A reformáció új korszakot nyitott a könyvtártörténetben. Sok középkori könyvtár ebben a korszakban befejezte életét, viszont sok új is keletkezett.

Gyakran megtörtént, hogy a német szerzetesrendek és kolostorok feloszlásakor a sok évszázad alatt buzgón összegyűjtött könyvállományt gondatlanul szétszórták, vagy mint pápista irodalmat megsemmisítették. A legnagyobb pusztítást a forradalmi megmozdulások, így az 1524-25-i parasztlázadások vitték véghez. Thüringiától le a Majna mentén Odenwaldig és Schwarzwaldig, sőt egészen Svájcig, az egyházi könyvtárak súlyos veszteségeket szenvedtek. Több közülük, így a reinhardsbrunni, teljesen tönkrement. Hasonló volt a sorsuk a könyvtáraknak a német határokon kívül is, így pl. Franciaországban a hugenotta háborúk idején. Hogy csak egy példát említsünk, 1562-ben Condé katonái elrabolták Fleury kincseit a Loire mentén. De legrosszabb volt a helyzet Angliában. Amikor a harmincas években 800 kolostort és káptalant szekularizáltak, nagyon gondatlanul bántak el a könyvállománnyal. 1550-ben még Oxfordba is megbízottak mentek el, és az egyetemi könyvtárat olyan tökéletesen kiürítették, hogy röviddel ezután a belső berendezést mint fölöslegeset eladták.

Nem hallgathattunk a reformáció pusztító hatásáról, viszont annál inkább hangsúlyoznunk kell építő hatását. Luther levelében "An die Ratherren aller Städte deutsches Lands" (Németország összes városainak tanácsosaihoz) 1524-ben ez a fontos mondat áll: "végül gondoljanak arra, ... hogy munkát és költséget nem kímélve jó könyvtárakat állítsanak fel, különösen a nagy városokban, amelyek képesek ezeket berendezni". Ebben a szellemben dolgozott Melanchton, "Germania tanítómestere" (praeceptor Germaniae) is. Sok vidékkel kapcsolatban könnyű bebizonyítani, hogy nem maradtak a szavaknál és az intelmeknél, hanem ezeket tett is követte. Emlékeztessünk ebben a vonatkozásban Bugenhagen áldásos tevékenységére Észak-Németországban. Az egykori katolikus intézmények könyvállománya volt az alap a berendezendő könyvtárak számára.

Így a 15. századból származó városi könyvtárak mellett számos újabb könyvtár létesült, pl. Hamburgban, Nürnbergben és Augsburgban. Esetleg egyházi könyvtárakat alapítottak, de nagyjából az előbbiekkel azonos célokra, így Brémában és Hallében. Sokszor előfordult, hogy egy-egy könyvgyűjtemény egyszerűen minden változtatás nélkül katolikus kézből protestánsba került. Mindehhez jött még a sok új iskolai könyvtár, ezek tekintetében különösen a szászok tűnnek ki. Az akkor alapított egyetemek, így Königsberg, Helmstedt, Jena és Marburg, talán Leydent is ideszámíthatjuk, alapításakor megkapták a szükséges könyvkészletet; de a már fennálló főiskolák is, például Lipcse, most valódi egyetemi könyvtárhoz jutottak. A katolikus vidékeken az ellenreformáció megerősödésével alapítottak új könyvtárakat. A jezsuiták, különösen Canisius, maradandó érdemeket szereztek e téren, amelyek, sajnos, máig sem találtak összefoglaló méltatásra az idevágó irodalomban.

Mindezek a könyvtárak nyilvánosaknak számítottak, azonban még nem rendelkeztek azokkal a kellékekkel, melyek az ilyen intézményeket jellemezni szokták. A könyvtárlátogatás rendesen a kezdeményezettek kis rétegére korlátozódott. A könyvtárigazgatás és a belső szervezet is sok kívánnivalót hagyott hátra. Az állomány gyarapodása teljesen a véletlentől függött, bőkezű adakozók jóakaratától. Gutenberg találmánya a könyvállomány számát évtizedről évtizedre inkább növelte, de csak egész lassan ismerték fel, milyen új feladatok hárulnak ebből a könyvtárakra. Ehhez járult még az a körülmény, hogy a nyilvános intézmények használatát illetően támasztott igényt akkor még lényegesen csökkentette a magángyűjtemények nagy gazdagsága.

Egy meisseni krónikában ezt olvassuk: "Közismert dolog, hogy a legtöbb nemes és polgár otthonában, még ha ezek nem nagyon tudósok is, de mégis legalább írni és olvasni tudnak, szép könyvtárak vannak, amelyek mindenféle jó könyvből, a Szentírásból, kedves és hasznos világi történetekből, orvosi könyvekből és másokból állnak." Föltehetjük, hogy a tudós bibliofilek száma a városi patríciusság körében az előző korszakhoz képest növekedett. Kettő közülük, a Fugger család tagjai, még tovább is fognak bennünket foglalkoztatni. Még a kézművesek között is úgy elterjedt a könyvgyűjtés öröme, hogy Hans Sachs az ő féltudományos műveiből álló tekintélyes könyvtárával nem volt rendkívüli jelenség. A nemesi családok közül sokról fennmaradt, hogy könyvtáraik néhány ezer könyvet tettek ki. Világosan látszik, hogy a humanizmusból kiinduló törekvések mint egyesültek a kor számára oly fontos vallási érdeklődéssel, hogy széles néprétegeket indítsanak a könyvvel való foglalkozásra.

A 16. században sok kis fejedelem végzett egyetemet, és uralkodása alatt is folytatta a tudományokkal való foglalkozást. A könyvtár felállításával udvaruknak is nemesebb fényt kölcsönöztek, ugyanakkor biztosították hivatalnokaik számára az egyre bővülő kormányzási feladatokhoz szükséges könyvmennyiséget. Természetesen hol a magán, hol az állami érdekek kerekedtek felül. Mindenesetre ebben az időben keletkezett számos olyan könyvtár, mely ma is Németország legfontosabb intézményei közé tartozik.

Így Albrecht, porosz herceg, a harmincas években Königsbergben nyilvános palotakönyvtárat és magánkönyvtárat rendezett be. Julius, Braunschweig hercege 1568-ban pedig megvetette Wolfenbüttelben a híres gyűjtemény alapjait. Valamivel korábban alapította Ágost szász választó a drezdai könyvtárat, később pedig Vilmos, Hessen fejedelme a kasselit. Mivel a könyvnyomtatás úgyszólván tömegcikket szállított, most már csak a kötések nyújtottak lehetőséget a személyes fényűzési hajlam kielégítésére. Hogy milyen messzire vezethetett a fényűzés, azt a sokat emlegetett königsbergi Silberbibliothek mutatja. Rendesen azonban a bőrkötést részesítették előnyben, amely részben vaknyomással, részben aranyozással készült. A legszebb példányokat a wittenbergi könyvkötők készítették, valamint az Ott Henrik által foglalkoztatott heidelbergiek.

E pfalzi választófejedelemről így énekelt egy költő: "Minden időben kedvelte a bölcsességet és a művészetet" (Ist auch allzeit gewesen, Weisheit und Kunst geneigt). Legbensőbb köréhez tartozott a kiváló görög szakértő és bibliofil, Ulrich Fugger. Már Ott Henrik elődjei tekintélyes könyvállományt hordtak össze, ő pedig fáradhatatlan buzgalommal haláláig (1559) gyarapította a könyvtárt. Az öreg rajnai kolostorok, élükön Lorschsal, tudnának mesélni erről. Különösen német kéziratokat gyűjtött. Utódai tovább gyarapították az állományt, így megszerezték Fugger könyvtárát, és buzgón kiaknázták a frankfurti piacot. Rendkívül liberálisan kezelték a hozzáférhetőséget, sok tudósnak értékes kódexeket engedtek át szövegkiadás céljaira. Így a Palatina az 1623-ban bekövetkezett katasztrófáig a legelőkelőbbnek számított a német könyvtárak között, egész Délnyugat-Németország számára szellemi központként működött.

A könyvtáralapítás és -fenntartás nem korlátozódott azonban a protestáns fejedelmekre. A bécsi Hofbibliothek a század végén már 900 kötetet számlált, ebben 1600 kéziratot; igazgatója a szorgalmas Blotius volt. A bajorországi V. Albrecht alapítványa is ezt mutatja. Albrechtet nem kötötte ugyanaz a bensőséges viszony a művészethez és irodalomhoz, mint pfalzi rokonát, ő a pompát szerette. Ahogy mondták róla, a könyvgyűjtés terén sem akart elmaradni más hatalmasságok udvari fényűzése mögött. A müncheni könyvtár megalapításának tulajdonképpeni érdeme azonban Johann Jakob Fuggeré, akit az olaszok Németország leggazdagabb és legtudósabb emberének neveztek (il primo ricco e'l piu dolto di Germania). Családjának szerteágazó üzleti összeköttetéseit görög kéziratok megszerzésére használta föl, megvásárolta ezenkívül Schedel már ismeretes könyvtárát. 1558-ban rábírta Albrechtet, hogy vásárolja meg Wildmannstetter, az államférfi és orientalista kincset érő gyűjteményét. Valamivel később saját könyvtára is a herceg tulajdonába került. Az így összegyűlt 11.000 kötetet az udvar egyik új épületében helyezték el. Később tovább gyarapodott az állomány, különösen I. Miksa alatt; aki maga adott ki egy szervezeti szabályzatot, és 1602-ben kinyomtatta a görög kéziratok katalógusát. Fia rendelte el a kötelespéldány beszolgáltatását a müncheni könyvtár számára, míg a bécsi könyvtár már hosszabb ideje élvezte ezt az előjogot.

Albrecht hercegnél első ízben figyelhettük meg a reneszánsz arisztokratikus köreinél dívó fényűzési- és pompaigényt, a drága és ritka iránt megnyilvánuló szenvedélyt. A következő generációknál ez egyre inkább lényeges jellemvonássá vált. Minden jobb módú hercegi udvarnál volt a könyvtárral kapcsolatban kincstár és ritkasággyűjtemény. 1635-ben egy múzeumokra és könyvtárakra vonatkozó utasítás előírta, hogy a könyvtárteremben legyenek "olyan dolgok, melyekben a tudós ember nemes érdeklődése gyönyörködni szokott, miként az előkelő szellem tulajdona táplálékban" és legyenek "matematikai (csillagászati és természettudományos) eszközök, antik érmék és ősidők műveltségének maradványai, a természet és a művészet némely csodái".

Eddigi vizsgálódásainkat úgy foglalhatjuk össze, hogy Németország a 16. században telítve volt könyvvel. Németország volt akkor a nemzetközi könyvkereskedelem gyújtópontja, és a frankfurti Messkatalog a legteljesebb áttekintést adta az európai irodalomról. Német volt Gessner, az orvos és polihisztor, aki 1545-ben kiadott "Bibliotheca universalis" c. művével a tudományos bibliográfia alapját megvetette. De Németország nem tudta ezt az elsőbbséget magának tartósan biztosítani. A harmincéves háború katasztrófája okozta az általános hanyatlás és pusztulás mellett, hogy a nyugati hatalmak elfoglalhatták helyét. Ez magyarázza meg azt a tényt, hogy a 17. század legfontosabb és legnagyobb könyvtárai Németország határain kívül találhatók; s hogy az új könyvtártípus, a barokk könyvtár is ott alakult ki.

Az előző fejezetben kimutattuk, hogy a könyvek elhelyezésénél a reneszánsz megmaradt a középkori mintánál, tehát még mindig pultot használt, amelyen a könyvek fekve és odaláncoltan helyezkedtek el. Minél inkább növelte azonban teljesítményét a nyomda s ezzel együtt minél inkább nőtt a könyvtárak állománya, annál érezhetőbbé vált az eddigi eljárás alkalmatlan volta. Ezen a téren segítséget egy másik felállítási módszer hozott: a könyveket sorokban, a falak mentén elhelyezett repositoriumokon (polcokon) helyezték el. Amikor a szükség magával hozta, hogy a polcokat a mennyezetig terjesszék, egy lényeges lépéssel továbbmentek, és behozták a galériákat, amelyek lehetővé tették a felső polcokhoz jutást. De nemcsak gyakorlati szükség kényszerítette ki ezt az újítást, hanem a korabeli ízlés igényeinek is megfelelt. Ugyanis, ahogy felszabadult a terem közepe a könyvektől, alkalom nyílt a ritkaságok és drágaságok elhelyezésére. Így a könyvtár egyre inkább a barokk látványos terem jellegét öltötte fel.

Eddigi tudomásunk szerint Fülöp híres építőmestere, Herrera, az elsők között volt, aki falipolcokon oldotta meg következetesen a könyvfelállítást. 1563-1584-ben épült a fenségesen komor Escorial, amelyben a király szerzetesként és tudósként tartózkodott. A könyvtár, személyes felügyelete alatt, rendkívül gyorsan gyarapodott, a legértékesebb gyarapodást de Mendoza államférfi hagyatéka képezte. Montanus könyvtáros különleges rendezési elveket vezetett be benne: az állományt először nyelvek szerint csoportosította, majd elválasztotta a kéziratokat a nyomtatványoktól, s végül az egészet 64 tárgy szerint osztott csoportba sorolta.

Franciaországban I. Ferenc uralkodása alatt sem hanyagolták el a Királyi Könyvtárat. Ezek az uralkodók különös fényűzést fejtettek ki a könyvkötések tekintetében. És hála a francia könyvkötőipar magas fejlettségének, a királyi könyvkötők (relieurs du roi) a legmagasabb igényeket is ki tudták elégíteni. Az értékes kéziratok állományát előbb Catarina de Medici gyűjteménye szaporította, majd Amboise bíboros már említett gyűjteménye. Fontos esemény volt a könyvtárnak Fontainebleau-ból Párizsba történt szállítása. Ott Rigault könyvtáros lett az igazgató, aki 1622-ben fejezte be az első katalógust.

A belsőleg és külsőleg egyaránt magas színvonal ellenére a Királyi Könyvtárat hamarosan elhomályosította Mazarin bíboros könyvtára. A hatalmas államférfi maga csak annyira érdeklődött a művészet és a tudomány iránt, amennyire ez akkoriban szokásos volt. De oldala mellett Gabriel Naudé állt, aki kiváló tudós és ugyanakkor a könyvtárvezető eszményképe volt. 1627-ben jelent meg ("Vélemény egy könyvtár létesítése tárgyában") "Avis, pour dresser une bibliotheque" című műve, amelyben egy általános könyvtár tervét vázolta föl. Ez a könyvtár tartalmazza minden tudományágból a legfontosabb könyveket, eredeti nyelven és fordításban, továbbá elsőrangú kommentárokat és kézikönyveket. Naudé állást foglalt az ellen, hogy előnyben részesüljenek a ritkaságok, ugyanazt az elbánást követelte a régi és az újabb irodalom számára, sőt még az eretnek művek beszerzését is kötelezővé tette. Számára a rendezetlen könyvanyag éppúgy nem érdemli meg a könyvtár elnevezést, amint egy csomó ember együtt még nem hadsereg. A legjobb beosztási mód szerinte az, amely a "legkönnyebb, a legtermészetesebb" (la plus facile, la plus naturelle), ez pedig az egyes fakultásokra épül és értelemszerű alcsoportokat tartalmaz. Mindeme javaslataiban az az alapgondolat rejlik, hogy egy gyűjtemény nemcsak tulajdonosának dicsőségét, hanem a társadalom javát is kell, hogy szolgálja.

Miután Naudé 1642-ben Mazarin szolgálatába lépett, alkalma nyílt programja megvalósítására. Minden oldalról özönlöttek az ajándékok. A külföldön tartózkodó tábornokok és diplomaták megbízatásokat kaptak. Maga Naudé is hosszú utazásokat tett Angliában, Flandriában, Németországban és Olaszországban. Végül 40.000 könyvet szerzett meg, minden egyes könyvet gazdagon marokénba köttetett és a bíboros aranycímerével díszíttetett. És míg a Királyi Könyvtár még zárva tartotta kapuit, Mazarin saját könyvtárát megnyitotta mindazok számára, kik ott akartak a tudományokkal foglalkozni (à tous ceux qui y vouloient aller estudier). De ez a világ legszebb és legjobb könyvtára, a nyolcadik világcsoda, ahogy Naudé nevezte, az ötvenes évek elején a Fronde áldozata lett. A könyvtár lefoglalására Naudé jajkiáltásban tört ki, mert úgy szerette kezének munkáját, ahogyan az apa egyetlen gyermekét. Amikor azonban szenvedélyes, de büszke hangon tett folyamodványa a parlamentnél nem talált meghallgatást, elhagyta eddigi tevékenységének színhelyét, és idegenben keresett szolgálatot. Mazarin újra hatalomra jutott, és azonnal megkezdte könyvtárának helyreállítását, de könyvtárosát a hazafelé vezető úton utolérte a halál.

Hogy Naudé pályáját és teljesítményét megértsük, jusson eszünkbe, hogy élete a tudomány új fellendülésével esett egybe, azzal a korszakkal, amelyet olyan nevek fémjeleztek, mint Scallger és de Thou, Grotius és Hobbes, Galilei és Kepler, Bacon és Descartes. Ebben a korban azoknál, akik a könyveket nemcsak gyűjtötték, hanem tanulmányozták is, érthetően jelentkezett a szisztematikus elrendezés és a szakavatott vezetés iránti igény, hiszen a könyvállomány nemcsak százakra, nem is ezrekre, hanem tízezrekre ment. Így jutott a gyakorlatilag képzett könyvtárosi hivatás nagy jelentőségre, s ez a jelentőség a következő évszázadok alatt még csak fokozódott. Hogy a fenti esetben a könyvtáros-hivatás zseniális képviselője a legbőkezűbb mecénással találkozott, az a sors kedvező rendelése volt. Naudé kiváló példákhoz szabhatta működését, maga sorolja fel ilyenekként a Bodleianát és az Ambrosianát.

Az előbbi Th. Bodley nagyvonalú alkotása volt, aki Erzsébet királynő Angliájának jellegzetes képviselőjeként a gyakorlati, férfias jellemet magas humanista műveltséggel egyesítette. Bodley Oxfordban tanult és tanított, majd diplomáciai szolgálatban az európai kontinens különböző udvaraival is ismeretségbe került. Élete alkonyán azt hitte, hogy nem tud jobbat tenni, mint "to set up my staff at the library-door in Oxon", tehát az évtizedek óta elpusztult egyetemi könyvtárat ismét helyreállítani és a nyilvános használatnak megnyitni. A feladathoz szükséges tulajdonságok: tudományos ismeretek, teljesítőképes pénztárca, tekintélyes barátok és zavartalan szabadidő - hite szerint - mind rendelkezésére állottak. 1598-ban Bodley megtette az alkancellárnak ajánlatát és ötévi munka után, amelynek során sem költséget, sem fáradságot nem kímélt, és minden oldalról készséges támogatásra talált, a könyvtár megnyílt a régi helyiségekben.

Joggal kapta a Bodleiana nevet, hiszen alapítója nem lankadó buzgósággal gondoskodott róla. Rábírta a Stationers Companyt Londonban, hogy minden újonnan megjelent könyvet ellenszolgáltatás nélkül adjon át a könyvtárnak, saját vagyonát pedig végrendeletileg az egyházra hagyta. Bodley rendelkezése szerint a könyvtár naponta öt órát volt nyitva, de csak a tudományos fokozatot elértek látogathatták szabadon. A könyvek fölállítása alosztás nélküli csoportok szerint történt. Az első nyomtatott katalógus már 1605-ben megjelent, a második 1620-ból a könyvállomány erős gyarapodását mutatta. Ilyen módon a régi épület hamarosan szűknek is bizonyult. Még Bodley életében építettek hozzá egy kisebb épületet, halálának évében (1613) kezdték el a lényegesen nagyobbat.

Az új épületrészek lépcsős galériákkal voltak ellátva, amelyek a felső könyvespolcokhoz vezettek. Néhány évvel korábban hasonló rendszer lépett életbe az Ambrosianánál. Az Ambrosianát tekinthetjük Bodley műve katolikus ellenpárjának.

Federigo Borromeo milánói érsek alakját Manzoni rajzolta meg "I Promessi Sposi" című regényében. Borromeo mindenben követte nagy rokonát és elődjét, Carlót. Maga szorgalmas tudós és termékeny író, azon fáradozott, hogy az új katolikus tudományt biztos alapokra állítsa. Ezt a célt szolgálta könyvtárának megalapítása is. Mivel nem halott szellemek gyűjteményét, hanem sokkal inkább élő munkahelyet akart kialakítani, egy tudósokból álló kollégium tudományos vezetésére bízta a könyvtárat, amelynek saját kiadványait külön nyomdában állították elő. S hogy mindez keretet kapjon, 1603 és 1609 között külön erre célra épületet állítottak fel. Az Ambrosiana sok ezer könyvet és kéziratot tartalmazott, köztük Bobbio kolostor ritka kincseit és orientáliákat. Rendeltetése, hogy "tanulmányok céljából mindenkinek nyitva álljon" ("omnibus studiorum causa pateat").

Rómában, az Angelicában hasonló szabad szellem uralkodott. Ezt a könyvtárat az Ágoston-rendi Rocca a 17. század első évtizedében alapította. Ez a szabadság uralkodott a Vaticanában is, ugyanúgy, mint a reneszánsz idejében, viszont éles ellentétben a később megvalósított gyakorlattal. Montaigne így ír erről: "Minden nehézség nélkül hozzájutottam a könyvtárhoz, mindenki meglátogathatja és kiveheti, amit akar." ("Je vis la bibliothèque sans nulle difficulté, chacun la voit einsin et en extrait ce qú'il veut.") Ő azonban még nem ismerte V. Sixtus (1585-1590) pompás épületét, amelyet Fontanával emeltetett. A Vaticana vezetését jó kezekre bízták. Vezetői közé tartozott az ismert egyháztörténész, Baronio. Értékes kézirat-katalógusait a Rainaldi-testvérek állították össze.

A 17. században sorozatosan új kincsek gyarapították állományát, amelyek közül csak a három legfontosabbat említjük. 1685-ben pápai tulajdonba került az urbinói könyvtár, amelyet egykor, mint tudjuk, Federigo da Montefeltro alapított. Kb. harminc évvel később megvették Krisztina svéd királynő hagyatékát. Ez a különös tudós asszony, akinek Ranke "A pápák történeté"-ben külön fejezetet szentel, Gusztáv Adolf leányaként és utódaként buzgón gyűjtötte a könyveket és kéziratokat, s egész nyugtalan élete alatt nem hagyta abba a gyűjtést. Rómába történt átköltözésekor minden kincsét magával vitte. A művelt világban azonban a Palatina megszerzése keltette a legnagyobb feltűnést. Heidelbergnek Tilly csapatai által történt elfoglalása után 1623-ban, bajorországi Miksa a pápának ajándékozta a Palatinát, valószínűleg főként politikai okokból. Az átköltöztetés az elképzelhető legnagyobb óvatossággal és gonddal történt. A régi kötéseket leválasztották az elszállítás előtt, és zöld pergamenből készült újakkal helyettesítették. Minden kötet könyvbe bejegyezték: ("Az elfoglalt Heidelberg könyvtárából vagyok, amelyet zsákmányul ejtett és XV. Gergelynek diadaljelül küldött Bajorország fejedelme, Miksa.") ("Sum de bibliotheca quam Heidelberga capta spolium fecit et Gregorio XV trophaeum misit Maximilianus dux Bavariae").

A herceg eljárása sok keserű szemrehányást váltott ki. Nem a történész dolga, hogy az erkölcsi felháborodás kórusába maga is bekapcsolódjék. Éppen maga a könyvtártörténet tanít arra, hogy a könyvtárak Caesartól Napóleonig és még utána is, alkalmas hadizsákmányként szerepeltek. Még veszedelmesebb, nézetem szerint, ha a Palatina elrablását hitviták alkalmával emlegetik. Mert a protestantizmus hőse és megmentője, Gusztáv Adolf, távoli hadjáratai alkalmával gyakran élt maga is hasonló módszerekkel. Mindenfelé tervszerűen kiürítették a könyvtárakat, elsősorban a jezsuita kollégiumokét. Ez történt 1621-ben a Keleti-tengeri tartományokban, s 5 évvel később Poroszországban. 1631-ben hasonló sors érte Würzburgot, Erfurtot és Eichsfeldet, Mainzot és Rheingaut, a következő évben Breslaut, Bamberget és Münchent. A király halála után svéd tábornokai buzgón követték példáját. Az ő áldozataik lettek a sziléziai csehországi és morvaországi könyvtárak. Gusztáv Adolf eljárásának jogosságát jogi úton megerősítette és az így szerzett hadizsákmányt eszmei célokra fordította. Eszköznek tekintette, amelynek segítségével országának műveltségi színvonalát emelte. Így kerültek szétosztásra Svédország különböző helyeire a könyvek és a kéziratok: a törzsállomány azonban az 1621-ben alapított upsalai egyetemi könyvtárba került.

Mindennél a szenvedő fél Németország volt. Három évtizedig tombolt a háború tartományaiban. S ha a megerősített városok kevesebb anyagi kárt szenvedtek is, mint a nyílt területek, de mindenütt szellemi elszegényedés következett be. A könyvtárak elhurcolása és megsemmisítése nem is volt még a legrosszabb; súlyosabban esett a latba az a körülmény, hogy mind az egyes embereknél, mind a társadalomnál megszakadt a könyvvel való kapcsolat, amely a száz év előtti Németországban olyannyira eleven volt. Ismét fel kellett építeni és újjá kellett teremteni. Mint a legtöbb más területen, úgy a minket érdeklő tárgyban is, a fejedelmek ismerték fel először az idő parancsszavát.

A wolfenbütteli könyvtárat az alapító unokája átengedte a helmstedti egyetemnek. Ágost herceg a régi helyen új, sokkal fényesebb könyvtárat hozott létre. A herceg gondos nevelésben részesült, és trónra lépése előtt - mialatt kint dúlt a háború - "Ithakájában" csak a könyvek gyűjtésének és tanulmányozásának élt. 1635-ben trónra jutva, buzgón fáradozott az ország jólétéért. De szabad percei teljesen a Bibliotheca Augustáé voltak. Évenként 16.000 tallért fordított rá, úgy hogy halálakor 28.000 kötet, ebben 2.000 kézirat volt a könyvtár állománya. Jogos büszkeséggel mondta a herceg: "Könyvtárunkat nagy gonddal, súlyos költséggel és fáradsággal nemcsak összegyűjtöttük, hanem hihetetlen sokoldalú munkával olyan elrendezést adtunk neki, hogy hozzá hasonló egész Európában is kevés akad." Saját maga könyvtárosa volt, aki szorgalmas kézzel maga írta katalógusait. A könyvek elrendezésénél nem követte Naudé rendszerét a csoportokkal és alcsoportokkal, hanem a könyvállományt, Oxfordhoz hasonlóan, húsz egyenrangú osztályba sorolta.

A góthai Jámbor Ernő herceget (meghalt 1675-ben) a Braunschweigitől eltérő indítóokok vezették. Ernő egész erejét a háború által elpusztított hercegség újjáépítésére szentelte, mintaszerű közigazgatási szervezetet létesített és olyan buzgó pártfogója volt az egyháznak és az iskolának, hogy a pedagógusok hercegének és a hercegek közt a pedagógusnak nevezték. A könyvtár felállítása nevelési programjának csak egy részét alkotta. A könyvtár állománya a régi gyűjteményből, majd a svéd hadjáratok során hazahozott zsákmányból s végül jelentős mennyiségű vásárlásból állt.

De a honatyai gondoskodás legszebb példáját mégis a nagy választófejedelem, Frigyes Vilmos könyvtáralapítása adja. Jütlandból 1659-ben adta ki az előkészítő utasításokat ("csatazaj és diadalmenet között") ("medios inter praeliorum strepitus, victorianum cursum"). Két ével később, miután ez olívai béke biztosította uralkodását, megtörtént a könyvtár megnyitása. Kolostori kincsek szinte egyáltalán nem álltak rendelkezése, az előző választófejedelmek öröksége is csekély volt. De személyes adományokból, szilárd jövedelem biztosításával és gazdag ajándékozásokra való buzdítással Frigyes Vilmos fölszaporította könyvtárát 20.000 nyomtatott könyvre és 1.600 kéziratra. Vezetésével a frankfurti professzort, Hendreichet bízta meg, akinek működése ugyan többféle megítélést váltott ki, de mégis katalógusokat készített és száz évig érvényben lévő, maradandó rendszert vezetett be. A könyvtár első időben a kastély egyik szárnyában állott, ahol azonnal hozzáférhetővé tették a nyilvános használat számára. Röviddel a választófejedelem halála előtt új épületbe kezdtek, de ez csak a földszintig jutott el. Hendreich Notitia-i magasztalták Frigyes Vilmos érdemeit a könyvtár létrehozásában, egy másik tudós, a kor áradozó stílusában azt írja róla, hogy Alexandria és Pergamon uralkodóinak dicsőségével vetekszik.