Vajon mi késztette egy Habsburg-barát, konzervatív főnemes fiát, hogy szakítva családja aulikus örökségével, a nemzeti gondolat és a polgári átalakulás egyik legkövetkezetesebb híve, egyik programadó vezéralakja legyen? Hiszen követhette volna nagyapja, apja példáját, és ragyogó tehetsége révén lehetett volna magas rangú királyi hivatalnok is. Ez a karrier azonban őt nem csábította: már egészen fiatalon más utat választott. Elhatározását számos tényező motiválta; egyaránt - bár nem egyformán - szerepet játszott benne az egyetemi tanulmányok, az olvasmányok, nevelője, az egykori jakobinus Pruzsinszky József, a barátok, főleg Szalay László és talán mindenekelőtt a korszellem hatása. Eötvös József (1813-1871) tudati ébredése éppen akkor kezdődik, amikor a hazai társadalmi, politikai és kulturális fejlődés fordulóponthoz érkezett, amikor a feudalizmus válságának, a polgárosodás előrehaladásának és a vele szorosan összefonódó nemzeti mozgalomnak a menetében elindul egy új szakasz, a reformkor. A felgyorsult politikai és szellemi mozgás magával ragadta a fogékony ifjút, aki biztatást merített az 1830-as párizsi és belga forradalom híreiből, majd az 1836-37-es nyugat-európai útján szerzett személyes tapasztalataiból is.
Eötvös József választása nem egyedi, de nem is tipikus. Viszonylag korán elveszítette az arisztokratalét egyik alapvető feltételét, vagyonát - apja ugyanis 1841-ben csődbe jutott -, és ettől kezdve írói, publicisztikai munkásságából, pár évig miniszteri fizetéséből és felesége Békés megyei földbirtokának szerény jövedelméből élt. Ilyenformán anyagi helyzete is hozzájárult, hogy nemcsak gondolkodásmódjában, hanem életvitelében is a polgári vagy polgárosodó köznemesi értelmiséghez hasonult; legjobb barátai, leghívebb munkatársai szintén e körből kerültek ki.
Eötvös első igazán nagy, megrázó élménye - miként idősebb kortársa, Széchenyi számára is - a magyarsághoz tartozás felismerése volt. Csak kamaszodó gyerekként tanult meg magyarul; maga mondta el, milyen mély hatást gyakoroltak rá az 1825-27-es országgyűlés nemzeti szellemű szónoklatai, majd az egyetemen hallottak, különösen Horvát István előadásai és az ókori hősök példái. Bizonyára nem véletlen, hogy ifjúkori írásaiban olyan gyakori a hazához intézett érzelmi vallomás; jellemző példa az alig 18 évesen papírra vetett aforizma kezdete: "Szívem belsejét hazaszeretet tölti el..." A harmincas évek reformmozgalmai, Kölcsey Ferenc atyai barátsága nyomán ez a - szerinte is - szent, természetes érzés egyre több tudatos elemmel vegyült: tettekre vágyó és a nemzeti közösség szolgálatát vállaló hazafisággá nemesedett. A pályakezdés bizonytalanságait, a "használni akarás" elvont ideáját felváltotta az életcél konkrét, kifejezetten a hazához kötött megjelölése. Szalay Lászlónak írta 1837 végén: "Eljött az idő, hol végre a nemzetnek, mely múltja hibáirul meggyőződött, irányt kell adnunk, s ez leend életem iparkodása." Ekkor már világosan látta az irányt is: kiemelni Magyarországot a feudális elmaradottságból, a tespedésből, a bürokratikus abszolutizmus szorításából, és azon munkálkodni, hogy felzárkózzon a fejlettebb, polgári államokhoz. Vagyis számára a patriotizmus tartalma, a nemzeti program a társadalmi haladás, a polgárosodás, az ország anyagi és szellemi fejlődésének meggyorsítása volt. Egész életében élénk figyelemmel kísérte a világ eseményeit, ismerte, gondolatilag feldolgozta a kor jelentős eszmeáramlatait, irodalmi és tudományos műveit, és ez a széles látókör, kimagasló műveltség, átlagon felüli tájékozottság szintén a tudatos hazaszeretet bázisán nyugodott. A külföldi tapasztalatokat, az olvasottakat igyekezett a hazai viszonyokra alkalmazni, itthon is megvalósítani. Szilárd meggyőződése volt, hogy a magyarság jövője, léte attól függ, képes-e bekapcsolódni az egyetemes emberi haladás folyamatába.
Eötvös eleinte költőnek készült, elkötelezte magát az ún. irányköltészet, a közéleti töltésű irodalom mellett; reformkori regényei (A karthausi, A falu jegyzője, Magyarország 1514-ben) úttörő módon járultak hozzá a magyar széppróza fejlődéséhez, a modernizáció ügyét szolgálta irodalomszervező munkássága is. Már egészen fiatalon érdeklődött a politika iránt, de jó ideig vonakodott az aktív szerepléstől. Visszatartotta, hogy apja népszerűtlensége miatt személyét előítélettel fogadták. "S mégis szembeszálltam minden nehézségekkel, leküzdöttem az akadályokat - emlékezett egyik nemrég felbukkant, fiához küldött levelében (1866. március 28.) -, mert a gondolat, hogy nemzetemnek s az emberiségnek nagy szolgálatokat tehetek, s nevet szerezhetek magamnak, nem hagytak nyugodni."
A Borsod megyei próbálkozások után az 1839-ben megnyílt országgyűlésen mindjárt a politikai harcok frontvonalába került: a főrendi táblán a Batthyány Lajos által vezetett liberális mágnásellenzékhez csatlakozott. A harmincas évek végén, negyvenes évek elején megjelent politikai esszéiben (Vélemény a fogházjavítás ügyében... - 1839, Szegénység Irlandban - 1840, A zsidók emancipációja - 1841) szintén a polgári tartalmú reformok szószólója. Akárcsak a Kelet népe és Pesti Hírlap (1841) c. vitairatában, amelyben - kapcsolódva a Kossuth-Széchenyi vitához - egyértelműen állást foglalt az alkotmányos politikai átalakulás szükségessége, közelebbről a reformellenzék kossuthi irányzata mellett. A következő diétán már a felsőtábla egyik legtekintélyesebb tagja, kedvelt és tisztelt szónoka. A negyvenes évek derekán pedig az esztendők óta szerveződő, határozott arcélű csoport, a centralisták egyik vezéregyénisége.
Politikai tevékenységének eszmei bázisa kezdettől fogva a kor egyik uralkodó, progresszív ideológiai-politikai áramlata, a liberalizmus volt. Tanulmányozott más eszmerendszereket is (szinte élete végéig fellelhető a felvilágosodás hatása), megismerkedett a korabeli szocialisztikus és kommunisztikus tanokkal is, mérlegelte lehetőségeiket, de végül is elvetette azokat, mivel úgy vélte, nem nyújtanak reális történelmi alternatívát. A világ és az ország problémáira inkább adnak adekvát válaszokat a liberális Bentham, Guizot, Constant, Tocqueville nézetei. Észrevette ő a polgári országok ellentmondásait is, komolyan foglalkoztatták a szabad versenyes kapitalizmus negatív velejárói: a pauperizmus, az erkölcsi romlás, a törtetés stb. Bírálta is e hibákat, de azt tartotta róluk, hogy ezek a kezdet nehézségei, amelyek kellő körültekintéssel kiküszöbölhetők, elsősorban - miként ezt legutóbb Schlett István életrajzi monográfiájában kimutatta - éppen a liberális elvek következetes érvényesítésével. Eötvös sokáig és őszintén hitte, hogy Magyarországon a polgárosodás fejlődési anomáliái elkerülhetők, nálunk a nyugati minta javított változata is megvalósítható.
Eötvös a szabadságot tekintette az ember legsajátabb eszméjének, a társadalmi haladás célját az egyéni (individuális) szabadság kiteljesedésében látta; Magyarországon is az autonóm személy teljes szabadságát kívánta biztosítani politikai, gazdasági és kulturális téren. Ezért emelt szót - beszédeiben és imént említett írásaiban - a vallásszabadság, a szólás- és sajtószabadság (vagyis a szabad gondolatközlés, véleménynyilvánítás joga), a szabad birtokbírhatás, az egyesülési és társulási szabadság stb. érdekében. Mintegy mindennek előfeltételeként követelte mindennemű előjog, társadalmi megkülönböztetés, jelesen a nemesi kiváltságok eltörlését, a törvény előtti egyenlőséget, a jobbágyság felszámolását, a zsidók egyenjogúsítását, a büntetőbíráskodás reformját (az esküdtszékek bevezetését), a városi közigazgatás módosítását stb.
Egyaránt sürgette a túlhaladott feudális jogrend megváltoztatását (egyebek között ezért vállalt részt a büntetőjogi kodifikációt előkészítő országgyűlési bizottságban is) és az ország anyagi, gazdasági gyarapodását (az ipar fejlesztését, a közlekedés tökéletesítését, a kereskedelem fellendülését). A negyvenes évek fejleményei, főleg az 1843-44-es országgyűlés felemás eredményei, huzavonái, a közteherviselés és ennek kapcsán a liberális politikusok ellen fellépő kisnemesi tömegek agresszív magatartása, továbbá a konzervatív abszolutizmus makacs ellenállása azonban arról győzték meg, hogy a magyarországi polgári átalakulás nem lehetséges az államszerkezet, a törvényhozás és a kormányzat gyökeres átalakítása, egy újfajta, liberális alkotmányosság nélkül. Az ún. centralista Pesti Hírlap hasábjain közzétett cikkeiben ezt a feladatot állította az első helyre. A magyarországi liberalizmus táborán belül elég jól elkülöníthető csoportosulás 1844 nyarán Kossuth Lajostól vette át az újság szerkesztését. Nevezték őket doktrinereknek is, mert tudományos színvonalon, elméleti alapossággal foglalkoztak a felvetett kérdésekkel; vitathatatlan érdemük, hogy a hazai közvéleménnyel megismertették a parlamenti kormányzás elveit, és részletekbe menően kidolgozták a magyar polgári állam tervezetét. Ma inkább a centralisták megnevezés ismert; részben jogosan, mert Eötvösék valóban a központosítás gondolatát népszerűsítették, bár nemigen lehet erre leegyszerűsíteni a nézeteiket.
Eötvös - társaival együtt - éles támadást indított az elavult nemesi vármegyerendszer mint a konzervativizmus fő bástyája, a modernizációt akadályozó szervezet ellen. A rendi országgyűlés helyett népképviseleti elven alapuló parlamentet és ennek felelős erős központi kormányt akart. Vagyis elhatárolta magát az akkori abszolutisztikus centralizációtól is. Arra számított, hogy a birodalom másik fele, az osztrák császárság szintén alkotmányosan alakul át, s ez lehet a biztosítéka a hazai reformoknak, a nemzeti önrendelkezésnek. A népképviseleti jelleget érvényesítette volna a vármegyék és a szabad királyi városok esetében is; mégpedig a saját ügyekre korlátozódó helyhatósági önkormányzat erősítésével. Nem fogadta el a választójog kiterjesztésének azt a formáját, amely a nemeseket minden megkötöttség nélkül továbbra is részesítette volna e jogban; vagyoni, illetve műveltségi cenzust javasolt, ami felfogása szerint azt jelentette, hogy nem minden egyén, hanem mindenfajta osztály vagy réteg érdeke jut képviselethez a parlamentben és a helyhatósági testületekben. Koncepciójában a hatalmi ágak szétválasztása is szerepelt: alkotmányos törvényhozást, erős - de felelős - kormányt, végrehajtó hatalmat és külön, független bíróságokat szorgalmazott.
A centralisták elkülönülésének, sőt átmeneti elszigetelődésének oka volt az is, hogy szemben a hazai liberálisok többségével, a polgárosodás folyamatában nem az érdekelt nemességnek, hanem a polgárságnak, az értelmiségnek - egy leendő középosztálynak szánták volna a vezető szerepet. S éppen ebben rejlik Eötvös munkásságának is egyik mély ellentmondása: liberalizmusa következetes, nem terhelték rendi, nemesi vonások, ám nem volt még kellő társadalmi bázisa: a polgárság erőtlen, az értelmiségi középosztály kialakulatlan, az árutermelő parasztság pedig jogtalan vagy csak korlátozott jogokkal rendelkezett.
A liberális ellenzék vezérkarának kérésére - az egység megtartása végett - a centralisták másfél év múlva lemondtak a nemesi vármegyerendszer elleni támadásról. Ezután Eötvös - a cenzúrát elkerülendő - külföldön, Lipcsében kiadott Reform (1846) című könyvében foglalta össze és egészítette ki mindazt, amit a politikai intézményrendszer újjászervezéséről a Pesti Hírlapban megírt. A lapnak is állandó munkatársa maradt, 1846-47-ben - többnyire névtelenül vagy álnéven (pl. Agricola levelei, A nyomor és óvszerei, Teendőink) - elsősorban a gazdasági átalakulás és az ennek megfelelő jogi szabályozás programját, valamint a népoktatás aktuális tennivalóit vázolta fel. Egyre radikálisabban nyilatkozott a feudális viszonyok tarthatatlanságáról, az ősiség eltörléséről, a szabad polgári tulajdon megteremtéséről, az állami támogatással végbemenő örökváltságról, a nemesi adókötelezettség bevezetéséről stb. A Reform és a hírlapi cikkek tömör summája: Magyarországon halaszthatatlan a változtatás, és a változásnak gyökeresnek, átfogónak kell lennie.
Mint minden mélyen gondolkodó politikus, Eötvös is szemben találta magát a nagy kérdéssel: hogyan történhet meg a feudális viszonyok felszámolása, hogyan valósítható meg a szabadság, jogegyenlőség és jólét állama? Történetfilozófiai megfontolások alapján és a körülmények ismeretében arra a következtetésre jutott, hogy hazánkban a békés átmenet útján jöhet létre az új társadalmi-gazdasági alakulat. Ebből a szempontból jelképes erejű fentebb említett könyvének a címe - Reform -, valamint sokszor idézett kezdőmondata - "Hazánk nem maradhat jelen helyzetében..." , de az is, ahol a zárósorokban olyan haladást óhajt, amely "a szabadság s rend érdekeit" együttesen érvényesíti. Radikális megújulást akart, de forradalom nélkül. Nem vitatta ugyan a forradalmi változások eredményeit, az azért követelt árat viszont sokallta, az áldozatokat sajnálta. Voltaképpen a forradalmak jogosultságát sem tagadta (szép példája ennek a Dózsa-regény is); megrázó szavakkal ecsetelte a nép tűrhetetlen nyomorát, az emberi méltóság megcsúfolását, a zsarnokság önkényét, amelyek előidézik a felkeléseket. A forradalmi módszerekkel, eszközökkel, kiváltképp a forradalmi erőszakkal azonban nem értett egyet. Szerinte ésszerű reformokkal, megfelelő jogszabályokkal, az államszervezet módosításával megelőzhető, hogy az ellentétek a végsőkig, a robbanásig feszüljenek.
Felfogását híven tükrözi 1848-ban tanúsított magatartása. Márciusban, a pesti és pozsonyi - és nem utolsósorban a bécsi - események láttán igazoltnak vélte saját elgondolásait a békés átmenet lehetőségéről. Az áprilisi törvényekre - amelyekben örömmel fedezte fel a centralista csoport által kimunkált elveket is - úgy tekintett, hogy azok a polgári fejlődés útját nyitják meg. Őszintén hitte, hogy a nemzeti önállóságát elnyert Magyarország az európai és ausztriai átalakulás (utóbbiban az alkotmányos átalakulás) sodrában bekapcsolódhat az általános haladás élvonalába, felzárkózhat a nyugati országokhoz. Jó szívvel vállalta a miniszteri megbízást, nagyszabású terveket készített, köztük egy-egy igen színvonalas és korszerű népoktatási és egyetemi törvényjavaslatot. Személy szerint is nagy erőfeszítéseket tett, hogy a bécsi udvarral folytatott tárgyalásokon az éleződő konfliktust tompítsa. Amikor viszont ennek esélyeit veszni látta, a szabadságharcot, a márciusi forradalom vívmányainak fegyveres megvédését már nem vállalta, szeptember végén inkább külföldre távozott.
Emigrációjában, majd a forradalmi hullám elülte után is élénken foglalkoztatták a társadalmi fejlődés kérdései. Azt látta, hogy a polgári átalakulás néhány alapvető elemét - pl. az úrbériség kiiktatása, a jogegyenlőség, a közteherviselés - már az abszolutista reakció sem képes felszámolni, de látnia kellett azt is, hogy a magyarországi polgárosodást gátló tényezők egy része megmaradt: nem változott az állam irányításának abszolutizmusa, nem sikerült megőrizni a nemzeti önrendelkezést. A szabadságharc eseményei mindennél élesebben irányították rá a figyelmét a nemzeti-nemzetiségi problémára, aminek addig nem tulajdonított túlzott jelentőséget.
Az európai forradalmak fontos tanulsága volt számára, hogy a szabadság és egyenlőség eszméje ellentmondásba kerülhet egymással. Kérdéseire, aggályaira választ, megoldást keresett. Szembenézett önmagával is: vajon helyesen gondolkodott-e, helyesen cselekedett-e korábban? Töprengéseinek, tépelődéseinek kiemelkedő terméke - nemcsak terjedelme, sokkal inkább gondolati mélysége révén - A tizenkilencedik század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra (az államra) (1851-54) című, nemzetközi elismerést aratott értekezése. Ebben - megvizsgálva a történelmi előzményeket és mérlegelve az ellenérveket is - ismételten állást foglalt a liberalizmus és a polgári fejlődés, a nyugati civilizáció felsőbbsége mellett. Gondolatmenete, kitekintése mindvégig egyetemes, de nyilvánvaló, hogy a hazai, a konkrét viszonyokra is megoldási javaslatokat kívánt találni, kimunkálni.
Államtudományi munkájában három eszme, a szabadság, az egyenlőség és a nemzetiség problémakörét, egymáshoz való viszonyát elemezte. Változatlanul a szabadság (az egyéni szabadság) eszméjének elsőbbségét hangsúlyozta, hozzátéve, hogy az egyes ember nem bírhat korlátlan szabadsággal, két okból: egyrészt ezáltal mások, más egyének jogait, szabadságát sértené, tevékenységüket gátolná, másrészt a környező tárgyak, a természet feletti hatalmat a társadalom, a közösség által nyeri. Az egyenlőségnek szintén csak "egy bizonyos foka" létesíthető, s ez a jogegyenlőség, amely a törvény előtti és mindenekelőtt a polgári szabadságjogok gyakorlásában való egyenlőséget jelenti. Eötvös ily módon oldotta fel a szabadság és az egyenlőség eszméjének ellentmondását, az előbbi javára. Eszerint a két elv nem akadályozza egymás érvényesülését, épp ellenkezőleg, erősítik, kiegészítik egymást. Hasonlóan közelítette meg a nemzetiség eszméjét is, amely - szerinte - az egyéni szabadság elvének alkalmazása a nemzeti közösségekre, vagyis másodlagos ahhoz képest. Úgy képzelte, hogy a kisebbségben élő népek igényei az egyéni szabadság és a jogegyenlőség - vagyis a teljes állampolgári egyenjogúság - elvének alkalmazásával kielégíthetők, ily módon a nemzetiségi kérdés megoldható.
Értekezésében egy olyan ideális államberendezkedés modelljét vázolta fel, amely az egyének szabadságát és a politikai egyenlőséget garantálná. Továbbra is elutasította a feudális abszolutizmust, a feudális széttagoltságot, de el a népfelség demokratikus elvét s lényegében a köztársasági államformát is, akárcsak a korai szocialisták egyenlősítő utópiáit. Szerinte a korlátlan egyeduralom és a korlátlan népuralom egyaránt abszolutizmus, gyökeres ellentétben áll az egyéni szabadság eszméjével. Az ő értelmezésében a demokrácia olyan hatalmi forma, ahol a nemzet felsőbb és alsóbb osztályai egyaránt befolyást gyakorolnak, ki-ki a saját érdekszférájában, a műveltségszintje mellett lehetséges módon, egymás megszorítása nélkül. Olyan intézményekre van tehát szükség, amelyek mozgásteret adnak a különféle társadalmi rétegeknek, csoportoknak, de nem engedik, hogy egyik vagy másik túlzott hatalomra tegyen szert; amelyek organizálják a különböző, sokszor ellentétes - tevékenységek irányát, s ezáltal segítenek a rend, a nyugalom fenntartásában.
Eötvös eszménye a liberális, ésszerűen szervezett alkotmányos monarchia. Az alkotmány biztosítja az egyén szabadságjogait, törvények szabályozzák az állami intézmények és a közigazgatási apparátus struktúráját, hatáskörét, tevékenységüket pedig a közvélemény, illetve a politikai pártok ellenőrzik. A központi hatalom - a népképviseleti parlament, a felelős kormány, a bíróságok - szerveivel a helyhatósági (megyei, városi, községi) autonómiát, ezzel pedig az egyesületeket és az egyházakat állította szembe; ez utóbbiakon keresztül is érvényesülne az egyén befolyása a közügyekre. A területi és vallásfelekezeti önkormányzat a nemzetiségi jogok gyakorlásának is terepe lehetne. E bonyolult egyensúlyrendszer - ahol mindegyik hatalmi tényező és társadalmi közösség kizárólag a saját dolgait intézi - tartaná működésben, szilárdítaná meg a polgári állam gépezetét, épületét.
Az elméleti konstrukciót szívesen alkalmazta volna a gyakorlatban, közelebbről Magyarország és Ausztria viszonyában is. Eötvösnek már a reformkorban az volt a véleménye - sok más liberális politikussal együtt -, hogy a Habsburg-birodalom léte, más szóval: a magyar királyság és az osztrák császárság államszövetsége történelmi, geopolitikai szükségszerűség, az európai egyensúly egyik biztosítéka, garancia a fenyegető pánszláv és pángermán veszéllyel szemben. De már ekkor, 1848-ban is csaknem természetesnek tartotta, hogy a hazai és az ausztriai polgári, alkotmányos fejlődés csak együtt haladhat, csak egy alkotmányos birodalom keretében marad meg az integritás. A szabadságharc eseményei döbbentették rá, hogy ez az elképzelés nem valósulhat meg zökkenőmentesen, mert rendkívül erős érdekekbe ütközik. Az ötvenes és hatvanas években fokozatosan módosult a véleménye, két sarkpontja azonban volt, ahol következetes maradt önmagához: továbbra is abból indult ki, hogy az európai egyensúly feltétele egy nagy, erős közép-európai állam; s mindvégig egy alkotmányosan szervezett, a polgári szabadságot biztosító összbirodalmat képzelt el, ebben kereste hazánk helyét. Az önkényuralom első szakaszában megelégedett volna a nemzetiségi-tartományi autonómiával is, az 1859-60-as fordulat után viszont már Magyarország törvényhozási különállásáról, még pontosabban belügyi autonómiájáról beszélt.
A provizórium éveiben visszatért '48-as és azt megelőző nézeteihez. Magyarország és Ausztria perszonálunióját, majd az alkotmányos dualizmust szorgalmazta, eleinte Deák Ferencnél türelmetlenebbül, majd vele szövetkezve, őt támogatva. A kapitalizmus hazai kibontakozásának felgyorsulását, a politikai szabadságjogok biztosítását, a kulturális előrelépést, a mezőgazdaság, az ipar és a közlekedés fejlődésére egyaránt gátlóan ható tőkehiány megszüntetését a nemzeti önállóság újbóli megteremtésétől, valamilyen osztrák-magyar kiegyezéstől várta. "Valamennyien meg vagyunk győződve - mondta 1866. június 14-én a képviselőházban, hogy ez ország jóléte más úton, mint alkotmányos állásunk teljes helyreállítása által, el nem érhető..."
A kiegyezést a magyarországi és ausztriai liberális erők összefogásától remélte; képviselőként és a Politikai Hetilap (1865-66) kiadójaként is ezen munkálkodott. Noha ez a vágya nem teljesült, és jól érzékelte a hiányokat, mégis úgy vélte, a dualista formáció óriási esély a magyarság számára. Most már - jelentette ki az MTA 1868-as közgyűlésén - "a nemzet saját ügyeinek elintézésében oly szabadsággal bír, minő neki századok óta nem engedtetett". A kiegyezés hosszú távra biztosíthatja Magyarország számára a rendet, a nyugalmat, a belső önállóságot, védi külső biztonságát a nagyhatalmak ellenében; olyan szilárd államjogi keret lehet, amelyben a feudális maradványok végleg felszámolhatók, a polgári modernizáció végrehajtható, valóra válhat "a polgári szabadságnak és nyugati civilizációnak Európa ezen részében megalapítása". Éppen ezért elszomorította, máskor bosszantotta, hogy a képviselők felesleges közjogi vitatkozással töltik a drága időt; fiához írt leveleiben és naplójában sokszor lesújtóan nyilatkozott a parlamenti szócsatákról. Tudta ő, hiszen látnia kellett, hogy a gyors haladásnak komoly akadályai vannak: a műveletlenség, a társadalmi viszonyok elmaradottsága, a nem akarás, olykor még a nemzet képviselői sem értek meg a valódi alkotmányosságra. Mégis "mennyi kínokat okoz a lassúság - panaszolta fiának 1868. június 30-án -, melyet itt mindenütt tapasztalok. Ölöm magamat, s nem mozdul semmi helyéből".
Valóban nagyon sokat vállalt magára a kiegyezést követő években; másodszor is ő lett a vallás- és közoktatásügyi miniszter, de mint a miniszterelnök mindenkori helyettese nemcsak a tárcájához tartozó ügyekkel foglalkozott, a parlamentben is gyakran ő képviselte a kormány álláspontját. Ő irányította azt a bizottságot is, amely a nemzetiségi törvényjavaslatot előkészítette. Az elsők között kívánta rendezni - az Uralkodó eszmék-ben, az 1861-es országgyűlésen és A nemzetiségi kérdés (1865) című röpiratában kiérlelt elvek alapján - ezt a bonyolult problémát, a belső megbékélés, a magyarországi népek együttműködése érdekében és szellemében. Most is úgy látta: a nemzetiségiek az egyéni szabadság, a jogegyenlőség és a széles körű nyelvhasználat garantálásával, az egyesülési jog, a megyei és községi önkormányzat, a vallásfelekezeti autonómia révén teljes egyenjogúságot élvezhetnek. A kollektív jogok megadását, valamint a közigazgatási határok etnikai alapon történő kijelölését viszont ellenezte, mert ez az ország területi egységét szétfeszítené. Végül is ezt a koncepciót sem sikerült teljes egészében elfogadtatnia, a képviselőházi többség nyomására az egy politikai nemzet teóriája került előtérbe (amely a magyarság kiváltságos helyzetét rögzítette), de az 1868:44. törvénycikk még így, kompromisszumos formájában is elismerten európai színvonalú alkotás volt.
Eötvös egyik kezdeményezője volt - híven korábbi nézeteihez - a közigazgatás korszerűsítésének és a bírói szervezet újjáalakításának. Talán nem érdektelen megjegyezni: meggyőződéssel vallotta azt, hogy az ország modernizációjához felkészült hivatalnoki apparátusra van szükség, a kormányszerveknél, a megyei és városi közigazgatásban szakértő munkatársakat kell alkalmazni vagy kinevelni. S hogy példát mutasson, minisztériumában kiváló szakemberekkel vette körül magát, pl. Tanárky Gedeon, Szász Károly, Szilágyi Sándor, Gönczy Pál dolgozott mellette.
Miniszterként megpróbálta a gyakorlatban megvalósítani a több évtizede sürgetett vallásegyenlőséget. Személyes érdeme is a görögkeleti egyház újjászervezése, a protestáns és a katolikus egyházak teljes viszonosságának kimondása, és az ő nevéhez fűződik az izraeliták polgári és politikai emancipációjáról szóló törvény (1867:17. tc.). Nagy álma volt a katolikus autonómia, a katolikus egyház feudális szerkezetének átalakítása, mégpedig úgy, hogy a világi hívők olyan befolyásra tegyenek szert, mint a protestánsoknál, az egyház mint magántársaság, autonóm egyesület maga intézze vallási és iskolai dolgait. Voltaképpen a "szabad egyház szabad államban" liberális koncepciójából indult ki, az állam és egyház szétválasztására törekedett. A klérus ellenállása miatt azonban ez a terve kudarcot vallott. Szabadelvű eszméiből következett, hogy szembefordult a pápai csalatkozhatatlansági dogmával, amelyet az abszolutisztikus elv egyházi alkalmazásának minősített.
Liberális kortársaival megegyezően Eötvös is úgy vélekedett, hogy a hazai polgárosodás, a nyugati civilizációhoz való csatlakozás egyik alapkövetelménye, a szabadságjogok gyakorlásának elengedhetetlen eszköze, a tényleges politikai jogi egyenlőség biztosítéka az általános műveltségi színvonal emelése és a modern kulturális intézményhálózat kiépítése. "Míveltség nélkül a legszebb alkotmány holt betűnél egyéb soha nem lesz" - írta már 1846. május 12-én, majd életútjának, élettapasztalatainak mintegy összegzéseként jelenik meg az Akadémia 1870. május 28-ai közgyűlésének elnöki megnyitójában a következő gondolat: "Az állam kifejlődése is csak ott lehetséges, ahol annak fő feltételei: a szabadság és felvilágosultság nem hiányzanak." A nemzet szellemi művelését, különösen a köznevelést szinte fontosabbnak tartotta a gazdasági erőfeszítéseknél is, felismerve, hogy a nemzetgazdaság fejlesztése, jövője jórészt az emberi tényezőktől függ. A képviselőházban hangzott el 1868. június 23-án: "Mai időben teljes meggyőződésem szerint minden áldozat, melyet az anyagi célok előmozdítására teszünk, közlekedési eszközeink megjavítása, pénzügyi viszonyainkat szabályozó törvények, mind nem fognak célhoz vezetni, még az anyagi érdekek terén sem, ha nem gondoskodunk mindenekelőtt a népnek értelmi neveléséről."
Kétségkívül legjelentősebb művelődéspolitikai alkotása, hazánk első népoktatási törvénye - az 1868:38. tc. - európai mércével mérve is korszerű jogszabály. A tényleges hazai igényekre, a polgári fejlődés igényeire válaszolt, ugyanakkor megelőzte korát (sőt számos, fejlettebb polgári országot is), hosszú évtizedekre megalapozta a magyar közoktatásügyet. Intézkedett a valamennyi iskolára kiterjedő állami felügyeletről. A községi (városi) iskolák irányító hatóságait az önkormányzati elv alkalmazásával jelölte ki: a lakosság választotta az iskolaszéket, és képviselői vettek részt a megyei oktatásügyi tanácsokban is.
Eötvös a magyar oktatásügy más ágaiban, sőt a magyar művelődésügy egészében hasonló reformokat akart végrehajtani. 1867-ben új gimnáziumi tantervet adott ki, 1870-ben törvényjavaslatot terjesztett elő az óvodákról, a középiskolákról, a pesti egyetem újjászervezéséről, a második magyarországi tudományegyetem, a kolozsvári felállításáról, a József Ipartanoda műegyetemi rangra emeléséről (ezeket azonban csak halála után tárgyalták vagy valósították meg), ugyanebben az esztendőben öt főreáltanodát szervezett. Az elsők egyike, aki felismerte az iskolán kívüli oktatás fontosságát. Segítette a képző- és zeneművészet fejlődését, tervet dolgoztatott ki a műemlékek helyreállítására. Újjászerveztette a Nemzeti Múzeumot; megvásárolta az Eszterházyak képgyűjteményét, s ezzel lerakta a majdani Szépművészeti Múzeum alapjait. Rendeztette - müncheni mintára - az Országos Széchényi Könyvtár állományát, megfogalmazta a nagy tudományos könyvtárak gyűjtőköri elhatárolásának elvét; sőt egy könyvtári törvény munkálatait is elkezdte. Miniszterként és a Magyar Tudományos Akadémia elnökeként nagyon sokat tett a hazai tudományosságért, különösen a természet-, műszaki és agrártudományok új ágainak meghonosításáért. Szorgalmazta az Akadémia csaknem kizárólagos nemzeti funkciójának módosítását, kibővítését, hogy az intézet részt vehessen a nyugati technikai civilizációs vívmányok hazai megvalósításáért és a polgári szabadságért folyó küzdelemben is. Személyes közreműködésével, közbenjárására 1869-ben született meg az új alapszabály; ezáltal az MTA a tudomány minden ágát kutatási körébe vonta, dominánssá váltak a tisztán tudományos feladatok, a változás a tudományok önállóbb és szabadabb fejlődését szolgálta.
Eötvös az államháztartás szűkös helyzetében is igyekezett a művelődés számára szükségesnek tartott költségeket kiharcolni, vállalva a kicsinyes vádaskodásokat. Jellemző mozzanat e téren az aradi líceum épülete, amelyet többen hivalkodónak minősítettek. Naplójában így reflektált erre (1870. október 16-án): "Akartam, hogy a tudomány palotában lakjék. Nálunk, hol az értelem még gyenge, hatni kell a képzeletre is, és én azt hiszem, hogy éppen az, hogy a tudományok, s pedig a reáltudományok műhelye ily nagyszerű, hatni fog az Alföld minden lakóira, kik Aradon gyakran megfordulnak." Komoly anyagiakat áldozott tárcája költségvetéséből arra is, hogy tehetséges diákokat, fiatal tanárokat, művészeket és más szakembereket külföldre küldjön, ösztöndíjjal vagy államsegéllyel támogasson, mert pontosan tudta, hogy a hazai művelődésügy korszerűsítése csak akkor képzelhető el, gyorsítható fel, ha a nyugati polgári országok, intézmények tapasztalatait megismerjük, átvesszük.
Eredményes, tartós lehet-e a társadalmi, gazdasági, politikai átalakulás anélkül, hogy az emberek, az emberi viszonylatok megváltoznának? Eötvös nemegyszer feltette magának e kérdést, és a válasza mindig nemleges volt. Modernizációs programjának egyik központi kategóriája az erkölcs, a polgári éthosz. A társadalom fejlődésében nagy szerepet tulajdonított a morális tényezőknek; példaként hozható fel 1870. augusztus 8-án kelt naplójegyzete: már a francia-porosz háború kezdetén megjósolta a németek győzelmét, mert "az, hogy egy nép [a francia], mely erkölcsiség tekintetében annyira süllyedett, s csak anyagi élvezet után sóvárog, harcias erényeiben is süllyedni fog, [...] nem lehet kétséges". Erkölcsi elveit egyébként leginkább regényalakjai elevenítik meg, és sokat elmélkedett etikai kérdésekről naplójában, valamint fiához írt leveleiben is.
Eötvös magatartáseszménye a liberalizmus gondolatkörében fogant. Morális felfogásának két meghatározó eleme a szabadság és a művelődés. Szerinte a legfontosabb emberi tulajdonság a szabad akarat, vagyis az autonóm választás és döntés lehetősége, amiből következik a személyes erkölcsi felelősség. A szabad akarat viszont nem sajátja mindenkinek, de bárki megszerezheti, kivívhatja a tanulás, a "tökéletesbülés", a képességek kifejlesztése által. A műveltség, az értelem gyarapodása előnyösen hat az érzelmek, az erkölcsi érzékek formálódására, segít a rossz tulajdonságok (pl. a fényűzési hajlam, a tunyaság) leküzdésében, ugyanakkor a szilárd akarat pótolhatatlan eszköze az észbeli tehetségek továbbfejlesztésének, a tudás bővítésének, társadalmi hasznosításának. Szemében az ész relatív, a jellem abszolút beccsel bír; vagyis az egyén csak akkor válhat valóban értékes tagjává a nemzetnek, az emberiségnek, ha értelme, műveltsége erénnyel, tiszta jellemmel párosul.
Eötvös egyik alaptétele, hogy minden egyes embernek természetes joga van az életre, a boldogságra. A boldogság nála voltaképpen a megelégedettséggel, az önmegvalósítással, a lelki békével azonos, amelynek forrása a hasznos, az embertársak javára végzett munka és a harmonikus családi élet. Vagyis az egyén és a közösség boldogulása, felemelkedése elválaszthatatlan egymástól, ezért állítja erkölcsi követelményként a közszolgálatot, a személyes és a közösségi érdeket kölcsönösen előmozdító tevékenységet. "Kinek egy olyan feladat jutott - olvasható 1870. november 6-ai naplójegyzetében -, mely nagy erőmegfeszítést igényel, annak azon kell lenni, hogy e feladatát személyes indokaival összeköttetésbe hozza, hogy az, minek teljesítése kőtelesség, egyszersmint egoizmusát elégítse ki. Ez a polgári erények politikája..." Ezért is ideálja a szorgalmas, kitartó, állhatatos ember - legyen az polgár, paraszt vagy értelmiségi -, más megközelítésben az ésszerű gazdálkodás, az érzelmi tényezőkre is figyelő ügyintézés, a közhaszonra törekvő tudományos kutatás. A vázolt felfogásból fakad, hogy szót emelt mindenféle igazságtalanság, elnyomás, a nyomor, a kiszolgáltatottság, az önzés ellen; egész gondolatvilágát áthatotta a mélységes humanizmus, amelynek egyik szép tanúbizonysága, egyik legprogresszívebb eleme a háborúellenesség és az antimilitarizmus.
Magasrendű etikai elvárásait saját életével, tetteivel igazolta. Fiatal éveitől felfokozott küldetéstudat és cselekvésvágy munkált benne, s később is, idősebb korában is a hivatás, a tudatosan vállalt feladat teljesítését tartotta elsődleges kötelességének. Fiát arra intette 1867. december 31-én: "minden való megelégedés csak azon aránytól függ, melyben hivatásunkat betöltjük...". Miniszterként igyekezett ezen normának megfelelni, igyekezett pontos hivatalnok lenni. Kései naplójában szinte mindennap rögzítette, hány kérelmezőt fogadott. S bár nem tagadta, hogy ez terhes számára, mély emberi együttérzéssel, megértéssel hallgatta ügyfeleit: "Nem kellene elfeledni - jutott eszébe 1870. szeptember 22-én -, hogy mi a miniszternek apróság, a panaszlóra nézve életkérdés lehet".
Ezt az embert, ezt a politikust, aki az önzetlenséget, a felelősségérzetet, a becsületességet, az önmagával szembeni szigort oly fontosnak tudta, és akit a mélyen átélt eszmék, a belső meggyőződés, hit vezéreltek, érthető módon elkeserítette, amit a kiegyezés után közvetlen környezetében tapasztalt. Nemcsak az bántotta, hogy reformtervei csak részben sikerültek, hogy a közjogi viták, a nemzetiségi ellentétek, a konzervatív erők lassították a polgári fejlődés menetét; nem, mert jól látta - naplójában 1870. október 6-án le is írta -, hogy: "Azon politikai intézmények, melyek a 19-ik század kultúrájából fejlődtek, nem felelhetnek meg teljesen céloknak oly viszonyok között, melyek a középkorból maradtak fel..." De nehezen békült meg a romló erkölcsi viszonyokkal. Már 1867 őszén a "morális katzenjammer" érzéséről számolt be fiának, jó másfél évvel később pedig így panaszkodott neki: "Fáj lelkem, ha reá gondolok, s naponként világosabban látom, hogy legfőbb érdekeink pénz és brutalitás által határoztatnak el." Vigasztalást a munkában talált. Hányszor, de hányszor megvallotta titkos naplójának, hogy szívesen hátat fordítana az egész politikai életnek, szívesen megválna a miniszteri tisztségtől; de mindig felülkerekedett benne a kötelesség- és felelősségtudat: vállalnia kellett, vállalnia kell, mert a magas hivatal lehetőséget ad, hogy másoknak használjon.