Meghökkentő az ellentmondás: a múlt század középső harmadának magyar regényírói közül a parasztság sorsa iránt egy arisztokrata, báró Eötvös József mutatta a legnagyobb érdeklődést és a legtöbb megértést. Közvetlen források híján csak találgatni lehet vonzalmának indítékait. Minden bizonnyal megemlíthetők gyermek- és ifjúkorának falusi - így ercsi és sályi - élményei, első nyugat-európai útjának tapasztalatai, korán kialakult filantróp érzései és szociális érzékenysége, a felvilágosodás eszmerendszerében gyökerező természetkultusz és egyenlőségidea, továbbá a liberalizmus szabadságeszménye is. S feltétlenül ide, sőt ezek elé sorolandó a magyar nemzet jövőjéért érzett felelősségtudata, közelebbről az a felismerése, hogy hazánk fennmaradásának, fejlődésének egyetlen útja a polgári átalakulás, amely egy agrárországban elképzelhetetlen a mezőgazdaság, a földművelő népesség helyzetének mélyreható megváltoztatása nélkül. Ez a gondolat aztán a szorosan egybekapcsolódó írói és politikai programjának egyik sarkalatos elemévé vált, amint azt a hatvanas évek elején papírra vetett tézise is tükrözi: "A népnek, főképp a földmívelő osztályoknak sorsa az ország sorsával együtt jár, s azért csak ezen osztályoknak jólléte képezi az állam egészséges állapotának biztos mérlegét."

Ezúttal még csak kísérletet sem tehetünk arra, hogy Eötvös parasztábrázolását - különösen annak politikai összefüggéseit - a maga teljességében és bonyolultságában bemutassuk. A megszabott keretek között csupán a címben jelzett, mint látni fogjuk, sűrűn ismétlődő, sőt néhány prózai alkotásban vezérszerepre emelkedő motívum szépirodalmi megjelenítésének történeti áttekintésére nyílik mód; természetesen - szükség szerint - érintve más írásokat is, mellőzve viszont a korábban már elvégzett esztétikai értékelést.

E motívum már Eötvös első, 1841 tavaszán befejezett regényében felbukkan. A karthausi utolsó, negyedik részében a svájci hegyek egyik kolostorába visszavonult főhős, Gusztáv sétái közben egy napbarnított földművesben rég nem látott, egykori barátjára ismer. Armand egy tönkrement bankár fia volt, aki nagyra törő célokat kergetett, mindenáron karriert akart csinálni, és ezért még barátját is elárulta. Miután újra egymásra találtak, elmesélte, mi történt vele szakításuk óta. Súlyos csalódások érték, végül Algírba ment és katonának állt, de megsebesült, úgyhogy a hadi dicsőségről is le kellett mondania. Egy francia kolonista házába került, ott ápolták és gyógyították meg. A jóságot azzal kívánta meghálálni, hogy a telepes munkatársa, napszámosa lett. "Elején csak kötelességérzetből dolgoztam - folytatta -, s háladatosságom bebizonyítása vala munkám egyetlen célja, de később, midőn karjaim hozzászoktak az ásóhoz, s érzém napi munkámnak napi bérét, álmomat, s látám elvetett magomnak kalászait, s az olajfákat zöldebben, ha megöntözöm, s barmainkat inkább tenyészve, mert ápolám, s láték mindent zölden s virágzón munkám után, s mindenfelől valamit, minek magvát én hintettem el, vagy tenyészését fáradva magam eszközöltem, s e nagy anyai természetet, mely a legkisebb gondnak hálásan megadja jutalmát: mindinkább növekedő örömmel teljesítém foglalatosságaimat, s mikor első termésünket behordottuk, már megelégedve tekinték magam körül; hasznosnak érezém magamat, érezém, hogy valamit tettem, s szívem emelkedett e gondolatnál." Gazdája megkedvelte szorgalmáért, és egyetlen leányát, Elise-t hozzáadta feleségül. Majd átköltöztek Európába, az Alpok közé; s most itt él kényelmes házában, bájos felesége, két egészséges gyermeke és szerető apósa társaságában, jólétben, megelégedetten. Ezt az idilli képet keretezik az őket körülvevő természet szépségei, mintegy kiemelve annak egyébként is idealizált vonásait. Eötvös szavaival: "Előttem a legszebb vidék állt, melyet szemeim valaha láttak. A magas hegylánc hótakart csúcsai láthatáromon, körülöttem ezernyi virágok harmattelt kelyheikkel meghajolva, mintha a föld anyakebléhez borulva, ki akarnák sírni gyönyörüket, a csalogányok éneke sűrű lomb között, a véghetetlen tenger, melynek ingadozó rónáján szemem majd távolban tévelygett, majd a partokon csillogva széttörő hullámzaton gyönyörködött; minden egy nagy, dicső egésszé egyesülve, körülívezve a magas ég kék boltozatától, áthangozva milliónyi teremtmények öröménekétől, eltelve milliónyi virágok illatától...

A külsejében és lelkületében egyaránt megváltozott Armand - visszaemlékezve korábbi beszélgetéseikre, heves vitáikra - megnyugtatja Gusztávot: ő most boldog, végre megbékélt önmagával, nincsenek többé égbe törő vágyai, ráadásul teljesülve érzi gyermekéveinek ábrándjait is: "Szabadságot akarék, és azt kívántam, hogy éltem ne legyen haszontalan; s nem vagyok-e hát szabad? én, ki nem várva kegyelmet, nem függve emberi kénytől, míg a nap leküldi meleg sugárzatát, s e kegyes anyai föld megtermi kalászaimat, nyugodtan tekinthetek magam körül; s nem vagyok-e hát hasznos, szükséges? kinek munkája családomat tartja, s annyi kedves lénynek nyugalmat, örömöket, élelmet szerez; ki kertemben száz fánál mondhatom: ezt én ültetém; ki zöldellő vetéseim mellett büszkén kérkedem: ez nem zöldellne így, ha más munkálná földjét." E lírai vallomásban nem nehéz felfedezni a felvilágosodás hatását, az értelmes munka, a kötelességteljesítés legfőbb törvényét hirdető voltaire-i felhívás - "Műveljük meg kertünket!" - kései visszhangját. Ám Armand sorsának leírása ennél aktuálisabb mondandót is hordozott. A fiatal, mindössze 26-28 éves író választ keresett a kibontakozó kapitalista fejlődés ellentmondásaira, demoralizáló jelenségeire; a változó körülmények között a magatartás morális normáit, a hasznos élet ideálját, a boldogság lehetséges módjait kutatta. Egyik alternatívaként, kiútként a földművelő, paraszti munka kínálkozott. Armand így, e téren valósította meg az önzetlen élet eszményét. Eötvös e szerencsés egyéni megoldással egyetemesebb érvényű tanulságot is sugall: a boldogság csak a nagyvilágtól, a felüllévők torzító környezetétől való elfordulással érhető el, az egyszerű emberek között, akiktől távol az önösség, akiket igazi szeretet köt össze. Legalábbis hősével ezt mondatja ki: "Isten tisztának alkotá emberét, de nem olyannak, hogy be nem fertőztethetnék; az erény mestersége távol maradni minden szennyes érintéstől; boldog, ki, mint én, a természet anyai karjai közé vonulhatott. Kevesekhez hatnak szavaim, de e kevés megérti; keveseket fognak körül karjaim, de szíveik értem dobognak; kevesekért élek, de ők boldogok. Vannak lények, kiknek magasabb feladás jutott, de a boldogok, hidd el, azok, kiknek ily szűk kör adatott."

A karthausinak ez a fejezete, az idézett gondolatsor előremutat a későbbi regények és novellák felé; itt már jelen van a majdani parasztábrázolás jó néhány eleme: a jótett, a szorgalom és az érte - vagyis az érdemért - járó jutalom, a jólét és a családi harmónia, az idilli környezet, a hasznos és mindezeknél fogva boldog élet.

Eötvös persze tudta, hogy ez a szerencsés végkifejlet még korántsem általános. Sőt, mintha lelkiismeret-furdalása is lenne, ha a túlnyomó többség tényleges mindennapjaira gondolt: "Ha városaink szegényebb részén vagy az ország földmívelő tartományain végigmegyünk, s a sötét házakat s a szalmafedelű kunyhókat, melyeket a szükség millióknak kényelmetlen lakásul adott, látva, eszünkbe jut, hogy azok között járunk, kiknek az életből csak fáradságai jutottak, ha átgondolva létünk kényelmeit, éltünket összehasonlítjuk a munkás napjaival, s szinte pirulunk, hogy azok közé tartozunk mi is, kikért ők annyit, s kik értök oly keveset tesznek...". Mondandója érdekében azonban félretolja aggályait, azzal biztatja magát, hogy a szegények körében inkább lehetséges a boldogság: "Ó, de tudod-e [...], e kis házakban mennyi szív dobog? megszámolhatod-e a kalászokat, melyeket e tenyérnyi nagyságú mezőn, s az emlékeket, melyek e keskeny völgy határai között megférnek? [...], e nagy láthatáron, melyet szemeid felülről körülfogának, egy darab föld nincs, mely nem teremne valamit; ha látod, mennyi öröm fejledezik e körben, melyre megvetéssel tekintel; ha a korlátozott láthatár túlvágyó tekinteted fel az éghez vezette: valld meg, hogy csak önbüszkeséged, mely veled elfelejteté, hogy kis szívednek boldogságára szűk határ kell, okozá szenvedéseidet."

Hogy mennyire írói fogásról van szó, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a regénnyel lényegében egyidejűleg keletkezett Szegénység Irlandban című esszéje, ahol mély együttérzéssel és szociografikus hitelességgel állítja olvasói elé az írországi parasztok nyomorát. A kivezető út perspektívája viszont az imént vázolttal rokon: a pauperizálódás megszüntetésének lehetőségét a gyáriparral, kereskedéssel szemben a földművelésben keresi, vagyis - mint ahogy azt Fenyő István két szép tanulmányban is kifejtette - a birtokos (vagy bérlő), kisárutermelő paraszt elvont ideáljának gyakorlati megvalósításában látja a célravezető megoldást. Mintegy előrevetíti A karthausi végkonkluzióját: "valahol a földbirtokot intelligens kezek között elosztva, valahol e birtok mívelését virágozásban látjuk, ott boldog s gyarapodó népességet fogunk találni mindig."

Noha mind a regény, mind az esszé színtere idegen föld, Eötvöst valójában a hazai, magyarországi problémák izgatták. Nyilvánvaló, hogy Armand szabad paraszti életformáját is itthoni mintának szánta. Az irlandi helyzet ismertetésekor pedig többször utal a hazai viszonyokra; egyebek között megjegyzi, hogy az úrbéri telkek és a velük járó megszorítások a szorgalmas parasztot gátolják iparkodásában.

S ez az észrevétel szinte átvezet Eötvös alighanem leghíresebb, 1844-ben írt regényéhez, A falu jegyzőjéhez. Rokonszenvvel megrajzolt paraszti hőse, Viola alakjában, tragikus sorsában ugyanis éppen a feudális kötöttségek, a feudális viszonyok akadályozó hatását mutatja be. Bemutatja - Sőtér István szerint az első magyar regényíróként - a jobbágyfalu, Garacs elkeserítő nyomorát is. Viola a kitörés esélyét képviseli: telkes jobbágy, szorgalmas, jó gazda; "gazdag volt, [...] háza a nótáriusén kívül legszebb volt az egész faluban, marhája címeres". Felesége, Zsuzsi azt is elmondja, hogy őt, a szegény leányt szerelemből vette el, s talán ezért is "Isten áldása volt házunk s vetéseink fölött, marhánk szépen tenyészett, búzánk tízszeres maggal fizetett". Ez, vagyis az, hogy a jómódú parasztlegény szegény, ám dolgos, jó leányt választ társául, új vonás az arcképen. Feltűnik egy másik új elem is: Viola a többi jobbágy szószólójaként is szembekerült a vármegyei urakkal. A vezérszerepre minden adottsága megvolt, már külsejében is: "Viola szép férfi volt. A magas homlok, félig eltakarva holló fürtjeitől, melyek vállaira folytak, fekete szemének merész tekintete, a férfias kifejezés, mely napbarnított vonásait bélyegzé, s a természetes méltóság, mely magas termetének minden mozdulatában nyilatkozék - akaratlanul arra emlékeztetett, hogy azon emberek egyike előtt állsz, kik a természettől gazdagon megajándékozva, saját körükben, bármily magas vagy alacsony legyen az, az első helyet foglalják el." Belsőleg is jeles tulajdonságai vannak: "nemes szív", meleg érzelmek, háladatosság, önfeláldozás. De hiába a jómód, a családi harmónia, az úrbéri kötelezettségek pontos teljesítése, a vármegyei, úri akarat és bosszú bűnbe kergeti, betyár lesz, vagyona elpusztul, gyermekei meghalnak. S Eötvös erkölcsi felfogása szerint neki is meg kell halnia, de a bűnhődése, a halála - mivel családja jótevőjéért kockáztatja életét - morálisan a nemesi világ többsége fölé emeli. Kétségtelen, az író ezúttal is eszményít, de ezt tudatosan tette, mégpedig két okból. Egyrészt a jobbágyság iránti rokonszenvet kívánta felkelteni; másrészt azt akarta példázni, hogy a parasztság polgárosodásának nincsenek meg a társadalmi jogi-politikai feltételei, a szorgalom, az ésszerű gazdálkodás szükségszerűen ütközik a lebontandó falakba.

A feudális rendszer tarthatatlanságára hívta fel a figyelmet Magyarország 1514-ben című, nagyszabású történelmi regényében is. Kemény szavakkal szólt a jobbágyság elnyomásáról, szörnyű helyzetéről. Az ellenpélda, választott motívumunk viszont szinte teljesen hiányzik e műből, az elemzők nem is említik a jelenlétét. De azért, ha rejtetten, ha homályba burkolva is, e regényben szintén megtalálható az eötvösi parasztpolgár, nevezetesen Dózsa Gergely személyében. Ő az, akit nem saját bántalmai vezettek a lázadókhoz, hanem a testvéri szeretet és hűség. Ő a nyugalmas, csendes falusi életre vágyik, kicsiny családja körében; de miután úgy dönt, hogy bátyja mellett marad, a paraszti munkában szerzett helytállással, bátorsággal tűnik ki a harcokban is. A regény vége felé van egy párbeszéde testvérével, Györggyel; itt felidézi dálnoki napjait, és e sorokban mintha A karhausi idillje térne vissza: "Ó, ha láttad volna házamat, amikor azt elhagyám! Nagyobbik fiam, ha szánték, már az eke mellett járt, s a legelőn a marhára vigyázott; a kisebbik a Gyertyán oldalán s a faluban futkosott körül. [...] Nőm csecsemőt ringat a karjai között. Midőn a háztól elindultam, a Sajgóig kísért el, s a gyermek utánam nyújtó kezét, s összecsapta, mintha kérne, és mosolygott..., angyal nem mosolyoghat szebben... s szemem könnybe lábadt, mert az öröm nem fért meg szívemben." S ezt a boldogságot hagyta ott, s ezt a házat, portát dúlták fel eljövetele után, földönfutóvá téve szeretteit.

Teljes összhangban szépírói munkásságával, Eötvös József reformkori publicisztikai alkotásaiban is a feudális falak ledöntésén fáradozott. A Dózsa-regény utolsó fejezeteivel egy időben született a Pesti Hírlap 1847. februári számaiban névtelenül közzétett A nyomor és óvszerei című, ötrészes cikksorozata, amelyet Fenyő István fedezett fel és publikált kötetben. Ő mutatott rá arra is, hogy az előző évi országos éhínség - amely az indítékot adta a megíráshoz - szertefoszlatta Eötvös azon illúzióját, mely szerint nálunk az ország agrárjellege folytán nem alakulhat ki a nyugat-európaihoz hasonló pauperizálódás. Fájó szívvel döbbent rá, hogy a hazai parasztság többsége elszegényedett, agrárproletárrá vált. "Mi a nyomornak okát [...] - hangoztatta nagy nyomatékkal azon viszonyokban találjuk, melyekben földmívelő osztályunk [...] századok óta él." Ezért, ha segíteni akarnak, mindenekelőtt az úrbéri viszonyokat kell megváltoztatni. Elsőrenden a közös teherviselés törvénybe iktatását, a földbirtok ésszerűtlen feldarabolásának megakadályozását és az örökváltság általánossá tételét szorgalmazta. Az utóbbi már eddig is biztató eredményeket hozott - fejtegette ugyanezen év őszén, a Teendőink című, programadó cikksorozat egyik bekezdésében -; "Az örökváltság iránt hozott engedő törvényünk nem maradt minden hatás nélkül, s főképp nagyobb helyiségeinkben [sic!] egy kisebb földbirtokos osztály támadt..."

Eötvösnek ezek a gondolatai, valamint regényeinek a valóság és az utópia keverékéből gyúrt paraszti hősei csak a hazai polgárosodás viszonylatában érthetők meg igazán. Eötvös ugyanis világosan látta, hogy ez az elkerülhetetlen folyamat csak akkor lehet zökkenőmentes, ha lesz egy olyan osztály, amely maradéktalanul érdekelt az átalakulásban. S mivel nálunk elenyésző arányú és anyagilag, politikailag elég gyenge, továbbá jelentékeny hányadában idegen ajkú volt a polgárság, szükségesnek tartotta annak megerősítését. "Független középosztályra, erős polgári rendre van szükségünk; csak ez biztosíthatja alkotmányos kifejlődésünket..." - szögezte le egyik, 1846. szeptember 4-én megjelent újságcikkében. A leendő magyar polgárság fontos alkotóelemeként képzelte el a birtokos, vagyonos parasztságot. S miután az erkölcsi tényezőknek is nagy szerepet tulajdonított a társadalmi mozgásban, etikai eszményét szintén itt, a gyarapodó parasztok rétegében lelte fel. Szemében a polgári erények megtestesítője elsősorban a parasztpolgár: szorgalmas, becsületes, önfeláldozó, családcentrikus; okosan gazdálkodik, segíti a szegényebbeket és vállalja az egész földművelő népesség politikai képviseletét is. S még egy harmadik lényeges összetevője van az eötvösi szemléletnek: a sokszor megálmodott egyéni boldogság színtere is elsősorban a jómódban, kölcsönös szeretetben, megértésben élő paraszti család.

Kiteljesedett formában jelenik meg ez a felfogás az ötvenes évek népies elbeszéléseiben és utolsó regényében. Eötvös a forradalom után azt hitte, hogy a jobbágyfelszabadítással, az árutermelés fellendülésével végleg ledőltek a korlátok a parasztság polgárosodása előtt. Békési birtoka szomszédságában, az orosházi tanyavilágban örömmel fedezte fel az általa idealizált gyarapodó parasztnak, a józan "észnek" és a "becsületességnek" élő példáit. Barátjához, Szalay Lászlóhoz 1852. február 12-én írt levelében így lelkendezett: "talán évek óta nem szóltam annyi józan s helyét tökéletesen betöltő emberrel, mint itt, s talán soha nem érzém annyira igazolva nemzeti önérzetemet, mint az egyszerű gazdák között. - Barátom, mily nép! mily büszke s mégis mily nyájas, mily egyszerű szokásaiban, s mégis mily fogékony minden nemes érzés iránt, mennyire művelt durva subája alatt, s mi derült minden komolysága mellett." Ha ilyen parasztokat látsz - fordítja második személyre a beszédet, azaz ismét általánosít -, "igen sok esetben megvallod, hogy nemcsak oly ember előtt állsz, ki náladnál sokkal boldogabb, de ki sokkal inkább is érdemli, hogy boldog legyen". Különösen tetszett neki a név szerint is megemlített Ravasz István, két telek és 112 hold föld tulajdonosa, aki fiát sem taníttatta, mert úgy vélte, jobb sorsa lehet a falu első embereként, mint az úri világban az utolsók között. Irodalomtörténészeink többször kimutatták már, hogy ezek az alakok, a békési élmények köszönnek vissza a következő évek szépprózai műveiben.

A parasztság számára kiadott igényes vállalkozás, A magyar nép könyve első, 1854-es kötetében Eötvös Józsefnek két elbeszélése is napvilágot látott: sorrendben az Egy tót leány az Alföldön és A molnárleány. Talán nem véletlen, hogy együtt közölte őket, ugyanis ezekben a falusi polgárosodás jó és rossz példáját, az egyéni jellemek különbözőségéből, jelesen az önzetlenségből, illetve az önzésből fakadó kétféle magatartástípust eleveníti meg - a keretül szolgáló kiadvány rendeltetéséhez igazodva erkölcsi célzattal, követésre buzdító, illetve elriasztó tanmeseként.

Az első novella hőse, Apostagi János szegény, negyedtelkes jobbágyként magához veszi egy tót napszámos árváját. S ezután - miként Kerényi Ferenc találóan megállapította - valóra válik a "jótett helyébe jót várj" népmesei intelme: meggazdagszik, a falu első gazdája, később bírója lesz. Ez tagadhatatlanul szándékolt tanulsága a műnek, hiszen a második részben, a következő nemzedéknél az eset megismétlődik: a tót leány, Julis gondosan ápolja Apostagiék fiát, Pistát, és ezáltal elnyeri nevelőszülei jóindulatát, hogy fiuk feleségül vehesse. Van azonban egy másik etikai mozzanat is a páros történetben: a szorgalom apoteózisa. Apostagi ugyanis már az örökbefogadás előtt is igyekvő parasztember volt, napszámot is a gyarapodás, a talpra állás érdekében vállalt. S utána is szorgos, kemény munkával segítette szerencséje kiteljesedését: "A fa, ha veszteg áll s az ember úgy gyarapszik, ha dolgozik. S Apostagi nemcsak munkás ember volt, hanem rendkívül szerencsés is. Amihez csak fogott, mind sikerült. Igaz, hogy amihez fogott, azt derekasan megfogta s nem kímélte két kezét..." S Julis sem csak egyszeri jótettével érdemelte ki a boldogságot, hanem odaadó hűségével, igyekezetével, rendszeretetével: "nem dolgozik többet egy leány sem a faluban" - mondja róla jövendő apósa -, majd így folytatja, mintegy a falusi asszonyeszményt is megfogalmazva: "Jól jár, aki olyat kap, ki dolgozni is tud, szeretni is..." Tehát a szorgalom ebben az elbeszélésben is elnyeri méltó jutalmát: a vagyont, a boldogságot. Emellett újból feltűnik a paraszti család idillje, a szeretet, a megértés erőt adó érzése, a természeti környezet szépsége. Mint ahogy a paraszti öntudat elégedettsége is; Apostagi örömmel nézi bevetett földjét: "ezt ő szántotta, vetette el, e földből fogja tartani gyermekeit..."

A másik novella központi alakja, Farkas molnár szintén önereje, szorgalma, ügyessége révén vált gazdaggá. Nyalka legényként vetődött a faluba, elvette az özvegy molnárnét, s aztán "a malom kereste a földeket, a földek a szőlőt, a szőlők a házat..." Közben azonban lelkülete eltorzult, mert hiányzott belőle a kellő etikai tartás, a jellem belső ereje. Vagyona önzővé, gőgössé, rátartivá tette; nem elégedett meg sorsával, ezért nem is volt boldog. "Aki nem nemes, nem is lehet szerencsés a világon." Lányát szerelem nélkül házasságba kényszerítené, és ezzel halálba kergeti. Nagyravágyása miatt bűnhődnie kell: bánata csaknem eszelőssé teszi, majd a szabadságharc idején vagyona is megsemmisül.

Ekkortájt írt harmadik elbeszélése, a Téli vásár 1855-ben és szintén A magyar nép könyvében jelent meg. Ebben is felbukkan a parasztpolgár figurája, de az előzőeknél erőtlenebb vonásokkal felvázolva. Bandi, a szerelmes ifjú vagyonos legény: "Kertünkben alig férnek el a kazalok", "Istállónk tele van lovakkal" - mondogatja kedvesének. Az apja azonban nem akarja engedni, hogy feleségül vegye a szegény Viktát. Csak akkor békül meg, amikor kiderül, hogy a lány egy jómódú gulyás számadó unokája. Fellelhető e műben a többi ismert rekvizitum is: a természet fensége, a családi idill, a megbocsátó szeretet, a szorgos igyekezet, a tisztesség. Minden korábbinál egyértelműbben érzékelteti viszont Eötvös, hogy a falusiak gondolkodása mennyire a vagyon körül forgott. Még Vikta is így sóhajt fel, amikor megnézi nagyapja marháit: "De boldog ember kend... Nem is képzelek nagyobb szerencsét, mint ha az embernek ennyi sok szép tehene van."

Eötvös József 1855 elején kezdte írni és két év múlva adta ki utolsó regényét. A nővéreknek két vonulata emelendő ki szempontunkból: az egyik a parasztpolgár típusának újabb megjelenítése, a másik a személyes boldogság paraszti környezetbe helyezése. Vagyis a népies novellák és A karthausi gondolati elemei ötvöződnek itt. A birtokos, vagyonos paraszt egyébként kétféle változatban is jelen van a regényben, mégpedig ugyanazon család két nemzedékében. Az idős Fekete János voltaképpen a fentebb említett orosházi tanyásgazda, Ravasz István irodalmi adaptációja; gondolkodásmódjának jellemzéséül Eötvös szinte szó szerint emelte át a Szalayhoz küldött levél egyik passzusát: "Nem hiányoztak ugyan, kik őt arra unszolák, hogy egyetlen fiát iskolába küldje, és úrnak neveltesse, de ő, talán azért, mert nem akarta, hogy fia nálánál nagyobb ember legyen, talán, mert a helyet, melyet a világban elfoglalt, már különben is elég fontosnak s kényelmesnek tartotta, fiát csak saját utódjának, azaz parasztgazdának nevelte, ki, ha sohasem tanult is többet, mint mennyit a falusi iskolában tanítanak, mégis tudja, hogy szavát a faluban meghallgatják; kit sötét posztóköntösében inkább süvegelnek, mint sok urat, s ki, ha néha szép időben béreseivel maga szántogatja földjét, legalább azt mondhatja magának, hogy szebb tizennyolc ökre senkinek sincs a vármegyében." Az öreg Fekete nem saját szorgalmából jutott háromszáz holdjához; nagyapjától örökölte, aki grófjától kapta, mert megmentette az életét. (Vagyis az író ezúttal a múltba vetíti a jótett és az érte járó jutalom mozzanatát.) Számos tulajdonságában hasonlít Farkas molnárhoz, bár sokkal több jóindulattal: ő is túlzottan nagy jelentőséget tulajdonít a nemesi címnek, makacs, a gőg csírái sem hiányoznak belőle, jól leplezett "érzéseiben a legnagyobb arisztokrata volt". Eötvös mintha elnéző mosollyal szemlélné. Rokonszenvének igazi tárgya - bár színtelenebb figura - a fiú, Fekete András, akinek személyében "a magyar földmívelő osztálynak soha nemesebb példányát nem látta". Ő a gazdaságát is másként vezette, mint apja. "Nem gyarapodik-e minden, mióta ő átvette? - áradozott róla felesége. - Az öregúr [...] jó gazda volt, rendben tartott mindent, és szép vagyont hagyott Andrisra; hanem heves volt s kissé önfejű. [...] A cselédek is csupa félelemből sokat eltitkoltak előtte, s ha valami baj történt, addig takargatták, míg helyrehozása kétszer annyiba került. Így bármi szépnek látszott is gazdasága, bizony volt itt elég hiba. Most mindez másképp van. Andris ritkán heveskedik, de azért mégis minden jobban megy. Maga mondta, noha elébb a föld után semmi adót sem fizettek, ez most kétszer annyit hoz, mint apja idejében..." Majd Mariska mondatai a földművelő munka egyetemes himnuszává emelkednek, még erőteljesebben, még líraibban kifejezve A karthausiban és az Egy tót leány az Alföldön című elbeszélésben leírtakat: "az ily ember nemcsak a haszonért, hanem önmagáért is szereti a földet, mert neki szentelte életének nagyobb részét, mert saját homloka izzadságában szántotta fel, maga vetette be, mert maga aratja le. A parasztember földjén nem csak a termést látja, de ahova fordul, egy-egy emléket, egy-egy reményt, s azért számtalan örömet is, melyről az úrnak fogalma sincs. [...] S így ahová csak nézünk, valami szép, valami kedves jut eszünkbe; mintha minden fa és bokor egy régi barát volna, mely a múltra emlékeztet, és sok szép órát ígér."

Andrásnak apja választotta ezt az életformát, Mariskát, az elveszett gróflányt viszont a véletlen sodorta a parasztok közé. Férje oldalán mégis megtalálta a boldogságot: otthonuk, a virágokkal és gyümölcsfákkal teleültetett udvaruk a jólét, a szeretet, a családi béke, a nyugalom, a konfliktusmentes élet szigete. Eötvös többször is Mariska szájába adja a megelégedettség szavait: "Én tökéletesen szerencsés vagyok, kívánni sem tudnék magamnak más boldogságot, mint melyet élvezek." S ő - bár szegény - meg is érdemelte ezt a szerencsét, hiszen - akárcsak a tót leány - a falusi nőideál megszemélyesítője: szép, dolgos, becsületes, szereti férjét, gondosan neveli gyermekeit. Vagyis jó asszony, olyan - ahogy az öreg Fekete mondja -, "mint a napsugár: semmit sem hoz, és mégis minden gyarapodik alatta".

Ezen idilli kép mellett éles kontraszttal rajzolódik ki a másik nővér, Margit grófnő boldogtalan, halálba torkolló sorsa, egyáltalán a felsőbb osztályok életének haszontalansága, értelmetlen volta. Tehát más környezetben, más történelmi körülmények között visszatér A karthausi hajdani, Eötvös szerint változatlanul időszerű mondanivalója, erkölcsi tanulsága: az emberi tevékenység értelme a munkában, a hasznos cselekvésben található fel. Ezért elégedettek, boldogok falusi hősei, mivel ráleltek arra a körre, arra a feladatra, amely igazi célt ad erőfeszítéseiknek, ahol az anyagi kényszer és az úrbéri kötelékek szorításától megszabadulva, saját maguktól, szorgalmuktól, helytállásuktól függ, mire jutnak.

Gondolatilag is, időben is közel áll az imént elemzett művekhez Eötvös József Novella című elbeszélése. A Remény című irodalmi és művészeti évkönyvben jelent meg 1861-ben; keletkezése vagy legalábbis az ötlet születése azonban jóval korábbra datálható. Az író hagyatékában fennmaradt az a jegyzettömb, amelybe 1857-ben rögzítette feljegyzéseit. Ebben több helyen is olvashatók a nyomtatott szöveg első fogalmazványai, s szinte mindegyik felett ott van az N vagy Nov jelölés, azaz világosan kitetszik, hogy ezeket eleve a később Novella címen közzétett elbeszélésbe szánta. Talán a Remény első, 1858-as kötetébe ígérte, de ekkor nem volt elég ideje a téma kidolgozására.

Az elbeszélés rendkívül sok hasonlóságot mutat A karthausi Armand-jának történetével; itt-ott szinte teljes az egybeesés. Erre az irodalomtörténetírás még nem figyelt fel, nyilván azért, mert egyébként is kevés figyelmet szentelt a Novellának, nem tartván azt számottevő alkotásnak. A helyszín ezúttal is Svájc, az Alpok egyik völgye. A természeti környezet hasonlóan idilli, mint a regény szóban forgó jelenetében: az utas-narrátor "a hegyi flóra színes virágaival hímzett mezőn" jár, ahol kolompoló csordák, szétszórt pásztorkunyhók és szép parasztházak, sárguló szántóföldek és zöldellő rétek veszik körül. "Mindenütt élet s virulás, mindenütt az emberi szorgalom nyomai, s [...] mindez a legszebb nyári nap meleg világításában." Itt találkozik a főhőssel, aki - akárcsak Armand Gusztávnak - elmeséli neki élete történetét. Vagyis a forma, a keretes elbeszélés szintén megegyezik a regénybeli megoldással. Szűcs István egy jómódú, Tisza menti jobbágycsalád ivadéka; apja a korábbi elbeszélésekből és A nővérekből megismert vagyonos paraszt példáját idézi: "Telkes gazda, volt bíró [...] már a tanyaföld is elég nagy, hozzá pedig még feles és árendás földet bírtunk..." A legény nősülni akart, a lány viszont testvérét szerette, ezért beállt katonának. S innen kezdve a sorsa - néhány eltéréssel - Armand sorsát formázza. Káplár lesz, de a szabadságharcot - amire Eötvös csak finoman céloz - követően lefokozzák és Ausztriába vezénylik. Átszökik Svájcba és ő is napszámosként dolgozik. Szorgalmával, emberségével ő is kivívja gazdája elismerését, akinek az életét egy lavinaomlásnál önfeláldozóan megmenti. Ő is feleségül kérheti a svájci földműves leányát, akit éppúgy hívnak, mint Armand nejét: Elise - Erzsi. Tehát az erény ismét elnyerte jutalmát, a helytállás, a jótétemény meghozta gyümölcsét. Eötvös tollán így vált az idegenbe szakadt magyar legény a szorgos, erejét jólétre váltó, boldog parasztember mintaképévé. S Erzsi is olyan, mint a népies novellák magyar parasztasszonyai: dolgos, "jó, becsületes", őszintén szereti férjét. Lényeges különbség A karthausihoz (és A nővérekhez) viszonyítva, hogy elmaradt az általánosítás, a boldogsággal kapcsolatos filozófiai eszmefuttatás. Megismétlődött viszont a regényekben már látott idilli szituáció: miután befejezte történetét, Szűcs Istvánhoz - akárcsak Armandhoz - megérkezik családja, apósa, felesége és két kisgyermeke. Együttlétük a szeretet és a béke örömét sugározza. S még az esti hegyoldal is ezt a nyugalmat árasztja: "Minden nyugodt vala, mintha az egész természet álomba szenderülne; s csak az estharang, melynek gyenge hangjait a szellő felhozó, szakítá félbe a csendet."

A következő évtizedben Eötvös műveiből eltűnt az idilli parasztkép. Valószínűleg ráébredt, hogy a polgárosodás csak egyesek előtt nyitja meg a felemelkedés, a meggazdagodás útját. Az 1863. évi alföldi aszály és az ezt követő ínség különösen elgondolkodtatta. A Pesti Napló június 23-i számában közölt cikkében önmagának is kénytelen volt bevallani: most már "a vagyonosabb kisebb gazdáink" sem képesek külső segítség, előleg nélkül talpon maradni. S még súlyosabb a baj a napszámosok jóval szélesebb rétegében. Mindazonáltal - figyelmeztet Fenyő István - hangvétele visszafogottabb, mint a hasonló tartalmú reformkori írásokban; elsősorban azt vizsgálta, hogyan lehetne enyhíteni a részlegesnek és átmenetinek hitt csapást.

*

Talán az elmondottak is sejtetni engedik, hogy Eötvös József, ez az örökké élénk szellem, ez a széles látókörű író és politikus korának igazán jelentős kérdéseivel foglalkozott, műveiben a társadalmi fejlődés útjait, lehetőségeit és az egyén helyét, szerepét kutatta. Gondolkodói teljesítményének nagyságát nem csökkenti, hogy olykor téves válaszokat is megfogalmazott. Alighanem ilyen tévedés volt a polgárosodó, vagyonos parasztról kialakított eszményképe. Noha a valóságban létezhettek egyedi példái, össztársadalmi méretekben ez az elképzelt, minden konfliktustól mentes, erkölcsileg magasabbrendű világ illúziónak bizonyult; súlyosabb kifejezéssel: utópisztikus ábránd volt. Maga az ábránd azonban túlélte Eötvöst: a kisárutermelő, független és gazdag parasztság álma gyakran vissza-visszatért a magyar közgondolkodásban és még napjainkban is kísért. Természetesen voltak ennek az eötvösi képnek olyan pozitív vonásai, elemei is, amelyek szintén áttörték az adott kor idő- és térkoordinátáit. Mindenekelőtt azokra az egyetemes érvényű, máig időszerű erkölcsi értékekre, polgári erényekre gondolhatunk, amelyekkel az író idealizált paraszti hőseit ruházta fel: a szorgalom, a kitartás, a becsületesség, az emberség, a hasznos cselekvés, a családi közösség harmóniája. S ilyen a földművelő munka tisztelete.