Politikusaink, íróink, gondolkodóink széles körét foglalkoztatta a reformkorban a polgári fejlődés megindításának kérdése. A társadalmi haladás hívei világosan látták, hogy a feudális társadalmi rend, a gazdasági és kulturális elmaradottság nem tartható tovább, előre kell lépni. Voltak azonban olyanok is, mint a centralistáknak nevezett polgári liberálisok (Szalay László, Eötvös József, Trefort Ágoston, Lukács Móric), akik személyes tapasztalataik és olvasmányaik alapján úgy vélték, hogy a nyugati kapitalizmus nem az a példa, amely fenntartás nélkül követhető. Harcoltak a feudalizmus ellen, a polgárosodás (jobbágyfelszabadítás, iparosítás, népképviselet, felelős kormány, népoktatás, vallásszabadság stb.) előkészítésén munkálkodtak, de felismerték a tőkés rendszer tengernyi hibáját is, éppen ezért más irányban tájékozódtak. A visszalépést, mint megoldást, elvetették. Eötvös József már az 1840-ben kiadott Szegénység Irlandban című röpiratának befejezésében kinyilvánította, hogy nem hajlandó a feudalizmusba hátrálni. Nem fogadta el a szeme előtt zajló kapitalista fejlődést sem, hanem valami távoli, tökéletesebb, de meghatározatlan társadalom reményét öntötte szavakba: "Egy idő óta az elmék a társaságnak új organizációjáról kezdenek gondolkozni, egy fertály század alatt több szisztémát láttunk feltűnni s elmúlni, mely habár módjaiban fellengző s túlságos, végcéljaiban mindig nemes vala. Mit jelent ez? Az emberek változékonyságát, szól az egyik, mert csak általa ingereltetünk új kombinációkra; az új szisztémák lehetetlenségét, szól a másik, s igaza lehet; de véleményem szerint leginkább azt, hogy korunk emberszeretőbbé vált, hogy a közjó s minden embernek boldogítása nem az emberbarát kedves álma többé, melybe a szomorú életből néha visszavonul, hanem fenséges célja, mely után egész erejével törekszik; hogy az emberi nemnek új szükségei támadtak, melyek a mostani formákban kielégülést nem találnak..." A társadalom megjavítása, "minden embernek boldogítása" lelkesítette őt is. Megvalósulásában szilárdan hitt, amit A karthausi-ban is megfogalmazott: "Ó, az emberi nem el fogja érni nemes célját. Századok fognak múlni, sok ivadék eltűnni küzködés között, de a napnak jönni kell, melyben nemünk hivatását betölté, melyben a jó győzni fog e világon..." S hogy mégsem a távoli jövőbe helyezte a "jó" győzelmét, azt pár sorral alábbi gondolata bizonyítja: "ki tudja, nem állunk-e már közel e boldog órához? nehéz a kor, melyben élünk, forró egünkön terhes fellegek tornyosulnak, s az ember lankadtan, remegve a közelgő vésztől, halad örömtelen ösvényein; de ha a nap legforróbb, s a vetés föld felé hajolva már alig bírhatja kalászait, nem közelg-e éppen akkor az aratás?" Eötvös tehát már fiatalon ráébredt, hogy a történelmi fejlődés nem áll meg a polgári társadalom ismert formáinál, hogy kutatni kell a továbblépés lehetőségeit, amelyek közelebb hozzák az "aratás" időpontját. S ő kereste, kutatta. Így talált rá "a fertály század alatt" feltűnt "szisztémák" között a kortársi szocializmus tanaira.

Jelenlegi ismereteink szerint a magyar időszaki sajtó 1830-tól kezdve közölt beszámolókat, híradásokat Fourier, Saint-Simon, Owen és követőik munkásságáról, elveiről. Eötvös rendszeresen olvasta a francia újságokat is, ezekből még inkább tudomást szerezhetett a szocialisztikus eszmékről. A francia szépirodalom egyes alkotásai - elsősorban a csodált Victor Hugo versei és George Sand regényei - szintén közvetítő források lehettek. 1836-37 telén Eötvös Párizsban tartózkodott. A társaságban bizonyosan szóba került valamelyik szocialista neve vagy újabb cikke, sőt az sincs kizárva, hogy egyikükkel vagy másikukkal találkozott, bár ez nem valószínű, hiszen ők nemigen forogtak az arisztokrata körökben, ahol a fiatal bárót fogadták.

Az 1830-as évek derekán ismerte meg Lamennais nézeteit, aki a társadalomnak a krisztusi szocializmus jegyében történő forradalmi átalakítását követelte. Lamennais neve ekkoriban gyakran felbukkant a magyar újságok hasábjain, Paroles d'un croyant (Egy hívő szavai) című, ragyogó biblikus stílusban írt jövendölése pedig Európa-szerte óriási szenzációt okozott. Az elnyomott népek és a kizsákmányolt néprétegek ügye mellett kiálló, a zsarnokságot ostorozó és a szeretetet, kölcsönös önfeláldozást dicsőítő könyvecskét 1834-ben adták ki. Még az évben megjelent németül, sőt 1836-ban egy kéziratos magyar fordítása is járt kézről kézre a pozsonyi országgyűlési ifjak között. Biztosra vehető, hogy a minden új iránt fogékony Eötvös a híres röpiratot is olvasta. Legkésőbb 1839-ben, amikor megvásárolta Lamennais összegyűjtött műveinek Oeuvres complètes - két kötetét. Igaz, csak két írásnál találjuk megjegyzéseit, de ez nem zárja ki, hogy egyebet is olvasott belőle. A megjelölt művek közül az egyik a mindössze ötoldalnyi De la loi mosaique et du peuple juif - (A mózesi törvényről és a zsidó népről) című - ezt az 1840-ben megjelent A zsidók emancipációja című tanulmányához nézhette át. A másik a 16. században élt francia filozófus, La Boëtie rövid, az 1830-40-es években újra divatos röpirata, Le contre Un, ou discours de la servitude (Az Egy ellen, avagy értekezés az önkéntes szolgaságról), amelyet Lamennais terjedelmes előszóval ellátva 1835-ben adott ki. A kis mű a zsarnokságot támadja, vagyis mondanivalója rokon Lamennais gondolataival. Eötvös közvetlenül sosem említette a lázadó pap nevét - ez a cenzúra miatt nem lett volna tanácsos-, de Kelet Népe és Pesti Hírlap című vitairatában védelmébe vette az emberi szív érzéseire apelláló társadalmi nézeteit és érzelmes, patetikus stílusát, amelyet Széchenyi kifogásolt.

A korai szocialisták - leginkább Saint-Simon és Fourier - és Lamennais tanaira emlékeztet A karthausi jó néhány gondolata: a burzsoázia bírálata, az érzelmes filantrópizmussal átitatott, vallásos színezetű társadalomszemlélet, a költőies humanizmus, a világot átfogó, szeretetben megnyilvánuló emberi egyesülés ("világnak polgárivá születtetek, a nagy emberi családnak gyermekei vagytok", "miként a természet rendje minden anyagot egy nagy egésszé szövé, úgy a szabad ember is egyesülni tanuljon") elve. Érintette a pauperizmus problémáját, ábrázolta a munkásság nyomorát is, de ezekkel a kérdésekkel Szegénység Irlandban című munkájában foglalkozott részletesebben, elmélyültebben. A regény és a röpirat egyébként világosan mutatja, hogy 1839-40 körül Eötvös gondolatvilágában már jelen voltak a szocialisztikus eszmék.

Röpirata és még inkább könyvhagyatéka azt is bizonyítja, hogy elsősorban közgazdasági síkon közeledett a szocialista elméletekhez. Ez nem véletlen, hiszen azok jó része ökonómiai fogantatású volt. Tájékozódását megkönnyítette Adolphe Blanqui francia közgazdász - a híres forradalmár testvére - Histoire de l'économie politique en Europe (A politikai gazdaságtan története Európában) című könyve, amely a közgazdaságtan történetének első rendszeres összefoglalása volt. Tárgyalta Saint-Simon, Fourier és Owen rendszerét is, de a szocialista megjelölést csak Owenre alkalmazta. 1837-ben jelent meg és egyhamar elterjedt munka lett. Eötvös is megvásárolta, el is olvasta, és a bibliográfiai függelékben néhány címet megjelölt, köztük Fourier két - Traité de l'association domestique agricole (Értekezés a házi földművelő szövetkezésről), Le nouveau monde industriel et sociétaire (Az új ipari és szocietárius világ) - és Owen egy - New View on the Society (Egy új nézőpont a társadalomról) - művét. Arról nincs tudomásunk, hogy ezeket megszerezte vagy olvasta volna, de a megjegyzés ténye is jelzi érdeklődésének irányát. Owen amerikai telepéről értesült Bölöni Farkas Sándor 1835-ben napvilágot látott Utazás Észak-Amerikában című útleírásából is, amelyet a fogházjavításról írt tanulmányában emlegetett.

Megszerezte Sismondi 1837-38-ban kiadott Études sur l'Économie politique (Tanulmányok a politikai gazdaságtanról) című kétkötetes könyvét is. A svájci közgazdász határozottan szembefordult a kapitalizmussal, feltárta ellentmondásait, rávilágított a proletariátus nyomorára, a kapitalista termelés anarchiájára, vagyis a tőkés fejlődés tényleges hibáira hívta fel Eötvös figyelmét. Kispolgári "szocializmusa", azaz annak hirdetése, hogy a munkásokat kisárutermelőkké kell visszaváltoztatni, pedig egy kivezető út lehetőségét láttatta meg vele. A kapitalizmus kritikájával találkozott Michel Chevalier saint-simonista nemzetgazdász műveiben is. Ezek közül a nagy sikerű Lettres sur l'Amérique du Nord (Levelek Észak-Amerikáról) 1837-es kiadását és az egy évvel később megjelent Des interets matériels en France. Travaux publics. Routes. Canaux. Chemins de fer (Anyagi érdekeltségek Franciaországban. Közmunkák. Utak. Csatornák. Vasutak) című munkát vette meg és olvasta el. Az ugyancsak saint-simonista Pecqueur Économie sociale (Szocialista gazdaságtan) című műve - ez az 1839-es év szerzeménye volt - a gőzgépnek a gazdasági életre, általában a civilizációra gyakorolt hatását (vagyis az ipari forradalom egyes eredményeit) vizsgálta, és felvázolt egy, a kapitalizmuson túlmutató társadalmi ideált. Ez a szocialista rend etikai alapokon nyugodna, és alapfeltételként a termelési eszközök egyenlőtlen elosztását azok államosításával szüntetnék meg.

Sismondi "emberiebb elveket" kifejező nézetei tetszettek neki. A Szegénység Irlandban vége felé idézte azt a tételét, mely szerint nemzeti jólét csak ott van, ahol mindenki számára biztosított a megélhetés. Ebből egyértelműen következik - tette hozzá -, "hogy gyári ország ily értelemben gazdag nem lehet. Lehetnek egyes kolosszális vagyonok (mi egyáltalában inkább annak jele, hogy egy sokaknak vagyonát magáévá tevé), de közjólét soha, ha más okból nem is, legalább azon bizonytalanság miatt, mely minden gyári munkás feje felett szüntelen lebeg. A gyármunkás azt, mit produkál, nem emésztheti fel önmaga, s amiből élnie kell, azt mások produkálják, s így, ha nem tekintek is itt a kapitalista kegyetlenségére, sorsa mindig a csere lehetőségétől függvén, mindig bizonytalan." Eötvös tehát felismerte a kizsákmányolás tényét, de lényegét - az értéktöbblet-elsajátítást - még nem. Miként Sismondi, ő is úgy hitte, a munkásosztály létbizonytalansága abból ered, hogy a fogyasztás elszakadt a termeléstől, a gyáripar a mezőgazdaságtól. Sismondi kisárutermelő "szocializmusával" rokonszenvezett, de ő azt a hazai viszonyok között, a mezőgazdasági termelésben kívánta megvalósítani. Erre határozottan utalt röpirata elején: "valahol a földbirtokot intelligens kezek között elosztva, valahol e birtok mívelését virágozásban látjuk, ott boldog s gyarapodó népességet fogunk találni mindig. - Hol a földbirtok kevesek által monopolizáltatik, hol a munkát kereső nép általellenében csak egyes nagybirtokosok állanak, hol maga a nép a birtokból, vagy legalább használásából kizáratik: ott csak koldusokat, csak szerencsétlen pórt kereshetünk." Hazánk sajátos helyzete, társadalmi-gazdasági elmaradottsága tehát azt eredményezte, hogy Sismondi reakciós, a feudalizmus felé hátráló kispolgári utópiája Eötvösnél a feudalizmus elleni harc eszközévé vált, előremutató, a polgári fejlődést - közelebbről a jobbágyfelszabadítást - sürgető, konkrét programmá.

E program továbbfejlesztése, kiteljesítése az 1840-es években, a barátaival való szoros együttműködés során történt. A centralisták jól ismerték a korabeli szocialista elméleteket, gondolkodtak azokon, könyvismertetésekben, cikkekben, tanulmányokban mérlegelték jelentőségüket, használhatóságukat. Fenyő István találóan állapítja meg, hogy a szocializmus hazánkban náluk lett először élmény és társadalmi lehetőség, munkásságuk révén vált a közgondolkodás alkotó elemévé. Rokonszenvük gyökerét abban kereshetjük, hogy ők is a társadalom mélyreható átszervezését, átalakítását akarták, és ők is reformok útján - azaz forradalom nélkül -, az erkölcsök megjavításával, a művelődési szint emelésével, ésszerű szervezéssel kívántak eljutni egy eszmei társadalomba. Noha a szocialista rendszereket nem fogadták el, utópiának tekintették, mint hazai perspektívát elvetették, egyik-másik elképzelésüket igyekeztek beépíteni polgári demokratikus koncepciójukba. Főként az egyesülés gondolata ragadta meg őket. Úgy vélték, hogy a munkások termelési és fogyasztási szövetkezeteivel elejét lehet venni a pauperizmusnak, ki lehet javítani a nyugati kapitalizmus egyes hibáit. Némi rokonságot mutat Saint-Simon tanaival a centralisták azon programpontja is, amelyben az iparosítást sürgették, fontosságát hangsúlyozták. Pándi Pál mutatta ki, hogy a szocialisták más vonatkozásban is hatást gyakoroltak a centralisták történelem- és társadalomszemléletére: hozzájárultak az osztálytagozódás, osztályellentétek gondolatának megerősítéséhez; ösztönözték őket a politikai és vagyoni egyenlőség, egyenlőtlenség kérdésének vizsgálatára.

Mindez elmondható Eötvös Józsefről is, aki az 1840-es évek elején változatlan érdeklődéssel tanulmányozta a szocialista teóriákat. Megrendelte Saint-Simon műveinek 1841-es válogatását - Oeuvres -, aláhúzásai, bejelölései tanúsága szerint el is olvasta. 1841-ben jelent meg a fourierista Paget Introduction a l'étude de la science sociale (Bevezetés a társadalmi tudományok tanulmányozásához) című könyve is, amely Fourier, Owen és Saint-Simon rendszerét ismertette. Sok bejegyzést látunk a lapjain, különösen a falanszterről szóló fejezetben. A másik összefoglalás, amelyben szintén ott találjuk a gondos és elmélyült olvasás jeleit, Reybaud Études sur les réformateurs contemporains ou socialistes modernes (Tanulmányok a jelenkori reformátorokról, avagy a modern szocialisták) című, ugyancsak 1841-ben napvilágot látott munkája. A szerző állásfoglalása ugyan kritikai, mélységesen szemben állt Fourier, Saint-Simon és Owen bírált nézeteivel, ám alapos elemzést adott róluk - a liberalizmus eszmei alapjáról. Vázlatos áttekintést kapott Eötvös a Rotteck-Welcker-féle Staatslexiconból és Friedrich List igen népszerű Das nationale system der politischer Oekonomie (A politikai gazdaságtan nemzeti rendszere) című művéből, amelyeket szintén olvasott, s írásaiban - más szempontból - többször emlegetett. Minden bizonnyal ismerte barátai, Trefort Ágoston és Lukács Móric akadémiai felolvasásainak - az előbbi 1841. december 6-án A nemzeti gazdaságnak rendszerei, a másik 1842. december 19-én Néhány szó a szocializmusról címmel hangzott el - tartalmát. Figyelemmel kísérte a sajtóközleményeket, azokat is, amelyek az egyenlőséget hirdető kommunisztikus tanokról és a kibontakozó munkásmozgalom eseményeiről számoltak be. A Pesti Hírlap 1844. augusztus 29-i számában - majd a Reform-ban is - írt a "chartisták zavargásai"-ról, s ugyanitt említette a francia szocialistákat és kommunistákat, akik "alkotmányfölötti régiókba szállongnak föl", és utalt "szociális álmodozásaik"-ra.

Ezek a szavak a liberális gondolkodó szavai, aki végső soron szemben áll a szocialistákkal, minden rokonszenve ellenére. Eötvös azonban ekkoriban még nem utasította el teljesen rendszereiket, az 1840-es évek derekán született írásaiban még kísért a hatásuk. 1845. szeptember 19-én még nagyon határozottan jelenti ki a Pesti Hírlap hasábjain, hogy a politikai egyenlőség vagyoni és szellemi egyenlőség nélkül csupán illúzió: "míg vagyonra, személyes képességre, vagy tudományra nézve az emberek között különbségek lesznek, a társasági egyenlőség mindig az álmok közé fog tartozni." A Reform-ban A karthausi-ban felvetett általános emberi egyesülés eszméje tér vissza, most már kérdésként: "Egy óriási harc előkészülete-e ez, melyben egykor a szabadság s elnyomás végső diadalért küzdenek; vagy talán az első lépés azon boldogabb korszak felé, melyben az emberi nem egy nagy egésznek érzendi magát s az egység érzete, mely most már egész fajokat fűz össze, az egyes nemzetiségek határain túl terjedend: - mindez a jövő titkai közé tartozik..." Eötvös ekkor még nem ismerte fel, hogy a szocialista-kommunista tanok megvalósítása csak osztályharcban, forradalom által lehetséges és a munkásosztályra vár. Abban reménykedett, hogy ésszerű reformokkal, a művelődésbeli egyenlőség megteremtésével előreléphet az ország, s tágabban értelmezve az egész emberiség egy, a kapitalizmus hibáitól mentes eszményi társadalom felé, "azon boldogabb korszak felé", ahol "vagyonra, személyes képességre, vagy tudományra nézve az emberek között" nem lesznek különbségek. Magyarország 1514-ben című regényében még bizakodva mondatta a forradalmi megoldásban csalódó Mészáros Lőrinczcel: "Az igazság diadalát nem vad erőszak fogja kivívni. A nép szabaddá nem válhatik, míg azt lelki sötétség fogja körül. De ne hidd, hogy azért reményeimről lemondék. A magas cél, melyért e szív dobogott, azért, mivel el nem érhetém, még nem elérhetetlen. Nagy volt, azért látszék oly közelinek; de meg vagyok győződve, hogy az emberi nem, ha századok után is, el fog jutni oda; s dolgozni, hogy e pillanat mielőbb eljöjjön, ez feladata életemnek."

Ezek után érthető, hogy az 1848-as forradalmak kiábrándítóan hatottak rá. A szocialista eszmékhez való viszonya, ha nem is gyökeresen, de megváltozott, messze került a Szegénység Irlandban és A karthausi szemléletétől. A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra című értekezésében fejtette ki igen alapos és átgondolt véleményét a szocialista és kommunista elméletekről. Most már rádöbbent - 1848 eseményei rádöbbentették -, hogy ezek a proletariátus kezében válhatnak igazi fegyverré. Éppen ezért állásfoglalása most már egyértelműen kritikai, viszont eltérően az akkori lekicsinylő vagy gyalázkodó írásoktól, hangneme tárgyilagos. Különösen a szocialisták következetességéről szólt elismerően. A szocializmusban változatlanul lehetőséget látott a kapitalista fejlődés túlhaladására, de ezt az immár konkrét, reális lehetőséget nem tudta összeegyeztetni polgári liberális elveivel s megvalósulását mindenképp el akarta kerülni. Az egyéni szabadságot, a szabad versenyt féltette az államabszolutizmustól és az anarchizmustól, amikhez szerinte a szocialista tanok győzelme vezetne. Az Uralkodó eszmék-ben megfogalmazott államelmélete így lett nemcsak feudalizmus-, hanem szocializmus-ellenes is.

Tanulmányában a szabadság, egyenlőség és nemzetiség eszméjének történelmi változásait és jövőjét vizsgálta. Az első részben felhasznált anyagot jórészt emigrációja idején, Münchenben gyűjtötte össze. Itt került a kezébe Lorenz Stein egészen frissen, 1850-ben megjelent Geschichte der Socialen Bewegung in Frankreich von 1789 bis auf unsere Tage (A szocialista mozgalom története Franciaországban 1789-től napjainkig) című összefoglalása. Stein magas, tudományos színvonalon és viszonylag elfogulatlan felfogásban ismertette a francia szocialisztikus törekvések fejlődéstörténetét. Eötvös elsősorban az ő könyvére támaszkodott, amikor a szocialista és kommunista eszmékről írt. Természetesen más műveket is olvasott s hasznosította korábbi itthon szerzett ismereteit is.

Igyekezett képet alkotni magának a szocializmus előzményeiről is, főleg államelméleti szempontból. Ezért Münchenben gondos tanulmányokat folytatott ez irányban. Listát állított össze az utópisztikus eszmékről, vázlatot írt a vizsgálat menetéről. Az előzetes bibliográfia összeállításához még egy alapvető forrást használt. A jegyzetekben pontosan feltüntette a címét: "Aki e tárgyban bővebb felvilágosítást óhajt, Mohl Zeitschrift für die gesammte Staatswissenschaft Jahr 1845. B. II. lap 24. [Az összes államtudományok folyóirata 1845. év 2. kötet - BM.] című folyóiratára utasítjuk, hol mint tudom, teljes áttekintése van Morus Tamástól Cabet-ig, minden államregénynek. Előttem csak egy része ismeretes, saját tanulmányom után, az ott felhozott műveknek..." Felírta magának Morus Utópiá-ját, Bacon Nova Atlantis-át (Új Atlantisz), Campanella Civitas solis-át (Napváros), Harrington Oceaná-ját, Vairasse Histoire des Sevarembes (Sevarembe története) című munkáját, a Reise nach der Insel Caphar Salama (Utazás Caphar Salama szigetére) című könyvet, Morelly Basiliade-ját, a szélső reakciós Haller Usong. Alfred és Fabius und Cato című regényeit, a Die glückliche Nation oder des Staat von Felicien (A boldog nemzet vagy a boldogság állama) című kötetet, továbbá Cabet Voyage en Icarie-ját (Ikáriai utazás), tehát a leghíresebb államregényeket. A lap alján ott áll a forrás megjelölése, amely azonos az értekezésben is közölt folyóirattal. A kéziratban szereplő művek közül a nyomtatásban megjelent szövegben is foglalkozott Morus, Harrington, Vairasse és Cabet könyvével, feltehető tehát, hogy ezeket ő maga is olvasta, amint erre az idézett helyen utalt. Morus Utópiá-ját jóval korábban megismerte. Már A falu jegyzőjé-ben célzott rá, majd egy 1845 szeptemberében írt cikkében említette. Ebből adódik a következtetés, hogy ekkoriban - tehát 1844-45 körül - olvasta. Az Uralkodó eszmék-ben csak a többi államregénnyel való összefüggésben szólt róla, mint az utópisztikus gondolatok fejlődésében kiemelkedő jelentőségű láncszemről. A 17. századi Harrington és Vairasse elképzeléseit sem elemezte részletesebben. Morellyvel később, A francia forradalom okai című esszéjében foglalkozott, mégpedig egy másik könyvével. Felismerte benne a 19. századi szocializmus előfutárát: "a kommunizmus és szocializmus, a francia forradalom eszméinek e végeredményei sem igényelhetik az újdonság érdemét. Morelly Code de nature-je [A természet törvénykönyve - BM.] már magában foglalja azon bámulatos elveket, amelyeknek buzgó hirdetése napjainkban meglepett bennünket." A kézírásos töredékek között találunk rá Mably nevére is. A 18. századi francia utópista De la legislation (A törvényhozásról) című művét jegyzetelte ki, és szinte változatlanul - a címet elhagyva - idézte az Uralkodó eszmék-ben.

A mélyreható és széles körű vizsgálat után vonta le a konklúziót: "Egy században sem hiányzottak utópiák, legkevésbé a mienkben, s Cabet Icariá-ja nehezen lesz utolsó fényes álom e nemben, melyet sokan, ha nem is valónak, legalább igen fontosnak tartanak, mert azt jóslatnak tekintik." S bár csak álomnak tartotta az államregényeket, tudományos hasznukat mégis elismerte: "bármi feleslegeseknek látszassanak az ily kísérletek, tagadhatatlan, hogy azok az állam iránti nézetek tisztázására voltak." Ő a szabadság és az egyenlőség eszméjének alakulása szempontjából tanulmányozta ezeket a rendszereket. Tapasztalatai nem megnyugtatóak: "Vajon nem találunk-e csaknem mindenik utópiában, mely az emberi boldogság ideáljaként állíttatik fel, alapfeltételül oly abszolutizmust, melytől visszaborzadunk..." Ehhez fűzte hozzá jegyzetei között: "Valóban az ily államregények egyes szerzőinek tehetsége és eszélye szerint szelídebb vagy nyersebb alakban, de mindenütt feltűnik az egyén korlátozása... D. Vairasse-tól Cabet Icariajáig, ... úgy szintén Platótól D. Vairasse-ig minden utópia számos oly személyi korlátozással van egybekötve, milyenre kényúri államokban sem találunk." Nagyon helyesen látta meg, hogy valamennyi utópiának jellemző vonása, tulajdonsága: koruk bélyegeit viselik magukon és mindegyik az ellenhatás terméke: "E tekintetben napjaink politikai regényei éppen nem különböznek a korábbi századokétól. Plato Állam-ában megvan a rabszolgaság; Harrington Oceaniá-ja azt tartja, hogy valamint a sereg tisztek nélkül, úgy az állam nem képzelhető nemesség nélkül; a jelen kor valamennyi szocialistája a parlamenti rendszerhez, az esküdtszékekhez, a sajtószabadsághoz ragaszkodik. Az arkadiai pásztorélet eszménye egyáltalában nem nélkülözheti a reggeli és esti lapokat; még századunk fényűzésének is fönn kell maradni, csakhogy Fourier abban mindenkit részeltet, és Cabet, midőn a jövendőnek étlapját tervezi, az emberiségben kevesebb munka és mozgás mellett több emésztési erőt tesz fel, mint amennyit eddiglen tanúsított. A nemzetiség eszméjétől pedig nem szabad megválni, és Icariának francia nyelvű tartománynak kell maradni. Plato alkotmánya reakció az athenei alkotmány hiányai ellen. Morus mindazon szenvedéseket távol akarja tartani utópiájától, melyeket a XVI. században tapasztalt. A szocializmus az ipar által nemzett nyomorúságon akar segíteni."

Eötvös természetesen a 19. századi szocialista tanokkal foglalkozott legtöbbet. Világosan különbséget tett a szocialisták és a kommunisták között, akik az egyenlőség hívei. Bár mindig együtt emlegette a két irányzatot, a sok hasonló vonás mellett a lényeges eltéréseket is figyelembe vette és vétette olvasóival. Szerinte a szocializmus is, a kommunizmus is a francia forradalom eszméinek terméke, egyenes következménye. Egyik kéziratos feljegyzésében a folyamatot is felvázolta, az általános egyenlőség elvéről szóló bevezető mondat után imígyen:

"Rousseau
Robespierre
Babeufismus
und Socialismus,"

majd az utóbbiakról írt néhány sor után: "Communisten". Az Uralkodó eszmék nyomtatott szövegében ez a sor kiegészült Pascallal. Babeuf egyenlőség-elvére tanítványának, a babeufizmus legjelesebb terjesztőjének, Buonarrotinak Conspiration pour l'égalité (Összeesküvés az egyenlőség érdekében) című könyve alapján hivatkozott. Ismerte az "egyenlők összeesküvésé"-hez csatlakozott ateista filozófus, Maréchal Almanach des honnetes gens (Becsületes emberek almanachja) című művét is, melyben a "Babeuf pártiak nézeteit cinikus nyíltsággal fejtegette..." Babeuf irányzatát, sőt az Eötvös által az ő közvetlen előfutárának tartott jakobinus Anacharsis Clootsnak az egyenlőségről vallott felfogását a szabadság és az egyenlőség eszméjének viszonylatában vizsgálta. Szerinte az egész iskola azért szorgalmazta az egyenlőség megteremtését, mert ezzel a szabadságot is biztosítanák: "Senki sem állítá Babeufnél határozottabban az általános egyenlőség elvét az emberi boldogság egyedüli föltételéül s egyszersmind az állam kizárólagos céljául. Az államhatalom kényuralmát senki sem hirdette oly nyilván a közjó szükséges föltételének, s a teljes egyengetés (nivellírozás) tervét sem követte senki annyira a legkisebb részletekig, mint Babeuf tanítványai..." Ám a Babeuf féle elképzelések szerint rendezett állam sem biztosította volna a szabadságot az egyes ember számára - Eötvös Babeuf tervénél is erre a következtetésre jutott: "A legkényúribb államokban sem volt soha oly mértékben korlátozott az egyéni szabadság, mint meg lett volna szorítva, az egyenlőség biztosítása végett, azon alkotmányban, melyről Babeuf és társai álmodoztak."

Az egyenlőségnek mint célnak hirdetését tartotta Eötvös annak a kritériumnak, ami a szocialista és kommunista irányzatot megkülönböztette egymástól. E helyes felismerést meg is fogalmazta az Uralkodó eszmék-ben: "A lényeg, mire nézve a kommunizmus minden követője egyetért, abban áll, miszerint az állam céljául a teljes egyenlőséget, s eszközül e célra az egyén föltétlen alárendelését az államnak tekintik." Már Babeuf és követőinek tanait is ebből a szempontból bírálta, "kikkel már az első forradalom alatt a valódi kommunisták sora kezdődik". A kommunista tanokkal 1849 májusában-júniusában foglalkozhatott behatóbban, ekkor jegyezte be egyik noteszába nem éppen hízelgő véleményét: "Hogy a világot azon bajoktól megmentsük, melyeket egyesek nagyravágyása okozott, a milliók irigységét híjuk fel küzdelemre. - Ez a Communismus." Sorra vette azokat a vádakat is, amelyeket a kommunisták ellen felhoztak. Úgy látta, ezek nem újak, már az őskeresztények ellen is elhangzottak: "Nem »hostes humani generis« [az emberi nem ellenségei - B.M.] névvel illették-e az első századokban a keresztényeket? Nem vetették-e szemökre, hogy a tulajdont megtámadják, s midőn vak buzgóságukban az ókor műemlékeit lerombolták, nem vádolták-e őket is barbarizmussal, istentagadással?" Még egyháztörténeti munkák címét is felsorolta, ahol ezek a vádak fellelhetők. Ezt valamelyik akkor olvasott könyv jegyzetapparátusából másolhatta át, a kézirata is megvan ennek a néhány tételből álló bibliográfiának. A kereszténység és a kommunizmus elveinek hasonlóságát csak formai megegyezésnek tartotta. A Gondolatok-ban világosan kifejezésre is juttatta ezt. "A kommunisták a birtok közösségének védelmére az első keresztyénekre hivatkoznak..." - mondta, ám ez helytelen, mert a keresztyének azért osztották meg a vagyont, mert megvetették, a kommunisták viszont az anyagi élvezetet helyezik minden elébe. Hasonlóan beszélt róluk az Uralkodó eszmék-ben is: "tan, mely az élvezetet tekinti az emberi lét egyedüli céljának, s azt csupán állati szükségeink kielégítésében hiszi föltalálni... elvégre az emberi természet ellentéteit az által akarja megszüntetni, hogy a lelket a testnek teljesen alárendeli..."

Ha eleve kritikus szemmel is, de Eötvös meglátta, felismerte az utópista kommunizmus lényegi vonásait. Képviselőik közül név szerint csak Cabet-t említette, illetve egyik német nyelvű kéziratában Villegardelle-ét is. Feltehetően csupán Cabet Voyage en Icarie című könyvét olvasta eredetiben, a többiek - így Villegardelle, Dézamy stb. és általában "ezen, logikájában oly őszinte felekezet" - gondolatait csak közvetett forrásból, valamely róluk szóló munkából ismerte. Stein nyomán hivatkozott az első kommunista lap, a L'Humanitaire (Emberség) 1841-ben kelt alapítási jegyzőkönyvére is. Tőle tudta meg, hogy az újság fordulópontot jelentett a francia kommunisztikus törekvések történetében: ekkor vált ketté a babeufisták irányzata materialista (az ortodox Buonarroti és tanítványai, Dézamy stb.) és vallásos (Cabet és követői) szárnyra. Elemzésében aztán kiemelte, hogy a kommunisták több kérdésben nem értenek egyet, tehát csoportjuk korántsem egységes. "Miként Cabet, kommunista hitvallásában, a család fenntartása mellett nyilatkozik, míg mások azt a teljes egyenlőség rendszerével s minden élvre engedett jogával összeférhetetlennek tartják - írja -, úgy alig van a kommunizmus tanai közt egyetlenegy is, mely közül a legfelötlőbb véleménykülönbség nem mutatkoznék." A kommunista tanoknak még két jellemző vonását ítélte olyan fontosnak, hogy szóvá tegye. Az egyik a népszerűségre, a tömegek megnyerésére való törekvés: "Cabet s a kommunista iskola napjainkban nagy gonddal igyekvések eltávolítani mindent, ami terveikben a közvéleményt sérthetné, s nézeteiket a lehetőleg tetsző alakban tüntetni fel..." Másik észrevétele az volt, hogy a francia köztársasági alkotmány és Cabet államrendszere sok egybehangzó vonást mutat. Így például "Franciaország alkotmánya azon határokat, melyek közt az egyéni szabadsággal élni lehet, szintoly feltétlenül s törvényhozás akaratától tevé függőkké, mint a kommunizmus".

Bár egyértelműen különbséget tett a szocialisták és a kommunisták között, mégis egy gondolatrendszernek tekintette tanításaikat: "a kommunizmus legvadabb formájában szintúgy mint a szocializmus, midőn rendszerét a lehetőségig a fennálló rendhez igyekszik idomítani, mindig azon meggyőződésből indulnak ki, hogy a jelenkor szenvedésein csak összes társadalmi viszonyaink átalakítása segíthet..." A társadalmi reform szükségességét is azonos módon indokolják szerinte a szocialisták és kommunisták: "Saint-Simontól Louis Blanc-ig minden szocialista azon állításból indult ki, miszerint a jelen társadalmi viszonyok mellett a politikai szabadság, minden eredményével egyetemben, csupán kevesek kiváltsága, melynek élvezetéből a többség gyakorlatilag ki van zárva - s hogy ennélfogva éppen a szabadság érdekében szükséges a társadalmi rendet egészen megváltoztatni. Ezt mondhatni a kommunistákról is." Éppen ezért együtt bírálta őket, Cabet és Fourier utópiáit egyaránt hiú ábrándnak minősítette. Részletes kritikájukat nem tekintette dolgozata feladatának: "ezt másokra bízom..." - írta. Fourier falanszteréről egyébként enyhe iróniával írt: rá és követőire utalt, mikor azon valakikről szólt, "kik nagyszerényen csak négymillió frankot s egy négyszög mérföldet kívánnak, hogy mintaphalanstèreöket felállíthassák"...

Ahogy a korábbi századok utópiái is csak papíron maradtak, ugyanígy nem kerülhet sor a 19. századi reformtervek megvalósítására sem - vallotta Eötvös. "Senki sem lehet nálamnál inkább meggyőződve a szocialistai és kommunistai elvek kivihetetlenségéről..." A jelen politikai harcaiban viszont reális, fenyegető erőként kell számolni a szocialistákkal és a kommunistákkal. Eszméik szinte rejtélyes gyorsasággal terjednek, híveik száma gyarapszik, s befolyásuk ellen immár komoly erőfeszítéssel kell védekezni. Mindezt annak tulajdonította, hogy a néptömegek könnyen magukévá tehetik a szocialisták programjának követeléseit: "remélhetjük-e, hogy a nép, ha egyszer azon meggyőződésre jutott, hogy a politikai jogok valóságos egyenlősége csak a birtok egyenlősége által valósítható, jogának követelésével felhagy? S íme, ebben látom én a szocializmus és kommunizmus veszélyességét, ennek kell e tanok csaknem bámulatos terjedését tulajdonítani." Nem értette meg a szocializmus azon képviselőit, akik a munkásság tömegeit hívták fel harcra. A munkásmozgalomtól a civilizációt, a politikai szabadságjogokat, az egyén szabadságát féltette, s talán ő sem merte kimondani, de attól tartott, hogy a szocialista és kommunista tanok további gyors ütemű fejlődése és terjedése egy véres népforradalomhoz vezet. Nem hitte azonban annak győzelmét: "életrevalóbbnak tartom polgárosodásunkat, mintsem higgyem, hogy azon vad csoportok által buktathatnék meg, melyek a külvárosokból a törvényhozás palotája felé nyomulva, veres zászlók alatt halállal fenyegetik a társadalmat". A párizsi 1848-as események, különösen a júniusi napok - amikor a munkásság első ízben tett kísérletet a hatalom átvételére - képe lebeghetett szeme előtt, midőn ezeket a nehéz szavakat leírta.

A burzsoázia uralma ellen támadó proletariátust szervező, a felkelést vezető kispolgári szocialisták ideológiájától Eötvös nagyon messze állt, tevékenységüket elmarasztalta. Írásaikat - elsősorban a történelmi jellegűeket - viszont érdeklődéssel olvasta, az Uralkodó eszmék-ben az 1848-as francia forradalom tanulságainak vizsgálatánál forrásként használta, idézte. Louis Blanc történelmi munkái a negyvenes években igen népszerűek voltak a művelt magyar olvasók körében. Egyes műveit Eötvös is ismerte, a Histoire de la révolution française (A francia forradalom története) első, 1847-ben megjelent kötetére egyik 1848 februárjában írt cikkében hivatkozott. Münchenben vásárolta meg Louis Blanc 1850-ben kiadott Pages d'histoire de la révolution de février 1848 (Lapok az 1848-as februári forradalom történetéből) című könyvét. Mindjárt kiemelte belőle az új adatokat, és az olvasás közben támadt gondolataival együtt beolvasztotta azokat az Uralkodó eszmék-be. Az 1789-es forradalom menetének szakaszolásában teljesen megegyezett a véleménye a francia történészével: "Louis Blanc igen helyesen jegyzi meg, hogy a francia forradalom két különböző részre oszlik, mert ez kezdetben a középrendnek vitája volt az ószerű alkotmány ellen, utóbb a nép küzdelme az egyenlőségért." Jórészt azonban a párizsi forradalom kirobbanásának körülményeiről és lefolyásának részleteiről kívánt tájékozódni Blanc tanulmányában, s jegyzetei alapján arra következtethetünk, hogy nem csalódott benne.

Proudhon Les Confessions d'un révolutionnaire pour servir a l'histoire de la révolution de février (Egy forradalmár vallomásai a februári forradalom történetének szolgálatára) című könyvének állításaival már vitatkozott is. Ezt szintén 1850-ben adták ki. Trefort Ágoston szerezte meg - nevét beírta a címlapra -, de Eötvös ceruzavonásai, bejegyzései láthatók benne. Kivonatokat is készített belőle, ezek a francia és német nyelvű feljegyzések ma is megvannak még. Összevetve őket a nyomtatott szöveggel, furcsa elírással találkozunk. A kéziratban pontosan szerepel Proudhon művének címe, ha rövidítve is - Confession d'un revolutionnaire -, a végső fogalmazásnál viszont a Confession szó helyébe a Souvenirs (Emlékezések) került. Az értekezés legelején azonban helyesen tüntette fel a címet Eötvös. Itt az 1848-as francia forradalom zavaros voltáról, a rengeteg pártról, a forradalom eszméiről idézte Proudhont. Anarchista elveire is utalt, de azokat elsősorban az említett elírásnál elemezte. Jó adag gúnnyal beszélt arról a két tételről, amely szerint a politikai forradalom csak szociális forradalom által érhető el, s hogy az anarchia alapja az állam megszüntetése. Proudhon államtudományi teóriáit az Uralkodó eszmék második részében bővebben cáfolta. Ekkorra már olvasta az Idée générale de la Révolution (A forradalom általános eszméi) című könyvét is, amelyben "a francia forradalomnak azt vetette szemére, hogy az alkotmány új név alatt a korlátlan uralmat állítá vissza". Ebben és a Qu'est-ce que la propriété? (Mi a tulajdon?) című művében fejtette ki Proudhon államelméletét, mely szerint "a magasabb fejlettségű emberiséghez egyedül illő állapot az anarchia". Eötvös természetesen nem értett egyet a francia gondolkodóval, s bár befolyását nem tagadta, anarchizmusát paradoxonnak minősítette s elhatárolta tőle magát. Másik nevezetes megállapítására is utalt: "Proudhon, kitől nem tagadhatjuk meg a nyíltságot és következetességet, azzal is megmutatta ezt, hogy miután lopásnak mondja a tulajdont, legalább az államot is meg akarja semmisíteni, mert mihelyt semmit sem adhatna az állam, amit nélküle is meg nem szerezhetnénk, mindjárt esztelenség a fönntartása." Proudhon később is foglalkoztatta. 1859-ben a Die Garantien című röpiratában a francia szocialista államelméletét az utópia birodalmába sorolta, majd 1865-ben egyik cikkében kivihetetlennek mondta a Proudhon-féle anarchizmust a kormányzásban.

Sehol sem említette Eötvös a tudományos szocializmus megteremtőinek - Marxnak és Engelsnek - nevét. S ez érthető, ha figyelembe vesszük azt a törést, amit 1848-49 forradalmai okoztak lelkében, ha nem felejtjük el, hogy a korai szocialisták nézeteinek lényegével sem értett egyet. A marxizmusról azonban biztosan tudott, hiszen a külföldi újságok, könyvek mellett még hazai források is rendelkezésére álltak. Az utóbbi évek kutatásai - Lukácsy Sándor és Pándi Pál - derítették ki, hogy Eötvösék Pesti Hírlapjának ellenfele, a konzervatív Budapesti Híradó már 1845. december 19-én közölte Engels nevét, egy anonim cikkben. Ez megnevezte Engels művének címét - Die Lage der arbeitenden Klassen in England (A munkásosztály helyzete Angliában) - is, sőt egészen röviden mondanivalójára is célzott. Eötvös minden bizonnyal olvasta ezt a cikket, a Budapesti Híradó majd minden számára reflektált akkoriban. A reformkori sajtóban az első híradás után egyre gyakrabban szó esett Engelsről, 1846-47-ben több magyar újság - Hetilap, Budapesti Híradó, Nemzeti Újság - is írt róla. Több mint valószínű, hogy Eötvös ismerte ezeket a közleményeket. A politikai sajtót élénk figyelemmel kísérte, s feltehetően érdeklődött is az iparosítás programját támadó cikkek iránt, amelyek bizonyítékként emlegették Engels könyvét. Ebből 1854-ben is olvashatott magyarra fordított részleteket. Kemény Zsigmond a Pesti Napló 1854. februári számaiban Állandó kérdések című cikksorozatában, ahol az angol munkásság helyzetéről számolt be, Engelst használta forrásként. Bár a szerző nevét nem említette, az idézetek összehasonlítása - e munkát Komlós Aladár végezte el - kétségtelenné teszi ezt. Eötvös állandó olvasója volt a Pesti Napló-nak, s így az Engels-idézetet is megismerte. Keménytől pedig megtudhatta - hiszen jó barátok voltak-, miért kellett elhallgatnia írójuk nevét.

Engels művéről és Marx Kritik der politischen Oekonomie (A politikai gazdaságtan bírálata) című munkájáról magyar szerző tollából 1858-60-ban jelent meg először tudományos értékű elemzés. Eötvös személyes ismerőse, Kautz Gyula írta, Theorie und Geschichte der National Ökonomie (A nemzetgazdaságtan elmélete és története) című tanulmányában. Állásfoglalása kritikai, vitatta a tudományos szocializmus megalapítóinak nézeteit, gazdasági megfigyeléseit. Ha e kétkötetes könyv nem is volt Eötvös kezében, annak átdolgozott, magyarul közölt részleteit barátja, Csengery Antal Budapesti Szemlé-jében biztosan elolvasta. Csengery a folyóirat 1861-62-es évfolyamaiban, öt folytatásban adta közre Kautz értekezését. A negyedik közlemény ismertette "A német szocialistákról" alcím alatt Engels és Marx művének rövid tartalmát, lényegi mondanivalóját.

Fel kellett figyelnie Eötvösnek az 1860-as évek közepén fellendülő munkásmozgalomra is. A külföldi eseményekről, az Internacionálé megalakulásáról és üldöztetéséről az újságok - a magyar lapok is - adtak hírt. A Magyarország Anyagi Érdekei című folyóirat, amelynek Eötvös munkatársa volt, 1866 októberében a Nemzetközi Munkásszövetség szervezeti szabályzatá-nak szövegét is közölte, Táncsics Mihály pedig a Munkások Újságá-nak 1868-as évfolyamában a Nemzetközi Munkásszövetség Alapító Üzenetét hozta le, Marx neve alatt. Ezeknek aligha örvendett Eötvös, bizonyára felrémlett előtte 1848 júniusának víziója. Több bizalommal fordulhatott az osztrák Menger 1866-ban napvilágot látott Die auf Selbsthilfe gestützten Genossenschaften im Handwerker- und Arbeiterstände (A kézművesek és munkások önsegélyző szövetkezetei) című, a Schultze-Delitzsch-féle önsegélyző mozgalom elvi megalapozásáról, a csoportok működéséről szóló röpirata felé. Bejegyzés nincs a füzetben, de tény, hogy érdeklődött iránta, esetleg el is olvasta. Apponyi Albert emlékiratában beszámol egy 1867 táján Eötvössel folytatott beszélgetéséről, melynek a munkáskérdés volt a témája. Eötvös kijelentette, hogy a munkásság jogainak érvényesítését, a szociális helyzetük megjavításának eszközét a társulásban látja, vagyis a segélyegyletekben. Apponyi ugyan szakszervezeteket ír, de ez nyilván utólagos módosítás. Könnyen elképzelhető, hogy a magyar munkások első társulásainak létrejötte után az akkor éppen miniszterelnök-helyettesi funkciókat is ellátó Eötvös - a tőle megszokott alapossággal - az osztrák viszonyok felől kívánt tájékozódni s ezért rendelte meg Menger munkáját. A segélyegyletek eszméjét támogatta, szerény követeléseikkel egyetértett, hiszen ő és társai, a centralisták már az 1840-es években szorgalmazták a munkásszövetkezetek létesítését, propagálták az egyesülés gondolatát. Húsz-huszonöt évvel azelőtti - akkor majdnem kinevetett - javaslatainak megvalósulását látta a segélyegyletekben, s most már nemcsak abban bízott, hogy ezekkel el lehet kerülni a nyugati kapitalizmus hibáit, a pauperizmust, hanem abban is, hogy elejét lehet venni a munkásság fenyegető forradalmi szervezkedésének, megmozdulásainak is. A polgári állam által ésszerűen irányított munkásegyletek szerinte megmentették volna a munkásság tömegeit a nyomortól s ugyanakkor a polgári társadalmat is védelmezték volna a forradalmi proletariátussal szemben.

Hazánkban csak az 1860-as években, a kiegyezés időszakában jutott el a kapitalista fejlődés arra a szintre, ahol a nyugati országokban 1830-40 körül állt, amikor a proletariátus először vált reális társadalmi erővé, amikor a kapitalizmus árnyoldalai először jelentkeztek konkrét formájukban. Ezzel magyarázhatjuk, hogy Eötvös ezekben az években ismét gondolkodott a szocialista és kommunista eszmék történelmi szerepéről, a kialakuló, illetve fennálló gazdasági-társadalmi rend túlhaladásának szükségességéről és lehetőségéről. Eszmefuttatásait naplójában rögzítette, 1865. szeptember 3-án például communismus cím alatt. "Azt nem tagadhatja senki - kezdte -, hogy azon cél, melyet minden szocialisztikus iskolák kitűznek, szép és nemes, és csak a korlátoltság teheti fel: hogy azok, kik tanaikat hirdetik, csak ámítani akarnak. Mint minden nagyobb mozgalomnál, a kommunizmusnál is, igen nagy azoknak száma, kik csak meggyőződésüket követik s a legnemesebb célokból indulnak ki." S mindjárt hozzá is tette, mi az, amiben egyetértett velük: "Egészen helyes nézet, hogy a polgári társaságnak legmagasabb célját csak a lehető legnagyobb szám anyagi jólétének s szellemi kifejlődésének biztosításában kereshetjük. Helyes az is, hogy a polgári társaság, midőn e cél után fárad, az egyeseknek érdekeit nem veheti tekintetbe és szabadságát korlátolhatja, jóléteket csökkentheti, ha a nagy többségnek jóléte és szabadsága más úton el nem érhető." Véleménye szerint ezt az utóbbi alapelvet a népszuverenitás eszméjét elfogadó polgári demokráciák alkalmazzák is a gyakorlatban; bizonyítékként a nemesi és úri kiváltságok eltörlését, valamint az általános hadkötelezettség bevezetését hozta fel.

"A lehető legnagyobb szám anyagi jólétének s szellemi kifejlődésének" emlegetése saint-simoni hatást enged feltételezni. Saint-Simon ugyanis a Nouveau Christianisme (Új kereszténység) című művében szinte azonos szavakat használt, a legszámosabb és legszegényebb osztály anyagi és erkölcsi helyzetének megjavítását tűzte ki célul. A kifejezés valószínűleg közvetetten jelent meg Eötvösnél, ám közvetlen átvétel is lehetett. Fentebb említettük, hogy könyvtárában megvolt a francia szocialista műveinek válogatása, s ebben a jelölései a szóban forgó írásnál is megtalálhatók.

Eötvös egyébként másodszor, sőt harmadszor is leírta ezt a saint-simoni eredetű kifejezést. A "legnagyobb szám" anyagi jóléte az a kritérium nála, amely eldöntheti a vitát a szocialisták és a szabadversenyes kapitalizmus hívei között. Állásfoglalása előtt számba vette a szabad verseny hátrányait is, elsősorban azokat, amelyek az egyén szabadságát sértik: egyesek elnyomása, a gyengébbek és tudatlanabbak kizsákmányolása az erősebbek és műveltebbek által, a földtulajdonjog munka nélkül hajt hasznot stb. "Bajokkal s szenvedésekkel jár a jelen rendszer feltartása is - vonta le a következtetést, melyek csak azt bizonyítják, hogy bármit tegyünk, e világot mennyek országává alakítanunk nem lehet; a kérdés csak az, vajon a jelen rendszer, mely az egyéni szabadság és birtok fenntartásán alapszik, vagy azon organizmusok béhozása, melyeket az új iskola ajánl, biztosítja-e a nagyobb számnak anyagi és szellemi jólétét." S miután gondolatban összehasonlította a korabeli kapitalizmust és a szocialista-kommunista tanok társadalmi javaslatait, megpróbált válaszolni a feltett kérdésre: "A kérdés nem elvek, hanem az elvek praktikus alkalmazásának kérdése s így véve fel s ha okoskodásainkat nem feltevésekre, hanem tapasztalásokra alapítjuk, nem oly nehezen megfejthető, mint első tekintetre látszik. A polgárok legnagyobb számának anyagi jóléte azon tárgyaknak bőségétől függ, melyek jólétekre szükségesek; ezen tárgyaknak célszerű felosztásától s használatától. E bőségnek egyik faktora, hogy a lehetőségig legtöbb munka legcélszerűbben fordíttassék ezen tárgyak előállítására. Mi erősebb indok a munkához: a birtokvágy, vagy a kormány hatalma. Mikor osztatik el jobban s igazságosabban a szerzemény, akkor, ha minden munkás fáradságának gyümölcseit élvezi, vagy ha azt egy felsőbb hatóság osztja el. Az egész kérdés ebben fekszik." Helyesen látta meg, hogy a vita nem eszmei síkon, hanem a gyakorlatban, a történelem menetében fog eldőlni. Észrevette azt is, hogy az általános jólét elengedhetetlen feltétele a termékbőség és az anyagi javak igazságos elosztása. Elfeledkezett azonban arról, hogy a tőkés termelésnek szükségszerű velejárója a kizsákmányolás. Ezért érezzük úgy, hogy - bár nem mondta ki - inkább és szívesebben hitt az individuális szabadságot és a birtokjogot biztosító kapitalista rend fennmaradásában, mint a szocializmus győzelmében. Kiérezni a szavaiból azt is, hogy még mindig egy célszerűen szervezett, a termelést és a fogyasztást valamilyen módon egyesítő, liberalizált, eszményibb kapitalizmus lehetőségével áltatta magát.

Nem mindennapi gondolkodói és emberi nagyságról tett tanúbizonyságot Eötvös a fenti naplójegyzetében. A másfél évtizeddel előbb, az Uralkodó eszmék-ben még kárhoztatott, egyértelműen elvetett tanok kiindulópontját most már hajlandó megérteni, egyenrangú történelmi alternatívaként mérlegelni, sőt adott esetben helyeselni is. Három évvel később, 1868-ban pedig őszinte hittel nyilatkozott róluk, rendszerükben a társadalmi haladás következő, esetleg jóval későbbi, de mindenképpen elérhető lépcsőfokát látta: "Igen nagy kár oly megvetéssel tekinteni azokra, kik egészen új szociális viszonyokról, az örök békéről, vagy a földbirtok közösségéről szólnak. Nem tudja senki, mindaz, mi most Utópiának látszik, nem fog-e egykor létesíttetni. Kik azt, mi most általjánosá vált, a királyi hatalomnak ily korlátozását, az osztályok jogegyenlőségét s a szabadságot, mely a nemzetközi viszonyokban létezik, egy század előtt, mint az emberi ész postulatumait hirdeték, nem tekintettek-e ábrándozóknak, kiket a hatalom néha üldözött, de kikre azon kor józan politikusai csak sajnálkozó mosollyal tekintettek, s nem látjuk-e ugyanezt nemünk történetében, mely alatt az, miről egy nemzedék ábrándozott, utódainak vágyává válik és azok által, kik ezek után jönnek, teljesíttetik, minden legkisebb részleteiben, sőt néha tökéletesebben, mint azok, kik az eszméért először lelkesültek, képzelték." Már-már A karthausi misztikus optimizmusát véljük visszatérni Eötvösnél, ám tévedünk. Következő sorai arról győznek meg, hogy hitt ugyan a szocialisták által megálmodott gazdasági-társadalmi rendszer - a gazdasági-társadalmi egyenlőség, mindenki anyagi jóléte, magas erkölcsi és szellemi színvonal stb. - megvalósulásában, de nem hitte, hogy ez az embert megelégedéssel tölti majd el, "mert e megelégedés nem a viszonyoktól, hanem elménk s kedélyünk tulajdonaitól függ, s ezeknek megváltoztatása nem áll hatalmunkban." Gyönyörű, de végső soron szomorú hasonlattal érzékeltette, hogy szerinte az emberi boldogság mindig csak vágyálom marad: "ha egy hab sem emelkedik többé az általjános színvonal felébe s az emberiség nyugodt tükörré simult, vajon az égnek képe fog-e megjelenni e nagy tükörön? Kétlem". Mégsem keseredett el, mégsem a beletörődést választotta. Változatlanul hivatásának tartotta előmozdítani Magyarország fejlődését, tevékenységével változatlanul szolgálni akarta és szolgálta is a haza, az emberiség ügyét. Fiát is arra tanította, "hogy az egyénnek kötelessége az emberiség boldogításáért tőle telhetőleg működni".