Annak a korszaknak a folyamán, amelyet a felvilágosodás elnevezés alatt szoktak összefoglalni, még csak fokozódott az előző korban megindult tudományos fellendülés. Optimista kutató ösztön terjedt el, amelyhez hasonlót csak a reneszánsz ismert. De most nem fordultak többé a múlt felé, hanem minden hagyományos tekintély bilincseit széttörték. Kinyilvánították a rendszeresen kutató szellem autonómiáját, minden tudomány területén a racionális megismerésre törekedtek. A kutatás új módja mellett a tudományos diszciplínák új rendszerezése következett be, egyfajta új nemzetközi munkaszervezet és munkaközösség. Erre a korszakra esik a legtöbb akadémia megalakulása, ennek a korszaknak köszönhetik a nyugati könyvtárak új szellemi arcukat.

Jogosan kezdjük mondanivalónkat Franciaországgal. Ez az ország nemcsak mint állam és katonai hatalom volt mintaszerű, hanem Franciaország határozta meg az egész életstílust, vitte a vezető szerepet a művészet és irodalom terén, s bár tudományos teljesítményei nem tartoztak mindig a legjelentősebbek közé, mégis mindazt, amit a kor létrehozott, Franciaország fejezte ki ékesszólóan.

A 17. század második felében, amikor Descartes iránya már iskolát jelentett és a szkeptikus Bayle kiadta Dictionnaire-jét, Franciaországban megszületett a valóságos tudományos történeti kutatás. Az Acta sanctorum kiadásával a jezsuiták kezdték meg a források rendszeres gyűjtését és kritikai rendezését. Még nagyobb sikerrel működött e téren a St. Maur-i bencés kongregáció, élén a tudós Mabillonnal. Párizsban a St.-Germain-des-Prés-ben a maurinusok akadémiát alakítottak ki maguknak, központi könyvtárral egybekötve, ahova rendjük régi kolostoraiból nagy könyvanyagot gyűjtöttek össze. Mabillon nyomdokaiba lépett Montfaucon és megkísérelte a nyugat-európai kéziratok központi leltárának felállítását, és így őt tartják a catalogue raisonné atyjának.

A jezsuiták és a maurinusok ilyenfajta tudományos törekvéseinek különleges jelentősége van Franciaország könyvtártörténetében, mert magukra vonták a nagy miniszter, Colbert érdeklődését. Colbert mint bibliofil és gyűjtő folytatta Mazarin művét, az ő Naudèja Baluze történész volt. Ügynökei tervszerűen kutatták fel a vidéket, megszerezték, ami megszerezhető volt, s alkalomadtán még a nem egészen tiszta módszerektől sem riadtak vissza. De ugyanilyen buzgalommal gondoskodott a miniszter az 1681-ben alája rendelt Királyi Könyvtárról is. Egy kortársa mondja róla: "Colbert nem felejt el semmit, ami szükséges a könyvtár gyarapításához és szépítéséhez, hogy kielégítse urának nemes szenvedélyét." (Monsieur Colbort n'oublie rien de tout ce qu'il faut pour augmenter et embellir la biblothèque, afin de contenter la généreuse inclination de son maître.") Franciaország diplomáciai képviselői is résztvettek a külföldi vásárlásokban, külön megbízottak indultak Kelet felé, s minderre megfelelő pénzösszeg állt rendelkezésre. Nem hiányoztak a gazdag adományok sem, így a Királyi Könyvtár állománya a miniszter haláláig megkétszereződött.

A könyvtár fellendülése, amit Colbert működése jelentett, állandónak bizonyult. XIV. Lajos minden módon elősegítette és mindkét utóda követte az ő ragyogó példáját. Az egész udvari arisztokrácia osztotta a gyűjtőszenvedélyt, úgyhogy az egyik ragyogó magánkönyvtár a másik után kerülhetett királyi tulajdonba ajándékozás vagy vétel útján. A külföldi diplomáciai megbízottak továbbra is eredményesen működtek, esetleg éppen tudósokat - mint a maurinusok - bíztak meg a könyvek beszerzésével. Különösen gazdagon áramlottak az orientáliák Elő-Ázsiából, még Indiából és Kínából is. Joggal tartották a Királyi Könyvtárat a forradalom kitörésekor a világ legnagyobb és leggazdagabb könyv- és kéziratgyűjteményének.

A belső szervezés lépést tudott tartani a gyarapodással. A könyvtárosok közül külön megemlítjük Clément-t, aki 1675-től kezdve nekilátott a könyvállomány új rendszerű felállításának, 23 osztályba sorolva a műveket. Ehhez szakkatalógust is készített. Egyidejűleg történt a kéziratok leltározása, s ezt a munkát más tudósok mellett főként a maurinusok végezték. Egész korszakunkban értékes szolgálatokkal működtek közre a Bignon család tagjai. Köztük a legkiválóbb Jean Paul abbé, akinek kezdeményezésére 1724-ben új helyiségekkel bővítették a könyvtárat. A következő évtizedben megkezdték a katalógusok kinyomtatását, de nem tudták befejezni. A tárgyalt kor végén a könyvtárnak 54 tisztviselője volt. A velük szemben támasztott követelmények magas voltáról Cotton des Houssayes abbé 1780-ban a Sorbonne-on tartott beszédéből értesülünk, amelynek címe: "A könyvtáros tulajdonságai és kötelességei" (Sur les qualités et les devoirs du bibliothécaire").

Az előző fejezetben már szóltunk a szakok szerinti felállításról és katalogizálásról. A felvilágosodás korszaka különleges buzgalmat szentelt ennek a feladatnak. Mindenekelőtt így volt ez Franciaországban. Bacon tudományfelosztása (partitio universalis doctrinae humanae) majdnem végzetesen hatott, mert a tudomány részletekbe menő osztályozásának a dogmáját alkotta meg. Egyik táblázat a másikat követte. Néhány még bizonyos jelentőségre is szert tett. A gyakorlat azonban az egymást váltó kísérleteket elutasította és ragaszkodott a Franciaországban kedvelt hagyományos ötös osztáshoz (teológia, jogtudomány, természettudományok és szépirodalom, történelem). Ez a felosztás volt Clement rendszerének is alapja, ezt használta a 18. század közepének vezető városi könyvkereskedője: Martin. Az enciklopédisták még csak emelték dicséretükkel a párizsi könyvtári rendszer (système des libraries de Paris) tekintélyét.

Kezdetben a közönség csak nehezen jutott be a könyvtárba, Bignon abbé alakította ki először a lényegesen liberálisabb használati rendet. Ennek következtében használták a felvilágosodás vezető emberei a könyvtárat. (Az 1790-es nemzetgyűlés is elismerte a könyvtár jelentőségét a francia szellemi életben.) Nem szakadtak meg a kapcsolatai a történeti kutatással sem. A nemesség családtörténeti igényei kielégítésére külön geneológiai osztályt rendeztek be. A maurinusok részvételével alapították a Cabinet des Chartes-ot amely laza szálakkal kapcsolódott a Királyi Könyvtárhoz.

Mindennek ellenére túloznánk, ha az akkori könyvtári intézményt tisztára tudományos jellegűnek mondanánk. Még nem tűnt le az a felfogás, amelyik a könyvtárat a pompa és a látványosság termének tartotta. A vásárlásoknál és ajándékoknál is gyakran előnyben részesítették a drágaságokat és ritkaságokat. A könyvtárnak volt két külön osztálya, a metszetek (estampes) és az érmek (médailles) számára, melyeknek királyi tulajdonosuk különleges figyelmet szentelt.

Angliában lényegében ugyanez volt a helyzet. A könyvtárra hatást gyakorló körök többnyire itt is az előző korszak szemléletében éltek. De a Csatorna két partján mégis más-más módon alakult a fejlődés. Franciaországban a király személye köré összpontosultak a törekvések, Angliában a parlamentben testet öltött nemzet lett az irányító erő. Francia földön a természettudósok adták meg a lökést, Angliában viszont a természettudósok. A Bodleianának nem volt nagy szerepe, bár a fényes kezdet után sem hanyagolták el, és további ajándékokkal gyarapították. De a felvilágosodás korában nem az egyetemek voltak az angol szellemi élet középpontjai. Ilyen szerepet egyedül a főváros tölthetett be.

Már a 16. század folyamán többször fölmerült a terv, hogy Londonban nagy könyvtárat rendezzenek be. A következő század közepe táján, a forradalom mozgalmas napjaiban Dury foglalkozott könyvtári kérdésekkel, aki ekkor a királyi magángyűjtemény alkalmazottja volt. Ez az eredeti egyéniség 1650-ben adta ki "The Reformed Library Keeper" c. művét, ebben a könyvtárost tudásra segítő ügynöknek és kereskedőnek (factor and trade for helps to learning) nevezte s olyan szempontjai voltak, amelyek már a public library-törekvésekre emlékeztetnek. Dury még nem mondta ki egyenesen azt a gondolatot, hogy a királyi könyvtárat építsék ki nyilvános könyvtárrá, ezt Bentley, a századfordulón az intézmény vezetője fogalmazta meg. Művében "Javaslat a királyi könyvtár építésére és megszervezésére, törvény által" ("A Proposal for building a Royal Library and establishing it by Act of Parliament") állandó évi költségvetés megszervezését szorgalmazta. Mégpedig olyan magas összegre gondolt, hogy a könyvállományt 200.000 kötetre lehetett volna szaporítani. De gondolatai egy részét csak egy generációval később valósították meg, mégpedig a király fizikusa és orvosa, H. Sloane.

Sloane 1727-ben a Royal Society elnöke lett a nagy Newton utódaként. Egy szatirikus kora legjátékosabb emberének (the foremost toyman of his time) nevezte őt. Mindent gyűjtött, ami ritka és érdekes, és ami egyszersmind természettudományi tudásunkat gyarapíthatja (enlargement of our knowledge in the works of nature), tehát ritka állatokat, növényeket és köveket, ókori emlékeket, tekintélyes mennyiségű kéziratot és könyvet. Végrendeletében bizottságot nevezett ki gyűjteményei kezelésére és a nemzetre hagyta őket örökösei számára fizetendő megváltási összeg ellenében. 1753-ban a parlament elfogadta az ajánlatot és Sloane gyűjteményével még Cotton gyűjteményét és a Harley Libraryt egyesítette. Cotton, Bodley barátja, az angol történelem szempontjából is igen értékes anyagot gyűjtött össze, s ezt 1700-ban unokája a nemzetnek ajándékozta, sajnos, a nagy tűzvész súlyos károkat okozott benne. Harley (meghalt 1724-ben) igen értékes gyűjteményéből a könyveket már eladták, de a kéziratokat most megvásárolta a parlament. Végül II. György a könyvtárnak ajándékozta magánkönyvtárát. A középkorban alapított királyi gyűjteménynek változatos sorsa volt. A bibliofil VII. Henrik gazdagította, a képrombolás korszakában viszont veszteségeket szenvedett. Sokat köszönhetett Henrik hercegnek, I. Jakab fiának, és mindenekelőtt annak, hogy 1662 óta kötelespéldány-privilégiumot élvezett, amely mostantól nemzeti intézményre szállt.

Az így megalapított British Museum a Montagu-ház megvételével méltó otthonra talált, és 1759-ben megnyílt. A szabályzat szabad belépést biztosított minden kutató és érdeklődő személy számára (Free access to all studious and curious persons.) A gyakorlatban azonban sokféle formalitás nehezítette meg a belépést. Már neve is mutatja, hogy a British Museum eredetileg inkább látványosságnak, mint a kutatásnak volt szánva, ennek megfelelően természettudományos gyűjteményei képezték a fontosabb állományt. Így értjük meg, hogy az első könyvtárvezetők (principal librarians) orvosok voltak és a Royal Society tagjai.

Az előző korszakban Olaszország a könyvtárügy terén még egy sorban állt Angliával és Franciaországgal. A 17. század közepe óta valamelyest háttérbe szorult, de azért éltek tudományos áramlatok itt is a könyvgyűjtemények javára.

Muratori, előbb az Ambrosiana alkalmazottja, majd 1700 óta az Esték könyvtárosa és levéltárosa Modenában volt az, aki bevezette a maurinusok módszereit az Appennini-félszigeten. Ezzel megalapította a nagy történeti-régészeti iskolát, mely a 18. század folyamán a legkülönbözőbb területeken tevékenykedett. Murratori és a maurinusok köréhez tartozott Magliabechi, a toszkán udvari könyvtáros. Különc és visszataszító külsejű agglegény lévén a firenzei gúnyolódás céltáblája volt, de világhírű tudós, aki nemzetközi levelezést folytatott a legkiválóbb kortársakkal. Valósággal mániákusa volt a könyvnek. Házában a tetőig halmozódtak a kötetek, melyek között csak kitűnő emlékezőtehetsége segítségével tudott eligazodni. Mabillon sétáló múzeumnak és élő könyvtárnak (Museum inambulans et vivam quaedam bibliotheca) nevezte. 1714-ben bekövetkezett halálakor a nagyhercegre hagyta gyűjteményeit, és ezzel a mai firenzei Nemzeti Könyvtár (Bibliotheca Nazionale) lapjait vetette meg.

A többi könyvtáralapítvány közül említést érdemel a római bíboros, Casanate könyvtára, aki kapcsolatban állt Mobillonnal és Baluze-zal, majd a milánói Brera, amelynek felállítása 1770-ben történt a felvilágosodás szellemében, Mária Terézia császárnő támogatásával. Az akkori Olaszország könyvtárosainak valódi tudományosságát két mintaszerű mű bizonyítja. Az egyik Bandini kézirat-katalógusa a firenzei Laurenziana számára, a másik Audifreddi befejezetlen könyvkatalógusa a fentebb említett Casanate-könyvtár részére.

Ha figyelmünket most Németország felé irányítjuk, nagyobb változatosság tárul az olvasó elé, mint az eddig tárgyalt országokban. A harmincéves háború okozta szörnyű sebek nagyon lassan gyógyultak. Így korszakunk végéig sok könyvtárban olyan állapotok uralkodtak, melyek nem méltóak egy nagy kultúrnemzethez, mások viszont ugyanebben az időben olyan fejlődésnek indultak, amely jelentőségében még a párizsi teljesítményt is túlszárnyalta.

A német könyvtárakról két leírásunk van ebből a korból. Az egyik a korszak elejéről Uffenbaché, a másik a végéről Hirschingé. Mindketten elszomorító képet festenek a nyilvános intézmények többségéről: elégtelen helyiségek, hiányos rend, nem teljes katalógusok, rossz használati lehetőségek. Bár ezek az ábrázolások nem teljesek s nem is egészen elfogulatlanok, lényegileg a valóságnak mégis megfelelnek.

Jelentős egyházi könyvtárak már csak a nagy városokban vannak. A káptalanok és kolostorok könyvtárai legnagyobbrészt elpusztultak. A felvilágosodás iránti érdeklődés magyarázza, hogy eladogatják a pergamen kódexeket, Így például Weissenburg-kolostor kincseit majdnem eladták aranyműveseknek. Csak hozzáértő emberek közbejöttére menekültek meg és Wolfenbüttelbe kerültek. Nem volt azonban így mindenhol. Sok frank és bajor kolostorról halljuk, hogy gyűjteményeiket újrarendezték és leltározták, sőt még újdonságok megszerzésére is tudtak pénzt felhajtani. Szép új épületek is emelkedtek - itt csak emlékeztetek az amorbachi csodálatos rokokó könyvtárra. A schwarzwaldi St. Blasten kolostorban a maurinusok hatására tudományos műhely fejlődött ki, amely virágkorát rövid idővel a forradalom előtt Gerbert apát tudós működése alatt érte el.

A legtöbb városi könyvtár tovább tengette szegényes életét, egyesek a korábban megszerzett kincsek fényében tündököltek. Új élet csak kevés fejlődő városban található. Frankfurt am Mainban 1668-ban az eddigi különálló gyűjteményeket nyilvános könyvtárrá egyesítették, valamivel később pedig rendszeresítettek egy könyvtárosi állást. Lipcse 1677-ben magánhagyatékból városi könyvtárra tett szert, amelyet azután gyarapítottak és fejlesztettek. A legösztönösebb alapítvány a hamburgi Kereskedő-könyvtár volt (Kommerz-bibliothek) 1735-ben. Eredetét kereskedőknek köszönhette, ennek megfelelően figyelmét a kereskedelem és hajózási irodalmára fordította és emellett hamburgi vonatkozású könyveket gyűjtött.

Az akkori német könyvtárügy örvendetes jelensége a magángyűjtemények megnövekedése. A háborús károkat ezen a téren pótolták a leggyorsabban. A kor általános törekvésének is megfelelt ilyen könyvtárak létezése. Már Uffenbach jelentéseiben is megmutatkozik jelentőségük. Hirschingnél pedig azt látjuk, hogy minőségben és mennyiségben még csak gyarapodtak. A legtöbb magánkönyvtár akkoriban Berlinben és Münchenben volt, versenytársak Hamburg, Drezda és Bécs. Még nem választották világosan el a ritkasággyűjteménytől, de a tudományos jelleg egyre erősödött. Az állomány törzsét tudományos vagy féltudományos művek tették ki, míg a szépirodalmat csak kevés könyv képviselte.

A fejedelmi udvari könyvtárak többsége is megőrizte átmeneti jellegét a kiállítási terem és munkahely között, amelyet az előző korszak alakított ki.

Európa legpompásabb gyűjteményévé fejlődött a bécsi könyvtár. Fejlődése a hamburgi Lambeck idehívásával kezdődött, aki távoli utazásokra indult, a nemzetközi tudós világgal kapcsolatokat kezdeményezett és neves polihisztor hírében állott. 1663-tól 1680-ig működött Bécsben és újjárendezte az állományt. Ezzel szemben a leltározás csak terv maradt. "Commentarii" c. művében adott kéziratleírásai túl körülményesek voltak, semmiképpen nem hasonlíthatók Montfaucon "Catalogue Raisonné"-jához. Lambeck egyáltalán minden területen többet tervezett, mint amit végre tudott hajtani. A könyvek és kéziratok áradata, amely a II. század közepével vette kezdetét, még csak fokozódott a következő században VI. Károly császár uralkodása alatt. Akkor szerezték meg Jenő főherceg nagyszerű gyűjteményeit. Akkor készítette el a könyvtár előkelő új épületeit Fischer von Erlach.

Változatos sorsa volt a Nagy Választófejedelem alapítványának. Utódai tovább gyarapították az állományt, a hangsúly a gazdag orientáliák felé tolódott, majd 1699-ben bevezették francia példa nyomán a kötelespéldányt. Nehéz idők következtek a katonakirály uralmával. Frigyes Vilmos megvonta a hivatalnokok fizetését és a könyvtári költségvetés egy részét egy tábornokának adta át. A könyvállományt az a veszély fenyegette, hogy szétajándékozzák más intézményeknek. Még Nagy Frigyes is, akinek életszükséglete volt a naponkénti könyvforgatás, aki kastélyaiban külön könyvtárakat rendeztetett be és állandóan tábori könyvtárat hordott magával, kevés érdeklődést mutatott a Királyi Könyvtár iránt. Csak 1770 után változtatta meg magatartását. Gazdag pénzösszegeket bocsátott rendelkezésre, úgyhogy a kötetszám hamarosan 150.000-re emelkedett és elkészült az új épület, az ismeretes "Kommode". De a belső szervezés most nem fejlődött, mivel hiányzott a rendszeres igazgatáshoz szükséges személyzet.

A nagy király csodálói közé tartozott Karl Eugen, Württenberg fejedelme, aki a felvilágosodott, könyörtelen abszolutizmus híve volt. A Karlsschule mellett nyilvános könyvtárat is alapított, amely gyűjtő szenvedélye következtében 1793-ban bekövetkezett halálakor már 100.000 kötetet tartalmazott. Mindent maga a herceg döntött és intézett el, de sokkal inkább saját dicsőségéért dolgozott, mint az ország érdekéért. Természetesen leginkább a drágaságokat becsülte, különösen biblia-gyűjteményét. A következő eset jellemzően mutatja, milyen sokra értékelték ritkaságaikat a fejedelmi tulajdonosok. Amikor 1767-ben a göttingeni professzor, Michaelis egy héber biblia-kódexet kért át használatra Kasselből, az őrgróf megadta ugyan az engedélyt, de a kéziratot egy szakasz huszár fedezete alatt vitette Göttingenbe.

E helyen szólunk a pétervári könyvtárról is. Már Nagy Péter gondolt könyvtár alapítására abbeli törekvéseitől indíttatva, hogy az orosz kultúrát a nyugatival egy szintre hozza. De csak II. Katalin, Voltaire tisztelője vitte véghez a tervet. A könyvtár az alapját a Zaluśky-testvérek varsói gyűjteménye szolgáltatta. Ezek a lengyel nemesek népük irodalmának és tudományának újjáélesztése terén nagy érdemeket szereztek. 100.000 kötetes könyvtárat is gyűjtöttek, amelyet 1748-ban átadtak a nyilvánosságnak. Később azonban a könyvtár pusztulásnak indult, végül hadizsákmányként Pétervárra került. Majd megvették Dubrovszkij gyűjteményét, aki a párizsi orosz követség hivatalnoka volt és aki a forradalom alatt sok drágaságot megszerzett a francia kolostorokból, különösen kéziratokat Corbie-ból. A 19. századig hasonló módon gyarapodott a pétervári könyvtár, az eredmény mindenesetre fényes volt, ma a világ leggazdagabb és legelőkelőbb könyvtárai közé tartozik.

Uffenbachnak a német könyvtárakkal szemben emelt kifogásai közül a legsúlyosabb volt személyzetük tehetetlensége. Tudatlanoknak, udvariatlanoknak, irigyeknek és lustáknak bélyegezte őket. Hirsching jellemzése semmivel sem hízelgőbb. Szerinte csekély vagy semmi könyvismerettel nem rendelkeznek, fennhéjázó emberkerülők, kik állásukat semmittevési alkalomnak fogták fel. Mindkét tudósítónknak van valami igaza. Hiszen maga Lessing is - aki 1770-ben került Wolfenbüttelbe - a könyvtárat használni akarta; nem pedig magát általa kihasználtatni. Elhanyagolta tehát a munkát, s bár elkezdett egy újjárendezést, ennek vége az általános rendetlenség lett.

De azt is hangsúlyoznunk kell, hogy nem minden könyvtáros osztotta Lessing véleményét. Az az éles kritika, amely egyre hangosabb lett, a szemrehányó kifejezések, amelyek cerberust, az aranygyapjút őrző sárkányt emlegették s a korabeli irodalomban mind gyakrabban hangzottak, mutatják, hogy voltak másképp vélekedő körök is. Éppen Lessing életalkonyának helyén, már két generációval előbb, működött Gottfried Wilheim Leibniz, a német felvilágosodás feje, ki a könyvtáros hivatás számára is elsőrendű útmutatást adott.

Leibniz már gyermekkorában élénken érdeklődött apjának könyvgyűjteménye iránt. Amikor pedig a tudós bibliofil, von Boineburg könyvtárosa lett Mainzban, a nyilvánosság elé lépett kedvenc bibliográfiai tervezetével. Ez abból állt, hogy a Journal des Savants mintájára egy féléves könyvszemlét (nucleus librarius semestralis) adjanak ki, majd ezeket a könyvekben megjelent emberi tudomány leltárává (inventarium sctientiae humanae libris proditae) egyesítsék. Az volt a véleménye, hogy ha mindenki kényelmesen és könnyen hozzájuthatna a korábbi kutatási eredmények összességéhez, akkor válnék lehetségessé a tudomány valódi fejlődése.

Döntő hatással volt Leibnizre párizsi tartózkodása, mert éppen ebben az időben virágzott a könyvtár Colbert vezetése alatt. Clément és Baluze kapcsolatban voltak vele, Naudé "Avis"-je olvasmányai közé tartozott. Ebben az időben Leibniz szoros kapcsolatba lépett a tudós jezsuitákkal és maurinusokkal. Az ő nyomdokaikat követte történeti kutatásaiban, amelyek korszakalkotó hatással voltak a német történettudományra. Ilyen irányú tanulmányai vezettek oda, hogy egyre mélyebben értette meg a tudományos könyvtár jelentőségét.

1676-ban könyvtárosként és történészként került Hannoverbe, tizenöt évvel később pedig átvette a wolfenbütteli gyűjtemény vezetését is. Mindkét intézmény neki köszönheti állománya tekintélyes gyarapodását, Wolfenbüttel pedig betűrendes katalógusát. Akkor emelték ott az új, felsővilágítású kupolával rendelkező, ovális könyvtárépületet, amely lelkes csodálatot vívott ki. De nem gyakorlati teljesítményei biztosítják Leibniz számára a könyvtártörténetben elfoglalt előkelő helyét, sokkal inkább alapelvei, gondolatai és tervei, amelyeket levelezése tartalmaz.

Eszményképe a teljes, jól rendben tartott könyvgyűjtemény. Ennek jelentőségét igyekezett változatos nyelvi fordulatokkal és hasonlatokkal szemléletessé tenni. Így minden idők és népek nagy embereinek gyűléséhez hasonlította a könyvtárat, kik közlik velünk emelkedett gondolataikat. Az ilyen könyvtár az állam és a társadalom számára olyan feladatokat képvisel, mint az egyház és az iskola. Leibniz a könyvtár értékét nem a könyvek száma, hanem tartalma szerint becsülte meg, nem törekedett ritkaságok gyűjtésére, sokkal inkább az egyetemes tudomány körében fontos szerzők alapműveinek megszerzésére. Fontosabbnak tartotta a kicsi, érdekes (curieuse) füzeteket, mint a tartalmatlan vaskos köteteket. Hangsúlyozta a folytatásos művek és az újdonságok rendszeres megszerzését, szerinte ennek elhanyagolása az egész gyűjtemény elértéktelenedéséhez vezet. Mindehhez azonban szükséges előfeltétel volt a bőséges, szabadrendelkezésű évi anyagi keret. Ezért Leibniz állandóan ostromolta a fejedelmeket beadványokkal, mindig újabb és újabb tervezeteket gondolt ki, hogy biztosítsa a szükséges bevételi forrásokat. A felállítás és katalogizálás kérdéseiben is gyakorlati érzékről tett bizonyságot. A francia könyvtárosokhoz hasonlóan a szigorúan tudományos rendszerrel szemben előnyben részesítette a fakultások és a foglalkozások szerinti beosztást. (Division civile selon les facultés et les profesions). A nyilvántartások terén szükségesnek tartotta a betűrendes katalógust, egy kronológiai katalógust a megjelenési évek szerint és különösen ajánlatosnak tartotta a tárgyszavak szerint rendezett tárgyi katalógust (indices materiarum). Leibniz gondolatai közül több előfordul már Naudé "Avis"-jében, más gondolatai megtalálhatók Dury-nál és Bentley-nél. De ez nem csökkenti azt az érdemét, hogy világosan megfogalmazta a nagy nyilvános tudományos könyvtár jelentőségét, és hogy utat és eszközöket mutatott ennek megteremtése dolgában.

Szép feladat lenne pontosan követni Leibniznek a kortársakra és a későbbi nemzedékre gyakorolt hatását. E helyen csak néhány vonatkozásban tudunk ezzel foglalkozni.

Leibniz részvételével a katalogizálásra és a könyvbeszerzésre vonatkozó javaslatokat küldtek Hannoverből Helmstedtbe, de ezeket az ottani könyvtáros tehetetlensége miatt nem valósították meg. 1724-ben került Würzburgba Leibniz tanítványa és egykori munkatársa, Eckhart. A frank egyetemi könyvtár az ő kezdeményezésének köszönhette az állomány szakrendi felállítását és leltározását, a szilárd anyagi fedezet és a liberális használati rend megteremtését.

Nem látjuk ennyire világosan, hogy milyen úton jutottak Leibniz eszméi a szász fővárosba. Drezda gazdag volt magánkönyvtárakban, ahogyan már említettük. A könyvgyűjtés az előkelő körökben divat volt. Brühl gróf járt elöl 62.000 kötetet számláló kincseket érő könyvtárával.

Brühl riválisa mind politikai téren, mind a bibliofiliában gróf Bünau. Ő nem pompakedvelésből gyűjtötte a könyveket, mint amaz, hanem tudományos céljai voltak. Szabadidejét Leibniz és a maurinusok szellemében folytatott történeti tanulmányokkal töltötte, és titkárja nem kisebb személyiség volt, mint maga Winckelmann. Bünau terjedelmes könyve a császárok és a birodalom történetéről nagy dicsőséget szerzett nevének, és mint a német Muratorit emlegették. Történeti tanulmányaival azonos összefüggésben jött létre könyvgyűjteménye. Ez egyetemes jellegű gyűjtemény volt, bár kötetszám tekintetében elmaradt a Brühl-féle könyvtár mögött.

1740 óta Francke állt a gróf szolgálatában, és ura ösztönzésére és vezetése alatt állította össze a "Catalogus Bibliothecae" című katalógust. Bár a mű befejezetlenül maradt, tekintélye nagy volt még a német határokon kívül is. Ezt eredeti beosztásának köszönhette, ugyanis történeti-földrajzi szempontok szerint tagolta az anyagot. Amikor azután a 60-as években Brühl és Bünau gyűjteménye bekerült a drezdai Hofbibliothek falai közé, Francke itt folytatta működését, és teljesen újjárendezte az állományt a Bünau szolgálatában kipróbált elvek szerint. Munkáját a történetíró Adelung folytatta. Ekkor költözött a könyvtár új otthonába, a Japán Palotába. Itt pótolták a még hiányzó katalógusokat és rendelkezésre bocsátották a könyvvásárláshoz szükséges összegeket.

Bár a század végén Drezda az egyik legfontosabb német könyvtár lett, még nagyobb tekintélyt élvezett - és teljes joggal - a göttingeni egyetemi könyvtár. Mert nemcsak legragyogóbb megvalósítását jelentette ez a könyvtár a leibnizi programnak, hanem a teljesen modern alapelveken nyugvó főiskolával való szoros kapcsolata folytán Leibniz eszméinek tökéletesítését is. Münchausen volt Göttingen első kurátora, aki minden további nélkül belátta, mekkora hatása van a könyvtárnak az egyetem egészére és arra gondolt, hogy a könyvtár segítségével az egyetemnek sajátos jellegét is megadja.

Göttingen páratlan helyzete akkor tűnik ki igazán, ha egy pillantást vetünk Németország többi főiskolai könyvtárára. Hirsching szerint kielégítő vagy tűrhető viszonyok is csak kevés egyetemen voltak, a többségnél állandóan vagy időnként egészen silány állapotok uralkodtak. Előfordult például, hogy a könyvgyűjtemény a könyvtáros távolléte miatt hozzáférhetetlen volt, vagy hogy betegség miatt egész télen át zárva maradt. A helyiségek sötétek voltak, töredezett ablakokkal, pókháló borította a falakat, füstös és poros volt a levegő. Voltak olyan polcok, amelyeknek használata kötéltáncosi vagy tetőfedői ügyességet követelt. Még Halléban is, ahonnan pedig a német racionalizmus kiindult, siralmas állapotok voltak a 18. század közepe után is, ami azzal állt összefüggésben, hogy a filológiai, történeti tanulmányok nem találtak igaz otthonra, holott a göttingeni főiskola legfontosabb diszciplínái közé tartoztak.

1770-ben bekövetkező haláláig Münchhausen személyesen vezette a könyvvásárlást, minden fontosabb könyvaukciót felkerestetett és kül- és belföldön egyaránt állandó kapcsolatban állt a könyvkereskedőkkel. A processzorok kívánságait állandóan figyelembe vette. Továbbá Münchhausen még jelentős ajándékozásokra is ösztönzött. Mindenben Leibniz alapelvei szerint járt el és a tudomány minden ágát egyenletesen fejlesztette. Az évenként beszerzett újdonságokat a "Göttinger Gelehrten Anzeigen" című referálólapban közölték, mert a könyvtárnak az egyetemmel való szoros kapcsolatát a vezető tudatosan kiépítette, az egész művelt világ elismerése mellett.

A könyvtár tulajdonképpeni vezetője Gesner professzor volt. Róla mondja életrajzírója: "Nemcsak legtudósabb volt szakmájában, a könyvtártudományban, hanem választékosan udvarias és készséges a könyvtárlátogatókkal szemben" (non modo scientia bibliothecariorum omnium longe princeps erat, sed etiam elegantissima humanitate et exprompta adversus hospites facilitate). Sajátmaga fogalmazta meg egy emlékiratában, hogy a könyvtáros ne csak gyűjtse a könyvkincset, tőkéshez hasonlóan, hanem sokkal inkább terjessze a közönség közt. Gesner volt egyik megalapítója az új humanista filológiának, amelynek vezéralakja utána Heyne volt. Mielőtt Heyne 1763-ban Göttingenbe került, Brühl könyvtárának alkalmazottja volt és sok kapcsolata volt Winckelmannal. Göttingenben nagystílű szervezővé fejlődött, aki biztos ítélettel találta mag a problémák leggyakorlatibb megoldását. Személyében egyesítette Münchhausen és Gesner működését, de még fokozta hatásuk erejét. Hivatalba lépésekor a könyvállomány 60.000 kötetből állott, a következő 20 évben ez a szám megkétszereződött és a századfordulókor már 200.000 darabot ért el. A könyvtár kezdetben a kollégiumi épület egyik termét foglalta el, de idők folyamán nemcsak az egész épület került birtokába, hanem egy másik szárnyépület is.

A leltározási munkáknál már eleve lemondtak a szigorúan tudományos osztályozásról és Leibniz szellemében gyakorlati sémát alkalmaztak. De a katalógusrendszer kialakítása nem sikerült azonnal, sok tandíjat kellett érte fizetni. Csak 1782 óta - amióta Reuss személyében Heyne kitűnő segítőtársra talált - sikerült a felállítás és a katalógus között a szerves kapcsolatot megtalálni és minden új beszerzést maradéktalanul a gyarapodási, szerzői és szakkatalógusban szabály szerint nyilvántartani.