sírdogál kévébe kötve" (Kék mosoly). Ugyanakkor azzal is tisztában van: hazatérni már nem tudna... A paraszti sorsba beletörni, a város-kínálta kulturális lehetőségektől elszakadni már nem is akar. Így hát ambivalens a viszonya mind az odahagyott, mind a választott életformához; csupán a költészet jelent számára menedéket: "Te rejtőző, te vetkőző, / ragyogó / meztelen szó. // Pilléző életjel / első és utolsó / bölcső, // védj meg és védekezz, / fegyverem, szó!" (Szó) Örök tűzre kárhoztatva kell tehát élnie: "A napraforgókat rendre lefejezték, / sugaras fejüket sarlóval leszelték, / megrakták szekerünk koporsó formára, / felültettek engem a legtetejére: / halál lángolásba / halál lángolásba" (Hazatérés).

A kollektív felelőtlenség időszakában folyó szellemcsonkítás, az alkudni nem hajlandó tehetségek kifullasztásának taktikája következtében Benke László második kötete (Változás) csak erősen cenzurázva jelenhetett meg - mint oly sokaké! Mottója egy megdöbbentő egysoros: "A magban másik oldalára fordul a féreg". Azaz: a változás - ha van is - nem hoz eredményt. A féreg kiirthatatlan!...

Az új kötet egészében a számvetésé. Költőnk szembenéz múltjával, feltárja gyökereit és sorsa buktatóit (Kihantolt emlékezet, Panelmagány, Szobám közepén, Az utolsó szó jogán, Hagyaték stb.). Siratja a tovatűnt naiv-tiszta gyerekkort, amikor még anyja mellett üldögélve, "lámpafényben, mesék kellős közepében" az édes, frissen fejt tejre várt. Azóta minden megkopott, mintha valamiféle "gonosz Hatalom" megmérgezte volna "a tiszta forrást": "Ki volt az a holdas árnyék, / ki lépte át küszöbünket, / mesék kellős közepében / ki itta el meséinket? / Édesanyám, / mért nem mondtad. / hogy a hóhér, / hóhérunk is / tejet iszik fejőkéből?" (Gyermekkor). A boldog védettség kora elmúlt, nem térhet vissza többé, bármily fájdalmas is. A szavak úgy hullanak-peregnek, mint könnycseppnyi virág-gyöngyök: "Gyöngyvirágként / könnyen voltam / levél-anyám védelmében / szüntelenül nem zokogtam" (Ha felnő a gyöngyvirág). A jelen - megalázó harcok, kudarcok színtere.

A70/80-as évek világával szemben felgyűlt jogos indulatait költőnk némiképp mégis kénytelen megfékezni, ha nem akarja, hogy lemoshatatlanul ráragasszák a "deviáns" bélyeget (a korszak ugyanis előszeretettel minősítette így mindazokat, akik nem voltak hajlandók kiszolgálni a hatalmi elvárásokat). Egyébként is felismerte: a szolga-sorba taszított "alattvalók" csakis egymás ellen fordulhatnak, esélyük sincs feljebbvalóikkal szemben jogaik érvényesítésére. "Öljön újra szolga szolgát? / Ezt a kérdést jól föladták, mióta trónt, bármekkorát / emel fölénk a szolgaság. / Emel s ledönt, emel s ledönt. // És így tovább..." (Életrajzi jegyzet). Ezért fohászkodik tehát: "Segíts, / jó szenvedés, ma se vegyenek rá az öldöklésre / kik általam pusztítanák el ellenségeik / hogy háborítatlanul uralkodhassanak fölöttem / örökkön / örökké" (Reggeli ima). Frappáns szatirikus versek sorában figurázza ki az anonim Hatalom megtestesítőit, akik rafinált eszközökkel alakítják ki és tartják fenn az "alattvaló"-tudatot a közemberi világban (A csalhatatlanság tojásában, A fegyverkovács dilemmája, Tükrök fogságában, Kockakő a pokolból stb.). Néhány igen fontos verse be se kerülhetett annakidején a kötetbe, de most - az életmű-válogatásban - keletkezési idejüket feltüntetve, beilleszti őket "helyükre" a költő. A lengyel események jelentőségét már akkor - szinkronban - '56-hoz, '68-hoz mérte: 1981-t is a visszametszett forradalom évének tartotta. "Haldokol, mint a megperzselt embererdő, / a szépség, jóság és szabadság / megdermedt ága. /.../ Statárium van a reményre, kijárási tilalom a gondolatra..." (Lengyelország, 1981). Szeretné életét visszavenni a "dögkeselyűk, hiénák, ragadozók" karmából - de hát ez lehetetlen! A Kivilágított gyász c. (szintén 1981-ből való) versében pedig okt. 23-át siratja, a "rejtőzködő ünnep"-et: "Szívenlőtt utcák és szívenlőtt terek /.../ országos akasztófa, ahogy rázuhan, / szélütött hazánkon a csend / szétszivárog, / kivégzettek, meghazudtoltak, tehetetlenek / kísértő árnyai /.../ élők hallgatása, holtak sgélykiáltozása /.../ leégett hit, az űr / hideg lehellete, /.../ hova futtok innen idegenbe?" A legitimitás kérdéséhez c. vers is kimaradt a kötetből egykoron; most - megfelelő helyére kerülvén - megdöbbenünk fogalmazásmódja merészségén: "Én nem bíztam rá, / te sem bíztad rá, / ő nem bízta rá, / mi nem bíztuk rá. // Ki bízta rá? / Hatalma gyökértelen. / Hatalma törvénytelen".

Íme, egy jellegzetes, a labirintusban vergődő "kisemberi" nézőpont! Változtatni nem tud - bárhogy is akar - a világ folyásán, de beletörődni is képtelen abba, ami körötte történik... Nem véletlen, hogy Benke László további könyveit sorra elnyelték a kiadói fiókok! Fentebb említett önéletrajzi regényét (Előttem kiterítve), valamint A kihalt játszótér c. verseskötetét azzal utasították vissza, hogy "állampénzen lehetetlen ilyen könyveket kiadni!" Mindkettő majd csak a rendszerváltás után jelenhetett meg, a Gondolat (1991), illetve a Hét Krajcár Kiadó (1993) gondozásában. A kiadók packázásai mellett az irodalmi életben való járatlansága és némely írók tisztességében való csalódása (Debreceni Irodalmi Napok, 1982), továbbá az Andrássy úti útlevélosztály politikai rendőrsé-gének kudarcba fulladt beszervezési kísérlete következtében érthető, hogy költőnk egyre inkább belevetette magát a politikai küzdelmekbe. 1983-ban, Tamási Lajos nyugdíjba vonulása alkalmából ő szerkesztette a hatvanéves költő tiszteletére kiadott Születésnapomra c. kötetet, amelyben Tamási versei mellett az OMK tagjainak, valamint a szellemi élet nagyjainak elismerő köszöntői is olvashatók. Az OMK szellemi irányítója ez után Benke lett (Szentpéteri Zsigmond klubvezető mellett), ő is és a Klub tagjainak egy része is bekapcsolódott az akkortájt már nyíltabban szervezkedni kezdő ellenzéki mozgolódásokba.

Benke László nonkonform szembeszegülése a Hatalom embereivel mind több konfliktushoz vezet. Tamási Lajos bevonja őt a népi elkötelezettségű, '56-ban fontos szerepet játszó, majd '56 után meghurcolt, s később is - a "népi demokráciában" - paradox módon ellenzékinek számító, eszméik mellett kitartó írók csoportjának fél-legális munkájába. A nyolcvanas években Cseres Tibor, Erdei Sándor, Fekete Gyula, Gergely Mihály, Kuczka Péter, Molnár Zoltán, Varga Domokos stb. rendszeresen összejárnak beszélgetésre, a nemzet sorsának, jövőjének megvitatására - s ezeken az összejöveteleken olykor-olykor az ifjabb pályatárs is részt vehet. A nyolcvanas évek során az ő társadalmi tisztánlátásuk, nemzeti felelősségtudatuk formálta a 40. életévén immár túljutott Benke gondolkodásmódját, aki ezidőtájt ismeri fel és fogalmazza meg: "Ott van a jövőnk, ott van / meggyilkolt álmainkban, / a ránk roppantott éjben, / kiontott magyar vérben, / temetetlen múltban, / élve ott él a sírban" (Ott). Érthető tehát, hogy egyre bátrabban és tudatosabban veszi fel a harcot a felszíni hazugságokkal, a késő-kádárizmus álszent és üres zsargonjával ("a legvidámabb barakk"), s a "kicsinyke jólét" kedvéért a szabad és őszinte beszédet feláldozó meglapulókkal szemben. A kultúrpolitika korifeusai pedig egyre szorosabb kordont vonnak a "rakoncátlankodó", a "három T" kategóriája ellen lázongó - a "tilt" mezőnybe szorított - rebellisek köré. 1986 őszén, az '56-os forradalom 30. évfordulóján már izzik a levegő - érezhetően egy új korszak vette / veszi kezdetét. A "lomtalanítás" jelszavát kitűzve (Előttem kiterítve) a társadalmi "nagytakarítás" reménye is megcsillant.

1987-ben - nagy harcok árán - megjelent az OMK gondozásában, Benke László szerkesztésében a Kibontott zászló c. antológia (Kassák születésének 100. - halálának 20. évfordulójára), ezzel jelezve mintegy, hogy az OMK vállalja a kassáki örökséget. 1988-ban a Tamási köréhez tartozó írók (Cseres Tibor, Fekete Gyula, Gergely Mihály, Kuczka Péter, Molnár Zoltán, Varga Domokos stb.) megalapítják a Móricz Zsigmond Emlékbizottságot, majd a Móricz Zsigmond Kört, amelynek egyik fő szervezője, titkára Benke László lesz. Olvasótáborokat szerveznek, lapalapításra készülnek, támogatókat gyűjtenek az egyre szaporodó alapítványoknak (Kölcsey, Bethlen Gábor, Illyés Gyula stb.). Benke és Szentpéteri részt vesz az 1988-as lakiteleki találkozón is, küzdenek a szabad, független, demokratikus Magyarországért, amelynek - akkori hitü/n/k szerint - meg is lett volna a realitása, hiszen Gorbacsov a reformfolyamatok támogatására szánta el magát, nem készült hazánk lerohanására. 1989-ben eufórikusan éljük át 1956 "népfölkeléssé" nyilvánítását, Nagy Imre újratemetését, okt. 23-án a Köztársaság kikiáltását, s a nemzet szinte egyöntetű "igen"-jét egy demokratikus, szabad Magyarország megteremtésére. 1989-ben jelenik meg Benke László szerkesztésében az Oly sok viszály után c. 1956-os antológia, amelyben végre Tamási Lajos 33 évre eltemetett Piros a vér a pesti utcán c. verse is napvilágot láthat. Tamási halála (1992) és válogatott verseinek (Hazatérés, 1993) kiadása teremti meg az alkalmat és a szükséget arra, hogy a Móricz Kör írói létrehozzák a Móricz Zsigmond Alapítványt. Arra építik fel egyszemélyes vállalkozásukat, a Hét Krajcár Kiadót, amelynek ügyvezetője (mindenese) Benke László, főszerkesztője pedig - egészen haláláig (2003) - Varga Domokos. A Hét Krajcár több mint tízesztendős munkájának gyümölcse a közel 100 megjelent kötet. Ez Benke László életének, munkájának is fontos része. A továbbiakban az ő könyvei is lényegében zavartalanul megjelenhetnek.

* * *

A rendszerváltás azonban nem egészen azt hozta, amit az irodalmi élet prominens személyiségei - köztünk költőnk is - vártak, s amit az ellenzéki mozgalmak vezetői s a magyar nép remélt. 1990-ben megalakult az első szabadon választott kormány, de a lavinaszerűen alázúduló gazdasági összeomlást már nem lehetett kivédeni. Emberek ezrei kerültek utcára, köztük Benke is; s miközben a régi és új gazdagok gátlástalanul garázdálkodtak (garázdálkodnak), nem szület/het/ett meg az a kívánatos társadalmi erő, amely képes lenne /lett volna/ megakadályozni a nemzet szétesését. A magyar többpártrendszerben a szabadság a gátlástalanok szabadossága lett. Az irodalom elvesztette addigi nemzet-eszméltető szerepét, minimális pénzügyi tétellé alacsonyodva az állami mecenatúra könyvelésében. Furcsa-groteszk fordulata történelmi sorsunknak, hogy azok, akik mindvégig az "alulról jöttek" és a perifériára szorultak érdekeit védelmezték, továbbra is a "megszomorítottak és megalázottak" sorsára jutottak. Költőnk felismeri: ő most is a vesztesek közé tartozik. "Boruljanak rám magányos esték. / Alul maradtam, bár felül lehetnék. / De nem tudtam én a magyar sárban / agyonverni és megtaposni társam" (Helyzetkép). Így hát most sem marad más a számára, mint felvenni az "örök ellenzéki" mezét.

Válogatott verseinek gyűjteménye (A kihalt játszótér, 1993) hosszmetszetben ad képet egész addigi pályájáról, s az utóbbi évek feszített történéseiről. Újraértékeli múltját, amelyben - ha nem akart a heroikus küzdelemben felmorzsolódni, "mártír"-rá válni - el kellett viselnie a megalázottság, a tehetetlenség szégyenét. A "kihalt játszótér" valójában mindannyiónk gyötrelmes élettere (volt évtizedeken át), ahol fulladásos közérzettel cipeltük a mindennapok terheit (Gyötrelem és átok, Mikor a csend zuhog, A félretaposott cipősök stb.) A történelem gyalázata behatolt a magánéletbe is - hiszen hogyan adjon hitet, reményt másoknak az, akitől elvették terét és holnapját, s aki legszentebb eszmé/nye/iben csalódni kényszerült? Költőnk magánélete is lassan-fokozatosan felborult... A nyolcvanas évek világát meglepő pontossággal, a "közös emberi" közérzetet megjelenítve idézi fel. Az otthon - "sírások és versírások" színtere - már nem is emlékeztet "múltba tűnt csöndes otthonokra". Gyermekei - kik még nem érzékelik, hogy a mindennapos "lakótelepi idill", a szabvány-panellakások megfertőzik életszemléletüket - "szembekötősdit játszanak / ha már a játszótér kihalt". S mindeközben "épül az ország, épül / madarak meggyilkolt dalából / pirosból, feketéből / hitekből, hitetlenségből /.../ sírkeresztekre temetők csendjéből, / fölszántott csontokra / megdermedt emlékből". S mindeközben - a "már nem" és a "még nem" szakadékában - dermedten, "hitetlenül hiába, / hittel is mindhiába" várunk "létünk vasárnapjára", ami soha el nem érkezik (Az én otthonom, Szobánk közepén, Lakótelepi idill, A jövő nyomortelepén, Épül az ország, Az idő szakadékában stb.).

Benke László költészete kevés elismerést kapott. Pedig képei rendkívül szuggesztívek, egyszerre elvontak és szemléletiek - tehetsége valódi arányai épp e kötetben sejlenek fel. A visszafogott indulat alakítja nála általában a verstestet; csapongó képzeteit szinte "geometrikus" szerkezetbe fogja (mint egykoron Kassák): "Lerajzolom a meggyilkolt szerelmet / a szívenlőtt forradalmat, / a maradék emberség rettegéseit. /.../ Rajzolok tágra nyílt pupillát, / mindent elnyelő fekete lyukat, / kiirtott játszótereket, / várakozókat, / reményteleneket / s csalásnak / édes vigasznak / rajzolok égi rózsakerteket" (A kép). Valamikor azt remélte: a Múzsát - akit "szépségnek, tisztaságnak", "tündöklő barackfának", "gyönyörűszép lánynak" látott - karjaiban tarthatja egy életen át. De most keserűen ismeri fel: "mindenki ringyója" után sóvárgott; így hát inkább lemond róla, "imát és szitkot" egyszerre szórva a hűtlenre, aki cserbenhagyta őt. Szavait, melyek "sötét pincébe hajló gyertyafények", egyre görnyedtebben viszi-cipeli, nincs, ki meghallgassa őket. "Fényre vágytam, tiszta egyértelműségre, / s utánozni kezdtem az eget / s a csillagos menny után / csilláros mennyezet / alatt hajtottam egyre mélyebbre fejemet". Már-már tehetetlenül megadja magát a sorsnak: "Ülök és várok. / Nem tudom, mire. / Ha csak nem a tél csontkezeire". Megdöbbentő képekkel érzékelteti csalódottságát (nemcsak a Múzsában, hanem általában: az életben): álmai "veszendőbbek az úton jajgató pornál", "a megsértett élet víztükre" remeg lelkében, s "a lélek huzatos termein" szél süvít át, szívét "a fényes sikolyokon vergődő Nap" sem tudja felmelegíteni. "Nyomorult porokat" kavar földközelben maga körül, holott csendre és fényre vágyik; a szívén "gyorsan alácsorduló vércseppek" - mint "fényes, elszállni kész sikoly" - belülről marcangolják (Csilláros menny alatt, Szavak a palotába, Félelem, Irgalom, Gyötrelem és átok, Tévedés, A várakozó, A veszendő por, Mikor a csend zuhog, Piros telefon stb.).

A kilencvenes évek kemény szervező-munkával telnek. Költőnk lót-fut a Hét Krajcár ügyeit intézve, számlákkal szaladgál a nyomdától a szponzorokig, aztán a terjesztőkig, könyvekkel házal, ad-vesz. Végül is sikerül a kiadót "felfuttatnia". "Vasalt ingben, / gyűrött lélekkel / teszem köreimet a városban, / cipelem gyönyörű és nevetséges terheimet, / viszem a könyveket. /.../ Hurcolom álmaimat, / viszem barátaimat / s elvágyódom pacsirtás ég alá, / patak partjára, erdő szélére, / szelíd vadak és madarak csendjébe" (Vasalt ingben, gyűrött lélekkel). Eközben járja az országot. Ismerkedik az emberek mindennapi gondjaival-bajaival, s a móriczi hagyomány szellemében "felgyűjti" a mezítlábasok panaszait (Gyalogos riportok, 1995).

Benke László, aki mindig a "félretaposott cipősök" oldalán állt, nem tud belenyugodni abba, hogy a történelem nagy "játszóterén" övéi most is vereséget szenvedtek. Újabb kötete (Halálig szomjazom, 2001) már "ezredvégi" távlatba állítja a történteket: "Ha már elénekelte Himnuszát és Szózatát a nép, / ha már a meggyilkoltak hosszú névsorát / felolvasta két színész, / s a kizökkent időt újra helyretolta az alacsony tömeg, / kié a mi nehéz szívünk, Uram, / s ki emeli fel? /.../ Mit ér az újra elosztott hatalom / és szabadság annak, akinek jut majd / belőle egy Uram-segélj? /.../ Mit ér a kérdés, a remény, az erény, / a hűség, az őrség, a fogság! /.../ Mire való volt annyi áldozat? / Mit ér az utca és mit ér a tér? / Mit ér a kövekre kiontott vér?" (Ezredvégi játékok).

Úgy érzi (s sajnos nem téved!): '56 eszmé/nye/i a jelenben sem jutottak / jutnak érvényre; hiábavaló volt hát ezernyi ember meghurcoltatása, mártír-halála?! Nagy Imre heroikus önfeláldozása, hűsége a forradalomhoz - a látványos újratemetés után - ismét feledésbe merült, hangja a föld alól tompán szól, nem figyelmez rá senki. A Nagy Imre emlékét megörökítő versek között az egyik legmegrendítőbb épp Benke Lászlóé - egyes szám első személyben, mintha a halott maga szólalna meg a síron túl, idézi fel kivégzését. Nyakcsigolyáját tapogatva fölsejlik előtte, mint roppantotta meg a hóhér, mint állt meg remegő szíve. "Nem kértem kegyelmet. / Letettem a nemzet kezébe sorsomat. / Azon járt az eszem, / Uram, te tudhatod, / hogy az én népemnek, / ami tőlem telik, / fölemelt fejemmel / valamit még adok. / Majd azután kicsit / kényelmesebben is / kinyújtózhatok" (Hang a föld alól). Az áldozatokat - a 301-es parcella halottait - eltemettük ugyan, s "lelepleződtek a gyilkosok" - de aztán? "A kőtörőket újra el lehet felejteni. /.../ Apám kőtörő volt, anyám is az, / én sem születtem szabadnak. / Tegnap se tudtam, mi a szabadság, / ma sem tudom, mi fán terem" (Gödörben). Költőnk alázattal fordul tehát az Úrhoz, akitől még - talán! - segítséget remélhetünk: "Beavatkoztál az életembe, uram / azt akarod, hogy világosan lássak. / Add vissza hát az elveszett költőt, / s az értelmetlenségben világosság támad" (Ima az elveszett költőért).

A világváltozás időszakában - annyi sürgős és fontos társadalmi teendő közepette - Benke László nem képes úgy odafigyelni családjára, mint korábban. A sok-sok belső vita váláshoz vezet; két kamaszodó fia árván s tanácstalanul vergődik a két szülő között. Felelősséget érezvén a történtekért, ugyanakkor a sorserőkkel szemben tehetetlenül, "elvált szülők kallódó gyermekeinek" ajánlja Kis magyar csillag c. versét: "szégyenkezve és szorongva / sírdogál a csillagocska / anyjától s apjától elhagyottan / arcát ujjaival eltakarja / befelé sírdogál a csöndbe /.../ ellene vétkezett anyját siratja / ellene vétkezett apját siratja / egyetlen könnycseppjével / testvéreit és barátait hívogatja". Költőnk - átmenetileg - elveszti minden reményét. "Kényszerzubbonyba kötözött" életéből visszavágyik "a zaboskerti erdőbe", Malomárok mellé, ahonnan egykor csillag-reményekkel útra kelt: "Áldott napsugárban, / vagy ha levél zörren, / szótlan békességben / üldögélnék", "csodálva "a zöldebbnél zöldebb pázsiton" "méltóságosan lépegető napot". Akkor talán újra tudna verset írni, s emelt fővel állhatna Istene elé (Városi akác sóhaja, A zaboskerti tölgy). Az öreg Életfa példájáról, helytállásáról, magára maradásáról, a Föld és az Élet pusztulásáról, ugyanakkor mindenkori megújulásáról gyönyörű mese-példázatot ír, amely akár elbeszélő költeményként is olvasható (Szélvízvölgye).

Aztán, ahogy az lenni szokott, jönnek az új szerelmek - Jutka, Anna és sokan mások... Benke László visszanyeri alkotó kedvét. Versek sorában köszönti, ujjongva-hálásan rajongja körül a nőket, akiknek ölelésében újjászületett. Egyszerre anyát és szeretőt keres bennük (Érintés, Üdvözlégy, Megfejthetetlen álom, Részlet, Kérlelő, Éjszakai eső után, Simogató stb.). Majd féltékenykedő civódások, szakítások, újra a "családtalanság" fájdalma, a keserű magány (Az innenső parton, Egyetlen-Em, Sóhaj stb.). Némiképp eltávolodván önmagától, valós élethelyzetétől - költőnk a széttört magyar családok sorsán, a nemzet alapvető létkérdésein töpreng. Az Este c. nagyszabású kompozíciója a magyar költészet filozofikus vonulatába is beilleszthető. A hegyoldalon üldögélve, "a hegyek koszorúzta folyó víztükre felett", a Dunakanyar csodás panorámájában, a "csöndes és fáradt alkony" színpompájában gyönyörködve elmélkedik, miközben kedvese a kis rozoga faházban tesz-vesz. Hová, kihez tartozik, mi a célja s értelme életének? "Végtére is magamat kellene elfogadnom / úgy, ahogy vagyok..." Megbékélni sokfelé ágazó útjával, "a történelemben gyökerező természeté"-vel, "az örök keresésre késztető erő"-vel, kielégíthetetlen szomjával, "mely az élet vizéért vezetett ide". Feledni kéne végre a sok-sok kudarcot, a sérelmeket - "ahogy a fájdalomban született hegyek / fájdalmukat feledve állnak / az örök folyó felett". S miközben egy-egy csillagot aláhullni lát, atyai barátaira gondol: "Legyen bármelyik, / élő vagy halott, / mindegyik ott van, ahol én vagyok. /.../ Nemzetemhez általuk / oly természetesen tartozom, / ahogy a hazai öcsi-hegyek / édes bátyjuknak hívják / a szent Kárpátokat". S éppily szoros kötelék köti szüleihez, s három - immáron felnőtt - fiához. Mi lesz velük? a családokkal? s a nemzettel? - "ha ér, csermely és patak / kiszárad, s a vén folyam elapad?" Amíg akad "négy-öt magyar", ki sorsunkon töprengve "esett, szép, szomorú fejekkel" összehajol (utalás az Ady-versre!) - talán van még remény... Az Este végül is meghitt-melegen fejeződik be: "Szorongva nézek kedvesemre: / - Az élet vizéért jöttem, / s halálig szomjazom?"

Egyre több a betegség-közeli élmény, a szorongás, olykor a rémült halálfélelem (Folyóparton). Mind gyakrabban gondol atyai barátjára, Tamási Lajosra - sorsuk már-már összeér... "Itt sötét van és hideg. / És ott milyen lehet? / Te ott vagy, én itt vagyok. /.../ Mióta elmentél, / legtanítványabb - vagy leghitványabb - / tanítványodként / én itt majdnem olyan mélyen hallgatok, / ahogy te ott" (Sírbeszéd). Lassanként kezd megbékélni a halálgondolattal, amint atyai pártfogói sorra távoznak. Mintegy vigasztalva az elhunyta/ka/t, a síron túlra üzen: "Ne félj, a cseresznyefán / akkor is lesz virág - / dönögve dolgoznak a méhek - / lesz rajta gyümölcs, lesz madár: / természet és romlatlan ének / egyensúlya majd helyreáll" (Egyensúly). Benső megnyugvást végül is munkájában talál: "Fogy a napom, / fogy az élet; / próbálgatom: amíg élek / oszlatom a sötétséget" (Költői napfogyatkozás).

A retrospektív kötetek egy megrendítően szép fiatalkori költemény zárja: Az Isten cseresznyefája. Benke László költészetének szinte minden jellegzetes motívuma összefut benne. Gyönyörű természeti képpel kezdődik, amely összefogottan sugározza életszemléletét: "Mikor a méhecskék az Úrnak dolgoznak, / virágról virágra boldogan poroznak / - magasságos egek! örvénylő mélységek!.- / kékebbnél is kékebb foltozott kötényén / átsütő Napjával, zöldebbnél is zöldebb / pázsiton lépkedve fénysugár pálcával, /.../ maga az Isten jött". "Felséges tenyerén" egy "virágjába lobbant cseresznyefát hozott", s letette apja-anyja "napfényes kertjébe". Ő - "csaknem térdre hulltan" a meglepetéstől és csodálattól - imába kezd; mire az Úr leinti: "Emeld föl a fejed, addig, amíg fönn van! / Nézegesd, gyönyörködj, ez itt a helyén van..." Valóban találkozott tehát Istennel? Ez az egykori költemény (lett) költészetének szimbolikus beteljesítője?... Szenvedései jutalma: a megtalált (visszanyert?) Éden. Szíve örömmel és hálával teli: "Hozott Isten - mondtam. A méhecskék pedig / dönögve dolgoztak, virágról virágra / mézért, cseresznyéért boldogan poroztak".

Benke László költészetének - talán - nem ártott a késleltetett kibontakozás. Így, egybeolvasva a poétai életművet: érett zamata van, mint az őszi gyümölcsnek. A bő harminc évnyi háttérbe szorítottság, a "versnyírógépek" lankadatlan agressziója, amely beléfojtotta a szót, talán arra is jó volt, hogy megtanuljon meggondoltabban, pontosabban fogalmazni, ne lázadó indulatai vezessék tollát. A Természet türelemre, kitartásra intette, reménnyel töltötte fel, hogy egyszer majd mégis révbe ér ... Ha nem tér le a végre megtalált útról, talán még vár rá egy kései kivirágzás - termés-betakarítás; mint ahogy sors-jelképei, kedvenc barack- és cseresznyefája a viszontagsággal teli esztendők után is újra és újra bőséggel terem. Túl egy szívinfarktuson, vidékre költözvén, az "őszikék" békéjével tekintetében, hátha megleli végre nyugalmát, s új otthonra talál az elvesztett helyett...

(Bp. Hét Krajcár Kiadó 1995.)

A móriczi hagyomány szellemében "országjáró" körútra indult író a század utolsó évtizedében - az autócsordák világában - örömmel fedezte fel, hogy "gyalogolni jó" még most is. Tisztában van vele: hiteles képet egy korról csak az adhat, aki "alulnézetből" (is) ismeri, aki az ún. "egyszerű emberek" világában elvegyülni képes. Benke László kötete tudatosítja bennünk, hogyan vonul(t) át a történelem - most is, mint mindig - a kisemmizettek, az alulra szorítottak feje felett. A riportok, útirajzok az 1990-1995 közötti időszakban készültek, jó részük már megjelent különböző lapokban (Új Magyarország, Ring, Lyukasóra, Magyarok Világlapja stb.). A szerző elsősorban arra volt kíváncsi, miként élte meg a rendszerváltás folyamatát a nép - a városon és falun, határon innen és túl? Kinek milyen változást hozott az életébe az a fordulat, amelyre mindannyian vágytunk, amelyet közös akarattal hajtottunk végre, de amely sokkal több "szennyet" hozott felszínre, mint valaha képzelhettük.

Gyárak útvesztőiben bolyongva kereste az író hajdani sorstársait, "munkára és emberi méltóságra" tanító Mestereit, s talált helyettük "omlást, rontást, pusztulást, becsapottakat, sok szemetet, üres csarnokokat, eladott lelkeket és eladott üzemeket. Gyarmatosítókat, cinkosaikat és kisemmizetteket". Angyalföldön, a Váci úton, Kőbányán, Csepelen ugyanaz a kép fogadta: az egykor életkedvtől, vidám munkazajtól eleven műhelyek kihaltak, "a legtöbb gép üresen magába roskadva hallgat". A volt "szakik" százával-ezrével utcára kerültek, "gyorstalpaló nyugdíjasok" lettek; a legjobb munkaerőket szélnek eresztették, de a gyér tudású, tunya és lelkiismeretlen "Olcsó Jánosokat" megtartották. A jól működő üzemeket elkótyavetyélték, esetleg bóvli áruk gyártására alkalmas "káefték"-ké szervezték át. A többit feloszlatták, szétdúlták, kiürítették; a rozsdás roncsok között szomorúan dudál a szél.

Benke László a lehangoló kép hátterében rejlő okokat is feltárja: a leépülés valójában már a Kádár-korszak utolsó évtizedeiben elkezdődik. "Csepelen ugyanúgy, ahogyan az angyalok földjén, hagyták leromlani, összedűlni, elavulni" az üzemegységeket; a veszteséges vállalatokat már réges-rég fel kellett volna számolni. No de ki felelős mindezért? A dolgozók? - akik egyre fogyó reménnyel néznek sorsuk elé: "Nem tudunk tájékozódni, összezavartak bennünket! /.../ Azok akarnak kapitalizmust csinálni, akik elrontották a szocializmust is?" - A pécsi uránbányászok helyzete sem vigasztalóbb, mint a pesti munkásoké. 1994 decemberében a kormány döntést hozott: a Mecsek-uránt 1997 végéig fokozatosan fel kell számolni. Így hát a legjobb munkaerők (innen is) elmenekültek már. Az író kínban fogant humorral állapítja meg: "Hatalmas munkával, ha majd betemetik, kiírhatják a fejfájára: élt 40 évet. Érdemes volt megnyitni a sírt?"

Faluról falura járva sem tapasztalt derűsebb viszonyokat. Szülőfaluja, a Somogy megyei Újvárfalva (korábbi nevén Vrácsik) a többi kistelepüléshez hasonlóan egyre kopárabb és kihaltabb. Pedig gyönyörű természeti környezetben virágzott hajdanán! tündöklő kis házsorait már a '70-es évek elején szétzilálta a "faluközpontosító" ostoros akarat, azóta egyre fogy a népesség, a valaha takaros-szép házak omladoznak. Ma alig 300 lakosa van a falunak; iskola nincs benne. Gázvezeték sincs. Mind több a cigány, s nem ők "idomulnak" a kulturált(abb) életet élő magyar lakossághoz, hanem fordítva. Az Ormánság képe még lehangolóbb, hiszen ott már a század eleje óta pusztít az "egyke-járvány". Gazos, parlagon hagyott földek, rossz utak, dülöngő kerítések, mellbevágóan sivár elmaradottság - bűzlő kocsmák, munka nélkül tébláboló emberek. A kárpótlási jegyeket csak kevesen tudták hasznosítani; hitelt nem tudnak felvenni, mert nincs mire. A dolgozni szerető (és akaró) gazdák háborognak: "nem lett volna szabad szétverni a tsz-t, szélnek ereszteni a népet, hogy csak menjen, ki merre lát" (Ormánsági jajkiáltás).

Benke László bejárja a szomszéd országok magyarlakta területeit is, "a föld alvó lelkét" lesve-figyelve (Határon innen és határon túl). Kitűnő érzékkel mutatja fel a cseppben a tengert: az emberi sorsok tükrében történelmi ellehetetlenülésünk folyamatát. A XX. század derekán "malenkij robot"-ra hurcoltak, a tőlünk kitelepített svábok, a Szlovákiából kiűzött magyarok sose gyógyuló sérelmei s a napjainkban Erdélyből, Kárpátaljáról, a volt Jugoszláviából hozzánk menekülők (magyarok és nem magyarok), a Reménység Szigetén magukat meghúzó, "országok útján" kóborló-batyuzó tízezrek nagy népvándorlása egyaránt azt sejtetik: a Duna-tájon soha sem lesz béke. A sebek újra és újra felfakadnak, a történelmi emlékezet nem felejt...

Miért nem váltak be a "rendszerváltáshoz" fűzött reményeink? - erre a mindnyájunkat gyötrő kérdésre is választ kapunk az írásokból. Rég-elkopott s mégis mindig újraéledő mechanizmusok működnek itt. Maguk az emberek sem "hibátlanok": a többség szívesebben él az állam-apuka gyámsága alatt, életét apró segélyekből, könyöradományokból tengetve, mintsem keményen megfogná a munka végét. Sokan felülnek mindenféle trükkös csábígéretnek, amit a mesebeli meggazdagodásról fecsegnek nekik, s aztán keservesen élik meg a csalódást: kifosztották őket. Mindenki hagyja széthullani azt, ami már amúgy is szétesett; de arra csak kevesek erejéből futja, hogy a régi értékeket védjék, netán (új) értékeket állítsanak - amelyek segítségével az élet újjáteremthető lenne (Bűnök és bűnözők).

Benke László riportjain átsüt az ország s a benne élő emberek szeretete. Jártában-keltében megfordult Tiszacsécsén, Balmazújvároson, Orosházán, ahol Móriczra, Veres Péterre, Darvas Józsefre emlékezik; a Garadna partján gyönyörködik a haltenyészet bőségében, a Bükk-hegység szívében "gyógyító Bükkszentkereszt" levegőjét élvezi. Boldog, hogy a Hortobágyi Alkotótábor 16 európai országból és Japánból összesereglett festői mennyi szépséget, gazdagságot halmoznak fel, egyetértésben munkálkodva. "Sohasem volt ekkora, lélekből fakadó szükség békére, barátságra, a sajátosság és a különbözőség tiszteletére. Emberszeretetre" - írja. Annak is örül, hogy van mit kínálnunk az ide látogatóknak: a Viharsarok "ékszerszép Gyulája" a Fehér-Körös partján, világhírű gyógyfürdőjével és Kohán-emlékmúzeumával, a Balaton parti Keszthely a Festetics kastéllyal, a Major-múzeummal, a táj rendezettségével messzi földről csábítja-csalogatja a látogatókat; boldogok és elégedettek lehetnénk. Ha...

Ha nem lenne az ezerfelé húzó viszálykodás. Ha össze tudnánk tartani, ha nem "győzni" akarnánk minden áron egymás ellenében, hanem egymás javát nézve keresnénk az együttműködés lehetőségeit...

Olyan ez az ország, mint a széthullott, egymást keresztező irányokba indult, egymás ellenségévé vált családok otthona. Ady jóslata (Szétszóródás előtt) máris beteljesült: "szétszóródtunk az országban, világban". Van-e, lesz-e még annyi maradék erőnk, hogy újra szőjük a felbomlott, szétszakadozott élet-szőttest? - teszi fel a kérdést az író önmagának s nekünk mindannyiónknak.

A szembenállásra, a merev totalitárius struktúrák megbontására, börtön-falaink összetörésére volt erőnk - de az "építés"-re már, úgy látszik, nem futja. Elfáradtunk, "kivéreztünk"; a rendszerváltás lázas eufóriája ernyedt letargiába torkollt. S most már (újra) védtelenül és tehetetlenül szemléljük, mi történik felettünk, nélkülünk, sőt ellenünk. A Hatalom (újra) kezd személytelen gépezetté válni. Úgy tűnik: a történelem ismétli önmagát; az ötvenes évek kísértete jár köztünk. Csak most vér nélkül, gazdasági eszközökkel fojtogat bennünket...

(1996)

1996. okt. 23-ra egy megrendítően szép antológia jelent meg a Hét Krajcár Kiadó gondozásában, Benke László szerkesztésében. Nem emlékező verseket tartalmaz, hanem negyven magyar költő összességében jórészt korabeli alkotását fogja egybe: így együtt, "csokorban" idézve meg a forradalom tragikus heroizmusát, a nemzet vérbe fullasztott reményeit, '56 szellemének jelenkori küzdelmeinket is átható sugárzását. Az antológia bemutatása az Írószövetségben (1996. okt. 24-én) forró hangulatot, régi emlékeket kavart fel; egykorú hangfelvételekről életre keltvén a 40 év előtti események szellemét is.

A kötetet Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról című, híres-"hírhedt" költeménye nyitja, amely a zsigerekig hatoló, metsző pontossággal fogalmazza meg mindazt a gyötrelmet, amit az '50-es évek hoztak e népnek. Az első ciklusba (Hol zsarnokság van) azon versek kerültek, amelyek a forradalom kirobbanását közvetlenül megelőző időszak félelmetes atmoszféráját, a megkínzottak jajszavát, a kifosztott nemzet keserű lázadását örökítik meg (Benjámin László, Csanádi Imre, Gérecz Attila, Kárpáti Kamil, Kuczka Péter, Nagy László, Tamási Lajos, Tollas Tibor, Tóth Bálint művei). A második ciklus (Felmutatjuk véres fejünket) magukat az októberi lázas eseményeket, a forradalom kétségekkel s reménnyel teli pátoszát, a halálra szánt küzdők bátor helytállását mutatja fel (a fenti költők mellett itt új neveket is találunk: Buda Ferenc, Eörsi István, Dékány Károly, Fáy Ferenc, Jobbágy Károly, Kassák Lajos, Képes Géza, Lakatos István, Nárai Sándor, Sinka István, Sipos Gyula, Szabó Lőrinc). A harmadik ciklusból (Nincs irgalom) a véres megtorlás kínzó gyötrelme, a letaglózott nemzet fájdalmas segélykiáltása, az elhurcoltak, bebörtönzöttek panasza és néma szembeszegülése, az elmenekültek lelkifurdalással teli gyásza árad felénk (itt új nevek: András Sándor, Csoóri Sándor, Fodor András, Fónay Jenő, Krassó György, Mészöly Dezső, Sulyok Vince, Szepesi Attila, Zas Lóránt, Zelk Zoltán). Végül a Túlélők c. ciklus mint tompa gyászmise zárja a kötetet. Itt a forradalom néhány hajdani szereplője mellett elsősorban azok kapnak szót, akik - életkoruknál fogva - még nem ve/he/ttek részt a harcokban, de költészetük kegyelettel őrzi '56 emlékét (Bella István, Benke László, Döbrentei Kornél, Kiss Benedek, Kiss Dénes, Nagy Gáspár, Utassy József). Faludy György 25 év messzeségéből vádlón tekint vissza a forradalmat vérbe fojtó, Nagy Imrét és társait sírba küldő, ezreket eltaposó gyáva és alattomos "helytartó"-ra, aki "Haynaunak" indult, de aztán némileg "megszelidült" az évek során (Egy helytartóhoz, 25 év után).

A kötetet lapozgatva felfakadnak újra a vérző sebek, s szinte megperzsel bennünket a kérdés: ennyi véráldozat, ennyi erő és állhatatosság, ennyi tiszta szándék és nemes akarat miért nem (volt) elég ahhoz, hogy a negyven évig tartó tetszhalálból végre feltámadjon a nemzet, s méltósággal vegye kezébe sorsa irányítását? Ez a gyászkeretbe vont, apró formátumú kis emlékkönyv eleven mementó: a rabság évtizedeit soha ne feledjük, s tudjuk, hogy a "Fenevad" most sem alszik. Ha nem vigyázunk: újabb rabságba esünk (még ha cellánk pénzzel lesz is kipárnázva). Van-e még egyáltalán magyar Jövő?

(Hét Krajcár Kiadó, 2001.)

Benke László prózája is költői természetű. Olyan elementáris elevenséggel idézi meg önéletrajzi regényében a múltat, hívja elő az Idők kútjából - tudatalattijából - régi élményeit, mintha ez a Múlt még ma is élne, s az emlékezet szűrőjén átengedve most nyerné el igazán értelmét. Abban a jelenben, amely - e korosztály számára - már semmi jót nem ígér. Védás, a főhős, a szerző alteregója, tárgyilagos szomorúsággal állapítja meg: "Nem volt a múltban jövendő." A személyes életanyagot át-átszövi a rendszerváltás folyamatának retrospektív, analizáló rajza - hiszen annak függvényében történt, történik minden hősünkkel, hősünk körül. "Úristen! - kiknek kapartuk ki a gesztenyét?" - sóhajt a munkanélkülivé vált Védás, aki annak idején lázadó volt, nem volt hajlandó beilleszkedni a Hatalom védte bensőség köreibe, s reményteli sürgölődéssel vett részt a rendszert lebontani próbáló ellenzéki megmozdulásokon. Maga elé idézi ifjúkori önmagát, amikor még hitt egy szebb Jövő ígéretében. S aztán mi lett ebből a Jövőből? A régóta várt-sürgetett rendszerváltozás nem a dolgozó ember(ek)nek kedvezett. Munkanélkülivé vált hősünknek most szembesülnie kell a szétvert műhelyekkel, az utcára került derék és becsületes munkások ezreinek nyomorával. "Didergett. Mint a bűnös, behúzta a vállát, majd sarkon fordult, átment az üres műhelyen, aztán a gyárudvaron, s a kijárat fel vette útját. Lám, kisemmizték őket, őt is, az egész életükből!" Ugyan hogy tarthatna Európa felé ez a megcsúfolt, megalázott nemzedék, ez a létfeltételeitől megfosztott sokaság, mikor még a tengődéshez is kevés, amit alamizsnaként juttatnak neki?

A regényt az teszi különösen izgalmassá, hogy Védás tudatilag jóval magasabb szinten áll az átlag-munkásnál, mind törekvéseiben, mind intellektuális képességeiben. Kezdettől fogva írói ambíciók feszítik, s a világban történő dolgokat, eseményeket intellektuálisan próbálja feldolgozni. A nehéz sorsból való kiemelkedéshez szellemi támaszra talált Tamási Lajos személyében és az Olvasó Munkás Klubban (ott megismert barátai mindegyikét név szerint említi, a Klubról, az ott folyó szellemi nevelő-munkáról is természetes nyíltsággal beszél). Tamási még holta után is gondoskodik védencéről: már súlyos betegen az egykori "fényes szelek" nemzedékének - többségében börtönviselt - irodalmár-csapata gondjaira bízza őt. Így aztán Védás elesett munkanélküliként Szultán Papa - az Elnök úr barátja és volt rabtársa - rózsadombi villa-lakásában főz-takarít-mosogat, kiszolgálja a nagynevű, sűrűn jövő-menő vendégeket. Legalább fontosnak hiheti magát.

Védás az évek teltével-múltával egyre inkább felismeri, hogy a "tisztességes baloldaliaknak" - akikhez tartozónak vallotta magát - nincs mit várniok egyik párttól sem. Hiszen hatalmi helyzetben minden párt értékrendje megváltozik, s utána már csak a Hatalom megtartására van gondja, nem pedig a szociális problémák megoldására. Szégyenkezve és elképedve hallgatja a "forradalmárokat" és "ellenforradalmárokat", a jobboldali baloldaliakat és baloldali jobboldaliakat, az újnál újabb "világmegváltókat", akiknek minden erőfeszítése a Hatalom megragadására irányul (Nietzsche felismerése "a Hatalomra törő Akarat"-ról, sajnos, az ezredforduló pártharcaiban leplezetlenül manifesztálódott!). Most vált nyilvánvalóvá: Az Élet alulra szorítottjai mindig is alul maradnak, bármerre forduljon is a világ kereke.

A regény másik szála - Védás magánéletének alakulása - legalább ennyire lehangoló, és ugyanúgy a közös nemzedéki sorsot példázza, mint az eddigiek. Ugyanis a tradicionális kultúra felbomlásával ez a nemzedék már jórészt magánéleti fogódzók nélkül járt-kelt a világban, ösztöneire - s nem szívére, intellektusára - hallgatva választott társat, így természetesen az esetek többségében a házasságok hamar fel is bomlottak, a családok széthulltak. Amit persze megsínylettek elődök-utódok egyaránt: érzelemszegényen, lelki-anyagi támaszuktól megfosztva maradtak árván mind a szülők, mind a gyerekek. Szülőföldjéről, anyja-apja példaadó házasságáról (hisz ők még szilárd keretek között, egymást mindenben támogatva, a családért éltek!) az író a legmélyebb szeretettel szól. Poétikus, álomragyogású képekkel eleveníti meg az elhagyott Édent, copfos kis lánypajtását, kicsi Annát, akit azóta sem tud felejteni... Mindmáig abból a szellemi-lelki útravalóból táplálkozik, amit ott, akkor kapott. Mikor mesebeli "fellegjáró legény"-ként útra kelt, "vérében és szívében ott volt már a boldogságra való képesség. /.../ Emlékezetében élt a harmatban fürdő hajnali rét, az ökörnyállal felhúrozott berek /.../ vitte homlokán a vrácsiki út porát, vitte anyanyel-vét, s vitte a hulló virágszirmokat".

Hogy lehet mégis, hogy ennyi magába szívott szépség és erő nem volt elegendő ahhoz, hogy Védás "sikeresen" alakítsa életét? Házasságai, kapcsolatai megfenekléséből egyértelműen kiderül: választásai soha nem voltak "hozzá illőek"; impulzív természete folytán nem adottságaihoz - törekvéseihez illő társ/ak/at keresett, hanem a sorsdöntő pillanatokban mindig érzékei fogságába esett. "Világéletében ő olyan ember volt, aki az első útjába került nőt nyomban elvette feleségül. Ahogy az elsőt, úgy a másodikat." A tizenéves Margitka, a vele csaknem egykorú kislány, fiút szült neki, de törékeny szerelmük nem bírta ki a próbatételeket: a katonaidejét töltő férjhez hűtlen lesz; majd válásuk után új s újabb szeretők karján tovalibben. A kisfiút, Misikét jórészt a nagyszülők nevelik. Védás - az esetből mitsem tanulva - újra gyermekleányt választ: csakhamar falujabeli unokahúgát, Terikét vezeti oltárhoz, akivel aztán húsz évig együtt marad, anélkül, hogy valaha is összecsiszolódnának. Két fiukat - Attilát, Misit - úgy-ahogy felnevelik, de házaséletük lélekromboló belháború lesz: az asszonyka nem érti-értékeli férje magasabb ambícióit, végül már testük sem felel egymás hívására... Benke László meglepő őszinteséggel analizálja tönkrement házasságait. Kereshetnénk, hol, miben, melyikük hibázott - de minek? Ötvenéves korára - mikor leginkább társra, támaszra szorult volna - magára maradt. Sebeire gyógyírt most is a Természetben keresett - horgászni járt a Dunára. Távol az emberi világ zajától, az üres fecsegésektől - gönyörködött a méltóságteljesen hömpölygő folyóban, a fészküket építő vadkacsákban...

Aztán jöttek az új szerelmek. Az ősz hajú, de fiatalosan karcsú, intelligens tanárnő, Jutka, ugyancsak érzékei számára keresett partnert, független magányát fel nem adta volna semmiért, senkiért. S aztán Anna - Jutka mellett, vele párhuzamosan - a tüdőgondozóban felelősségteljes munkát végző orvosnő, három nagyfiát egyedül nevelő asszony, aki szerette volna megkötözni őt, de mert nem sikerült, végleg kiadta útját. Így hát Védás ismét magára maradt... Ő, aki becsülettel végigdolgozta életét, aki három fiút, úgy-ahogy, mégiscsak felnevelt, most munka és pénz nélkül, családtalanul járja az utcát. A regény azzal zárul, hogy a reménye-vesztett Védás a milleniumi fényözön sokadalmában bolyongva betér egy városligeti kocsmába, ahol keservében a sárga földig leissza magát. "Az éjszakában olyan megsemmisülve, szétvetett karokkal feküdt a földön, mint a megfeszített."

Ezzel véget is érhetne a szomorú történet, ha az író - rátalálván az utcán fekvő regénybeli alteregójára - nem karolná fel őt, s vezetné el az időközben elaggott Szultán papa villájába. Ott aztán elbeszélget Szultán papával az emberi szenvedésről, a hajléktalanok helyzetéről, a munkanélküliekről, akik lám, végső reménytelenségükben mind idejutnak; s akik iránt az emberi társadalomban az együttérzés - a részvét - a szánalom minimumát sem lehet felfedezni. Egyetlen gazdag sem hajol le segítőkészen hozzájuk - de lehet-e ennyi nyomorúságon egyáltalán segíteni? Szultán papa - most is, mint mindig, bizakodó: "Ha ezerszer elesik is az ember, akkor is feltámadunk!" Igen, de mikor és hogyan? - e kérdésre nincs válasz Benke László szerint (sem). Az élet azonban mindig megy tovább, s mindig új reményt kínál...

A regény lezáratlan marad. Képzelhetünk hozzá happy endet, avagy tragikus végkifejletet. Az író bízik benne: az ő sorsának is lesz még folytatása, s talán a társadalom is kikerül majd a mélypontról.

(Hét Krajcár Kiadó 2003.)

A Batthyány Strattman László Idősek Akadémiájának alapítója és köztisztelettől övezett állandó előadója, dr. Iván László gerontológus professzor e szavakkal ajánlja az olvasók figyelmébe Benke László könyvét: "üzenet lélektől lélekig, öregekről és fiatalokról, a jövendő idősödőinek, istenhívőknek és hitetleneknek, szegényeknek és gazdagoknak, a várakozóknak és az elköszönőknek, kicsiknek és nagyoknak, hazaszeretőknek és világpolgároknak, egyszóval élőknek és holtaknak".

A könyv egyszerre olvasható mélyen lírai, személyes vallomásként és hiteles, aprólékos, pontos tájékoztatást adó szociográfikus munkaként. Az író saját legbenső, legrejtettebb érzéseit fedi fel előttünk édesanyja halála kapcsán, ugyanakkor élményszerű kórképet rajzol az idősek otthonainak hazai hálózatáról. (A terep Somogy megye, de országszerte nagyjából hasonló a kép.) Lelkiismeretfurdalás gyötri amiatt, hogy "tudós" bátyjával (aki az egyik vidéki nagyvárosban háromszobás lakásában egyedül él) nem tudtak más megoldást találni, minthogy "beadják" idős édesanyjukat a kaposvári Pannon Mentő Kht. szociális otthonába. Hiszen mindkettejük családja szétesett, nem volt, aki az édesanyáról gondoskodni tudott volna. Ugyanakkor megkönnyebbült szívvel gondol arra, hogy a mama mégis a saját otthonában tölthette utolsó idejét, köszönhetően fia egykori feleségének, aki saját anyja gondozása mellett elvállalta volt anyósáét is. Ott halhatott meg, ahová sóvárogva visszavágyott, fia szeretetét érezve, aki vigasztalóan ott volt ágya melett: "Itt vagyunk mindannyian... Jóska is, apánk is. Most itt vagyunk, aztán ott is együtt leszünk. /.../ Eljönnek mind, akiket szeretsz... unokáid, dédunokáid, barátaid, testvéreid, a nagyszülők..." A haldokló - mintha mindent megértett volna - csendben kilehelte lelkét. Fia megrendülten fogta le a szemét: "Milyen hirtelen leszállt az este! /.../ Köszönöm, édesanyám, hogy legalább utolsó óráidban Veled lehettem..." Ekkor döbbent rá arra: "Az élők nem nyugszanak. Mert hibát hibára halmozunk egymás ellen és magunk ellen. Széthullunk. Széthullik közösségünk, családunk, nemzetünk. Részeinkre hullunk mi magunk. És halálig teljes életre szomjazunk."

Mindössze három hónapot töltött az édesanya idegenben, de e három hónap elegendő volt mégis arra, hogy az író kívülről-belülről megismerje az öregotthonok életmódját, az oda kényszerült idősek lelki szenvedéseit. El-elbeszélgetett a lakótársakkal, a szomszédos szobák lakóival, s rádöbbent, milyen mérhetetlenül kiszolgáltatottak az itt élők, főként pénztelenségük miatt. Kis nyugdíjukból éppen csak a térítési díjra futja (vagy még arra sem), és semmi nem marad arra, hogy kissé elviselhetőbbé, változatosabbá tegyék mindennapjaikat. Többségük a szeretethiányos léttől is fuldokol, családjuk-gyermekeik nemigen akarnak tudni róluk.

Benke László több intézményt is felkeresve, jót is, rosszat is tapasztal, s végül leszűri a mindenütt érvényes tanulságot: a "túl mohó" (lakásra éhes) fiatalok idejekorán megfosztják idős szüleiket otthonuktól, akik az öregotthonban ételt-italt, gyógyszert, ápolást megkapnak ugyan, de az "idegenek" között, szeretetre éhezve boldogtalanul vergődnek. A "szomorú, vigaszra szomjazó lelkek" csak Isten kegyelmében reménykedhetnek, hiszen a legkedvesebb családtagok hiányát, odafigyelő jelenlétét senki és semmi nem pótolhatja. Az otthonban - bár társaságban vannak - önnön magányuk foglyai, ezért többnyire atomizálódnak az itteni közösségek is.

A megható, érzelmileg telített leírások (egy-egy gondozott sorstörténete, az együttélés problémáinak feltárása stb.) a szárazabb, adatközlő, tárgyias részletekkel váltakoznak - ez teszi a kötetet szociográfikusan is hitelessé. A közhasznú társaságok és betéti társaságok (kht., bt.) formájában működtetett otthonokba a módosabb öregek jönnek. Nekik esetleg ún. apartmanra is telik, zsebpénzük is marad a nyugdíjukból. Itt szépen felszerelt, olykor luxusholmikkal is ellátott közösségi helyiségek (társalgó, TV-szoba stb.) vannak, rehabilitációs nővérek, mentálhigiénés csoportok gondoskodnak testi-lelki egészségükről - a családot azonban ez sem pótolja. Kaposvár zöldövezetében a Liget Otthon Kht. olyan, mint "egy nagy család" otthona, csodálatos parkban, kényelmes, korszerű, ízlésesen berendezett lakrészekkel, a személyzet valóban szívvel-lélekkel végzi munkáját. Az igazgatónő mégis úgy véli: ha az állam szakmának tekintené az otthoni ápolást, s elfogadható bért fizetne a szociális gondozóknak, talán könnyebben meg lehetne oldani az idősek házi ellátását, hasonlóan ahhoz, ahogy azt Európa fejlettebb országaiban teszik.

Az író maga is úgy látja: a társadalomnak nem egyszerűen "gondoskodnia" kell/ene/ az öregekről, hanem az otthoni ellátáshoz-ápoláshoz szükséges segítséget kell/ene/ megadnia a családok számára. Ehhez persze a mai családok szemléletének is meg kell/ene/ változnia, felismerve, hogy ők maguk is felelősek öregeik sorsáért. "Miféle anyák-apák-gyerekek-unokák vagyunk, hogy eláruljuk testvérünket, apánkat, anyánkat, nagyszülőnket - pénzért, lakásért, hatalomért, túl drágán vett nyugalmunkért?" A fogyasztói társadalom lélektelensége, erkölcstelensége, képmutató álságossága, amely az utóbbi tíz évben kialakult köröttünk, még inkább rontott az eddig is rossz helyzeten: felerősítette az időskorúak kirekesztődés-, illetve fölöslegesség-tudatának rögzülését. A csalódott, elfásult, beteg időseknek elsősorban pszichés ápolásra, megértő szeretetre volna szükségük, aminek biztosításában az egyházakra várna a főszerep.

Vonzó és követendő például állítja az író a Kaposvár-Dombóvár között félúton gyönyörűen kiépített Őszi Napfény Otthont, amely a Mosdósi Tüdő- és Szívkórház része, s amelyet 2002 nyarától a Református Egyház működtet (bár fenntartója továbbra is a Somogy megyei Önkormányzat). Az igazgató főorvos, dr. Gyurkovits Kálmán professzor valamikor a Bethesda kórházban dolgozott és szerzett tapasztalatot a betegek lelki gondozásában. A kórház főprofilja a krónikus betegellátás. "Aki ide bekerül, jó helyre jön, szép környezetbe érkezik, kényelmes helyen, szakképzett, gondoskodó emberek veszik körül. Aki tevékeny volt saját otthonában, az itt is elfoglalhatja magát." Az itt lakók természetes emberi életet élnek, nem kell "ápoltaknak" érezniök magukat. Az öregek nincsenek egyedül, hiszen a Tüdő- és Szívkórház betegei, a gyermekosztály kisebb és nagyobb gyerekei ugyanabban a csodálatos parkban sétálnak, hancúroznak, hallgatják a madárdalt, gyönyörködnek a pávákban, a virágokban, a természet pompájában, élvezik a váltakozó évszakok kínálta örömöket (úszás, szánkózás, hógolyózás, séta stb.). A mosdósi plébános már korábban is kijárt az elfekvő betegekhez (kis kápolna is van az intézményben), 2002 nyara óta pedig állandó lelkészük van, aki a keresztény ökumenikus szellemiség jegyében végzi a lelki gondozást, bármilyen vallású legyen is a rászoruló. Az orvosok a holisztikus egészségügyi szemlélet alapján gyógyítanak, azaz testi-lelki egységben szemlélve kezelik betegeiket.

A könyv végén "magyarságtörténeti" áttekintést kapunk a jelenkor gondjainak megértéséhez (kevés a gyerek, sok az öreg: elfogyunk). Hiszen már az első világháború óta kong a vészharang: pusztul a nemzet! Fülep Lajos, majd Illyés Gyula már a húszas-harmincas években felhívta a figyelmet az elöregedés katasztrofális következményeire. Kiss Géza Ormánság című könyvében 1937-ben le is írta: "halálra ítélt nép vagyunk". A negyvenes években Kodolányi a Süllyedő világ című szociográfikus jegyzetében rajzolt megrendítő képet Baranya megye elnéptelenedéséről. Fekete Gyula a hetvenes években próbált felrázni bennünket (Éljünk magunknak?). Varga Domokos egész életében a népességfogyás ellen, a családok fennmaradásáért küzdött (maga is példát mutatva a nagycsalád mintaéletére hét gyermekével és huszonhét unokájával). Gergely Mihály Röpirat az öngyilkosságról című megrázó könyve már a hatvanas-hetvenes évek fordulóján arra figyelmeztetett: önpusztító nép lettünk, az alkoholizmus, öngyilkosság "ragályos betegségében" szenvedünk. Az utóbbi évtizedekben pedig egész országrészek "elcigányosodása", most meg már a munkanélkülivé vált tömegek lezüllése is fenyeget. Ha nem sikerül a kultúrába beemelni ezeket a rétegeket, ha nem tudjuk rászorítani-ránevelni őket az öntevékeny életre, akkor menthetetlenül elnyeli őket az iszákosság, a szegénység, a lelki restség, s ezzel még inkább fokozódik a társadalom lepusztultsága, magatehetetlenné válása.

A zárófejezetben az író dr. Iván László professzor "nemzetmentő" programját ismerteti tömören (Kincsesbányaként kellene élnünk). A nagytudású, nagytapasztalatú, immár 70 éves professzor Ne féljünk az öregedéstől című könyvében, valamint az Idősek Akadémiáján tartott előadássorozatában arra hívja fel figyelmünket, hogy egy társadalom mentális egészségét a társasság, a nemzedékek közötti helyes és ésszerű munkamegosztás, a terhek kölcsönös - és önkéntes! - viselése biztosítja. Ezért fontosnak tartja a társas együttlét jó megszervezését idős korban is (nyugdíjas klubok, családias otthonok kialakítása, közös programok, kirándulások szervezése stb.). Az államnak intenzívebben kell(ene) támogatnia az egyházak karitatív munkáját, az öntevékeny civil szervezetek létrehozását. Ugyanakkor ne feledjük: a humanitárius szolgáltatások csupán enyhíthetik, de meg nem oldhatják gondjainkat, nem tudják egészében átvállalni a családoktól a felelősséget az idősek-fiatalok problémáinak rendezésében.

Benke László szépen megírt, mélyen megható, ugyanakkor a tényekkel felrázó könyve még időben szól hozzánk: rendezzük át életünket, az egymás iránti felelősség jegyében éljenek együtt öregek és fiatalok - csak akkor tudunk egészséges, virágzó országot teremteni, csak akkor élhetünk európaiságunk előnyeivel, ha erre önerőnkből képesek vagyunk!

* * *

Benke László egész életútja, írói látásmódjának csiszolódása, fokozatos elmélyülése a bizonyíték arra, hogy egy adott közösségen belül folyó "szellemi nevelés" valóban hozzájárul(hat) az ún. "kollektív individuum" kialakulásához. Önszmélése első pillanatától fogva - jórészt Tamásinak köszönhetően - Benke László közösségi értékrendben gondolkodott; gondolkodik ma is. Személyes életproblémáit is a társadalmiság felől közelíti/éli meg. Ezért lehetnek művei "kor-dokumentumok", ugyanakkor mégsem szimpla szciográfiák, hanem magas szintű műalkotások.

Az OMK "neveltjei" közül ő emelkedett szellemileg a legmagasabbra, s az irodalmi közélet egyik fontos alakítója lett. Példája mutatja: ha egy tehetséges fiatal a kellő időben megkapja azt az intellektuális irányítást, amely a benne szunnyadó szellemi erők kibontását segíti, akkor - legyen bármily mostoha is hozzá a sors - áttöri az őt leszorító kordont. És végül az őt küldő társadalmi közeg "reprezentánsa" lesz, amint azt valaha Kassák, majd nyomában Tamási elgondolta. Hírt ad a jövendő koroknak azokról az életproblémákról, amelyekkel - adott időszakban - a közösség egésze vívódott.