EURÓPAI KITEKINTÉS

A romániai fejlődés felvázolása, minthogy a latin íráskultúra egyik határterületéről van szó - véleményünk szerint -, a kutatási ág egésze számára is tartogat néhány tanulságot. Közülük talán a legfontosabb, hogy a kelet-közép-európai országok írástörténeti jelenségei végső soron csak a saját nagyobb fejlődési egységükbe beleillesztve értelmezhetők helyesen. Ez azonban csak akkor valósítható meg, ha az itteni kutatás az eddiginél önállóbban jár el vizsgálódásaiban. Éppen Kelet-Közép-Európa latin paleográfiája szempontjából nem fogadható el többé az a korábbi kényelmes eljárás, mely a latin írásfejlődés kétségtelen egységét hangsúlyozva figyelmen kívül hagyta az Európa központi területeinek és végvidékeinek fejlődése közötti sokrétű különbségeket. A latin íráshasználat eredeti, központi területei és a latin művelődés által évszázadokkal később meghódított Észak- és Kelet-Közép-Európa újabb államainak írásbelisége közötti eltérések természetes adottságok, amelyeket a kutatók nem elmosni, hanem megvilágítani, elemezni tartoznak.

Ezeket a különbségeket egyébként a nyugat-európai paleográfiai irodalom öntudatlanul is érzékelte, amikor vizsgálódási köréből kirekesztette a végvidékek írásfejlődését. Az angol és francia kutatókat valójában már a német fejlődésből is csak a nyugati tartományoké érdekelte komolyabban, a latin írásosság kelet-közép-európai szerényebb hajtásainak megismerését azonban nem tekintették a latin írástörténet egészére tartozó feladatnak. Lényegében hasonló a német paleográfusok magatartása, noha tőlük több joggal lehetne elvárni az érdeklődést a velük szomszédos Kelet-Közép-Európa írástörténeti kérdései iránt. Ennek ellenére az ő tekintetük is megtorpan a lengyel, cseh, osztrák és délszláv írásbeliség nyugati határvonalánál.

Tudomásul kell tehát venni, hogy a latin írásbeliség középkori határvidékei külön fejlődési egységet alkotnak, ezek írástörténetét így is kell tárgyalni - elsősorban az érdekelt országok kutatóinak. Nekik áll ugyanis leginkább érdekükben, hogy szakítsanak azzal a korábban általános felfogással, mely a latin paleográfiát Nyugat-Európa írástörténetével azonosította. Kelet-Közép-Európa valóban külön egysége a latin írásterületnek, de egyben szerves része is az európai írásfejlődésnek. Ennek a történeti tájnak a külön színei és változatos problémái nélkül a latin írástörténet egésze lenne szegényebb.

A jövőben aligha lehet a latin írás történeteként elfogadtatni olyan összefoglalást, amelyik csak nyugat- és dél-európai tényekre alapoz, és meg sem kísérli felvázolni a latin betű művelődéstörténeti szerepét olyan területeken is, ahol ennek birodalma más írásrendszerek tájaival érintkezett. Noha az eddigi lengyel, cseh, horvát, magyar összefoglalások maguk is csak a nyugat-európai eredményeket visszhangozták, ezek ismertetését tekintették feladatuknak, a jövő útja számukra nem lehet más, mint hogy helyi fejlődésüket a kelet-közép-európaiba beillesztve gazdagítsák az európai összképet. Ebből a felismerésből kiindulva, magunk is azt tekintettük feladatunknak, hogy a romániai fejlődést ne közvetlenül az általános európaiba, hanem a kelet-közép-európai valóságos viszonyok közé helyezzük el. Az összehasonlítást lehetővé tevő részlettanulmányok hiánya az oka, hogy ezt a fontos kívánalmat csak általánosságokban maradva, némileg felszínesen elégíthettük ki.

Az a nagyobb történeti egység, amelyhez Románia latin írásfejlődése is tartozott a vizsgált korszakban, a cirill, glagolita, görög és török írásrendszer birodalmától nyugatra, északra és a német-római császárság határaitól keletre terült el, magába foglalva Lengyel-, Cseh-, Magyar-, Horvátországot és részben Ausztriát. Bár sok adat tanúskodik ilyen egység létezéséről, ma még nem tisztázottak a sajátos vonások, amelyek az itteni írásfejlődést megkülönböztetik az Európa nyugati és déli területein általános helyzettől. Ennek ugyanis előfeltétele azoknak a sajátos és általános jegyeknek az ismerete, amelyek a tájat alkotó egyes országok írástörténetét jellemzik. Feltárásuk azonban különleges erőfeszítéseket kíván az itteni paleográfusoktól. Az eddiginél nagyobb önállóság a problémák felvetésében, a teendők rangsorolásában, a hatékony módszerek megkeresésében nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a paleográfiai kutatás e tájakon előbbre léphessen.

A kelet-közép-európai kutatásnak szerintünk a jövőben abból kell kiindulnia, hogy írásfejlődése külön egységet alkot, és ezt a tényt feladatai kijelölésénél nem hagyhatja büntetlenül figyelmen kívül. A nyugat-európai összefüggésekkel legalábbis egyenrangúakként kell a jövőben kezelnie a jelenségek magyarázatakor a szomszédos országokkal fennállott összeköttetéseket. Megállapításait a teljes emlékanyagra szükséges alapoznia, és nem engedheti meg magának azt az egyoldalúságot. ami a nyugat-európai szakirodalomban a kodikológiai írásanyag javára megmutatkozik. Ezeken a történeti tájakon ugyanis a középkori emlékanyagban annyira uralkodó jellegű az oklevelek részesedése, hogy írásuk tanulmányozására-európai latin paleográfia egyenesen kezdeményező szerepet vállalhatna magára a jelenlegi egyenetlenség megszüntetése érdekében.

Kutatásának látóhatárát szintén szükségtelen a nyugat-európai modellekhez szabnia, minthogy a két terület írásfejlődésében jelentős időbeli eltolódás figyelhető meg. Amíg a nyugati kutatók figyelme csak az utóbbi évtizedekben terjeszkedett ki a gótikus és egészen frissen a humanista írásokra, Kelet-Közép Európában ezekre teendő a hangsúly, minthogy itt azok idején erősödött meg és teljesedett ki az íráshasználat. Sőt, az itteni paleográfus az újkori írásfejlődés tanulmányozását sem utasíthatja el magától, mert Kelet-Közép-Európa országaiban az írás csak ekkor vált a társadalom általános közlési eszközévé. Elkerülhetetlenül szükséges tehát e tájakon a vizsgálódások eddig bevett korhatárának módosítása. Az írásosság történetének természetes záróhatárául ugyanis az az időpont kínálkozik, amikor a fejlődés a vizsgált társadalomban az írásbeliséget túlsúlyra juttatja a szóbeliséggel szemben. Ez a fordulat pedig Kelet-Közép-Európa népeinek körében mélyen bent az újkorban ment végbe. Ebből következik tehát, hogy az itteni latin paleográfia - egységes írástörténeti folyamatok kettémetszésének veszedelme nélkül - nem zárhatja le vizsgálódásait a humanista írással, hanem előre kell jönnie - természetesen a klasszikusról eltérő új szemlélettel és módszerekkel - a XVIII. század végéig. Európának ezen a részén az újkor első szakaszába nyúlnak át olyan döntő folyamatok, mint pl. a magánoklevelezés kiteljesedése, a világiak írástudása, az írásoktatás tömeges jellégűvé válása stb. Mindezek az összetett, fontos kérdéscsoportok itteni viszonylatban csak a XVI-XVII. század bőségesebb forrásanyagára támaszkodva válaszolhatók meg kielégítő módon.

Az időhatár eltolása viszont önmagában, az írás és a társadalom viszonyának a kutatás középpontjába állítása pedig külön is, új forrásanyagok felhasználását testi szükségessé. A kelet-közép-európai medievista kutató ugyanis olyan századok anyagával is kénytelen dolgozni, amelyekben a kézírásosság az írásbeliségnek csak az egyik formája. A XVI. század közepétől fogva tehát nem térhet ki az elől, hogy az írás társadalmi szerepét nyomozva, ne legyen figyelemmel a nyomtatott mai hatására is. A kézírásosság és a nyomtatás ugyanis egyazon művelődési tényezőnek: az írásnak egymástól teljesen szét nem választható jelentkezési formája. Párhuzamos vizsgálatuk az írás- és a könyvtörténet egymáshoz való közelítését feltételezi. A könyvnyomtatás meghonosodása ezeken a tájakon sokáig csupán visszaszorította és átalakította a kézírásosságot, de századokon át nem győzte le azt, hanem együtt élt vele. A kézzel írott, középkori latin könyv és főként a mozgékonyabb jogi-gyakorlati írásosság csak előkészítette a társadalmi talajt ahhoz, hogy a szóbeliséget az írásbeliség felválthassa. A döntő lökést azonban ehhez a nyomtatott betű szolgáltatta, de már az újkorban. A kelet-közép-európai íráskultúra sajátos viszonyai kívánják meg tehát az itteni paleográfusuktól, hogy munkájuk közben fokozottan számoljanak a könyvtörténeti tényekkel. Enélkül ugyanis a helyi latin íráskultúráról rajzolandó összkép nem lehet hiteles, mert abban, hogy Kelet-Közép-Európa tájain az írásbeliség győzedelmeskedett a szóbeliség felett, a nyomtatott betűnek nem kicsi része volt. A latin írás peremterületein egyébként sem lehet a fejlődést olyan élesen szétváló közép és újkori részre bontva megismerni, miként ez nyugatabbra indokolt. Végül általában is történetibbé kell lennie az itteni paleográfiának, hogy az írás társadalmi szerepét a maga sokrétűségében ábrázolhassa.

Bármily messze legyünk is a kelet-közép-európai latin írásterület általános és országonkénti különös jegyeinek pontos leírásától, néhány megkülönböztető vonásra és összefüggésre már most is rá lehet mutatni. Mindenekelőtt arra, hogy ez a történeti táj a latin írás végvidéke, melynek legnagyobb részén vitathatatlan ugyan a latin betű uralma, de a széleken már osztoznia kell más írásrendszerekkel. Ez alól kivételt Ausztria és némileg Csehország alkot, noha a kezdeteknél még esetükben is kimutatható a (latin-glagolita, latin-cirill) kettősség. Lengyelország középkori keleti határai egyben a latin és a cirill írásrendszer választóvonalát is jelentik, széles átmeneti övezettel. A feudalizmus kori Magyarország egyházi és világi írásbeliségében szintén a latin ábécé volt a hivatalos, de mellette a határvidékek rutén, román és szerb népessége körében a cirill írást használták az egyházi és magánéletben. A délszlávok lakta tartományokban egyenesen három írásrendszer: a latin, a cirill és a glagolita élt egymás mellett szinte kibogozhatatlan keveredésben. Románia területén jóval világosabb a latin és cirill írástartomány elhatárolódása, noha a Kárpátok mindkét oldalán egyaránt használták - igaz, lényegesen eltérő intenzitással - mindkét ábécét. Ez az együttélés nem annyira az írásformákra hatott, azok követték az általános fejlődést, mint inkább az írás társadalmi szerepét befolyásolta. Az írástudás, az íráshasználat alakulására nem maradhatott következmények nélkül, hogy bizonyos vidékek népességének művelődését nem a latin, hanem a bizánci fejlődés formálta. Ennek a visszafogó tényezőnek a hatására Kelet-Közép-Európában megkésve jelentkeztek, tehát bővebb anyagon tanulmányozhatók, a fejlődés olyan mozzanatai, amelyek Nyugat-Európában jóval korábban lezajlottak. Nem érdektelenek tehát a latin írástörténet egésze szempontjából sem azok a tanulságok, amelyekkel a peremvidékek fejlődése szolgálhat. Innen a szélekről visszatekintve, és a cirill írásrendszerrel való együttélés jelenségeinek ismeretében a latin írás központi területei fejlődésének egyes mozzanatai szintén új megvilágításba kerülhetnek.

Annyi már most is határozottan állítható, hogy Románia latin írásbelisége több szálon is szorosan kapcsolódott a kelet-közép-európai írásfejlődéshez. Ami az oklevelezést illeti. Erdélyben és Havasalföldén a magyar, Moldvában pedig a lengyel és kisebb mértékben a magyar gyakorlat számított modellnek. A Kárpátokon túl azonban átmenetileg közvetlen nyugat-európai hatások is érvényesültek, elsősorban az ott megforduló olasz kereskedők és szakemberek révén. A szász városi lakosság egyébként szerény méretű gyakorlatában még a német fejlődéssel fennálló kapcsolatok is kimutathatók.

Hasonló a helyzet a könyvmásolás területén is azzal a különbséggel, hogy az osztrák-délnémet hatás mellett erőteljes formálói a gyakorlatnak a cseh előképek. Persze ennek az is lehet a magyarázata, hogy a kérdéses kódexeket német vagy cseh földről importálták, illetve, hogy onnan való másolók írták Erdélyben. Az sem hagyható ugyanis figyelmen kívül, hogy az egyházi írástudó rétegben, elsősorban a Szászföldön, meglehetősen nagy volt az ilyen eredetű személyek száma. Minderről az erdélyi kódexek díszítőművészete is tanúskodik.

A helyi fejlődést a kelet-közép-európaihoz fűző szálak tovább erősödtek azután, hogy az írás és a latin nyelv évszázados egysége felbomlott, és latin betűkkel nemzeti nyelvű szövegeket is kezdtek feljegyezni. A latin betűs régi román szövegekről a maga helyén már szólottunk. Az erdélyi szászság német nyelvű írásbeliségét is érintettük. Ebben a vonatkozásban most azt hangsúlyozzuk, hogy az erdélyi német írásosság a Habsburg-uralom idején különösen kiteljesedett, és a közép-európai német írásbeliségnek tanulmányozásra érdemes külön ágává fejlődött. Ez is olyan újabb szál, amely a romániai írásfejlődést a közép-európaihoz fűzi.

Még inkább elmondható ez Románia latin betűs, magyar nyelvű, régi írásgyakorlatáról. Ennek most két ágára hívjuk tel a figyelmet. Az egyik Erdély Fejedelemség kori magyar nyelvű hivatali írásgyakorlata, mely kiindulópontja lett az egész magvar nyelvű írásos ügyintézésnek azáltal, hogy megteremtette és kifinomította a kormányzás, a jogi élet magyar szakkifejezéseit. Ez a terminológia már Mohács előtt is használatos lehetett szóbeli formában, de az írásbeliségbe való átültetése Erdélyben ment végbe. Tekintve a magyar nyelvű hivatali írásosság fontosságát a térségben, az erdélyi fejlődésnek ez a mozzanata is kelet-közép európai jelentőséget nyer. A romániai latin írásfejlődésnek nem kevésbé fontos, de alig ismert mellékhajtása Moldva és Havasalfölde fejedelmeinek és előkelőinek magyar nyelvű levelezése. Az köztudott, hogy török vonatkozásban a XVII-XVIII. század folyamán a magyar volt a diplomáciai levelezés nyelve, és a budai basák a bécsi udvarral is ezen a nyelven érintkeztek. Arra azonban a kutatás eddig nem figyelt fel, hogy ugyanebben az időszakban a két román fejedelemségi vezetői is magyarul leveleztek, még az erdélyi szász városokkal is. Pedig e gyakorlat léte és az általa felvetett kérdések egyaránt azt bizonyítják, hogy a térség egyes országainak írástörténeti tényei kelet-közép-európai összefüggésekbe állított értelmezést kívánnak.

Történelmi helyzeténél, iratörökségének összetételénél fogva magyar kutatásnak nagy része lehet abban, hogy a paleográfiai kérdések tárgyalása Kelet-Közép-Európában kimozduljon a nemzeti történetek szűk keretei közül és így az eddiginél szilárdabb eredményekkel támogathassa a múlt megismerését. Románia latin írástörténetének felvázolása olyan kísérlet, amely akkor nyeri el igazi értelmét, ha szemléletét és módszereit illetően követőkre talál. Mert tervszerűen végzett sok munka szükséges még ahhoz, hogy Kelet-Közép-Európa írásfejlődését, paleográfusok a latin írástörténet külön egyéniségeként megfelelően ábrázolhassák.