Eddig nyomon követtük, hogyan gyűjtötték és egyesítették a káptalanokban és kolostorokban könyvtárakká a kéziratos kincseket. Hogyan gazdagították ezt a szellemi tőkét buzgó szerzetesek, hogyan állították elő gondos írással egyik szöveget a másik után és díszítették azokat szép miniatúrákkal, hogyan gondoskodtak arról, hogy a hagyomány sohase szakadjon meg, vagyis hogy az ókortól örökölt hagyaték fennmaradjon az utókorra. E korszak idején egyedül az egyházi intézményekben jutott a szellemi kultúra táptalajhoz. A művelődés és tudomány teljesen egyházi monopólium, az irodalmi nyelv kizárólag a tudós latin nyelv volt. A világi körök önálló közreműködéséről a kor nagy kultúrfeladataiban alig lehet beszélni.

Csak a késő középkorban történt lényeges fordulat. A világiak fölszabadultak az egyházi gyámkodás alól, sorrendben elsőnek a lovagi nemesség. Ez sajátos arisztokratikus életstílust alakított ki magának, s megteremtette az udvari költészetet és az előkelő szórakoztató irodalmat. Majd a városi polgárság felemelkedése következett. Mivel virágzott a kereskedelem és az ipar, mivel az írás-olvasás mind szélesebben elterjedt, a polgári köröknél is jelentkezett az igény művelődésre és tanulásra. Ez a szükséglet bizonyos féltudományos és népszerű irodalomban nyert kielégítést; amely a nemzeti nyelvbe öltözött s melynek áradata mindinkább megnőtt.

A városokban új szerzetesrendek, a ferencesek és a dominikánusok telepedtek le. Ezek nem szemlélődő életmódot folytattak a világtól távoleső helyeken, hanem kiléptek az életbe, igehirdetéssel és tanítással hatottak s a tudománynak új irányt mutattak. Ekkor keletkeztek a középkor végén a nagy egyetemek, Bolognával az élen, mely a jogi tudomány hazája, majd Páris, a skolasztikus teológia és filozófia fellegvára, utánuk, az ő példájuk nyomán Itáliában és Franciaországban, Angliában és Németországban a többi "studia generalia".

A nyugat-európai kultúra új irányainak ilyen rövid felvázolása elegendő lesz e fejezetünk anyagbeosztásának megindokolásához. Meg akarjuk kísérelni, hogy a következő kérdésekre feleljünk: először, hogyan alakult a kolostori könyvtár további sorsa? továbbá, milyen könyvtárakat találunk a főúri, majd a polgári köröknél? végül, hogyan fedezték az egyetemek könyvszükségletüket?

Sok régi bencés apátságban hanyatlásnak indult a szerzetesi és tudományos, szellemi élet és ezzel együtt lankadt a könyvmásolói és gyűjtési kézség is. Néhol egyenesen a kolostorok és berendezésük teljes pusztulását figyelhetjük meg. A könyvtár tönkrement, a kéziratállományt elzálogosították vagy szétszórták. Így jogosultak voltak a hangos panaszok, melyek már a 14. században Danténál találunk, majd Richard of Bury Philobiblionjában, s amelyeket végül a 15. században - ha néha túlzó módon is - a humanisták hangoztatnak. De ezeket a vádakat nem szabad általánosítanunk. Utalhatunk arra a kéziratgazdagságra, amely a középkor végén a káptalanokban és kolostorokban felhalmozódott, és azokra a pompás misekönyvekre, amelyeket a 14. és 15. század hagyott ránk. Ugyanebből az időből értesüléseink vannak könyvtárak újjászervezéséről és építéséről is. Egész sor buzgó könyvtárost ismerünk, mint Heinrich von Ligerzet, kinek működése nemrég egy monográfiában talált méltánylásra. Ami Németországot illeti, a konstanzi zsinat megkezdte a bencés kolostorok reformját, s a reform aztán mindenhol - ahová csak eljutott - a tudományos buzgóság felerősödéséhez vezetett. Délen Melk szolgált mintául Ausztria, Bajorország és Svábország számára, Közép- és Észak-Németországban az 1433-ban alapított bursfeldi kongregáció. Mindezekben a reformált kolostorokban jól rendezett és jó karban lévő könyvtárakról tudunk, s ahonnan nincsenek adataink, ott is jogosan tételezzük fel őket.

A bencésekhez csatlakozlak a többi szerzetesrendek. A kartauziak és az augusztinusok is gondosan ápolták könyvtáraikat. A ferencesek gyorsan túljutottak alapítójuk könyv- és tudományellenes tendenciáján. Különösen gazdagon bontakozott ki az angol minoriták tudományos tevékenysége: Londonban és Oxfordban gazdag gyűjteményeik voltak. A 15. századból maradt fenn a "Registrum librorum Angliae", amely már bizonyos központi katalógus 85 szerzőről. Ezt egy körkérdés alapján szerkesztették meg, melyet a ferencesek szervezete segítségével 160 egyházi könyvtárhoz intéztek. Még kiterjedtebb volt a dominikánusok buzgalma, akik a tudományos oktatást rendszeresen művelték. Alapelvük, hogy a hasznosság (utilitas) előbbrevaló az érdekességnél (curiositas), így könyvtáraikat gyakorlati szempontok szerint állították össze, nagyobb súlyt helyezvén a kéziratok tartalmára, mint a kiállításra. Már az ötödik rendfőnök, Humbert de Romans (1254-1263) szervezeti szabályzatában (Instructio officialium) egész fejezetet szentel a könyvtárosnak. Szerinte a könyvtáros gondoskodjék alkalmas helyiségről, áttekinthető felállításról, katalógusokról és jelzetekről, a kölcsönzés nyilvántartásáról, évi revízióról és végül könyvbeszerzésről. A 14. századból fennmaradtak egyes rendfőnököknek a kolostori könyvtárakra vonatkozó rendelkezései, a 15. századból pedig ismeretesek könyvtári szabályzatok különböző domonkos kolostorokból.

Mielőtt második kérdéscsoportunkra rátérnénk, szólnunk kell az arab-spanyol könyvtárügyről, amely jelentős hatással volt a keresztény nyugati könyvtárügyre. Az iszlám világtörténeti szerepének tulajdonítják, hogy a görög és keleti irodalom összességét Európába közvetítette. Tudományos munkásságának jó része ui. a leigázott népek által fölhalmozott tudásanyag felvételében és elsajátításában állott. Így itt írás és könyv döntő jelentőséghez jutott, a könyvtárakat gazdagon felszerelték. Sajnos, eddig nem vizsgálták meg behatóan ezeket a könyvtárakat, úgyhogy kevés és bizonytalan feltevéssel kell megelégednünk.

Az iszlám irodalmi és tudományos tevékenysége a 8. század végén erős fellendülésnek indult. Fejlődését nagyban elősegítette az akkoriban Kelet-Ázsiából behozott papírgyártás, mely a könyv számára olcsó anyagot szolgáltatott. A könyvtárak berendezésénél a kelet-rómaiak szolgáltak példaképül. Feljegyezték, hogy Harun al Rasid Bagdadban könyvtárat alapított és Bizáncból és máshonnan adóként kapta a kéziratokat. Fia, Mamun (meghalt 833-ban), még szorgalmasabban gyűjtötte a kéziratokat. Őt tartják a fordítóművészet megalapítójának, amennyiben a görög és keleti irodalmi kincseket arabra fordíttatta. Bagdadon kívül voltak könyvtárak még Kufában és Basrában; sőt csakhamar könyvtárak létesültek a nagyobb mecsetek mellett és a birodalom egész területén felállított iskolákban. Hasonló a helyzet Perzsiában. A 10. század végéről egy útleírás Sirászban egy Buid-fejedelem palotájában lévő nagyszerű gyűjteményről számol be, egy másik a 13. század elejéről Mervben már tizenkét könyvtárról tud.

Az elő-ázsiai könyvtárakkal versenyre keltek az észak-afrikaiak, így a kairói és az alexandriai, de mindenekelőtt a spanyolok. A Pireneus félszigeten a mór kultúra virágkorában állítólag 70 nyilvános könyvtár jellegű intézmény működött. A legnagyszerűbb ezek között II. Hakam kalifa (meghalt 976-ban) nevéhez fűződik. Apjának és bátyjának könyvtárait egyesítette a sajátjával és mindezt Cordobában, palotájában állította fel. Tudósokat, másolókat és miniatúra-művészeket gyűjtött maga köré, de keletre is küldött ügynököket az ottani irodalom lehető teljes összegyűjtésére. Ha fantasztikusnak tűnnek is a keleti pompával kiszínezett leírások a kötetek számáról, a katalógusok terjedelméről és a felszerelésről, mégis világos fogalmat adnak az ottani intézményről, méghozzá abban az időben, amikor a keresztény Nyugat csak a kolostori könyvtárakat ismerte. Később Toledo tűnt ki gazdagságával a könyvtárügy terén - ez a hely volt a központ, ahol az arab irodalmat a nyugati nyelvekre lefordították -, majd végül Granada. A nyilvános könyvtárak mellett nagyszámú pompás magánkönyvtár létezéséről is van sejtésünk. A bibliofilia divat volt az előkelő társaságban. Még a kevésbé vagyonos körökön is eluralkodott a könyvszenvedély.

II. Frigyes császár, mint ismeretes, élénk összeköttetésben állt az iszlám világával, és buzgón elősegítette az arab irodalom átvételét. Föltehetjük, hogy innen kapta az ösztönzést könyvtárának felállításához is. Mindenesetre ő volt az első a nyugati uralkodók között, kinek tekintélyes könyvtára volt, amivel a bolognai egyetemre írt levelében dicsekedett is. A 13. század másik nagy uralkodójáról, IX. (Szent) Lajosról, akinek uralkodása Franciaország középkori kultúrájának csúcspontját jelentette, feljegyzi életrajzírója: "Hallott egy bizonyos szaracén szultánról, hogy mindenfajta könyvet, amely hasznos lehetett a szaracén filozófusok számára, szorgosan felkutattatott és saját költségén leíratott, majd könyvtárában elhelyezett, hogy a könyvek használata terén jártas irodalmároknak kéznél legyen a másolat, ahányszor csak szükségük van rá." Ilyen elvek szerint állíttatott fel a király a Ste. Chapelle-ben egy gyűjteményt az egyházatyák műveiből, amelyeket maga is szorgalmasan tanulmányozott, és készségesen megengedte másoknak is, hogy használják őket. Lajost tarthatjuk a Királyi Könyvtár (Bibliotheque du Roi) megalapítójának, de tekintélyes része vett ebben a nagy tudósnak, Vincent de Beauvaisnak is. A király szép bibliákat és zsoltároskönyveket is rendelt. Az általa foglalkoztatott művészek egyre inkább világiak voltak. Az ő korában fejlődött ki Párizsban az illuminálók (enlumineurs) ipara céhekbe szervezetten, ők tették Franciaország fővárosát a könyvdíszítő-ipar európai középpontjává.

IX. Lajos végrendeletében négy egyházi intézményre hagyta könyvtárát: utódai nem is sok hajlandóságot mutattak a könyvgyűjtésre. Csak a 14. században, a művészetet kedvelő Valois-házzal változott meg a helyzet. V. Károly kisebb könyvtárat örökölt apjától, majd azt vétel útján gyarapította, de a legnagyobb részét másolás útján állította elő. Ilyen módon 900 kézirat gyűlt össze. Christine de Pisan joggal írhatta róla: "szép könyvtár a legkiválóbb szerzők legjelentősebb műveiből, minden tudományból, szépen másolva és gazdagon díszítve". Károly is büszke volt gyűjteményére és sok kötetbe sajátkezűleg vezette be, hogy az ő tulajdona. A fényűzésen kívül élénk tudásvágyát elégítette ki velük, így sok könyvet lefordíttatott franciára, többek között Aristototeles és Augustinus műveit. 1367-1368-ban a könyvgyűjtemény törzsét a Louvre-ban egy toronyban helyezték el három teremre osztottan: a többi különféle kastélyokban maradt. A könyvtár vezetését Károly nagyrabecsült komornyikjára, Mallet-ra bízta, aki leltárt készített értékes egyéni megjegyzésekkel. A király készségesen kölcsönzött, még ajándékozott is. De a gyűjtemény lényeges része megmaradt, sőt Károly utódai alatt jelentősen megszaporodott. Csak a 15. században bekövetkezett angol hódítás pusztította el.

V. Károly uralkodása alatt a könyvkultúra fényűző méreteket öltött a francia nemesség körében, különösen a királyi ház tagjai hódoltak ennek a szenvedélynek. Az illuminálók bőkezű pártfogója maga a császár testvére, Jean de Berry herceg volt. Hatalmas összegeket költött erre a célra, s a legkiválóbb művészeket saját maga számára dolgoztatta. Gótikus kódexei és a drága "Hóráskönyvek" (Livres d'heures) a legszebbek közé tartoznak az akkori miniatúrafestészet termékei közül. A Bourbonok egészen a 15. század végéig folytatták a Valois-ház hagyományát. III. Fülöp (Jó Fülöp) azt akarta, hogy övé legyen a világ leggazdagabb és legszebb könyvtára (la plus riche et noble librairie du monde). Egész sereg irodalmárt, fordítót, szépírót és illuminátort foglalkoztatott, közöttük volt a meglepően termékeny és sokoldalú Aubert. A Bourbonok könyvtára az egész korszak alatt megőrizte eredeti jellegét. Csak gyengén éreztette hatását az olasz reneszánsz befolyás, így Merész Károly alatt, ki az antik hősök dicsőségére vágyott.

A 14. században francia földön volt még egy nagyszerű fejedelmi könyvtár, a pápák könyvtára Avignonban. Az újabb kutatás földerítette az akkori pápai székhely kulturális jelentőségét és kimutatta, hogy a szomszédos országokból a tudósok, az írók, a művészek és az iparosok feltartóztathatatlanul áramlottak ide. A római pápai könyvtár kezdeti idejéről már korábban beszéltünk, későbbi sorsát meglehetős homály fedi. Csak a VIII. Bonifác által 1295-ben készíttetett leltár maradt fenn, eszerint 500 kötet, közöttük 30 görög kódex volt a könyvtár állománya. De az avignoni átköltözéskor az Olaszországban maradt könyvtár tönkrement. Az új gyűjtemény megalapítója, XXII. János (1316-1334) sokat szerzett be vétel útján, két utóda viszont még több kéziratot állíttatott elő saját maga. Fontos gyarapodási forrás volt az elbirtoklási jog, mely szerint a pápai udvarban elhalálozott minden egyházi ember hagyatéka a pápai kamaráé lett. Így a kötetek száma idővel másfélezerre emelkedett. A könyvek megoszlottak a tulajdonképpeni könyvtár, a pápa magánkönyvtára és a tartalékgyűjtemény között, amely az egyházi intézmények könyvellátására szolgált. Sok tekintetben, így a kéziratok fényűző kiállítása tekintetében is, a pápai gyűjtemény V. Károlyéhoz hasonlított. De Avignonban kevesebb volt a szórakoztató irodalom és a fordítás. Tudományos, teológiai és filozófiai művekben való gazdagsága viszont egyvonalba állítja a Sorbonne könyvtárával, mellyel még foglalkozunk. Sorbonne könyvtárától abban különbözött, hogy a pápai udvar szükségleteinek megfelelően sok jogi és egyházpolitikai művet tartalmazott.

Párizs és Avignon hatása alatt állt Prága. Itt a Luxemburg házból való IV. Károly császár uralkodott, aki Johann von Neumarkt kiváló kancellárjával az oldalán, sikerrel törekedett arra, hogy udvarát a tudomány és a művészet középpontjává tegye. A 14. század közepéig a prágai iskola megtartotta vezető szerepét a közép-európai kézirat-illusztráció terén. Más német fejedelmek, így Pfalzi Lajos és a nemesség tagjai is ápolták a könyvkultúrát. Általában azonban nem érik el francia kortársak színvonalát. De ami a polgári könyvtárügy kifejlődését illeti, Németország túlszárnyalta nyugati szomszédjait.

A 14. és 15. század folyamán a német város egyre nagyobb tekintélyhez és befolyáshoz jutott, szellemének bélyegét az egész korszakra rányomta. A polgári körök számára új irodalom keletkezett, s ezt szorgalmasan gyűjtötték. Már 1300 táján Hugo von Trimberg, a Der Renner költője dicsekszik 200 könyvével. És korszakunk vége felé minden közepes nagyságú városban találni kisebb-nagyobb könyvtárakat a lelkészeknél, a városi tanács tagjainál, az orvosnál, a tanítónál, néhány patríciusnál és feleségüknél. Az újonnan alapított városi iskolákban valószínűleg csak az egyes tanárok birtokában voltak meg a szükséges könyvek. Emellett voltak könyvtárai a városi tanácsnak, melyeket a városi jegyző és a jogászok vagy a városi orvos használt. Sok ilyenfajta gyűjteményt magánkezdeményezésre hoztak létre. Itt-ott találkozunk nyilvános jellegű alapítványokkal is, de ezek nem hasonlíthatók a következő fejezetben tárgyalandó olasz reneszánsz alkotásokhoz. Johann von Kirchdorff kanonok pl. 1399-ben házát és könyveit Alzey lakosságára hagyta. S hasonló módon Neithart (meghalt 1439-ben) ulmi lelkész a közösségre hagyta könyvtárát, melyet a család felügyelete alatt s székesegyház mellett külön helyiségben helyeztek el, és hozzáférhetővé tettek a használók számára.

Az olvasásra éhes közönség szükségleteit fizetett másolók - kezdetben egyháziak, majd túlnyomó részben világiak - elégítették ki. A 15. században a könyvkereskedelem is kivirágzott Németországban. A városi főtemplomhoz közel eső bódékban vagy a nagy vásárokon, elsősorban Frankfurtban árusították a könyveket. Dél-Németországban Hagenau jutott nagy jelentőséghez, ahol is D. Lauber - virágzó kéziratgyártó - vállalkozást hozott létre. Hollandiában és Észak-Németországban a "közös élet testvérei" (fratres vitae communis) látták el a piacot. Alapítójuk, Gerhard Groote, a könyvet az érdeklődés középpontjába állította. A "Broeders van de penne" (a toll testvérei) először saját könyvtáraik szükségletét elégítették ki, majd eladásra dolgoztak, hogy rendházaik fenntartását biztosítsák. Hol hatalmas, drága misekönyveket, hol népszerű építő jellegű iratokat állítottak elő, túlnyomórészt német nyelven. A másolóműhely vezetője a scripturarius volt, kinek utasítását a rubricatornak és a ligatornak (könyvkötő) követnie kellett. Mellettük foglalt helyet a librarius, akinek gondjaira bízták a könyvtárat. Mindnyájuk feladatát pontos előírások szabályozták.

A tudományos irodalom előállításával és terjesztésével a stationariusok foglalkoztak. A legtöbb egyetemen találkozni lehet velük, természetesen a legtöbben vannak Párizsban, úgyhogy Richard of Bury az ottani könyvpiacról jegyezte meg: "mindenfajta könyv viruló termőhelye" (virens viridarium universorum voluminum). A párizsi könyvkereskedelem a főiskolai hatóságok szigorú ellenőrzése alatt állott. Ezzel szemben - itt érkezünk a harmadik kérdéscsoporthoz - ugyanezek a hatóságok nem foglalkoztak az egyetemi könyvtár felállításával, ami részben azzal függ össze, hogy sem Párizst, sem a többi régi főiskolát nem egyetlen alapítólevéllel hívták életre, hanem csak folyamatosan, különböző oktató intézményekből olvadtak össze és nőttek naggyá. A karok és a hallgatók könyvszükségletének beszerzését átengedték az egyes kollégiumoknak és karoknak, ezeknek a fél egyházi jelleggel bíró intézményeknek, melyek a legtöbb egyetemen a ferencesek és a dominikánusok rendházainak mintáira létesültek.

1250 után alapította Robert de Sorbonne, Szent Lajos káplánja a róla elnevezett s oly híressé vált kollégiumot. Ráhagyta könyvtárát, majd ezt az adományozást oly gyorsan és olyan mértékben követték az ajándékozások, hogy a Sorbonne könyvtára hamarosan túlszárnyalta a párizsi főiskola többi könyvtárát. Egy-egy tudós hagyatéka mintegy 100, egy esetben 300 kötetet tartalmazott. Az ajándékozók sorában voltak németek, angolok, olaszok és spanyolok. Sok szerző vette fel azt a szokást, hogy eredeti kéziratát elhelyezte a Sorbonne-on. Pénzhez jutott az intézmény továbbá örökség útján, meg a duplumpéldányok eladásából is: az ilyen összeget kéziratok megszerzésére és másolói megbízásokra fordíthatták. 1290-ben a könyvtár állománya ezer darab, 1338-ban már 1700 kötet. Túlnyomórészt teológiai és filozófiai irodalom volt együtt. A kollégium lakóinak kulcsa volt a könyvtárhoz, bejárhattak az egyetem többi tagjai is, de az idegeneket csak felügyelet mellett engedték be. A könyvtár a következő két részből állt: bibliotheca magna és bibliotheca parva. Az első részben álltak a sokat használt kódexek, számuk meghaladta a háromszázat, 26 pulthoz láncolták őket. A második részt a duplumok és a ritkábban használt könyvek alkották, ezeket ki is kölcsönözték, gyakran hosszabb időre is. Azonban zálogot kértek, mely legtöbbnyire egy másik könyv volt. A több főből álló személyzetet a "socii" (a kollégium tagjai) alkották. A Sorbonne-on kívül Párizsban a középkor végéig még ötven kollégium létesült. Mindegyiknek megvolt a maga kisebb vagy nagyobb könyvgyűjteménye.

Mindezek a könyvtárak berendezésükben lényegileg nem különböztek a templomi vagy kolostori könyvtáraktól, mivel, mint már említettük, a diákotthonok a kolduló szerzetesek rendházai mintájára jöttek létre. Azonban az előző korszak könyvtártípusaival összehasonlítva erőteljesebben mutatkozik meg náluk a gyakorlati tudományos jelleg. Így a skolasztikus tanulmányok, melyek az egyetemeken folytat és amelyekben a dominikánusok elsősorban tevékenykedtek, a könyvállomány jobb eloszlását segítették elő. Irányadó a tudományos oktatásnak az a rendszere (szabad művészetek és fakultások) volt, amely az ókortól kezdve Cassiodoruson és Isidoruson át Alcuinig és Hrabanus Maurusig kifejlődött. Imitt-amott már a 13. század előtt szerepet kapott ez a könyvek beosztásánál, de csak most vált alapelemmé. Csak éppen nem mereven ragaszkodtak a megadott sémához, hanem sokféleképpen váltogatták, más részeket is kapcsoltak hozzá, ha a kézirat-állomány összetétele úgy kívánta. A különböző osztályokat rendszerint pusztán egymás mellé rendelték, még nem osztották fő- és alcsoportok rendszerébe, mint ez a 17. században bekövetkezett.

A kéziratok megőrzési módjáról nehéz a sokszor homályos feljegyzések vagy a bár még fennálló, de sokszorosan megváltozott kolostori és kollégiumi könyvtári berendezések alapján általános képet alkotni. Azzal is számolni kell, hogy az egyes országokban és az egyes szerzetesrendeknél eltérések mutatkoznak. Csak ennyit lehet megállapítani: a régebbi szokás mellett, hogy a könyveket szekrényekben helyezték el, a késő középkorban a pultrendszer mint az új felállításmód nyer egyre inkább polgárjogot. A könyvtárteremben egy sor pult foglal helyet, mindegyiken több polc, rajta kódexek, karfákhoz láncolva. A pultokat, polcokat és a kódexeket betűkkel vagy számokkal jelölték, míg a fakultásokat színekkel különböztették meg. A leltározás állománykatalógus formájában történt, amelyhez alkalomadtán betűrendes mutatókat csatoltak. Az egyes kötetek legpontosabb leírása az alábbi adatokra terjeszkedett ki: a kötetben található művek címe, incipitje és végszava, jelzete, beszerzési forrása és ára, néha az írásmódra és a kiállításra vonatkozó feljegyzések.

Voltak könyvtárak az olasz főiskolákon is, így pl. Bolognában, de ezeknek valószínűleg nem volt nagyobb jelentőségük, talán azért, mert itt a stationariusok széleskörű kölcsönzőszolgálatot rendeztek be. Németországban más a helyzet. Prágában, a legrégibb egyetemen IV. Károly 1366-ban alapította a "Collegium Carolinum"-ot, ezt csakhamar jól ellátta könyvekkel. Ezután létesült a cseh nemzet kollégiuma, melynek szintén volt könyvtára. Ilyen közös könyvtárak voltak még a többi főiskolákon is. Ezek között külön említjük meg Amplonius (meghalt 1434-1435-ben), a tudós és buzgó gyűjtő erfurti alapítványát, mert még ma is az ottani könyvtár kincsei közé tartoznak Amplonius kéziratai. Ha kezdetben francia mintára alakultak is a dolgok, hamarosan továbbjutottak egy lépéssel, és kari könyvtárakat kezdtek berendezni, így mindenekelőtt a "művészetek" (artes) fakultásán. Ez először Heidelbergben, a főiskola alapítása (1386) után történt. Ugyanitt nemsokára egy közös könyvtárat is felállítottak az összes kar számára.

Oxfordban egy általános egyetemi könyvtár alapjait már 1327-ben Cobham, Worchester püspöke vetette meg. De különböző nehézségek miatt csak 1412-ben vették használatba. Cambridge-ben az egyetemi könyvtárról (communis libraria universitatis) a 15. század elejétől vannak értesüléseink. Ezzel szemben mindkét főiskolán már korábban megjelennek a szerzetesrendi és kollégiumi könyvtárak. A legnagyszerűbb, de később mégsem megvalósított alapítványt Oxford számára tervezte Richard of Bury (meghalt 1345-ben). III. Edvárd nevelője volt, később Durham püspöke és Anglia kancellárja lett, sokszor járt a kontinensen is fontos diplomáciai megbízatásokban. Bury nem tartozott kora legjelentősebb tudósai közé, azonban mindenesetre a legszenvedélyesebb bibliofilek egyike volt. A francia fejedelmekhez hasonlóan maga köré gyűjtötte a miniatúra-festőket, a másolókat, a korrektorokat és a könyvkötőket, összeköttetésben állott franciaországi, németországi és olasz kézirat-kereskedőkkel, és tele marokkal szórta a pénzt, valahányszor meglátogatta a párisi könyvpiacot. Sok támadást kellett elszenvednie szenvedélyes könyvszeretete (amor librorum) miatt, s ezekre a támadásokra felelt a röviddel halála előtt megírt és még ma is élvezetes Philobiblion c. művében. Ebben a könyv lelkes dicséretét zengi, dicsőíti mint az örök igazság forrását, a hívő lélek fényességét s mint istentől adott fegyvert az eretnekség ellen. A védekezésnek sajátos vonzóerőt kölcsönöz, hogy középkori köntösben valódi könyvtártant tartalmaz, de még inkább az, hogy a szerző személyiségének és gyűjtőszenvedélyének eleven és eredeti ábrázolását adja.