Az egyik kolostori könyvtár katalógusa 831-ből a következő szavakkal végződik: "Ezek teszik a kolostor gazdagságát, ezek bőségükkel, miként a mennyei élet édessége, a lelket táplálják". A későbbi krónikás panaszai az egyházi könyvtár leégéséről írt jelentésében is a könyvállomány hasonló nagyrabecsüléséről tanúskodnak: "Elmondhatatlanul sok könyv veszett el és ez minket szellemi fegyverek nélkül, védtelenül hagyott". S ennek a felfogásnak legnyomatékosabb kifejezése az 1170 körül keletkezett mondás: "Olyan a kolostor könyvesház nélkül, mint a vár fegyvertár nélkül". Bármelyik idézet jelmondatként szerepelhetne a könyvtártörténetnek a 9. sz.-tól a 12. sz.-ig terjedő szakasza előtt. Az egyházi és kolostori könyvtárak egyeduralmának kora volt ez. Mi a következőkben először ez egyes intézményekkel kívánunk foglalkozni, majd az itt-ott mutatkozó sajátosságok összefoglalását adjuk.

A fuldai könyvtár sokatígérő kezdeteiről szó volt már az előző fejezetben. A könyvtár egész jelentősége azonban csak 800 után bontakozott ki, mikor négy évtizeden át Hrabanus Maurus vezette az iskolát, majd az egész apátságot. Joggal tartják őt a középkori oktatásügy megalapítójának Németországban, mert ő volt Alcuin művének keletfrank földön a folytatója. Vezetése alatt bontakozott ki a fuldai másolóhely buzgó tevékenysége, melynek legfőbb haszonélvezője a kolostori könyvtár volt. Hrabanus verse mutatja be az akkori könyvállomány gazdagságát és sokrétű tartalmát: "Mindazt, mit az isten a mennyei várból a Szentírás által a föld kerekségnek szól, megtalálod itt és azt is, mit a világ bölcsessége e világra hozott bármely időben."

Amit Fulda jelentett a Majna mellett, az volt Korvey Szászországban. Anyakolostora, Corbie - maga is Luxeuil hatásának továbbéltetője - tartotta fenn a 8. század végén nyugat legtermékenyebb másolóhelyét. A következő század elején Nagy Károly köre és a császár rokonai működtek itt, Adalhard és Wala, valamint Paschasius Radbertus, a nagy tudós. Előbbiek vitték tovább a Weserig a frank hagyományt. És az uralkodó ház kegyéből Korvey Szászország szellemi középpontja lett. Könyvtárának alapállománya valószínűleg a corbie-i gyűjteményből származik. 847-ben Jámbor Lajos egyik káplánja nagymennyiségű könyvet ajándékozott (magna copia librorum). Későbbi sorsáról kevés adatunk van, de itt-ott vissza lehet következtetni. Így tudomásunk van arról, hol Widukind Korveyben írta meg a tizedik század folyamán híres krónikáját, és jogosan tesszük fel, hogy gazdag forrásanyagát főként a kolostori könyvtárból vette. Két évszázaddal később itt tartózkodott III. Konrád bizalmasa, Wibald apát. Az ő levelezése mutatja, milyen buzgón látta el a könyvtárat értékes kéziratokkal, elsősorban Cicero műveivel, és mutatja egyben büszkeségét az elért eredmény fölött.

A karoling korszaknak köszönhetően a keleti Frankföld két jelentős kolostori könyvtárát: a weissenburgit, mely Ottfriednak, az egyházi epikusnak otthona, majd különösképp a lorschit. Egy más apátság pályája sem ívelt oly gyorsan és olyan magasra. Az apátság fejlődésének felelt meg a lorschi kéziratgyűjtemény nagyszerű gyarapodása, mely kötetszám, tartalmi érték és drága kiállítás tekintetében egyaránt felülmúlt minden testvérintézményt.

A sváb apátságok közül St. Gallen áll az első helyen, mert prototípusa annak a német kolostori kultúrának, amely Nagy Károly uralkodásától a 7. századig terjed. Volt mintaszerű iskolája, melynek növendékei sok püspöki szék díszére váltak később. St. Gallen kiváló tudósainak és íróinak hosszú sorából csak Notker Balbulust, a himnuszköltőt, I. Ekkehardot, a Walthariuslied szerzőjét, a filológus Notker Labeót és végül IV. Ekkehardot, a St. Gallen eseményei (Casus S. Galli) egyik szerzőjét nevezzük meg. Tőlük kapunk képet a kolostor virágkoráról. A másolóhely tevékenységét a 8. század közepén kezdte meg. A könyvtár megalapítója Grimald (841-872) apát, és utóda, Hartmut. A 11. századig buzgó másolók és bőkezű adakozók, mint a konstanzi püspök, Salomo, gondoskodtak gazdagításáról. Ismerjük a könyvtárosok nevét, köztük Notker Balbulust, megbízható értesüléseink vannak az állomány gazdagságáról a fennmaradt katalógusokból, sőt birtokunkban van egy, a 9. században megkezdett és a következőkben folytatott naptár (Martyrologium), mely minden napra feltünteti a szentek nevét, és megjelöli, hogy melyiknek élete vagy szenvedéstörténete van meg a könyvtári állományban. Sokkal kevesebb adatunk van az elzászi Murbach kolostorról. A 11. század közepéről származó feljegyzés mindenesetre elmondja róla, hogy milyen könyvek voltak akkor ott és mennyit akartak beszerezni.

A szellemi élet harmadik középpontja sváb földön Reichenau, mely a szomszédos St. Gallennel élénk kéziratcsere-viszonyban állt, és Murbachot is gazdagon ellátta könyvekkel. Alapítása óta apátjai buzgó könyvgyűjtők voltak. De a reichenaui könyvtár fénykora is Nagy Károly uralkodásának idejére esik, itt működött 846-ig Reginbert, korának legkiválóbb könyvtárosa. Sajátkezűleg a legnagyobb gonddal írta le az egyházi és világi szerzők műveit, felügyelt a szorgalmas tanítványok munkájára, közelről és távolról, Itáliából és a nyugati Frankföldről kódexeket szerzett be, katalógusaiban pedig pontos kimutatást készített az így összehordott kincsekről A könyvtár akkor több mint 400 kötetből állott. Nem véletlen, hogy tartalma megfelelt a már fent említett kolostori könyvtárakénak: ugyanis ezeket a gyűjteményeket a császári palotakönyvtár mintájára és támogatásával rendezték be. Így mindegyikük Alcuinnak és tanítványának szellemét és tudományosságát tükrözte vissza.

Reichenau tudományos lendülete sokáig megmaradt és csak a 10. század végén indult hanyatlásnak. Annál nagyobb dicsőségre tett szert az ottani festőiskola. Bár a többi kolostorok, Fuldával az élen, az Otto-korszak könyvművészetének sok szép példányát állították elő, a reichenaui miniatúraművészek azonban nemcsak fejedelmektől és püspököktől, hanem még a császári udvartól és a római pápától is kaptak megbízásokat.

A 11. század elején Regensburg vette át az elsőbbséget a német könyvművészet terén. Szembetűnő fellendülésnek indultak a bajor kolostorok a Lech-mezei csata, a félelmes magyar veszedelem elhárítása után. Az akkori vezető személyiségek közé tartozott a regensburgi püspök: Wolfgang. Ramwoldot hívta meg St. Emmaranba apátnak, aki azután nekilátott az apátság újjászervezésének "maxime in librorum cultibus" (főként a könyvekkel való törődésben), úgyhogy az ő megbízásából szerkesztett katalógus több mint 500 címet tartalmaz. Néhány évtizeddel később a híres írásművész, Othloh dolgozott St. Emeranban. Különleges önéletrajza hosszú sorban számlálja elő az általa készített kéziratokat, s a fennmaradt példányok igazolják kortársai elismerését.

Tegernsee kolostorába Gozbertet küldték apátnak Regensburgból. Teljesítménye hasonló Ramwoldéhoz. Iskolája tudós mesterének, Froumundnak levelezése betekintést enged szorgos törekvésébe, hogy Tegernsee számára szövegeket kapjon másolás céljára. Ezekért azonban saját könyvtárának példányait hasonló célból odakölcsönözte. A következő időkben egyre nőtt a kolostor tekintélye a kéziratok előállítása terén. Barbarossa is onnan akart beszerezni egy misekönyvet (Missalet) és egy Lectionariumot, mert a tegernsee-i szerzetesek "boni scriptores" hírében állottak. Legpontosabb adataink a Bamberg melletti michelsbergi másolóhelyről vannak, mivel az ottani könyvtáros, Burchard (megh. 1149), ránk hagyta a gondjaira bízott gyűjtemény történetét. Innen tudjuk, mekkora könyvállományt vettek át elődeiktől, mennyi jött hozzá ajándék, vásárlás és másolás útján, megtudjuk belőle az egyes másolók nevét és munkamegosztásukat. Valószínűleg Michelsberg is dolgozott "kéziratexport" számára. Az apátság akkori élénk tudományos életét mutatja könyvállományának sokrétűsége s nem utolsósorban az a tény, hogy a kor legfontosabb világkrónikája onnan származik.

A minket foglalkoztató korszakban működtek a püspöki templomok szép könyvtárai is, de messze elmaradtak jelentőségben a kolostori könyvtárak mögött. Nagy Károly körének törekvései a püspöki könyvtárak felé is irányultak, és már Lull mainzi érseknek, Hildebald kölni érseknek meg Arn salzburgi érseknek jól használható könyvállománya volt, és ezeket a gyűjteményeket utódaik sem hanyagolták el. De a német püspökök a 10-12. században, a történelem tanúsága szerint, egyházi teendőik mellett teljes erővel vettek részt a birodalmi politikában. Így kevés idejük maradt a kulturmisszió különleges feladatai számára. Ragyogó kivételnek számít közöttük Bernward von Hildesheim (megh. 1022). Püspöki székhelyét a művészet és a tudomány melegágyává tette. Könyvtárosa és életrajzírója, Thangmar szavai szerint "Isteni (teológiai) és filozófiai (világi) kódexekből nagy könyvtára volt" (copiosam bibliothecam tam divinorum quam philosophicorum codicum).

Ha ugyanolyan részletesen akarnánk taglalni a külföldi könyvgyűjtemények fejlődését, mint a németekét, csak a helyi adatokat halmoznánk és nem jutnánk pontosabb képhez az akkori könyvtár lényegét és szerkezetét illetően. Mert ebben az egész korban Németország volt nemcsak politikai, hanem kulturális téren is Európa első hatalma. Ezért elegendő néhány jellegzetes példán megmutatni, hogy a német határokon kívül hogyan fejlődött a könyvtár ügye mindenütt, ahol a kolostori élet újra kifejlődött vagy újonnan létrejött.

Hogy délen kezdjük, legelőször Monte Cassinót, az anyakolostort említjük. A hanyatlás hosszú korszaka után a 11. században ismét felvirágzott és Desiderius apát alatt visszanyerte egykori tekintélyét. A jellegzetes cassinói írásmód és miniatúra kiteljesedett. Új, gazdag kéziratos kincsek halmozódtak fel ezidőtájt, ami megtermékenyítőleg hatott a tudományos tevékenységre, és ez utóbbi a kolostor falain kívül is példaképül szolgált. Körülbelül ebben az időben Hieronymus apát Pomposában azzal hívta fel magára Észak-Olaszország figyelmét, hogy megreformálta kolostorát és nagyszámú kódexet állíttatott elő az ottani könyvtár számára.

A 10. század óta Franciaországban a kolostori életnek a célját és irányát a clunyi rend szabta meg. Alapítója, Odo száz kéziratot hozott magával Clunybe. Utóda, Majolus előbb mint könyvtáros, majd mint apát szorgalmasan másoltatta ezeket a barátokkal. Korszakunk végén a könyvtárban körülbelül 600 kötet volt. A clunyi reformtól érintett más apátságok, mint a Loire-menti Fleury, szintén tekintélyes könyvkészlettel rendelkeztek. A 12. századból még a párisi St. Viktor kongregáció szabályzatai érdemelnek közelebbi figyelmet, mert itt külön szakasz tárgyalja a könyvtárvezető kötelességeit. Ez a nagy érdeklődés a könyvek iránt megfelel a viktorinusok tudományos érdeklődésének. Joggal tartják rendjüket a párisi egyetem csírájának.

A clunyi szellem és fegyelem eljutott a csatornán túlra, Angliába. Hódító Vilmos királysága alatt a reformmozgalmat a canterburyi érsek, Lanfranc vezette. Megújította a Christ Church könyvtárát, egyetemes szabályzatokat adott ki az angliai kolostorok szabályos könyvelosztását illetően. Rokona, Paul, St. Albans apátja, megszervezte az ottani másoló műhelyt, állandó bevételt biztosított számára és kintről másolókat hozatott, végül értékes ajándékokkal gazdagította a könyvtárat. Ettől az időtől kezdve a 12. század végéig majdnem minden kolostor vezetője gondoskodott scriptoriumról és könyvtárról. Az így összegyűlt kéziratos kincsek alkották az alapját annak a nagyszerű fellendülésnek, amelyet St. Albans a következő évszázadban a történettudomány terén elért.

A középkori könyvtárakat mind az ókoriaktól, mind a modernektől csekély könyvállományuk különbözteti meg. Katalógusaik legfeljebb néhányszáz művet ölelnek fel, s emellett tekintetbe kell venni, hogy gyakran több mű közösen alkot egy gyűjtőkódexet. A kor egész irodalmát néhány ilyen szerény számú kötet képviselte: a keresztény iratok, az ókor megmentett maradványai s végül azok a tudós és vallásos jellegű munkák, amelyeket a 9-12. század létrehozott.

Ha újonnan rendeztek be egy kolostort, a könyvtár alapállományát, vagy legalább a szükséges liturgiai kéziratokat többnyire megkapták az anyaapátságtól. Azután az állományt ajándékok gyarapították; ezek a legkülönbözőbb forrásokból, egyházi és világi körökből eredtek, amiért az adományozót gyakran felvették az imaközösségbe. Másfelől az újonnan belépő szerzetesek hoztak magukkal anyagot, vagy az ifjak is, akik a kolostori iskolát látogatták. Tekintélyes részt tett ki az elhalt barátok hagyatéka. A vásárlások nehézségekbe ütköztek, mert a kéziratok rendkívül drágák voltak. Sokszor hallunk arról, hogy egész birtokokat kellett értük eladni, például szőlőket. Ezért szokásossá vált alapítványok, meghatározott pénzösszegek, ill. járadékok által biztosítani a szükséges fedezetet.

Nagyon élénk csereviszony alakult ki a különböző egyházi intézmények között. A csere vagy a duplumpéldányok kicserélésére szolgált, sokkal gyakrabban azonban szövegek megszerzésére, amelyeket azután a leírások alapjául használtak. Mindenütt megfigyelhetjük a könyvtár és a leíró műhely közötti szoros kapcsolatot. Nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy a könyvtárak állománya és gyarapodása lényegében a leíróműhelyek szorgalmától és teljesítőképességétől függött. De nemcsak az volt a feladata, hogy másolatot készítsen és ezt miniatúrákkal díszítse. A barátnak minden szükséges anyagról saját magának kellett gondoskodnia, illetve azt elkészítenie: így a pergament, a tollat, a tintát, a festéket, a fakötést és a bőrbevonatot. Teljesen megfelelt a szerzetesi szemléletnek, hogy senki sem érezte magát túl előkelőnek ilyesfajta munkák elvégzésére. Mennyei jutalomért hetekig, hónapokig, évekig másoltak. Viszont e tevékenység minden megfelelő alkalommal méltánylásra talált.

Így értjük meg, miért becsülték és őrizték a szerzetesek kézirataikat drága ékszerek gyanánt. Anyagi értéküket és tudományos eszközi jelentőségüket még fokozta az az eszmei tartalom, hogy istennek tetsző munka bizonyítékait látták bennük. Intették a barátokat, hogy a legnagyobb gonddal és vigyázattal használják a kéziratokat, büszkén jelölték meg mint tulajdonukat, és elvesztésüket az úgynevezett könyvátkok rávezetésével igyekeztek megakadályozni. A különféle büntetésekkel való fenyegetés eredete messze visszanyúlik a korábbi évszázadokba. De ebben a korszakban versben és prózában különleges irodalmi műfajjá fejlődött.

Még a könyvátoknál is biztosabb védelmet nyújtott a tolvajok ellen a gondos és szakszerű könyvtárvezetés. A könyvtár gondja az "armarius" vagy "librarius" elnevezésű fontos kolostori tisztviselőé volt, akinek gyakran még más funkciói is voltak, így kántori vagy őri tisztség. Természetesen a legfelsőbb felügyeletet gyakorolta vagy legalábbis közreműködött a leíró műhely felügyeletében. Az ő tulajdonképpeni könyvtárosi kötelességeinek mértéke a gondjaira bízott gyűjtemény nagyságától függött.

Legrégibb időkben és még később is a kéziratokat a kincsekkel együtt biztos helyen, például a sekrestyében vagy egy kápolnában helyezték el. Gyakran együtt őrizték az oklevelekkel és a levéltári aktákkal. Ha a könyvállomány kicsi volt, egy vagy több szekrény elég volt számára. A szekrények részben szabadon álltak, részben - az ókorhoz hasonlóan - a falba beépítettek voltak. A könyvek számának emelkedésével azonban külön helyiségre volt szükség. A karoling korszakból egy könyvtárszoba sem maradt fenn, de birtokunkban van St. Gallen úgynevezett épületterve - egy akkori nagy kolostor mintaszerű tervrajza. "Szerkezetét és nagyságát tekintve a könyvtár a sekrestyének megfelelő épület s a presbyterium keleti oldalához csatlakozik. Két emeletből áll, az alsó dolgozószobának van berendezve, a felső könyvek őrzésére szolgál." Későbbi időből tudjuk, hogy a cisztercieknél a kéziratok az ebédlő melletti termekben foglaltak helyet. Tegernseet illetően értesülésünk van, hogy a templom újjáépítésekor "ugyanazon bazilika fölött helyezkedik el a könyvtár" (super eandem basilicam armaria locantur).

Gyakran leválasztották a többi könyvektől az istentisztelet céljaira szolgáló liturgiai kódexeket, továbbosztották a gyűjteményt belső kolostori és külső iskolai használatra szánt részre, s végül prézens- és kölcsönkönyvtárra tagolták.

Némely rendszabályzat pontos utasításokat közöl a kölcsönzésre vonatkozólag: a barátok az év egy meghatározott napján összegyülekeztek a káptalanteremben, az eddigi kölcsönzőket név szerint felhívták, hogy adják vissza a náluk lévő könyveket, majd a következő évre szóló kölcsönzést bonyolították le. Mindezt a librarius intézte, aki tartozott a listákat vezetni. Ez az eljárás csak a kolostor lakói könyvkölcsönzésére vonatkozott, de mint előbb is említettük, a kölcsönzés nem korlátozódott csupán ezekre. A kifelé történő kölcsönzésnél nyugtát és zálogot kértek. Reichenaui Reginbert így intette a barátokat: "Senki idegennek egy művet sem adjon kölcsön, míg az egy másikat vagy egyebet zálogul nem adott, mit vissza nem kap addig, míg a könyvet, amit kölcsönkapott, e házba épségben vissza nem juttatja." Mivel azonban mindezek az óvatossági rendszabályok sem akadályozhatták meg mindig a visszaéléseket és veszteségeket, azért a tárgyalt korszak vége felé előfordult, hogy a kolostori szabályzatok megtiltották a házból történő kikölcsönzést.

A librarius kötelességei közé tartozott még a könyvállomány rendezése és leltározása. A karoling korszakban a kolostori könyvtárak katalógusai egymáshoz igen hasonló kéziratállományt tükröztek, s eléggé egységes tárgyi csoportosítást mutatnak. Elöl jönnek a szent iratok, azután következnek az egyházatyák, a "modern mesterek" (magistri moderni) szerzők szerint rendezve; majd az egyéb egyházi és világi irodalom, beleértve az ókori pogány szerzőket, szintúgy különböző csoportokra osztva. Jogosan feltételezik a középkor végi megfigyelések alapján, hogy a felállítás ugyanilyen rendszer szerint történt, s hogy a karoling korszakbeli leltárak egyúttal raktárkatalógusoknak tekinthetők. Az a későbbi szokás, hogy a kéziratokat szekrények helyett könyvpultokra rakták és az erőszakos eltávolítástól láncokkal védték, ekkor még nem mutatható ki. A legrégibb utalások a "libri catenati"-ra csak a következő évszázadokban fordulnak elő.

Amit a 10-12. századi kolostori könyvtár ügyviteléről tudunk, röviden összefoglalhatjuk. A fennmaradt katalógusok igen sokfélék, sokszor sem teljesség, sem pontosság szempontjából nem kielégítőek. Gyakran a sorrendet a beérkezés (accessio) határozza meg, vagy egyáltalán semmilyen rendszerre nem törekednek. További kutatásokat igényel, hogy most ebben a korszakban, vagy már korábban kezdték-e meg az egyes köteteket jelzettel ellátni. Általában úgy tűnik, hogy a karoling korszak óta a középkori könyvtárügy lényeges fejlődésen nem ment át. Fellendülése csak a skolasztikának a könyvtárügyre is gyakorolt hatásával következett be.