A könyvkereskedelem kezdetei az ókorra nyúlnak vissza. Az ókori Kelet - pontosabban Egyiptom - szolgáltatta az antik könyv legfontosabb anyagát, a papiruszt: a legrégibb, írással ellátott papiruszok már az időszámítás előtti harmadik évezredben feltűntek, de arról nincs tudomásunk, hogy e keleti kultúrákban könyvkereskedelem is létezett volna. Egyedül az ószövetségi zsidósággal kapcsolatban vetődött fel ennek lehetősége a Biblia egy helye alapján, ahol arról esik említés, hogy a sok könyvírásnak se vége, se hossza.

A görög-római kulturális életben - miként erről több ókori író munkáiból értesülünk - már bizonyosan szerepet játszott a könyvkereskedelem. A könyv szó latin megfelelője, a liber eredetileg fát jelentett; utalva arra, hogy a könyvek előállításához, a legrégibb időkben fát használtak fel. (A latin szó leszármazottai az angol library, és a francia librairie = könyvtár, könyvkereskedés). Két vagy több fatábla összekapcsolása (Diptychon, Polytychon) a fatáblák nehezen kezelhetősége miatt nem bizonyult életképesnek, de maga az elv a későbbi kódex-, illetve könyvforma kialakulásában mégis érvényesült. Az ókor legfőbb írásanyaga a papirusz és a bőr maradt, mely utóbbit származási helyéről, Pergamonról pergamennek nevezték el. (A könyv szó görög megfelelője, a biblos, mely számos mai szóban is fennmaradt, szintén egy városról, a Tripolisz melletti Gubla görög nevéről, Byblosról kapta elnevezését, mert e városból érkezett a papirusz-szállítmány jó része.) A megírt papiruszt és, pergament tekercsekbe csavarva tárolták. A tekercs alakú könyv az 1. és 4. század között alakult át a mai könyvhöz hasonló, kódex formává. Kialakulását a könnyebb kezelhetőség mellett az a körülmény is elősegítette, hogy a keresztény irodalmat tartalmazó kódexeket az üldözések idején könnyebben el lehetett rejteni.

A görög-római könyvkereskedelem jelentősége a szövegek egykori elterjesztése és forgalmazása mellett az antik szellemi örökségnek a középkorra való áthagyományozásában rejlik. Legkésőbb az időszámítás előtti 5. század második felétől léteztek már Görögországban könyvkereskedők, erre vallanak e foglalkozásnak attól a kortól kezdve előforduló görög elnevezései: bibliopolesz, bibliokapélosz. Az előbbi szót a rómaiak bibliopola formában vették át Az antik könyvkereskedelemről szóló ismereteink jórészt az egykorú írók műveiben található megjegyzésekből származnak. Így például Arisztophanész A madarak című komédiájában (i. e. 414) arról esik szó, hogy az athéniek reggeli után a könyvkereskedésekbe mentek, hogy ott az új könyvekről beszélgessenek. Szókratész, miután az athéni bíróság i. e. 399-ben halálra ítélte, védőbeszédében arra hivatkozott, hogy a korabeli filozófusok írásait a város piacának egyik helyén olcsón meg lehetett vásárolni. Dionysziosz Halikarnasszosznak pedig, aki i. e. 30-ban Rómába ment, azt az információt köszönhetjük, hogy az i. e. 4. században Görögországban már létezett vándor könyvkereskedelem.

A görög könyvkereskedelem főleg az alexandriai könyvtár alapítása nyomán lendült fel: a gyűjtemény kialakítása során szinte az egész egykori görög világ műveit beszerezték; a könyvtár állományából pedig céhbeli másolók készítettek másolatokat. Kallimakhosz (310-240) a különböző szerzőktől származó művekről könyvtári katalógust is készített, ami sajnos nem maradt ránk.

A római birodalom könyvkereskedelméről szintén főként az írók, Cicero, Horatius, Martialis és mások munkáiban olvasható részletek alapján, az i. e. 1. századtól van tudomásunk. Cicero Pomponius Atticushoz írt leveleiben olvashatunk a könyv előállításáról; Atticus ugyanis Cicero kiadójaként tevékenykedett. Horatius kiadói a Sosius testvérek voltak, üzletük a Janus szobor közelében volt. Martialis ifjúkori műveit Quintus Pollius Valerianus adta ki. Ugyanő beszél egy bizonyos Tryphon nevű könyvkereskedőről is, aki állítólag hasznot húzott az ő könyvéből. Tryphon volt Quintilianus kiadója is. A római könyvkereskedelem hálózatának méreteit érzékelteti Martialisnak az a dicsekvő megjegyzése, hogy műveit az egész világon olvassák. Hasonló megjegyzéseket találunk Ovidiusnál, Horatiusnál és az ifjabbik Pliniusnál is.

Rómában a könyvkereskedőt bibliopolának nevezték, ha másoló is volt egyben, akkor librariusnak. A könyvesbolt latin elnevezése bibliopoleia, illetve tabernae librariariae volt. (Ezek a nevek szerepelnek többnyire a régi századok hazai levéltári aktáiban is.) Azt a tárolóhelyet, ahol a papirusztekercseket elhelyezték, armariumnak hívták.

A római könyvkereskedelemmel kapcsolatban több vonatkozásban hiányosak az ismeretek. Nem pontosan ismert, hogy a könyvkiadás és a terjesztés mennyiben kapcsolódott egybe, a kiadó szerepét sem látjuk világosan, csak keveset tudunk a könyvárakról és a honoráriumokról is. Az bizonyos, hogy a római jog rendszerében a szerzői jog fogalma még ismeretlen volt, de etikai szempontból Martialis már élesen elítélte a szellemi tulajdon elorzóját, amikor azt plagiariusnak, emberrablónak nevezte. A ma is élő plágium elnevezés innen eredeztethető. Ugyancsak mindmáig élő fogalommá vált Horatius támogatójának, Maecenasnak a neve is.

Az Augustus korában kifejlődött római könyvkereskedelem világméretű hálózata jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a római szellem alkotásai elterjedhettek a birodalom távoli provinciáiban. Szerepe volt abban is, hogy Horatiusban és kortársaiban kialakulhatott a költői halhatatlanság, a non omnis moriar tudata.

A keresztény tanítás a korai időkben szóbelileg terjedt; az evangéliumokat csak az első század második felében foglalták írásba. Az üldözések idején nem volt lehetőség a keresztény művek nyílt forgalmazására. Diocletianus császár alatt - 303-ban, a legsúlyosabb keresztényüldözés során - még az istentiszteletnél használatos szertartáskönyveket is elkobozták és elégették. A keresztény könyvek szabad terjesztése csak Constantinus fellépésével, 312-től vált lehetővé. Ennek köszönhetően 384-ben Szent Jeromos egy levélben már arról írhatott, hogy a Szentírás példányai az egész világon elterjedtek. Sulpicius Severus történetíró (363-425) szerint ekkor már alig volt olyan hely, ahová a keresztény művek nem jutottak el. Ennek alátámasztására azt is hozzáfűzte, hogy semmilyen más könyvek nem eredményeztek a könyvkereskedőknek nagyobb hasznot, mint e munkák.

A római birodalom összeomlása és a népvándorlás viharos korszaka után az európai szellemi élet irányítását az egyház intézményei vették át. Az egymás után megalakuló szerzetesrendek szabályaiba belefoglalták a könyvvel kapcsolatos rendelkezéseket is, melyek sokáig iránymutatóak maradtak az utódok számára. Ilyen volt például a kolostori könyvtárakról a Szent Ágoston által 390-ben megfogalmazott szabályzat. Ugyancsak nagy hatásúnak bizonyult Nursiai Szent Benedeknek (480-547), a montecassinói bencés kolostor megalapítójának Regulája, amely pontosan előírta a szerzetesek számára szükséges olvasmányokat A könyvtárak a kolostorok fontos részei lettek, melyek gyarapítására nagy gondot fordítottak. Az Elzászban lévő murbachi kolostor könyvtárából hiányzó művekről a 9. században már desiderata katalógus is készült. Az egyes kolostorok a művek lemásolása céljából kölcsönözték egymásnak kézirataikat. Könyvet csak akkor adtak el az állományból, ha helyébe más művet szereztek be.

A hellenisztikus korban a római birodalomban kifejlődött könyvkereskedelem a középkor első szakaszában csaknem teljesen megszűnt. Szerepét a kolostorok másolóhelyei között kibontakozó könyvforgalom vette át. A középkorban a könyvkultúra gócpontjaivá a kolostorok mellett az egyetemek váltak.