A honfoglaló magyarság az írást ismerte, de a könyvet nem. Írása, a négyszögletűre faragott fapálcára, később - ritkán - fagerendára vagy kőbe vésett rovásírás, alkalmas volt üzenetek közvetítésére (olyasféle levelekre, mint amilyent a tatár kán írt IV. Béla királynak), számadások följegyzésére, emlékszerű feliratok készítésére, de hosszabb szövegek maradandó fönntartására, terjesztésére nem. Ilyesmire nem is volt szüksége. Műveltsége szóbeli, följegyzésre méltó irodalma éppen úgy nem volt, mint olvasóközönsége. Történelme szájhagyomány, irodalma énekek; vallásában nem használt írott szövegeket, írásban rögzített szertartásokat.

A magyarság első találkozását a könyvvel a pusztító, zsákmányoló katona magatartása jellemezte; a rá nézve érthetetlen és értéktelen anyag mellőzése vagy éppen elpusztítása a feldúlt, fölégetett kolostorokban, templomokban, amint ezt a kalandozó magyarokról a külföldi krónikákban olvassuk. Mert nem mindig volt olyan szerencséjük a szerzeteseknek, mint Sankt Gallenben, hogy könyveiket és magukat idejekorán biztonságba tudták helyezni a félelmetes ellenség elől.

Miként a legtöbb európai nép, a könyvet a magyarság is a keresztény vallás és műveltség befogadásával ismerte meg. Mert a könyvek, a bennük foglalt szövegek jelentették a legnagyobb értéket, ami az ókori művelt világ egészét magában foglaló római birodalom hagyatékából legalább töredékesen fönnmaradt. Ezt a műveltséget a keresztény egyház őrizte meg és hagyományozta át az új európai népekre.

Nagy szerencséje volta nyugati világnak, hogy olyan vallás vált benne uralkodóvá, amelynek lényegéhez tartoztak az írásban őrzött szent könyvek, a különböző szélsőséges irányzatok (eretnekségek) ellen folytatott harcokban kialakult és még a tiszta, klasszikus latin nyelven írt teológiai irodalom és az írásosan szabályozott szertartások. Mindez megkövetelte ugyanis az írás-olvasás oktatását, a műveltség egységes nyelvének megőrzését a szövegeknek állandó átmásolással való fenntartását és terjesztés, tehát az iskolázást és a könyvek készítését, használatát és ezzel könyvtárak létesítését. Legalábbis egy szűk társadalmi réteg, a papság részéről egy olyan, sok évszázadon át tartó korszakban, amikor a társadalom túlnyomóan nagy, világi része tudni sem volt hajlandó a könyv, az írás, az iskolázás értékéről. Hosszú fejlődés vezetett csak el oda, amíg az írásbeliség szélesebb körű alkalmazása lassanként kitermelte a világi írástudó réteget, az értelmiséget, az írni-olvasni tudás szükségességének általános fölismerését.

Egyházi könyvtárak sűrű hálózata lepte el tehát a középkori Európát, de ezek a könyvtárak a mi fogalmainkhoz képest nagyon kicsik voltak. Ha valakinek 10-20 könyve volt, az már gazdag magánkönyvtárat jelentett. Kolostoroknak, székesegyházaknak is csak ritkán volt 100-200 kötetnél nagyobb könyvtáruk. Az 1000 kötetnél nagyobb könyvtár egészen kivételes: egy-egy különlegesen gazdag kolostorban (Sankt Gallen, Fulda, Reichenau stb.), a párizsi Sorbonne-on, a középkor végén néhány itáliai fejedelmi udvarban, a Vatikánban, meg a Corvinában.

A könyvtáraknak ez a kis terjedelme természetesen következett a könyvek akkori előállításának módjából. A könyvnyomtatás feltalálása előtt minden egyes darabot egyéni munkával, kézzel kellett írni és esetleg díszíteni. Egy-egy nagyobb kódex leírásához pedig egy vagy főbb másoló hónapokig - különlegesen díszesek elkészítéséhez évekig - tartó munkájára volt szükség. A kódexek készítése - a XIII. század óta kialakuló párizsi egyetemi, majd az itáliai reneszánsz könyvmásoló műhelyek kialakulása előtt magukban a könyvtárakban történt. A kódexek korában tehát a könyv létrehozásának (esetleg a mű megírásának is), őrzésének és használatának a helye ugyanott volt; az író, másoló, a könyvtáros és olvasó ugyanannak az intézménynek, kolostornak, káptalannak tagjai közül került ki, sőt még a könyv anyagául szolgáló pergament, az íráshoz, díszítéshez szükséges eszközöket, festéket is ott állították elő, a könyvet ott kötötték be. A könyvtár tehát egyúttal a könyvet létrehozó intézmény is volt, egészen addig, amíg a könyvnyomtatás feltalálásával el nem válik egymástól a könyvkészítés és a könyvhasználat.

Ebbe az általános európai könyvkultúrába kapcsolódott be a magyarság. Sajnos a kódexek világának magyarországi képét sokkal nehezebb feladat megrajzolni, mint más, szerencsésebb országokét, a könyvanyag óriási méretű pusztulása miatt. Először a tatárjárás dúlta szét az ország területének nagyobb részét, azután a török háborúk, a hódoltság másfél évszázada pusztította a középkori kultúra alkotásait. Ami ránk maradt, csak töredék. Töredék maradt meg a kódexekből, a könyvekre vonatkozó forrásokból is. Ezért szórványos emlékekből, adatokból kell rekonstruálnunk az egykori élő valóságot. Az élet színes gazdagsága helyett csak a fő vonásokat tudjuk fölvázolni. Olyan munka ez, mint mikor a régész alapfalakból, faragott maradványokból próbálja megrajzolni az egykori pompás épületek képét, figyelembe véve az Európa más részeiben épen megmaradt emlékeket.

A magyarság bekapcsolódása az európai könyvkultúrába a X. század végén kezdődött, a térítő papok megjelenésével. Hogy ez a bekapcsolódás olyan meglepően gyors és maradéktalan volt - két közben kitört pogánylázadás ellenére is -, az két tényezőnek tulajdonítható. Az egyik az, hogy a keletről jött magyarság életformája, kultúrája egyáltalán nem volt olyan alacsony, mint "a magyarok nyilaitól" ("a sagittis Ungarorum...") rettegő krónikások szavai alapján a köztudatban meghonosult. Nem sokkal maradt el az akkori európai kultúrától, csak más természetű, más jellegű volt. A másik körülmény az, hogy a honfoglaló magyarság már részben keresztény lakosságot talált új hazájában, és kalandozó vállalkozásaiból is szép számmal hozott magával keresztény foglyokat. A könyv tehát már itthon sem lehetett teljesen ismeretlen valami, ha nem is sokkal több, mint a meghódított népelemek közt működő keresztény papok misekönyvei.

Könyveket hoztak magukkal természetesen a külföldről jött térítő papok Géza fejedelem quedlinburgi egyezménye (973), főleg pedig fiának, Istvánnak trónra lépte után. De a könyvek itthoni készítésének is nagyon korán meg kellett kezdődnie, mert hamarosan sok könyvre lett szükség, és nagyobb számú könyvnek külföldről való behozataláról, könyvkereskedelemről szó sem lehetett. Szükségessé vált a könyv mindenekelőtt azért, mert minél előbb ki kellett képezni a magyar anyanyelvű papságot. Hiszen sem a térítés, sem a vallásos élet fenntartása nem volt elképzelhető a nép nyelvét értő papság nélkül. Ezért a megszervezett püspökségek központjában és a megalapított kolostorokban meg kellett kezdeni az iskoláztatást, amihez könyvre volt szükség, s ehhez külföldről csak a másolati alappéldányokat lehetett kölcsönkérni vagy ajándékként megkapni. Konkrét adatunk is van ilyesmire: ránk maradt 1008-ból Bonipert pécsi püspök levele, amelyben Fulbert chartres-i püspöktől kéri, küldjön el neki egy Priscianus-kötetet, a középkori latintanításnak ezt a fontos kézikönyvét.

Nagy mennyiségű könyvre, a miséhez szükséges legfontosabbakra volt szükség a templomokban is, s azok sem készülhettek máshol, mint a püspöki székhelyeken, ahol könyvkészítő műhelyeket kellett berendezni. Szent István második törvénykönyve ugyanis úgy intézkedett, hogy minden tíz falu közösen építsen templomot, fölszerelésüket a király vállalja, de a könyvekről a püspökök gondoskodjanak. Ezt a rendelkezést utóbb Szent László törvénye is megismételte.

A könyv tehát már a X. század vége óta elfoglalja a helyét a magyar művelődésben. De ez még magában nem jelentette volna a könyvtárnak mint intézménynek a meghonosodását is. Mert hiszen még a székesegyházaknak is csak a szertartásokhoz használt kis számú, a püspöki székhelyek iskoláinak az olvasástanítást és papképzést szolgáló pár könyve is csak meghatározott célokat szolgáló egyes darabok voltak, de nem könyvtár. Néhány teológiai tartalmú könyve, tehát "magánkönyvtára" legfeljebb Szent Gellért csanádi püspöknek lehetett, aki magyarországi működése idején írta reánk maradt Deliberatióját (Megfontolás) és talán még más munkákat is. Föltehető, hogy ezek írása közben más könyveket is használt, más könyvek is voltak birtokában, melyek vértanúsága után is ott maradhattak püspöki székhelyén. De más püspökségek esetében ilyesmiről alig lehetett szó. Székesegyházi, illetve káptalani könyvtárak csak lassanként alakulhattak ki egy-egy püspök, kanonok birtokából kivételesen hátramaradt kódexekből. Így hozhatott magával könyveket az a 24 verduni kanonok, aki a XI. század húszas éveiben városuk pusztulása miatt Magyarországra menekült.

Nem gondolhatunk királyi könyvtár létesítésére sem a XI. században Magyarországon. Ilyesmit föltételezni anakronizmus volna. Bár elfogadhatjuk a közel egykorú Szent István-legenda állítását, hogy István gyermekkorában bizonyos iskolázásban részesült, mindenesetre tisztában volt az írásnak, a könyvnek az elröpülő szóval szemben maradandó értékével. Ezért íratta - bizonyára személyes irányítása alatt - az Intelmeket Imre fia számára, amely így az első Magyarországon keletkezett, írásban rögzített irodalmi alkotás volt. Ehhez járult együttvéve is alig néhány lapot kitevő két törvénykönyve. Más írásmű nemigen lehetett királyi székhelyén.

Könyvtárak Magyarországon először, már a XI. században, a Benedek-rendi szerzetesek kolostoraiban keletkeztek. Ezeknek a bencés kolostoroknak a száma az idők folyamán, az Árpádok korában mintegy százra emelkedett, de legnagyobb részük egészen kis nemzetségi monostor volt, ahol csak a legszükségesebb könyvek meglétével számolhatunk. Ha az I. Endre király alapította tihanyi kolostor 1055-ben írott alapítólevelének hátlapjára később, de még a XI. században odakerült följegyzést könyvleltárnak tekintjük, akkor ott sem volna több, mint 2 misekönyv, 1 nocturnale (az éjszakai zsolozsmázáshoz való könyv és 2 graduále (a mise énekelt részeit tartalmazó szerkönyv). Valószínű azonban, hogy ez a följegyzés csak a szerkönyvekre vonatkozik, mert a bencés Regula előírásai szerint olvasmányos anyagnak is kellett mindenhol lennie, így magának a Regulának, a rendi szabályoknak is.

Teljes könyvleltárunk a század végéről, 1093 tájáról van, a legfontosabb magyar bencés kolostorból, Pannonhalmáról. Teljes vagyonleltár ez, amelyben a könyvek is kötetenként föl vannak sorolva. Összesen 80 kötet. De figyelembe véve azt, hogy a középkori kódexek többségében nem egy, hanem több művet másoltak egybe, a 80 kötet mintegy 250 művet tartalmazhatott. Minthogy pedig itt nem könyvtári katalógussal, hanem vagyonleltárral van dolgunk, a jegyzékből mindig csak a kötet első vagy a legnagyobb terjedelmű darabjáról kapunk tájékoztatást. Mégis, a leltár alkalmas arra, hogy belőle képet kapjunk a pannonhalmi könyvtár értékéről, egybevethessük más egykorú külföldi bencés könyvtárakról fennmaradt adatokkal.

A 80 tételnek több mint a fele, 43 darab, liturgikus munka. Ez az arány megfelelt a korabeli bencés reformmozgalom egyik célkitűzésének, hogy tudniillik az istentiszteletet minél nagyobb pompával végezzék. A fennmaradó többi 37 tétel közt hiánytalanul megtalálhatók a rendi szabályokban előírt közös olvasmányhoz (collatio) szükséges könyvek: 3 homíliás (szentbeszédeket tartalmazó) könyv, 2 passionale (vértanúk és más szentek élete), Cassianus Collationesa, Szent Benedek Regulája 2 példányban és egy supra regulam, ami valószínűleg anianei Szent Benedek Regula-magyarázatával azonos.

A közös olvasmányokon kívül azonban a bencés Regula naponta egyéni olvasást is előírt. Az ehhez szükséges könyveket minden évben nagyböjt elején ünnepélyesen osztotta ki társai közt a könyvek kezelésével megbízott szerzetes, a custos. Ilyen egyéni olvasmányokhoz való teológiai anyag Pannonhalmán: különböző szentírási könyvek, ókori egyházatyák - főleg a bencés szellem megalapozásában nagy szerepet játszó Nagy Szent Gergely pápa - munkái, a kolostor névadójának, Szent Mártonnak életrajza Sulpitius Severustól, Sevillai Izidor nagyon elterjedt enciklopédikus munkája, az Etymologiarum liber, több neves szerző a Karoling-korból, így Amalarius, Paschasius. X-XI. századi szerző teológiai munkájával nem találkozunk a jegyzékben, de az is bizonyos, hogy ez a korszak a teológia terén kevés jelentős munkát produkált. Az újabb munkák pedig 1093-ig nemigen érkezhettek meg Pannonhalmára.

Tartalmi szempontból a jegyzék harmadik csoportja a világi irodalom. Ennek száma nem nagy. Nyilvánvalóan az iskolai oktatás céljait szolgálta a klasszikus ókori Cicero-, Lucanus-, 2 Donatus- és 3 Cato-mű.

A leltár tételeinek csoportosítása, sorrendje alkalmas arra is, hogy belőle következtetéseket vonjunk le a könyvek elhelyezésére, a könyvtár belső rendjére vonatkozólag. A legértékesebb, sokszor kincsszámba menő liturgikus könyvek az arany-ezüst egyházi fölszerelés közt szerepelnek, köztük a Bibliotheca, ami nem más, mint az akkori szokás szerint a mise olvasmányaihoz használt teljes Biblia. Ezek bizonyára lezárt ládában voltak a sekrestyében vagy a templomnak a papság részére fenntartott részében, a szentélyben (chorus). Ugyanitt lehettek a mindennapi használatra szánt többi szerkönyvek, de már inkább szekrényben vagy pulton. Itt lehettek a közös olvasmányhoz használt könyvek is, mert az akkor még csekély számú szerzetesnek valószínűleg nem volt külön káptalanterme, ahol a nagyobb kolostorokban a "collatio" folyt. Az egyéni olvasmányok anyaga (mindössze 13 darab) volt a tulajdonképpeni könyvtár. Ezeknek az őrzésére elég volt egy elzárt falifülke a keresztfolyosón. (Egy ilyen fülke elő is került nem is olyan régen Pannonhalmán, nem messze a templom bejáratától.) A negyedik csoportnak, a növendékek tanításához használt könyveknek a kolostori iskolában kellett lenniük. Mert iskola kezdettől fogva volt Pannonhalmán. Erre nemcsak a fönnálló szükségletből következtethetünk, hanem adatunk is van rá: az első magyar szerzőtől származó irodalmi alkotás, Szent Zoerárd és Benedek legendájának a szerzője, Mór pécsi püspök maga írja munkájának bevezetésében, hogy ő egykor a rendben iskolás fiú, "puer scholaris" volt.

Alapjában véve tehát a pannonhalmi kolostornak a XI. század végén a bencések akkori céljainak megfelelő, jól megválogatott, tudatosan kialakított könyvgyűjteménye volt. Hogy a könyvtár méretei kicsik, az természetesen következett egyrészt a szerzetesek csekély számából, másrészt abból, hogy a XI. század egyáltalán nem volt a nyugodt szerzetesi élet kora, ahol a világ zajától távol csöndes könyvmásolással lehetett foglalkozni, hanem még tele politikai harcokkal, pogánylázadásokkal, a térítő munkában való jelentékeny elfoglaltsággal.

A pannonhalmi mellett nevezetes bencés kolostor volt már a XI. század eleje óta a bakonybéli is, ahol Szent Gellért püspökségre emelése előtt sokáig tartózkodott, és ahol a legenda szerint irodalmi munkásságot fejtett ki. A kolostor 1086-ra datált összeírásában a kincsek közt 3 evangéliumoskönyv (egy arany-, kettő ezüstbetűkkel) és 83 csak számmal megadott kötet szerepel. Maga az eredeti összeírás nem maradt fönn, de ezek az adatok egy oklevélnek a XII. század első feléből származó hiteles első felében olvashatók. Az aranybetűs evangéliumoskönyv valószínűleg azonos azzal a kódexszel, amelyről egy 1508-ból való leltár azt írja, hogy "amint mondják", István király feleségéé volt, tehát Gizella királyné adományaként került - bizonyára még az alapításkor - a kolostor birtokába, és amelyről ez a jegyzék megemlíti, hogy ebbe voltak belemásolva a kolostor kiváltságlevelei.

A XI. század elején alapított nevezetes, gazdag bencés kolostor volt a pécsváradi is. Ennek a XIII. század elején készített hamis alapítólevelében is találunk könyveket, összesen 35 kötetet: 28 liturgikus könyv,1 kétkötetes, teljes Biblia (Bibliotheca), 2 Regula, 2 bibliamagyarázat és 1 homíliás könyv. Mint láttuk Pannonhalma esetében, a Biblia is liturgikus könyvként volt használatos, a homíliák pedig a misén elhangzott szentbeszédek. Tehát a jegyzék nem szól a tulajdonképpeni könyvtárról, sem pedig az iskola könyveiről; csak az istentisztelet könyvei. Ilyen tekintetben nem sokkal marad el a pannonhalmi jegyzéktől, amihez meglehetősen hasonló is. Ezért föltehető, hogy a hamis oklevél készítéséhez egy XI. századi hitelesjegyzéket használtak föl, amely azonban csak a templomi fölszerelésre terjedt ki, vagy csak ezt a részt vette át a XIII. századi oklevélíró.

A XII. századból sajnálatos módon egyetlen könyvjegyzék sem maradt ránk, így tehát e kor egyébként gyors kulturális fejlődésének könyvtári vonatkozásairól kevésbé vagyunk tájékozottak, mint az előzőről.

A XII. századi kulturális élet fejlődését elősegítette a korábbi évszázadhoz képest nyugodtabb bel- és külpolitikai helyzet, magyar diákok tanulása a párizsi egyetemen, a Nyugatnál egyelőre még sokkal fejlettebb kultúrájú, az eredeti római hagyományokat folytató Bizánccal való szorosabb kapcsolatok, az írásbeliség erősebb térfoglalása, új szerzetesrendek megtelepedése. Hogy a fejlődés a könyvek elterjedése terén is jelentős lehetett, arra mégis számos elszórt, töredékes adatból következtethetünk.

Mindenekelőtt ott áll a XI-XII. század fordulóján a korai magyar könyvtörténet rendkívül érdekes királyi alakja, Könyves Kálmán. A királyi jelzők nagy változatosságában hazánkban és külföldön találunk ilyeneket: Nagy, Szent, Merész, Hódító, Harcias, Oroszlánszívű, Szép, Rettegett. De sok gúnyos jelzőt is is: Kopasz, Kövér, Földnélküli. Olyan királya azonban, akinek jelzője a "Könyves", csak a magyarnak van. Ez a krónikáinkban olyan visszataszítónak rajzolt, de tetteiben olyan nagy király, Kálmán.

Benne van ebben a jelzőben az írástól még annyira idegen, a könyvet valami misztikus, papi eszköznek tekintő magyar világi társadalom csodálattal vegyes idegenkedése attól a királytól, aki nem a kardot, hanem a könyvet forgatja. Talán ez is a krónikás hagyomány rosszallását fejezi ki a harcos lovagkirály, László imponáló alakja után a trónon következő bölcs, de púpos, gyönge fizikumú uralkodót illetően; könyves király ő, nem kardos. Másrészt föltűnő a könyves király akkor, amikor az írásbeliség XI. századi, XII. század eleji hanyatlásának idején még oklevél is alig van. De akárhogy, pozitív vagy negatív formában fogjuk is föl a "könyves" jelzőt, a korai magyar könyvtörténetnek szép és jellemző vonása.

Jellemző az is, hogy a krónikák azzal a megjegyzéssel közlik Kálmán "könyvességét", hogy eredetileg a papi pályára szánták, váradi püspök volt, de később mégis, a pápa fölmentésével, ő foglalta el a trónt. Püspöki múltjának az emléke tehát a könyvolvasás, tulajdonképpen a könyvből való zsolozsmázás: "A magyaroktól Cunues Calman-nak neveztetett azért, mert könyveket bírt, amelyekből mint püspök a zsolozsmát (»horas canonicas«) végezte."

Püspöki múltja azonban ennél többre is mutat. Papi képzése során könyvekből is tanult, sőt műveltsége ezen a téren nem is lehetett csekély. II. Orbán pápa ugyanis 1096-ban hozzá intézett levelében azt írja, hogy a Magyarországon járt Odilo Saint-Gilles-i apát beszámolójából értesült róla: Kálmán király nemcsak a világi dolgokban tevékenykedik kiválóan, hanem képzett az egyházi irodalomban, főleg pedig az egyházjog területén nagy tudású. Így tehát kétségtelenül voltak egyházjogi könyvei is. Megvolt a birtokában a Hartwik-féle Szent István-legenda is, mert a szerző ennek a legendának a bevezetésében világosan megmondja, hogy művét Kálmán király parancsára állította össze, és hogy "művecskéjét" - mint szerénykedve nevezi - a király kezébe adja, sőt föltételezi, hogy a király olvasni is fogja ("cum legeritis"). További konkrét adataink könyveiről nincsenek, de bizonyosan megvoltak birtokában Szent István, Szent László és a maga törvényeinek szövegei. Ugyancsak föltételezhető, hogy nem hiányoztak onnan az ő uralkodása idejében írt Szent Imre-legenda, Szent Gellért kisebb legendája, sőt ott lehetett a legrégibb magyar krónika, az úgynevezett ősgesta is.

Mindössze néhány kötet könyv ez, mégis középkori viszonylatban ez már könyvtár, az első királyi könyvtár. Magyarországon, még akkor is, ha Kálmán király utáni fönnmaradását, fejlesztését nem is tételezhetjük föl. Ezért talán helyesebb nem is királyi könyvtárról beszélni, hanem a király könyvtáráról. Már csak azért sem maradhatott fönn a király könyvtára a következő időkben, mert a XII. században még állandó királyi székhely sem volt. De állandósuló, folyamatosan fönnálló királyi könyvtárról fejlettebb külföldi államokban sem volt szó még ekkor.

Ami a kolostori könyvtárakat illeti, a XII. és a következő két évszázadból nem maradt ránk egyetlen könyvleltár sem. Mégis a kolostori könyvtárak jelentékeny fejlődésére következtethetünk néhány adatból. Ilyen adatot rögzített két neves görög teológus, Maximus és Damascenus műveinek Cerbanus-féle latin fordítása. Cerbanus ugyanis fordítását, amelynek görög eredetijét a pásztói kolostorban találta, Dávid pannonhalmi apátnak (1131-1150) ajánlotta, hogy használja föl a pannonhalmi iskola nagyszámú tanulójának oktatásához. Ez már magában is annak a bizonyítéka, hogy ott már az alsó foknál magasabb teológiai képzés folyt, és ennek megfelelő volt az iskola könyvanyaga is. Különlegesen fontos azonban az, hogy Cerbanus azt is írja, a pannonhalmi könyvtár bővelkedik az egyházatyák életében és mindenféle teológiai könyvben. Fél évszázad alatt tehát a pannonhalmi könyvtár jelentős fejlődésen ment át. Maximus és Damascenus görög műveinek pásztói megléte pedig az ottani bencés könyvtár ismeretéhez ad jellemző adatot.

Hogy a XII. századi magyarországi bencés kolostoroknak milyen pompás kódexei lehettek, azt az 1140 táján alapított, meglehetősen gazdag, iskolával is rendelkező csatári kolostor birtokából fönnmaradt kétkötetes, óriási méretű, rendkívül díszesen illuminált bibliáján láthatjuk. Ez a biblia természetesen a kolostor féltett kincsei közé tartozott, ezért másolták bele a legfontosabb okleveleket, úgy, mint Bakonybélben. Sajnos a nemzetségi monostor kegyura, Vid mester ezt a bibliát 1250 táján 27 és fél márkáért elzálogosította egy Farkas nevű vasvári zsidónál, s mivel a zálogot nem tudta kiváltani, a biblia ott maradt a kölcsönző kezében, aki valószínűleg Ausztriában értékesítette, mert a XV. századtól a legutóbbi időkig az admonti kolostor birtokában volt; ma Bécsben az Österreichische Nationalbibliothek egyik féltett kincse, ezért nevezte el az osztrák gyakorlat Admonti Bibliának, bár nem ott keletkezett, nem az volt első tulajdonosa, sem pedig nem jelenlegi birtokosa. A zálogba adó Vid mester kénytelen volt a kolostort két faluval kárpótolni. Így legalább fönnmaradt, nem úgy, mint a többi, mintegy 50, a XII. században alapított magyar bencés kolostor könyvei.

Ebben a században jelenik meg a bencések mellett két másik fontos szerzetesrend, a cisztercitáké (1142) és a premontreieké (1130). Az előbbiek ekkor még csak 2, a következő században még 14 kolostort létesítettek, az utóbbiak 2-t, illetve 24-et. Mindkettőnek életében fontos szerepet játszott a könyv, rendi szabályzatuk írta elő a szükséges könyvek minimális számát. Első kolostoraik ezeket a könyveket természetesen külföldről, az alapító, úgynevezett anyakolostorból hozták magukkal. A későbbiek nyilvánvalóan nagyobbrészt már Magyarországon készültek, esetleg külföldről kölcsönkapott alappéldányokról. Így hozták magukkal az első, Magyarországon letelepedett premontreiek Váradhegyfokra magából a főkolostorból, Prémontréból az előírásoknak megfelelően a szertartáskönyveket (misekönyvet, graduálét, antifonáriumot, lectionariumot), a kalendáriumot, 1 martirológiumot, a rendi szabályok 2 példányát és 1 "collectaneum"-ot, tehát valamilyen gyűjteményes kötetet.

Ilyen, ajándékként vagy másolás céljára kölcsönkapott könyvekről értesülünk egy XII. századi franciaországi könyvjegyzékből: a pontigni cisztercitákéból, amelyben egyes tételek mellett az a bejegyzés olvasható, hogy "in Ungaria" (Magyarországon). A pontigai kolostor magyarországi kapcsolatainak ismeretében valószínűnek látszik, hogy a Csanád megyei Egres volt az a magyar cisztercita kolostor, amely ezeket a kódexeket véglegesen vagy ideiglenesen megkapta onnan.

A szerzetesrendeken kívül a magyar világi papság képzésének fejlődésére és ezzel együtt könyvtulajdonának növekedésére következtethetünk abból, hogy személy szerint ismerünk már olyan magyar hallgatókat, akik a XII. században a párizsi egyetemen nyerték magasabb fokú képzésüket, és onnan bizonyára könyveket is hoztak haza magukkal. Ilyen volt a később olyan nevezetes szerepet játszó Lukács esztergomi érsek, akiről a kortárs Gualterius Mapes művében azt olvassuk, hogy Párizsban, művelt férfiúként ("bene literatum") ismerte meg. Szintén nagy műveltségű főpap a XII. századi Magyarországon Perugiai Bernát bolognai professzor, majd spalatói püspök, akire III. Béla fiának és utódjának, Imrének nevelését bízta. Őróla életrajzírója, Spalatói Tamás följegyezte, hogy sok jó, értékes könyve volt. Bernát püspök egy díszes Énekek Éneke-kommentárt, Willerannus művét, adományozta "Szent Adalbert"-nak, vagyis az esztergomi székesegyháznak. Ez a kódex ma is Esztergomban van.

Hogy egy-két ilyen kiemelkedően művelt főpapon kívül a papságnak, legalábbis a vezető rétegének birtokában már ott kellett lennie egy-két könyvnek, azt onnan tudjuk, hogy a Kálmán korában tartott esztergomi zsinat (1114) rendelkezése szerint minden főesperesnél kéznél kellett lennie az egyházi törvények gyűjteményének (Breviarium canonum).

Az egyes nagyobb templomokban is most már főbb szerkönyv meglétével számolhatunk, mint az előző században, ami föltételezi a könyvmásolás fokozódását is. Erről olvasunk egy 1156-i oklevélben, amely arról szól, hogy egy Eusidinus nevű ember a Bars megyei Baratkán Szent Márton tiszteletére templomot alapított, három oltárral és ezekhez három klerikussal. Ő gondoskodott a templom felszereléséről is, közte 4 szerkönyvről: missale, nocturnale, psalterium és graduale.

Van azután XII. századi könyvtártörténetünknek egy különös és még végleg nem tisztázott adata arról, hogy egy Adalbert nevű világi személy (a szakirodalom "Adalbert főúr"-ként emlegeti), akit II. Géza király Roger szicíliai királyhoz küldött követségbe, elutazása előtt végrendelkezett. Az 1153 táján készült végrendeletben az a kitétel szerepel, hogy halála esetére összes könyvét ("omnes libros, quos proprios habeo") a pannonhalmi monostorra hagyja. Az oklevél hitelessége vitatott, lehet, hogy csak a XIII. század elején készült hamisítvány. Mindenesetre, ha 1153-ban keletkezett, de még ha a XIII. század elején, akkor is különösnek tűnik, hogy Magyarországon világi embernek a tulajdonában már könyv, méghozzá több könyv is lett volna. Hacsak nem olyan esetről van szó, mint Kálmán királynál láttuk, hogy korábban papi pályára készült, utóbb mégis világi ember lett, s mint ilyen már nem sokat törődött a könyvekkel, amelyeknek végrendeletében nem tartotta érdemesnek sem címeit, sem pontosabb számát megadni. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy "Adalbert főúr" esetéből nem következik az, hogy Magyarországon a XII. század közepén világi személyek birtokában általában könyvtárat, vagy csak egyetlen könyvet is, az olvasás mesterségében való jártasságot kereshetnénk.

Európa kultúrája teljes virágzásban bontakozott ki a XIII. században. A városok fejlődése, a világi értelmiség jelentkezése, az írásbeliség általános elterjedése, a skolasztikus filozófia és teológia különböző irányzatai közti viták, az egyetemek és főiskolák fejlődése a szellemi élet és vele a könyvkultúra nagyarányú fellendüléséhez vezetett. A párizsi és bolognai egyetemet száz meg száz hallgató keresi föl. Természetesen még mindig főként azok, akik egyházi pályára készülnek vagy már azon működnek. Párizs a teológia, Bologna a jogi oktatás legfontosabb központja, de Párizs látja el képzett emberekkel a királyi kancelláriák személyzetét is. Főleg ezeken a helyeken, az egyetemek környezetében alakul ki először a tömeges könyvkészítés, olyan könyveké, amelyek nem a külső pompára törekszenek. Nem kincseket érő kódexeket festenek itt, hanem a gyakorlati szükségletet, a tanulást szolgáló, külsőleg egyszerű könyveket készítenek. A XIII. században válik a könyv kincsből a mindennapi élet természetes velejárójává. Ezzel a mind általánosabbá váló könyves világgal kerülnek kapcsolatba az egyetemeket felkereső magyarok, és hozzák haza magukkal magasabb fokú műveltségüket, de egyben könyveiket is.

A század első négy évtizedében folytatódott Magyarországon a III. Béla korában megkezdődött békés fejlődés. Mert azok a kisebb csetepaték, amelyekkel a királyok és ifjabb királyok versengései jártak, nem befolyásolták a kulturális élet fejlődését. De nem hatottak ilyen tekintetben hátrányosan a társadalmi élet átalakulásával járó politikai harcok sem. II. Endre keresztes hadjáratában pedig a király és környezete közvetlen érintkezésbe jutott a konstantinápolyi latin császárság franciás műveltségével és az ikoniumi görög császári udvarral, meg Kelet varázslatos világával. Új szellemi áramlatok érkeznek a kolostori világba is. Mindjárt alapításuk után meghonosulnak és rohamosan elterjednek Magyarországon a középkor további életét oly nagy mértékben befolyásoló koldulórendek, a ferencesek és domonkosok. Mindkettő a korábban meghonosult rendek inkább szemlélődő, világtól elvonult életével ellentétben főleg a városi lakosság lelki gondozásában vett részt.

Ezt a viszonylag nyugodt fejlődést alapjaiban rendítette meg 1241-1242-ben a tatárjárás, amely az ország nagyobb részét elpusztította, településeivel, lakosságával, templomaival, két és fél évszázados szorgalmas könyvmásoló tevékenységének eredményeivel együtt. A püspöki székhelyek közül is elpusztult, könyvtárával együtt: Nagyvárad, Gyulafehérvár, Vác, Csanád, Kalocsa. Elpusztultak a szerzetesek kolostorai. Rogerius Siralmas éneke, a Carmen miserabile a szemtanú elevenségével tájékoztat minderről. De ugyanígy az 1242 táján ismeretlen magyarországi szerző írta Siránkozás Magyarország elpusztításáról a tatárok által (Palanctus destructionis regni Ungariae per Tartatos) [magyar fordításban]:

A szent könyvek szétdúlattak
A papok legyilkoltattak,
Kereszt, kehely raboltattak,
Templomszerek gyaláztattak
Megszűnt az istentisztelet,
Szétzavartak remetéket,
Szétűzték a szerzeteket,
Béke helyét gátlástalan
Látogatja a katona,
Nincsen többé regula.
Nincsen többé zsolozsmázás,
Elhallgatott a vesperás,
Nem hangzik a zsoltározás,
Nem hallani melódiát,
Istálló lesz a kolostor.

A tatárok kivonulása utáni újjáépítés óriási erőfeszítéseit az újabb katasztrófától való félelem, belső küzdelmek, a kunok betelepítését követő elvadulás akadályozta. (Jellemző, hogy a XIII. század második felében alapított új kolostorokat főleg a kevésbé elpusztított Dunántúlon, a hegyektől védett Felvidéken és Erdélyben találjuk.)

Sorra véve a XIII. század különböző könyvtártípusait és könyvtulajdonosait, mindenekelőtt meg kell emlékeznünk a királyi család egyes tagjairól, akiknek a tulajdonából könyv maradt ránk, vagy olyan adataink vannak, hogy könyveik voltak.

Az első közülük Szent Erzsébet, akinek 2 psalteriuma (zsoltároskönyv) van ma Cividaléban, s amelyeket ő ajándékozott a friauli káptalannak. Erzsébet azonban négyéves korában elkerült már Magyarországról, Türingiában nevelkedett, könyvei és könyvolvasása így nem hozhatók kapcsolatba Magyarországgal.

IV. Béla lányának, Szent Margitnak birtokából ránk maradt Wolfenbüttelben egy valóban fejedelmi szépségű psalterium. Forrásadatok is szólnak arról, hogy részint fölolvastatott magának, részint maga is olvasott imádságokat. Ő azonban nem a királyi udvarban nevelkedett, hanem előbb a veszprémi, utóbb a Nyulak szigeti kolostorban, ahol már gyermekkorától fogva élt. Az ő könyvműveltsége tehát a domonkos apácák műveltségére vet fényt, ránk maradt könyvét is a margitszigeti kolostorban használta. Tehát ez sem tartozik a királyi udvar könyvkultúrájába, hacsak föl nem tesszük, hogy az ő psalteriumát valamilyen királyi másolóműhelyben készítették.

Ugyancsak kolostori életében, méghozzá külföldön lehettek IV. Béla öccse, Kálmán herceg lengyel özvegyének, Saloménak tulajdonában azok a könyvek, amelyekről 1268-ban kelt végrendeletében szól: "összes könyveit", mind a karkönyveket (chorales), mind a tankönyveket ("ad studium pertinentes") a lengyelországi skalai klarissza kolostorra hagyta, ahol akkor már élt.

Hasonlóképpen külföldi kolostorban, a svájci Königsfeldben fejezte be életét III. Endre özvegye, Habsburg Ágnes, akiről ennek a kolostornak a krónikája följegyezte, hogy volt ott a tulajdonában egy német nyelvű biblia és egy szentek élete. Ez tehát megint kívül esik a magyar könyvtártörténeten.

Ezeknél a szórványos könyveknél és elszórt adatoknál sokkal fontosabb az, amit V. István lányáról, Máriáról tudunk, akinek a kor viszonyaihoz képest tekintélyes magánkönyvtára volt. Ennek jegyzéke végrendeletében ránk maradt. Csakhogy ő, mint Anjou II. Károly felesége, Nápoly-Szicília királynéja volt (1271-1323), életét ott élte le, könyvtára tehát nem magyarországi, hanem nápolyi könyvtár. Mégis, mint az Árpád-ház egy nőtagjának könyvtáráról, röviden itt is kell róla szólnunk.

A végrendeletének végrehajtásáról 1326-ban készített jegyzőkönyv 39 kötet sorsáról számol be. Köztük olyan pompás darabokról, mint a férje nagybátyjától, IX., Szent Lajos francia királytól örökölt zsoltároskönyvről, amely ma Párizsban van, egy arany- és egy ezüsttáblába kötött hóráskönyvről (imádságoskönyv). Egy másik kötetről pedig megállapítja, hogy gyöngyökkel és ezüstveretekkel van díszítve. Tartalmilag egy kivétellel vallásos vonatkozásúak: 28 szertartásokhoz használt könyv meg imádságoskönyv. Jellemzőjük a Mária-kultusz, a ferences hatás, és hogy egyesekről megjegyzik: a párizsi egyházmegye szokásait követik. Van 2 biblia (egyikben biblia ystorialis van, ami bizonyára Petrus Comestor bibliai történeteket tartalmazó műve), 5 szentek élete, illetve egyes szentek története - közte 2 kötet vagy 2 példány rokonának, Árpád-házi Szent Erzsébetnek az életéről szól -, és még 3 más vallásos könyv: elmélkedések Krisztus életéről, egy a hálaadásról és egy Szűz Mária és más szüzek örömeiről. Világi tartalmú könyv egyetlenegy van, egy francia nyelvű szépirodalmi munka, Liber de romanzo. A könyvek közül nyolcról megjegyzik, hogy francia nyelvű, a többi tehát latin. A francia nyelv és műveltség érvényesülése a Franciaországból származó Anjouknál, a francia nyelvű nápolyi udvarban érthető. Mária királyné is bizonyosan ezt a nyelvet használta a mindennapi életben, nem az olaszt vagy a magyart.

A királyi családnak a tagjai, akikről a könyvekkel kapcsolatban szóltunk, mind nők. Különös módon az egyetlen férfi a XIII. századi Árpádok közül, akinek a könyvvel való valamiféle kapcsolatáról tudunk, éppen az, akiről a legkevésbé lehet föltételezni, hogy olvasott; Kun László. Kézai írja ugyanis krónikájában, hogy művét a király kívánságára írta meg. Ebből természetesen nem lehet arra következtetni, hogy maga akarta olvasni, mégis jellemző, hogy ebben az időben a királyi háznak egy ilyen nagyon nem könyves, kevéssé művelt tagja is tisztában volt az írásmű, a könyv fontosságával. De sem Kézai krónikájának elkészítése, sem a királyi család nőtagjainak könyvműveltsége nem ad fogódzópontot ahhoz, hogy ebben az időben egy magyar királyi könyvtár meglétét bizonyosra vehetnénk.

A székesegyházi könyvtárak közül a veszprémiről van közelebbi adatunk, bár ez az adat sajnos éppen a könyvek pusztulásáról tájékoztat. Belső harcok folyamán a lángok martalékává lett ugyanis 1276-ban a veszprémi székesegyház. Kun László egyik oklevele részletes jegyzékben tájékoztat arról a mérhetetlen kincsről, ami Szent István kora óta gyűlt össze ott, és ami akkor elpusztult (15 drágakövekkel ékesített aranykehely, 20 arany körmeneti kereszt stb.), és vele együtt 3000 aranymárka értékű könyv. (1 márka = 245,53 gr.)

A székesegyházzal együtt égett le Veszprémnek a párizsi egyetem mintájára szervezett, sok hallgató látogatta főiskolája, ahol az "artes" (egyetemi alapképzés) mellett teológiát és jogot is oktattak. Nem világos, hogy a fenti 3000 márkába az elpusztult főiskola könyvei is beszámítottak-e, de hogy európai viszonylatban is sok könyvnek kellett az oktatás céljára rendelkezésre állnia, arra abból következtethetünk, hogy a székesegyház könyvein kívül - ugyanazon oklevél szerint - a prépostnak, Pál mester jogi doktornak saját, 1000 márka értékű könyve pusztult el, és még a káptalan 15 egyházi és világi-jogi doktorátussal bíró kanonokjának könyvei is. Kun László újabb birtokokat adományozott a püspökségnek, hogy helyreállítsák a főiskolát és benne a teológiai és jogi oktatást.

A veszprémihez hasonlóan belső harcokban ment tönkre a gyulafehérvári székesegyház, könyveivel együtt, egy évvel később, 1277-ben, amikor az erdélyi szászok megtámadták, kirabolták és fölégették. Ez a könyvmennyiség természetesen nem lehetett hasonló a veszprémihez. Egyrészt, mert Gyulafehérvárt a tatárok is elpusztították 1241-ben, az 1277-ben ott őrzött könyvek tehát új szerzemények voltak, másrészt, mert Gyulafehérvárott nem volt a veszprémihez fogható főiskola.

Egy kisebb társaskáptalan könyveinek egy részét már cím szerint is ismerjük. Ezek azok a könyvek, amelyeket Muthmer szepesi prépost 1273-ban kelt végrendeletében a prépostság Szent Márton egyházára hagyott, azzal a kikötéssel, hogy ha valaki valaha elvinne közülük valamit, kiközösíttessék: Biblia, 2 egyházjogi munka (Decretum Grariani, Decrerales Gregorii IX. [Petrus Comestor]: Historia scholastica (bibliai történetek), [Petrus Lombardus]: Liber sentenriarum (alapvető teológiai kézikönyv), Passionalis, Libri sermonum (egyházi beszédek). Összesen 8 kötet, bizonyára csak kiegészítés a káptalan már meglevő könyvtári állományához. Mint magánkönyvtár azonban igen jelentősnek számít Muthmaré akkor, amikor a bolognai egyetem tanárainak se volt általában több könyve 6-8-nál.

Muthmernál is jóval több, 18 kötet könyve volt László esztergomi prépostnak, aki 1277-ben készített végrendeletében intézkedik róluk. Köztük 6 kötet római jog Justinianus teljes anyaga, egy XIII. századi bolognai jogtanárnak, Azónak római jogi összefoglaló munkája, meg egy másik hasonló tankönyv). A kánonjogot 3 könyv képviseli, a Decretum Gratiani, Johannes Teutonicusnak a XIII. szárad elején írt kommentárjaival; IX. Gergely pápa Decretalese, az 1263-ban meghalt (tehát László prépost kortársa) Bernardus Parmensis bolognai egyetemi tanár kommentárjaival; a harmadik az 1245-ben meghalt, tehát szintén közel kortárs, Goffredus bolognai professzor Summája. A 18 kötet közt tehát a kor viszonyaihoz képest szinte páratlanul gazdag, korszerű anyaga található "mindkét jognak", ahogy akkor mondották. László mester nemcsak tanulója, de professzora is lehetett volna Bolognának.

A jogi munkákon kívül volt 1 bibliája, 3 bibliamagyarázata (egyik Petrus Comestornak az a nagyon népszerű Historia scholasticája, amellyel Muthmer könyvei közt is találkoztunk, azután Szent Pál leveleinek egy glosszákkal kísért példánya, valószínűleg a laoni Anzelmtól és egy ugyancsak glosszált psalterium). Teológiai munka még 3 van a jegyzékben: Nagy Szent Gergelytől a Moralia (erkölcsi kérdések); Augustinus több műve egy kötetben, köztük a középkorban az ő neve alatt elterjedt pseudoaugustinusi Soliloquia (elmélkedések); Mauritius teológiai kifejezéseket tartalmazó Distinctionese, amely általában Manipulus florum (virágcsokor) néven volt ismeretes; Petrus Lombardus alapvető kézikönyve, a Liber sententiarum, amelyet szintén ott láttunk Muthmer könyvei közt, végül 1 breviárium. László mester érdeklődése, képzettsége tehát jogi, de a teológia is foglalkoztatta.

Könyvtárát ő nem káptalanjára hagyta, mint Muthmer, nem is maradt együtt, hanem úgy intézkedett, hogy a könyveket 5 kivételével adják el. Az 5 közül az egyiket, az Augustinus-kötetet, egy papi emberre, Marcellus fia Marcellra hagyta, akiben Szent Margit gyóntatójára ismerhetünk; Goffredus-kötetét egy közelebbről nem ismert pozsonyi kanonokra, Szent Pál leveleit pedig Renoldus mesterre, az esztergomi Szent Tamás káptalan prépostjára. A Gregoriust az esztergomi dominikánusok, a Mauritius-kötetet és a Psalterium-glosszákat ugyanott a ferencesek kapják. Így legalább a végrendeletből két XIII. századi esztergomi szerzetesi könyvtár egy-két darabját cím szerint ismerjük.

Sajnos a legtöbb magyar kolostori könyvtár ekkori állományáról még ennyi adatunk sincsen. A ferenceseknek nem is igen lehetett még ekkor sok könyvük, mert bár 40 magyarországi kolostorukat a XIII. században alapították, a rend első korszakában a könyv még csekély szerepet játszott náluk. Maga az alapító, Assisi szent Ferenc a teljes szegénység álláspontján szinte ellensége volt a könyvtulajdonnak, a könyves műveltségnek. A későbbi századokban azonban már ennek a rendnek is voltak iskolái, ahol a rendtagok magas fokú képzésben részesültek, a könyv tehát náluk is nagyobb szerephez jutott.

A korai ferences állapotokkal teljesen ellentétes volt a helyzet a domonkosoknál. Nekik teológiai vitáikhoz, térítő munkájukhoz jól képzett rendtagokra volt szükségük, ezért kezdettől fogva nagy gondot fordítottak az iskolázásra. Már a rendbe való felvételhez megkívánták az alapfokú képzettséget, alsó fokú iskoláztatással nem is foglalkoztak. Fogadalomra csak olyant bocsátottak, aki írni-olvasni tudott, természetesen latinul. (Ugyanakkor a világi papság nagyobb része csak olvasni tudott, írni nem.) Ezért minden rendtartományban kellett lennie több grammatikai iskolának, az úgynevezett "szabad mesterségek" és a teológia oktatásának céljára pedig "studium particularé"-nak. Az itteni tanulmányok elvégzése után kerültek a rendtagok az egyetemi jellegű "studium generalé"-kra, amelyekre más országokból is jöhettek fráterek. Az is meg volt szabva, hogy egy-egy rendtartomány hány hallgatót küldjön ezekre a studium generalékra. (Magyarországon 1306-tan állítottak fel ilyent, Budán.). A Domonkos-rend egész oktatási rendszerének célja az alapos teológiai és filozófiai képzés volt, világi ismeretek oktatásával nem foglalkoztak.

Ezekhez a tanulmányokhoz természetesen könyvek is kellettek. A rendi határozatok ezért a tartományfőnök (provinciális) kötelességévé tették, hogy a hallgatókat ilyen könyvekkel ellássa. A könyv mindenképpen nélkülözhetetlen tárgya volt a domonkos életnek, ezért bizonyos, hogy minden magyarországi - idővel több mint 40 - kolostorukban volt kisebb-nagyobb könyvtár. Ezek közül a kolostorok közül még a XIII. században alakult: a székesfehérvári, esztergomi, pesti, pécsi, sárospataki, csázmai, zágrábi, nagyszebeni, verőcei, vasvári, budai, margitszigeti, győri, kecskési, selmecbányai, gyulafehérvári, segesvári, alvinci. Sajnos ezeknek a könyvtáraknak a XIII. századi anyagából egyetlen darab sem maradt ránk, illetve ilyenként nem tudunk azonosítani, mert ebben az időben a domonkos kolostorokban még nem írták be a könyvekbe a kolostor nevét, amelyhez tartozott. Ez a szokás csak a XV. században honosodott meg náluk.

Van azonban egy nagyon érdekes adatunk a domonkosok egy világi olvasmányáról, de ez is térítő munkásságukkal kapcsolatos. A keleten maradt magyarok felkutatására és megtérítésére ment magyar domonkosok úti jelentése, Richárd testvér beszámolója ugyanis ezekkel a szavakkal kezdődik: "Az találtatott a keresztény magyarok krónikájában, hogy van egy másik nagyobb (= régibb) Magyarország, amelyből a hét vezér kijött népeikkel együtt... A prédikátor testvérek ezeket találván a magyarok viselt dolgaiban, együttérezvén, hogy a magyarok, akiktől származtak, még mindég a hitetlenség tévelyében maradtak, elhatározták, hogy megkeresik és megtérítik őket." Hol volt ez az ismeretlen krónika, nem tudjuk. Lehet, hogy egyik Domonkos-rendi könyvtárban - esetleg Budán -, és ez akkor arra vall, hogy a teológián kívül mégis akadt könyveik közt más, legalább történelmi anyag, és hogy ilyesmiket is olvastak. De az is lehet, hogy IV. Béla király hívta fel rá a figyelmüket, bár ennek ellene mond, hogy a jelentés semmiféle királyi megbízásról nem szól. Jelentésüket nem is a királyhoz, hanem a pápához intézték.

Ha nem is folyt olyan magas fokú, szervezett teológiai képzés, mint a domonkosok férfikolostoraiban, de könyveket női kolostoraikban is olvastak. Rendi szabályzatuk elő is írta, hogy az apátnő taníttassa a tehetségesebbeket, adjon melléjük magistrát, mesternőt, s amelyik apáca már tud olvasni, imádkozza a szentek zsolozsmáit, aki pedig még nem tud, annak az imádsága a Miatyánk legyen. Olvasásra vonatkozó adatokat találunk Árpádházi Szent Margit szentté avatási perének egykorú jegyzőkönyvében is. Ebben ugyanis arról értesülünk, hogy a margitszigeti kolostorban szokás volt felolvasni a Szentírást, szentek életét; a kihallgatott apácák pedig az evangéliumoskönyvre tettek esküt. Itt használta Margit azt a psalteriumot, amely ránk maradt, és amelyről fentebb már szóltunk.

A XIII. században nálunk szintén meghonosult Ágoston-rendiek könyveire csak közvetett adat alapján következtethetünk. Tudjuk ugyanis, hogy az egyik rendtag, Ágoston atya, könyvet írt a Szentháromságról és a katolikus hitről, s könyvét egy János nevű váradi papnak ajánlotta. Kétségtelen, hogy az ismeretlen kolostorban, ahol élt, más teológiai könyveknek is kellett lenniük, mert a középkori szerzők mindig más, megelőző írásművek fölhasználásával dolgoztak.

A szerzetesek mellett a világi papságról is vannak olyan adataink, amelyek arra vallanak, hogy nem Muthmer és László volt csak olyan papi ember ebben az időben Magyarországon, akinek könyvei voltak. Az 1279-i budai zsinat elrendelte ugyanis, hogy a plébánosoknak legyenek olyan könyveik, amelyekből a nappali és éjjeli zsolozsmát imádkozzák, tehát breviáriumuk, azután olyan könyvük, amely a katekizmust, a keresztség és az utolsó kenet szentségét tartalmazza. Országos viszonylatban ez nem csekély számú könyv folyamatos készítését jelentette. Arról is intézkedett ez a zsinat, hogy a plébánosok az egyházi könyveket sem életükben, sem végrendeletükkel nem ajándékozhatják el. A zsinati határozatok egy másik pontjában pedig arról olvasunk, hogy a főespereseknek legyen kánonjogi képzettségük. Ha ilyennel nem rendelkeznek, állítsanak maguk helyett helyettest, és folytassanak tanulmányokat három évig. Ez a kánonjogi képzettség és ilyen tanulmányok természetesen egyházjogi könyveket is kívántak.

Hogy ilyen egyházjogi képzettséggel és a megfelelő könyvekkel Magyarországon már ebben az időben szép számban rendelkezhetett a magasabb állású papság, arra abból következtethetünk, hogy nem egy adatunk van olyan prépostokról, akik "decretorum doctor"-ok, tehát a legmagasabb egyházjogi képzettséggel rendelkeztek. Ilyenek a már említett Muthmeron és Lászlón kívül 1278-bon János mester budai prépost és gyulafehérvári választott püspök, királyi alkancellár; 1283-ban András mester esztergomi prépost,1287-ben Pál mester esztergomi prépost és pécsi adminisztrátor, a püspökök közt már a század elején Simon váradi püspök. Nekik bizonyára éppen úgy megvolt a néhány kötetből álló könyvtáruk, mint azoknak a veszprémi kánonjogi mestereknek, akiknek elpusztult könyveiről a veszprémi főiskolai könyvtárral kapcsolatban megemlékeztünk. Antal mester pozsonyi prépostról meg éppen konkrét adatunk van: 1265-ben Bolognában megvásárolta a római jog egyik nevezetes könyvét, a Digestát.

XIII. századi világi papjaink közül mégis mindössze egy van, akinek a tulajdonából ránk is maradt egy könyv. Ez a bécsi Österreichische Nationalbibliothek Cod. 1062. jelzetű, vegyes tartalmú kódexe, amely Benedek mester váradi püspöké volt (megh. 1296), és idők múltán kései utódjának, Vitéz Jánosnak birtokába került. A kötet nem kevesebb mint 19 kisebb-nagyobb munkát tartalmaz, a legfontosabbak közülük: egy ismeretlen szerzőtől származó Summa theologica (Teológiai kézikönyv), egy kis Arisztotelész-kommentár, a Priscianus-nyelvtan egy része, egy elmélkedés (Itinerarium mentis ad Deum - A lélek útja Istenhez), Honorius Augustodunensis: De imagine mundi (A világ képéről), Augustinus egy kisebb munkája és két beszéd Szent László királyról.

Társadalmi zűrzavar, a felbomlás határára jutott állam jellemzi a kihaló Árpádok és az átmeneti utódok uralkodásának idejét, a XIII-XIV. század fordulóját. Nem csoda, ha ezekből az évekből nemigen van a könyvtártörténet szempontjából fölhasználható adat. Ami van, az is pusztulásról szól. Így két oklevél is, az egyik 1317-ben, a másik 1318-ban számol be arról, hogy Csák Máté fölégette Nyitra várát és vele a székesegyházat. Elégett a székesegyház minden fölszerelése, elpusztultak könyvei.

Miután azonban a trónra jutó, Nápolyból jött, de franciás műveltségű Károly Róbert nagy erőfeszítéssel és okos politikával rövid idő alatt helyreállította a belső rendet, szellemi és anyagi műveltségünknek egyik fénykora következett be.

Anjou királyaink olyan területről, olyan udvarból származtak hozzánk, ahol a könyvkultúra is virágzott, aminek jeleként a föntebbiekben már megismerkedtünk magyarországi Mária nápolyi királyné könyveivel. Az ő unokája volt Károly Róbert. Föltételezhető tehát, hogy ő is már megfelelő könyves műveltséggel s talán könyvekkel is érkezett új hazájába. Lehettek könyvek azok közt az ajándékok közt is, amelyeket Mária 1326-ban magyarországi látogatása alkalmával hozott magával. Károly Róbert pedig maga is visszalátogatott Nápolyba, és hosszabb időt töltött ott. Így ismét közvetlen érintkezésbe került az ottani műveltséggel.

Érthető tehát, hogy a XIV. században a többi művészeti ág, szobrászat, s építészet, falfestészet mellett a könyvfestő művészet is fölvirágzott. Bár ennek a korszaknak magyar könyvanyagából is - mint az egész középkori könyvállományból - csak egy töredék maradt ránk, ebből a töredékből is megállapítható, hogy a XIV. századi magyarországi könyvfestészet elérte a legmagasabb európai színvonalat. Központja ennek a művészetnek a királyi udvar lehetett, és föltételezhető, hogy ez a bolognai és nápolyi hatások alapján dolgozó műhely látta el szebbnél szebb kötetekkel a királyi könyvtárt. Károly Róbert ideje óta valószínű ugyanis egy folyamatosan fennálló magyar királyi könyvtár léte. Sajnos erről a könyvtárról az említett pusztulás folytán csak föltevéseink lehetnek.

Ennek a királyi könyvtárnak, illetve a királyi könyvfestő műhelynek anyagát mindössze 3, illetve 4 kódex képviseli: a Magyar Anjou Legendárium, a Képes Krónika, a Pseudo-Arisztotelész: Secretum secretorum (Titkok titka) és esetleg a Nekcsei Biblia. A legkorábbi köztük a Nekcsei Biblia, amelyet a washingtoni Library of Congress őriz. Nem a királyi könyvtárba tartozott, hanem valamilyen, Szűz Mária tiszteletére alapított templom ajánlotta fel az alapító Nekcsei házaspár, amelynek képe is rajta van. De a kivitel rendkívül magas színvonala és Nekcsei tárnokmesternek irányító szerepe az udvarban valószínűvé teszi, hogy ezt a díszesen illuminált kódexet a királyi könyvfestőműhely készítette számukra a XIV. század húszas-harmincas éveiben. Annál is inkább, mert stílusa szoros kapcsolatban van a másik három említett kötetével.

Nagy valószínűséggel a magyar Anjou királyi család valamelyik tagja számára készült ugyanebben a műhelyben az úgynevezett Magyar Anjou Legendárium, amelynek megmaradt részeit ma három különböző könyvtár őrzi. Túlnyomó része a Vatikáni Könyvtárban van, kisebb töredékei a New York-i Pierpont Könyvtárban meg a leningrádi Ermitázsban. A föltételezett szöveges rész teljesen hiányzik, de a kevés fölirattal ellátott képek sorozatából álló illusztrációk legnagyobb része megvan. Hogy a kódexet Magyarországon festették, azt bizonyítja a magyar szentek legendáit ábrázoló képek sokasága és a Szent László életéről festett képeken látható kun alakok élethű arca, viselete. Ilyen mintákat nem láthatott máshol az illuminátor, mint Magyarországon. Mint különlegesen pompás, valóban fejedelmi darab, bizonyára a királyi család valamelyik tagjáé volt. Egyes föltevések szerint Károly Róbert fia, a Nápolyba küldött és ott később megölt András számára készíttette. Az Anjou-kapcsolatokat látszik bizonyítani az a körülmény is, hogy a kötet a XVII. században a lengyel királyi család birtokában volt. Lengyelországba pedig Anjou Hedvig királyné által juthatott, miután András halála után, Nagy Lajos nápolyi hadjáratai során visszakerült Magyarországra. András számára készült az a rendkívül gazdagon illuminált biblia is, amelyet ma Louvainban őriznek, de ez már nem Magyarországon, hanem Nápolyban, András életének ottani szakaszában.

Károly Róbert egy elveszett könyvéről is hírt ad egy ránk maradt adat. A székesfehérvári káptalan ugyanis 1349-ben arról tájékoztatja Nagy Lajost, aki egy bizonyos ügyben felvilágosítást kért tőlük, hogy Károly Róbert a "belső sekrestyéből" Visegrádra vitette Szent István legendáját, így az nincs náluk. Számunkra viszont azt jelenti ez a negatív adat, hogy Szent István valamelyik legendájának ott kellett lennie a visegrádi királyi könyvtárban.

Nagy Lajos könyvtárából két hiteles darab maradt ránk. Az egyik a Képes Krónika, amely 1358-ban készült, és a visegrádi királyi könyvfestőműhely csodálatosan gazdag alkotása. Nagy Lajos tulajdonos voltát bizonyítja a király alakja és címere (természetesen még a lengyel címer nélkül) a kódex első lapján. A másik hiteles könyv ugyanannak a műhelynek, sőt mesternek jóval egyszerűbb alkotása, a régen tévesen Arisztotelész munkájának tartott királytükör, a Secrerum secretorum, amelyet ma az oxfordi Bodleyana Könyvtár őriz. Ez a kódex több mint egy évtizeddel a Képes Krónika után készült, mert a király alakján és a magyar címeren kívül ezen már a lengyel címer is látható. Ezt a címert pedig Nagy Lajos a lengyel trón elfoglalása (1370) előtt nem használhatta.

Sok vita folyt a szakirodalomban arról, kik lehettek az ismertetett négy kódex festői. Vannak ugyanis adataink egy festőcsaládról Károly Róbert és Nagy Lajos korából. Az első ilyen adatok Károly Róbert egy 1326-i és egy 1331-i oklevelében vannak. Arról szólnak, hogy a király Hertul nevű festőjének ("pictor domini regis") adományozta a Sopron megyei Medgyest, de az adományozás körül bonyodalmak támadtak. 1352-ben egy másik oklevélben már Hertul fia Miklósról, a király címerfestőjéről ("cimerarius noster") van szó. 1356-ban ugyanennek a Hertul fia Miklósnak, aki most festőként szerepel ("Nicolaus filius Hertul fidelis pictor noster"), a király visszaadja az átmenetileg elvesztett Medgyes birtokát, azzal a megokolással, hogy festőművészetével változatos és különféle tetszetős műveket készített és ajánlott fel neki, amelyekben méltán tudott és tud majd gyönyörködni. A család harmadik generációja 1373-ban Hertul fia Miklós fia Miklós; 1383-ban vele mint nemes emberrel találkozunk.

A fentebbiek alapján több kutató próbálta azonosítani az említett kódexek készítőit Hertul mesterrel, illetve fiával, Miklóssal. Főleg a Képes Krónika festőjeként emlegetik gyakran "Medgyesi Miklós"-t. Csakhogy ennek a feltevésnek nem sok szilárd alapja van. A kódexek festőit miniátornak vagy illuminátornak nevezték, és nem "pictor"-nak, főleg pedig nem "cimerarius"-nak. Hertul mester készíthetett falképeket, oltárképeket a visegrádi vagy a diósgyőri palotában, a címerfestő pedig a lovagi tornák címerpajzsainak díszét. Ez sokkal valószínűbb, mint az, hogy a Képes Krónika képeit készítette volna. Az Anjouk királyi könyvfestő műhelyének illuminátorait tehát személy szerint nem ismerjük.

Nagy Lajossal kapcsolatban van egy olyan adatunk is, hogy ő 1367-ben az aacheni magyar kápolna számára egy missalét küldött. De ez akkor sem tartozott a királyi könyvtárhoz, ha esetleg a királyi műhelyben készült is. Kellett azonban lennie ott több különböző magyar krónikának, mert a Képes Krónika szerzője azt írja munkájának bevezetésében, hogy művének anyagát több régi krónikából szedte össze. Márpedig műve aligha készült máshol, mint a királyi udvarban. Kétségtelenül megvolt ott Küküllei János munkája Nagy Lajos életéről, meg Vegetius ókori hadtudományi munkája, amelyből Küküllei idéz, és feltehető, hogy a királyi könyvtárban használta, nem pedig saját főesperesi székhelyén. Küküllei egyébként kifejezetten kiemeli Nagy Lajos kiváló irodalmi műveltségét ("scientia litterarum clarus fuit"), ami megint arra vall, hogy a királyi könyvtár, előbb Visegrádon, utóbb Budán, nem lehetett jelentéktelen. Az azonban, hogy rokona, Róbert nápolyi király könyvtárának nagy része ide került volna, csak bizonytalan föltételezés. Tudjuk ugyanis, hogy Róbert király könyveiből Nagy Lajos bőkezű ajándékot adott Nápolyban udvari orvosának, Conversino da Ravennának, aki ezekből a könyvekből, amennyit bírt, magával hozott Magyarországra. Conversino fiának, Giovanni da Ravennának ezt a közlését el lehet fogadni, de azt már csak a későbbi szakirodalom feltételezte, hogy Conversino halála után ezek a könyvek bekerültek a magyar királyi könyvtárba, s így utóbb a Corvinába.

Nagy Lajoson kívül a magyar Anjou-ház más tagjainak könyves műveltségéről is vannak adataink. Így anyja, Erzsébet királyné végrendeletében egyik lányára hagyta breviáriumát, amelyet ő maga olvasott. Feleségének tulajdonában volt egykor egy missale és egy breviárium, amelyek ma Częstochowában vannak. Lánya, Hedvig lengyel királyné is magyar otthonában szerethette meg az olvasást. Róla följegyezték, hogy sokat olvasta lengyelül az ó- és újtestamentumot, a szentek életét, Szent Bernát, Ambrus és Brigitta írásait és még sok egyéb latinból lengyelre fordított művet.

Az Anjou-kor egyházi könyvtárai közül legjobban a veszprémi székesegyházét ismerjük. Van ugyanis róla két leltárunk. Az egyik a XV. század legelején készült, ez csonka; a másik 1429-1437 közé tehető. Ez utóbbi minden tétel mellett megjegyzi, hogy a könyvet új vagy régi írással írták, régi kötésben van, esetleg azt, hogy a könyv igen régi. A régiség, főleg az írás régisége, bizonyosan elsősorban azért tűnt fel az összeírónak, mert nem a XV. század első felében már általánosan használt gótikus textúra vagy kurzív írással írták, hanem még a XIII. századig is használt kerekded karoling minuszkulával. Ezek tehát olyan könyvek, amelyeket nem a XV. században másoltak, hanem az 1276-i pusztulás utáni újjászervezés idején szereztek be, illetőleg készíttettek. A "nagyon régi"-ként jelzett könyvek meg éppen XI-XII. századi kódexek lehettek, s az összeíró számára nagyon szokatlannak, idegenszerűnek tűntek. Ezeknek az utóbbiaknak vagy az a magyarázata, hogy az 1276-i tűzvészben nem valamennyi könyv pusztult el, hanem abból csak 3000 márka értékű, vagy annak a következménye, hogy más püspökségek vagy egyes kolostorok saját régi állományukból járultak hozzá a veszprémi egyház könyvállományának pótlásához. A jegyzékben található régi és igen régi könyvek a következők: két "mérsékelten elöregedett" Liber collectarum (a zsolozsmázáshoz tartozó szertartáskönyv), 2 antifonárium (a zsolozsmában énekelt szövegek), 2 régi graduale, 3 meg éppen "igen régi", 1 matutinális vagy lekcionális (ez is a zsolozsmázáshoz tartozó szerkönyv), 2 régi és 1 igen régi zsoltároskönyv, 2 nem teljes, nagy alakú biblia, 2 zsoltármagyarázat, Nagy Szent Gergely pápának a Lukács-evangéliumhoz írt magyarázatai (ez már a jegyzék készítésekor nem volt megtalálható, sőt már az előző jegyzék készítésekor is elveszettként tartották nyilván), Hieronymus bevezetése Izajás prófétához (bizonyosan nem csak a bevezetés volt a kötetben, hanem maga a mű is, de csak a bevezetés tűnt fel az összeírónak a kötet elején);1 könyv a "hét lépcsőfokról" (talán valamilyen erkölcsteológiai munka vagy a papszentelés különböző fokozatairól szóló); IV. Ince pápának a Decretalisokhoz fűzött, tehát egyházjogi magyarázatai; 1 elveszett Ambrosius-kötet (már az előző összeíráskor sem volt meg); Isidorus; 1 imádságoskönyv "szép arany betűkkel"; Márk evangélimának magyarázata; 1 nagyon régi és 1 másik pontifikále (tehát a püspök által végzendő szertartások könyve); 1 kis alakú, ábrákkal ellátott csillagászati munka; Ezdrás próféta könyve; a Biblia magyarázatai erkölcsi és misztikus értelemben; 3 liber benedictionalis (valószínűleg a püspöki miséhez való szerkönyv); Nagy Szent Gergely 40 homíliája (evangéliummagyarázó szentbeszédek); Josephus Flaviusnak a zsidók történetéről szóló munkája, 1 igen régi retorikai munka, amely már az első jegyzék készítésekor is hiányzott; 1 Pateriusként jelzett, fölismerhetetlen könyv; homíliák; 1 ismeretlen szerzőjű Decretales-kommentár; 1 imádságoskönyv "régi, vaskos írással", tehát nagyon korai lehetett; 1 nagyon régi Collectarius, 1 kis méretű passionale (a vértanúk életét tartalmazó könyv) és 1 közelebbről meg nem jelölt csonka kódex.

Tehát összesen 45 kötet. Ez persze nem jelenti azt, hogy a jegyzékben szereplő többi könyv közt nem lehetett a XIV. században már ott meglevő, de nem "régi írással" írt kötet, hiszen akkor már általában a gótikus írásokat használták. Így van néhány olyan kötet is a jegyzékben, amelyről nem mondja ugyan, hogy "régi", mégis, a feltüntetett adományozó személye alapján kétségtelen, hogy már a XIV. században ott volt. Ilyen mindenekelőtt az a pontifikále, amelyet Meskó püspök íratott (1334-1342); ez ma is megvan, ha nem is Veszprémben, hanem az Országos Széchényi Könyvtárban (Clmae 317.). Megjegyzendő, hogy Meskó püspök nemcsak gazdagította a könyvtárat, hanem károsította is, amennyiben a veszprémi káptalan 1340-ben tiltakozott püspökének eljárása ellen, hogy a káptalan beleegyezése nélkül az egyház vagyonából egyes dolgokat, így könyveket is elzálogosított, illetve elidegenített. Meskón kívül Demeter püspök (1388-1391, 1397-1398) adományát is ismerjük, egy missalét és egy breviáriumot, de ezek nem maradtak ránk. Ugyancsak ő rendelkezett még egyházjogi kódexéről, benne a Decretum, Decretales, Sextus és Clementinae, amelyről úgy intézkedett, hogy - bizonyára eladás útján - fordítsák a Szentlélek-kápolna építésére.

A veszpréminél jóval kevesebbet tudunk az esztergomi káptalan könyveiről, bár néhány értékes adatunk ezekről is van. Ránk maradt ugyanis az 1397-ben készített egyházlátogatási jegyzőkönyv (canonica visitatio). Ebből általánosságban úgy értesülünk, hogy a székesegyház elegendőképpen el van látva a szükséges könyvekkel, "amint világosan látható az egyház leltárában". Sajnos ez a leltár nem maradt ránk. Így csak néhány könyvet ismerünk közelebbről, azért, mert a vizitátor kötelezi az őrkanonokot (custos), mint az egyház kincseinek őrzőjét, hogy javíttasson meg két-két antifonáriumot, graduálét, zsoltároskönyvet és lekcionáriust, egy misekönyvet és egy Collectariust, mert azok javításra szorulnak. "Az egyház többi megjavítandó könyveinek rendbehozása az érsek feladata" - jegyzi meg. Azt is megtudjuk a vizitációs jegyzőkönyvből, hogy a custos segítőtársának, a segéd-őrkanonoknak (subcustos) feladatai közé tartozik, hogy a szükséges könyveket a harangozóval a templomba hozassa, és használat után vitesse vissza a sekrestyébe. Ebből kiderül - ami egyébként is természetes -, hogy az istentisztelethez való könyveket nem a könyvtárban őrizték, hanem a sekrestyében.

Az esztergomi káptalani könyvtár egy századvégi gyarapodásáról is tudósít, bár csak általánosságban, a vizitációs jegyzőkönyv, arról, hogy Küküllei János "különböző jó könyveket és más dolgokat" az esztergomi egyházra hagyott (megh. 1394). Mivel azonban ezt a végrendeletet még nem hajtották végre, kötelezi a vizitátor a kanonokokat, hogy 25 napon belül pótolják mulasztásukat. Mik voltak ezek a könyvek, arról nem szól forrásunk, arról sem, hogy mekkora lehetett egyáltalán az esztergomi káptalannak és iskolájának könyvtára, de külföldi példák figyelembevételével legalább 200 kötetre kell tennünk a kódexek számát.

Némi adatot közöl azonban a jegyzőkönyv a kanonokok könyveiről. Megmondja ugyanis, hogy a 39 kanonoknak, négy kivételével, saját breviáriuma van. A négy közül, akik nem is vesznek részt a kar-imában, három nem is fölszentelt pap, még csak a kisebb rendeket vette föl, tehát még világi embernek számít, bár az egyik, György, már szepesi prépost. A negyedik, László dömösi prépost, meg nem is tartózkodott Esztergomban, ő valószínűleg világi ember volt, aki a prépostságot, illetve kanonokságot csak javadalomként kapta, úgy, ahogy a középkorban számos más világi tisztségviselő.

A székesegyházi káptalanon kívül volt az esztergomi várban egy társas káptalan is, a Szent István első vértanúról elnevezett prépostságé. Ennek az ugyancsak 1397-ben ránk maradt vizsgálati jegyzőkönyvéből úgy tűnik, hogy elég csekély könyvmennyiséggel rendelkezett: mindössze 4 missalét, 2 zsoltároskönyvet és 1 kopott breviáriumot őriztek sekrestyéjében.

Különleges szerepet töltött be, ugyancsak az esztergomi várban a Krisztus-kollégium (Collegium Christi). A század végén, 1399-ben alapította ezt Budai János esztergomi kanonok és barsi főesperes, abból a célból, hogy szegény sorsú tanulók számára lehetővé tegye a magasabb fokú külföldi iskolázást. Nem tudjuk, hogy az ehhez szükséges alapképzettséget a káptalani iskolában sajátították el, vagy pedig a kollégiumnak külön iskolája volt. De azt tudjuk, hogy voltak saját könyvei, tehát könyvtára, sőt könyvmásoló, könyvfestő műhelye is, ahol szerényebben díszített kódexek készültek. A XIV. századból 4 ilyen kódex maradt ránk, amelyeket a kollégiumban, annak diákjai írtak és díszítettek. Ezek a következők: egy a jogi eljárásokról szóló kötet a göttingai Egyetemi Könyvtárban, amelyet Pöstyéni Tamás készített a kollégium alapítójának, Budai Jánosnak intézkedése alapján; két másik kódexet ugyanitt egy Temlius nevű kollegista írt két társával együtt; az egyiknek neve Bernhardus, a másiknak a nevét nem ismerjük. A két kötet közül az egyik egy biblia, amelynek készítési idejét is pontosan tudjuk (1394), a másik nyilván ezzel egykorú, jogi tartalmú könyv, Occam Directorium jurisa. Végül a Collegium Christi negyedik, XIV. századi könyve a Manipulus florum című teológiai kifejezésgyűjtemény. A XV. századból még 5 jogi és teológiai tartalmú könyvet, 4 kódexet és 1 nyomtatott könyvet ismerünk a Collegium Christi könyvtárából.

Sajnos a többi székesegyházi, illetve káptalani könyvtárról még annyit se tudunk, mint az esztergomiról. Igaz ugyan, hogy a pozsonyi társas káptalan 1425-i könyvjegyzékében szép számmal lehet találni olyan tételeket, amelyek a káptalani könyvtár fönnmaradt XIV. századi köteteivel azonosíthatók, de azt nem tudjuk, hogy ezek a kötetek mikor és honnan - esetleg csak a XV. század elején - kerültek oda. Van azután egy 1350-ből való adatunk arról, hogy Hosszú János pozsonyi kanonok végrendeletében "több mint 60 fontnyi dénár" értékű könyvét a káptalani könyvtárra hagyta. De sem a könyvek mennyiségéről és címéről nem értesültünk, és az sem világos, mit jelent a "60 fontnyi dénár".

Egy másik adat szerint Tamás mester, a pozsonyi Szent Márton egyház kanonokja, Püspöki község plébánosa 1343-ban végrendeletében egy kézi misekönyvét a Szent László-kápolnára - bizonyára a főtemplom egyik kápolnája - hagyta, egy másik misekönyvet a püspöki Szent Mihály-templomra; breviáriumával kapcsolatban pedig azt kéri, hogy a temetéskor hordozzák. Hasonlóképpen breviáriumáról és missaléjáról végrendelkezik 1341-ben Pál esztergomi és pozsonyi kanonok. Tehát mindkét végrendelet csak istentiszteleti könyvekről szól. Valószínűleg nem volt másféle könyvük. Ha szabad ilyen kevés adatból következtetnünk, úgy tűnik mégis, hogy a XIV. század első felében a pozsonyi kanonokoknak nemigen lehetett nagyobb számú könyvük, könyvtáruk. Van azonban némi könyvtári adatunk a szepesi káptalan vezetőjével, János préposttal kapcsolatban. Ő ugyanis végrendeletében egy Decretalist és más meg nem nevezett könyveket a káptalani egyházra hagyott, két breviáriumát pedig a Jánosiban levő Keresztelő Szent János-templomra.

Csak töredékes adataink, illetve föltételezéseink vannak a váradi káptalan könyveiről. Az egyik ilyen adat az, hogy a káptalan saját használatára összeíratja az eddig szóbeli hagyományban őrzött szabályait. Ezeknek a statútumoknak megtartására pedig a káptalan tagjai az Evangéliumra tesznek esküt. De hát ezeknek a meglétéről adat nélkül is bizonyosak lehetnénk. Sokkal érdekesebb ennél az a két adat, amely világi tárgyú művekre vonatkozik. Az egyik a statútumoknak az a pontja, amelyik megjegyzi azt, hogy az első váradi püspök Kálmán király volt, amint "a magyarok krónikájából" kitűnik. Minden bizonnyal a Képes Krónikáról van szó, ez tehát megvolt a káptalan könyvtárában. A másik világi tartalmú könyv, amelynek ottani meglétére következtethetünk, Horatius Ars poeticája (A költészetről), mert ebből a káptalan egy 1302-ben kelt oklevele több sornyi szöveget idéz. A könyv bizonyosan a káptalani iskolában volt használatbanban, s így ott magasabb fokú oktatás folyt, megfelelő egyéb könyvanyag segítségével.

Egyáltalán nincsenek azonban adataink a pécsi székeskáptalan könyvtáráról, pedig ott az egyetem alapításakor, 1367-ben nem kevesebb mint negyven kanonok volt. Nincsenek adataink az egyetem könyvtáráról sem, pedig az oktatás, tanulás könyvek nélkül elképzelhetetlen, akár saját könyvtára volt az egyetemnek, akár a káptalan könyvtárát használták.

A XIV. századi kolostorok könyveiről nagyon kevés adatunk van. Egyetlen könyvjegyzékük sem maradt ránk ebből az időből. Pedig a kolostorok és velük együtt könyvtáraik száma tovább gyarapodott. A pálosoknak 1321-ben már 30 kolostoruk volt. A ferences kolostorok száma 1379-ig 65-re emelkedett, a domonkosoké a század végéig 28-ra. Ebben a században jelent meg Magyarországon a karthauzi rend is, amely különösen kitűnt könyvszeretetével. Az örökös hallgatásban élő szerzetesek életének jelentékeny részét tette ki a könyvmásolás.

Magyarországon mindössze négy kolostoruk volt, kettő a Szepességben, Menedékszirt (Lapis refugii) és Lehnic, a Dunántúlon Lövöld (ma Városlőd), végül Eger közelében Tárkány. Föltehető, hogy mindegyiknek nagyobb könyvtára volt. De a rendi szabályok értelmében minden rendtagnak, mivel külön-külön cellákban éltek és miséztek, volt a birtokában saját misekönyv, breviárium és lekcionárium is. Ez a körülmény egyúttal nagyon sok könyv másolását is szükségessé tette. Például Lehnicen 14 cella volt, az említett könyvek mindegyikéből tehát legalább 14 példány volt náluk, nem számítva a közös istentisztelet könyveit, amelyeknek statútumaik szerint meg kellett lenniük: a rend szabályai, két-két graduale, antifonárium, lekcionárium, konventi misekönyv.

A magyar karthauziakra vonatkozó adataink közül a legérdekesebb az, hogy a menedékszirti kolostor Konrád nevű priorja, aki ezt a tisztséget 1307 és 1310 közt töltötte be, ez alatt az idő alatt 6 szép kódexet készített: 2 misekönyvet, 1-1 graduálet, breviáriumot, Collectariumot és 1 Liber defunctorumot, tehát olyan könyvet, amelybe a rendtagok elhalálozását jegyezték be. Műfajuknál fogva mindegyik díszes könyv lehetett. Ezután azonban lemondott tisztségéről, hogy életét egészen a könyvek másolásának szentelhesse. Egy XVI. századi névtelen karthauzi jegyezte föl ezeket az adatokat, azzal a megjegyzéssel, hogy ezeket a könyveket a konvent még mindig használja.

Nem tudjuk, milyen könyveket készített Konrád testvér életének további folyamán, de egy későbbi időpontból megint vannak konkrét adataink a menedékszirti kolostor könyveiről. 1352-ben ugyanis nem kevesebb mint 8 könyvet adnak ajándékba az 1319-ben alapított lehnici kolostornak, 1 kézi bibliát, 1-1 graduálet, antifonáriumot, 2 könyvet a vértanúk életéről (az egyiket Martyrologiumnak, a másikat Passionalénak mondja az oklevél), Augustinusnak János evangelista leveleiről írt munkáját, Nagy Szent Gergely pápa Ezékiel-kommentárját és 1 teológiai kompendiumot, amelyet tévesen tartottak Albertus Magnus munkájának, a valóságban Hugo de Ripellini műve. Ha pedig ezeket a könyveket ajándékba tudták adni a másik kolostornak, akkor kétségtelen, hogy nemcsak az említett szerkönyvek, hanem a többi is megvolt náluk. Ugyanez az adat természetszerűleg a lehnici kolostor könyveinek egy részével is megismertet minket, ahova ajándékként kerültek.

A többi szerzetesrend könyveiről még ilyen adatok is alig maradtak ránk, fönnmaradt kódexük is csak egynéhány ismeretes. Ilyenek a bencések garamszentbenedeki kolostorának egy díszes misekönyve, Miskolczi László munkája 1394-ből (ma Egerben). Egykor a domonkosok sárospataki kolostorában volt Tamás vikárius generális (általános helynök) tulajdonában Petrus de Tarantasia magyarázata Petrus Lomburdus szentenciás könyvéhez, ma az Egyetemi Könyvtárban (Cod. Lat. 38.). Pécsi kolostorukban volt a XIV. században egy bejegyzés szerint Nagy Szent Gergely Moralium librijének (Erkölcstan) díszes, XI. századi példánya, ma dubrovniki kolostorukban van.

Kétségtelenül a pesti Domonkos-rendi kolostor könyvtárából való a bécsi Österreichische Nationalbibliothek Cod. 2463. jelzetű kódexe, amelyben Boëthius Arithmeticája mellett egy Geometria és egy zenei munka van (Mensura monochordi). Ezt a szerényen díszített kódexet Miklós provinciális adta fráter Benedictus "studens pestiensis"-nek, tehát a pesti domonkos főiskola növendékének használatra, 1347-ben.

A bencés anyagból a pannonhalmi könyvtár 4 könyvéről hallunk abból az esetből, hogy Miklós apát (1312-1318), aki erőszakosan, a világi hatalom segítségével lett a kolostor vezetője, botrányos életét azzal tetézte: nemcsak értékes kelyheket és más egyházi fölszerelést, hanem 2 dekrétumos könyvet és 2 breviáriumot is magához véve, ismeretlen helyre szökött.

Vannak még, ha nem is nagy számban, olyan kódexek, amelyeknek rendi hovatartozása ismeretes, de nem tudjuk egy meghatározott kolostor könyvállományához kötni. Ezekre tehát itt nem térünk ki. Nagyon sok töredék is van, liturgikus könyvek maradványai, amelyeket a speciális szertartási szokások alapján valamelyik magyarországi rend egykori tulajdonából származtat a kutatás. Ezek elsősorban régi könyvek tábláiból, levéltári iratokat borító palliumokból kerülnek ki, főleg az újabban megindult szorgalmas töredékkutatások során, s értékes forrásul szolgálnak a liturgiatörténet, zenetörténet, írástörténet számára, de mint főként liturgikus, istentiszteleti, tehát templomi és nem könyvtári anyaggal, kevés dolga van velük a könyvtártörténetnek.

A XIV. század magánkönyvtárai közül Weyten Orbánnak, a soproni plébániatemplom Krisztus-oltára káplánjának könyvtárát ismerjük a legjobban. Az ő 1400-ban kelt végrendelete a soproni papság magas fokú könyvkultúráját bizonyítja. Végrendeletében ugyanis 18 könyvét sorolja föl, változatos anyagot: biblia, Lucianus a négy evangéliumról, ugyanő a szentmiséről, zsoltármagyarázatok, Jacobus a Voragine Quadragesimaléja, vagyis nagyböjti beszédei, egy másik Quadragesimale, szerző nélkül; a Naturalia Alberti bizonyára a neves skolasztikus teológus és filozófus, Albertus Magnus természettudományi munkája. Van könyv a morális teológia köréből, Summa virtutum (Erények gyűjteménye) címmel, egy Formularium, tehát formuláskönyv jogi iratok készítéséhez, egy másik, közelebbről meg nem nevezett jogi könyv. A Liber de sanctis et de temporibus valószínűleg prédikációgyűjteményt, a Müttenpüch meg talán misekönyvet jelent. Nem közli a szerzőjét, s így nem ismerjük közelebbről a világ hét csodájáról szóló munkát (Septem mirabilia mundi), és nem adja meg a címét egy Valerianus nevű szerző munkájának. Van még egy bizonytalan Liber collectionum és egy kis Collecta. Végül két, szerző és cím nélkül, csak általánosságban jelzett könyv. Tulajdonosuk meg is becsülte könyveit, mert nagy részük vörös vagy fehér bőrkötésben volt. Orbán papnak ezeken kívül voltak még más könyvei is, amelyeket egy Holczel János nevű emberre hagyott, de ezeknek a számát nem mondja meg.

A soproni adathoz két budait fűzhetünk. Ezek azonban nem könyvjegyzékek, hanem két fönnmaradt kódex. Az egyik a krakkói Egyetemi Könyvtár 1513. sz. kódexe, Petrus Lombardus sokat használt szentenciás könyve, glosszákkal, amelyeknek a különös érdekessége, hogy a bejegyzés szerint Paulus Budensis nem kevesebb mint 12 forintért, tehát igen drágán vásárolta Párizsban. A példányt maga a híres párizsi professzor, Nicolaus de Lyra javította.

A másik Bernardus de Turre prédikációs könyve, az Opus quadragesimale (Bécs, Cod. 4470). A kódexet 1390-ben Nicolaus Dyterichspach másolta, és már ugyanebben az évben Péter budai "praedicator"-é, a "Szűz Mária főegyházban". Érdekes, hogy egy másik bejegyzés a város nevét még régi alakban írja, "novae montis pestiensis", a pesti új hegyen.

Világi emberek könyveiről alig van adatunk, pedig ebből az időből már szép számú laikus írástudót, az írás mesterségéből élő személyt ismerünk. Az egyik ilyen könyvadat egy 1363-ban Visegrádon kelt levélben van. Dominicus litteratus, magyarul Domonkos deák, pénzt kér egy rokonától, hogy megvásárolhassa Boëthiusnak az iskolai fegyelemről (De disciplina scholarium) szóló munkáját és főbb más könyvet, amelyekre tanulmányaihoz szüksége van. Kérését azzal indokolja, hogy aki könyv nélkül akar tanulni, az olyan, mint aki szitával mér vizet. Milyen magas fokú iskola fölkeresésére készült Domonkos deák, nem derül ki a leveléből. Talán valamelyik külföldi egyetemre. A pécsi egyetemre nem gondolhatunk, mert ezt csak néhány évvel utóbb alapították.

Hogy ez a pécsi egyetem mennyivel járult hozzá a magyarországi világi értelmiség kialakításához, azt adatok hiányában nem tudjuk, de annál több adatunk van már a század utolsó éveitől kezdve a közeli Bécs és Krakkó egyetemét látogató magyar hallgatókról, sőt professzorokról. Ezek ott kétségtelenül könyveket használtak, és könyvekkel is tértek haza, amelyeket itthon is forgattak, akár mint magasabb egyházi tisztségek viselői, akár - ha a világi pályát választották - mint városi jegyzők, városi iskolák tanítói, főúri udvarok írástudói, most már nem mint "klerikus"-ok, hanem mint deákok, "litterátusok".