Eötvös József tizenkét éves volt, amikor apja - a korabeli főúri családok szokásához híven - nevelőt fogadott mellé. Az öregedő, szótlan, mogorva, de nyíltszívű Pruzsinszky József hamar megnyerte a gyermek Eötvös tetszését, aki szinte csüngött szavain, s tanításai termékeny talajra találtak fogékony lelkében. Pruzsinszky, az egykori jakobinus, a Martinovics-féle mozgalom résztvevője, őszinte csodálója volt a francia felvilágosodás nagyjainak, mi sem természetesebb tehát, hogy tanítványát is megismertette Voltaire, Rousseau és a többi filozófus eszméivel. A fiatal elme mohón szívta magába a rajongó, csillogó szavakat, s az elraktározott fény kisugárzása életének végéig tartott. A felvilágosodás eszmekincse termékenyítően hatott Eötvös munkásságára, egész életművében lényeges szerepet játszott.
Pruzsinszky adta Eötvösnek az indítékot a francia felvilágosodás tanulmányozására, de mellette más forrásokból is merített. Az 1820-30-as években a felvilágosodás még elevenen élő, ható eszmeáramlat volt Magyarországon, képviselőinek írásai közkézen forogtak, a művelt olvasóközönség kedvelt - sőt divatos - olvasmányai közé tartoztak. A falu jegyzőjé-nek egyik szereplője, egy földesúr például "Voltaire-t s Rousseau-t majdnem könyv nélkül tudá...". Trefort Ágoston - Eötvös barátja, majd sógora - is úgy emlékezett vissza naplójában az 1835-ös évre, hogy Rousseau, Voltaire és Montesquieu komoly befolyást gyakoroltak nemzedékükre. A korszellem hatása alól Eötvös sem vonhatta, nem is vonta ki magát, s írásaiban korán megjelentek ennek nyomai.
Sőtér István mutatta ki, hogy már a Muzárion 1833-as évfolyamában közzétett Bel- és Külvilág című aforizmák világosan tükrözik a francia felvilágosodás eszméinek jelenlétét Eötvös gondolatvilágában. A húszéves ifjú már ismerte a fejlődés törvényét, a felvilágosodás szabadságeszméjét ("Ember, sokaság, nép: szabadság teszi nemzetté"); ő is az alkotmányos monarchiában látta az eszményi államformát ("Szív lehet a fejedelem, a törvényhozó-kar legyen ész, a nép pedig erő, s szerencsések lesznek az országok") és a népnevelésben a fejlődés hajtóerejét ("Minden nemzetben nagy erő szendereg, de szendereg csak, és pallérozás serkenti fel"). Feltűnik a felekezetiségtől mentes vallás gondolata is ("Nem a religio formája, a religio maga boldogít"). A fiatal Eötvös olyan elveket fogalmazott meg ekkor, amelyek mellett - mint látni fogjuk - élete végéig kitartott.
Eötvös először a francia felvilágosítók szépirodalmi műveit olvashatta el, s azokon keresztül ismerkedett meg filozófiai gondolataikkal is. Rousseau Julie ou la Nouvelle Héloise című regénye például a társadalmi egyenlőtlenségekre irányíthatta rá a figyelmét, az Emil pedig a nevelési kérdésekre. A Nouvelle Héloise hatását sejtetik A karthausi elmélkedő fejezetei, az ún. rousseau-i érzelmesség nyomait pedig a regény lírai részeiben és Eötvös verseiben fedezhetjük fel. A karthausi-ból az is kiderül, hogy megírásakor már olvasta Rousseau Vallomásai-t, amelyről húsz év múlva a Nővérek-ben kijelenti: képzeleten alapul. Ekkoriban forgathatta az Egy magányos sétáló álmodozásai-t is, amelynek egyik részletét 1852 januárjában idézte emlékezetébe, Szalay Lászlóhoz írt levelében. Könyvhagyatékában ma is megvan a Les pensées de J. J. Rousseau (Rousseau gondolatai) című kötet.
A hagyatékban találjuk Voltaire összes műveinek 1826-1828 között megjelent 75 kötetes kiadását is. Az egyes kötetek címlapján Eötvös névaláírása látható, mégpedig a többi könyvhöz viszonyítva gyerekesebb, szálkásabb betűkkel. Ebből arra következtethetünk, hogy a terjedelmes sorozatot annak megjelenésével egyidőben vagy nem sokkal utána kapta ajándékba - talán éppen Pruzsinszky Józseftől. Néhány kötetben aláhúzásokra, a margókon jelölésekre, megjegyzésekre bukkanunk - ezeket a műveket tehát elolvasta. (Valószínűleg ebből a gyűjteményből ismerte meg Voltaire regényeit is, bár azokban nem találunk jeleket.) A XIV. Lajos százada című történelmi értekezésnek az első részét, vagyis az 1661-ig terjedő időszakot, még pontosabban az európai és francia viszonyokat, valamint a Fronde történetét tanulmányozta. Megjelölgette A párizsi parlament története érdekesebb részeit is. Olvasta a La Pucelle d'Orléans (Az orléans-i szűz) című, szatirikus, egyházellenes vígeposzt, aztán Voltaire levelezésének első kötetét. Az Essai sur les Moeurs et l'Esprit des Nations (A népek erkölcseiről és szelleméről) című történetbölcseleti tanulmányban a zsidó, római, kínai, brahman, mohamedán vallásról és a Zarathustráról szóló fejezeteket nézte át. A Dictionnaire philosophique-ban (Filozófiai szótár) a Christianisme (kereszténység), a Contradictions (ellentétek), az Égalité (egyenlőség), az États, gouvernements (állam- és kormányformák) és a Tolerance (türelmesség) címszavaknál van bejelölés. A címek jellemzően mutatják Eötvös érdeklődésének irányait, hiszen ezekkel a kérdésekkel ő is sokat foglalkozott. Az 1830-as évek végétől tervezte egy nagy kultúrtörténeti szintézis megírását, amelyben a keresztény civilizáció fejlődését (a vallásét is) kívánta bemutatni, majd élete végén történetfilozófiai nézeteit is summázni. E munka anyaggyűjtése közben olvashatta Voltaire műveit. Feltételezhető, hogy indíttatást is kapott a francia gondolkodótól. Voltaire-hez hasonlóan az ő felfogása is világtörténeti szempontú, a keresztény vallást ő is történetiségében akarta tárgyalni, és rokon a műveltségtörténeti elgondolás is. Rokon vonásokat fedezhetünk fel a Dictionnaire philosophique és Eötvös politikai, államelméleti elvei között is. Voltaire e művében az óvatos reformok, az alkotmányos monarchia mellett érvel, a társadalmi problémák megoldását pedig olyan politikai rendszerben keresi, amely intézményesen biztosítja a gondolat- és szólás-szabadságot, a vallási türelmet, az alsóbb néprétegek számára a művelődés útján való felemelkedés lehetőségét. Hasonlóan vélekedett Eötvös is.
"Voltaire istentagadókká, Rousseau embergyűlölőkké tevé a szegényeket..." - jegyezte meg Eötvös némi túlzással A zsidók emancipációjá-ról szóló értekezésében, 1837-ben. Utalt Helvetius kozmopolitizmusára - érezhető gúnnyal. Második Hugo esszéjében d'Alembert egyik esztétikai megjegyzésére hivatkozott - egyetértéssel. Ezek a példák, de még inkább az 1830-as évek második felében írt tanulmányai és A karthausi is bizonyítják, hogy ekkorra már kiterjedt, alapos ismeretekkel rendelkezett az enciklopédisták munkásságáról, tanaikról, a francia felvilágosodás eszméi élénken foglalkoztatták, azok egy részét magáévá tette.
Ezekben az években ismerte fel Eötvös hivatását, életcélját, amelynek meghatározásában lényeges szerepet játszott a felvilágosodás hatása. Diákkorában még a Candide Pangloss doktorának módjára élt; így mesél erről A falu jegyzőjé-ben: "Tizenegy év alatt, meddig iskolába jártam, többet tanulhattam volna; s mint jurátus sokkal hasznosabban tölthettem volna időmet; de hová lettek volna mindazon szép labdázás s verekedés, séta s pajkosság és később édes ábrándaim, ha szorgalmasabban járok iskolába s mint jurátus többet az ülésekbe? Még egyszer mondom: legjobb a világ úgy, mint teremtetett." Amikor a regény született, már pontosan az ellenkezőjét vallotta ennek: igenis meg akarta változtatni a világot, Magyarország feudális rendjét. S hogy vállalta ennek érdekében a munkát, ahhoz hozzájárultak olvasmányai, Voltaire és Rousseau eszméi is. 1847-ben már gúnyosan emlegette azokat, "kik panglossi lelkesüléssel a magyar földmívelőnek helyzetét oly virágzónak festitek". A Candide tanítása: tűzzünk magunk elé okos erkölcsi elveket, teljesítsük egymás iránti kötelességünket, végezzük lelkiismeretesen mindennapi feladatunkat - Eötvös életében megvalósult. Akárcsak a kertészkedő Candide, ő is "a nemzet napszámosa" kívánt lenni és lett is. Már 1836-ban azt írta Szalay Lászlónak: "...oly rövid az élet, töltsd el tettekkel, hogy ha majdan fáradva pihenni mész, legyen miről álmodnod". A karthausi-ban így fogalmazott: "...csak a munka boldogít, csak azon éldelet, melyet önmagunk szerzénk, mienk egészen." S még 1857-ben, a Nővérek-ben is a Candide visszhangját halljuk csengeni: "Minden megelégedés csak munkásságunk eredménye, s a legboldogabb az, kinek legtöbb dolga van a világon."
Eötvösnek azonban nem mindegy, hogy mit és miért dolgozunk. "Használni akarok: ez emberi hivatásunk" - hangzik A karthausi végtanulsága, amely egyben Eötvös életcéljának megfogalmazása is. A köznek szolgálás, a hasznosság elve mellett élete végéig kitartott. 1868-ban is így okította fiát: "...úgy vagyok meggyőződve, hogy az egyénnek kötelessége az emberiség boldogításáért tőle telhetőleg működni". Ő élete hivatásának tekintette ezt, első számú feladatának tartotta előmozdítani Magyarország polgári fejlődését. Szolgálni kívánta és szolgálta is a haza, a nép ügyét, még akkor is, ha ezért nem nyer jutalmat: "Ki életét magasabb célnak szentelé, ne várja, hogy önmaga fogja éldelni fáradsága gyümölcseit; sok idő kell, míg az emberiség mezején a mag, melyet elhinténk, gyümölcsöket hozhat, s életünk rövidebb, mint hogy ezt elérhetnénk; bizonyos csak az, hogy semmi jó, mit tevénk, elveszni nem fog, hogy minden mag, melyet elhintünk, meghozza termését, s ez elég jutalmul." A közösség szolgálata erkölcsi követelmény, értékmérő nála. O'Connel-lel, az ír szabadságmozgalom vezetőjével is azért rokonszenvezett fiatal korában, "mert munkássága céljául nem ön javát - hanem önmagát a közjó eszközének választá..."
A felvilágosodás eszméi egyengették az útját az irodalmi romantika, az emberbaráti humanizmus és a politikai liberalizmus felé. A romantika nálunk nem a felvilágosodás tagadása, hanem bizonyos fokig annak folytatója volt. "Felvilágosodás és romantika oly módon egyesülnek Eötvös első korszakában - állapítja meg Sőtér István -, hogy az előbbi eszményei az utóbbinak érzelmi tónusaival színeződnek." Victor Hugoról írott két esszéje nemcsak a romantika melletti állásfoglalás, hanem a felvilágosodás egyes eszményei mellett is. Felvilágosult nézeteinek igazolását látta Hugo drámáiban, amelyek feltárták a társadalom árnyoldalait is, harcolva a társadalmi előítéletekkel. Felháborodva védelmezte Hugót támadóinak azon kifogásával szemben, hogy szörnyalakokat szerepeltet. "A világ minden szörnyei között nincs egy, mely annyi boldogtalanságot szült volna, mint előítéletek s ítéletek" - jelentette ki.
A francia felvilágosítók is harcba szálltak az előítéletek, az igazságtalanságok ellen. "...érdemök abban állott - jegyezte meg Eötvös az Uralkodó eszmék-ben -, hogy az igazságnak tért nyissanak..." A társadalmi igazságtalanságok láttán már fiatalon háborgott: "Ifjúságom első éveitől szívem minden elnyomás ellen feldobogott, gyűlöltem a zsarnokságot..." - vallotta A zsidók emancipációjá-ban. S miként az enciklopédisták védelmezték az elnyomott osztályokat, a szenvedő embereket, ő is "...szüntelenül érzi az egész emberiség és benne minden egyes ember fájdalmait, vágyait és hiányosságait, és agyveleje szüntelenül azon dolgozik, hogy miképp lehetne mindezeken segíteni..." Schöpflin Aladár még azt is hozzátette ehhez a szép jellemzéshez: "...mindig a gyöngék, az elnyomottak és a szenvedők pártjára áll..." Felvilágosult, filantróp gondolkodásának hű tükre és mintegy összegzője az a három értekezés, amit az 1830-as évek végén írt a börtönügyről, a zsidók egyenjogúsításáról és az írországi szegénység okairól. Kirajzolódnak liberális világnézetének körvonalai is, amelyek majd az 1840-es években öltenek határozott formát. Ezek az írások jelzik az Eötvös gondolatvilágában ez idő tájt végbement folyamatot, ami a felvilágosodástól a liberalizmushoz vezetett. A tanulmányokban megfogalmazódtak a felvilágosodás mindazon eszméi, amelyek Eötvös liberalizmusában tovább éltek: a vallás racionalista felfogása, a jogegyenlőség, a népnevelés fontossága, a jobbágyrendszer tarthatatlansága.
A fiatal Eötvös jogi nézeteit a magyar jogi szemléletbe átkerült felvilágosodási elemek formálták. Az egyetemen például Sonnenfels tankönyvéből tanult jogtudományt, aki a felvilágosodás osztrák változatának, a jozefinizmusnak volt kiemelkedő alakja, az olasz Beccaria (a polgári humanizmus első képviselője a kriminalisztikában) Bűntett és büntetés című híres könyvét pedig a fogházjavításról írt munkájában használta fel érvként. A felvilágosodás tanainak és a francia forradalom vívmányainak tanulmányozása adta az ösztönzést, hogy a magyar alkotmány és feudális jogrend átalakítására, a polgári jogegyenlőség megteremtésére törekedjen. Mint a centralista csoport egyik tagja, az 1840-es években ezen munkálkodott, ezek mellett érvelt cikkeiben, beszédeiben és A falu jegyzőjé-ben is.
A felvilágosodás - közvetlen vagy közvetett - hatása érezhető valláspolitikai nézeteinek kialakulásában is. Már politikai tevékenysége kezdetén a felvilágosodás racionalizmusától áthatott liberális szabadelvűség jellemezte állásfoglalásait a vallást, az egyházat érintő kérdésekben. Felemelte a szavát a zsidók érdekében, majd a reformkori országgyűléseken a protestánsok egyenjogúságáért, a vallásszabadságért, a katolikus egyház egyeduralma ellen harcolt. Akkor léphet csak előre az ország - mondta 1843-ban a főrendi házban -, "ha törvény által kimondatik minden vallásnak tökéletes egyenlősége, minden vallásos viszonyokban létezendő tökéletes viszonosság, minden vallásnak általános szabadsága".
A felvilágosodás jellemző vonása volt a természet szeretete, a természettudományi érdeklődés. Eötvös is rajongott a természet szépségeiért, műveiben magasztalva írt azokról. A természetre úgy tekintett, mint "amiből ... minden valódi művész kincseit meríté s fogja meríteni, míg a világ fennáll". Szerette a növényeket (lapozgatva könyveiben, itt-ott préselt virágokra, levelekre bukkanunk), svábhegyi villájának kertjében rózsákat termesztett, idősebb korában sokat sétálgatott az egyetemi botanikus kertben. Már fiatalon figyelemmel kísérte a természettudományok fejlődését, főbb eredményeiket ismerte, becsülte. "Nincs év, melyben a természettudományok terén új, nagybecsű felfedezések ne tétetnének. Ellenállhatatlan hódító gyanánt halad előre az emberi ész, a természet rejtelmei megnyílnak hatalma előtt, s szolgálatába szegődnek az anyagi világnak legtitkosabb erői" - írta az Uralkodó eszmék-ben. Később, akadémiai elnökként és főképp miniszterként is sokat tett a magyar természettudomány felemeléséért (új egyetemi intézetek és külföldi ösztöndíjak létesítése, a Műegyetem fejlesztése stb.)
Eötvös - akárcsak a felvilágosodás nagyja - határtalanul hitt a művelődés, a nevelés csodájában. A nép műveltségi színvonalának emelésében látta azt az erőt, amely a társadalmat megjavíthatja, előre viheti. Már a Szegénység Irlandban című tanulmányában az "intelligens kezek között" elosztott földbirtokon való munkát látta a nép boldogsága alapjának. A Kelet Népe és Pesti Hírlap című röpiratában pedig kijelentette: "Nevelés tehát, meggyőződésünk szerint, minden haladásnak első, egyedül biztos alapja..." Még három évtized múlva, 1870 februárjában is így érvelt a képviselőházban: "Én részemről egyszer s mindenkorra kimondom, hogy - mint már százszor kimondottam életemben - a magyar nemzet jövőjét tisztán kultúrakérdésnek tartom, ennélfogva a nevelési ügyet, a közoktatási ügyet a nemzet legfontosabb ügyének tekintem; mindent, mit ez ügy előmozdítására tehetek, úgy tekintek, mint legfontosabb teendőt, melyet elmulasztva a nemzetnek jövőjét kockáztatom." A reformkorban is a művelődés egyenlőségének és szabadságának megteremtéséért vívott harcot, de túlértékelte - miként a francia filozófusok - a nevelés szerepét: a műveltség egyenlősége szerinte ledönti a társadalmi válaszfalakat is. A műveltségtől várta a haza jövőjének felvirágzását, a nép sorsának javulását. A nép művelődés által lehet alkalmas a politikai jogok gyakorlására, ez által emelkedhetik a szabadsághoz, ennek révén tökéletesedhetik. "A nép szabadabbá nem válhatik, míg azt lelki sötétség fogja körül..." - önti szavakba felfogását a Magyarország 1514-ben utolsó jelenetében. 1848. augusztus 3-án is ezzel érvelt a népképviseleti országgyűlésen, amikor el akarták halasztani az elemi oktatásról szóló törvényjavaslat tárgyalását: "Elhalasztani a nevelési intézkedéseket nem más, mint azon időpontot elhalasztani, melyben a nép azon jogot, melyet az állam adott, valósággal élvezheti." A felvilágosodás eszméinek örököse szólalt meg ezekben a szavakban is: "Kérdem a Háztól, akar-e mindent elkövetni, hogy e pár szó: szabadság és egyenlőség, valóvá váljék? Nevelés nélkül az egyenlőség semmi, nem egyéb, mint puszta szó..." Az így védelmezett törvényjavaslat meglepően hasonlít Talleyrand-nak és Condorcet-nak ("az utolsó enciklopédistának") a francia forradalom alatt kidolgozott - a felvilágosodás jegyében született - nevelési tervezeteihez. Eötvös is az egyháztól független állami nevelést követelt (az állam kötelessége a nevelésről gondoskodni), nála is alapelv az ingyenes és mindenkinek szóló közoktatás, a tanszabadság, az iskolától különválasztott vallásos nevelés. Eötvös is olyan tárgyakat kíván taníttatni, "melyek a polgári élet minden viszonyaiban szükségesek", vagyis az állampolgári jogok gyakorlására és kötelességek teljesítésére is képessé teszik a tanulókat. S ebben van a fő rokonság mindhármuknál: a népnevelést a politikai jogok gyakorlásának előfeltételeként kezelik.
A művelődés szerepének eltúlzása Eötvösnél szorosan összefüggött idealista történetszemléletével, melynek kialakulására, formálódására kétségkívül hatott a francia felvilágosodás is. Láttuk, hogy milyen behatóan foglalkozott Voltaire történelmi munkáival, s látni fogjuk, hogy elmélyülten tanulmányozta Montesquieu, Rousseau, Condorcet és mások műveit is. Történetfilozófiai megjegyzései, fejtegetései gyakran tartalmaznak azokkal egyező vagy azokhoz hasonló gondolatokat. Eötvös is elismerte a történelmi fejlődést, a haladást az emberiség örök törvényének tartotta. A Szegénység Irlandban egyik helyén már ezt mondta: Az emberi nemet nem tarthatja fel senki haladásában." Az Uralkodó eszmék-ben sem írt másként: "Az emberiség törvénye örök fejlődés. Népeknek úgy, mint az egyesnek életében nincs megállapodás..." S mintegy hosszú tanulmányait összegezte a Gondolatok-ban: "Aki a történelemmel komolyan foglalkozik, azon meggyőződéshez jut, hogy egész világtörténetünk csak egy folytonos haladás története..." Hitte, hogy az emberiség fejlődése objektív törvényszerűségek szerint megy végbe, és ezek a törvények éppúgy változatlanok, mint a természet törvényei, és éppen ezért ezek is kiismerhetők. Idealizmusa nem is ezekben a gondolatokban nyilvánult meg, hanem abban, hogy úgy vélte, az emberiség fejlődésének fő mozgatórugói az eszmék, vagyis az emberi értelem. "... az eszmék idézik lassanként elő azon szükségeket, melyek szorosabb értelemben nem állati ösztöneink kielégítésére vonatkoznak" - olvassuk az Uralkodó eszmék-ben. Jellemző, hogy a francia forradalom kirobbanásának egyik fő okát az irodalom - azaz a felvilágosodás - túlzott befolyásában látta, főként "azon irányban..., melyben az irodalom e befolyását használta a 18. század folyamán". Mivel az eszmék formálják a történelmet, a nevelés útján hatással lehetünk irányára - gondolta Eötvös, s ebből következett aztán nála a művelődés, a népnevelés szerepének előtérbe állítása. Mindezek után könnyen megérthető, hogy mereven elutasította Rousseau kultúrpesszimizmusát. E felfogást már az Uralkodó eszmék-ben is kritikus éllel említette, a Gondolatok egyikében pedig így írt a francia filozófus híres tételéről: "Nemcsak Rousseau, de előtte s utána mások is nagy fáradságot fordítottak azon állítás bebizonyítására, hogy az emberi nem a művelődés által többet vesztett, mint nyert, s hogy az, mit haladásnak nevezünk, tulajdonképp csak erkölcsi süllyedésünk hosszú története." Alapvetően helytelenítette, s kijelentette: "ily okoskodásnak semmi gyakorlati haszna nem lehet."
Történetszemléletének még egy összetevőjénél merülhet fel a francia felvilágosodás hatásának lehetősége. Az Uralkodó eszmék-ben utalt Condorcet egyik megállapítására: "Már Condorcet megjegyzé, hogy a történetek helyes ismerete, melyből látjuk, mely úton fejlődött eddig az emberiség, alkalmasint lehetővé teszi ismernünk a jövőt is." A megjegyzés az Esquisse d'un tableau historique des progrés de l'esprit humain című könyvben fordul elő, ami Eötvösnek megvolt, s bejelölései bizonyítják, hogy el is olvasta, tehát arra reflektált. A következő mondatban ugyan ellenvetést tett: "Gyakran ismétlék a legújabb időkig e gondolatot; azonban a dolgok természete szerint mindig csekély hasznot vonhatunk jövőnk ismeretére a történetekből" - a nagy államtudományi mű mégis ennek jegyében fogant. A történelmet - elsősorban a francia forradalom és az 1848-as forradalmak tanulságait - vizsgálta ő is, hogy meglássa a jövőbe vezető legjobb utat. A Magyarország 1514-ben előszavában egyébként még teljes egyetértéssel hivatkozott erre a gondolatra: "A történetek ismerete szövétnek, melyet, hogy biztosan haladjon, minden nemzetnek követni kell..." Ismeretes, hogy éppen ezért idézte a Dózsa-féle parasztháború emlékét: figyelmeztetni akarta kortársait. Nem helyeselte viszont, ha a történetírók a történelmi tényeket mondanivalójuknak rendelték alá, azaz annak érdekében szabadon alkalmazták vagy elhallgatták azokat. Kifogásolta ezt a hibát a francia felvilágosítók munkáiban is. "...az enciklopédisták... a történetet, csupán hogy bizonyos állításoknak út nyittassék, szándékosan meghamisíták..." - írta az Uralkodó eszmék-ben. D'Alembert Reflexions sur l'histoire című munkáját idézte példaként, de bizonyos, hogy Voltaire jól ismert művei is eszébe jutottak közben.
Értekezésében hosszan, több oldalon keresztül cáfolta Montesquieu-nek azt a történetfilozófiai nézetét, amely a földrajzi körülményekkel magyarázta azt a különbséget, ami az egyes népek, országok között a társadalmi fejlődés tekintetében tapasztalható. Az egész elméletet elvetette; nem ismerte fel azt a forradalmi szerepet, amit az emberi gondolkodás fejlődésében betöltött. Meglátta viszont azt az ellentmondást, amely káros politikai következményeket hordozott magában: "Habár éppen nem Montesquieu volt az első, aki azon állítással lépett föl, hogy a hidegebb égaljak lakosai vitézek és erényesek, s ennélfogva polgári szabadságra képesek, a melegebb égöv lakói ellenben erőtlenek s rabszolgaságra vannak rendelve: mindazáltal ő szerzett annak általános elismerést, s mindenesetre nagyon különös, hogy éppen oly században, amelyben a szabadság mellett lelkesednek, s minden ember egyenlőségét kétségbevonhatlan axióma gyanánt állítják föl, oly elméletet is pártolhatnak, mely ama két alapelvvel egyaránt ellenkezik."
Az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc nemcsak Eötvös életpályájában fordulópont, hanem a francia felvilágosodáshoz való viszonyában is. "Liberalizmusa 48 előtt még a felvilágosodás nagy eszméit melengeti, s a francia forradalom jelszavainak, a szabadságnak és az egyenlőségnek jegyében kívánja fölépíteni az átalakuló országot" írja róla Sőtér István. 1848 után azonban felülvizsgálta felvilágosodott elveit, egy részükkel szembe is fordult. Világosan nyomon követhető ez az 1850-es években megjelent írásaiban, elsősorban A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra című könyvében. Ebben a szabadság és egyenlőség eszméje közül már csak a szabadságot tartotta meg, azt is azonosította a polgári, individualista szabadsággal. Az Uralkodó eszmék írója azonban nem számolt le teljesen a felvilágosodás eszményeivel, s amennyire a demokráciát megtagadó liberalizmusa engedte, igyekezett ragaszkodni hozzájuk. E műben is megmaradt a haladásba vetett hit, a zsarnoksággal, a feudális abszolút állammal való szembenállás, az egyéni szabadság elve, az emberbaráti szellem, a nevelés jelentősége stb. A francia felvilágosodás demokratikus, forradalmi eszméit viszont bírálta, egyes képviselőinek - Montesquieu, Rousseau stb. - társadalomfilozófiai, állambölcseleti nézeteivel alapvető kérdésekben vitatkozott.
Montesquieu munkáit korábban is olvasta, a Szegénység Irlandban például vele bizonyítja, hogy a hatalom visszaélései soha nem szűnnek meg. A három hatalom egyensúlyáról felállított elméletét - amit a De l'esprit des lois-ban (A törvények szelleméről) fogalmazott meg - először 1845-ben említette, mondván: nem egyéb "elmésen előadott hamis tételnél". Hasonlóan nyilatkozott a Reform-ban is, sőt még egy 1869-ben mondott képviselőházi beszédében is helytelenítve utalt rá. Az Uralkodó eszmék-ben részletesen kifejtette a tétellel s általában a De l'esprit des lois-ban foglaltakkal kapcsolatos véleményét.
Eötvös nagyra becsülte a francia gondolkodót: "Ha van férfiú - írta -, kinek tudományos munkássága nagy eredményeket vont maga után, ha érdemes valaki, hogy nevét hálásan említse az utóvilág: bizonyára Montesquieu az. Senki sem értett inkább tanokat, melyek lényegileg a legforradalmiabbak voltak, oly formában adni elő, mely azoknak is tetszett, akik ellen intézve volt. Senki sem támadta meg kora minden hiányát hasonló kímélettel minden iránt, ami abban jó és nemes volt." A folytatás azt is elárulja, hogy miért szentelt olyan nagy teret a De l'esprit des lois kritikájának: "Nagy tiszteletünk mellett is azonban, mellyel e nagy férfiúnak tartozunk, elmélete gyönge oldalai annál inkább föltűnnek előttünk, minél tetemesebb változásokon mennek át viszonyaink az Esprit des lois megjelenése óta lefolyt században. Korunk politikai tudománya nem hagyhatja tekintet nélkül éppen e század tapasztalatait." Úgy vélte s azt bizonygatta az Uralkodó eszmék-ben, hogy Montesquieu elmélete a hatalmak megosztásáról idejét múlta, s alapelvei - melyekből kiindult - keletkezésekor sem voltak igazak. Megkísérelte megmagyarázni, mégis mi az oka a népszerűségnek, mely Montesquieu művét elterjedtté tette: "Hogy minden elméleti ellenvetés dacára is oly általánosan elfogadták, a korszerűségben kell okát keresnünk és abban, hogy az Esprit des lois-ban nem bölcseleti igazság van felállítva, hanem, ami éppen célszerű volt: - oly rendszer, melynek az akkori körülmények közt általános elismerést óhajtottak azok is, akik kételkedtek helyességén." Látta, hogy Montesquieu koncepciója az alkotmányos monarchia ideális voltáról korában forradalmi gondolat volt, úgy érezte - erre vonatkozóan idézte is -, egyes megállapításai helytállóak a polgári forradalmak lezajlása után is. Felismerte azt is, hogy a történelmi fejlődés messze maga mögött hagyta eszméit.
Montesquieu hatását az államtudományokra nemcsak könyve tartalmi értékének tulajdonította, hanem stílusának is: "nézeteit éppen oly elmésen s oly ügyesen fogalmazta, mint a rögtönész, ki eleve kijelölt rímekbe egy költeményt képes beilleszteni..." Az Uralkodó eszmék-kel egyidőben írt Ueber die Gleichberechtigung... című röpiratában is forrásként szerepeltette Eötvös a De l'esprit des lois-t. A demokráciáról szóló fejezetében utalt rá, valamint azon állításával vitatkozott, miszerint a bírói hivatalok megvásárolhatósága és örökölhetősége biztosítja a bírói kar függetlenségét és a jogszolgáltatás egyformaságát. Néhány évvel később, A francia forradalom okai című esszéjében Montesquieu egyik levelét idézte, amikor arra hozott fel példákat, hogy milyen korán belátták Párizs nagyságának és határtalan befolyásának - ami később egyik oka lett a forradalomnak - káros voltát a francia fejlődésre.
Eötvös állásfoglalása Montesquieu-vel szemben még nem egyértelműen elutasító, Rousseau társadalomfilozófiai tanait, különösen a Contrat social (A társadalmi szerződés) társadalmi eszméit viszont élesen bírálta. Az 1840-es évek derekán még engedékenyebb volt Rousseau politikai írásaival szemben, sőt a lengyel alkotmányról írt értekezését (Considérations sur le gouvernement de la Pologne) - "melynek olvasását minden magyar politikusnak ajánljuk" - egyik cikkében egyetértéssel idézte. Igaz, a Contrat social-ról már ekkor sem nyilatkozott túlzott rokonszenvvel. 1845 márciusában írta, hogy nem tartozik azok közé, kik "álladalmi ábrándokban gyönyörködnek... s Plato de Republica írt könyvét s Rousseau Contrat social-ját könyv nélkül tudja..." Az Uralkodó eszmék-ben aztán részletesen elemezte a híres művet, és szembefordult fontosabb gondolataival. A könyvből saját példánya volt (egy 1818-as kiadás); a francia nyelvű bejegyzések arról tanúskodnak, hogy tanulmánya jegyzeteiben is e kötetre hivatkozott.
Eötvöst a francia forradalom története és az 1848-as forradalmak kudarca arra a következtetésre juttatták, hogy Rousseau elvei a gyakorlatban megbuktak. Szükséges viszont a velük való foglalkozás, mert az államtudományokban azok uralkodnak: "Franciaországban, mint mindenütt, Rousseau elvei képezik alapját az államra vonatkozó minden elméletnek. A Contrat social befolyását a Rotteck-Welcker-féle Staatslexikon szelíd liberalizmusában s a szélső communismus legvadabb kifakadásaiban egyiránt feltaláljuk." Szerinte a népfelség elvének érvényre jutása, diadalmaskodása szintén Rousseau hatásának tudható be, s az állam "rossz"-nak bélyegzése is az ő fellépése óta jött divatba. Rousseau befolyását az egyenlőség eszméjének elterjedésében látta legjelentősebbnek, sőt legveszélyesebbnek: "Az, ami után korunk a szabadság és egyenlőség neve alatt államainkban törekszik, nem egyéb, mint valósítása azon elveknek, mely már Rousseau által felállíttatott: miszerint személyét és összes erejét mindenki közönség akarata legfelsőbb vezérletének köteles alávetni, hogy azt, amiről a társadalomba léptekor lemondott, mint az egésznek egyik része visszanyerje." Véleménye szerint az egyenlőség Rousseau-féle értelmezése egyenesen vezetett a jakobinus diktatúrához, a babeufizmushoz és általában a szocialista és kommunista tanokhoz. Konkrét példát is hozott: "Proudhon nézete, hogy a legjobb kormányforma az anarchia, Rousseauétól csak annyiban különbözik, miszerint akkor, midőn a Contrat social megjelent, a korlátlan demokráciát még nem tarták az egyedül lehetséges kormányformának."
Rousseau elképzelését alapjaiban tartotta elhibázottnak, mert az "azon meggyőződésen alapszik, miszerint a szabadság, melyre az államban igényt tarthatunk, csupán abban áll, ha mindnyájan egyenlően részesülünk az államhatalomban, s csak úgy valósítható, ha az egyén teljesen alája vettetik a többség akaratának: ez egybezavarása az egyén szabadsága fogalmának az egyetem hatalmáéval, szükségképp átment mindazon alkotmányba, melyeknek ez elmélet szolgált alapul..." A társadalmi szerződés gondolatát is helytelennek minősítette. Felismerte, hogy az nem egyéb fikciónál, amelynek valóságtartalma nincs ("a szerződő lény minden esetben abstractio...") Nem akarta elhinni, hogy a nagy francia filozófus ugyanerre nem döbbent rá: "Rousseau az állam alapját szerződésben látta, melynek valóságos léte iránt talán maga sem viseltetett erős hittel..." Eötvös látta az elmélet óriási történelmi jelentőségét is, de azt negatívnak tartotta, s szerinte azok a kísérletek, melyek az egyenlőség és a szabadság megvalósítására irányultak, jórészt azért buktak meg, mert a társadalmi szerződésből következő kormányzási elveket - így a köztársaságot, a demokráciát - próbálták követni. Elvetette Rousseau-nak azt a tételét, hogy "Az egyetemnek csupán egy érdeke van - a közjó...", s hogy ez érdek érvényesítéséért az "államnak kell mindent kormányoznia", amely a közjó letéteményese. Ő az egyéni és a közérdek harmóniáját szerette volna elérni, ezért szorgalmazta az állam befolyását mintegy ellensúlyozó önkormányzati testületeket.
Az Uralkodó eszmék-ben a Contrat social egyéb gondolataival is foglalkozott Eötvös: a törvények osztály-jellegéről, a köztársaságok szabadságának alapjairól, a korlátlan királyságról, a fővárosok káros befolyásáról szóló részeket idézte, elemezte, valamint Rousseau-nak az egyházról írt szavait. "...az egyénnek az államhatalom alá tökéletes alávetésének elve Hobbest és Rousseau-t szükségképpen azon következtetéshez vezette, hogy az egyházi és világi hatalom megosztása az általuk egyedül helyesnek nyilvánított államszerkezettel össze nem férő" - állapította meg. Vagyis Rousseau szerint az egyházat alá kell rendelni az államnak, mert különben az állam nem állhat fenn. Eötvös ismét úgy vélekedett, hogy ez kivihetetlen - ő az állam és az egyház különválasztásában kereste a megoldást -, s hogy ezt Rousseau is belátta: "Azon ellentétet, mely a francia forradalom óta gyakorlatilag valósíttatni szándéklott elvek és a kereszténység elvei között létezik, már Rousseau, ki ezen elveket felállítá, tisztán belátta, és sajátságos nyíltságánál fogva a Contrat social utolsó fejezetében tartózkodás nélkül ki is mondotta..." (Hadd tegyük hozzá: Eötvös szerint Rousseau legnagyobb érdeme a nyíltságban rejlett.) Az állam és az egyház viszonyát tárgyaló utolsó fejezettel A francia forradalom okai című írásában is foglalkozott Eötvös, pontosabban az Uralkodó eszmék megfelelő részét dolgozta át. Mindössze két ponton bővítette ki azt. Az egyik: "nézetem szerint saját elveinek következéseit s a keresztyén vallás lényegét helyesen fogta fel Rousseau, mikor azt állítá, hogy államideálja lehetetlen, míg a keresztyénség fennáll; s mikor e meggyőződésből kiindulva e vallást saját nézpontjából minden vallások között legrosszabbnak nyilvánítá." A másik: mivel ezt a tant Rousseau kortársai is felállították, a francia forradalom eljárása a vallással szemben - azaz, maga alkotott új vallást, és kényszerítette annak elfogadását - ennek logikus és természetes következménye volt.
Az Uralkodó eszmék egész koncepciója szemben áll a Contrat social tanaival, különösen a szabadság és az egyenlőség eszméjének és gyakorlati megvalósításuk lehetőségeinek értelmezése terén. Eötvös elsősorban az általános egyenlőség, a népfelség, az állam által érvényesített közjó elsődlegességének elvét ítélte károsnak és megvalósíthatatlannak, tehát nagyot lépett visszafelé az 1830-40-es években kialakított eszményeihez képest. Habár Rousseau nézeteit kritizálta, nagyságát elismerte, sőt hatását túlértékelte. Szerinte a Contrat social summája a következő: "Rousseau nagy, de egyoldalú szelleme ellenállhatatlan logikája által végre azon meggyőződésre jutott, miszerint a valódi boldogságot csak a természeti ős-állapotban találhatni föl..." Mint tudjuk, Eötvös tagadta ezt, cáfolta, hogy a polgáriasodás szerencsétlenség lenne a társadalomra. Ő hitt abban, hogy a társadalmi haladás útja állandóan felfelé ível, s éppen ezért nem tudni, félve vagy ironikusan gondolta-e: "nem lehetséges-e, hogy azon mozgalom [vagyis a szocializmus. B. M.], melynek kiindulási pontja Rousseau Contrat social-ja volt, végre azon természet-állapot létesítéséhez fog vezetni, mely ott mint az emberi boldogság netovábbja festetik?"
Az Uralkodó eszmék-ben a francia felvilágosodás más képviselőire is utalt Eötvös. Condorcet-ról és d'Alembert-ről már szót ejtettünk. D'Argenson márkit Rousseau nyomán idézte, Mablyra és Helvetius De l'homme című könyvére pedig az egyik jegyzetben hivatkozott, akik szerint a teljes polgári egyenlőség csak a birtok egyenlőségében valósítható meg. Eötvös elutasította ezt a véleményt, ő inkább lemondott a polgári egyenlőségről. Az értekezés kapcsán olvashatta Grimm - aki Diderot és az enciklopédisták köréhez tartozott - levelezésének első kötetét is; a hagyatékban lévő példányban ezt ritkán, de végig megjelölgette. Könyvében említette Voltaire Montesquieu kommentárját és egyik levelét (a nemesi jogok keletkezését illetően). S mintha Voltaire - és általában a francia felvilágosodás - vallás- és egyházellenességére is célzott volna az alábbi mondatban: "Nem ismerek istentelenebb állítást annál, mely szerint a Mindenható önmagának és az angyaloknak mintegy időtöltéseül hozta e világra az embert, hogy kegyetlen örömét találja azon nyugtalan törekvésben, amint bizonyos körben forog, s azon tehetetlen erőlködésekben, amint a porból kiemelkedni törekszik, hogy fájdalmas eséssel megint visszasüllyedjen abba."
S mintha ennek lenne folytatása az 1859-ben tartott Kazinczy-emlékbeszéd idézendő gondolata is, amely világosan tükrözi, hogy Eötvös elfordult a felvilágosodás eszméitől: ...e században csak azon fényes, de az emberiségre gyászos korszaknak ismétlését látják, melyben az ó világ vallása szinte gúny tárgyává vált, régi intézményei szinte felforgattattak, s a régi erkölcsök helyébe csak anyagi élvezetek után sóvárgó kozmopolitizmus lépett - hogy miután a kiváltságok romjain a szabadságnak s egyenlőségnek diadala egy pillanatra kikiáltatott, a felvilágosodására büszke ivadék, a nagy Caesar bámulatos tettei és a művészetet s felvilágosodást pártoló békés utódának még bámulatosabb ügyessége által egy ezredévi szolgaságra, s mihez a szolgaság mindig vezet, egy ezredévi barbárságra készíttessék elő." A francia forradalom okai-ban is ellenszenvvel írt a felvilágosodás nagyjairól: "Diderot, Rousseau és más akkor divatos írók munkáit" a dagály és érzékenység jellemzi. Rousseau-val különösen nincs kibékülve ekkoriban. Az Uralkodó eszmék-ben politikai, állambölcseleti nézeteivel került szembe, az 1850-es évek végén pedig pedagógiai kérdésekben is eltért álláspontja a francia filozófusétól. A karthausi-ban még az Emil-hez hasonlóan elmarasztalta a főúri családok gyermekeinek kijutó sivár nevelést, és dicsérte a természetes életformát, elítélte a nevelésben tapasztalható mesterkéltséget, természetellenességet. 1840. február 26-án így beszélt a főrendiházban: "A 18. században volt egy nagy író, ki a gyermekek nevelése iránt azt javaslá, hogy a gyermekek tizennyolc éves korukig semmi vallásban ne neveltessenek. E nézet meggyőződésem szerint - hibás, de talán még védhető." Ekkor még fenntartotta a "de" lehetőségét is. Másfél évtized múlva azonban minden kertelés nélkül adta a Nővérek Farkas Máté plébánosának szájába lesújtó ítéletét: "Rousseau, kit sokan nagy filozófusnak tartanak, de kit én csak nagy bolondnak hiszek, mert fejében még a legokosabb gondolatok is azonnal rögeszmékké válnak, itt is [ti. a nevelés terén, B. M.] mindent összezavart. A politikában előbb oly népet, oly viszonyokat, oly természetet gondolt ki magának, minő sohasem létezett a világban; s miután minden követ kénye szerint szép egyenlőre faragott, felrakta épületét, mely állítása szerint az államnak egyedüli természetes formája vala, habár mióta a világ áll, hasonlóról soha senki sem hallott." Ha ez az elutasítás túlzó is, s feltehetően Eötvös maga sem érezte pontosan így, azt bizonyítja, hogy Rousseau tanainak nagy részével nem értett egyet. A regényben a Rousseau-féle nevelési rendszerrel vitatkozott, annak mintegy kritikáját adta. Véleménye szerint a nevelés nem azonos a spontán önkibontakozással, kigúnyolta a természetes nevelés elvét, helytelenítette a mindent-megmagyarázás módszerét; egyáltalán az Emil egész koncepcióját utópiának nevezte. Illuzórikusnak tartotta az Emil alapelvét, mely minden gyermek mellé egy-egy nevelőt akar állítani és más ható tényezővel nem számol: "Agyrém - mondatja Farkas plébánossal-, melynek éppen ellenkezője való. A gyermekre minden hat, s mentül különbözőbbek e hatások, annál inkább várhatjuk, hogy kifejlődése ferde s egyoldalú nem lesz. Az életre csak az élet által neveltetünk..." Az utóbbi idézet egyébként azt is mutatja, hogy Rousseau-val szemben állt ugyan Eötvös, de az enciklopédisták felfogását a környezet nevelő hatásáról még mindig magáénak vallotta. A nevelést korábbi műveiben is a környezeti hatásokkal azonosította; azt hangsúlyozta, hogy személyiségjegyeink nagy részét a nevelésnek köszönhetjük, mégpedig a körülmények, a környezet, a családi élet, az egész társadalom stb. befolyásának. Már A karthausi-ban ez áll: "A kör, melyben élünk, nem lehet befolyás nélkül azon ösvényre, melyet követünk." A falu jegyzőjé-ben pedig ezt írta: "...azon befolyás, melyet az egyes nevelő növendékére gyakorol, csekély", ám "azon kör, melyben gyermekekből ifjakká nőttünk, természetes hajlamaink szerint különböző, de mindig ellenállhatatlan befolyást gyakorol jövőnkre; s ha visszatekintünk, nincs köztünk senki, ki ne érezné, hogy sajátságainak nagy részét azon nevelésnek köszöni, melyet nem egyes embertől, hanem a társaságtól, nem bizonyos terv szerint, hanem a körülmények által kapott". S a regény egy másik helyén: "Az emberek nagy részének jelleme külső hatások által fejlődik." Az Uralkodó eszmék-ben szintén kiemelte a gyermeket ért összes nevelő hatások összefüggését, az oktatást csak a nevelés kis részének tekintette. A nevelés személyiségformáló szerepét azonban sosem túlozta el, nem tartotta mindenhatónak - mint pl. Helvetius -; azt hangoztatta, hogy számba kell venni az ember belső, természetes hajlamait is - amint több enciklopédista is ezt állította.
Bár vitázott az Emil pedagógiai alapelveivel, egy területen mégis érezhető a Nővérek-ben Rousseau hatása. Akárcsak a francia filozófus, Eötvös is a családi boldogság megteremtésében látta a nő hivatását. Ez a motívum már A karthausi-ban is szerepelt, aztán előfordult az Egy gazdasszony levelei-ben, s még az 1864-68 között keletkezett Naplójegyzetek-ben is arról elmélkedett, hogy a nő férjének erős támasza, gyermekeinek jó gondviselője kell legyen.
A Naplójegyzetek nevelési gondolatai egyébként újra az Emil eszméivel mutatnak rokonságot. Eötvös is a gyermek egyéniségének figyelembevételét követelte (a gyermekben gyermeket lássunk, s nem kis felnőttet): "Minden oktatás csak úgy felelhet meg céljának, ha az a gyermek egyéniségéhez alkalmaztatik..." Neki is az volt a véleménye, hogy a felhalmozott ismerettömegnél többet ér a jól rendezett tudás, a következtető készség: "az oktatásnál nem az ismeretek, melyeket az iskolában tanulunk, hanem azon képesség a fő dolog, melyeket tehetségeink a tanulás által nyernek..." S máig érvényes követelményt fogalmazott meg egy másik feljegyzésében: "Minden nevelésnek, vagy helyesebben mondva, gyermekoktatásnak feladata nemcsak az, hogy a nevendék bizonyos számú kész ismereteket nyerjen, hanem inkább az, hogy ismeretek szerzésére képessé tétessék, hogy tehetségei míveltessenek ki." Az oktatás egyik fő hibáját abban látta, hogy a diák passzivitásra van kárhoztatva, pedig "éppen fiatal korunkban a tevékenység valóságos szükség és a legmegfeszítettebb munka kevésbé fáraszt a hallgató figyelemnél". Ez a megállapítás is meglepően összecseng Rousseau cselekvő pedagógiát követelő gondolataival.
A Gondolatok több aforizmája is azt igazolja, hogy Eötvös az 1860-as évek közepén ismét behatóbban foglalkozott a francia felvilágosodás filozófusaival. Egyik helyen például arra célzott, hogy Voltaire-ről sok mindent éppen tőle tudott meg, mert az hiúságból sok érdekes dolgot elmondott magáról. Minden bizonnyal leveleire reflektált, amelyeket a már többször említett Voltaire-összesből ismert. (Megvolt Eötvösnek du Deffand marquise leveleinek - amelyből igen sok Voltaire-hez íródott - háromkötetes gyűjteménye is.) Voltaire-re gondolhatott akkor is, amikor a naplójában arról írt, hogy nem szereti az önéletrajzokat és a levelezéseket olvasni, mert íróik magukat dicsérik: "... ha valaki valami nagyot tett, legjobb, ha annak leírását másokra bízza." A Gondolatokban idézte - feltehetően mint közszájon forgó szállóigét - a természettudós Buffon híres mondását: "le style c'homme" (ami pontosan így hangzik: Le style est l'homme même, azaz: A stílus az ember maga).
A Gondolatok-ban olvashatók Eötvös fejtegetései a vallás és hit kérdéseiről is. Láttuk, hogy pályakezdő éveinek valláspolitikai nézeteit a felvilágosodás elvein alapuló liberalizmus jellemezte. Később is komoly szellemi erőfeszítéssel mérlegelte az ateisták, deisták érveit és saját ellenérveit, s végül tudatosan, szilárd meggyőződéssel foglalt állást a hit mellett. Szemben állt a deizmus feltevéseivel is, kijelentette, hogy a teremtő, de utána megálló isten eszméje képtelenség. Ő hitt "az anyagi világon kívül vagy felül álló értelmes lénynek, egy... személyes istenségnek" létezésében. A hitet azonban nem kapcsolta szorosan az egyházhoz, a vallás gyakorlását, a vallás intézményeit illetően változatlanul racionalista, liberális elveket vallott. "...kétségtelen, hogy mindaz, ami vallásunkban nem az emberi természet, hanem csak bizonyos míveltségi állapotnak felel meg - így például a szertartások, vagy a mód, mely szerint bizonyos igazságok kimondatnak - míveltségi fokunk mellett nem tarthatja fel magát" - írta, majd egy másik aforizmában megjegyezte: "a katholikus egyháznak szervezete és iránya... csak addig állhat fenn, míg a politikai organisatio megmarad..." Vallás- és közoktatásügyi minisztersége idején ezen elvek jegyében dolgozott: megvalósította a zsidók emancipációját, megteremtette az általános, kötelező népoktatást, ő volt a csalhatatlansági dogma egyik legtekintélyesebb ellenzője stb. Az állam és az egyház szétválasztásán munkálkodott - miként az enciklopédisták kevésbé forradalmi szárnya. Rousseau és "jelesebb kortársai" követelésével, miszerint az egyházat rendeljék alá az államnak, nem értett egyet - ezt az Uralkodó eszmék-ben ki is fejtette. Érdekes, hogy 1868. december 1-jén a főrendiházban Voltaire híres szavait idézte: "pusztítsátok el a gyalázatost!", vagyis azokat, melyekkel az egyházat támadta. A szállóige célzatosan hangzott el, a népiskolai törvényjavaslatról szóló beszédében. Eötvös persze nem fenyegetőzött, hanem figyelmeztetett. Meggyőzni kívánta vele a főpapságot, hogy ellenkezésükkel ők is ilyen megtámadtatásoknak teszik ki magukat.
Az 1860-as években Eötvös módosított az Uralkodó eszmék szemléletén is. Kéziratban maradt állambölcseleti töredékeiben ismét a felvilágosodás eszméitől áthatott liberalizmus szólalt meg. A szabadság és egyenlőség eszméjének olyan megítéléséhez tért vissza, amely inkább összhangban állt a felvilágosítók tanaival, mint az Uralkodó eszmék. Ennek okát a történelmi helyzet, a politikai viszonyok változásában kereshetjük. 1848 kudarca Eötvöst csalódással töltötte el, felülbírálta a francia forradalom - és ezzel a felvilágosodás - eszméit. Az 1860-as évek közepén ismét előtérbe került a polgári átalakulás problémája Magyarországon, mégpedig a forradalmi megoldás kizárásával. Eötvös úgy érezte, újra tér nyílik előtte, újra síkra szállhat a polgári liberalizmus szellemében fogant eszményeinek megvalósításáért. S 1867-ben, a kiegyezés után újra nagy lendülettel fogott munkához. A fiatalkori hév, a reformkori radikalizmus és demokratizmus ugyan már eltűnt, de még 1868-ban is - a kezdeti kudarcok ellenére - optimizmussal nézett a jövőbe. S bizonyítékként éppen a francia felvilágosodás eszméinek beteljesedését hozta fel: "Igen kár oly megvetéssel tekinteni azokra, kik egészen új szociális viszonyokról, az örök békéről, vagy a földbirtok közösségéről szólnak" - írta naplójában. - "Nem tudja senki, mindaz, mi most Utópiának látszik, nem fog e egykor létesíttetni. Kik azt, mi most általánossá vált, a királyi hatalomnak ily korlátozását, az osztályok jogegyenlőségét s a szabadságot, mely a nemzetközi viszonyokban létezik, egy század előtt, mint az emberi ész postulatumait hirdeték, nem tekintettek-e ábrándozóknak, kiket a hatalom néha üldözött, de kikre azon kor józan politikusai csak sajnálkozó mosollyal tekintettek, s nem látjuk-e ugyanezt nemünk történetében, mely alatt az, miről egy nemzedék ábrándozott, utódainak vágyává válik, és azok által, kik ezek után jönnek, teljesíttetik, minden legkisebb részleteiben, sőt néha tökéletesebben, mint azok, kik az eszméért először lelkesültek, képzelték."
Eötvös Józsefnek a francia felvilágosodáshoz való viszonyában tehát meghatározó szerepe volt a kornak, amelyben élt. Mikor ifjú volt, szinte a kor parancsolta, hogy megismerkedjen a felvilágosodás eszméivel, azok szellemében nevelkedjen, alakítsa ki életcélját, azok döbbentsék rá hivatására. A reformkori Magyarország fő kérdéseinek - a polgári fejlődés és a nemzeti függetlenség - megoldása olyan embereket kívánt, akik a felvilágosodás tanításait követve tevékenykedtek: kíméletlenül bírálták a feudalizmust, hittek a fejlődésben, magukévá tették a köznek szolgálás és használás elvét, új, polgári állam felépítésén munkálkodtak. Eötvös is így cselekedett. Filantropizmusa, liberalizmusa, idealista történetszemlélete, a társadalmi problémák forradalom nélküli, reformok útján történő megoldásának vágya is nagyrészt a felvilágosodás eszmekincséből táplálkozott. Az 1848-49-es forradalmak bukása után azonban szembehelyezkedett a francia felvilágosodás politikai, társadalmi nézeteivel, egyes gondolkodóival. A felvilágosodás forradalmi tanaival már eleve nem értett egyet, Rousseau republikanizmusát és kispolgári demokratizmusát sem érthette meg. A materialista filozófusok sem tartoztak soha kedvelt olvasmányai közé. Élete végén - amikor ismét napirendre tűzte a történelmi fejlődés a polgári liberális Magyarország megteremtését - visszatért a felvilágosodás egyes eszméihez, megint gyakrabban olvasta a francia filozófusok könyveit. A francia felvilágosodás tehát Eötvös egész életében szerepet játszott s közvetve vagy közvetlenül, de mindig jelen volt gondolatvilágában.