Könyvünk első része a kapitalizmus koráig vizsgálta a kalendáriumnak mint kommunikációs intézménynek a létrejöttét, fejlődését, funkcióinak alakulását, társadalmi létezésmódjának változásait. A második részben azt igyekeztünk megmutatni, hogyan működik ez az archaikus intézmény a kapitalizmus első évtizedeiben. Mik a folytonosságok és mik az újdonságok.

Az első részben úgy találtuk, hogy a kalendárium születése szorosan összefüggött a korakapitalista fejlődéssel, az idő és az időpontok megnövekedett jelentőségével. Az időjelzés mint alapfunkció mindvégig meghatározó maradt. A kapitalizmus első évtizedeiben az idővel kapcsolatos információszükséglet tömegessé válása miatt nőtt meg robbanásszerűen a Magyarországon eladott kalendáriumok példányszáma. A tradicionális életformából kimozduló parasztság is ezért kezdte tömegesen használni ezt az időjelző eszközt.

A kalendárium egyrészt jó segédeszközt jelentett a termelési év, az éves ciklusok hagyományos tagolásához, megkönnyítve az évosztás liturgiáját, másrészt segített tömegessé tenni az új időfogalmat is, a "természetadta" társadalmak ciklikus időfelfogásával szemben az idő lineáris jellegű percepcióját. Így a kalendárium valójában legitimizálta a hagyományosabb, de máig élő ciklikus és a modernebb lineáris időszemlélet egymás mellett élését, összefonódását. A kalendárium széles elterjedése hatékonyan hozzájárult ahhoz, hogy az idő megszabaduljon lokális korlátozottságából és össztársadalmilag, illetve nemzetközileg standardizálódjon.

A kezdeteknél, a 16-17. században kialakult kalendáriumtípus jellegadó matériája a jóslások szerteágazó rendszere volt. A jövendölések alapját az asztrologikus világkép adta, amelyet ókori elemekből középkori technikával épített fel a reneszánsz tudományosság. Mindez azonban ugyanakkor újkori, polgárias funkciókat is kielégített. Az asztrologikus jövendölés ugyanis válasz volt a jövő kiszámíthatóságának terjedő igényére. (Az adott kor lehetőségei között adható válasz.) Ez azt jelentette, hogy az idővel kapcsolatos viselkedés új elemmel gazdagodott. A tradicionális társadalmakban megszokottnál nagyobb figyelem jutott immár a jövőnek. Terjedt az aktívabb jövőtudat, amiben bizonyos mértékig már ott munkált a születő új világ teljesítményszükséglete, a teljesítményorientáció is.

A felvilágosodás korában kezdeményezték a kalendáriumi jövendöléseknek mint kváziracionalitásoknak, sőt rációellenesnek az elhagyását. A felvilágosult magasművelődés által megfogalmazott kalendáriumeszmény a jövendölések helyett olyan új matériákat tartalmazott, amelyek szintén a változó temporális viselkedéssel voltak kapcsolatban. A népfelvilágosítás, az ismeretterjesztés a jövő praxisát, a lineáris előrehaladást, a fejlődést kellett hogy szolgálja. Az ideálhoz közelebb eső kalendáriumok, de még a Bucsánszky-féle ponyvanaptárak is nagyon sokféle anyagukkal orientálták az olvasókat a jövő felé, s egyszersmind a történetiség, a történeti változás szemléletét is segítettek kialakítani. Előkészítették a lineáris előrehaladás hitének egyre szélesebb elterjedését, majdani evidenciává válását a társadalmi tudatban.

Az 1730 és 1820 közötti időszakban megszaporodtak a kalendárium funkciói, változott elhelyezkedése a társadalmi kommunikációs rendszerben s a művelődés egészében. Korábban szinte csak közvetlen gyakorlati funkcióról beszélhettünk, most azonban kifejlődött a szórakoztató és a hírközlő funkció, s kezdett kiformálódni az ismeretterjesztő funkció. Az írásos kultúra reformációkori nagy nekilendülése után a szatmári békét követő száz évben ismét hatalmasan kiterjedt az írásbeliség, az új kommunikációs formák hatóköre. Míg azonban korábban ez a kultúra viszonylag egységes volt, s a kalendárium is ennek a majdnem egységes írásos kultúrának s az irodalomnak a része volt, addig a 18. század végére ez a kultúra megoszlott, s az elkülönülő magas kultúrához képest a kalendárium alacsonyabb szintre szorult, s a 19. század elején lassan ki is záródott a kiformálódó új irodalomfogalomból.

Az írott kultúra gyors kiterjedésével, a kommunikációs eszközváltással szükségszerűen járt együtt a kulturális szintek kialakulása. Európa-szerte a felvilágosodás korától, illetve az ipari forradalom elterjedésétől kezdett karakterisztikusan különbözni a folklór feletti kultúrának a magasabb szintje az alatta elhelyezkedő, egyre szélesedő, alapjában szintén az írásbeliséghez hajló, de alsóbb kulturális szinttől. Ennek az alsóbb szintnek a hatóköre Magyarországon kiterjedt a mezővárosi parasztpolgári, kézművesrétegekre s bizonyos fokig a módosabb falusi paraszti csoportokra is, de legfőbb hordozói az emelkedő, megerősödő köz- és kisnemesi, kisértelmiségi tömegek voltak. A kalendárium ebben az időszakban ehhez a szinthez, a nemesi művelődés alsóbb szintjéhez köthető. E társadalmi-művelődési réteg klasszikusan kiérlelődő életkultúrájának szerves eleme volt. Gazdaságilag, művelődésileg emelkedő, az írásbeliséghez eljutó rétegről van szó, amely azonban az egész fejlődés visszafogottsága miatt nem lépett ki radikálisan a tradicionális termelési módból és technikából. A kalendárium egész létezésmódja ezt a kétarcúságot mutatja. Az évenkénti periodicitású kalendárium a korlátozott fejlődés tipikus kommunikációs eszközének tekinthető. Az előbbihez hasonló szerepet játszott a kapitalizmus első évtizedeiben a korlátozottan modernizálódó parasztság körében is. Ez az archaikus kommunikációs intézmény a magyarországi társadalmi kommunikációs rendszerben több időszakban sajátos újságpótló, a modern sajtót előkészítő funkciót töltött be a különböző átmeneti, felemásan emelkedő, kispolgárosodó rétegek körében.

Az 1820 és 1848 közötti időszakban a felvilágosodásból induló gondolat nyomán a liberalizmus eszmevilágától egyre jobban áthatott magyar közgondolkozásban kialakult az a nézet, hogy a kalendáriumot a racionális ismeretek, hasznos információk terjesztésével fel kell használni a nemzet színvonalának emelésére. A nemzet fogalmába egyre inkább a parasztságot is beleértették, s így nemcsak a műveltebbeknek készültek új fajta, "oktatva mulattató és közhasznú" naptárak, hanem széles társadalmi támogatás eredményeként megszületett a nemes célokat szolgáló, a jobbágynéphez is eljutó Mezei Naptár. Ebben az időszakban a társadalmi rétegek és kulturális szintek szerint megoszló kalendáriumirodalom jelentékeny része szolgálta azt, hogy egyre nagyobb csoportokhoz lehetőleg kis csorbítással eljussanak a magaskultúra bizonyos elemei. Lehetségesnek látszott egy tagolt, de bizonyos szempontból homogén népkultúra kialakítása.

Az önkényuralom és a kiegyezés korában a nyilvános közokoskodás még szintén ebben az irányban, a kulturális emelkedés és a kulturális homogenizáció segítésének az irányában kereste a kalendárium lehetőségeit. A drágább közepes és nagy naptárak bár korlátozottan, de sok tekintetben jól szolgálták ezt a programot s a polgárosítás általánosabb céljait. Nem mondható el ugyanez Bucsánszky Alajos naptárairól. Nagyrészt ez a könyvkiadó és nyomdatulajdonos elégítette ki a parasztság növekvő naptárszükségletét. A parasztság lassú polgárosodásával párhuzamosan a Bucsánszky-naptárak évi összpéldányszáma az ezernyolcszázhetvenes évekre négyszázezer fölé emelkedett.

A Bucsánszky-féle vállalkozás létrejöttének, a teljes könyvtermelői vertikum kialakulásának, a kiadói módszereknek és stílusnak, a szerkesztői és írói munkának, a példányszámoknak és áraknak, a terjesztés módjának a vizsgálata mind azt bizonyította, hogy a magyar kulturális termelésben újszerű jelenségekről, egy kapitalista vállalkozás tömegtermeléséről volt szó. Olyan tömegtermelésről, ahol szinte minden vonatkozásban sajátos módon ölelkeztek, egymásba fonódtak az archaikus és a modern vonások. Ennek ellenére ez a kalendáriumirodalom a maga sokfunkciós mivoltában, szabványosító, egyneműsítő és egyszerűsítő technikájával kétségtelenül a kialakuló magyarországi tömegkultúra egyik első megragadható és vizsgálható intézménye. A különösség éppen az, hogy az iparszerű kulturális produkció olyan archaikus jellegű műfajokban jelentkezett először, mint a kalendárium és a néhány leveles ponyvanyomtatvány.

A kalendáriumok tartalmát vizsgálva is azt láthattuk, hogy sok benne a meghökkentően, megragadóan újszerű, de ugyanakkor találkozunk 19. század eleji elemekkel, témákkal, motívumokkal, stílussal, alkotásmóddal is. Kétségtelen a visszahajlás mentalitásban, világképben a századelő populáris kultúrájához. A modernség különböző hangsúlyokkal ugyan, de szinte mindenben archaikus vonásokkal, század eleji tradicionális elemekkel fonódott össze. Valószínűleg a kétféle összetevő mesteri vegyítésében rejlett Bucsánszky hatásának titka. Ez a kalendárium és ponyvairodalom a tradíciók zártabb világából éppen hogy kilépő "kéknadrágosok kulturális blokkjához" fordult. Részben azokhoz, akik a század eleji írásos kultúrát hordozók leszármazottai voltak, részben azokhoz, akik közvetlen érintkezésben voltak ezzel a köznemesi-parasztpolgári-honorácior, deákos-kollégiumi-népies kultúrával. A hagyományos elemek ezért könnyítették meg ezeknél a befogadói csoportoknál a bekapcsolódás lehetőségét. Alapjában véve azonban a Bucsánszky-féle produkció mégiscsak újmódi tömegkultúra volt, amely a maga módján a megszülető új igényekre válaszolt. A könyvünkben bemutatott időhatárig, 1880-ig ez az átmenetiség, falusias, "népies" tradíciónak és újszerűnek ez a sajátos ölelkezése jellemezte a lassan mozduló falusi, vidéki és a frissen városba húzódott népességhez egyformán eljutó Bucsánszky-féle kalendárium- és ponyvairodalmat. (A nyolcvanas évektől a jogutódnál, a Rózsa Kálmán és neje vállalatánál megjelenő kiadványokban a hangsúly fokozatosan eltolódott a városiasabb, modernebb elemek irányába.)

A kettősségét tükrözi pl. a kalendárium "vezércikkének", a beköszöntő rigmusnak s az olvasók által legpreferáltabb kalendáriumi matériának, a "Százesztendős jövendőmondónak" az értékszerkezete. Megtalálhatók itt a barokkban kialakult falusi élet, életkultúra, stílus, világkép elemei, a ráhagyatkozás a földöntúli legfelsőbb hatalom elrendelésére, a kiszabott sorsba, a megváltozhatatlanba való zúgolódás nélküli belenyugvás, a hagyományhoz, a hagyományos rendhez, gazdálkodáshoz és szokásszerűséghez való ragaszkodás. Megjelent azonban a polgári értékszerkezet magvának, a szabad individuumnak, az alternatívák között választó egyéniségnek, a vállalkozó, polgári erényekkel felruházott embernek a gondolata is. Olyan polgárias értékeket is kultiváltak, mint a szorgalom, munka, takarékosság, kalkuláló piaci magatartás.

A kalendárium kultivációi segítették tehát a jobbágyfelszabadítás után az új paraszti szemlélet kialakulását is, a szorgalom, a munka, a takarékosság kultuszát, de lényegében a hagyományos paraszti kultúrára építve. Ezek a tömegnaptárak nem közöltek semmit a korszerű termelési ismeretekből. Mindez megfelelt a parasztság zöme által járt útnak, a korlátozott modernizációnak és polgárosodásnak.

A sokféle különös ismeretterjesztő anyag, útleírás, idegen, távoli világok bemutatása látókörtágító, szemléletmozdító volt, nyitottabbá tehette a tágabb világtól elszigetelten élő paraszti olvasók világképét. A kockázatokat, kalandokat rejtegető távoli világok s az olvasó nyugalmát felbolygató izgalmas irodalmi anyag, a váratlan helyzetek, fordulatok által kiváltott lélektani élmények segítették a személyiség felkészülését a mindennapok viszonyainak változásaira. Mégis mindez együttvéve egyelőre inkább megerősítette a falusi, paraszti olvasót saját, nyugalmasabbnak tapasztalt, hagyományos világának értékeiben. Ugyanezt mondhatjuk az új városi világ bemutatásának, beállításának a hatásáról. E mögött a beállítás mögött a történeti gyökerű, patriarchális nemesi mentalitás bizonyos fokig modernizált, az új helyzethez alkalmazott változatát érezhetjük. (További transzformációkkal ez mentalitásbeli alapját képezhette a későbbi antikapitalista eszmevilágnak is.)

A korlátozott fejlődés kétarcúságát mutatja a nemzeti hovatartozás, a hazafias eszme kultivációja s a kalendáriumi nyilvánosság minősége is. A polgári nemzettudat parasztságra való kiterjesztésekor is megmaradt e tudat történeties alapozása. A társadalom különböző rétegei számára ez a kicsit mitizált históriai alap jelentette a közös nevező egyik fontos elemét. Vallásos jellegű rugalmassága révén ez a nemzet közösségébe tartozás érzetét tudta kelteni anélkül, hogy például a parasztság tényleges hatótényezőjévé, részévé vált volna a nemzetnek. Mint ahogy az is csak látszat volt, hogy a kalendárium a parasztságot bevonta a polgári nyilvánosság rendszerébe. Valójában a kalendáriumi nyilvánosság demonstratív és manipulatív pszeudo-nyilvánosság volt, amely legfeljebb a közönség artikulálatlan egyetértését kívánta elérni.

Végeredményben tehát azt mondhatjuk, hogy az elsősorban a parasztságnak szánt Bucsánszky-naptárak nem feleltek meg a reformkorban és az önkényuralom korában megfogalmazott ideális elképzeléseknek, a felvilágosító, ismeretterjesztő, folyamatosan informáló kalendárium eszményének. Nem segítették hatékonyan a kulturális emelkedést, nem szolgálták a kulturális homogenizációt. Ezért írhatta már 1856-ban a Vasárnapi Újság kritikusa ezekről a naptárakról: "Intjük és óvjuk tőle a jámbor keresztény olvasót!" A jámbor intés és óvás ellenére azonban Bucsánszky folyamatosan növelni tudta példányszámait. A tömegnaptárak kialakulása szükségszerűnek, a közönség igényeire, keresletére adott adekvát válasznak látszik. Az iparszerű kulturális termelés beindulása után, a parasztság tradicionális keretek között folyó lassú modernizációja mellett a Bucsánszky-féle tömegnaptárak sikere elkerülhetetlen volt. A Mezei Naptár 1852-es elenyészése, illetve az abszolutista hatóságok által támogatott népművelő célú kis naptárak elhalása után kizárólag a piac spontán törvényei határozták meg a nagyobb tömegekhez is eljutó kalendáriumirodalom változásait. Az azonban magyarázatot kíván, hogy Bucsánszky tömegnaptárainak diadala miért volt ennyire egyértelmű, kizárólagos.

Kétségtelen, hogy a kulturális árutermelésnél is alapvető, meghatározó tényező a közönség igénye. Az is tény, hogy az iparszerű termelők az igények kielégítésében a közönség minél nagyobb részét igyekeznek homogenizálni, s a legkisebb közös nevezőn elégítik ki a keresletet. Így tehát piaci előnyt szerezhetnek. Itt azonban érdemes különbséget tenni a piacon megjelenő kereslet, a megformálódó igények és a szükségletek között. A szükségleteknek kétségtelenül van egy kemény magja, ami nagy valószínűséggel erőteljesen megformálódik mint igény, s megjelenik a piacon mint kereslet. A szükségletek világa azonban többszintes, összetett világ. Vannak rövidebb és hosszabb távú szükségletek. Vannak szükségletek, amelyek latensek, s általában a szükségletrendszereknek van bizonyos rugalmassága. Még inkább így van ez az igényekkel és a kereslettel. Azt gondolom tehát, hogy a kulturális árutermelés fogalmába is belefér a szükségletek tudatosítása, az igények kialakításának támogatása, a kereslet megteremtése és stimulálása. S itt lehet bizonyos szerepe az olyan, nem csupán profitorientált, hanem más módon is motivált, de tőkeerős intézményeknek, mint a Gazdasági Egyesület s az olyan vállalkozásoknak, mint a Mezei Naptár. A későbbi fejlemények is bizonyítják, hogy az ilyen intézmények az iparszerű kulturális produkció beindulása után is termelhetnek hasznos, ismeretterjesztő naptárakat. A 20. század elején az Országos Magyar Gazdasági Egyesület újra adott ki naptárt évi 50 ezer példányban. A Gazdaszövetség ugyanekkor évi 70 ezer példányt jelentetett meg. Ezekben a naptárakban a terjedelem 25-30 százalékát foglalták el a gyakorlati célú modern mezőgazdálkodási, egészségügyi stb. tanácsok, a felvilágosítás és az ismeretterjesztés. A Hangya-szövetkezet két világháború közötti naptáraiban pedig már 50-60 százalékot tesznek ki ugyanezek a tanácsok, megtoldva közgazdasági s piaci értékesítéssel foglalkozó cikkekkel. S a Hangya naptár majdnem elérte a félmilliós példányszámot.

Persze ellene lehet vetni, hogy a 20. század elejére egészen más lett a helyzet, hiszen válságba jutott a parasztság tradicionális keretek közötti lassú modernizációja. Immáron nem volt elegendő a hagyományos elemek, termelési technikák, üzemmenet paraszti tökéletesítése. A válságból való kilábalás kényszere megkövetelte az új európai racionális mezőgazdasági technikák, a belterjes üzemmenet, a közgazdasági ismeretek kultiválását. Az iparszerű kulturális tömegtermelésre beállt vállalatok azonban ekkor sem nagyon siettek élén haladni ennek az új kultivációnak.

Igaz tehát, hogy korábban parasztságunk lassú modernizációja miatt a gazdasági s egyéb ismeretterjesztés iránti igény nem artikulálódott annyira, nem volt olyan tömeges, hogy könnyen keresletté lehetett volna fejleszteni. Ezért lett volna a Gazdasági Egyesülethez hasonló társadalmi intézmények feladata, többek között jól szerkesztett ismeretterjesztő naptárakkal, hogy elébe menjenek ezeknek a szükségleteknek, felkeltsék, ösztönözzék a lappangó igényeket.

Vajon miért sikerült ez a reformkorvégi Mezei Naptárnak, s miért nem nagyon sikerült a következő ötven évben? Hiszen az 1850-es évektől a felszabadult jobbágyságnak átalakuló életében, termelésében igencsak szüksége lett volna a segítségre, a változó világ körülményeihez való felkészítésre. Szüksége lett volna olyan intézményrendszerre, amelyik közvetíti a korszerű termelési ismereteket, technikákat, tanít a termelés megszervezésére, a korszerűbb életvitelre. Alapvetően erről van szó, s nem csupán arról, hogy esztétikailag kicsit színvonalasabb irodalom juthatott volna a kalendáriumolvasó atyafiaknak.

Parasztságunk azonban ezt az érdemi segítséget nem kapta meg, magára hagyták a sorsdöntő időszakban. Illetve csak nagyon kevéssé sikeres kísérletek történtek a segítségnyújtásra. S itt paradox dologgal állunk szemben. Az emberek döntéseit, viselkedését a létfeltételek és az érdekek nem közvetlenül és nem önmagukban határozzák meg, hanem kultúrájuk közvetítésével. A kultúra alakítása, a kulturális elmaradottság felszámolása azonban nem lehetséges pusztán kultúrán belüli eszközökkel. Ezért nem járhattak sikerrel az abszolutizmus korában az értelmiségi csoportok elszigetelt felvilágosító, ismeretterjesztő törekvései a kalendáriumirodalom terén sem.

Itt van a lényeges különbség az 18489 előtti és utáni helyzet, a sikeresebb Mezei Naptár s a legfeljebb félsikert elérő abszolutizmus- és kiegyezéskori próbálkozások között. A forradalom és szabadságharc leverése nem csupán politikatörténetileg jelentett törést, hanem a társadalmi feltételek alakítása szempontjából is. Anélkül, hogy a "mi lett volna ha" kétes logikájába tévednénk, megállapíthatjuk, hogy a negyvenes évek Mezei Naptára sikerét széles társadalmi támogatásnak, az érdekegyesítés alapján álló, tehát a jobbágyságra is gondoló, a polgárosító nemzeti liberalizmustól áthatott nemesség, polgárság és értelmiség támogatásának köszönhette. Az abszolutizmus és a kiegyezés korában viszont a nemesi vezetésű polgárosodás irányzatának felülkerekedése után a liberalizmus látóköréből kieseti a parasztság, s nem maradt a gazdasági és a társadalmi struktúrát is érintő programja a parasztság számára. Nem volt immáron olyan cselekvőképes társadalmi erő, amelyik a feltételeket úgy alakíthatta volna, hogy létrejöhessen olyan intézményrendszer, amely a paraszti kultúrát is úgy befolyásolja, hogy a parasztság ismeretháztartásába, a falusi társadalmon belüli cirkulációba bekerüljenek a modern termelési kultúra elemei, s kialakuljanak azok az intellektuális készségek, amelyek segíthetik az új körülményekhez való alkalmazkodást, a modernizációt.

A félreértések elkerülése végett hangsúlyozom, a Mezei Naptár által fémjelzett esély szerintem nem azt jelenti, hogy elkerülhető lett volna az iparszerű kulturális termelés, s kikerülhető lett volna a Bucsánszky-félékhez hasonló színvonalú és tartalmú ponyvanaptárak tömegtermelése. Csupán azt jelenti, hogy emellett lett volna esélye, nyilván nem dominánsan, de hangsúlyosan jelenlevően olyan köztes irányzatnak is, amely a magas kultúra bizonyos elemeit széles rétegeknek közvetíti, populáris módon beviszi a közkultúrába, s a kispolgárosodás útján meginduló rétegeknek eljuttatja a modernizálódáshoz szükséges ismereteket, intellektuális technikákat stb.

Az 1848-49-es kísérlet leverésével csökkent az esélye a kiegyensúlyozottabban fejlődő, értékek és értékirányultságok szerint rétegzett, tagolt nemzeti kultúra kialakulásának. Helyette erőteljes polarizáció fejlődött ki a lent és fent, a magas- és a tömegkultúra között. Visszazökkent a magyar művelődés a 18. század végi fejlődési irányba, aminek a bemutatásakor az írásbeli kultúra első nagy megoszlásáról beszéltünk s előre utaltunk a későbbi szakadásra. Tehát kialakult az európai szellemi irányzatokat is befogadni képes magaskultúra, s a középkorias hagyományaihoz, tradicionális gyökereihez visszahajló, szerkezetét csak nagyon nehezen, felemásan megújítani tudó tömegkultúra. Ez magában rejtette az elmaradott, alacsony színvonalú tömegkultúra feletti paternalisztikus gyámkodás csapdáját is. Ez a gyámkodás azonban sok eredményt nem hozhatott, mert csak kultúrán belüli eszközökkel törekedett a kulturális elmaradottság felszámolására.