Az ókori könyvtár jellemző vonása, hogy a könyv anyaga papirusz, formája tekercs, a középkorié s pergamenkódex. Az előző fejezetben megismertük a papiruszt, mint a középkori kódex anyagát. A pergament régtől fogva alkalmazták alantasabb célokra, de általánosabban csak a harmadik században használták. Ezt mutatják mind a fennmaradt képek, mind az irodalmi emlékek. Az ötödik századtól kezdve azután teljesen kiszorította a papiruszt. Ebben az időben másolták át a meglévő irodalom legnagyobb részét az egyik anyagról a másikra; ennek a folyamatnak óriási a jelentősége a modern filológia szövegkritikája számára. Ahogy a papirusznak a tekercs, úgy a pergamennek a szilárd kötéssel ellátott kódex felelt meg, és az említett századok során az egyik könyvforma is felváltotta a másikat. Feltehető, hogy a pergamen-kódex megjelenése megváltoztatta a könyvtár belső szerkezetét is. De ez a változás nem lehetett mélyreható. Legalábbis arra enged következtetni egy ötödik századbeli mozaik és egy hatodik századbeli miniatúra, hogy a kódexeket éppen úgy szekrényekben őrizték, mint azelőtt a tekercseket. És ha az új könyvforma lényegesen több helyet is igényelt, mint a régebbi, ezt a hátrányt némileg kiegyenlítette az a körülmény, hogy az egyes kódexek egész sor tekercs anyagát magukban foglalták.

A pergamen-kódex győzelmét a papirusztekercs felett elsősorban valóságos előnyei döntötték el: a nagyobb tartósság, könnyebb kezelhetőség, az, hogy a lap mindkét oldalára lehetett írni stb. De elképzelhető még szellemi tényezők közreműködése is. Így egy bizonyos időpontban az új könyvformát a győzelmesen előrehaladó szellemi hatalom, a kereszténység terjesztette, míg a védekező állásba szorult pogány kultúra igyekezett megtartani a hagyományos könyvformát. Körülbelül egybeesett ez azzal az idővel, amikor a keresztény könyvtár versenyre kelt a pogány könyvtárral.

Ez utóbbi sorsa szorosan egybekapcsolódott az antik kultúrával. Mihelyt az antik kultúra hanyatlásnak indult, egyik rétoriskolát a másik után csukták be, az analfabéták száma rohamosan emelkedett, így azután az a hely is pusztulásnak indult, ahol eddig a pogány tudományban és irodalomban érdekelt körök találkozni szoktak. Ammianus Marcellinus már a negyedik században panaszolja, hogy "a könyvtárak örökre bezáródtak sírokhoz hasonlóan". Az elnéptelenedést a megsemmisülés követte. Nincsenek megbízható adataink a kéziratok elhurcolására és az épületek szétrombolására vonatkozólag. De az alexandriai könyvtár a negyedik század végén valószínűleg a keresztény fanatizmus áldozatául esett. És Nagy Gergelyről, ki a longobárdok által szorongatott Rómában elmondta híres "halotti beszédét", feljegyzik, hogy elégettette a császári könyvgyűjteményeket. Ez a feljegyzés sokkal későbbi, középkori hagyomány, de bizonyára ebben is megvan - mint minden mondában - az igazság elrejtett magva.

A keresztény könyvtárakat, szerkezetüket tekintve, a pogány könyvtárak mintájára rendezték be. Mint ahogy ezek a templommal voltak kapcsolatban, a keresztény könyvtárakat szintén a templomok mellett helyezték el. Ez biztosította számukra az egyházi védelmet is. A törzsállományt mindenütt a bibliai könyvek alkották, ezért ezek a bibliotheca sacra vagy divina nevet kapták. Ezekhez jöttek a liturgiai és exegetikai írásművek. A keresztény hitvédelem kibontakozása óta nem hiányozhattak a hittudósok és pogány ellenfeleik művei sem. Végül az egyházi nyelv (görög ill. latin) elsajátításához és tökéletesítéséhez szükség volt még más világi irodalmi művekre is.

Megbízható értesüléseink vannak több egyházi könyvtárról, különösen Afrikából, már a Diocletianus uralma előtti időből. Az általa elrendelt üldözéseknek sok könyvtár esett áldozatul. Mióta az egyházat Konstantin állami intézménnyé tette, a fegyelmi, szervezeti és dogmatikai feladatok arra kényszerítettek minden püspököt, hogy legalább szerény méretű könyvtárat tartson fenn. Az ötödik század kezdetén nolai Paulinus püspöki székhelyén keresztény olvasótermet rendezett be a következő felirattal: "Ha valakit ama szent vágy fog el, hogy a törvényben elmélkedjék, itt ülvén a szent könyveket figyelmesen tanulmányozhatja."

Az egyházatyák közül 200 körül Tertullianus volt az első, akinek könyvtáráról ma fogalmat alkothatunk. Többet tudunk a palesztinai Caesarea-nak egykori híres könyvtáráról. Ennek a könyvtárnak legrégebbi állományát Origines kéziratai alkották, melyeket tanítványa, Pamphylus (megh. 309.) másolt és szorgalmasan sokszorosított. Körülbelül száz évvel később ezeket használta Jeromos és feljegyzi, hogy Pamphylus papirusz tekercseit két caesareai püspök pergamenre vitte át. Jeromos maga is szenvedélyes könyvgyűjtő volt. Kortársa, a nagy Augustinus, szintén értékes kéziratokat hagyott a hippói egyházra. Ezek a tudós könyvtárak rendszerint három részből álltak: két "világi" részből, nyelvszerinti megoszlásban és egy keresztény részből. A világiakat az egyházatyák többé már nem az antik felfogás szerint használták. Soha nem tudták ugyanis legyőzni hitükben gyökerező ellenszenvüket a pogány irodalommal szemben, Többnyire segédeszköznek, alapnak használták, hogy rajta a keresztény tudományt felépítsék.

Az 5. és 6. században bekövetkezett a római világbirodalom politikai összeomlása és a germán államok megszületése a nyugati római provinciákban. A legújabb kutatások joggal igyekeztek csökkenteni ezeknek az eseményeknek kulturális hatását, mindenekelőtt elutasították egy általános katasztrófa feltételezését. Mindenesetre a germán népelemek erősbödő beáramlása, akit idegen kultúrával és nyelvvel találták magukat szemben, úgy hatott, hogy a világi körök antik műveltsége még inkább visszafejlődött, az egyház pedig ennek megfelelően megerősítette állásait, mint vezető szellemi hatalom.

A Kelet-Római Birodalom a Nyugat-Rómaival szemben hangsúlyozottan önállósult, ezért itt tovább tartotta magát az antik tradíció. A következő századok azonban kifelé olyan jelentős hatalomcsökkenést és olyan döntő belső átalakulást hoztak magukkal, hogy a bizánci kultúra is egyre inkább középkori jelleget öltött.

Konstantin császár a bizánci főiskola mellé könyvtárat is rendezett be, és ellátta különösen keresztény szövegekkel. Utódai buzgón gyarapították az anyagot, úgyhogy állománya a 476-477. évi nagy tűzvészkor már tekintélyes számú könyvből állt. A tűzvész után hamar helyreállították. Ezután jött azonban a "sötét" korszak, a szellemi kultúra hanyatlása, amely csak a képrombolás után kezdett újból emelkedni. Ebben a korszakban sok antik irodalmi emlék ment tönkre. A még mindig tekintélyes maradványokat a kiváló tudós, Photius (megh. 897-898) összegyűjtötte; bibliográfiájában, a Myriobiblionban 280 művet kritikailag elemzett és életrajzi adatokat közölt a szerzőkről. Majd jött a nagy bizánci enciklopédisták korszaka. Semmi biztosat nem tudunk a császári könyvtár sorsáról, vajon egészen tönkrement-e és milyen formában állították újra fel. De föltehetjük, hogy továbbra is fennállott, keresztülvészelve a latin keresztes hadjárat katasztrófáját, egészen, míg Konstantinápolyt a törökök elfoglalták.

A császári könyvtár mellett voltak egyházi könyvtárak is, a pátriárkák és mindenekelőtt a kolostorok gyűjteményei. Már az első keresztény századokban foglalkoztak a keleti remeték és szerzetesek kéziratok tanulmányozásával és másolásával. A Pachomius szabályzatát követő kolostoroknak megvolt a saját könyvállományuk. A studioni Theodor apátnak, a bizánci szerzetesség nagy reformátorának rendelkezései az írószobáról, a könyvtárról és a könyvtáros kötelességéről, irányt mutató hatást gyakoroltak a tulajdonképpeni középkorban. Apátságában, Studionban mintaszerű szépíróiskola fejlődött ki. Még ma is felismerhető Theodor hatása az Athos-hegyi kolostorokban, bár csak kisszámú maradványt őriznek az egykori kéziratkincsekből.

Foglalkoznunk kellett a bizánci kultúrkörrel, mert a későbbiek során többször kell reá hivatkozni. Figyelmünk azonban főként Nyugatnak szól, mivel a koraközépkori nyugati könyvgyűjteményektől már egyenes vonalú a fejlődés a jelenkori könyvtárakig.

A pápaság legfontosabb feladatának tekintette a nyugati keresztény tradíciók ápolását. A pápai könyvtár története majdnem kétezer éves. Kezdeteit homály fedi. A harmadik század elején van adatuk arról, hogy egy pápa rendeletet adott ki a vértanúkkal kapcsolatos iratok megszerzésére. Ahogy a könyvtár megjelenik, mindig szoros összeköttetésben áll a levéltárral. Damasus (megh. 384) mindkettőt S. Lorenzóban állította fel. Legkésőbb a 7. századra tehető áthelyezésük a lateráni palotába. Abban az időben gyakran használták a könyvtárat a római zsinatok alkalmával, belőle merítették mind az egyházatyák műveit, mind az eretnek írásokat. A 8. században találkoznak először a könyvtáros (bibliothecarius) fontos hivatásával, a következő század végén pl. a görög fordításairól híres Anasthasius töltötte be ezt a hivatalt. Eddig az időpontig Róma volt a nagy könyvpiac, ahonnan az egész nyugat fedezte kéziratszükségletét.

Teljes joggal feltehetjük, hogy legalábbis Konstantin ideje óta, Itália többi püspökei is rendelkeztek kisebb-nagyobb könyvtárakkal. Ehhez járultak még a kolostori könyvtárak, ugyanúgy, mint keleten. A bencés rend alapítója, Szent Benedek (megh. 547) azonban maga nem tekinthető a nyugati kolostori könyvtárak megalapítójának is, bár szabályzatában szerepelnek a könyvtár kódexei (codices de bibliotheca) és bár kötelezi a szerzeteseket a szent olvasmányokkal való foglalkozásra (occupari in lectione divina). De távol állott Benedektől a szerzetesek tudóssá nevelése. Így Monte Cassinó-i alapítása csak csekély számú kéziratkincset tartalmazott. Csupán a 8. század második felében, amikor Monte Cassino a tudományos katatás tevékeny színhelyévé változott és amikor Paulus Diaconus tartózkodott falai között, növekedett meg a könyvtár állománya.

Cassiodorus érdeme, hogy a nyugati szellemű kultúra otthont talált a kolostorokban. Az előkelő római polgár a gót király, Theoderich szolgálatában állott, majd a 6. század közepén a saját maga alapította déli-itáliai kolostorba, Vivariumba vonult vissza. Itt keleti mintaképeket követve keresztény főiskolát rendezett be és megírta számára Institutiones divinarum et saecularium litterarum (Az isteni és világi tudományokkal kapcsolatos tudnivalók) néven ismert szabályzatát, amelyet joggal neveztek a kolostor tudományos házirendjének. A szabályzat módszertani utasításokat közöl; mind az egyházi, mind az antik szerzők tanulmányozására. Mindenütt hivatkozik a kolostori könyvtárra és inti a barátokat, hogy szorgosan másolják a szövegeket. A sátán annyi sebet kap - mondja egy helyen -, ahányszor az Úr szavát leírja a szerzetes. Kevéssel azelőtt az arles-i Caesarius püspök az általa alapított apácakolostor apácáinak már előírta: libros divinos pulchre scriptitare (a szent könyveket szépen másolgatni). De Cassiodorus volt nyugaton az első, ki a szükséges egyházi és világi irodalom rendszeres gyűjtésére törekedett. Keletről görög szövegeket is meghozatott és lefordíttatott a Vivarium számára. Cassiodorus gondoskodott a kéziratok szép kiállításáról, a hangsúlyt azonban a szöveg pontosságára helyezte. E törekvései az időben visszafelé az alexandriai tudósokkal, előre pedig Nagy Károllyal és tudós tanácsosaival kapcsolják őt egybe. Cassiodorusnak köszönhető mindenekelőtt az ókor írásos emlékeinek átmentése a középkor számára.

Vele egy sorban kell a spanyol Isidorusról kell megemlékezni. A germán népek közül a leggyorsabban a nyugati gótok romanizálódtak. A Pireneusi-félsziget egyháza az országnak az arabok által történt elfoglalásáig (711) élénk szellemi életet élt. A magas klérus tagjai közt sok szenvedélyes könyvgyűjtő akadt. Mindegyiküket felülmúlta azonban a sevillai püspök, Isidorus. Mint korának legnagyobb tudósa, tipikus polihisztor volt, aki Etymologiae című művében az akkori teljes tudásanyagot összegyűjtötte, és megalkotta így az első keresztény reálenciklopédiát. Művéhez az anyagot gazdag könyvtára szolgáltatta. Erről a könyvtárról elég világos képünk lehet, hála azoknak a fönnmaradt verseknek, mik a könyvszekrényeket és a falakat díszítették, melyeken antik minta nyomán arckép medalionok függtek. Valószínűleg a bejárati ajtó felett volt egy felirat ezzel a kezdettel: "Sunt hic plura sacra, sunt mundalia plura" (Sok szent dolog van itt, de sok világi is). A szekrényeket és falakat díszítő versek a Szentírásra, az egyházatyákra, a keresztény költőkre, az egyháztörténészekre és az antik jogászokra vonatkoztak. Még a másolóknak is szenteltek néhány sort.

Sokkal kedvezőtlenebbül alakultak a viszonyok Galliában, bár ez a római provincia a 4. és 5 században a késő római retorika és költészet utóvirágzását élte, és tekintélyes könyvtárai is voltak, mint például Tonantius Ferreolus prefektusé. Igen élénk irodalmi élet alakult ki, ahogy ezt Szent Márton élettörténetének gyors elterjedése is bizonyítja. De a frankok uralmának beköszöntével a kulturális színvonal általánosan lesüllyedt. Tekintélyes időnek kellett eltelnie az újabb fellendülésig. S ehhez külső segítség is kellett, amelyet az írek szolgáltattak elsősorban.

A népvándorlás viharaitól megkímélt szigetországban különleges jellegű szerzetesség fejlődött ki, amely egyesítette az aszketikus törekvéseket a művészetek és a tudomány buzgó művelésével. Itt, a távoli északnyugaton valóságosan ismerték a görög kultúrát. A könyvet nagyra értékelték, s olyan írás- és miniatúra-díszítést használtak, mely eredeti szépérzékről tanúskodik. Az írnok (scriba) elnevezés rangot jelentett, funkciói gyakran egybekapcsolódtak az apáti méltósággal. A könyvkultúrát nemcsak ápolták, hanem csodálatra méltó ösztönnel terjesztették is. És mindenhova magukkal vitték kézirataikat, ahová csak "Krisztus iránti buzgóságukban" vándoroltak.

590 körül lépett a kontinens földjére a legnagyobb ír misszionárius, Szent Kolumbán és Luxeuilben, gall földön megalapította apátságát. Innen kiindulva jöttek létre a többi kolostorok, közöttük Corbie és St. Gallen. Mindezekben a kolostorokban új virágzásnak indult az írás- és könyvkultúra. Felső-Itáliában Bobbio kolostora is az ír misszionáriusnak, Kolumbánnak köszönheti létezését. Ő maga alapította meg az ottani könyvtárat, mely rövidesen az Appenin-félsziget legfontosabb könyvtárai közé számított. Megállapították, hogy Vivariumból minden valószínűség szerint a kéziratkincsek tekintélyes része Bobbióba került, és így maradt fenn az utókor számára. Kolumbán tanítványainak abbéli buzgóságáról, hogy az állományt másolással gyarapítsák, meggyőzően beszél az a tény, hogy a legtöbb ma ismeretes palimpsest Bobbióból származik. Egyéb adataink a kolostori könyvtár első korszakáról nincsenek. A 835-ből való apátsági statutum ezt a rendelkezést tartalmazza: "a könyvtárosnak az összes könyvekre, az olvasmányok beosztására és a másolókra is gondja legyen". A 10. vagy 11. századból származó legrégibb könyvkatalógus a korhoz képest csodálatosan nagy számú, 650 kötetből álló állományról tudósít.

Anglia misszionálása Írországból és Rómából indult ki. A tehetséges angolszászok a kettős befolyás hatására aránylag gyorsan tudták elsajátítani és lényegében megragadni a tanítómestereiktől kapott műveltséget. A pápa első küldöttei már kéziratokat hoztak magukkal. Valamivel később angolszász zarándokok vándoroltak Rómába és több kéziratkinccsel tértek vissza. Benedict Biscop, Wearmouth és Jarrow kettős kolostor apátja, ötször tette meg az utat az Alpokon át, és így halálos ágyán a szerzetesekre könyvtárat hagyhatott, "melyet Rómából hozott és amely igen nevezetes meg gazdag volt" (quam de Roma nobilissimam copiosissimamque advexerat). Itt élt és működött 735-ig Beda Venerabilis, ki magasan kitűnt kortársai közül, mint tanító és mint tudós. Műveit tekintve Isidorusban gyökerezett, de mégis sok tekintetben különbözött tőle. Isidorus római származású volt, és ezért törekedett arra, hogy örökölt kultúráját idegenvérű új honfitársainak közvetítse. Az angolszász Bedát a germánok fiatalos áhítata töltötte el a régi nagy kultúrával szemben. Ahogyan azonban azt elsajátítani igyekezett, már teljesen középkori jelleget mutat.

Az írek ösztönös kultúrmissziója jó talajra talált az angolszászoknál, kik tanítómestereik nyomdokain jöttek a kontinensre. Szent Bonifác missziós tevékenysége a még meg nem térített Németországot választotta működési területül. Az új hittel együtt áthozta a tengeren az Angliában kivirágzott kultúrát, ahogyan ezt a legrégibb, a Rajna jobb partjáról és a Majna északi partvidékéről származó kéziratok tanúsítják, a Szigetországból származó írásukkal és miniatúra-díszítésükkel. Bonifácnak már előbb is megvolt a maga könyvkészlete, majd levelezésének tanúsága szerint további könyveket hozatott magának otthonról. E könyvek kísérték őt egészen vértanúhaláláig. És a németek apostolának kedvenc alapítványa, a fuldai kolostor már első apátja, Sturmius (megh. 779) alatt szorgalmasan munkálkodó másoló részleggel rendelkezett.

A szóbanforgó időszakaszt leginkább a kéziratoknak kolostorról kolostorra történt vándorlása és terjedése jellemzi, először dél-észak irányban, majd ismét vissza. A 8. és 9. század fordulóján azonban megtörtént az egész nyugaton szétszórt anyag számbavétele. A nagy frank császár műve volt ez.

Nagy Károly törekvései tudatosan az általános hitbeli és műveltégbeli színvonal emelésére irányultak, mégpedig a kései antik-keresztény örökséghez kapcsolódva. Mindenekelőtt azon fáradozott, hogy a papokat a nép nevelőivé képezze, s mindegyiküknek meghatározott méretű tudásanyagot adjon útravalóul. A cél elérésére a szomszédos, kulturálisan magasabb színvonalú államokból megfelelő segítséget vonzott udvarába. Így jött Itáliából Paulus Diaconus, Angliából Alcuin, aki Beda tudományosságát hozta magával a csatornán túlról. Alcuin a Schola Palatina (udvari iskola) vezetését is átvette, s ennek mintájára rendezték be az egyházi és szerzetesi iskolákat is.

Cassiodorus, Beda és Bonifác nagy céljai most irányt szabtak az egész Frank Birodalom számára. A központi kormányzat gondoskodott másoló helyek berendezéséről az egyházi intézmények mellett, és mind forma, mind tartalom tekintetében pontos munkát követelt. Az udvarból indult ki az írás reformja, s a könyvdíszítést is az új szépségeszményhez szabták. Tervszerű gyűjtés és selejtezés indult meg az egyházi és a tudományos irodalom terén, s ennek során az a valódi filológiai kritika érvényesült, melynek alapelve: "a forrás vize tisztább, mint a pataké." A legjobb szövegek többnyire az itáliai kéziratokban-fordultak elő, ezekről hiteles másolatokat készítettek, és gondoskodtak elterjedésükről. Így a Nagy Károly körül összegyűlt tudósok konzerválták e hagyomány nagy részét.

A nagy császár által vetett mag unokájának uralkodása alatt gyönyörű gyümölcsöket hozott. Joggal nevezik Kopasz Károlyt a középkor első fejedelmi bibliofiljének. Az ő megbízásából készült pompás kódexek a legjobbak a kor termékei közül. Az udvari iskola élére meghívta a nagy filozófust; Johannes Scotust és fontos műveket fordíttatott le vele görögből. Itt működött továbbá a ferrieres-i apát, Lupus, mint tudós filológus, aki fáradhatatlanul kutatta fel az antik szerzők kéziratait és olyan mélyenszántó tanulmány alá vette az anyagot, ahogyan tulajdonképpen csak a modern tudományosság műveli azt.

Már azok a megjegyzések, melyeket az ún. karoling reneszánsz törekvéseiről és teljesítményeivel kapcsolatban tettünk, arra engednek következtetni, hogy ebben a korban a könyvtár ügyének is különös figyelmet szenteltek. Nagy Károly arra kérte az idegen tudósokat, hogy hozzanak hazájukból kéziratokat. Paulus Diaconusnak így köszönhető sok klasszikus szöveg megmentése, Alcuinnak meg a "Flores Britanniae" - a források szavával élve. Apátságában, S. Martinban (Tours) Alcuin egészen angol minta szerint rendezte be könyvtárát. A tours-i gyűjtemény ismét példamutatólag hatott más egyházi intézményekre, mert mindegyik számára kötelezővé vált az iskola mellett könyvtárat is berendezni. A kéziratforgalom központja azonban a palota könyvtára volt. Itt helyezték el és itt tették hozzáférhetővé az érdeklődők számára az alapszövegeket. Károly arra törekedett, hogy könyvállománya lehetőleg teljes és sokrétű legyen. Erről szólnak a császárnak ajánlott verssorok: "Ki tudná sorjában előszámlálni a könyveket, melyeket parancsolatod sok földről egybegyűjt?"

A palota-könyvtár mellett volt még a császárnak egy külön gyűjteménye, ugyanígy unokájának, Kopasz Károlynak is. Einhard, aki maga világi ember volt, értékes gyűjtemény felett rendelkezett, melyből ferrieres-i Lupus a rendelkezésre álló katalógus alapján kéziratokat kölcsönzött ki. Ezek a sokatígérő magánkönyvtári kezdeményezések azonban ismét ellankadtak, ahogyan a karoling "reneszánsz" sok más alkotása is megelőzte korát, túlzottan is ahhoz, hogy szervesen tovább fejlődhetett volna. De a nagy császár tettei közül egy mégis maradandó, az ő ideje óta a könyvtárak elengedhetetlen tartozékai az egyházi intézmények leltárának - elsősorban a kolostorokénak - az egész Frank Birodalomban.