Az előző fejezet Richard of Buryvel zárult: az új fejezet élére Petrarcát kell állítanunk. Bár csak kevéssel fiatalabb kortársa Richard of Burynek, s még személyes kapcsolatuk is volt egymással, mégis a kultúrának egészen más világához tartozik. Mert míg Bury mindkét lábával a skolasztika talaján áll, Petrarca az olasz humanizmus megalapítója.

Petrarca teljes tudatossággal fordított hátat a középkornak, helyette az ókor felé fordult, amelyet nem múltként, hanem jelenként érzékelt. Cicero határozta meg mind irodalmi működését, mind életmódját. Szenvedélyesen vágyakozott az antik szerzők után. Hogy műveiket megszerezhesse, minden rendelkezésre álló eszközt felhasznált, így távoli utazásait és sok személyi összeköttetését. A vétel vagy ajándék útján meg nem szerezhető szövegeket sajátkezűleg írta le vagy lemásoltatta magának. Az ily módon összejött anyagot buzgón tanulmányozta is és széljelzetekkel látta el. A könyvek haszontalan összehalmozása ellen egy egész dialógust szentelt "De remediis utriusque fortunae" (Mindkét szerencse orvoslásáról) címmel. Nagy súlyt helyezett a szép kiállításra, de még nagyobbat a szöveg pontosságára. Könyvtárát szentélyként őriztette szolgájával. Maga élő kapcsolatot tartott fenn könyveivel, mintha ezek beszélni tudó barátok lettek volna.

Egyszer így írt: "A könyvek bensőséges gyönyörrel töltenek el, szólnak hozzánk, tanáccsal is ellátnak, eleven és szilárd barátsággal ragaszkodnak hozzánk." Amikor egy reggel holtan találták dolgozószobájában, feje egy nyitott kódexre hanyatlott.

Amint elmondottuk, Petrarca megfogalmazta a magánkönyvtár eszményképét, s ez az eszmény hatott egészen Machiavelliig. Sőt még ma is sok tekintetben érvényes; de ezzel egyidőben megihlette őt az ókor könyvtárainak megismerése is és egy nagy nyilvános intézmény megalapítását tervezte. 1362-ben saját könyvgyűjteményét a Szent Márk székesegyháznak hagyományozta Velencében "ama tehetséges és nemes emberek örömére, kik az ilyesmiben kedvüket lelik". Ugyanakkor kifejezte azt a kívánságát, hogy a velencei kormányzat úgy ápolja és gyarapítsa ezt a gyűjteményt, hogy hasonlóvá legyen az antik gyűjteményekhez. A terv csak terv maradt ugyan, de irányt mutató volt a későbbi korokban.

Boccaccio tanítóját és mesterét tisztelte Petrarcában. Hatására ő is fáradhatatlanul és sikeresen vadászott kéziratokra. A humanisták körében szokásos túlzással beszéli el, hogy a Monte Cassinó-i kolostorban tett látogatása alkalmával az ottani régi könyvtárat hihetetlen pusztulásban találta. Hasonló buzgalmat mutatott a mintegy húsz évvel fiatalabb Salutati, Firenze kancellárja. A hír szerint valahol távol északon elásott Livius-példány után nyomozott ugyanúgy, ahogy sok tudós a következő században. Ugyanebben az időben a könyv szenvedélye néha olyan groteszk formákat öltött, hogy a közönség gúnyolódását is kihívta maga ellen. Általánosságban azonban meg kell állapítani, hogy a 14. század folyamán az új eszméket és törekvéseket még csak néhány vezető személyiség képviselte, szélesebb körök közkincsévé csak a 15. század folyamán lettek. Ami kezdetben programként jelentkezett, később megvalósult.

A 15. század nagyszerű tudományos teljesítményének középpontját Cosimo de Medici Firenzéje jelentette. Nem nevezhetjük őt egyenesen az Arno menti Múzsák kertje megalapítójának, azonban a szó legnemesebb értelmében vett mecénásának. Irodalmi minisztere Niccoli volt, akit a helyesírásról szóló értekezése és az új reneszánsz írás érdekében kifejtett fáradozásai, mindenekelőtt azonban rendszeres kéziratgyűjtése tett híressé. Niccoli saját könyvtárát is 800 kötetre gyarapította, és valahányszor kifogyott pénze, Cosimo kellett, hogy kisegítse. Egyik modern történész találóan nevezi őt "könyvtárak és könyvek tekintetében mindenfajta ismeret tárházának". Mindenféle ügynököket küldött szét az antik szerzők műveinek felkutatására; és ehhez erőteljesen kihasználta a Mediciek széleskörű kapcsolatait. Fenn is maradt egyik utasítása, melyben több német kolostor rendszeres átkutatását rendelte el.

Mindenki között Poggio engedelmeskedett a legbuzgóbban Niccoli megbízatásainak. A konstanzi zsinat pápai titkáraként felkereste a német és francia kolostorokat, különösen St. Gallen-t és Clunyt. Keserű szemrehányásoknak adott hangot az ottani könyvtárak állapota láttán, és kötelességének érezte, hogy az ókor kincseit kiszabadítsa a szörnyűséges börtönökből. Ahol másképp nem ment, leírta a szövegeket, de szívesebben megmentette őket ruhája alá bújtatva. Ha valaki ténykedéséről szemléletes képet akar kapni - bár történetileg nem is egészen pontosat -, olvassa el C. F. Meyer szép novelláját: "Plautus az apácakolostorban". Mindenesetre hangsúlyoznunk kell, hogy Poggio és társai összegyűjtötték a latin klasszikusok túlnyomó részét, s a következő századok ebből éltek.

Nem kevésbé volt fontos a humanista tevékenység második szakasza: a görög irodalmi emlékek mentése, a bizánci birodalom összeomlásából. Először menekültek hoztak magukkal kéziratokat keletről, majd maguk az olaszok siettek oda tudás- és kalandvágytól hajtva, hogy mentsék a kéziratokat. Poggio északi tevékenységéhez hasonló a 15. század első évtizedeiben Aurispa működése, aki így ír "Emlékszem, hogy Konstantinápolyban szegény görögnek ruhát adtam, hogy kódexeket kapjak tőlük, de ezen nincs mit szégyenlenem és nem is bánom". Több velencei nemes úr, így Giustiniani, élénken érdeklődött a leletek iránt; hiszen keleti kapcsolatainál fogva a Lagúnák városa volt az expedíciók természetes kiindulópontja, s hamarosan a görög kéziratokkal folytatott kereskedés középpontjává fejlődött.

A quattrocento egész tartama alatt nem lankadt a gyűjtőszenvedély, nyomon lehet követni egész Lorenzo de Medici és Poliziano működéséig. A század vége felé nagy feltűnést keltett Bobbio antik kódexeinek a felfedezése, s az egyik olasz szerint ezzel az eseménnyel "fejeződik be a felfedezések hőskora" ("si chiude l'eta eroica delle scoperte"). A felhalmozott kincseket alaposan ki is aknázták, mert a quattrocento a filológiai-történeti kutatás hihetetlen fellendülését jelentette. A humanisták egész sora játszott ebben szerepet, köztük olyan vezető személyiségek, mint Bruni, Valla és Biondo.

Most valósult meg Petrarca terve a nagy nyilvános könyvtár felállítására, amelyet utána Salutati szorgalmazott. Niccoli 1430-ban hagyatékát "a nyilvánosság előtt mindenki hasznára" (in publico a comune utilita di ognuno) hagyta, Cosimo pedig méltó elhelyezéséről gondoskodott az általa alapított S. Marco kolostorban. Cosimo más egyházi intézményeket is gazdagon megajándékozott, de saját házi könyvgyűjteményéről sem feledkezett meg. Ebből a kezdetből fejlődött ki később a Laurenziana, amelyet elsősorban unokája, Lorenzo ápolt és gazdagított. Medici támasza a már említett Poliziano volt, és Laskaris, a görög, aki Medici megbízásából kétszer utazott keletre.

Velence mellett Firenze volt a görög szerzők műveinek másik nagy piaca. A Via degli Librain helyezkedtek el a kézirat-kereskedők nagyszámú személyzetükkel, köztük a legelőkelőbb Bisticci, akinek üzlete az irodalmi világ találkozóhelyéül szolgált. Bisticcinek átfogó bibliográfiai ismeretei voltak, és előkelő vevői számára közelről és távolról egész könyvtárakat hordott össze. Egyszer Cosimo megbízásából 22 hónap alatt 45 másolóval 200 kötetet készíttetett. Az árak nem voltak alacsonyak, különösen, ha ókori művekről volt szó. Ezzel szemben Bisticci a lehető legpontosabb szövegek előállításán fáradozott, és gondoskodott, hogy a leírószerek, az írásmód, a miniatúra-díszítés és a kötés a reneszánsz ízlés minden követelményének megfeleljen.

Legjobb vevőinek egyike volt a nagy könyvtárbarát, Federigo da Montefeltro, Urbino ura. Állítólag 30.000 dukátot adott ki gyűjteményére és állandóan 30-40 másolót foglalkoztatott. A drága, fényesen kiállított kéziratok új kastélyának külön erre a célra épült helyiségeiben álltak. Federigo arra törekedett, hogy könyvtára a lehetőséghez képest teljes legyen, a tudomány minden ágát felölelje. Ezért leltárakat hozatott idegen könyvtárakból, még Oxfordból is, hogy az esetleges hiányokat megállapítsa. Hogy könyvtára a kutatás céljait szolgálta, azt nemcsak a terem berendezése mutatta (így gondolt a kedvező világítási viszonyokra is), hanem a könyvtáros számára készült és ránk maradt írásos utasítás is. Ez az utasítás előírja, hogy a könyvtáros "Tudós, jó megjelenésű, jó természetű, illedelmes, választékos, jó kifejezőkészségű" legyen, rendet tartson, katalógusokat készítsen, az állományt minden kártól megőrizze, de az érdeklődők számára könnyen és kényelmesen hozzáférhetővé tegye s végül a kölcsönzésekről gondos jegyzéket vezessen.

Bisticcihez külföldről is érkeztek megrendelések, így Corvin Mátyás magyar királytól. Amikor Mátyás nápolyi hercegnőt vett nőül, erőteljesen fokozta az országa és az Apennin félsziget közt fennálló régi kapcsolatokat. Olasz tudósokat és irodalmárokat, művészeket és kézműveseket hívott udvarába, hogy - amint kortársai magasztalólag mondták róla - Pannóniát második Itáliává tegye. (Pannoniam alteram Italiam reddere.) Nagyszerű könyvtára is bizonyítja, milyen nagy volt Olaszország akkori tudományos és művészi teljesítőképessége. Corvin Mátyás halála után (1490) könyvei szétszóródtak a világ minden részébe, úgyhogy ma Európa legkülönbözőbb könyvtáraiban találhatók a ritkaságok között.

Ahogy Firenzében és Urbinóban, úgy keletkeztek a könyvtárak a 15. század Olaszországában sok fejedelmi udvarnál: említsük csak meg Nápolyt, Páduát, Ferrarát és Velencét. A nápolyi Arragon család az új műveltség legnemesebb ápolói közé tartozott, s ezért könyvei iránt is a legszemélyesebb érdeklődést mutatta. Ezzel szemben a Visconti és Sforza családok ugyan buzgón gazdagították paviai könyvtárukat (részben hadizsákmányból), de csupán udvartartásuk külső fényét akarták a könyvtárral növelni. A ferrarai könyvtár egyedi jelleget mutat, az ott uralkodó Esték a reneszánsz műveltség mellett még a lovagi udvari kultúrának is hódoltak. Ennek megfelelő könyvtáruk összetétele, amelyben sok francia kézirat is volt. Végül, ami a velencei Marcianát illeti, ez a görög Bessarion alkotása volt, aki bíborosi rangra emelkedett és a humanista körök középpontjában állt. 1468-ban Bessarion túlnyomórészt görög kéziratokból álló gyűjteményét Velencére hagyta, mint a "Kelet és Nyugat közti természetes közvetítőre". A Marcianát, liberális módon, azonnal hozzáférhetővé tették a közönség számára, de csak a következő évszázad ötvenes éveiben kapta meg végül méltó otthonát Sansovino építményében.

Utoljára hagytuk a quattrocento legnagyobb és legjelentősebb könyvtárát, a Vaticanát. Az avignoni pápák által összehordott gyűjtemény a nagy szakadás alatt ismét veszendőbe ment. A Rómába visszatérő egyházi fejedelmeknek ismét egészen elölről kellett kezdeniük. 1432 után egy humanista, aki meglátogatta a Vaticanát, azt jelenti: "semmi említésre méltót nem találtam" (nihil omnino memoria dignum inveni"). Így a pápai gyűjtemény tulajdonképpeni megalapítója V. Miklós (1447-1455). Már mint egyszerű pap is "megmagyarázhatatlan szomjúságot" érzett a könyvek iránt (certa inesplicabile sete di libri). Különösen görög kéziratokat hajszolt, gyakran adósságokba is bonyolódott. Barátjához, Bisticcihez hasonlóan a könyv és könyvtár ügyének elsőrangú ismerőjévé fejlődött. Ezért bízta meg Cosimo azzal, szerkesszen egy kánont, milyen művek szükségesek egy szabályszerű könyvtárhoz. A hagyomány szerint ez a kánon mintául szolgált az urbinói és más könyvtárak berendezésénél.

V. Miklós személyében tehát a legnagyobb bibliofil került a pápai székbe. Elődjétől kb. 350 kéziratot vett át, ehhez járult saját magánkönyvtára. Miután az 1450-es jubileumi év tekintélyes pénzösszegeket hozott, mindenhova ügynököket küldött, el egészen Skandináviáig és távoli keleti helyekre, hogy felkutassák a klasszikus szerzők műveit. Könyvtárosától, Tortellitől támogatva tervbe vette a görög irodalom teljes lefordítását latinra, és erre a célra a tudósok és másolók egész seregét gyűjtötte maga köré. Róma legyen ismét a tudományos és irodalmi élet középpontja! Nagyszabású építési programjában, amely Lec városrész monumentális átalakítását tervezte, szerepelt egy könyvtár is, "hatalmas és tágas a tudós férfiak közös használatára" (ingens et ampla pro communi doctorum virorum commodo). Miklós azt remélte, hogy nevét Ptolemaeus és Traianus neve mellett emlegetik. Korai halála sok tervének végrehajtását megakadályozta. Mégis 800 latin és 400 görög kéziratot sikerült összegyűjtenie. A Vaticana már ezzel is Olaszország első könyvtárának rangjára jutott.

IV. Sixtus (1471-1484), tovább folytatta Miklós munkáját, és bizonyos mértékig be is fejezte. Ezt nem annyira személyes közreműködésével érte el, mint inkább azzal, hogy biztosította a szükséges eszközöket, és humanista Platina személyében kitűnő könyvtárost választott. A kötetek száma őalatta 3500 fölé emelkedett, s a könyvtár a kor legkitűnőbb művészei által díszített megfelelő helyiségeket is kapott. Egy nyilvános és egy titkos részből állt, az első ismét két részre - a latinra és a görögre - oszlott, a titkos viszont a drágaság megőrzésére szolgált. Mindenről, így felállításról, rendről, katalógusokról, Platina gondoskodott. A könyvtár nyilvános volt és nehézségek nélkül kölcsönzött, ahogyan a fennmaradt naplók ezt bizonyítják. L. Ariosto joggal mondhatta: "A régi könyvek, melyeket Sixtus közhasználatra az egész világból egybegyűjtetett".

A nyilvános jelleg különbözteti meg a reneszánsz könyvtárat a középkoritól. De volt-e még további lényeges különbség a kettő között? A felelet részben igenlő, részben tagadó. A különleges középkori légkör eltűnt. A humanisták és irodalmárok, akik a különböző fejedelmi udvaroknál az ókor mintájára akadémiákba tömörültek, antik szellemben a könyvtárakat is a gondolatok kicserélésének és az esztétikai élvezetnek helyéül tekintették. Még eleven volt bennük ama heves vágyakozás a görög és római irodalom tiszta forrásai után; amelyet egykor Petrarca hívott életre, bár a trecento lelkesedése nyugodtabb és tisztább tárgyilagosságnak adta át helyét. Mindazonáltal a középkori szerzőket nem zárták ki a könyvtárakból.

V. Miklós könyvtárában békésen megfértek egymás mellett az antik és a humanista, a skolasztikus és a patrisztikus művek. S ez nemcsak a Vaticanára áll így, amely a pápa gyűjteménye volt, hanem ugyanígy a többi nagy intézményre is. Ez a középkori egyetemes jelleg kifejezést nyert a helyiségek képzőművészeti díszítésében is. Késő középkori művészekhez hasonlóan a szabad művészetek és fakultások allegóriáit választotta az urbinói termek freskói számára Melozzo da Forli. Maga Raffael is úgy díszítette II. Gyula magánkönyvtárát, a híres Stanza della Segnaturát, hogy "a könyvkatalógus illusztrációját festette meg".

Ha a reneszánsz könyvtár egyes köteteit vizsgáljuk, ezek lényegesen eltérnek a középkori kéziratoktól. Már fentebb is említettük, hogy Bisticci a díszítésnél alkalmazkodott a korabeli ízléshez. A művek felállítása és elrendezése azonban ugyanaz maradt. A rendszer megváltoztatására nem is volt kényszerítő ok, mert bár az antik és humanista irodalom beáramlásával a kötetek száma emelkedett, de semmiképpen sem annyira, hogy az eddigi módszerek ne feleltek volna meg. A könyvnyomtató műhelyek első alkotásait a bibliofilek - így pl. Montefeltro - elvileg kizárták gyűjteményükből. Csak a század vége felé kezdtek lassan a nyomtatványok beszivárogni. A régi rendszer megőrzéséről tanúskodnak a firenzei S. Marco könyvtár pultjairól szóló elbeszélő források, ezt látjuk a Vaticanát ábrázoló képen, így maradtak fenn a szép kora reneszánsz cesenai könyvtárterem odaláncolt kódexeit ábrázoló képek. (A cesenai könyvtárat egyébként 1452-ben Malatesta Novello alapította.) A Michelangelo tervei szerint épített Laurenziana is megtartotta a régi szokást.

Zutphen (Hollandia) könyvtára, amely a cesenaihoz hasonlóan megtartotta eredeti jellegét, azt példázza, hogy a most tárgyalt korszakban a középkori felállítási rendszer még az Alpoktól északra is továbbélt. És hogy is lehetett volna ez másként, hiszen Olaszország a könyvtárügy fejlődésének élén járt, s Anglia, Franciaország és Németország csak az általa kijelölt úton haladt?

A "rózsák háborújába" bonyolódott Anglia kevés hajlandóságot mutatott az új kultúra ápolására. Azok a kapcsolatok, amelyeket Chaucer hazája és az Apennin félsziget között megteremtett, nem erősbödtek. Humphrey of Gloucester, IV. Henrik király más tekintetben is különc fia, a kivételek közé tartozott. Szorgalmasan tanulmányozta az antik szerzőket, olasz humanistáktól kölcsönzött kéziratokat, és műveiket magának ajánltatta. Meglehetősen gazdag gyűjteménye ajándékozás útján került az oxfordi egyetemi könyvtár birtokába, s ez a körülmény lett a kiindulópontja a Duke Humphrey's Library felépítésének 1488-ban.

Franciaország is az egész 15. század folyamán megőrizte középkori kultúráját. Itt VIII. Károly és XII. Lajos olaszországi hadjáratai voltak korszakalkotó hatással. Az első 1495-ben magával vitte Párizsba Nápolyból az Aragoniai könyvtár egy részét. Lajos pedig öt évvel később kifosztotta a paviai Sforza könyvtárat. A könyvtár Blois kastélyába került, amelyet a király egyébként is gazdag könyvanyaggal látott el. A francia arisztokrácia körében akkor már voltak reneszánsz bibliofilek, köztük a legkiválóbb Lajos minisztere, Amboise bíboros: Különös előszeretettel viseltetett az olasz kéziratok iránt, és megvásárolta az aragoniai hagyaték másik részét. De az új szellem csak I. Ferenc alatt bontakozott ki igazán. Ő vitette át a Blois-beli gyűjteményeket kedvenc székhelyére, Fontainebleau-ba és ott rendezte be könyvtárát, amely mindenképpen felvette a versenyt olasz mintáival. A könyvtár vezetőjévé (maître de la librairie) a király a nagy filológust és jogászt, Budét nevezte ki. Megfordult nála Laskaris is, akivel már Firenzében találkoztunk, és aki most Ferencet látta el görög kéziratokkal, ahogy azelőtt Medicit. Egészen az olasz szellemnek megfelelően, ez a könyvtár is nyitva állt minden érdeklődő számára, sőt maga Ferenc személyesen támogatta az értékes szövegek kikölcsönzését. Nyomtatványok már VIII. Károly óta kerültek a királyi könyvtárba, de még sokáig háttérbe szorultak a kéziratokkal szemben. Jelentős tény volt a francia király által bevezetett kötelespéldány-rendelet. Az újabb kutatások kimutatták, hogy ez az intézkedés a könyvcenzúra kialakításával és a nyomdai privilégiumok adományozásával kapcsolatban történt, amennyiben mindkét rendszabályt arra használták fel a hatóságok, hogy könyvtáraik számára ingyenpéldányokat szerezzenek. Az új rendszer I. Ferenc rendeletével lépett életbe 1537-1538-ban. Később majd látni fogjuk, hogyan követték példáját más uralkodók, sőt még ma is a kötelespéldány alkotja a nagy nyilvános könyvtárak állományának legfontosabb gyarapodási forrását. Az olasz quattrocento Németországra lényegesen erősebb és tartósabb hatást gyakorolt, mint Angliára és Franciaországra. Az új irányzat az Alpokon túlra a konstanzi és baseli reformzsinatokkal tört át. Úttörői közé tartoztak a fent említett kéziratvadászok, mindenekelőtt egy jelentős személyiség, Enea Silvio Piccolomini. Az így kialakult német humanizmus azonban sokáig nem szakított a középkori világnézettel, nem tért el a skolasztikától. Egyelőre csak jobb formális műveltségre és az ókori források pontosabb ismeretére törekedtek. Csak lassan hódított tért a támadóbb magatartás. Azt is meg kell említenünk, hogy Németországban nagyobb szerepet kaptak a humanizmus elterjesztésében a polgári körök, mint máshol, amennyiben közvetlenül kapcsolódtak a már korábban említett művelődési törekvésekhez.

Mindennek megfelelően alakult a humanista propaganda hatása a német könyvtárügyre. Az első fejezetben leírt fellendülés, különösen a városokban, tovább folytatódott, azzal a különbséggel, hogy az antik, majd az olasz művek a könyvállomány egyre nagyobb százalékát tették ki. Nicolaus Cusanus (meghalt 1464-ben) az elsők közé tartozott, akik könyvtárukat megnyitották az új szellem előtt. Cusanus híres egyházi fejedelem és eredeti tudós volt, aki az olaszokkal versenyezve gyűjtött klasszikus kéziratokat. Követői közül Gossenbrotot, az augsburgi patríciust említem, továbbá a frank nemes urat, Albrecht von Eybet. A nürnbergi városi és egyházi könyvtáraknál jól megfigyelhető, hogyan gyarapodott a nyolcvanas évektől kezdve a klasszikus és a humanista irodalom. Ebben az időben Fülöp, pfalzi választófejedelem heidelbergi udvartartását egészen olasz mintára rendezi be, és szellemi kapcsolatban áll olyan férfiakkal, mint Dalberg, Agricola és más hasonló szellemi nagyságok. De míg a fejedelmi könyvtár erősen humanista színezetet öltött, addig az ottani egyetemi könyvtár - ez érvényes a többi testvérintézményre is - egészen a következő századig megőrizte középkori hagyományait.

A német humanizmus polgári jellegéből következett az a törekvés, hogy a latin és olasz irodalmat fordítások útján tegyék a széles néprétegek számára hozzáférhetővé. Különleges buzgalommal vett részt ezekben a "németesítésekben" (Tütschungen) Nikolaus von Wyle, esslingeni városi írnok. Rokon törekvései voltak Mechthildnek, a pfalzi hercegnőnek, ki Rottenburgban, özvegyi székhelyén a Neckar mentén, könyvtárat rendezett be, és szorgalmasan gyűjtötte a régebbi német költeményeket.

Időközben Gutenberg találmányát messze földön elterjesztették a német nyomdászok. A 15. és 16. század fordulóján már az egész nyugatot behálózó élénk könyvkereskedelem virágzott. Gyújtópontjai közé tartozott Basel, ahol az északi humanizmus feje, Erasmus - mondhatjuk így - tartotta fenn udvarát, és a Sodalitas Basiliensis tömörült. Köreikben szoros együttműködés jött létre a tudomány és a könyvnyomtatás között, amennyiben a humanisták korrektorokként működtek, Gutenberg tanítványai viszont gondoskodtak a klasszikus és humanista művek kiadásáról, élükön Frobennel, "a német nyomdászok fejedelmével". Baselből az üzleti és szellemi kapcsolatok szálai Lyonba vezettek, amely a nyugat-európai könyvnyomtatás első főhelye, majd alant, mely Aldus Manutius működési területe. Baselben lakott Sichardus filológus, akinek a régi kolostorokban tett rendszeres látogatásairól - amelyek során kiadványai számára használható alappéldányokat keresett - biztos tudomásunk van.

Minket azonban leginkább a könyvnyomtatásnak a könyvtárügy fejlődésére gyakorolt hatása érdekel. Kétféle hatást állapíthatunk meg. Eddig, mint az előző fejezetekben igyekeztünk kimutatni, könyvtár és másolóműhely mindenkor szoros kapcsolatban álltak egymással. Gondoljunk csak a pogány akadémiákra és a keresztény kolostorokra, az ókor, a középkor, és még az olasz humanizmus bibliofiljeire is. A 16. század folyamán a könyvkészítés és könyvgyűjtés közti szoros kapcsolat örökre megszűnt. Ez volt a "fekete művészet" első hatása. A második, a könyvtermés erős megduzzadása és ezzel összefüggően eddig ismeretlen könyvtári problémák felmerülése, csak lassan, az idő múlásával kezdett érvényesülni. Most még csak a könyvállomány összetétele változott meg, amennyiben - ahogyan Olaszországgal és Franciaországgal kapcsolatban láttuk - a kézirat mellé odakerült a nyomtatott mű.

Áll ez a nürnbergi humanista és polihisztor Hartmann Schedel (meghalt 1514-ben) könyvtárára is. Gyűjteményének egyik része nagybátyjának, Hermann-nak hagyatékából, másik része olaszországi utazásaiból, ill. német kolostorokban tett látogatásaiból származott. Sok szöveget maga sajátkezűleg írt le. De katalógusa a 600 egység között már egyharmad rész nyomtatványt sorol fel. Schedel szerette könyveit szentenciákkal és képecskékkel díszíteni, szeretett a szerzőkről életrajzi megjegyzéseket beírni. Már egy fiatalabb nemzedékhez tartozott híres honfitársa, Pirkheimer. Ez átfogó műveltségű és kultúrájú ember volt, s az itáliai ember eszményét testesítette meg, csak német polgári árnyalattal. Exlibrisének mottója: "Magának és barátainak" (Sibi et amicis) árulja el, milyen szellemben tartotta kincseket érő könyvtárát, amely többek között a görög Aldina-nyomtatványok teljes sorozatát tartalmazta. Amit Nürnberg számára Pirkheimer, azt jelentette Peutinger Augsburg számára. Könyvtárát a humanisták egyhangúlag magasztalták. Jól rendezett és katalogizált gyűjtemény volt ez, több mint 2100 kötettel, de köztük már csak 170 volt a kézirat.

Mindketten, Pirkheimer és Peutinger is, I. Miksa közeli bizalmasai voltak. I. Miksa a német humanizmus eszményi középpontjává válva, a könyvnyomtatás művészetét is buzgón támogatta. Azonban alaptalanul tulajdonítják neki a bécsi Hofbibliothek megalapítását. A császár még főherceg korában összegyűjtött könyveit, majd apjának hagyatékát és későbbi szerzeményeit részben Wiener-Neustadtban, részben Innsbruckban, részben más kastélyokban őriztette. A bécsi gyűjtemény alapjait csak I. Ferdinánd rakta le.

Felsorolhatnánk még sok jelentős humanista könyvtárat. Az akkori Németországban a könyvgyűjtő oly népszerű figura volt, hogy Sebastian Brant szatíráiban (Narrenspiegel) a jellegzetes bolondok közt szerepel. Csak utalunk Reuchlin könyvtárára, amely gazdag volt görög és héber szövegekben, továbbá Beatus Rhenanusnak máig fennmaradt schlettstadti könyvtárára, végül a sponheimi könyvtárra, melyet Trithemius apát alapított. Cassiodorusszal hasonlították őt össze, mert ő is arra törekedett, hogy a múlt kincseit megmentse az utókor számára. Ő azonban már egy korszaknak a végén állott, míg amaz a kezdetén. Cassiodorus, ahogy korábban elmondottuk, sikerrel létesített kapcsolatot ókor és középkor között, Vivariumában megteremtve a nyugati kolostori könyvtár mintaképét. Trithemius ezzel szemben hiábavalóan kísérletezett azzal, hogy Sponheimben otthonossá tegye a humanizmust. A nagy fáradsággal és buzgalommal összegyűjtött könyvek utódai alatt gyorsan szétszóródtak. S nem is volt messze az idő, amikor Németországban Sponheim úgy, mint a többi kolostori könyvtár, teljes megsemmisülésre jutott.