A középkor letűnte óta a könyvtárak fejlődését világosan felismerhető ritmus jellemzi. Emlékszünk, hogy a reneszánsz könyvtárat követő korszak feladata az volt, hogy megoldja a belső szervezet eddig ismeretlen problémáit. Miután a felvilágosodás kora megalkotta a tudományos használati könyvtár típusát, a 19. századra hasonlóképpen az a feladat várt, hogy megbirkózzék egy sor új szervezési kérdéssel. S ha a reneszánszt követő második korszakot a tulajdonosok nagyarányú változása vezette be, hasonló eltolódást látunk most is, de még nagyobb mértékben. Az indítást akkor a reformáció adta, most a francia forradalom.

1789 novemberében nemzeti tulajdonná nyilvánították az egyházi könyvtárakat, három évvel később elkobozták az emigránsok gyűjteményeit. Franciaországban ekkor 8 millió könyv vesztette el egykori tulajdonosát, Párizsban magában 2 millió. Az volt most a feladat, hogy ezt a könyvtömeget elhelyezzék, rendezzék és alkalmassá tegyék a nyilvános használatra. Az egymást váltó forradalmi kormányok rengeteg törvényt és végrehajtási utasítást adtak ki, még egy nagy francia katalógus szerkesztését is tervbe vették, de az idők nem voltak alkalmasak arra, hogy a szót tett is kövesse. Sok érték szétszóródott vagy megsemmisült. Tekintélyes könyvmennyiség került az ideiglenes gyűjtőraktárakba (dépôts littéraires), innen az új kerületi könyvtárakba, amelyeket 1803-ban a városi hatóságok igazgatása alá helyeztek, míg a kormány a felügyeleti jogot tartotta meg magának. De ezeknek a városi könyvtáraknak (bibliothèques communales) az állapota sok kívánnivalót hagyott hátra. Csak a század közepe táján Párizsból kiindulólag kezdődött el egy általános rendezés, s ehhez kapcsolódott valamivel később az egyetemi könyvtárak újjászervezése is.

A fővárosban 9 dépôt littéraire létesült. Ezekből kapták anyagukat az új állami intézetek: Arsenal, Ste. Geneviève, Mazarine és mindenekelőtt a Bibliothèque Nationale. Ez utóbbi állománya mintegy 300.000 könyvvel és többezer kézirattal emelkedett, köztük voltak a St. Germain des Prés és a Sorbonne kincsei. A vidék is le kellett rója adóját a Bibliothèque Nationale-lal szemben. S amikor a forradalom és a császárság győzelmes seregei eljutottak Hollandiába, Németországból Ausztriába és Olaszországba, akkor az ottani könyvtárakból további kincsek vándoroltak Párizsba; hogy azután Napoleon bukása után csak részben kerüljenek vissza régi otthonaikba. Egy 1805-ben kelt rendelet kimondta, hogy a Bibliothèque Nationale az ország többi intézményétől lehetőség szerint teljessé egészíttessék ki, duplumok leadása ellenében. Bár a rendelkezést nem hajtották végre, de azóta is megmaradt az elv, hogy a Bibliothèque Nationale nemcsak nevében, hanem valóságban is Franciaország központi intézménye. Ezt a célt kívánták szolgálni azzal, hogy a kötelespéldány régi rendelkezéseit felújították és megerősítették.

Hiányos lenne a Bibliothèque Nationale sorsának rövid vázlata, ha nem mutatnánk rá a nyomtatványtár akkori vezetőjének, van Praetnek nagy érdemeire. Neki köszönhető, hogy a kor és a körülmények nyújtotta összes lehetőségeket kihasználta. Elsők között volt, aki azt a kormányrendelkezést, hogy az új állami intézmény mindenki számára hozzáférhető legyen, megvalósuláshoz segítette. Hihetetlen emlékezőtehetsége segítségével egyedül ismerte ki magát a halmozott kincsek között és valóban megérdemelte az "élő katalógus" (le catalogue vivant) elnevezést.

Franciaország könyvtártörténetében a forradalom két fontos eredményt jelentett: az állomány centralizációját és a teljes nyilvánosság elvét. Most nézzük meg, hogyan követte szomszédjának példáját Németország.

Már a jezsuita rend feloszlatása (1773) bizonyos mozgalmat idézett elő a könyvállományban. A többi káptalanok és kolostorok is kezdték eladogatni kincseiket, úgyhogy buzgó bibliofilek és élelmes könyv- és kézirat-kereskedők gazdag aratásra találtak. A kor tipikus képviselőjeként az ex-bencés Maugérard álljon előttünk, aki agyafúrt fogásaival fölülmúlta minden kollégáját, és aki piszkos üzletektől sem riadt vissza.

1794-től fogva kezdték a Rajna mentén francia megbízottak látogatni a német könyvtárakat. Az új évszázad elején már Maugérard is közéjük tartozott, aki olyan alapossággal válogatott és ismereteit és tapasztalatait olyan buzgalommal állította párisi megbízói szolgálatába, hogy nevét később emléktáblával örökítették meg. A most már német földön is felállított gyűjtőraktárakba már csak az értéktelenebb könyvek vándoroltak. Németország egyéb területei, amelyek csak Poroszország leverése után nyíltak meg az ellenség számára, nem szenvedtek el ekkora veszteségeket. Csak néhány gyűjtemény, köztük a wolfenbütteli került részben Párizsba. Az új királyság, Westfalen, legfontosabb könyvtára, a göttingeni pedig teljesen érintetlen maradt. Jérôme azt tervezte vele kicsiben, amit bátyja a Bibliothèque Nationale esetében nagyban igyekezett végrehajtani. De a Göttingenbe küldött könyvcsomagokat még ki sem bontották, amikor a francia uralom összeomlásával vissza kellett őket adni.

Németország többi könyvtáraira nézve döntő volt a birodalmi választmány 1803-i határozata. Sok fejedelemség és városi köztársaság megszűnésével az ottani könyvtárak jórésze is elpusztult vagy gazdát cserélt. És mindenekelőtt, sor került arra, hogy mint Franciaországban, elkobozzák az egyházi könyvállományt.

A szekularizáció a legnagyszerűbb eredményeket Bajorországban hozta. Itt is elsősorban Münchenben. Rövid idővel ezelőtt a pfalzi ágra szállván a korona, a mannheimi könyvtár állományának jórésze már Münchenbe került. Most pedig Aretinnek körültekintő és néhány tévedést leszámítva, kifogástalan vezetése alatt kb. 150 kolostori és rendi könyvtár vándorolt a fővárosba. Ezzel a Hofbibliothek hosszú időre a német testvérintézmények élére került. Középkori kéziratokban és ősnyomtatványokban való gazdagsága pedig talán örökre felülmúlhatatlan marad. München mellett a bajor kormányzat különösen gazdagon ellátta Bamberget és Würzburgot. Hasonlóan zajlott le a változás Württembergben és Badenben, ahol a stuttgarti és karlsruhei gyűjtemények szaporodtak meg jelentősen. Végül ugyanez történt Hessen-Darmstadtban, míg Nassauban elítélendő módon a legtöbb könyvet szétszórták.

Poroszország számára már csak azért sem jelentett a szekularizáció olyan korszakalkotó eseményt, mert területének csak kis részét lakták katolikusok. Itt hiányzott mindenfajta centralizációs szándék Berlin javára, hová csak e vidékről származó duplumok kerültek. Említésre méltó gazdagodás következett be Münsterben és Königsbergben, mindenekelőtt azonban Breslauban. Ide került Frankfurt a.d. O.-ből az egyetemmel együtt annak könyvállománya. Tervbe vették Breslauban egy központi könyvtár felállítását is, müncheni és párizsi minta szerint. Bár az egyházi gyűjtemények elszállítását ismét hamar leállították, mégis a breslaui egyetemi könyvtár kb. 70.000 kötetet kapott, köztük nagyszámú ősnyomtatványt.

A vázolt mozgalmakból következett a feladat, hogy a részben újonnan létesült, részben lényegesen meggazdagodott könyvtárakat használhatóvá tegyék. Ez a feladat annál nehezebb volt, mert ugyanakkor a könyvtárral szemben támasztott követelmények két másik vonatkozásban is megnőttek. Először is, az állam és nemzet fogalmának elmélyülése és a társadalmi rend megváltozása most már német területen is odavezetett, hogy a könyvtárakat mint közintézményeket tekintették. Továbbá, az évszázad a tudományos kutatás új fellendülését is magával hozta, s attól a könyvtárak sem maradhattak érintetlenül. De, ahogy az előző fejezetben vázolt körülmények is könnyen érthetővé teszik, a könyvtárak erre nemigen voltak felkészülve. Majdnem mindenütt hiányzott az iskolázott hivatalnoki gárda. Két használható mintakép volt: a drezdai és a göttingeni könyvtárak szervezete.

A göttingeni rendszer diadalmenetben vonult Németországon végig. A porosz egyetemi könyvtárak is átvették, így az újonnan alapított bonni és breslaui. Hogy Berlinben is érvényre jutott, az W. von Humboldtnak köszönhető, aki göttingeni diák korában szoros kapcsolatban állt Heynével, s most Poroszország újjászületésének pillanatában, hacsak egy évig is, döntő hatást gyakorolt az oktatásügyre. Ekkor alapították meg a berlini egyetemet, amellyel a királyi könyvtár feladatai is jelentékenyen kibővültek. Humboldt beavatkozásával kezdődött meg a költségvetési keret megemelése, a szervezet kiépítése és a használati rend liberális kialakítása. A betűrendes katalógus szigorúan a göttingeni minta szerint készült. Ezzel szemben néhány évtizeddel később Schrader a Realkatalog felállításával saját útjait járta. A Porosz Állami Könyvtár azóta is olyan igazgatási apparátus fölött rendelkezik, amely még ma sincs meg Párizsban vagy Londonban.

Berlinben arányban egyszerűen alakultak a dolgok. Azonban hogyan oldja meg a müncheni testvérintézmény sokkal nehezebb feladatait?

A most idekerült kézirattömegeket először tárgyi szempontok szerint kezdték el csoportosítani, de még idejekorán elhagyták ezt az utat. Schmeller nagy érdeme, hogy a provenientia elv visszaállításával biztosította a tradíció folytonosságát és ezen az alapelven hajtotta végre a kéziratállomány felállítását és katalogizálását is (1829-1852). Az ő munkájából kiindulva adhatták ki tanítványai és utódai a müncheni kéziratkatalógus monumentális művét.

Az új könyvállománnyal is hasonlóképpen történt. Itt is voltak rosszul sikerült kísérletek, míg végre Schrettinger személyében jelentkezett az alkalmas ember. Ez az éles szemű gyakorlati szakember a göttingeni rendszerrel történt eredménytelen kísérleteiből arra a felismerésre jutott, hogy a puszta utánzás nem vezet célra, hogy az itteni különleges feladat különleges megoldást kíván. Így a kötetek tömegét párhuzamos szakcsoportokba rendezte, ezeket néhány főosztályba foglalta össze, és 1818-ig befejezte a betűrendes katalógust. Más tervei, amelyekkel megelőzte korát, vagy a kollégák ellenkezésén törtek meg, vagy nem teljesen valósultak meg. De elméleti műveiben Schrettinger ezeket az utókorra hagyta. Itt találtató ez az alaptétel: "A részletekbe menő szisztematizálás fantáziaképét elvetni egyenlő a valódi könyvtártudomány megalapozásával". (Die Chimäre des detaillierten Systematisierens beseitigen, heisst - zur ächten Bibliothekswissenschaft den Grund legen.")

E véleménynek ellenzője volt F.A. Ebert. Ebert Drezdában tanult, s itt teljesen magáévá tette és eszményképévé emelte Francke rendszerét. Ennek megfelelően, amikor 1823-ban a wolfenbütteli gyűjtemény élére került, az adottságokra való tekintet nélkül új rendszert vezetett be. Mielőtt azonban a munka ott befejeződött volna, visszatért Drezdába, s itt alig negyvenéves korában egy létráról leesve lelte halálát. Bár Ebert gyakorlati teljesítményei nem nagy értékűek, annál nagyobb figyelmet érdemelnek irodalmi művei. Csak megemlítjük itt a drezdai könyvtár megbízható források alapján feldolgozott történetét, a szigorúan tudományos bibliográfiai lexikont és a wolfenbütteli kéziratkincsekkel való foglalkozás közben megszületett eredeti kézirattant. Feltétlenül megérdemel egy pillantást "Über öffentlice Bibliotheken" c. ifjúkori írása. Ebben ostorozza azokat az állapotokat, amelyek a század elején az egyetemi könyvtárakban még uralkodók voltak, és úgy mutatja be a könyvtárakat, mint "poros, elhagyott termeket, amelyekben a könyvtáros hetenként néhány órát hivatalnokoskodni kénytelen, hogy ezen az időn túl - egyedül lehessen". Reformjavaslatai között a legfontosabb így hangzik: meg kell szüntetni azt az eddigi szokást, hogy a könyvtáros mellékfoglalkozásként lássa el hivatalát. Egy nyilvános könyvgyűjtemény szakszerű vezetése a legjobb szellemi és jellembeli képességekkel rendelkező személyiséget kívánja meg, aki teljes munkaerejét a feladat szolgálatába állítja. Ezeket a gondolatokat későbbi írásában, "Die Bildung des Bibliothekars"; még elmélyíti és kibővíti.

Végzetszerű intézmény volt annak idején a mindenható könyvtári bizottság, mert gyakran megesett, hogy az amúgy is szűkös pénzösszegeket egyes fakultások, sőt egyes professzorok érdekében vesztegették el. Különösen siralmas helyzetet talált ebből a szempontból Tübingenben az államtudományok tanára, von Mohl. Hevesen kikelt ez ellen és 1836-ban maga vette kezébe a könyvtár vezetését. Hogy milyen felfogása volt új hivatalának kötelességéről, mutatják e szavak: "A főkönyvtárnoknak éjjel-nappal törnie kell magát gyűjteményéért, vennie kell könyveket, cserélnie, összekoldulnia, majdnem odatehetném, lopnia." De a kollégáknál és a kormányzatnál heves ellenkezésre talált és megbukott azzal a kísérletével, hogy a bizottság befolyását kiküszöbölve a pénzalapot egységes és ésszerű elvek szerint használhassa fel.

A következő évtizedek magukkal hozták a forradalmat és a reakciót, nem voltak alkalmas idők mélyreható könyvtári reformok számára. Ezek csak akkor következhettek be, mikor a körülmények teljesen megváltoztak. Helyes értékelésükhöz azonban az akkori angliai és franciaországi események ismerete szükséges, közelebbről a British Museum és a Bibliothèque Nationale fejlődésének vázolása.

A londoni könyvtár nagy reformkorszaka egybekapcsolódik az olasz Antonio Panizzi személyével. Nem tartozott a tudós hajlamú emberek közé, bár vannak értékes kiadványai, mint a Bojardo kiadás, viszont teljes erővel vett részt a közéletben és a politikában. Szenvedélyes természet volt, hazájából mint carbonarót száműzték és idegen földön új hivatalában is sok ellenállásba ütközött. De szívesen felvette a harcot, amelyet nem személyes indítóokokból folytatott, hanem annak az intézménynek az érdekében, amelynek minden erejét szentelte s amelynek megfelelő színvonalra emelésére egyedül magát tartotta képesnek. Kortársai a British Museum második megalapítójának nevezték, a könyvtárosok között Napoleonnak. Utóda, Garnett megjegyzi róla: "Panizzi barátjához, Cavourhoz hasonló szellemben és célkitűzésekkel vezette a könyvtárat, mint Cavour országát, egyik kezével tökéletesítve belső szervezetét, a másikkal pedig a könyvtár határait terjesztette ki ugyanakkor" ("Panizzi governed the library as his friend Cavour his country, and in a spirit and with objectives nearly similar, perfecting its internal organisation with one hand, while he extended its frontiers with the other").

Pályájának emelkedése - 1831-ben extra-assaistant, 1837-ben keeper of the printed books, 1858-ban végül principal librarian lett - hatáskörének állandó kibővülését jelentette. A felsőbbségekhez intézett jelentésében, az állami bizottságokkal folytatott szóbeli és írásbeli tárgyalásaiban, barátaival és ismerőseivel folytatott magánbeszélgetéseiben is elveiért küzdött, amelyeket már korábban ebben a három alaptételben foglalt össze: "A British Museum nem látványosság, hanem a kultúra terjesztésének intézménye. Része a közszolgálatnak, és más közintézmények szellemében kell vezetni. A lehető legnagyobb liberalizmust kell alkalmazni." (The British Museum is not a show, but an institution for the diffusion of culture. It is a department of the civil service, and should be conducted in the spirit of other public departements. It should be managed with the utmost possible liberality.) Hogy ez kora számára mit is jelentett, azt Cobbett, akkori képviselőnek a megjegyzésén lehet lemérni, amely még így hangzott: "A British Museum a gazdagok és arisztokraták szórakozóhelye. Szórakoztatásukat maguknak kellene megfizetniük."

A British Museum állománya kezdettől fogva jelentősen emelkedett könyvekben és kéziratokban, elsősorban a sok és nagy adományok folytán, mint a King's Library (a Király Könyvtára), III. György kedvenc intézménye bekerülésével. Alkalomadtán a parlament pótadókat is megszavazott. De hiányzott az állandóság és rendszeresség. Panizzi azt az álláspontot képviselte, hogy a British Museum hivatása, hogy nemzeti könyvtár legyen, méltó egy olyan birodalomhoz, mint Anglia. Gyűjtenie kellett minden belföldi és minden fontos külföldi irodalmat. Így tekintélyes és állandó évi dotáció megszavazását vitte keresztül, amelynek felhasználását semmiféle feltételhez sem kötötték. Az eredmény a könyvállomány gyors megkétszereződése lett, 1870-ben már elérte az állomány az egymilliót. Egyidejűleg értékes ajándékokat eszközölt ki, így különösen barátjának, Grenville-nek adományát. Végül személyes közbelépésével elérte, hogy a copyrightot, amelyet eddig egészen hanyagul kezeltek, minden ellenállás ellenére is szigorúan végrehajtották.

Hasonló ügybuzgalmat szentel Panizzi a rekatalogizálásnak, amely éppen belépése idején megoldást követelt. Elvetette a már megkezdett szisztematikus katalógust és betűrendes katalógus megkezdését valósította meg. Erre a célra olyan szabályokat alkotott, amelyek az angolszász világban csakhamar a kánon tekintélyére tettek szert. A katalógus nyomtatásban való megjelentetése ugyan, amelyre mindjárt kezdetben a vezető testület kívánságára került sor, mint túl korai kísérlet megszakadt, és a munkát Panizzi vezetése alatt csak kéziratban fejezték be. De a kinyomtatás mégis teljesen alkotójának szellemében történt meg (1881-1900).

Joggal tartják Panizzi különleges érdemének a British Museum akkori átépítését és bővítési munkálatait is. Olyan korban, amikor az európai kontinens még ragaszkodott a régi galéria- és teremtípushoz, és csak arra törekedett, hogy egyre nagyobb méretű könyvtárakat hozzon létre, ahogy a francia Hauréau fantasztikus tervei is mutatják, amikor még maga Amerika sem tudott a tradíciótól elszakadni, akkor tette meg Panizzi a körülményektől követelt lépést és elválasztotta egymástól a raktárhelyiségeket és az olvasótermeket. Sajátkezűleg tervezte meg 1852-ben az olvasótermet, bizonyára az éppen elkészült kristálypalota hatására, amely a vasszerkezet fényes lehetőségeit mutatta fel. Mikor öt évvel később elkészült az épület, kupolamagassága és tágassága általános csodálkozást váltott ki, hiszen kevéssel maradt el a római Pantheon mögött és többszáz ülőhely alkalmazását tette lehetővé.

Az olvasótermet az új raktárépület vette körül. Épületszerkezeti elvét már 1817-ben javasolták Frankfurtban, de akkor nem figyeltek fel rá kellőleg. Gärtner szép épülete a müncheni könyvtár számára csak azt az előnyt rejtette magában, hogy a galériákat olyan alacsonyra építette, hogy a kényelmetlen létrák eltűnhettek. Most Londonban az állványzatokra mozgatható polcokat helyeztek és a vas kizárólagos alkalmazásával megteremtették a tűzbiztonságot. Mindenekelőtt azonban a lehető takarékos helykihasználásra törekedtek, s ezt a könyvállványok összébbtolásával érték el. Az így létrejött "új könyvtár" (new library) a könyvtárak építészettörténetében korszakot jelentett.

A londoni típus első átvételére Párisban került sor, a Bibliothèque Nationale nagyméretű bővítési munkálatainál. E munkákra azért volt sürgősen szükség, mert csak most lehetett a forradalom által összehozott hatalmas könyvállományt, amely azóta, ha lassan is, de állandóan nőtt, áttekinthetően felállítani. Először van Praet halála után (1837) egy csoportba (fonds porté) egyesítették a régi és már katalogizált anyagot, majd az 1789 óta bekerült és még nem leltározott könyveket továbbá a későbbi gyarapodást ismét egy csoportba hozták össze (fonds non porté), és mindkettőt a lényegében még Clément-tól származó fölállítási séma osztályaira bontották. Azután megkezdődött a leltározási munka. Először a szisztematikus katalógussal kísérleteztek, csakúgy mint a Csatorna túlsó oldalán. Néhány szakcsoport el is készült, még nyomtatásra is került, de itt is, mint ott, kiderült, hogy ez az út nem vezet célhoz. Amit Londonban Panizzi, Münchenben Schrettinger, azt jelentette a megfelelő pillanatban Párisban Delisle.

Delisle a 19. századi francia tudomány kiváló képviselői közé tartozott, és anélkül, hogy valaha is katedrája lett volna, egy történeti iskola feje lett. Mint az École des Chartes növendéke folytatta a maurinusok hagyományát. Ezért kezdetben a kézirattárnak szentelte tevékenységét. A kéziratár felállítása és leltározása lényegében az ő munkája. És talán inkább megilleti őt, mint Schmellert a modern kéziratkatalógus megteremtésének dicsősége. 1874-ben került a könyvtár élére, és nagystílű szervező munkában mutatta meg képességeit. Elszántságát már korábban bebizonyította, amikor a kommün idején a támadásokkal szemben megvédte a gyűjteményt. Tudós éleselméjűség és diplomáciai ügyesség egybefonódtak nála, amint ezt a hírhedt Libri-eset megmutatta. Ez az olasz tudós és kalandor Franciaországban magas álláshoz jutott, ezt azonban arra használta, hogy a párizsi s még a vidéki könyvtárakat is elképesztő méretekben kifossza. Az ellene indított per összebonyolódott az 1848-as forradalmi év politikai ellentéteivel és ezért nem érte el a kívánt eredményt. Csak évtizedekkel később sikerült Delisle-nek a lopás csalhatatlan bizonyítékát megszerezni és így az elrabolt drágaságok lényeges részét Franciaországba visszavitetni.

Mint a könyvtár vezetőjének, Delisle-nek most a nyomtatványtárral szemben lettek olyan feladatai, mint amilyenek a kéziratokkal kapcsolatban voltak. Az új beszerzésekből minden osztályon belül külön csoportot (fonds nouveau) alakított, s ezen belül a könyvek egyszerűen numerus kurrens szerint nyertek elhelyezést. Ezzel egy időben kezdték meg, először kézírásban, kevéssel utána nyomtatásban az újdonságokat havonta ismertetni. Majd feldolgozásra kerültek a még mindig elintézetlen állományrészek, a fonds non porté, úgyhogy 1893-ig mindenről katalóguscédula készült. Három évvel később kezdődött meg a betűrendes katalógus kinyomtatása. Sok akadály ellenére azóta is erőteljesen halad ez a munka, bár befejezésének időpontja még ma sem rögzíthető.

Forduljunk ismét Németország felé, és kezdjük ezzel a kérdéssel: ami ott a 19. század végéig történt, Páris vagy London befolyására történt?

A felelet Párizst illetőleg tagadólag hangzik. Bár Delisle a Vogézeken túli kollégáival élénk kapcsolatban állott, Németországban ott volt München gazdag példája, és egyébként is a Bibliothèque Nationale újjászervezése túl későn történt ahhoz, hogy példaképül szolgálhatott volna. Másképp áll a dolog Panizzivel. Az ő markáns egyénisége azt az ideált testesítette meg, amelyet egykor Ebert és von Mohl állított fel. Ma már tudjuk, hogy Németország irányt adó körei foglakoztak Panizzivel. De még rendszeres kutatás szükséges a láncolatok részletes felderítéséhez. Így a Panizzi alkotta új típusú könyvtárépület lényeges részét tette ki a német reformprogramnak, ahogyan látni fogjuk.

A mozgalom élén a bonni filológus, F. Ritschl állott. Életrajzírója csak magasztalni tudja könyvtárvezetői tevékenységét, amely az 1859-1865-ös évekre terjedt. A bonni könyvtártörténet újabb művelője azonban azon fáradozik, hogy csökkentse Ritschl érdemeit. Kétségtelen, voltak kellemetlen tulajdonságai, nem is köszönhetünk neki valóságosan úttörő újításokat. De az alexandriai könyvtár mintáján föllelkesülve, amelyre az ő kutatásai derítettek fényt igazán, az addig jól-rosszul vezetett bonni könyvtárat "az olvasó iránti előzékenység jól rendezett eszközévé" fejlesztette.

Még fontosabb volt személyes hatása. Beosztottjai és önkéntes segítőtársai köréből fejlődött ki az a könyvtáros iskola, amely a hetvenes években bontakoztatta ti tevékenységét. Ehhez tartozott Klette, akinek műve: "Die Selbständigkeit des bibliothekarischen Berufes" lényegesen hozzájárult ahhoz, hogy szakítottak az eddigi rendszerrel. Idetartozott távolabbról Dziatzko, aki az első porosz hivatásos könyvtárosként a teljesen elhanyagolt breslaui könyvtárat szervezte újjá tanítómesterének szellemében, aki mintaszerű szabályzatot készített a betűrendes cédulakatalógus számára és aki 1886-ban Göttingenbe kerülve, ott a könyvtári segédtudományok újonnan felállított tanszékét átvette.

Hivatásos könyvtáros volt Barack, a nagyszerű strassburgi gyűjtemény alapítója és hosszú időn keresztül vezetője, továbbá Halléban Hartwig. Ritschlhez és Dziatzkóhoz hasonlóban figyelme elsősorban az állomány korszerű és teljes feldolgozására fordította. Munkájának gyümölcse, a hallei Realkatalog, általános tetszést aratott. Működése még egy másik vonatkozásban is fontos. Az 1878-1880-as évekre esik a könyvtár újjáépítése, amely német földön első ízben alkalmazta angol-francia példa nyomán a magazin rendszert. Az új épületek egész sora követte és mind célszerűbbé alakította az új típust: raktár, igazgatási helyiségek, olvasóterem, folyóiratszoba. A gyakorlati célokkal egybekötötték az esztétikai szempontokat is, míg végül 1916-ban elkészült Lipcsében a Deutsche Bücherei, a probléma legszerencsésebb megoldása.

De ne siessünk annyira előre! - A reformmozgalom mind szélesebb körökre terjedt, már a tudós világ élénk érdeklődésére is számíthatott. Az idealizmust felváltotta a realizmus. A tények egzakt módszerekkel történő rögzítésére törekedtek. Hogy az anyag óriási tömege fölött úrrá legyenek, nagyvonalú szervezeteket hoztak létre, egyre tovább terjedő differenciálódás érvényesült a kutatómunkán belül. Minden egyes tudományág megteremtette a maga szakfolyóiratait. Ezenközben a könyvtár a korábbinál nagyobb jelentőségre tett szert. Az állomány célszerű rendezése és hozzáférhetősége az egész tudományos üzem nélkülözhetetlen tényezőjévé vált.

Mindehhez járult még, hogy a birodalom megalakulása óta a politikai és gazdasági fellendülés egyre nagyobb pénzösszegeket biztosított, hogy a közlekedés és a technika fejlődése a könyvgyűjtemények további kialakításának lehetőségét épp olyan mértékben fokozta, mint amennyire a szükségletet felkeltette. Most végre a kormányok is felismerték kötelezettségeiket a könyvtárakkal szemben.

A könyvtár fontosságát mint nyilvános intézményét senki sem ismerte fel jobban, mint Althoff, aki a nyolcvanas évektől kezdve a porosz kultuszminisztérium lelke volt. A még megírásra váró életrajzban nagy helyet fog elfoglalni a könyvtárak érdekében kifejtett tevékenysége. Valóságos Althoff-korszakról beszélhetünk. A legbuzgóbban harcolt az alájarendelt intézmények kielégítő pénzbeli ellátottságáért. További érdeklődése a könyvtáros személyzetnek szólt, gondoskodott létszámának emeléséről, jobb gazdasági és szociális helyzetéről, végül rendszeres képzéséről és szabályozott ügyrendjéről. A minisztériumnak ezek a törekvései támogatásra találtak a Hartwig alapította új szakfolyóiratban (Zentralblatt für Bibliothekswesen), az 1900-ban megalakult könyvtáros egyesületben (Verein Deutscher Bibliothekare) és annak évi közgyűléseiben.

Természetesen Althoff tevékenysége elsősorban Berlinnek szolgált javára. Itt, 1885-ben újjászervezték a Királyi Könyvtárat, s az elé, mint központi intézmény elé az eddiginél lényegesen nagyobb feladatokat tűztek. Bár - mint látni fogjuk - a kitűzött célt semmi esetre sem érték el, a Királyi Könyvtár most mégis az őt megillető első helyre kerül a német testvérintézmények között. Harnack példája egyébként azt is mutatja, hogy alkalomadtán jó eredményre vezethet annak a különben tiszteletben tartott elvnek az áttörése, hogy csak hivatásos könyvtárosokat szabad alkalmazni. Harnack ui. 1905-ben átvette a gyűjtemény vezetését és ő költöztette át a pompás új épületbe.

De amilyen buzgósággal fáradozott a fővárosi intézmény felvirágoztatásán, épp annyira elősegítette Althoff az összes könyvtárak szerves együttműködését. Egymást követték e téren az intézkedések. 1885 óta jelentetik meg Berlinben a német egyetemi kiadványok évi jegyzékét, nemsokára ezután az iskolai kiadványokét. 1892 óta a Titeldruckéban először csak Berlin adja közre új beszerzési jegyzékét, hat évvel később az összes porosz egyetemi könyvtárakkal együttműködésben. Kiegészítő feladatként megkezdték az 1898 előtti régebbi állomány nyilvántartását egy betűrendes Gesamtkatalogban. A gondolat nem volt új, már a legkülönbözőbb országokban volt róla szó. Németországban a negyvenes években merült fel. Althoff ösztönzésére Treitschke kezdeményezte a vállalkozást a "Preussische Jahrbücher"-ben megjelent tanulmányában. A kilencvenes évek közepén megkezdték a munkát és ma nagyjából elkészült. Mivel a világháború és következményei egyelőre lehetetlenné tették a katalógus kiadását, különös jelentősége lett a berlini tájékoztató irodának (Auskunftsbüro Deutscher Bibliotheken). Ez 1905-ben nyílt meg és a bibliográfiai kutatás középpontjává vált. Végül is mindezeknek az intézményeknek a használata állandóssá vált a könyvtárközi kölcsönzés segítségével, amely 1892 óta egyre nagyobb mértékben kapcsolja egybe a német könyvtárakat.

Hogy még mi történt Althoff működése alatt? Csak emlékeztetek egy német zenei gyűjtemény felállítására Berlinben, vagy az ősnyomtatványok katalógusának megkezdésére. Mindezt csak mellékesen említjük. Mindenből ugyanaz a szellem árad. Alapjában Leibniz organizációs elgondolása valósult meg Althoff és köre tevékenységében, most már modern eszközökkel és a modern szükségletek szerint.