Eötvös József korának, a 19. század középső harmadának egyik legjelentősebb magyar személyisége volt: kiemelkedő regényíró, jeles és nagyhatású publicista, progresszív politikus, külföldön is elismert állambölcselő stb. Sokoldalú tehetségét, szerteágazó munkásságát egy nagy cél szolgálatába állította, az ország polgári átalakulását akarta elérni, anyagi és szellemi fejlődését kívánta meggyorsítani. Sok maradandót és hosszú távon hatót alkotott a művelődésügy területén is.

Kora fő történelmi tendenciájának, a polgárosodásnak a követelményeiből indult ki, polgári liberális művelődéspolitikai koncepciót dolgozott ki és a gyakorlatban ehhez kívánt igazodni. Bár számos törekvése kudarcot vallott, ennek fő oka nem azok helytelenségében, hanem - mint ahogy azt Mezei Márta kimutatta - a magyarországi polgári alap gyengeségében keresendő. Elgondolásainak java része csak halála után valósult meg, nem egy esetben több évtizedes késéssel. Ő maga tudatosan vállalta az átmeneti kudarcokat annak reményében, hogy a későbbi fejlődés alapjait mégis megvetheti. Egyik, fiához írt levelében olvashatjuk: "Feladatom alig más, mint hogy a jövő építményeinek helyet csináljak, és a haladásnak útjait egyengessem."

Eötvöst egyébként fiatal korától élénken foglalkoztatták a művelődés, a kultúra kérdései. 19-20 évesen már ilyesmiken gondolkodott: "Minden nemzetben nagy erő szendereg, de szendereg csak, és a pallérozás serkenti fel." Ekkor még a felvilágosodás hatása alatt állt, de hamarosan magáévá tette a liberalizmus eszméit, s ezek váltak meghatározóvá pályáján. Művelődéselméleti nézetei a múlt század derekán, a nagy államfilozófiai mű, A tizenkilencedik század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra írásakor, majd az 1860-as évek közepén, végén teljesedtek ki, mélyültek el. Művelődéspolitikusként először a reformkori egyesületekben vállalt szerepet: a Pesti Műegyletben, a Kisfaludy Társaságban stb. A Magyar Tudományos Akadémiának 1855-től 1866-ig alelnöke, majd 1866-tól 1871-ben bekövetkezett haláláig elnöke volt. Mint szuggesztív parlamenti szónok, publicista és mint a hazai politikai vezetőréteg egyik legképzettebb, legbefolyásosabb tagja hosszú évtizedeken át szolgálta a magyar művelődésügyet. Két alkalommal - 1848-ban és 1867-ben - is lehetőséget kapott, hogy a művelődéspolitikai irányítás legmagasabb posztján, vallás- és közoktatásügyi miniszterként kísérelje meg valóra váltani elképzeléseit.

Eötvös művelődéselméleti nézetei

Tanulmányait, cikkeit, beszédeit, aforizmáit stb. olvasgatva azonnal szembeötlik, hogy Eötvös József rendkívül nagyra értékelte a művelődés, a szellemi kultúra társadalmi szerepét. Úgy vélte, az emberiség haladását döntő módon a művelődés (a nevelés, a természettudomány, a művészet stb.) segíti elő. 1868-69 körül vetette papírra: "Hiszem, hogy az emberi nem oly haladásra képes, melyről még fogalmunk sincs, és a jólétnek és szellemi hatalomnak oly fokára emelkedhetik, mely legvérmesebb reményeinket felülmúlja. Csakhogy az emberek nagy része jelenleg még nem emelkedett intelligens lénnyé, és hogy mielőtt társadalmi és politikai helyzetünkben a nagy haladást reménylhetjük, nagy haladást kell tennünk a civilizációban. Ennek emelése a fő dolog. A többi játék." Összecseng ezzel egyik 1867-es beszéde, ahol azt fejtegette: a tudomány azon eszköz az emberiség kezében, "melynél hatalmasabb neki céljainak megközelítésére nem adatott."

Egy másik alapvető tétele, hogy a kulturális egyenlőség, a művelődési demokrácia megnyugtatóan ellensúlyozhatja a vagyoni egyenlőtlenségek okozta hatást, meggyorsíthatja az egyes osztályok, rétegek közeledését. Eötvös jól látta az osztálykülönbségek tényét, bár lényegét nem ismerte fel. Szerinte a társadalmi osztályok szembenállásának fő oka "nem szociális, sőt nem is vagyonbeli, hanem kultúrai különbségekben fekszik. Bármit mondjon a törvény, mívelt emberek az egészen míveletleneket soha hasonlóiknak tekinteni nem fogják, s ezek mindég a félelem vagy legalább bizodalmatlanság azon nemével fogják fogadni magasabban álló hontársaik szavait, mellyel az amerikai még a misszionáriust is nézi." Ezek a különbségek azonban eltüntethetők a népoktatással, a nép értelmi színvonalának emelésével.

Liberális kortársaival megegyezően Eötvös is vallotta, hogy a műveltség a szabadságjogok gyakorlásának elengedhetetlen eszköze, a tényleges politikai egyenlőség, a politikai demokrácia biztosítéka. Azaz alkotmányosság, polgári demokrácia a tömegek megfelelő műveltségi szintje nélkül nem létezhet. "Míveltség nélkül a legszebb alkotmány holt betűnél egyéb soha nem lesz ... A zsarnoknak s arisztokráciának hatalma csak a nép tudatlanságán fekszik" - írta 1846. május 12-i cikkében. Tévedés azonban azt állítani - amint sokan és sokszor tették -, hogy Eötvös és centralista társai a polgári szabadság, az egyenjogúság megadását a népműveltség egy adott szintjéhez kötötték volna. Eötvösnél a műveltség nem előfeltétele a politikai demokráciának, hanem feltétele, biztosítéka. Azaz szerinte egyszerre kell gondoskodni a nép polgári jogairól és művelődéséről. Egyik aforizmáját idézzük: "Azok, kik folyvást a politikai jogok kiterjesztése mellett izgatva, ezáltal azon intézkedéseket, melyeknek célja a míveltség kiterjesztése, kárhoztatják, körülbelül úgy járnak el, mintha valaki a nép iránti rokonszenvének bebizonyítására hirdetné, hogy a falu lakóit mind részesíteni akarja a vadászat élvezetében, s őket mint hajtókat alkalmazná, kik a vadat az ő és barátai mulatságára kergetik. Hisz azon szerep, melyet a nép azon részének, mely a jogainak használatára szükséges míveltséget nélkülözni, a politikai téren juttat, csaknem egészen hasonló ahhoz, melyet a lármázó hajtósereg úri vadászatoknál visz."

Eötvös meggyőződése, hogy a művelődés, a nevelés döntő módon hozzájárul a nép sorsának javulásához. Az "intelligens kezek" munkája a gazdasági fejlődés egyik legfontosabb feltétele, az iparfejlesztés elképzelhetetlen a műveltség terjedése nélkül. A Pesti Hírlap 1846. május 12-i számába írta az alábbi gondolatot: "szükség, hogy a nép az ipar űzésére képes legyen, s ez csak akkor remélhető, ha az értelmi míveltség egy bizonyos fokán áll. Az iparnak fő eszköze az ember, nem anyagi ereje, mely napjainkban erőművek által pótoltatik, hanem értelmi tehetségei által."

Eötvös azt tartotta: a tanulás, a művelődés a személyiség kifejlesztésének nélkülözhetetlen eszköze, a szabad akarat, a személyes szabadság megszerzésének, állandósításának útja. Vagyis minél műveltebb az egyén, annál kevésbé igázható le, annál jobban tiszteli saját és mások szabadságát, vagy ahogy az Uralkodó eszmék-ben mondja: "csak a míveltség adja meg az erők azon fokát, mely szabadságának alapföltétele."

Szerinte a művelődés, a kultúra kedvezően hat az érzelmek, az erkölcsi érzékek formálódására is. Erről sokszor írt és beszélt, többek között 1863-ban: "tagadhatatlan, hogy korunk rendkívül gyors haladását" ..."főképp a természettudományok haladásának köszönhetjük" ... "meg vagyok győződve, hogy e haladás végeredményeiben nagy s éppen oly üdvös következéseket fog előidézni erkölcsi kifejlődésünkre is; nemcsak azért, mert minden, mi az emberek jólétét növeli, s mi által az eszközöltetik, hogy a durva munkától, mely csak testi erőt kíván, felmentetünk - szellemi kifejlődésünket eszközli; hanem azért is, mert azon erkölcsi elveket s vallási meggyőződéseket, melyek gyengülése fölött most oly méltán aggódunk, semmi nem szilárdítja meg újra, mint éppen a tudomány..."

Mintegy rendező elv Eötvös felfogásában a művelődés, a kultúra egyetemessége, az egyetemes és a nemzeti egysége. A "haza és haladás" reformkori programjának továbbélése, de ma is időszerű az a gondolata, mely szerint a magyarság fejlődésének feltétele, hogy bekapcsolódjék az egyetemes haladás áramlatába. S mivel a haladás és az egyes nemzetek élete művelődési folyamat, csakis a művelt nemzet tarthatja fenn magát a többi körében. Ebből következik, hogy - idézzük - "Magyarország jövőjének kérdése kultúra kérdés". Talán semmit sem ismételt Eötvös annyiszor, mint ezt a tételét. Legegyértelműbben második minisztersége idején hangoztatta: "Én részemről egyszer-mindenkorra kimondom, hogy - amint már százszor kimondottam életemben - a magyar nemzet jövőjét tisztán kultúra-kérdésnek tartom, ennélfogva a nevelési ügyet, a közoktatási ügyet a nemzet legfontosabb ügyének tekintem; mindent mit ez ügy előmozdítására tehetek, úgy tekintek, mint legfontosabb teendőt, melyet elmulasztva, a nemzetnek jövőjét kockáztatom."

A fentiek alapján is nyilvánvaló, hogy Eötvös József túlbecsülte a művelődés szerepét; ez a felvilágosodás hatásával, valamint itt nem elemzett idealista társadalom- és történetszemléletével magyarázható. Mindazonáltal igen jelentős felismeréseket fogalmazott meg művelődéselméletében, olyan gondolatokat, amelyek máig sem vesztették el időszerűségüket, sőt éppen korunkban kapnak új hangsúlyt, nyernek új tartalmat. A teljesség igénye nélkül említsük meg ezeket.

Előremutató vonás, hogy figyelmeztet a tudat átalakításának fontosságára. Arra, hogy a haladás, a társadalmi-történeti feladatok megoldása elképzelhetetlen az emberi tudat fejlődése, átalakítása nélkül, ennek pedig fő eszköze a művelődés, a nevelés. Utal - hogy mai kategóriával éljünk - a termelőerő emberi oldalának kiemelkedő jelentőségére, s a morális tényezőknek a társadalmi fejlődésben játszott szerepére.

Következetesen hirdette, hogy a gazdasági és politikai élet fejlődése törvényszerűen összekapcsolódik a művelődéssel. Vagyis a gazdaságban és a politikában csak akkor történhet lényeges előrelépés, csak akkor biztosítható belső harmóniájuk, ha velük együtt a kulturális szféra is fejlődik.

Világosan látta, hogy - szintén mai fogalmakat használva - a gazdasági alap és a kulturális felépítmény dialektikus kölcsönhatásban állnak egymással. Ennek bizonyítására 1867-es akadémiai beszédéből idézünk: "A kölcsönös hatás, melyet napjainkban a tudomány és az élet egymásra gyakorolnak, nem vonja azt le magasságából, hanem csak termékenységét növeli; mert midőn a gyümölcs, mely a tudomány fájáról megérve, a földre esett, a művészetben, iparban és társadalmi életünkben gyökeret vet, és új sarjadékot hajt, e sarjadék később felnőve, új gyümölcsöket terem a tudománynak, mely az élet tapasztalásait haladásának eszközéül használja fel, s így az élet minden körében segédeket talál, kik öntudatlanul nagy feladatának megoldásánál vele közreműködnek."

Eötvös művelődéspolitikai munkásságának jellemzői

Eötvös József művelődéselméleti nézetei tükröződnek politikai munkásságában is. Azok valóra váltására törekszik, de tevékenységét mégsem az elvont eszményekhez való mindenároni ragaszkodás, hanem a rugalmasság jellemzi. Nem doktriner - mint sokáig hitték -, hanem reálpolitikus, aki messzemenőkig, olykor még túlzottan is számol a körülményekkel. Realitásérzéke számtalanszor megnyilvánult; pl. a népoktatási törvényjavaslat előkészítésekor, amikor figyelembe vette, hogy a kiegyezés után másfajta polgári társadalom, másfajta politikai légkör alakult ki, mint volt 1848-ban, a forradalom idején.

Lenyűgöző Eötvös művelődéspolitikai tájékozottsága, szakértelme: kora egyik legnagyobb magyar olvasója, sokat utazott, jól ismerte a külföldi helyzetet, a népoktatás állapotáról írt miniszteri jelentése hatalmas tudásról tanúskodik stb. Széles, egyetemes látókörű politikus, de a külföldi tapasztalatokat a hazai viszonyokhoz adaptálva kívánta megvalósítani. Számos eredeti gondolata, kezdeményezése volt - azaz Eötvös alkotó a miniszteri székben, az Akadémia élén is.

Mindkét minisztersége idején kitűnő hivatali apparátust alakított ki; Kecskeméthy Aurél, az éles nyelvű újságíró 1867-ben meg is "vádolta", hogy kiválasztotta magának a legjobb helytartótanácsi gárdát. Egyébként is kiváló érzéke volt a megfelelő munkatársak, vezetők megválogatásához, a szellemi munkában nélkülözhetetlen "agytrösztök" létrehozásához. Csak egyetlen példa: Arany Jánost ő emelte az Akadémia főtitkári székébe, aki aztán rövid idő alatt hosszú távra szólóan rendbe hozta az intézmény adminisztrációját, s ami ennél jóval fontosabb, hatékonyan támogatta Eötvös haladó tudománypolitikai törekvéseit.

Eötvös művelődéspolitikai munkásságának kiindulópontja, hogy a tanulás, a művelődés joga és szabadsága mindenkit megillet, s hogy a művelődésről, e jog valóra váltásáról való gondoskodás alapvetően az állam kötelessége. Mindenki, minden állampolgár számára biztosítani akarta, hogy részt vehessen a képzés valamennyi fokozatában, s e cél érdekében a szegényeknek szociális támogatást kívánt nyújtani.

Eötvös művelődéspolitikai programja polgári liberális, demokratikus program, célja a művelődési demokrácia megteremtése, a korszerű, polgári kultúra megalapozása, modern kulturális intézményrendszer létrehozása. A továbbiakban e program néhány jellegzetes vonását emelnénk ki.

Eötvös a művelődésügyet egységben szemlélte, az ágazatok kölcsönös egymásrautaltságát, szerves összetartozását hirdette: pl. a reál és humán műveltség, az oktatás és a tudomány, az oktatás és a népművelés, az alsó- és felsőfokú oktatás, a nevelés és a sajtó, az irodalom és a tudomány stb. egységét.

A nemzeti kultúra alapvető elemének, a műveltség terjesztése és terjedése legfontosabb eszközének a népoktatást, a népiskolát tekintette. Egyik képviselőházi felszólalásában mondotta: "bármennyire tisztelem a magasabb tudományokat, bármennyire meg legyek győződve arról, hogy magasabb népművelődés lehetetlen oly országban, hol tudomány nem létezik, most is azt mondom, fő és első teendő a népnevelés; mert teljes meggyőződésem, hogy a magasabb tudomány kifejlődése csak ott lehetséges, hol ezen magasabb tudomány egy művelt népnek egészséges talaján nyugszik. Nem akarom, hogy a tudomány Magyarországon mint egy karácsonyfa állíttassék föl, fellékesítve mindenféle csecsebecsékkel, különben pedig arra teremtve, hogy elszáradjon; én azt akarom, hogy a fa gyökereket verjen a hazában, s erre nézve mindenekelőtt szükséges, hogy a talaj legyen előkészítve." Természetesen nem volt tudományellenes, világosan látta a kölcsönhatás másik oldalának jelentőségét is. Kb. ugyanebből az időbál való akadémiai beszéde, ahol így nyilatkozott: "a népnevelés a nemzetet még nem emelheti a műveltségnek azon színvonalára, melyre törekednünk kell" ... "Mint a napvilág elébb a legmagasabb csúcsokat világítja meg, s csak később terjed el a rónaságon, behatva végre a legszűkebb völgyekbe is: ugyanezen utat követi minden civilizáció, s az egész történetben nem mutathatunk fel példát, hogy a tudományokban tett haladás ne vont volna haladást maga után a társadalom és politikai élet körében is. Lehetetlen, hogy azon igazságok, melyeket a tudomány feltalált, elébb-utóbb az élet minden viszonyaira ne alkalmaztassanak, és akik a tudományt, melynek közvetlen anyagi hasznát nem látják, feleslegesnek hirdetik, hasonlók ahhoz, ki a magas hegyláncot, melynek sziklái vetéseket nem teremnek, haszontalannak tartaná, elfeledve, hogy a folyó, mely a rónaságon termékenyítve átfolyik, csak e kopár csúcsok között vehette eredetét."

Eötvös a művelődésügyet rendszernek fogta fel, olyan rendszernek, ahol mindegyik elemnek megvan a maga fontos, más által nem pótolható helye, s amely csak akkor működik gördülékenyen, simán, ha valamennyi elem külön-külön is mozgásban, csikorgás nélküli mozgásban van. E rendszer alapját a népnevelésben látta, de tevékenysége a magyar művelődésügy egészének átalakítását, polgári irányú reformját célozta. Hely hiányában csak felsoroljuk, mi mindennel foglalkozott. Az elsők egyike, aki felismerte az iskolán kívüli oktatás fontosságát, 1870-ben a felnőttnevelés céljaira 50.000 Ft-ot, azaz igen tekintélyes összeget szavaztatott meg az országgyűléssel. Óvodai, középiskolai és egyetemi törvényjavaslatot készített, ezeket azonban csak halála után tárgyalták vagy valósították meg, így a kolozsvári egyetem felállítását sem érhette meg. Nevéhez fűződik a József Ipartanoda műegyetemi rangra emelése. Felismerte a természet-, műszaki és mezőgazdasági tudományok nagy jelentőségét, támogatta ezeket. A Magyar Tudományos Akadémia az ő elnöksége idején vált a korszerű tudományosság műhelyévé. Segítette a képző- és zeneművészet fejlődését: a Pesti Műegylet egyik vezetője, Székely Bertalan személyes pártfogója, miniszterként ösztöndíjakat adott fiatal művészeknek, külföldre utaztatta őket, új alapokra helyezte a rajzoktatást, államsegélyt utalt ki a pesti Nemzeti Zenedének stb. Tervet dolgoztatott ki a műemlékek helyreállítására. Újjászerveztette a Nemzeti Múzeumot, átrendeztette a képtárat, megvásárolta az Eszterházyak képgyűjteményét s ezzel lerakta a majdani Szépművészeti Múzeum alapjait. Xántus János külföldre küldésével a néprajzi múzeológia fejlődésének adott nagy lendületet, szóba került a vidéki múzeumok létesítése stb. Irodalompolitikájának gerincét a fiatalok pártfogolása, a talmi értékek elítélése és az egyesületi tevékenység (Kisfaludy Társaság és a Magyar Írók Segélyegylete elnöke) jelentette. Segítette a kibontakozó sportmozgalmat is. Korszerű könyvtárügyi törekvéseiről pedig mindjárt részletesen szólunk. Mindebből egy rendkívül alaposan átgondolt koncepció körvonalai bontakoznak ki. (A szakoktatás azért hiányzik belőle, mert az nem az ő minisztériumához tartozott.) Mint említettük, a fentiek sok része csak jóval később valósult meg, de Eötvös érdeme kétségtelen: ő volt az alapok lerakója.

Művelődéspolitikai munkásságának demokratizmusa, polgári liberális jellege leginkább az oktatásügyben mutatkozott meg, legjelentősebb művelődéspolitikai tettének a népoktatási törvény megalkotását tartjuk. Rögzítette az állam kötelességeit és jogait az oktatásban. Az iskolakötelezettség bevezetése és ellenőrzése (e tekintetben Eötvös törvénye európai viszonylatban is az élenjárók közül való), iskolai célokra fordítandó adók kivetése, regulátor szerepe az oktatásban, állami felügyelet, a vallásfelekezetek szerepének visszaszorítása. A törvények, rendeletek fontosságát elismerte ugyan, de úgy vélte, hogy az állam akkor gyakorolja legsikeresebben befolyását, "ha az oktatást egy bizonyos irányba vezetve, a siker által, melyet előmutathat, másokat is azon irány követésére kényszerít". A liberalizmus szabad versenyét honosítaná meg az oktatásügyben is, ahol az állami iskolák - jobb felszerelésük, anyagi ellátottságuk, képzettebb tanáraik stb. révén - a konkurencia harcban arra kényszerítenék a többi (egyházi és magán) iskolát, hogy az ő módszereiket kövessék. Az állami felügyeletet a lakosság aktív közreműködésével, a demokratizmus érvényesítésével képzelte el. Ezért kezdeményezte a népnevelési egyletek létrehozását; közérdeklődést kívánt támasztani a művelődés ügye iránt, új tömegeket akart bevonni a művelődésbe. Óhaja nem valósult meg, elsősorban a közömbösség, másodsorban az egyházak aknamunkája miatt. A fenti célt szolgálták az iskolaszékek és az oktatásügyi megyei tanácsok is; ezek által az önkormányzati elvet szerette volna életbe léptetni. Itt már több sikerrel járt igyekezete: az iskolaszékek, ha némi torzulással is, de létrejöttek. Kevés eredménnyel járt az a törekvése, hogy az egyházak oktatásügyi befolyását csökkentse, a vallásoktatást leválassza az iskolai tantervről.

Eötvös és a magyar könyvtárügy

A polgári liberalizmus szellemében fogant művelődéspolitikai munkásságának szerves részét alkották a közkönyvtárakat érintő elképzelései, intézkedései is. Eötvös abból a felismerésből indult ki, hogy a könyvtárak az oktatással megegyező célt szolgálnak: a nép műveltségi színvonalának emelését, a tudományos és technikai haladást. Ezért a magyar könyvtárügy fejlesztését fontos állami feladatnak tartotta, s mint miniszter sokat is tett ennek érdekében.

A fentebb említett tájékozottság, széles látókör itt is megfigyelhető. Eötvös jól ismerte a hazai és a nagyobb külföldi könyvtárakat. Rendszeres olvasója volt az Egyetemi és az Akadémiai Könyvtárnak, emigrációja idején sokat dolgozott a müncheni királyi könyvtárban. Mint politikus figyelemmel kísérte a magyarországi közkönyvtárak fejlődését.

Könyvtárügyi munkásságának bemutatásakor különválasztjuk az 1848-as és az 1867-1871 közé eső időket, azaz két miniszterségét.

1848-ban rövid pár hónap állt rendelkezésére, s ráadásul a vallási és tanügyi kérdések sürgetőbbek voltak, így könyvtárügyi elgondolásai is az iskolai, nevezetesen az egyetemi és főiskolai reformokhoz kapcsolódtak, felsőoktatási terveivel álltak összhangban.

Különös gondot fordított az Egyetemi Könyvtár fejlesztésére, mondván: ez feltétele a pesti egyetem színvonalasabbá tételének. Véleménye szerint az intézménynek a tudományos feladatok ellátásán kívül - pontosabban azzal azonos mértékben - az egyetemi oktatást, a tanárképzést is szolgálnia kell, az addiginál jóval fokozottabban. Ekkor foglalta írásba a tanszéki könyvtárak szükségességét, majd az orvoskari könyvtárnak próbált megfelelő elhelyezést biztosítani. - Az egyetemről és az egyetemi könyvtárról törvényjavaslatot is készített. Tárgyalásra ugyan nem került, de a javaslat "A magyar egyetem alapszabályai" címmel nyomtatásban megjelent. Könyvtári cikkelyei megerősítik: a hallgatók díjtalanul használhatják, őrei és segédei az egyetem tisztviselői. A diákok számára egy külön gyűjteményt akart felállítani. Bár valószínű, hogy a szabályzatot nem Eötvös fogalmazta, az azonban az ő nézeteit, felfogását tükrözi, ezért "A tanulói könyvtárról" szóló X. fejezet paragrafusait szó szerint idézzük:

"266.§ Hogy az egyetemi tanulók czéljokat önképzés által is minél jobban megközelíthessék, számukra az egyetem könyvtára mellett a legjobb s legújabb kézi, tan- és segédkönyvekből külön tanulói könyvtárosztály fog felállíttatni, mely könyvtárosztály ugyancsak az egyetemi könyvtár személyzete által fog kezeltetni.

267.§ Ezen tanulói könyvtárosztály elidegeníthetetlen tulajdona marad az egyetemnek, s csak azért állíttatik fel külön teremben vagy külön helyen, hogy annál könnyebb legyen külön kezelése s használása.

268.§ Az egyetemi könyvtárnak kézi, tan- és segédkönyvei lehető rövid idő alatt ezen tanulói könyvtárosztályba fognak áttétetni.

268.§ Ezen tanulói könyvtárosztály oly arányban fog szaporíttatni jövendőben, mint célja, más egyetemek példája s az egyetemi könyvtárnak pénzbeli kútforrásai megengedik.

270.§ Ezen tanulói könyvtárosztálynak egyik főrendeltetése lévén, hogy az egyetemi tanulók minél inkább hasznát vehessék, - megengedtetik az egyetemi tanulóknak, hogy belüle könyveket haza is vihessenek, azon tanulók kivételével, kiket a kari esküttség ezen jótéteményre érdemtelennek nyilvánítand.

271.§ Ezen könyvtárosztály épségben tartására, valamint szaporítására, az iskolai díjnak egy része rendeltetik, melly a szükséghez képest, évről évre, a közoktatási minisztérium útján fog megállapíttatni. Egyébiránt pedig ezen könyvtárnak használhatására nézve, az egyetemi könyvtári személyzet, ugyancsak a közoktatási minisztérium útján, külön utasítást fog kapni."

A tervezet progresszivitásához nem férhet kétség: biztosította volna a folyamatos gyarapítást, s azt az elvet alkalmazta, hogy a könyvtár az olvasóért van stb.

Eötvös tervbe vette az elhanyagolt katolikus főiskolai könyvtárak újjászervezését is. Toldy Ferencet bízta meg a munka irányításával, aki be is nyújtotta az előzetes javaslatot, a történelmi helyzet változása miatt azonban le kellett mondaniuk a megvalósításról.

Maradandónak bizonyultak az ipartanodai könyvtár létrehozására irányuló intézkedései. Az iskolát 1846-ban alapították, s nagy gondot okozott, hogy a megfelelő szakkönyvek nem álltak a hallgatók rendelkezésére. A diákok ezért 1848. április 9-i petíciójukban könyvtár létesítését is követelték a kultuszminisztériumtól. Eötvös jóindulatúan kezelte a fiatalok kérését - tudta, hogy az önálló gazdasági élet megteremtéséhez ilyen közvetett eszközök is szükségesek-, s 500 Ft-ot utalt ki könyvek beszerzésére, majd június végén elszámolást kért az igazgatótól. 1848. május 9-én sajátkezűleg írt levél kíséretében elküldte a Beschreibung der Erfindungen und Verbesserungen auf welche in dem k.k. Staaten Patente ertheilt wurden, und deren Privilegiumsdauer bereist erloschen ist című, a monarchia területén életbeléptetett technikai találmányokat, szabadalmakat leíró ötkötetes művet az intézetnek. Ez volt az első könyvadomány, a leltárba az 1. sz. alatt került be, a könyvtár ma is Eötvöst tekinti megalapítójának, 1848. május 9-ét pedig a megalakulás hivatalosan elfogadott dátumának. Ugyancsak májusban terjesztette az országgyűlés elé a műegyetem felállításáról szóló törvényjavaslatot. A költségvetésben 25 ezer Ft-ot kért volna az építkezésre és 1800 Ft-ot a technikai irodalom vásárlására. Akkor az Ipartanoda még nem alakult át műegyetemmé, de később igen, s könyvtára a mai Műszaki Egyetem Könyvtárának közvetlen elődje. Eötvös érdeme, hogy 1848-ban létrejöhetett: ő teremtette elő az anyagiakat, ő adományozta az első könyvet.

1867 után, második minisztersége idején bontakozott ki Eötvös átfogó, korszerű könyvtárpolitikai koncepciója, amelyben - mint látni fogjuk - igen sok az előremutató elem. Alapelvként szerette volna érvényesíteni a különféle nyilvános könyvtárak központi irányítását, de ezt a gyakorlatban csak a vallás- és közoktatásügyi minisztérium felügyeleti jogköre alá tartozó gyűjtemények irányába valósíthatta meg. A haladást, az előrelépést kívánta szolgálni az elgondolás másik része is, amely szerint a fővárosi nagykönyvtárak - az Egyetemi, az Akadémiai, a Széchényi - fenntartásáról az állam köteles gondoskodni. Jól látta, tudta ugyanis, hogy a három gyűjtemény az anyagi eszközök elégtelensége és a belső munka alacsony színvonala miatt nem töltheti be azt a szerepet, amit a tudományos életben nekik szánt.

A feladat világosan rajzolódott ki előtte: olyan könyvtárt kell felállítani vagy a létezőket oly módon kell rendezni, hogy a kutatóknak a tudományos ismeretek megszerzéséhez minden szükséges forrást rendelkezésükre bocsáthassanak. Lényegében egy általános gyűjtőkörű tudományos könyvtár terve ez. Először arra gondolt, hogy a meglevő gyűjteményeket egy nagy országos könyvtárba egyesítenék. Kivihetetlen és célszerűtlen tervét azonban hamar módosította. A három nagy pesti könyvtár összevonásának lehetőségei iránt kezdett tapogatózni, de erről az - egyébként nem eredeti - ötletről is lemondott. Ő maga vallotta be egyik országgyűlési beszédében: "ezen három könyvtárnak együtt való kezelése egy könyvtárnok által, ki mind a három könyvtárt felügyelete alatt tartsa, teljes lehetetlen." Mindezek után egy ma is időszerű gondolatot vetett fel: próbálják meg elérni a könyvtárak szakosítását. "... ha komplett könyvtárt akarunk, amint az tulajdonképpen minden országban szükséges, erre csak két mód volna: vagy kiegészíteni mind a három könyvtárt, ami roppant költségbe kerülne; vagy pedig úgy rendezni a könyvtárakat, hogy ezek egyike a másikat kompletírozza azáltal, hogy mindenike ezen könyvtáraknak a tudománynak különös ágait foglalja magában, hogy így a három országos könyvtár mégis egy egészet képezzen" - mondta 1870-ben. Megfogalmazta tehát a gyűjtőköri elhatárolás elvét, s ha közvetve is, de figyelmeztetett a párhuzamos beszerzés elkerülésére.

A közkönyvtárakra vonatkozó terveit részletesen kidolgozott javaslatban szándékozott az országgyűlés elé vinni. Megbízta Szász Károly osztálytanácsost egy hosszabb helyzetjelentés elkészítésével; 1869 január végén leiratban fordult a pesti nagykönyvtárak igazgatóihoz, kérve segítségüket. Egy év múlva, 1870. február 26-án a parlamentben bejelentette: a könyvtárak ügyében "törvényjavaslattal fogok fellépni a Ház előtt." A könyvtári törvény kidolgozására azonban nem kerülhetett sor, megakadályozta ebben korai halála.

Sok haladó vonást tartalmaztak Eötvös gyakorlati intézkedései. Ezek élére a Széchényi Országos Könyvtár - amely akkoriban a Nemzeti Múzeum egyik gyűjteménye volt - rendezése, illetve ennek legfelső elvi irányítása kívánkozik. A könyvanyag feldolgozása ekkor már halaszthatatlanná vált. A Hétfői Lap 1868-ban így csipkelődött: "A múzeum könyvtárának használata, noha helyiség tekintetében egészen kifogástalan, s a közönség kész szolgálatra talál is, csak annyiban mondható akadékosnak, minthogy a könyvek regisztrálása roppant cunctatori lassúsággal megy véghez. Tizenhat év óta nagyon csekéllyel haladtak tovább a lajstromozásban, dacára annak, hogy a személyzet megszaporíttatott... Jankovich Miklós, Horváth István magyar történeti könyv és kéziratgyűjteményei, dacára a tudósok és közönség nagy érdekeltségének, jobbára rendezetlenek, egyes munkák felkeresése pedig nagy üggyel-bajjal jár. Mátray könyvtárőr úr jól tenné, ha a zenekedvelés és compositio nemes mesterségére fordítandó drága idejét az olvasóközönség s a könyvtár javára kissé megszaporítaná." A könyvtárból csak az eredeti Széchényi Ferenc-féle gyűjtemény volt rendezve. Eötvös tarthatatlannak minősítette ezt az állapotot, s elhatározta, hogy az általa is ismert, Németországban és Ausztriában sikeresen alkalmazott müncheni szakrendszert vezetteti be. Az 1868. évi költségvetésbe 10.000 Ft-ot állított be, az összeg felhasználásáról programtervezetet kért, de Mátray Gábor igazgató vonakodott azt elkészíteni. Erre adminisztratív úton lépett közbe: a makacs Mátray helyett 1868. október 21-én Barna Ferdinándot bízta meg a munkával, s hat hétre államsegéllyel Münchenbe küldte. A Barna által módosított szakrendszer alapján indult meg 1869 elején a könyvek szak szerinti felállítása, a szakrepertórium és a betűrendes katalógus elkészítése. Eötvös sűrűn ellenőrizte a munka menetét, de befejezését (1875 július) már nem érhette meg. Pedig jórészt az ő érdeme, hogy a Széchényi Könyvtár rövid idő alatt európai színvonalon álló, korszerűen feltárt gyűjtemény lett, hozzáférhető, használható könyvanyaggal. Még egy fontos utasításról, elvi állásfoglalásról tudunk a nemzeti könyvtárral kapcsolatban. Gondot okozott a könyvtárőröknek, hogy az alig 80 férőhelyes olvasóteremben sokan csak szórakoztató műveket olvasnak, elvonva a helyet a tudományos igényű érdeklődők elől. Eötvös 1869-ben leiratban fejtette ki véleményét, mely szerint a könyvtáros kötelessége, "hogy az olvasdát mulatóhellyé alásüllyedni nem engedi, és azok megrendeléseinek foganatosítását állhatatosan megtagadja, kik az olvasdában az időt csupán mulattató olvasmányok, képeskönyvek és effélék forgatásával tölteni kívánnák."

Az Akadémiai Könyvtár fejlesztésében Eötvös kétszeresen is érdekelve volt: mint akadémiai elnök s mint kultuszminiszter. Elnökként a nyomdai kötelespéldányok elmaradása volt a fő gondja. Miniszterként is figyelemmel kísérte a könyvtár ügyeit s ha tudta, segítette. 1869 elején meg akarta vásárolni Jászay Pál történettudós értékes kézirat- és okmánygyűjteményét, az országgyűlés azonban nem szavazta meg a szükséges összeget, mire Eötvös a minisztérium megtakarításából fizette ki a 3000 Ft-os vételárat. Toldy Ferenc javaslatára 1869-ben megszabta a könyvtár gyűjtőkörét és a külföldi vásárlásokra évi 5000 Ft-ot adott.

Felelevenítette az Egyetemi Könyvtárra vonatkozó 1848-as terveit is. Most már nem szorgalmazta a külön hallgatói könyvtárat, helyette inkább a tan- és segédkönyvek nagy példányszámú beszerzését tűzte ki feladatul: "Egy egyetemi könyvtárnak" ... "szükségképp van olyan része is, melyben bizonyos könyvek nem egy, hanem ötven-hatvan, sőt száz példányban fordulnak elő, például egyes jogi könyvek, corpus jurisok, amiből ha csak egy van, a könyvtár nem használ senkinek, mert ily könyvtár föladata, hogy hasznára legyen a tanuló ifjúságnak." Az állomány bővítésének azonban komoly akadályai voltak. Kicsi a beszerzési keret, 1871-ig mindössze évi 2000 Ft, ekkor is csak 5000 Ft-ra emelkedett. Így sokat segített, hogy 1870-ben Eötvös 12.000 Ft-ért megvétette Almási Balogh Pál 30.000 kötetes, természettudományi szakmunkákat tartalmazó hagyatékát. "Az egyetem könyvtárának legnagyobb baja nem az jelenleg, hogy könyveket nem vehet, hanem az, hogy a könyvtár, illetőleg azon épület, mely annak neveztetik, roskadozófélben van" - állapította meg Eötvös. Az új könyvtár felépüléséig az állomány elhelyezése is gondot okozott. Éppen ezért, amikor a képviselőházban a könyvtár költségvetésének 5000 forintos megemelését indítványozták, azt kérte, hogy ezt a pénzt inkább a múzeumi vagy az akadémiai könyvtárnak utalják ki, "hol a könyveket fölállíthatom úgy, hogy azok azonnal használhatók legyenek, mit az egyetemi könyvtárban nem tehetnék." Jól látta tehát, hogy a könyvtár csak akkor éri el célját, ha a benne őrzött könyveket az olvasók rendelkezésére tudja bocsátani, élővé tudja tenni. Az Egyetemi Könyvtár új épületének érdekében egyébként ő tette az első lépéseket, bár a tényleges munka csak halála után kezdődött el.

1867-ben ismét foglalkozni kezdett az ipartanodai könyvtár ügyével. Már az év őszén kibővíttette, majd amikor 1870-ben az országgyűlés elfogadta a műegyetemről szóló törvényjavaslatát, kiharcolt 3000 Ft-ot. Nyugodtan mondhatta tehát a költségvetés tárgyalásakor: "használhatóvá tettem a könyvtárt, amennyire lehet..." Pedig ekkor még nem számolhatott be az olvasóterem megnyitásáról, ami ugyancsak ez évben történt.

1870. november 8-án nevezte ki igazgatónak Wartha Vincét, akinek a keze alatt rövidesen elsőrangú intézménnyé formálódott a műegyetemi könyvtár, s ezzel a hazai műszaki tudományok fontos bázisává vált.

Nagy érdemei vannak Eötvösnek a magyar iskolai könyvtárügy területén is. Az 1868. évi XXXVIII. népoktatási törvény előírta, hogy az állam 20 tanítóképző intézetet létesítsen. A 96.§ pedig kimondta: "minden képezde egy lehetőleg szakmunkákból álló s a tanulók által is szabadon használható könyvtárral látandó el. A könyvtár gyarapítására évenkint bizonyos összeg fordíttatik." A paragrafus három előírása különösen szembetűnő: lényegében a diákok számára alapítják a gyűjteményeket; szakkönyvtári funkciókat kapnak; a folyamatos beszerzést rendeletileg biztosítják. Újabb nyomatékot adott az ügynek, hogy a minisztérium a tanítóképzők első szervezeti szabályzatában az igazgatók kötelességévé tette a könyvtárak felügyeletét.

Eötvösnek ez az elképzelése meg is valósult. 1870-ben így számolt be erről népnevelési jelentésében: "sikerült a folyó 1870-ik év őszén ismét 8 tanító-, és 1 tanítónő-, összesen 9 képezdét megnyitni. A megnyitott képezdék részint már felszereltettek, részint könyvtárakkal, mindennemű taneszközökkel" ... "való felszerelésük folyamatban van." Hiányzott az 1868-as törvényjavaslatból a népiskolai könyvtárak felállításának követelménye. Nyilván a körülmények számbavétele késztette Eötvöst arra, hogy ezt kihagyja. Az iskolai könyvtárak alapítása ugyanis szándékában állt, 1868. május 7-én az ő beleegyezésével jelent meg a Néptanítók Lapjában az "Alakítsunk iskolai könyvtárakat!" című felhívás. 1869 júniusában pedig a földmívelésügyi minisztériummal közösen felállítandó "balatonfüredi szőlő s gyümölcsfa mívelési s borkezelési tanintézetül szolgáló felső népiskola" tervezetében is szerepelt a könyvtár: "a tanítók s tanulók használatára szakmunkákból álló könyvgyűjtemény szereltetik fel." (Itt jegyezzük meg, hogy a szakkönyvtárak - a fentiek kivételével - nem tartoztak a VKM felügyelete alá, azért nem foglalkozott velük Eötvös.)

Más irányban is próbálkozott az iskolai könyvtárak ügyének rendezésével. 1867. július 3-án - tehát a népiskolai törvényjavaslat tárgyalása előtt - népnevelési egyletek alakítására szólította fel a lakosságot. Ezekre hárult volna Eötvös szerint a népiskolai tanulók könyvvel való ellátása: "Az egyletnek egyik legáldásosabb ténye leendne az iskolában a gyermekek számára oly olvasó könyvtárak felállítása, melyből a növendékek olvasás végett haza is vihetnének könyveket. Különösen sokat lehetne ez által hatni az olvasásnak a népnél való megkedveltetésére. Az e könyvtárakhoz szükséges csekély pénzt vagy az iskola vagyonából vagy magángyűjtéssel, vagy az egylet pénztárából lehetne előteremteni." Kiderül az idézetből az is, hogy az iskolai könyvtárakra közművelődési funkciót is akart bízni, pontosan: "az olvasásnak a népnél való megkedveltetésé"-t. A rendkívül pozitív, korát messze megelőző gondolat fagyos fogadtatásban részesült, mindössze 20-24 egylet alakult, ám rövid fennállás után ezek is megszűntek. Egyikük-másikuk magáévá tette Eötvösnek a könyvtárra vonatkozó javaslatát is. Ezeknek a könyvtáraknak a sorsa ismeretlen, de valószínű, hogy csak pár évig működtek.

Eötvös művelődéspolitikai és könyvtárügyi tevékenységének hatása

Eötvös József korai halála miatt sok mindent nem tudott megvalósítani szerteágazó tervei közül, sírba vitte azokat. Így is kiemelkedő helyet vívott ki magának a magyar művelődéstörténetben, s ezen belül - bár ritkán szoktuk emlegetni - a magyar könyvtártörténetben is. Ismételjük, mintegy összefoglalásként: a nevéhez fűződik a műegyetemi könyvtár alapítása, a tanítóképző intézeti könyvtárak fejlesztési elvének meghatározása, a Széchényi Könyvtár korszerűsítése. Könyvtárpolitikai elvei gazdag tartalmúak, jó néhány ma is időszerű gondolatot fogalmazott meg: a gyűjtőköri elhatárolás, az olvasók igényeinek megfelelő elrendezés és szolgáltatások, állandó költségvetés az állománygyarapítás folyamatosságának biztosítására, a központi irányítás szükségessége és az ennek alapját képező könyvtári törvény stb.

Elképzelései a továbbhaladás útját egyengették, nemegyszer kijelölték annak irányát, évtizedekre előre meghatározták a teendőket. Művelődéspolitikai - ezen belül könyvtárügyi - munkásságának igazi értékei azok az eredmények is, amelyek az ő útmutatásai nyomán, de halála után valósultak meg. Eötvös alapozta meg a magyar népiskolai oktatás hálózatát és szervezetét, tevékenysége kihatott a magyar iskolai könyvtárak fejlődésére is: pl. 1869-ben 870, 1885-ben már 5812 iskolai könyvtárat tartottak nyilván.

Köztudomású, hogy Eötvös elégedetlen volt a kiegyezés utáni hazai fejlődéssel; úgy érezte, liberális eszményeit a gyakorlat megcsonkítja, eltorzítja. Töretlenül hitt azonban abban, hogy munkássága a nemzet jobb jövőjét mozdítja elő. Mezei Márta állapította meg: "Egyéni értelemben rezignált, társadalmi értelemben bizakodó a mérleg, melyet maga fogalmazott meg egyik 1870-es beszédében: »azon három év, melyet e helyen, mint közoktatásügyi miniszter töltöttem, kétségtelenül el van veszve rám nézve; mert részemről nem alapítottam semmit, mi nevem emlékét fönntarthatná; de nincs elveszve a nemzetre nézve, és ez elég«." Ma már tudjuk, fiatalkori optimizmusa indokoltabb lett volna: a jövő jobban megbecsüli, mint kortársai. Aktuálisnak érezzük egyik 1839-ben írt versszakát idézni befejezésül:

"Ha boldogabb utódok majd kivítták,
Miért korunk hiába küszködött,
S ha visszanéznek hálás érzetökben,
Tán megneveznek a dicsők között.

Nem talán: biztos.