A szellemi élet polgárosulása

A hetvenes évektől kibontakozó magyar felvilágosodás kezdeményezései sorában nagy lendületet vett a magyar nyelvű irodalom és kultúra fejlesztésének ügye, felélénkült az irodalmi élet, és jelentősen megnőtt a könyvkiadás. Magyar nyelvű újságok és folyóiratok indultak, az egyetem Nagyszombatból Budára, majd Pestre költözött, ahol szerveződni kezdett egy fővároshoz és szellemi központhoz méltóbb kulturális élet.

A hetvenes évektől a kilencvenes évek elejéig tartó szellemi fellendülést, amely a magyar könyvkultúrát is felélénkítette, ismét több évtizedes visszaesés követte. Az irodalmi életet és a könyvkiadást az egymást követő szigorú cenzúrarendeletek bénították meg. 1793-ban, majd 1795-ben a felvilágosult művek legnagyobb része a tiltott könyvek listájára került. A korábban is működő cenzúra ekkor rendőri üggyé vált; az 1801-ben felállított Polizei Zensur-Hofstelle ügynökei ellenőrzés alá vették az ország egész szellemi életét. Nem csak a hazai kiadványokat cenzúrázták, hanem szigorúan megrostálták a külföldről behozható könyveket és folyóiratokat is.

Már a határnál megkezdődött az ellenőrzés, az utastól elvették a könyveit és revizor vizsgálta át őket. A könyvkereskedők sem árusíthattak tiltott könyveket, még a magántulajdonban lévő könyvek ellenőrzésére is kísérletet tettek, de a nemesi magántulajdon sérthetetlensége miatt Magyarországon végül is nem hirdették ki e rendelkezést. A cenzúra ellen több vármegye nemessége is tiltakozott, de az lényegében 1848-ig fennmaradt. Még 1825-ben is üldözték például - a politikailag veszélyesnek tartott műveken kívül - az úgynevezett románokat is, melyeket erkölcsi szempontból kifogásoltak. Bár a reformkorban némileg enyhült a cenzúra, de azért még a negyvenes években is igyekeztek meghiúsítani a "veszélyes" könyvek külföldről való behozatalát. A könyvkereskedők külföldi kapcsolatai és a szervezett könyvcsempészet révén azonban így is sok tiltott könyv került Magyarországra, bár nyílt forgalmazásukra nem volt lehetőség.

A magyar jakobinus mozgalom elfojtása (1795) és a polgári reformmozgalmak újabb kibontakozása (1825) közötti időszakban zajlottak le a magyar nyelvújítási mozgalom vitái, melyek nyomán kialakult az egységes magyar irodalmi nyelv. E polémiák készítették elő a magyar irodalom egyik legvirágzóbb korszakát, a magyar reformkort.

Míg az előző korszakban a nyelvi, irodalmi, művelődési mozgalmak, a húszas évek derekától kezdve már a politikai elmélet és cselekvés került előtérbe. A Szent Szövetség meggyengülése után a Habsburgok meghátráltak a nemesi ellenállás előtt, és 1825-ben összehívták az addig szüneteltetett országgyűlést. A harmincas években új erőre kapott a polgárosodásért és a nemzeti függetlenségért folyó harc, s a politikai törekvéseket a magyar romantika kiemelkedő írói műveikkel támogatták. Az irodalomban új, polgári normák alakultak ki, győzelmet aratott a demokratikus irodalomfelfogás. Vitákban tisztázódtak a kritika, a kiadói felelősség és a szerzői jog kérdései.

1841-ben Kossuth Lajos megkezdte a polgári átalakulásért és a nemzeti függetlenségért harcolók táborának kiszélesítését. Ekkor indította meg a Pesti Hírlapot, az első, modern értelemben vett, valóban politikai újságot. Az általa vezetett középnemesség, amely Magyarországon a még mindig hiányzó polgári osztályt volt hivatva pótolni, a negyvenes években szembefordult az arisztokráciával. A középnemesség mellett mind nagyobb szerephez jutott az értelmiség, köztük az írók java része. A magyar szellemi életre nagy hatással voltak a modern nyugati filozófiai, közgazdasági és jogi eszmék. Hegel filozófiája, Smith és Ricardo munkássága hatott a legjelentősebb magyar reformerekre és gondolkodókra, köztük Széchenyi Istvánra; Kossuthra hatással voltak a védvámos kapitalizmust hirdető Friedrich List közgazdasági elvei is. A liberális eszméken kívül a harmincas évektől kezdve ismertté váltak Saint-Simon, Owen és Fourier utópista szocialista elméletei, majd Louis Blanc és Cabet gondolatai. Hatottak a radikális fiatalságra Lamennais abbé eszméi is. Ezek, valamint a hazai társadalmi viszonyok érlelődése és az 1848-as nemzetközi helyzet készítette elő azt a polgári forradalmat, amely megszüntette a jobbágyságot, törvénybe iktatta a polgári szabadságjogokat és ezek során biztosította a sajtószabadságot is.

A 18. század végén, a 19. század első felében a szellemi élet fellendülésével a könyvkultúra is rohamos fejlődésnek indult. A könyvek és egyéb kiadványok (újságok, folyóiratok) száma jelentősen megnőtt, nyomdák alakultak, a könyvek terjesztését már részben önálló könyvkereskedések végezték. Mindez csak azért vált lehetségessé, mert gyarapodott az irodalmi alkotásokat befogadó olvasók száma. Ennek jelentőségét egyre inkább felismerték az írók csakúgy, mint a kiadók és a kereskedők. A magyarországi nyomdák addig vagy csak rendelésre dolgoztak, vagy csak a hagyományosan jól bevált és eladható termékek (tankönyvek, vallási művek, ponyvák) előállításával foglalkoztak. De amikor a 18. század hetvenes-nyolcvanas éveinek kiadói, szerkesztői és írói újszerű műveket kívántak megjelentetni, melyek mögött már nem állt mecénás, szükségesnek tartották, hogy előre tájékozódjanak vállalkozásuk lehetséges fogadtatásáról. Ezért - kezdetben az első magyar újságok és folyóiratok kiadói, majd a könyvek megjelentetői is - előfizetést hirdettek a kiadvány üzleti kockázat nélkül való megjelentetésére. A prenumerációt a Magyar Hírmondó című, első magyar nyelvű újság szerkesztője, Rát Mátyás honosította meg Magyarországon 1780-ban. Lapjára az első évben 320 előfizető jelentkezett, s ez úgy látszik, elegendő volt a költségek fedezésére. E szám néhány év múlva megduplázódott, s 1790 körül a Bécsben megjelenő magyar újságok olvasóinak száma laponként már 1000-1300 körül mozgott. Volt azonban olyan korabeli folyóirat is, amelynek kiadója kiszámította: legalább 289 előfizetőre lett volna szüksége, de csak 192 jelentkezett.

Az újságok és folyóiratok kezdeményezése nyomán a könyvek kiadói is átvették a prenumeráció rendszerét, előfizetési felhívásaikat sokszor éppen a sajtó adta közre. Már 1781-ben olvasható volt Weingand és Köpf pesti könyvkereskedők felhívása egy latin-magyar-német szótár előfizetésére. Az előfizetők 12 nagyobb városban jelentkezhettek a megbízottaknál. Előfordult, hogy nem gyűlt össze kellő számú prenumeráns, és ezért a kiadó elállt a mű megjelentetésétől. Az előfizető egyébként a bolti árnál jóval olcsóbban jutott a könyvhöz, s ezenkívül nevét még nyomtatásban is megörökítették a kiadványban. E kiadói eljárást a jórészt német származású nyomdászok és könyvkereskedők német mintára honosították meg Magyarországon.

A prenumeráció lehetőségeit az első évtizedek során leginkább a Trattner család aknázta ki. A fiatal Trattner János Tamás egy cikkében 1817-ben azt írta, hogy tíz esztendő is eltelik, amíg az ötmilliónyi magyar olvasó között egy kedvelt könyvből ezer példányt el lehet adni; de sokszor még kétszáz sem kel el. Ő 300 előfizetett példányban jelölte meg azt a mennyiséget, amely egy irodalmi mű nyomdai előállítását ráfizetés nélkül lehetővé teszi. A 19. század első felében Magyarországon átlagban is csak 200-300 körül mozgott az előfizetők száma. Akadt kevesebb is, de a 400-500-at ritkán haladta túl. A közízlés kezdetlegességére vall, hogy a korszak legnagyobb költőinek, íróinak a munkái néha alig találtak visszhangra, például Csokonai Vitéz Mihály 1800-ban meghirdetett munkáira csak 28 aláíró jelentkezett Kazinczy Ferenc elkeseredetten panaszolta, hogy Klopstock Messiásának fordítására csak 13 prenumeráns jelentkezett. "Sacrediable! 13! Cela fait honneur a Notre gout!" Vörösmarty Mihály műveinek csekély kelendőségét 1842-ben még az irodalomra egyébként kevés figyelmet fordító Kossuth Lajos is szóvá tette, amikor rosszallta, hogy 3-4 év alatt a költő munkáiból alig kelt el 200 példány! A könyvek ezren felüli, majd többezres példányszáma csak 1849 után vált lehetővé Magyarországon.

Pedig már a 18. század nyolcvanas éveitől kezdve számos javaslat hangzott el a magyar olvasóközönség körének bővítése érdekében. 1789-ben például a Mindenes Gyűjtemény című komáromi folyóirat azt javasolta, hogy a parasztságból és a kézművesekből kell kinevelni olvasóközönséget, a kiadóknak pedig hasznos és olcsó könyveket kell kiadniok az addigi ponyvairodalom helyett. Az I. Ferenc trónra lépésével beköszöntött évtizedek azonban nem voltak alkalmasak semmilyen közönséggyarapító akcióra; még az 1790 körül viszonylag nagy népszerűséget élvező újságok is elsorvadtak, érdektelenné váltak, s elvesztették olvasóik nagy részét. Csak a reformkorban indulhatott meg újra a küzdelem az olvasóközönség növeléséért. Ekkor inkább a politikai kiadványok lettek népszerűek, Kossuth Pesti Hírlapja előfizetőinek száma 5000 fölé emelkedett, de az irodalmi, tudományos és ismeretterjesztő művek már sokkal gyérebb fogadtatásra találtak. Nem sikerült meghonosítani a harmincas években az angol, francia és német mintára indított filléres tömeglapokat sem, a kellő érdeklődés még hiányzott a néplapok iránt. Nagyobb visszhangra csak a harmincas-negyvenes évek irodalmi jellegű divatlapjai találtak, melyek a műveltebb közönséghez és a nőkhöz kívántak szólni: előfizetőik száma egyenként 1200-1500 körül mozgott.

Hogy az olvasás mégis egyre jobban divatba jött, abban nagy szerepe volt a reformkori megyei kaszinók, társalkodó- és olvasóegyletek könyvtárainak. E csaknem mindenki számára hozzáférhető gyűjtemények főleg a korabeli magyar szépirodalom és publicisztika terjesztéséből vették ki részüket, és jelentősen hozzájárultak az olvasóközönség kialakulásához. Az előfizetők és az olvasók nagyobbik része a köznemesség soraiból került ki, de a reformkor liberális arisztokráciája is képviselve volt a prenumeránsok között. Az értelmiséget papok, lelkészek, tisztviselők, tanárok, írók, szerkesztők, ügyvédek, orvosok, mérnökök, gazdatisztek és diákok jelenítették meg. 1810-től kezdve mindinkább jelentkezett az előfizetők sorai között a polgárság: kereskedők, iparosok is, de még kisebbségben maradva. Sokan foglalkoztak a reformkorban a parasztság és általában az alsóbb néprétegek könyvhöz juttatásának kérdésével, s 1840-ben Népkönyvkiadó Egyesület is alakult.

A korszak sajtójában sokszor cikkeztek a hazai könyvkereskedelem problémáiról. Már a 18. század végén írtak a magas könyvárakról, melyeket sokan nem tudnak megfizetni. Nagy példányszámban kiadásra kerülő, olcsó könyveket sürgettek a magyar felvilágosodás hívei, hogy a népszerű, ismeretterjesztő munkákat minél többen meg tudják vásárolni. Néhány évtizeddel később, 1821-ben a Tudományos Gyűjtemény című folyóirat a magyar könyvek terjesztésének hiányát a magyar olvasók kedvezőtlen elhelyezkedésével magyarázza: a falvakban és mezővárosokban lakó magyarok körében legjobb esetben csak könyvkötők árusítanak könyveket, ezek azonban legfeljebb vallási irodalommal, iskolakönyvekkel és kalendáriumokkal foglalkoznak. De hiába cikkeztek a magyar könyvek terjesztésének akadályairól, a helyzet nem sokat változott. Jellemző, hogy - noha 1825 óta már működött a Magyar Tudományos Akadémia is: Eggenberger Józsefet "akadémiai könyvárus"-nak nevezték, mert ő volt az akadémiai kiadványok főbizományosa - a kor neves magyar regényírójának, Jósika Miklósnak a művei csak attól kezdve váltak népszerűvé, amikor német fordításban is kiadták őket. Vagyis a német polgárság olvasási kedve felülmúlta a magyar olvasókét. A korszak végén, 1848-ban Magyar Mihály pesti könyvkereskedő még mindig azt kénytelen megállapítani, hogy Magyarországon alig van magyar könyvkereskedő, a könyvárusok nagy része német, akik csak elvétve árusítanak magyar könyveket. De cikkében arra is rámutatott, hogy a könyvkiadást a nyomdák számának stagnálása is akadályozza: Pesten 1848-ban ugyanannyi nyomda volt csak, mint tíz ével korábban, pedig a lakosság száma 36 ezerről 150 ezerre emelkedett. A pesti 8-9 könyvkereskedő mellett az egész országban, számításai szerint, 54 könyvárus volt, de ezek nagy része alacsony műveltségű könyvkötő, akik főleg ponyvákat terjesztettek.

Az 1772-1848 közti időszak jelentős előrehaladást mutató könyvkereskedelmet hozott létre, melynek elmagyarosodása is megindult.

Ennek megfelelően alakult a magyarországi kiadványok nyelvi megoszlása is. A nyugat-európai országok többségében a humanizmus és reformáció korában bekövetkezett már a nemzeti nyelvek térhódítása, és a latin visszaszorulása előbb a tudomány területére, majd teljes eltűnése. Magyarországon - miként Közép- és Kelet-Európa több országában - e folyamat még jócskán elhúzódott, csak a 19. század második felére valósult meg a nemzeti nyelv általánossá válása.

A latin nyelvnek e hosszú fennmaradását több ok is magyarázza. Az egyik azzal az elképzeléssel függ össze, amely a 18. század elején jelentkező korai, úgynevezett hungarus, tehát a nacionalista fejlődés előtti fázisban lévő felvilágosítók köréből származik, és amely szerint a latin közvetítő nyelv lehet a különböző magyarországi nemzetiségek között. Már a 18. század végén fogalmazódott meg az a másik vélemény, amely szerint annyira rokontalan a nyelvünk, hogy az ezen kiadott könyveket Magyarországon kívül sehol sem értik meg, és ezért teljesen elszigeteltté válik a magyar kultúra és tudomány. Ezért egyesek szerint a tudományos műveket latinul, mások szerint németül kell kiadni, hiszen a magyar értelmiség és a művelt nemesség mindkettőn ért. A II. József által 1784-ben kiadott rendelkezés, amely a németet tette hivatalos nyelvvé, csak átmenetileg emelte meg a német nyelvű művek statisztikáját: a visszahatás éppen a nemzeti nyelvért síkraszálló törekvéseket erősítette meg és nagy szerepe volt a magyar nyelvű munkák számának gyarapodásában. A 18. század végén és az 1848 előtti évtizedekben ismételten kiújuló vitákat végül is a történelem segített megoldani: a nemzeti fejlődés alapvető követelménnyé tette az anyanyelvű irodalom és tudomány kifejlesztését. A városi polgárságnak a 19. század utolsó évtizedeire bekövetkező elmagyarosodása is hozzájárult ahhoz, hogy a kiadványok nyelve, a latin majd a német háttérbe szorulása után általánosan magyar lett, de megnőtt a nemzetiségi nyelveken készült könyvek és újságok, folyóiratok mennyisége is.

A 18. század utolsó évtizedeiben megélénkülő könyvkereskedelem következményeként több rendelkezés is foglalkozott a magyarországi könyvforgalmazás egyes kérdéseivel. A legjelentősebb szabályozás éppen a felvilágosodás korszakhatárának tekintett évben, 1772-ben jelent meg, és a magyarországi könyvkereskedők tevékenységének feltételeit foglalta össze (Ordo pro bibliopolis in Hungaria stabiliter manentibus). Hatévi tanulóidőhöz, négyévi gyakorlathoz és megfelelő nyelvtudáshoz, valamint bizonyos pénzalaphoz kötötte a könyvkereskedői szakma művelését. (Ez utóbbi Pozsonyban legalább 500 forint volt.) A rendelet nem korlátozta a könyvkereskedők számát, de annak a kívánságának adott kifejezést, hogy a szükségesnél többen ne legyenek. E rendelkezésből az egész 1848 előtti időszakban, a privilégiumok fennállásáig inkább az előbbi mondat második felét tartották szem előtt, s ezáltal, a céhbeli vetélytársak befolyására mégiscsak a korlátozásra törekedtek. A könyvkereskedők jogai közé tartozott bármilyen, nem tiltott, kötött vagy kötetlen könyvvel kereskedni és könyvet nyomtatni is. Ugyanakkor megtiltották a jogosulatlanoknak falvakban és városokban egyaránt a könyvekkel való kereskedést; a könyvnyomtatóknak és könyvkötőknek is csak azt volt szabad forgalomba hozniuk, amire jogosítványt kaptak. Az idegen könyvkereskedőknek azt írta elő a rendelkezés, hogy csak a vásárok idején árulhatnak, a megmaradt könyveket pedig el kellett szállítaniuk más városba és külföldre.

A rendelkezés a könyvkereskedés és antikvárium nyitását engedélyhez kötötte. Az engedélyek számát ugyan az igényektől tette függővé, de kifejezte azt az elvárását, hogy számuk inkább csökkenjen, mint szükségtelenül szaporodjék. Míg a könyvkereskedő egyaránt kereskedhetett régi és új, kötött és kötetlen, hazai és külföldi könyvekkel, továbbá kiadói jogokkal is rendelkezett, addig az antikvárius kizárólag régi és bekötött könyveket árusíthatott, kiadói jogai nem voltak. A szerzők saját kiadású műveiket otthon árulhatták.

Noha e rendelet részben előrelépés volt, hiszen az állandó, hivatásos könyvkereskedők érdekeit és jogait törekedett biztosítani, másrészt azonban elősegítette a privilégiumokon alapuló könyvkereskedelem fenntartását és így a fejlődés visszafogását is.

I. Ferenc rendelkezései 1806-ban megszigorították a könyvkereskedői forgalomba hozható könyvek cenzúráját. Aki tiltott könyvet árusított, azt első ízben példányonként 50 forint büntetéssel sújtották, másodszor pedig iparjogának elvesztésével büntették. A nyomtatott könyvjegyzékben szereplő tiltott könyveket a revizori hivatalnak kellett átadni, ahol - ha vallás-, erkölcs- és államellenes tartalmúak voltak - megsemmisítették.

Talán még a könyvkereskedelem ellenőrzésénél is nagyobb gondot fordítottak a nyilvános olvasókabinetek működésének felügyeletére. Alig hogy létrejöttek az első ilyen nyilvános olvasókabinetek Magyarországon, már a nyolcvanas évek elején elhangzott hivatalos kormányzati részről az az aggodalom, hogy a kabinetekben, ahol egy krajcárért bárki elolvashatja akármelyik könyvet, fokozottabban áll fenn az a veszély, hogy illetéktelenek tudomására juthatnak nemkívánatos ismeretek és információk. Az engedélyekhez ezért minden alkalommal hozzáfűzték azt a szigorú megkötést, hogy a kölcsönözhető könyvek között semmiféle tiltott mű nem szerepelhet. Két tiltott könyv miatt Johann Gleixner pesti olvasókabinet tulajdonos ellen eljárás indult 1791-ben. Ennek során a perbefogott azt vallotta, hogy a tiltott könyveket Philipp Ulrich Mahler pozsonyi könyvkereskedőtől szerezte be.

A hatóság az olvasókabineteknek nem csak a régi, katalógusba foglalt anyagát ellenőrizte, hanem a tulajdonosnak az új szerzeményezésű könyveket is engedélyeztetnie kellett a revizorral. A szigorú ellenőrzés mellett is forgalomba kerültek tiltott munkák. 1793-ban a Magyar Museumnak, az első magyar nyelvű folyóiratnak a francia forradalmat üdvözlő verse miatt üldözött számát a kassai olvasókabinetből kobozták el. Ugyancsak ebben az évben érkezett feljelentés a pozsonyi Weissenthaler és Schwaiger-féle olvasókabinet tulajdonosai ellen az ott található tiltott könyvek - Helvetius, Hume, Lessing, Mirabeau, Rousseau, Voltaire művei - miatt. A fő kifogás ezúttal is az volt, hogy e műveket a nyilvános olvasóteremben bárki olvashatja.

A magyar jakobinus mozgalom elfojtása után a szellemi élet megbénítását célzó intézkedések egyik láncszeme éppen a nyilvános olvasókabinetek megszüntetése volt. 1798-ban az ország 11 városában 16 olvasókabinetet szüntettek meg, 1799-ben pedig valamennyi magyarországi kölcsönkönyvtár hasonló sorsra jutott. Csak 1811-ben engedélyezte az uralkodó ismét kölcsönkönyvtár létesítését, de számukat, működési területüket és állományukat szigorúan szabályozta. Mindössze négy kölcsönkönyvtár kapott működési engedélyt: Pesten kettő, Budán és Pozsonyban pedig egy-egy. Ezeket azonban nem volt szabad nyilvános olvasóteremmel összekapcsolni. Ezért e könyvtárak már nem is használták az olvasókabinet elnevezést.

A felélénkülő magyarországi szellemi élet nyomán végre a 18. század utolsó évtizedeiben a könyvforgalmazás terén is megtört a jég, és megkezdődött az önálló könyvkereskedelem kibontakozása. A hatvanas-hetvenes években meginduló szellemi pezsgés, amely a bécsi jozefinista színezetű felvilágosodásból és a magyar nemzeti kultúráért síkraszálló törekvésekből egyaránt táplálkozott, Magyarországra csábított számos külföldi, főként német könyvkereskedőt, akik a nem sokkal korábban betelepedett nyomdászokhoz hasonlóan, kedvező üzleti lehetőségekben reménykedtek. Reményeik azonban csak részben valósulhattak meg, egyrészt a kilencvenes években ismét elboruló politikai látóhatár, másrészt a céhrendszerből és a privilégiumok meglétéből folyó akadályok (engedély nélkül sem nyomdát, sem könyvkereskedést nem lehetett alapítani), illetve a magyar olvasóközönség fejletlensége és igénytelensége következtében. Az utóbbi tényező miatt a könyvkereskedők nagy részének főleg a magyarországi német polgárság fejlettebb igényeinek kielégítése volt az érdeke, és ezért szorult még évtizedekig háttérbe a magyar nyelvű könyvek forgalmazása. Igaz, másfelől a magyar nemzeti irodalom újjászületésének több úttörője úgy látta, hogy magyar könyvekkel is kereskedő árusok hiánya is hozzájárult a magyar olvasóközönség érdektelenségéhez, kis létszámához. E "circulus vitiosus" csak évtizedekkel később, a negyvenes években nyert megoldást, amikorra a magyar társadalom körében is kifejlődött az az olvasótábor, amely számára már érdemes volt könyveket tartani a könyvkereskedésekben. Ezt a tendenciát azonban nagyon fékezte a magyar polgári fejlődés vontatottsága, amely a társadalomtörténeti okok mellett a nemzeti önállótlanságból és a 18. század végi és a 19. század eleji kedvezőtlen politikai légkörből is következett. A hetvenes-nyolcvanas évek pezsgését ugyanis a magyar jakobinus mozgalom 1795-ös elfojtása után ismét egy több mint negyedszázados visszaesés követte, és csak 1825 után, a reformkorban folytatódott mindaz, ami a 18. század végén a polgári-nemzeti kultúra fejlesztése irányában már elkezdődött. E hullámvölgy természetesen nyomot hagyott a magyarországi könyvforgalmazás történetében is, de e korszak még így is, visszaeséseivel és problémáival együtt a modern magyarországi könyvkereskedelem kialakulását egyengette.

Ahhoz képest, hogy a 18. század első két harmadában még mindig nyomdászok és könyvkötők bonyolították le a könyvforgalmazás java részét, a század utolsó évtizedei jelentős változást hoztak. Az önálló könyvkereskedelem terén hagyományokkal rendelkező felvidéki és erdélyi városokon kívül az ismét főváros szerepet betölteni igyekvő Pest-Buda könyvkultúrája mutat figyelemre méltó eredményeket.

A felvidéki városok közül Pozsonynak, a korábbi átmeneti fővárosnak a könyvkereskedelme volt a legfejlettebb. Azokon a nyomdászokon kívül, akik a század folyamán telepedtek le a városban, és akikről tudjuk, hogy könyvkereskedelemmel is foglalkoztak (Johann Paul Royer, Franz Patzko, Simon Peter Weber), a század utolsó évtizedeiben több önálló könyvkereskedő is tevékenykedett. Anton Löwe, a Doll család és Michael Benedikt a hetvenes években, Friedrich Ulrich Mahler és Johann Nepomuk Schauff a nyolcvanas években, Johann Mathias Korabinsky pedig 1793-ban nyitotta meg üzletét. A legjelentékenyebb pozsonyi nyomdász, könyvkiadó és könyvkereskedő Johann Michael Landerer volt, aki már 1750-ben, a Royer nyomda és kiadványai megvásárlása által tekintélyes könyvkészletre tett szert. 1764-ben német nyelvű újságot indított (Pressburger Zeitung), majd Pesten is nyomdához jutott.

A kassai könyvkultúrának tekintélyes hagyományai voltak, a 18. század végi fellendüléshez az is hozzájárult, hogy e város jelentős szerepet játszott a magyar irodalmi újjászületésben. Kiváló írók pályája indult el innen, folyóiratok jelentek meg a városban (Magyar Museum, Orpheus), s mindennek a következményeként a könyvkiadás és a könyvkereskedelem is felvirágzott.

Ehhez a szellemi megújuláshoz Landerer fióküzletének megalapítása is hozzájárult. Szinte jelképes, de az egész korabeli könyvkultúrára is jellemző, hogy Landerer, tehát polgári nyomdász és könyvkereskedő vette meg 1775-ben a jezsuita nyomdát. A kiadványok elvilágiasodása is jelzi a fordulatot, amely Kassán, de az ország más városaiban is bekövetkezett a 18. század első felének barokkos-vallásos kiadványaihoz képest. Természetesen mindez nem átmenet nélkül zajlott le, hiszen még Landerer kiadványai között is jelentékeny helyet foglaltak el az ájtatossági munkák és a ponyvairodalom termékei, mert a vásárokon e kiadványtípusoknak volt változatlanul a legnagyobb kelete. De - főleg a szerzők költségén - számos értékes irodalmi mű (Kazinczy Ferenc és Baróti Szabó Dávid munkái) is nála jelent meg. Persze jellemző, hogy ezek közül főként azok voltak a saját költségen alapuló művek, amelyek népszerűsége és kelendősége biztosítottnak látszott. Ilyen volt például a kassai jezsuita nyomda kiadványai folytatásaként megjelent Házi és úti új kalendárium 22 évfolyama, amelyet német változatban is kiadott (Haus und Reise Kalander). Az igényesebb irodalmi munkák előállítási költségeit többnyire a szerzők, esetleg a mecénások viselték.

Johann Michael Landerer virágzó üzletet hagyott 1795-ben utódjára, Franz Landererre, aki azt 1822-ig vezette. A korszakra jellemző, hogy ekkor ismét megnőtt a latin nyelvi kiadványok száma. Az irodalmi fellendülés megtorpanását mutatja a ponyvairodalom termékeinek előtérbe kerülése, ezekkel látta el Landerer felvidéki árusítóit és könyvkötőit.

Még az irodalmi élet kibontakozása idején, 1786-ban alapított nyomdát és könyvkereskedést Kassán Johann Josef Ellinger. Ő adta ki az első magyar nyelvű irodalmi folyóirat, a Magyar Museum második évfolyamát. Bár e lap volt a kor magyar folyóiratai között viszonylag a legnépszerűbb, előfizetőinek száma mindössze 400-500 körül mozgott. Mégsem ez volt a folyóirat gyors megszűnésének (1793) az oka, hanem az I. Ferenc által megszigorított cenzúra, amely a francia felvilágosodással rokonszenvező lapokat elnémította. A Magyar Museum példányai után Ellingernél is nagy hajtóvadászatot folytattak, mert az egyik számban Batsányinak a francia forradalmat üdvözlő verse jelent meg. Bár Ellinger is kivette részét a kor színvonalas magyar munkáinak kiadásából és terjesztéséből, igazi jövedelmet számára is a könyvesboltjában és a megbízottai által a felvidéki helységekben forgalmazott ponyvatermékek hozták. Üzletét 1810 körül fia, Ellinger István folytatta.

Kassa vonzerejét bizonyítja, hogy Landerer mellett a másik jelentős pest-budai könyvkereskedő, Ignaz Anton Strohmayer is nyitott fióküzletet a városban. Miként Pesten, Kassán is a Weingand-Köpff-féle könyvkereskedést vette át 1788-ban. Kassai fiókjának értékét 6261 forintban állapították meg. (A pesti főüzleté 38.411 forint volt.)

Az önálló könyvkereskedelem kibontakozására Erdélyben is csak a 18. század vége felé került sor. Addig ott is inkább csak könyvkötők, nyomdászok árusítottak könyvet, főként tankönyveket, énekeskönyveket és vallásos kiadványokat. A külföldi könyvek behozatala egészen Mária Terézia uralkodásának utolsó szakaszáig sok nehézségbe ütközött, beszerzésük legáltalánosabb módja az volt, hogy a határokon kívüli utazások, tanulmányutak alkalmával egyes főurak és diákok könyvekkel tértek haza, s ezek egy része esetleg forgalomba is került.

A felvilágosodás korában az erdélyi szellemi élet is felélénkült. Az első könyvkereskedést e korszakban Josef Franz Kollmann bécsi nyomdász alapította Kolozsvárt 1774-ben. A jezsuiták nyomdáját bérbe véve, főként tankönyvekkel látta el a katolikus iskolákat.

Sokkal jelentékenyebb vállalkozás fűződött Martin Hochmeister szebeni nyomdász nevéhez, aki 1778-ban szabadalmat kapott könyvkereskedés létesítésére. Egy személyben volt nyomdász, könyvkötő, könyvkiadó és könyvkereskedő. Sőt, a könyvkiadás mellett ő is periodikusan megjelenő újságok kiadásával igyekezett vállalata folyamatos aktivitását biztosítani.

1784-ben megindította a Siebenbürger Zeitungot, amely 1792-től Siebenbürger Bote címmel folytatódott. Az üzletet apja halála után 1789-ben átvevő ifj. Martin Hochmeister egy évvel később Siebenbürgische Quartalschrift címen német, Erdélyi Magyar Hírvivő címmel pedig magyar nyelvű lapot indított. Amikor 1790-ben az erdélyi gubernium Szebenből Kolozsvárra költözött, és a szellemi élet súlypontja is ide helyeződött át, Hochmeister Kolozsvárra telepítette üzletét. Könyveivel felkereste a többi erdélyi város vásárait, ahol vett, eladott és cserélt könyveket, s a szükséges papírt is beszerezte. Külföldi mintára könyvkatalógusokat adott ki, melyek feltüntették raktáron lévő könyveinek árát is. Ezeknek későbbi füzeteiből kitűnik, hogy irodalmi értékű művei csak lassan keltek el: a korszak jellegzetes, népszerű és szórakoztató kiadványai viszont nagy mennyiségben találtak vevőre.

Hochmeister üzletének megszűnése (1809) után a kolozsvári könyvforgalmazást még mindig csaknem kizárólag nyomdászok és könyvkötők bonyolították le. Az 1810-es években kilenc könyvkötő volt a városban, köztük egy bizonyos Guttmann János, aki arról volt nevezetes, hogy csak magyar könyveket árult. Az egyetlen könyvkereskedő, Tilsch János viszont csak Bécsből hozott műveket forgalmazott, igaz, emellett divatárut, kenőcsöt és porcelánt is...

A 18. század végén más erdélyi városokban is tevékenykedtek könyvkereskedők. Marosvásárhelyen Huszár Antal könyvkészletéről hírt adó körlevél alapján tudjuk, hogy főleg magyar könyveket árult.

Brassóban a Reich testvérek könyvesboltjáról és kölcsönkönyvtáráról is tudunk. Érdekes árukombinációval találkozunk Johann Andreas Wagner esetében, aki posztókészítő létére, a posztókereskedés mellett könyvek eladásával is foglalkozott. Temesváron 1771-ben Josef Matthias Heimerl könyvnyomtató alapított könyvkereskedést; mellette Intelligenzblatt címen hirdetési újságot és kalendáriumot adott ki. Halála után, 1784-ben veje örökölte meg üzletét, aki a bécsi Johann Thomas Trattner bizományosa volt.

Debrecenben is e korban került sor az első jelentős, hosszú életű polgári könyvkereskedő cég megalapítására. A városi nyomda és a városi tanács még a század végén is maga árusította saját kiadású könyveit. A nagy vásárok idejére e célból még 1804-ben is sátrat jelöltek ki a külső vásártéren. A kalendáriumokat, iskolakönyveket Debrecenben is könyvkötők árusították a 18. század folyamán. A biblia terjesztését a debreceni egyházi konzisztórium 1789-ben a helybeli kántorokra bízta.

Ilyen körülmények között a legnagyobb magyar mezővárosban is valós igényeket elégített ki az 1805-ben megnyitott Csáthy könyvkereskedés. Alapítója, a debreceni polgári családból származó Csáthy György nyomdászatot tanult Pesten, előbb a Trattner nyomdában, majd a Kilián könyvkereskedésben, végül a pozsonyi Landerer nyomdában dolgozott. Hazatérése után a debreceni városi nyomda vezetője lett. A könyvesboltot apósa, Pápai Kis István pesti könyvkötő nyitotta meg, aki korábban kötészettel egybekötött könyvesbolttal rendelkezett, majd Pestre költözött. Pápai Kis Istvántól 1808-ban Csáthy György vette át a könyvesboltot, amelyet rövid idő alatt felvirágoztatott, pedig a helybéli könyvkötők féltékenyen szemlélték gyarapodását. Csáthy azonban annyira magához édesgette a vásárlóközönséget, hogy az idegen könyvárusok lassanként teljesen elmaradoztak a debreceni vásárokról. Ugyanakkor a Csáthy cég tagjai rakott szekerekkel vettek részt a szomszédos megyék vásárain. Saját kiadású tankönyvei, énekeskönyvei 19-20 ezer példányban jelentek meg. A kollégium neves tanárai tanúsították, hogy milyen hasznos az ifjúság számára, ha olcsón vásárolhat tankönyvet. A könyvkereskedő és -kiadó cég életképességét bizonyítja, hogy egy évszázadon keresztül fennállott a Csáthy család tulajdonában.

A 18. század utolsó évtizedeiben, a mintegy két és fél évszázados szünet után nagy lendületet vett a főváros rangját és szerepét ismét átvenni kívánó Pest-Buda könyvkereskedelme. A két város közül Pest könyvkultúrája bontakozott ki előbb, Buda még sokáig a vidéki városok szintjén maradt. Pozsony korábbi vezető szerepét azonban Pest is csak lassan tudta elhódítani: a század végi fellendülés ellenére 1821-ben még nagyjából egy szinten volt a két város könyvkereskedelme, mindkét helyen 4-4 kereskedő működött. Ettől kezdve azonban Pest egyre inkább az élre tört, és a negyvenes évektől kezdve ott is maradt.

A kibontakozás a 18. század hetvenes-nyolcvanas éveiben ugyan felélénkült, de még nem volt akadály nélküli. Miként a század folyamán más magyar városokban, Pesten is főleg nyomdászok és könyvkötők foglalkoztak könyvárusítással; az előbbiek saját nyomdatermékeiket, az utóbbiak különböző nyomdákban készült könyveket árusítottak. Ezért főként a könyvkötők féltékenykedtek az önálló, hivatásos könyvkereskedőkre, mert bennük komoly versenytársat láttak. Amennyire csak tudták, igyekeztek a könyvkereskedők letelepedését meggátolni.

A könyvkereskedők forgalma és jövedelme azonban gyakran még ekkor sem bizonyult elegendőnek, ezért nem egy esetben megfigyelhető, hogy a könyvkereskedőként induló pályák könyvkötészetre váltanak át. A két szakma összefonódását mutatja a kölni származású Gellert Maus példáját sokban követő Müller Jakabé. Ő is többnyire fűzve vásárolta meg legfontosabb árucikkeit: imakönyveket, ájtatossági műveket, tankönyveket, és kötve adta el őket. Mivel a kötés által jelentős jövedelemtöbbletre tett szert, kalendáriumokkal és más népies kiadványokkal, melyek többnyire kötetlenül keltek el, nem is foglalkozott. 1775-ben készült állományleltára szerint tudományos művekből csak 1-2 példányt tartott. Az is jellemző, hogy Müller halála után fiai inkább a könyvkötészettel foglalkoztak.

Miután Pest első hivatásos könyvkereskedője, Maus nem tudta üzletét felvirágoztatni, könyvkereskedői jogosítványát 1770-ben átadta a bajorországi Kohlsgrubból származó Johann Michael Weingandnak. (Maus élete végén könyvkötészetből tartotta fenn magát; a halotti anyakönyvbe is könyvkötőként (bibliopega) került a neve. Weingand a szintén Bajorországból származó Johann Georg Köpff-fel alapította meg a Weingand és Köpff nevű könyvkereskedést, amely gyors fejlődésnek indult. Az 1774-ben alapított pesti üzlet mellett 1778-ban Budán, 1784-ben pedig már Kassán is volt fióküzlete. 1774-től kezdve a cég több katalógust adott ki, hogy az új könyvek megjelenéséről értesülni lehessen. Katalógusaiból kitűnik, hogy könyvanyaga zömmel német nyelvű volt, 1781-ben megjelentetett egy kizárólag francia, olasz és angol nyelvű munkákat tartalmazó könyvjegyzéket is. A kiterjedt nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező cég Pest szellemi életét hatékonyan bekapcsolta a nyugati kultúra forrásaiba: Bécs helyett már Pesten is be lehetett szerezni az új külföldi könyveket. Köpff azonban már 1785-ben meghalt, és a halála után indított hivatalos eljárások irataiból kitűnt, hogy magyar könyvet alig tartott: adós-számláján néhány magyar nyelvű iskolakönyv szerepelt csupán, de annál több volt a német és a francia mű, elsősorban főrangú vásárlók számláin. Az adósok között viszont sok vidéki könyvkötő akadt, akik főként imakönyveket vásároltak.

Az üzlet egyik ágát Johann Michael Weingand vezette tovább, de csak a pestit tudta megtartani, a budai és a kassai fiókot eladta. 1800-ban üzlettársát, Eggenberger Józsefet tette egyedüli örökösévé, a cég ezen a néven egészen a 20. századig fennállt.

A Weingand és Köpff könyvkereskedés másik ágát az erdélyi származású Ignaz Strohmayer vette át özvegy Köpffnétől 1788-ban, a budai és a kassai fióküzletekkel együtt. Sok korabeli magyar írótól vett bizományba könyveket, 15-20%-os haszonnal. Rajtuk kívül számos külföldi, bécsi, zürichi, augsburgi, lipcsei és berlini céggel állt üzleti kapcsolatban. A hazaiak közül főként a pozsonyi kiadóktól és nyomdáktól rendelt sokat. Vásárlóköre kiterjedt a kor bibliofil főnemeseire, egyházi körökre, tanárokra, értelmiségi és polgári rétegekre. Széles körű társadalmi kapcsolatait azonban a könyvkereskedői hivatáshoz nem illő, szokatlan módon is igyekezett hasznosítani: besúgói szolgálatot vállalt a rendőrség számára. Ehhez felhasználta könyvkereskedéseit is: az ott megforduló vásárlók beszélgetéseiről jelentéseket készített. Üzleti sikerei azonban nem voltak, amikor 1793-ban meghalt, hitelezői csődpert indítottak az örökösök ellen.

Pest éledő szellemi életének hatására Trattner János Tamás, a kor legtekintélyesebb bécsi könyvnyomtatója 1782-ben pesti nyomda és könyvkereskedés létesítésére kért engedélyt. Bár az akkor még egyetlen pesti könyvkereskedő, a Weingand és Köpff-cég ellenezte, a Helytartótanács megadta az engedélyt. A neves bécsi vállalkozó pesti kezdeményezéseit azonban nem kísérte siker: a könyvkereskedés vezetésével megbízott, augsburgi származású Ambrosius Kaillal rövidesen hosszú pereskedés kezdődött. Ennek nyomán az üzletet Trattner Johann Michael Pauernek adta át, aki főleg francia és német könyvekkel kereskedett, de 1795 körül ő is tönkrement.

Csődtömegét a pápai származású Kiss István könyvkötő vásárolta meg, aki azonban csak könyvkötőként árusított könyveket, részben műhelyében, részben pedig vidéki vásárokon. Halála után, 1805-től özvegye és fia folytatta a vállalkozást. Ifjabb Kiss István 1816-ban könyvkereskedői jogosítványt kért, de ezt azzal az indoklással tagadták meg tőle, hogy könyvkötőként úgyis jogosult imakönyvekkel, tankönyvekkel és kalendáriumokkal kereskedni. A Helytartótanács szerint több könyvkereskedő bukása is bizonyítja: a város könyvigényeinek kielégítéséhez nincs szükség újabb cég alapítására. Az 1817-ben elhunyt ifjabb Kiss István hagyatékában nagyrészt fűzött, magyar könyvek szerepeltek, többnyire nagy példányszámban. A magyar könyvek iránti érdeklődés azonban még akkor sem volt megfelelő; a könyvkereskedők még nem nagyon tudták ebből fenntartani magukat.

Nem csak a magyar könyvekkel kereskedő ifjabb Kiss Istvánnak, hanem a jórészt német könyveket forgalmazó Johann Lindauernek is hasonló üzleti kudarc lett a sorsa. Pedig az 1788-ban pesti könyvkereskedésre engedélyt nyert Lindauernek jó külföldi kapcsolatai is voltak müncheni könyvkereskedő testvére, Joseph Lindauer révén; 1795-ben azonban mégis csődbe jutott.

Üzlete előbb Josef Leyrer, majd 1804-ben Mossóczi Institoris Gábor és fia, Károly tulajdonába ment át. Institoris Gábor eredetileg könyvkötő volt: 1792-ben engedélyért folyamodott a Pest vármegyei tanácshoz mestersége folytatására és egy kölcsönkönyvtár alapítására. A helyi könyvkötők ezúttal a folyamodó protestáns voltát kifogásolták, majd a felszabadító levelét hiányolták, s ezért megtagadták a céhbe való fölvételét. A tanács ezért csak a kölcsönkönyvtár létesítését engedélyezte számára. Institoris lett a legjelentősebb 18. századi pesti magyar olvasókabinet tulajdonosa, akinél a könyveket nem csak olvasni, hanem megvásárolni is lehetett. Institoris fia, Károly, aki korábban egy lipcsei könyvkereskedőnél dolgozott, nem tudta elkerülni a csődöt: 1815-ben elárverezték 1857 forint becsértékű üzletét.

A korabeli, viszonylag rövid életű vállalkozások között azonban mégis akadt néhány sikeresebb, mint például a Kilián testvérek könyvkereskedése. Pedig a cég megalapítójának, Joseph Stachel bécsi könyvkereskedőnek sem volt könnyű dolga: 1789-ben beadott folyamodványát Pest városának tanácsa azzal utasította vissza, hogy már úgyis sok a pesti könyvárus, hiszen a városban négy könyvkereskedés, három könyvnyomtató és hat könyvkötő foglalkozik könyvkereskedelemmel. A Helytartótanács azonban, ahová Stachel fellebbezett, mégis megadta számára az engedélyt, mert ez a könyvárak csökkenése miatt hasznos a közönségnek, és használ a felvilágosodás terjedésének is. A pesti könyvszakma szívós ellenállására vall, hogy tovább folytatták az új könyvkereskedő letelepedése elleni harcot és arra hivatkoztak, hogy Stachel valójában egy würzburgi származású könyvkereskedő-segéd, Adam Kilián számára akarja megszerezni a könyvkereskedői jogosítványt. Megindult a Kilián elleni vádaskodás (melynek során egy pesti pékmester például azért jelentette fel, mert feleségét elcsábította), de a Helytartótanács szerint ilyesminek nincs köze a könyvkereskedői joghoz, amit a Stachel és Kilián cég végül meg is kapott.

Miután Stachel 1794-ben Kiliánra ruházta üzletét, Kilián, öccsével együtt "Kilián testvérek" néven folytatta a céget. 1798-tól kezdve Schedius Lajosnak, az egyetem tanárának szerkesztésében periodikus könyvjegyzékeket kezdtek megjelentetni.

Az újonnan megjelenő könyvekről periodikus kiadványokban történő rendszeres tájékoztatás gondolata már régibb keletű; Leibniz már 1668-ban tervezett ilyen, évenként kétszer megjelenendő orgánumot. Ez ugyan nem valósult meg, de a 18. század folyamán már számos német folyóirat rendszeresen referált az új könyvekről. Nálunk is közöltek az első hazai újságok és folyóiratok rövid híradásokat az új kiadványokról.

Schedius először évenként összeállítandó füzetek kiadására gondolt, melyek által az új könyvekről kívánta az olvasókat tájékoztatni. 1798-ban a pesti német újság mellékleteként, a német referáló lapok mintájára Literärischer Anzeiger für Ungern címmel kritikai lapot indított. A szerkesztő szerint ilyen kiadványok azért nem jelentek meg eddig Magyarországon, mert a szerzők többnyire vagy a maguk, vagy a mecénások költségén adták ki műveiket, s azok nem kerültek könyvkereskedelmi forgalomba. Schedius a jegyzékekben szereplő könyvek többségének német nyelvűségét azzal magyarázta, hogy a magyarországi könyvkereskedők nagy része német eredetű, akik főként németországi könyvkereskedőkkel állnak kapcsolatban. Szerinte a magyarországi értelmiségi olvasók tudnak németül, viszont a külföldiektől nem lehet elvárni a magyar nyelv ismeretét. Az üzlet 1805-ben Kilián Györgyre szállt, 1829-ben pedig özvegye folytatta. 1839-től a cég Kilián-Weber néven szerepelt, s az 1848-49. évi szabadságharc során elszenvedett veszteségei következtében 1853-ban csődbe került.

A Kilián cég másik ága a reformkorban is nagyobb sikereket ért el és tovább is fennállt. Az 1832-ben ifjabb Kilián György által indított üzlet, amely 1837-től Kilián és Társa néven működött, a harmincas évektől kezdve az egyre inkább kibontakozó magyar irodalom szolgálatába állt. Kiadói tevékenysége során folyóiratot (Kritikai Lapok), klasszikus magyar írók műveit és tankönyveket jelentetett meg. Az 1832-1874 között kiadott 248 mű közül 205 már magyar nyelvű volt. A Váci utcai könyvkereskedés 1848 után egyetemi könyvesbolt lett, melynek kiadásában 47 különböző iskolakönyv látott napvilágot.

A két testvérváros közül Pest egyre nagyobb lendületet vett a fejlődésben: nem csoda, hogy a könyvkereskedelem is ide igyekezett tömörülni. Jó példa erre Franz Meissner, egykori wolfenbütteli könyvkereskedő, aki előbb Budán nyitott könyvkereskedést, de 1795-ben már Pestre akart áttelepülni. Ő maga is a Duna bal partján lévő város lélekszámának növekedésére, iparának, kereskedelmének felvirágzására hivatkozott, meg arra, hogy ő kizárólag régi könyvek eladásával akar foglalkozni, és mivel az antikvár kereskedelem még nincs képviselve Pesten, nem fog kárt okozni senkinek.

A pesti könyvkereskedők azonban ezúttal is azt hangoztatták, hogy már túl nagy a számuk, és egyébként ők is árulnak régi könyveket. Állásfoglalásuk alapján a tanács megtagadta Meissner kérésének teljesítését, de fellebbezés után a Helytartótanács 1796-ban engedélyezte a budai üzlet Pestre történő áthelyezését. A következő évben azonban Meissner meghalt, utóda, Joseph Leyrer bécsi könyvkereskedő hamarosan súlyos anyagi helyzetbe került, melyből csak anyósa mentette ki. Az 1838-ban Pestet elpusztító nagy árvíz végleg tönkretette, üzletét fia folytatta. 1852-ben azután Lampel József vette meg tőle a könyvkereskedői jogot, s az ő vezetése alatt a cég a századvég egyik legvirágzóbb könyvkereskedése lett.

A továbbiak során is másként látták a pesti könyvkereskedelem helyzetét a letelepedni szándékozók és a már korábban letelepült kereskedők, akik változatlanul féltékenyen védték privilégiumaikat. Míg a régiek a város könyvkereskedői telítettségére és a sorra bekövetkezett csődökre; a jogosítványt kérők viszont a város fejlődésére és az azzal lépést nem tartó könyvkereskedelemre hivatkoztak. Így történt ez Konrad Adolf Hartleben esetében is, aki Mainzból került előbb Bécsbe, ahol Doll könyvkereskedőnél tanult négy évig, majd Pestre. Itt 1801-ben nyújtott be folyamodványt pesti könyvkereskedés engedélyezésére. Ebben leírja, hogy a vásárok alkalmával volt alkalma megismerni Pest hatalmas kereskedelmi jelentőségét, és azt, hogy nincs a városban elég könyvkereskedés. Különösen hiányolta a külföldi könyveket. A pesti kereskedők viszont ismét csődbe jutott társaikra utaltak, és arra, hogy ők is csak úgy tudják megkeresni kenyerüket, ha állandóan utaznak az országban és vásárokra járnak. Mivel nem kapott engedélyt a tanácstól, Hartleben 1802-ben megvette Ivanics Zsigmond budai könyvkereskedői jogát, s egy évvel később megkapta a Helytartótanács engedélyét üzlete Pestre való áthelyezésére. Váci utcai könyvkereskedésében eleinte magyar könyvekkel próbálkozott, de mert ezek nem hozták meg a kívánt sikert, német könyvek forgalmazására tért át. 1844-ben könyvkiadói tevékenysége súlypontját Bécsbe helyezte át, de a pesti könyvkereskedés az 1848 előtti időszak legélénkebb üzletei közé tartozott. A cég Hartleben halála után nem sokkal, 1870-ben megszűnt.

Hartlebenhez hasonló módon kezdődött Ivanics Zsigmond könyvkereskedői pályafutása is: ő szintén Bécsben kezdte, majd Budán folytatta a könyvkereskedést, ahol 1807-ben a Várban nyitotta meg üzletét. 1815-ben - talán főrangú ajánlói hatására - könnyen megkapta a kért pesti könyvkereskedői jogot; kérelmében arra hivatkozott, hogy főleg antikvár könyvekkel fog kereskedni. Nevéhez nem csak az első magyarországi antikvárium, hanem az első könyvaukciók megrendezése is fűződik, 1836-37-ben.

A magyarországi felvilágosodás korában megélénkülő könyvkereskedelem keretében sor került a jellegzetesen 18. századi európai intézménynek, az úgynevezett olvasókabinetnek az alapítására is. Angol, francia és német minták után a 18. század végén több könyvkereskedő Magyarországon is meghonosította a - többnyire könyvüzlettel kapcsolatban lévő - olvasókabinetet és kölcsönkönyvtárat. Ezek a mind művelődéstörténeti, mind pedig politikai szempontból jelentős vállalkozások, noha a kormányzat kezdettől fogva nem nézte jó szemmel, majd egy időre teljesen be is tiltotta működésüket, nem kis hatással voltak az olvasóközönség körének bővülésére. Ugyanis, miként más országokban is, nagyon olcsón - általában napi egy krajcárért - tették lehetővé a könyvek és folyóiratok olvasását, kölcsönzését. Ennek következtében azon társadalmi rétegek számára is hozzáférhetővé váltak a könyvek és folyóiratok, amelyek a korabeli, viszonylag magas könyvárak miatt nem jutottak volna olvasnivalóhoz.

Az első magyarországi olvasókabinet tíz évvel Bianchi úttörő bécsi Lese-Kabinetje után, 1781-ben Pozsonyban alakult, s minden bizonnyal a közben Joannes Thomas Trattner tulajdonába került bécsi vállalat fiókja volt. A pozsonyi olvasókabinet engedélyezéséért egy bizonyos Anton Martin nyújtott be kérelmet. Megindulása azonban csak vontatottan haladt, mert kevés volt az érdeklődő. A következő évben mégis létrejött az intézmény, amelynek fő vonzerejét hírlapok és folyóiratok rendelkezésre bocsájtásával akarták biztosítani. Azokat a lapokat, amelyek a bécsi Trattner-féle kabinetben megvoltak, járatni kívánták a pozsonyi fióküzletben is. Ezeket a zömmel német, elvétve francia újságokat és folyóiratokat a könyvekhez hasonló módon kölcsönözni is lehetett. Az érdeklődés azonban meglehetősen szerény volt, még száz jelentkező sem akadt. Pedig a pozsonyi olvasókabinet gazdag választékot nyújtott a kor legnépszerűbb műfajából, a szórakoztató regényből is. E korabeli bestsellerek mellett, ha kisebb százalékban, de voltak irodalmi színvonalú olvasmányok, valamint ismeretterjesztő munkák is. Érdekes kísérletet tettek a többkötetes művek olvasásának megszervezésére. Az újonnan beszerzett művekről folyamatosan tájékoztattak a vállalkozással szoros kapcsolatban álló Pressburger Kundschaftsblatt című hirdetési újságban. Ez a forrás hírt adott a többi pozsonyi könyvkereskedő - a Doll testvérek, Anton Löwe és Michael Benedikt - új könyveiről is. A pozsonyi olvasókabinet további sorsát egyelőre nem ismerjük, a hirdetési lap pedig 1782 végén megszűnt. 1788-ban a Doll és Schwaiger könyvkereskedő cég alapított Pozsonyban olvasókabinetet, melynek katalógusában 1400 könyv szerepelt.

Sopronban is megpróbáltak létrehozni olvasókabineteket, 1787-ben Anton Kleinod folyamodott engedélyért, 1790-ben pedig Mathias Pfundtner nyitott meg egyet, amely - 1794-es katalógusa szerint - 771 művet, jórészt szépirodalmat tartalmazott.

Pesten 1787-ben Johann Gleixner nyitott olvasókabinetet, tiltott könyvei miatt 1791-ben eljárást indítottak ellene.

Mindezek a Lese-Kabinetek főként a városok német polgárságára számítottak: könyveik túlnyomó többsége, akárcsak a könyvkereskedésekben, itt is német nyelvű volt.

A hetvenes-nyolcvanas években kibontakozó nemzeti irodalmi fellendülés hatására azonban ugyanebben az időszakban alapítottak több, jórészt már magyar nyelvű munkákat tartalmazó kölcsönkönyvtárat és olvasókabinetet is. Ilyenek létesítésére buzdítottak az írók és a korabeli folyóiratok is, mert a magyar irodalmi élet kibontakozásának egyik fő akadályát éppen az olvasók hiányában látták; az olvasóközönség nevelésében nagy szerepet szántak ezeknek az intézményeknek.

Az első szerény kezdeményezésnek, Müller Ferenc könyvkötő és könyvkereskedő 1789-ben Győrött megnyitott olvasókabinetjének lelkes visszhangja támadt; a magyar lapok a többi várost is követésére biztatták. Eredményként emlegették, hogy a 150 magyar könyvvel induló vállalkozás két év múlva már 227 kötettel rendelkezett, és főként a korabeli magyar írók munkáit népszerűsítette.

Az első jelentős pesti magyar olvasókabinet megalapítása Mossóczi Institoris Gábor nevéhez fűződik. A korabeli sajtó útján felkérte a szerzőket, hogy műveikből legalább három példányt juttassanak el hozzá: egyet helyben olvasás, kettőt pedig kölcsönzés céljából. Az 1793-ban kiadott katalógus szerint az olvasókabinet 272 művet tartalmazott, köztük mindössze hét volt idegen nyelvű. Összetétele szerint képviselve volt benne a kor magyar nyelvű könyvkiadásának minden típusa.

Mivel 1799-ben betiltották az ország összes kölcsönkönyvtárát, Institoris 1804-től kezdve könyvkereskedéssel foglalkozott, miután "Institoris és fia" céggé alakult át, 1808-tól pedig Institoris Károly egyedül vezette az üzletet, mely 1815-ben csődbe jutott.

Csak 1811-ben engedélyezték ismét kölcsönkönyvtárak létesítését, de szigorúan korlátozták számukat, működésüket és állományukat. Előírta a rendelet, milyen könyveket köteles minden kölcsönkönyvtár beszerezni és milyeneket szabad tartani. Megtiltotta a nyilvános olvasótermek létesítését, s ettől kezdve nem is használták az "olvasókabinet" elnevezést sem.

E megkötések után kölcsönkönyvtár alapítására Müller József kapta az első engedélyt Pesten, 1811-ben. Ő ismét a város német nyelvű és németül olvasó polgárságára és értelmiségére számított; 3678 tételt tartalmazó katalógusa kizárólag német műveket foglalt magában. Kölcsönkönyvtára azonban ráfizetéses volt, 1815-ben bezárta kapuit és Müller az 1813-ban megnyitott könyvkereskedését vezette egészen haláláig (1842); majd özvegye és fia kezébe került az üzlet.

A másik pesti kölcsönkönyvtár jogáért Mossóczi Institoris Károly folyamodott, ugyancsak 1811-ben, de anyagi csődje miatt azt mégsem ő, hanem az egyidejűleg pályázó Joseph Leyrer nyithatta meg 1815-ben. Szegényes könyvállományával azonban őt sem kísérte siker, ráadásul az 1838-as pesti árvíz teljesen elpusztította könyvkészletét. 1840-ben már csak üzletét adta át fiának, a kölcsönkönyvtár meg is szűnt.

Az egyetlen engedélyezett budai kölcsönkönyvtárra Ivanics Zsigmond kapott engedélyt 1817-ben. Ebben az évben kiadott katalógusa összesen 1992 tételt tartalmazott, ebből 1811 filológiai, 181 pedig pedagógiai jellegű mű volt. Az egész állományból mindössze 233 volt magyar nyelvű, de ebből is 95 fordítás. A könyvkereskedés után kölcsönkönyvtárát is Pestre akarta áthelyezni, de erre nem került sor; 1844-ben meghalt.

Bár szigorúan ragaszkodtak a Helytartótanács 1811. évi rendelkezéséhez, néha mégis kivételt tettek. Ilyen volt például a második budai kölcsönkönyvtár engedélyezése 1818-ban, melynek segítségével Burián Pál nyitott könyvkereskedést majd kölcsönkönyvtárat a Vízivárosban. Üzletében főként antikvár műveket tartott.

1813-ban engedélyt adtak a Pozsonyból átköltözött Schwaigernek egy győri kölcsönkönyvtár megnyitására; 1816-ban pedig Klapka Károly József temesvári nyomdásznak és könyvkereskedőnek egy temesvári kölcsönkönyvtár létesítésére. Katalógusában több mint három és félezer könyv szerepelt.

A 19. századi, könyvkereskedők által alapított kölcsönkönyvtárak visszaesést mutatnak a 18. század végi olvasókabinetekhez képest. A szigorú cenzúra és a nyilvános olvasótermek betiltása, de mindenekelőtt a politikai nyomás fokozódása egyaránt hozzájárult ezeknek az intézményeknek az elszíntelenedéséhez. Míg a 18. század nyolcvanas-kilencvenes éveiben néhány olvasókabinetben a magyar nyelvű könyvek voltak többségben, a 19. század elején a német művek száma ismét mindenhol meghaladta a magyarokét. A legtöbb magyar nyelvű mű (12%) Ivanics könyvtárában volt, a többiekben még kisebb volt az arányuk. A legkeresettebb profán jellegű munkák továbbra is a kalendáriumok voltak. A könyv forgalmazói számára üzleti szempontból még mindig előnyösebb volt az, ha az olvasást nagyobb mértékben igénylő német városi polgárság kívánságait igyekeztek kielégíteni. Ezt elősegítette a német nyelvű könyvpiac közelsége is. Nagyobb változás csak a 19. század negyvenes éveiben következett be, amikor a reformkori nemzeti törekvésekkel párhuzamosan lassan kialakult a magyar nyelvű irodalomra fogékony olvasóközönség.

A magyar reformkorban, különösen az ország irodalmi és szellemi központjává váló Pest-Budán egyre inkább felélénkült az irodalmi élet. Az új írónemzedék tagjai ekkor már nem vidéki városokban és falvakban, hanem főként a fővárosban éltek és tevékenykedtek. Lassan kialakult a magyar olvasóközönség is, amely lehetővé tette az írók elszakadását a mecénásoktól, s ez viszonylagos függetlenséget is biztosított számukra. A gazdasági és politikai reformok sürgetése mellett a szellemi élet is kapcsolódott azokhoz a nemzeti és polgári törekvésekhez, amelyekért a kor vezető társadalmi ereje, a polgárosodó középnemesség síkraszállt.

A könyvkereskedelem reformkori fejlődését jól illusztrálják a következő adatok. 1811-ben Pesten még csak 6, Budán 2, Pozsonyban 4, Kassán és Sopronban 1-1 könyvkereskedés volt. 1821-ben még mindig csak 16 volt a könyvárusok száma, közülük Pesten és Pozsonyban 4-4, Debrecenben 3 tevékenykedett. 1848-ra viszont - Erdéllyel és Horvátországgal együtt - már 45 helységben csaknem százra nőtt a könyvkereskedők száma, akiknek kb. negyede könyvkötő is volt.

Mindez a kedvező változás siettette a magyar könyvkultúra további kibontakozását és lassú polgáriasodását. Pest növekvő szerepét a könyvkereskedők is felismerték, noha a korábbi feudális kötöttségek és a céhrendszer továbbélése változatlanul akadályokat jelentett. Tapasztalnia kellett mindezt a göttingeni származású Wigand Ottónak is, aki eredetileg 1816-ban Kassán alapított könyvkereskedést, de 1824-ben a pesti tanácstól kért könyvkereskedői jogot. Ezt a tanács a fővárosi könyvkereskedők tiltakozása miatt megtagadta, és Wigand csak úgy tudott Pesten letelepedni, hogy 1827-ben megvásárolta az egyik könyvkereskedés jogát. Rövid hat év alatt virágzó üzleti és kiadói tevékenységet alakított ki: ez idő alatt 28 magyar és 39 német művet jelentetett meg, köztük az első magyar lexikont (Közhasznú esmeretek tára, 1-12. köt. 1831-1834) és más értékes irodalmi munkát. Üzletét 1833-ban eladta sógorának, Heckenast Gusztávnak, ő maga pedig egy engedély nélküli könyv kiadása miatt ellene indított hatósági üldözés elől Lipcsébe menekült és ott folytatta könyvkiadói munkásságát.

Heckenast fellépése új fejezetet nyitott a magyar könyvkereskedelem és könyvkiadás történetében. Nem csak azért, mert a cég neve belekerült az 1848-as magyar forradalom történetébe, hanem jelentős kiadói és könyvkereskedői tevékenysége miatt is, melyet a magyar irodalomtörténet egyik fényes korszakában fejtett ki. A magyar írókhoz fűződő szívélyes kapcsolatára jellemző, hogy amikor az 1838-as pesti árvíz könyvkészletét megsemmisítette, az írók siettek segítségére: egy úgynevezett Budapesti Árvízkönyv című irodalmi antológiát adtak ki, melynek a bevételét Heckenastnak ajánlották fel. Közel négy évtized alatt 900-nál is több magyar könyvet hozott forgalomba, idegen nyelvű kiadványainak száma 100 körül volt. 1839-ben kölcsönkönyvtárat is alapított, mert úgy vélte, ezáltal jobban felkeltheti a közönség érdeklődését a könyvolvasás iránt. (Szakmai vetélytársai viszont úgy látták, hogy a kölcsönkönyvtárak csökkentik a közönség könyvvásárló kedvét.) 1840-ben indított folyóirata, a Bibliographiai Értesítő segítségével az egész hazai könyvpiac legújabb termékeiről kívánt hírt adni. Egy évvel később könyvkereskedelmi és kiadói vállalatát egyesítette Landerer Lajos nyomdájával (ahol a Kossuth Lajos által alapított ellenzéki politikai újságot, a Pesti Hírlapot is nyomták), de a kortársak ellenállása miatt csak 1846-tól használhatták a cég új nevét. A Landerer és Heckenast cég nyomdájában nyomtatták ki 1848. március 15-én a forradalom követeléseit és Petőfi Sándor Nemzeti dal című költeményét - a cenzúra engedélye nélkül. Heckenast 1848-ban a könyvkereskedést és a kölcsönkönyvtárat eladta Karl Edelmann lipcsei könyvkereskedőnek, de kiadói tevékenysége egyre nagyobb méreteket öltött. Miután Landerer 1854-ben meghalt, a vállalat Heckenast tulajdonába ment át, aki nyomdáját és kiadóvállalatát 1873-ban az akkor alakult Franklin Társulatnak adta el. Heckenast tevékenysége így már egy modern, 19. század végi, 20. századi nagy kiadóvállalat közvetlen előzménye volt.

Az irodalmi élet és a könyvkiadás fellendülése ellenére sem változott meg a negyvenes években az a fogadtatás, amelyben a helyi könyvkereskedők, s nyomásukra a hatóságok az újonnan letelepülni kívánó versenytársaikat részesítették. Mindezt a Halléból származó, korábban a lipcsei Lauffernál és a pesti Hartlebennél könyvkereskedői gyakorlatot szerzett Karl Geibelnek is tapasztalnia kellett. Hiába írta 1841-ben benyújtott kérvényében, hogy a magyar nyelv és irodalom kifejlődött, a kiadványok száma megnőtt, s indokolt a pesti könyvkereskedések számának szaporítása is, az akkor már ott tevékenykedő nyolc pesti könyvkereskedő a kérés megtagadását javasolta. Véleményük szerint a meglévő nyolc kereskedés, a két kölcsönkönyvtár, az egyetemi könyvtár, a különböző olvasóegyletek és a kaszinó könyvtárai máris hátrányosan befolyásolják a pesti könyvkereskedelmet, amelynek még, főleg a vásárok idején a házaló könyvkereskedők is sok kárt okoznak. Véleményük szerint a szabad verseny mellett is szükség van korlátozásra; a német, olasz és francia példa szerintük éppen azt mutatja, hogy a szabad verseny tönkreteszi a szabad kereskedelmet.

Egyébként azt javasolták, hogy az illető kérvényezőnek inkább valamelyik vidéki városban adjanak könyvkereskedői engedélyt, ahol jó szolgálatot tehet a vidéki értelmiségnek. Pest város tanácsa maga is helyi kereskedők álláspontjára helyezkedett el, és még arra is utalt: tartani kell attól is, hogy a pesti könyvkereskedők üzleti szorultságukban tiltott könyvek árusításával kezdenek foglalkozni. A Helytartótanács azonban nem fogadta el ezeket az érveket, hanem megadta Geibelnek a könyvkereskedői jogot. Könyvkereskedése Pest egyik legnagyobb forgalmú könyvüzlete lett, kiadói tevékenysége során 1841-1848 között 62 magyar, 8 német és 1 latin nyelvű könyvet adott ki. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc folyamán azonban súlyos anyagi helyzetbe került, ráadásul a forradalmi kiadványok miatt kompromittálta is magát. Üzletét ezért eladta öccsének, Geibel Hermannak, akinek az utóda, a Grill-féle könyvkereskedés még a 20. században is megvolt. Karl Geibel Lipcsében nyitott könyvkereskedést.

Hiába növekedett azonban a magyar nyelvű kiadványok száma, a legtöbb könyvkereskedésben változatlanul az idegen nyelvű könyv volt túlsúlyban. A negyvenes években azonban akadt egy olyan magyar könyvkereskedés is, amelynél már változott a helyzet, s amely magát "nemzeti könyvkereskedés"-nek nevezte. Tulajdonosa Emich Gusztáv volt, akinek német származású atyja 1811-ben került Pestre, de ő már Pesten született. Emich Eggenbergernél, majd Bécsben és Párizsban gyakorolta a könyvkereskedői szakmát, s 11 évi gyakorlat után, 1841-ben kért pesti könyvkereskedői jogot. Az ellenállás ezúttal sem hiányzott, s a szokásos érvek mellett még arra is hivatkoztak a pesti könyvkereskedők, hogy a korlátozás eltörlésével akkor értenének egyet, ha a cenzúra is megszűnne. A külföldi könyveket ugyanis nagyon megrostálják, s így ezek értékesítésével nem foglalkozhatnak túl sokan. Mégis megadták Emichnek az engedélyt, mert Geibel ügyében korábban éppen arra hivatkoztak, hogy a külföldi pályázókkal szemben a helybelieknek kell előnyt biztosítani.

Emich nemsokára Budán is üzletet nyitott, s rövid idő alatt nagy eredményeket ért el: rövidesen az ország legnagyobb forgalmú könyvkereskedése lett. Kiadói tevékenysége során csaknem kizárólag magyar műveket adott ki: 27 év alatt 629 magyar, 32 német, 1 latin és 1 francia kiadványa jelent meg. Ő volt az első kiadó, aki főként magyar szépirodalmi munkák megjelentetésére helyezte a hangsúlyt, és elődeivel ellentétben, tankönyvkiadással nem foglalkozott. Folyóiratokat és újságokat is nagy számban adott ki, Heckenasthoz hasonlóan nyomdát is szerzett. Egyre inkább könyvkiadói tevékenysége jutott túlsúlyba, 1850-ben el is adta könyvkereskedését Számwald Gyulának, majd 1854-ben Pfeiffer Ferdinándnak. 1869-ben halt meg.

A negyvenes években még mások is - Müller Gyula, Bucsánszky Alajos - alapítottak a fővárosban könyvkereskedést. A régebbi kereskedők ellenállása nem szűnt meg ekkor sem, ez akadályozta meg 1846-ban Magyar Mihály üzletalapítását, akinek működési körét ezért csak az Ivanics Zsigmond örököseitől átvett antikvárium folytatására korlátozta a Helytartótanács.

A főváros mellett a vidéki könyvkereskedelem egyre inkább háttérbe szorult. A pesti fejlődéssel egyik város sem tudott lépést tartani, a korábbi könyvkereskedői hagyományok csak néhány helyen folytatódtak. Debrecenben a Csáthy-féle könyvkereskedés, Kassán Ellinger István, Wigand Ottó és György, Szandrossz Ernő Frigyes és Vajda Pál, Eperjesen Benczúr József, Kolozsvárt pedig Tiltsch János, Burián Pál és Barra Gábor tevékenysége érdemel említést. Az állandó könyvkereskedések mellett, főként vidéken tovább folytatódott az alkalmi és házaló könyvárusok működése is.

A reformkori könyvkereskedelem az elért fejlődés ellenére is számos kritikára adott alkalmat a kortársak körében. A könyvkereskedelem egyik akadálya volt a drága és lassú közlekedés és szállítás. Emellett az író-kiadók nagy része sokallta azt a 20-25%-ot, amit bizományi díjként az eladott könyvek árából a könyvkereskedőnek adtak. De elégedetlenek voltak a kereskedők is a magas boltbér és e segédeknek fizetendő összeg nagysága miatt. A pesti könyvárus a könyvekből csak kevés példányt tudott eladni, vidéki kollégáinak pedig a bizományi díjként élvezett 20-25%-ból legalább 10%-ot át kellett engedni. A vidéki könyvkereskedőket azért hibáztatták, mert őket okolták a könyvek raktáron maradásáért. Ha eladták is a bizományba kapott példányokat, a pénzt elköltötték, és azért nem mertek utánrendelni, mert a forgalmazott példányokért járó pénzt is el kellett volna küldeniök.

Az írók közül sokan még a negyvenes években is csak előfizetés által tudták kiadni műveiket. 1842-ben az akkor már ismert költőnek számító Garay János is előfizetést hirdetett verseskötetére, amelyre Pesten a szerzőn kívül Heckenast könyvkereskedésében, Erdélyben pedig az Erdélyi Híradó szerkesztőjénél, Méhes Sámuelnél lehetett előfizetni.

Tompa Mihály is hiába próbálkozott a kiadókkal, elhatározta, hogy maga adja ki műveit. Keserű humorral írta le a Pesti Divatlap 1846. évi 15. számában megjelent Könyvkiadás gyönyörűségeiről című cikkében az előfizetés útján való könyvkiadás bonyodalmait. Élénk színekkel ecsetelte a jóbarátok előfizető-fogdosását, az ívek visszajuttatásának nehézségeit, valamint azt, hogy a nyomda, melynek szedője egy szót sem tudott magyarul, egy-kétezer hibával szállította a szedést, a könyvkötő pedig összecserélte az íveket.