Batthyány Ádám műveltségének világa

1. A családi hagyományok

Azon intézmények közül, amelyeknek az oszmán hódítás által meggyötört XVI-XVII. századi Magyarország megmaradását és túlélését köszönhette, kiemelkedő szerepe volt a hatalmas főúri birtokok felelősen gondolkodó gazdái által működtetett szervezeteknek: a magánhadseregeknek, a birtokigazgatási rendszernek és mindenekelőtt a mindezeket is összefogó főúri udvaroknak. A familiárisok sokaságát magában foglaló és mozgató udvarokban nemcsak fontos politikai és katonai döntések születtek, és nemcsak a társadalom különböző rétegeinek adtak találkozási pontot, hanem - az udvar fejének lehetőségei és igényei által megszabott mértékben - a művelődésnek is otthont nyújtottak. Ilyen központként szolgált a XVII. század közepén Magyarország nyugati része számára gróf Batthyány Ádám (1610-1659) dunántúli és Kanizsával szembeni főkapitány udvara, akinek birtokai szinte egy tömbben feküdtek Vas megye nyugati részén a Vasi hegyháttól egészen a stájer határig.

Az 1566-ban elhunyt Batthyány I. Ferenc még egyike volt azoknak, akik ismerték a Budán székelő magyar királyi udvart és Mátyás király palotáját. 1497-ben született és tekintélyes középbirtokos apja révén, aki királyi udvarnok és kamarás volt már gyerekkorában az udvarba került. Együtt nevelkedett a nála három évvel fiatalabb trónörökössel, II. Lajossal, akivel később is baráti viszonyban állt. Tizenhét éves korában, 1514-ben már királyi kamarás volt, majd 1519-től főpohárnok, 1522-től pedig horvát bán lett. Mint nagy termetű, erős ember, az udvari lovagi tornák ünnepelt szereplője volt és házassága is a királyi udvarban köttetett: 1524-ben Mária királyné egyik udvarhölgyét, Svetkovics Katalint vette feleségül.

Udvari kapcsolatainak köszönhetően kapta meg unokaöccsével, Kristóffal együtt 1524-ben az elhunyt Újlaki Lőrinctől a koronára szállt németújvári várat. A mohácsi csata után (amelyben résztvett, de sikerült elmenekülnie) rövid gondolkodás után I. Ferdinánd pártjára állt: ezért kapta jutalmul 1527-ben a rohonc-szalónaki kettős uradalmat, a néhai Paumkircher György birtokát, amelyhez azonban a Paumkircher család nőági örökösei is ragaszkodtak. Hosszú pereskedés után 1539-ben az országbíró csak a birtokok felét ítélte Batthyánynak, aki azonban 1544-ben a másik felét is megvásárolta. Ez a két uradalom lett a család központja, leginkább ebben a három várban tartotta fönn Batthyány Ferenc a XVI. század egyik legjelentősebb és leghíresebb magyarországi főúri udvarát. Unokaöccse, Kristóf viszont a család régebbi, szlavóniai birtokain lakott, amelyek közül a Körös megyei Gereben és a Zala megyei Torony (Torniscsa) voltak a legjelentősebbek. A család régi, főként felsőörsi és sármelléki birtokai (a battyáni udvarházzal együtt) Székesfehérvár eleste után az 1540-es évektől hódoltsági területre kerültek, úgy hogy azok nem szolgálhattak rezidenciául.

Batthyány Ferenc és Svetkovics Kata jó hírű udvarában nevelkedtek többek között Zrínyi Miklós lányai is, akik közül Dorottyát (vagy ahogy inkább nevezték: Doricát) 1566-ban Batthyány II. Kristóf fia, Boldizsár vette feleségül. Boldizsár és öccse, Gáspár szintén híres-neves udvarokban fordultak meg ifjúságukban. Boldizsár tizenhárom év körüli lehetett, amikor egy évi zágrábi tanulás után, távolabbi rokonaival, Gyulai Jánossal és egy Alapi fiúval együtt 1550 szeptemberében apja példáját követve a császári udvarba került, ahol azonban ekkor csak pár hónapot töltött. A két Batthyány fiú 1550 novemberétől nagybátyjuk udvarában, Németújváron és Szlavóniában tanult tovább, majd 1555/1556-ban Boldizsárt Grazba küldték. Ezután utazott a két fiú ismét Bécsbe, ahol a nemesi ifjak (Edelknaben) életét élték.

Nagybátyjuknak azonban még komolyabb tervei is voltak kedvelt unokaöccsei neveltetésével kapcsolatban. Gáspár ugyanis 1560 szeptemberétől a páduai jezsuita gimnáziumban tanult, Boldizsár pedig 1559 végén Miksa császár ajánlásával a francia királyi udvarba került, ahol Párizsban a Guise herceg udvari szolgái közé kapott felvételt 30 frank fizetésért. Két évig, 1561 végéig maradt Franciaországban, követte az udvart Amboise-ba, majd Orléans-ba, útja során pedig meglátogatta Mária magyar királynét, II. Lajos özvegyét is. A különleges peregrináció Boldizsár ambíciója és érdeklődése mellett főként a nagybácsi és nagynéni messzirenyúló kapcsolatainak volt köszönhető, hiszen Batthyány Ferenc és felesége Mária királynét személyesen ismerte a budai udvarból, sőt Svetkovics Katalin később is leveleket váltott vele, csakúgy mint a francia királynéval. A család kapcsolatainak és érdeklődésének a nyoma az a német nyelvű lakodalmi ülésrend a francia királyi udvarból, amelyet a családi levéltár őrzött meg.

Batthyány Gáspár és főként Boldizsár tehát mint Magyarország legsokoldalúbban művelt főurai tértek haza az 1560-as évek elején. Gáspár sajnos fiatalon elhunyt, Boldizsár viszont pár évig ismét a császári udvarban szolgált.

1565 végén, amikor már ki volt tűzve Batthyány Boldizsár és Zrínyi Dorica esküvője napja az 1566. év elejére, a nagybácsi, Batthyány Ferenc kérte a királyt, hogy "bochatana haza eu felsege hog kezulhetne az menekzu napra idenkoran". II. Miksa azonban más "úrfiakkal" együtt mindenképpen magával szerette volna vinni az augsburgi birodalmi gyűlésre. Javasolta Batthyány Ferencnek, hogy "halazza az menekzu napot pinkest havara valameli napra akoron iob modon lehet az menekzu lakodalom az io ideben. Rosa kozorut viselhetnek akoron, zobat sem kel fiteni az vendekekenek zuld fa levelebul kul akoron aarniekot chinalnia a tanchoz." Az idős nagybácsi és a család azonban nem ért rá megvárni a tavaszt: Batthyány Boldizsár és Zrínyi Dorica lakodalma rózsakoszorú és árnyékos táncolóhely nélkül, viszont fűtött szobákban ment végbe 1566 februárjában Németújváron.

Az esküvővel talán Batthyány Ferenc előrehaladott betegsége miatt kellett sietni. Az idős nagyúr ugyanis még a lakodalom évében, november 28-án meg is halt. Birtokai közül Németújvárat özvegyi lakhelyként feleségére, Svetkovics Katalinra hagyta élete végéig, Rohonc és Szalónak pedig unokaöccséé, Kristófé lett. Kristóf 1570-ben halt meg, Svetkovics Katalin pedig 1575-ben, így pár éven belül mindkét birtok a család egyetlen férfitagjára, Batthyány Boldizsárra szállott.

A Batthyányak akkor már jó ideje a protestantizmushoz hajlottak, noha az ismert források alapján hitbéli hovatartozásukról kevés biztosat mondhatunk. Úgy látszik, hogy magukévá tették a protestáns tanítás bizonyos elemeit, de viszonyukat az új hithez nem a teljes elfogadás jellemezte. Batthyány Kristóf például 1554-ben elmozdította a Körös megyei remetinci ferences kolostor gvárdiánját és magához vette a kolostor értékeit, a varasdi kolostornak viszont élete végéig jótevője maradt. Batthyány Ferenc 1537-ben még arról írt a németújvári vagy körmendi ágostonosokkal kapcsolatban, hogy "a kij Beijtel erdemijt wijzij, es Jambor zerzetws megh tartthija az ew zerzetijt". Az 1540-es évektől azonban birtokain házas, tehát föltehetően protestáns papokat támogatott. Ugyanakkor élete végéig láncon nyakában hordta a Szent Kereszt egy darabját, 1559-ben készült végrendeletében pedig arra kérte örököseit, hogy "maradjanak a keresztény katolikus hitben, amelyben születtek és neveltettek, a hitet és a vallást ne cseréljék és ne kövessenek új szektákat".

Szintén a hitbéli szilárdság hiányára utal az a tény, hogy Batthyány Ferenc bán unokaöccseinek tanítását a valószínűsíthetően protestáns Pomagaics Mihályra és Faddi Bálintra bízta, majd pedig a páduai jezsuitákhoz, illetve a hugenottákat üldöző francia udvarba küldte őket. Meg kell azonban jegyezni, hogy 1583-ban például az evangélikus Forgách Simon is a római jezsuitákhoz küldte fiát, Ferencet, mivel - úgy látszik - a jó iskolát fontosabbnak ítélte, mint a felekezeti kérdést.

Batthyány Ferenc és Kristóf vallási fölfogását érzékletesen szemlélteti, az az eset, amikor 1563-ban, a Tridenti Zsinat befejezésének évében Batthyány Ferenc templomot szentelni hívta Németújvárra Gregorianicz Pál győri püspököt, azt a kérdést viszont kerülte, hogy betartják-e családjában a katolikus egyház előírásait. Valószínűleg ugyanis nem tartották be. "Nem eremest szól [t. i. Batthyány Ferenc] te kegyelmed dolgárul en welem, sem gyonasrwl semmyrewl" - írta a püspök ekkor Batthyány Kristófnak, aki viszont diplomatikus nagybátyjával ellentétben egyenesen kigúnyolta a katolikus szertartást. "A hol te kegyelmed azth irya, hogy valami kew falth zentelny jewttem wolna ide," - válaszolta neki Gregorianicz püspök - "bizony azth nem warnam kegyelmedtwl illyen megh chwfolast, merth en Isthennek templomat jewtem wala zenthelny". Úgy látszik tehát, hogy Batthyány Kristófék radikálisabban vallották a protestantáns tanokat, Ferenc pedig - legalábbis alapjaiban - megtartotta a katolikus hitet. A férjek ilyen döntéseiben a feleségeknek is szerepe lehetett. Míg ugyanis Kristóf felesége, Svetkovics Erzsébet arra biztatta fiát, Boldizsárt, hogy jó prédikátort tartson, addig testvére, Katalin, a bán felesége megmaradt a katolikus hiten és az Oláh Miklós érsek által neki ajándékozott szép imakönyvecskéből imádkozott, özvegyként, 1572-ben pedig a jezsuiták letelepítését fontolgatta Németújváron.

Apjával és nagybátyjával szemben viszont Batthyány Boldizsár már bizonyosan protestáns hitben nevelkedett, ezt a hitet szilárdan is vallotta, és az is biztosnak látszik, hogy birtokain egyértelműen a protestáns lelkészeket támogatta. Jurisich Miklós (Kőszeg védőjének unokaöccse) egy 1569-ben kelt levele szerint például a Szalónak melletti Kéthelyen Batthyány "az myseyrth", tehát katolikus volta miatt nem tartotta meg a korábbi plébánost. Hogy azonban a reformáció melyik irányzatával azonosult, afelől éppen a kor sajátos viszonyai miatt nincsen pontos ismeretünk.

Véghely Dezső és Thury Etele szerint Batthyány Boldizsár vallási nézetei az általa Franciaországban megismert hugenotta, tehát kálvinista tanokra vezethetők vissza, amelyeket annyira megkedvelt, "hogy feltette magában, mihelyt önálló leszen a' felujitott hitre áttérni". Érdekes módon egybevág ezzel Gaspard Wiltheim jezsuita tudósítása, aki 1635/1636-ban járt Németújváron és emlékirataiban arról számolt be, hogy a Batthyány családba a kálvinizmust bizonyos "Batthian Firenze" hozta be Franciaországból. (Eme "Firenze" alatt nyilvánvalóan Boldizsár értendő, akit a luxemburgi jezsuita összekevert fiával, Ferenccel, ráadásul a magyar keresztnevet is pontatlanul jegyezte meg.) Batthyány Boldizsár rokonszenvét a hugenották iránt egy Párizsból írott levele is alátámasztja: ebben ugyanis a "legnagyobb zsarnokságnak" nevezi a lutheránusok üldözését. (A hugenották magukat kálvini tanaik ellenére lutheránusoknak nevezték.) Az is tény azonban, hogy ő maga éppen a katolikus párt vezérének, a Guise hercegeknek állt szolgálatában, noha lehet, hogy nem véletlen, hogy éppen az 1562 márciusában kezdődő hugenotta háború előtti hónapokban hagyta el az ottani udvari szolgálatot.

A hugenotta hatással szemben viszont Szakály Ferenc arra mutatott rá, hogy a Németújváron működő Manlius-nyomda 1582 és 1585 közötti kiadványainak tanúsága szerint "a nagyúr jobban kedvelte a lutheránusokat, mint a kálvinistákat". Katona Imre ugyanakkor Pieter Brueghel Keresztelő Szent János prédikációja című festményének Németújvárra kerülése kapcsán arra a következtetésre jutott, hogy Batthyány Boldizsár "nem csak a katolicizmustól került igen messze, hanem a protestantizmus lutheri-melanchtoni változatától is", mivel az "nem a törökkel való nyílt harcot hirdette, hanem a passzivitással egyenlő penitenciát"; de a kálvinizmussal sem szimpatizált, mivel elítélte "az egyre fokozódó felekezetiesedést". Katona szerint Batthyány eklekticizmussal jellemezhető "vallási eszmerendszere az anabaptizmustól sem állhatott távol", azt azonban ő is bevallja, hogy ez nem bizonyítható, mivel ezt az irányzatot Magyarországon törvényileg tiltották.

Ezzel kapcsolatban azonban már Thury Etele rámutatott arra, hogy az anabaptizmushoz hasonlóan, II. Miksa egy 1567-es rendelete nyomán a kálvinizmus is üldözendőnek számított a korban, és a dunántúli protestáns lelkészek is egészen 1585-ig, Szegedi Máté sárvári püspök haláláig gondosan ügyeltek rá, hogy magukat az ágostai hitvalláshoz tartozónak mutassák. Így történhetett hogy a később, az 1591-es csepregi hitvitán nyíltan Kálvin tanai mellett színt valló Beythe Istvánt 1585-ben még a lutheránus lelkészek választották meg püspökké. Egyébként Thury szerint Beythének Manlius által 1582-ben nyomtatott művei közül katekizmusa (Keörözteni tudomannak revid summaya) református állásponton helyezkedik el, agendájából pedig lehetetlen megállapítani a felekezeti hovatartozást. Hasonló állásponton volt Payr Sándor is, aki szerint Beythe István Batthyány Boldizsár életében nyilvánosan nem vallott színt hitvallásáról, de 1576-tól, németújvári működésének kezdetétől urát "lassan és óvatosan térítette át a kálvinistákhoz". Ez egyébként nem mond ellent Katona Imrének, aki Batthyány vallási eklekticizmusáról beszélt.

A lényeget tehát úgy foglalhatjuk össze, hogy Batthyány Boldizsár nyilvánosan a lutheránus hitvallást követte és támogatta birtokain, de igen valószínű, hogy a kálvinista nézetei is lehettek és nem kizárható más irányzatok befolyása sem. Kriptokálvinizmusának legnyomósabb bizonyítéka, hogy halála után, az 1590-es évektől a Batthyány-birtokok lelki vezetésében Boldizsár fia, Ferenc támogatásával nyíltan a kálvinista prédikátorok vették át a vezető szerepet.

Az 1650-es években, a németújvári várban, Batthyány Ádám "kis író házában való ormáriumában" őriztek egy latin grammatikát, amelynek az akkori összeíró még címét sem írta föl, csupán annyit, hogy "Bottyáni Ferencz Gramaticaia, mellybeöl maga tanult, aranyas Tablaba[n]" (n° 417). A díszes kötésű kötet a művelt, könyvgyűjtő apa, Batthyány Boldizsár ajándéka lehetett fiának, Batthyány II. Ferencnek, aki valószínűleg 1573-ban született. A grammatika pedig talán Philipp Melanchton számos kiadást megért latin nyelvtankönyvének valamelyik kiadása lehetett, hiszen tizenéves korában, 1553-ban Boldizsárt is abból tanította Pomagaics Mihály mester. Ferenc is tudós nevelő keze alá került: kilenc évesen, 1582-ben már Beythe András, a németújvári iskola rektora volt a praeceptora, és úgy látszik, hogy egy ideig ő is szolgált nemesi apródként II. Rudolf udvarában. Ez a szolgálat azonban valószínűleg nem tartott sokáig és az ismert források nem utalnak arra, hogy Batthyány Ferenc bármikor is apja franciaországi tartózkodásához hasonló utazást tett volna.

Igaz, hogy akkoriban már Batthyány Boldizsár sem szívesen mozdult ki birtokairól. Nagynénje Svetkovics Katalin írta neki 1567-ben, hogy "Bizony én az udvarban [Bécsben] is hallottam, hogy kegyelmed nem örömest marad az udvarnál! Mikor ott fent vagyon is, hamar elkövetkezik és hazasiet. [...] Kegyelmedhöz való anyai szerelmemböl írom ezt. Nem akarom, hogy azt mondanák, hogy az Batthyány urak csak otthon ülnek." Úgy látszik azonban, hogy Batthyány Boldizsár továbbra is vonakodott Bécsbe menni, inkább Németújvárat tette a későhumanista tudományosság európai hírű fellegvárává. Ágenseivel oda hordatta az újabb európai könyvtermés javát és olyan tudósokat látott vendégül, mint az európai hírű botanikust, Carolus Clusiust (Charles de L'Écluse), valamint alkímiával foglalkozó ismerőseit, Elias Corvinust, Felizian Herberstein grófot, Joannes Homelius és Nicolaus Pistalocius (Pistalozzi) doktorokat. 1582-ben Joannes Manlius Laibachból távozni kényszerülő, protestáns elkötelezettségű nyomdája is Németújváron kapott menedéket, ahol megszakításokkal 1597-ig működött. Az ott nyomtatott könyvek közül többet is - mint például Beythe István németújvári magyar prédikátor 1582-ben kiadott katekizmusát - az iskoláskorú "Nagyságos ifjúnak Bathani Ferencnek" ajánlottak.

Batthyány Boldizsár udvara azonban mindezek mellett "Mars oskolájaként" is szolgált. Ő maga is katonáskodó ember volt (1568-ban három hónapig a dunántúli főkapitányságot is viselte), de méginkább azzá vált Batthyány Ferenc, aki 1593-tól végigharcolta a tizenötéves háború csatáit. 1594-ben például Balassi Bálinttal együtt küzdött Esztergom alatt, 1601-ben pedig a Kanizsa felmentésére küldött seregben nagybátyjával, Zrínyi Györggyel együtt ők sürgették legjobban a vár megsegítését. Érdemei révén 1601/1602-ben körmendi főkapitány lett, 1604-1609 között pedig a dunántúli kerületi főkapitány tisztét viselte.

A fent említettek közül mind Zrínyi Györgynek, mind Balassinak fontos szerepe volt Batthyány életében. Nagybátyja volt az, aki Batthyány Boldizsár halála után apai barátja, segítője és tanácsadója lett Batthyány Ferencnek, főként a hadi dolgok terén, de a török muzsika kedvelésében is osztoztak egymással. Ami az egyéb szórakozásokat illeti, Batthyány Ferenc híres táncos volt és a szép versekben is örömét lelte. Így került kapcsolatba Balassi Bálinttal is, akit úgy látszik, hogy anyagilag is támogatott. "Ha N[agyságo]d az gyűrőt Fulviának megküldené, bizony oly verseket küldhetnék, hogy az Stalmaszter leányának (ha értené ám) megímelyednék az gyomra belé miatta!" - írta például a költő 1593-ban Batthyánynak, föltehetően arra célozva, hogy a címzett ekkoriban talán Albrecht Fürstenberg udvari főistállómester lányát szándékozott feleségül kérni magának. Ez a terv ugyan nem jutott el a megvalósulásig, azonban Balassi verseinek - nem a gyomorémelyítőknek - Batthyány Ferenc jó hasznát vette tíz évvel később, amikor Lobkovicz Poppel László akkor tizennyolc év körüli legkisebb lányának, Évának kezdett udvarolni.

A Lobkoviczok népes nemzetsége a cseh főnemesség egyik legelőkelőbbjének számított, katolikus ága 1624-ben - a Habsburg-birodalomban az elsők között - kapott hercegi rangot. A család Poppel-ágának az az evangélikus ágazata viszont, amelyhez Éva tartozott, a XVI. században főként a II. Rudolf császár által 1594-ben felségárulás vádjával bebörtönzött György cseh udvarmester révén vált híressé. György öccse, Éva apja, Lobkovicz Poppel László még 1565-ben magyarországi lányt vett feleségül, Salm Magdolnát, aki anyjától, Széchy Margittól jelentős magyarországi birtokokat is örökölt. Ezek közül a legfontosabbak: a dobra-rakicsányi uradalom, a kemenesaljai birtokok (köztük Győrvár) és a zálogként birtokolt szentgotthárdi apátsági birtok Vas megye déli részén, szinte egy tagban feküdtek. Ezenfelül a Poppel család a Széchyekkel megosztva birtokolta Muraszombatot és Felsőlendvát. Poppel László családja tehát az 1590-es évektől az év egy részét - a háborús viszonyok ellenére is - Magyarországon töltötte és közeli kapcsolatba került az itteni, főként dunántúli főrendű családokkal.

A Lobkovicz Poppel családban levelezésük tanúsága szerint főként a német és a cseh nyelvet beszélték, ám Poppel Éva magyarul is tökéletesen megtanult. Batthyány Ferenc és jövendő felesége főként németül leveleztek, de Batthyány leveleiben bőven voltak magyar mondatok és - többek között Balassi Bálinttól kölcsönzött - versrészletek.

Az érzelmi indítékok mellett azonban a házasság létrejöttében anyagi megfontolások is szerepet játszhattak. A Poppel család magyarországi birtokai ugyanis remekül illeszkedtek a szomszédos Batthyány-birtokokhoz és - anyai hozománybirtokok lévén - a lányok is örökösei közé számítottak. Az anyagiak figyelembevételében azonban nincsen semmi szokatlan: a korban az főnemesség tagjai általában "észházasságokat" kötöttek, ami azt jelentette, hogy bár anyagi érdekeiket messzemenőkig figyelembe vették, de a felek mégis őszinte szerelemmel szerették egymást. Így történt Batthyány Ferenc és Poppel Éva esetében is, akik 1607. július 16-án Dobrán tartották lakodalmukat. A vőlegény ekkor 34 éves volt, dunántúli kerületi főkapitány és apai örökségén kívül 1604 óta magáénak mondhatta az Illésházy-perben gyanúba kevert és letartóztatott Joó János személynök körmendi uradalmát is, amelyet 45 ezer tallérért vett zálogként, majd 1606-ban szerzett rá királyi adománylevelet.

A fiatalasszony, Poppel Éva - bár pontos életkorát nem ismerjük - férjénél jóval fiatalabb lehetett, de határozottsága, akarata, tettereje, szervezési képességei és gyakorlati ügyessége révén hamarosan a Batthyány-udvar képének és életének legfontosabb alakítójává vált. Udvara hamarosan a magyar és osztrák családok számára egyaránt a nemesi lányok nevelkedésének egyik népszerűbb helyévé vált. Poppel Éva alatt ismerkedett meg egy nemesasszony teendőivel például Révay Péter koronaőr lánya, Judit (aki később Nádasdy Pál, majd Forgách Ádám felesége lett), vagy a Dietrichstein, Mansfeld és Lamberg kisasszonyok. Sok leányasszony került ki az Ausztriából és Stájerországból emigrációba kényszerített protestáns családok tagjaiból.

Lobkovicz Poppel Éva a főnemesi asszonyok szinte minden tevékenységi körében tökéletességre törekedett. Híresek voltak az udvarlólányai keze alól kikerülő munkák, gazdag patikájából gyakran kértek orvosságokat. Határozott tetteivel és véleményével azonban nem mindig vívott ki rokonszenvet környezetében. A legfájóbb ellentétet azonban Poppel Éva saját családjában tapasztalhatta meg, határozottságát és tettrekészségét öröklő fia, Batthány Ádám részéről, amikor az elérte a felnőttkort.

Batthyány II. Ferenc és Lobkovicz Poppel Éva első gyermeke, Boldizsár 1608. április 22-én született és apai nagyapja után a Boldizsár nevet kapta. Két évre rá, 1610. február 14-én született testvére, Ádám, aki viszont anyai ágról kapta a nevét, hiszen Lobkovicz Poppel Éva bátyját hívták így, aki 1605-től Batthyány Ferenc udvarában szolgált és 1607-ben ölték meg Bánffy Kristóf katonái.

1610-ben a Batthyány-fiúk nagyszülei közül ekkor már csak apai nagyanyjuk, Zrínyi Dorica élt, aki a "kis legényeknek" maga varrott ruhákat, ingecskéket, valamint körtét, cseresznyét, uborkát küldözgetett. 1610 decemberében apjuk is (fölthetően újévi) ajándékokat küldött fiainak Pozsonyból. "Nagy ládát küldök:" - írta december 3-án - "szöveteket, viaszgyartyát, damasztot, búcsúfiát, gyermekjátékokat Bódiskónak és Ádámkónak". Hat nappal később azt írta feleségének: "Buza Mihály meghozta kedves leveledet. Megértettem belőle, hogy Bódiskó fiam azt kívánja, hogy nadrágot és egyéb dolgot vásároljak neki." A hétéves Ádám mellé játszótárs is került, méghozzá úgy látszik német anyanyelvű. 1617-ben Lobkovicz Poppel Évának arról írt nővére, Sabina Prágából, hogy késérükre bizonyos Eszter asszony szívesen elküldi Adamko nevű fiát "mit dem herrn Blakowiczen", nemcsak azért, hogy a jezsuiták kezéből megszabaduljon és az igaz, tiszta (tehát evangélikus) vallásban nevelkedjen, hanem azért is mert Poppel Évában feltétlen bizalma van. Ez a tény is jól mutatja a Batthyány-udvar kétnyelvűségét és azt, hogy ennek fönntartására a gyerekek nevelésekor tudatosan törekedtek.

A nyugalmas idők után az 1620-as évek több szomorúságot, mint örömet hoztak a Batthyány családra, mindenekelőtt azzal, hogy a birtokokat kellemetlen háborúskodás pusztította. Batthyány Ferenc ugyanis, aki Bocskay mozgalma idején is megmaradt a császár pártján, Bethlen Gábor első támadása idején - többek között felesége rábeszélésére - 1620 októberében a koronázottal szemben a választott magyar király pártjára állt. Bethlennel 1620. október 7-én Rohoncon személyesen is találkozott. Megbeszélésük eredményeképpen Bethlen Batthyányt dunántúli területi főkapitánnyá és egyben "commissarius plenipotentiarius"-ává nevezte ki. Ennek azonban az lett a következménye, hogy a következő hónapokban öt nagyobb vára közül Batthyány Ferenc egy időre hármat is elveszített: a szlavóniai Gerebent Frangepán Miklós horvát bán foglalta el 1621. február 9-én, Rohoncot és Körmendet pedig a Rambaldo Collalto és Esterházy Miklós vezetésével a Dunántúlra betörő császári hadsereg rabolta ki május végén, illetve június elején. Ekkor azonban Collaltónak vissza kellett vonulnia, részben Batthyány katonáinak zaklatásai miatt, de főként azért, mert az észak-magyarországi főhadszíntéren bekövetkezett fordulat miatt oda rendelték erősítésül. Így aztán Batthyány Ferenc csapatai - ő maga ki sem mozdult Németújvárból - 1621 augusztus végére mind Körmendet, mind Rohoncot visszafoglalták, sőt egy kalandos akcióval 1622. február 8-án Gerebent is.

1621 nyarán még javában folytak a harcok, amikor június 28-án az esztergomi érsek, Pázmány Péter levélben fordult Batthyány Ferenchez. Figyelmeztette, hogy az ország megmaradásának egyetlen útja a "Coronas kiralyunkhoz" való hűség és fölajánlotta segítségét, "hogy kegyelmed ő felsége gratiajaban fogattassék". Batthyány Ferenc, akinek birtokain falvak egész sora égett le vagy pusztult el a harcok közben, élt is ezzel a lehetőséggel. Egy év múlva, az 1622. évi országgyűlésen már Thurzó Szaniszló, Esterházy Miklós és Erdődy Tamás mellett a király által ajánlott négy nádorjelölt egyike volt és 1623-ban, Bethlen második támadásakor is semleges maradt.

A béke újbóli beköszöntése mellett azonban ezek az évek is gyászt hoztak Batthyány család számára. A két fiú, Boldizsár és Ádám mellé az 1610-es években sorban lányok születtek a családba: Magdolna, Erzsébet, Borbála és végül Dorottya, aki azonban 1620-ban Szalónakon "mihelien lett, azon szem pillantásba[n] megh holt kereszteletlen". "Sajnos a kereszténység is olyan siralmas és amellett kegyetlen és rettenetes időbe érkezett, hogy éppen azt kellene különös nagy csodának tartani, hogy egy jámbor anya még egy élő gyermeket hoz világra" - vigasztalta Lobkovicz Poppel Évát Elias Ursinus hernalsi evangélikus prédikátor. És valóban, nem Dorottya maradt a család egyetlen elhunyt gyermeke. 1622. július 23-án, Dobrán, tizennégy éves korában meghalt a legidősebb fiú, Batthyány Boldizsár is, aki valószínűleg szülei kedvence lehetett. Mély gyászukat jól érzékelteti az a hosszú, majdnem másfél évig tartó előkészület, ahogyan a temetés előkészítették. A temetésre csak 1623 legvégén került sor. A holttestet Dobrán, a várban ravatalozták föl december 29-én, onnan indult a temetési menet Németújvárra, ahol az év utolsó napján helyezték el a városi templomban. A két helyszínen több beszéd és gyászvers is elhangzott.

Boldizsár temetésekor Poppel Éva már következő gyereke születését várta, amelynek az ideje 1624 januárjában érkezett el. A kisfiú a Gábor nevet kapta, de sajnos nem érte meg az év végét sem: 1624. december 27-én meghalt. A "kereszténység siralmas ideje" azonban még korántsem ért véget. 1625 szeptember 13-án reggel hat óra tájban ugyanis szalónaki várában meghalt maga Batthyány Ferenc is, aki ekkor 56 éves volt. Végtisztessége méltó volt a dunántúli protestáns egyházak egyik legnagyobb és - ezt akkor még nem tudhatták, legfeljebb sejthették - egyik utolsó főúri patrónusához. Halálának harmadik napjától egészen a temetésig, tehát másfél hónapon keresztül a szalónaki palotában az esti imádság idején egy-egy szentírási részletet olvastak és magyaráztak a helyi magyar prédikátorok. (Eleinte főként különböző zsoltárok voltak a bibliamagyarázat témái, majd sorban egymás után Jób könyvének első 27 fejezete.) November 1-én azután elindult a temetési menet Németújvárra, ahol másnap került sor magára a temetésre. A szertartás alkalmával összesen 20 magyar, 17 német és 5 horvát prédikátor hirdette az igét, reformátusok és evangélikusok egyaránt.

Batthyány Ferenc temetése után néhány héttel, 1625. november 19-én, a soproni országgyűlésen Poppel Éva bemutatta a királynak fiát, a Batthyány család immár egyetlen férfitagját. Az eseményen jelenlévő Carlo Carafa pápai nuncius szerint Batthyány Ádám ekkor 18-20 éves lehetett, kevésbé tekintélyes megjelenése pedig éles elmét és okosságot árult el. A valóságban Batthyány Ádám ekkor még tizenhatodik évét sem töltötte be, de a magyar jog szerint már így is törvényes korban volt: néhány hónap múltán, tizenhat évesen már adósságokról és zálogokról, két év múlva ingóságairól rendelkezhetett, végül nyolc év múlva, 24 évesen érte el a nagykorúságot, amikor teljesen átvehette birtokainak irányítását. Ez a nyolc év, a felnőtté válás évei, amely minden fiatalember számára nagyon fontos időszak, különösen jelentős változásokat hozott Batthyány Ádám és az őt körülvevő nem kicsiny környezet: az udvar, a família és az uradalmak életében, szellemi, gazdasági és társadalmi téren egyaránt.

Szellemi téren a legfontosabb változást Batthyány Ferenc halála után az jelentette, hogy míg addig az udvarban a reformátusok voltak az irányadók, ezután az evangélikusok kerültek előtérbe. Batthyány Ferenc birtokain ugyanis az evangélikus lelkészek is a református püspök alá tartoztak, aki mindig a Batthyány család birtokközpontjainak lelkészei közül került ki: Beythe István (1585-1612) és Kanizsai Pálfi János (1629-1641) németújvári, Pathai István (1612-1628) pedig szalónaki prédikátor volt püspökké választásakor. A reformátusok irányította vegyes protestáns egyházszervezetben élő két felekezet nem mindig élt békességben egymással, de az evangélikusok nem léphettek föl a patrónus támogatását élvező püspökük ellen: legfeljebb azzal tiltakozhattak, hogy ritkábban látogatták az egyházkerületi zsinatokat.

Mindez megváltozott azzal, hogy az evangélikus özvegy lett az egyházak patrónusa. A fordulatot jelezte, hogy Poppel Éva már a férje halála utáni hetekben, 1625. október 10-én udvari prédikátorrá nevezte ki a lutheránus Johannes Kühn máriafalvi lelkészt, aki Batthyány Ferenc temetésén - minden bizonnyal nem csekély feltűnést keltve - már mint "nuper Minister Ecclesiae Marstorfiensis [Mariasdorfiensis] et jam Concionator Aulicus" szerepelt az igét hirdetők között.

A reformátusok helyzetét ráadásul az is rontotta, hogy a számukra legfontosabbnak számító németújvári prédikátori állás 1624. március 14-től, Beythe Imre halála óta nem volt betöltve, mivel a szóba került személyek közül Szentgyörgyi János mezőlaki lelkésszel Batthyány Ferenc nem volt megelégedve, mert "Nemetországban nem tanult", Kanizsai Mihály nagyszombati lelkészt pedig városa nem engedte el. Ventei Jakab iskolamester ebben az időben például azért akart elmenni Németújvárról, "mert nincz praedicatorunk kitwl enis neha tanulgatnek [...] az Istennek igeie nem hirdettetik kösztwnk." Igaz, hogy Batthyány Ferenc még 1625. július 1-én, a dunántúli reformátusok Németújváron tartott kerületi zsinatán személyesen, "viva voce" hívta meg a Heidelbergben tanult Kanizsai Pálfi János pápai lelkészt Németújvárra, és ezt a meghívást Poppel Éva sem vonta vissza. Az ügy azonban még hónapokig halasztódott. A hivatalos meghívót Poppel Éva csupán 1626. január 5-én küldte meg Pápára, majd miután Pathai István püspök és az egyházkerület esperesei beleegyeztek az áthelyezésbe, Kanizsai Pálfi János április 9-én érkezett Németújvárra, ahol aznap, nagycsütörtökön tartotta első prédikációját.

A Batthyány-birtokokon megüresedett más lelkészi helyekre azonban Poppel Éva igyekezett a reformátusok helyett evangélikusokat behelyezeni. Volt, ahol nem járt sikerrel, mint például Körmenden, ahol a zömében hajdúkból álló lakosság tiltakozásával találkozott. "Új sectát ne adjon közinkbe" - írták Poppel Évának 1627-ben. A muraközi Torniscsán viszont, amikor 1631-ben meghalt a református lelkész, Poppel Éva a gyülekezetet evangélikus lelkészre bízta és így - panaszolta Kanizsai Pálfi János - "az egész sziget [a Muraköz] a pápistákra és az ubiquitáriusokra [evangélikusokra] szállt."

Mindezen kísérletek ellenére a Batthyány birtokok lelkészei túlnyomórészt reformátusok maradtak és Poppel Éva kénytelen volt velük is jó kapcsolatokat ápolni. Kanizsai Pálfi János például, akit 1629-ben püspökké is választottak, két könyvét is az úrnőnek ajánlotta (n° P 6, 10) miközben éles vitát folytatott az evangélikus Zvonarics Istvánnal, akit Poppel Éva szintén támogatott (n° P 8). A református többség miatt megvalósítathatlannak bizonyult Poppel Évának az a szándéka is, amellyel egyházai függőségét szerette volna megváltoztatni. "A nagyságos asszony szájából gyakran lehetett hallani, hogy az ő fennhatósága alatt levő lelkipásztorok a sárvári [evangélikus] püspöktől függjenek és annak a zsinatát látogassák." - panaszolták 1629 januárjában a dunántúli református egyházkerület esperesei Németújváron tartott tanácskozásukon. Ekkorra azonban a nagyasszony már lemondott az elszakadás gondolatáról, mivel feltehetőleg fontosabbnak tartotta birtokai egyházszervezeti egységét és a békességet, mint az evangélikusok esetleges önállósulását. 1627-ben már ő parancsolta meg az elszakadást fontolgató evangélikus lelkészeknek, hogy legyenek jelen a reformátusok körmendi zsinatán.

A Batthyány-birtokok lelkésztársadalmának református vezetőit Poppel Éva úgy próbálta ellensúlyozni, hogy - a család addigi gyakorlatával szemben - udvarában is alkalmazott prédikátort, méghozzá evangélikust. Ugyan a korábbi németújvári, rohonci vagy szalónaki magyar református prédikátorokat is udvari lelkésznek nevezték, de ehhez mindig azt is hozzáfűzték, hogy melyik település prédikátoráról van szó. Ők ugyanis elsősorban saját gyülekezetükben szolgáltak, az udvarban csak másodsorban, akkor, amikor a földesúr éppen városukban tartózkodott. (Igaz viszont, hogy fizetésük derekát nem a hívektől, hanem az uradalomtól kapták.) Poppel Éva 1625 utáni evangélikus udvari lelkészei viszont kizárólag az udvarban működtek. Az első közülük a már említett Johannes Kühn volt, majd őt követte a katolikus kanonokból áttért Serényi György.

Johannes Kühn a Königsberg család által birtokolt borostyánkői uradalomhoz tartozó Máriafalván volt prédikátor, majd 1625. október 10-től Poppel Éva udvari lelkésze lett. Miután azonban járandóságának kifizetése többszöri kérése ellenére is késlekedett, Kühn - Poppel Évának írott levele szerint - úgy érezte, hogy az úrnő nem elégedett vele, és ezek következtében másfél évi szolgálat után 1627. április 17-én elhagyta a Batthyány-udvart.

Utódja, Serényi György az erdélyi Tordán született. Talán rokonságban állhatott azzal a Serényi Ferenccel, aki 1606-ban szállást adott ott egy beteg jezsuitának. 1614-ben Szombathelyen volt katolikus plébános és egyben vasvári kanonok. Pár éven belül azonban elhagyta a katolikus hitet és 1620-ban már Légrádon volt evangélikus lelkész. 1629-ben egy könyvbejegyzésben Batthyány Ádám udvari prédikátorának vallotta magát (a könyvet egyébként a Batthyány-könyvtárból kapta), máskor pedig mint "concionator aulae Bottyanianae" szerepelt. Úgy látszik tehát, hogy egyaránt volt Poppel Éva és Batthyány Ádám lelkésze. 1631-ben hagyta el a Batthyány-udvart és a Sopron megyei Kövesden lett lelkész. 1631. április 6-án Kis Bertalan püspök egyházlátogatásakor kövesdi hívei így nyilatkoztak róla: "mindenekben az evangeliom szerint, és amint a mi régi egyházi embereink tanitották, a szerint oktat bennünket." 1634-ben az egyházkerület határozatából Kövesdről Nagycenkre költözött. Még ugyabban az évben Újkéren lett lelkész, viszont 1635-ben már nem őt találjuk ebben a hivatalban. 1636-ban Lethenyei Istvánnal és Musay Gergellyel együtt vett részt a fiatal Nádasdy Ferenc Hűséges intés-fordításának javításában. Utolsó említése 1638-ból ismert, amikor még mindig az egyházkerület jegyzőjeként említik.

Az evangélikus lelkészek jelenléte az udvarban szorosan összefüggött azzal, hogy a Batthyány gyerekeket, akiket apjuk még reformátusnak szánt, 1625 után evangélikus hitben nevelték tovább. "Szüleim akarattya szerént eloeszoer Calvinista, es azután Lutheranus voltam" - nyilatkozta később Batthyány Ádám, akit Poppel Éva 1626 elején, 16 éves korában Zvonarics György deáknak, az előző évben elhunyt sárvári evangélikus püspök Wittenbergben végzett fiának keze alá adott.

Az 1625-ben özvegyen maradt negyven év körüli Poppel Évának, aki valószínűleg már akkor elhatározta, hogy a tekintélyes főrendű özvegyasszonyok életét fogja élni, fiával kapcsolatban mindenekelőtt a neveltetésről kellett gondoskodnia, hiszen ezt, ő mint özvegy a társadalmi elvárásoknak megfelelően egyedül nem vállalhatta. Az ilyen korú és helyzetű - főként katolikus - főrendű fiúk általában elkerültek a szülői házból, és valamely kollégiumban vagy udvarban tanultak. Poppel Éva azonban fia számára eleinte mégsem ezt a megoldást választotta, hanem 1626 elején a rohonci kastélyt rendezte be Batthyány Ádám önálló lakhelyéül, ahol a tizenhat éve fiút már kicsiny, anyagi értelemben még nem önálló, de saját udvar vette körül, amelynek magját azok az udvari ifjak és inasok alkották, akik már korábban is "az úrfi mellett" szolgáltak. Az udvar legfontosabb tagja azonban a Batthyány Ádám számára kiválasztott nevelő, Zvonarics György volt.

Batthyány Ádámnak talán még testvére, Boldizsár életében, tehát 1622 előtt lehetett nevelője. Lehet, hogy a két fiú tanulása Boldizsár halála és a háborúk miatt szakadt meg. Erről azonban biztosat nem tudunk, csupán az tény, hogy a németújvári várban 1634-ben iskolaház is volt, többek között tizenegy székkel és egy kobozzal. Batthyány Ádám számára mindenesetre még Batthyány Ferenc életében nevelőt kerestek. 1625. május 2-án Purgolt Bálint, a család újkeresztény orvosa írta Bécsből, hogy a hesseni követ ajánlásával jelentkezett Pozsonyban az ottani első német prédikátornál, a szintén Hessenből származó Johannes Stumpfnál "egy tudos ember", aki nevelőnek ajánlkozott Batthyány Ádám számára. Ennek az ügynek azonban nem ismert a folytatása. A fiatal főrend csak apja halála után, 1626 elején kapott praeceptort Zvonarics György személyében: ha nem is német származásút, de Németországban tanultat.

Zvonarics György - vagy ahogy az iratokban gyakran említik: György deák - Zvonarics Mihály sárvári evangélikus prédikátor és dunántúli püspök fia volt. 1620. május 28-án György és testvére, István együtt iratkoztak be a wittenbergi egyetemre Nádasdy Pál alumnusaiként. Hazatérve István sárvári iskolamester, majd prédikátor lett, György pedig 1625-ben mint "rector Csepregiensis" írt köszöntőverset Lethenyei István Tabella synoptica című, Csepregen kinyomtatott református-ellenes könyvéhez. 1626-ban ugyanott őtőle is megjelent egy hasonló vitairat Rövid felelet, mellyben Pecseli Imrenec ... tanacsa meghameséttatic címmel, amelynek ajánlása 1626 februári kelettel Poppel Évának szólt. 1627. június 9-én apjának posztumusz megjelent postilláskönyve ajánlását mint "Batthyáni Ádám praeceptora" írta alá és hogy valóban a család szolgálatában állt, azt mutatja, hogy 1633 márciusában kelt konvenciója szerint az előtt már hét esztendőt, tehát 1626-től szolgált. Szerepelt azok listáján is, akik 1627. április 27-én Rohoncon fizetségképpen posztót kaptak. Mint "Battjani Adam Urunk[na]k ü Na[gysá]g[á]nak Praeceptora" írt alá azt a levelet is, amely mellékleteképpen Sopron városának küldtek a posttilláskönyvből.

1628-ban azonban már nem praeceptor, hanem udvari familiáris volt. A postilláskönyv második kötetének 1628. július 20-án kelt ajánlásában már mint "Zvonarits György Batthyáni Ádámnak udvari szolgája" szerepelt és a különböző összeírások szerint az is maradt haláláig, méghozzá a házi familiárisok között. Készpénzfizetése 1633-tól évente 100, 1635-től 60 forint volt.

Familiárisként 1630-ban Regensburgba Batthyány Ádámot is elkísérte. 1636. december 1-én Batthyány Ádám Francsics Péterrel együtt őt küldte Szalónak átvételére, és ő volt a "Pallotaban vallo gazda" Batthyán Ferenc és Kristóf keresztelőjén is 1636. január 4-én, illetve 1637. május 14-én (utóbbi esetben ismét Francsics Péterrel együtt).

Az Zvonarics család legjelentősebb jószága a Répce melléki Hegyfaluban volt - ezt még Nádasdy Ferenc adta a XVI. században Zvonarics Gergely sárvári tiszttartónak. Ez volt Zvonarics György lakhelye, bár szolgálatai fejében a Batthyányaktól a szalónaki uradalomhoz tartozó Velegén is kapott zálogtelket. Amikor 1640-ben, állítólag török fogságban elhunyt, Batthyány Ádám ezt a birtokot visszavette és Zvonarics özvegyének, Kenyeres Borbálának ismerősei útján kellett kérnie Batthyányt, hogy két árva lánya számára fizesse ki a zálogösszeget.

Batthyány Ádám rohonci életét természetesen nem csak, sőt - felnőttkori latintudásának hiányából és írásának iskolázatanságából ítélve - főként nem a tanulás töltötte ki. Igaz, hogy első fönnmaradt, anyjának írott levelében, 1626. március 11-én még erősen fogadkozott: "El kezdet tanussagom felöl irhatom azt Na[gysá]godnak, hogi az mennire en tüülem lehet, es vekony elmemnek gijonghe volta engedi, minden napot haszonnal, es tanulsaggal mulatok el, arrul Na[gysá]god semmit se ketelkedgiek." A mentegetődzésből is látszik azonban, hogy nem a tanulás volt a fiatal főúr kedvenc foglalatossága. Anyjának szóló leveleiben inkább lovakról, mentékről, dolmányokról, késekről, hangszerekről és zenészekről volt szó. A legérdekesebb közülük egy 1627. május 13-án írott tréfás levél, amelyben a fiatal Batthyány Ádám - minden bizonnyal Zvonarics György deák hatására - a versfaragással is megpróbálkozott, azzal a céllal, hogy anyjától "onand Uyvarul" halakat kérjen. Egy másik 1627-ből fönnmaradt, hasonlóan tréfás levelében az anyjától kapott abrakot köszönte meg: "az en lovaim ha szolni tudnanak hat megh köszönek az szenat de mert hogy ök megh nem tugyak köszöni hat en kepekben megh igyekszem szolgalni mert oly ighen nagy hasznokra volt hogy hisztak egy arasznit". Rohoncra tehát a hal és az abrak Poppel Évától érkezett, mivel Batthyány Ádám udvartartása gazdaságilag nem volt önálló.

A tanulás és a lovak mellett a fiatal Batthyány Ádám idejét leginkább a zenehallgatás töltötte ki. Egyszer cimbalmosnak való fát küldött sietve Németújvárra javítani, máskor pedig arra kérte Poppel Évát, hogy a Dunáninnen "egy olasz hegedötis vene Na[gysá]god mert en igen io hegedöst fogatam az Hegedös Ianos heleben, magyar hegedös, de nem tud az magyar hegedön vonni, hanem az nemet hegedön tudgya csak voni." 1627. július 14-én is arról tudósította anyját, hogy "holnap palatinus uram ugy halotok hogy ide akar iöni es inned osztan ugy akar az savanio viszhesz [Tarcsára] meni azonis kerem Na[gysa]godat hogy hosztana egy par rész dobot mert io dobos iöt ide es azt akarnam megh probalni ha ioe vagy rosz [...] asszt hallottam hogy Na[gysá]god io Trombitast fogadot igen örömest halanam fuijassa[t] ha iobe enel vagy roszab". A zenészek sorát további nevekkel is kiegészíthetjük a már említett 1627. évi posztójegyzékből: Czigán Mátyás, Czimbolmos, Trombitás Mihály és Uldrik német deák, aki - mivel a zenészek között szerepelt - biztosan azonos azzal a Lantos Ulrikkal, aki már 1598-ban is a Batthyány-udvarban szolgált és egy 1623-as németújvári ordináriumban is szerepelt.

A Rohoncra érkező "palatinus uram" nem volt más, mint Esterházy Miklós, tehát ugyanaz, aki hat évvel azelőtt Rambaldo Collaltóval együtt katonasággal tört be a rohonci várba. Ezúttal másféle fogadtatásban részesült: "tegnap Rohonczról nem is akara elbocsátani Batthyániné asszonyom [...] és egyébiránt is csufos vendégségben valánk nagy sok dob és trombita között, és tomburás, török énekes, czigány hegedős, korcsomára való czinbolimbosok[!] is bőven voltanak" - írta feleségének az 1627. június 16-i vendégségről, amelyre ezek szerint a dobot is elhozták és Poppel Évával együtt a trombitás, meg a többi zenész is eljött.

A nádor nem véletlenül járhatott Rohoncon. Minden bizonnyal főként Batthyány Ádámra volt kíváncsi, mivel fölismerte azt a lehetőséget, hogy a fiatalembert esetleg saját politikai érdekköréhez kapcsolhatja. Törekvése - csakúgy, mint később más főrendű árvák esetében is - néhány év múlva sikerre vezetett. 1627 nyarán tehát a nádor valószínűleg azt tanácsolta Batthyánynénak, hogy a sikertelen otthoni tanulás helyett inkább más udvarokba küldje fiát "látni s hallani".

Így tehát Ádámot anyja a Dunántúl legtekintélyesebb evangélikus főrendjéhez, Nádasdy Pálhoz küldte szolgálatra. "Hogi k[e]g[yelmegd Nadasdi Ura[m] melle bochátotta volt otsem uramat, eö k[e]g[yel]met Bottianij Adam uramat, ig[en] iol chelekette, értésére vagio[n] eo felsegenekis, es igen örömest hallotta" - írta az Esterházy Miklós Poppel Évának szeptember 27-én. Batthyány azonban nem tartózkodott folyamatosan Nádasdy közelében. Minden bizonnyal megfordult Esterházy Miklósnál is, aki szintén vállalt valamilyen szerepet nevelésében, mivel 1629 májusában a nádor amiatt kérte meg telekesi Török Istvánt egy Batthyány Ádám és Megyery Zsigmond közötti apró nézeteltérés eligazítására, hogy "mi nevelvén ezt az Urfiat, akarmi aprolékos dologh veget nem eöreömest alkolmatlankodnánk vélle". Batthyány tehát láthatta a császári és főként a nádori udvarok szervezett életét. Közelebbről is megismerkedhetett meg a magyar politikai elittel és talán életében először beszélgethetett katolikus papokkal, köztük a nádor udvarában működő jezsuita misszió tagjaival.

Esterházy Miklós azonban nem csak a fiatalember szellemi tájékozódásának irányításában jutott szerephez, hanem az anya és fia közötti ellentétek elsimításában is. Az első "controversiák" Poppel Éva és Batthyány Ádám között úgy látszik, hogy Batthyány Magdolnának Csáky Lászlóval tervezett házassága körül jelentkeztek, amelyet Ádám ellenzett. Ráadásul az 1629. február 5-én Rohoncon tartott lakodalom utáni napokban Batthyány Ádám megalázó módon kizárta egyik várukból (talán Németújvárból) a lakodalmas vendégekkel együtt érkező anyját. A viták magja azonban részben anyagi természetű volt. Magdolna hozománya ugyanis a Poppel Éva által zálogként birtokolt szentgotthárdi apátság volt, amelynek részben Batthyány Ádám is örököse lehetett volna és emiatt nem nézte jó szemmel annak Csáky kezére kerülését. Sőt, a 19 éves fiatalember az apai birtokokat is mielőbb szerette volna átvenni anyjától. Ezért Esterházy Miklós közvetítésével 1629. július 28-án olyan megegyezés jött létre Poppel Éva és Batthány Ádám között, amelynek alapján Ádám részben átvehette apai öröksége egy részét, főként Rohoncot. A birtokmegosztás Poppel Éva számára egyben lakóhelyváltozást is jelentett. Két kisebbik lányával együtt ugyanis Németújvárról a dobrai várba tette át rezidenciáját.

Batthyány Ádám és anyja ellentéte lehetett az egyik személyes oka annak, hogy Batthyány Ádám egyre inkább eltávolodott a protestantizmustól és 1629 nyarán már komolyan kezdett foglalkozni a katolikus hitre való áttérés gondolatával. A helyzetet azonban némileg bonyolította, hogy az ifjú főúrat az áttérésre rávezetők között Poppel Éva jókarói is voltak. Forró György jezsuitának egy 1629. szeptember 16-án kelt levele szerint ugyanis Batthyány éppen Esterházy Miklós és Csáky László, valamint a környezetükben tartózkodó jezsuiták hatására kezdett el foglalkozni a katolizálás gondolatával. Esterházy azonban Poppel Éva előtt tagadta, hogy köze lett volna a dologhoz. "Adna Iste[n] Hogi en Volnek a Vagi lehettem valo Elseö ezkeöz[!] Bottiani Ura[m] megh teresenek El szenvedne[m] Ugi teczik az k[egyel]med atkozodasat erte" - írta később 1630. április 4-én Batthyánynénak, - "de [...] az Hit egiedeöl csak Isten aiandekia". Annyit azonban ekkor is bevallott, hogy "kicsin eszeköz lehette[m] aban" és ha figyelembe vesszük, hogy a nádor például Poppel Évát is többször biztatta a katolizálásra, valószínű, hogy a fiatal Batthyány átérésében játszott szerepe sem lehetett olyan csekély, mint azt ő föltüntetni igyekezett. Annyiban azonban igaza volt Esterházynak, hogy az ő szerepük Csákyval valóban legfeljebb annyi lehetett, hogy Batthyány Ádámot a megfelelő személyekhez irányították, azokhoz, akik azután részleteiben is meggyőzték a katolikus hit egyedül üdvözítő volta felől: ezek részben Magyarországon és Bécsben működő jezsuiták voltak, a legfontosabb szerepet azonban maga a prímás, Pázmány Péter játszotta.

Hogy Batthyány Ádám döntésének szellemi előkészítésében Pázmány Péternek milyen fontos szerepe volt, arra mindenekelőtt Batthyány Ádámnak a "Minemue gondolkodasok inditottak a Luther hitruel valo ketelkedesre" című megtérési irata a bizonyság. Ez minden bizonnyal annak nyomán keletkezett, hogy 1629 nyarán Batthyány Ádám személyesen is találkozott az érsekkel. Kettőjük beszélgetésének kiindulópontjául föltehetően a fiatalember vallási kételyei szolgálhattak. Ezek pedig alapvetően azokra a felekezeti ellentétekre vezethetők vissza, amelyeket református apja és evangélikus anyja környezetében Batthyány Ádám sok éven át tapasztalhatott. Megtérési iratában így írt erről:

"Nem tagadom, hogy az Igaz hiruel tudakozván, es vékony elmém szerént gondolkodván, sok dologban igen megvetkoeztem [elvesztettem hitemet], mellyekert immár sem Lutheranus, sem Calvinista nem vagyok; noha eddig szüleim akarattya szerent eloeszoer Calvinista, es azutan Lutheranus voltam: Mivel azért immár kj keltem a gyermekségboel, tartozom azzal, hogy magamis felnyssam szememet, es oly valasztást tegyek, melyboel lelkemet oeroek karhozatban ne eicsem."

A beszélgetések során Pázmány könyvet vagy könyveket is adhatott a fiatalember kezébe, hogy azok addig is előkészítsék döntését, amíg ismét nem tudnak személyesen találkozni. Egyik közülük biztosan saját főműve, a Kalauz (n° 43, 364) volt: erre ugyanis Batthyány Ádám megtérési iratában cím szerint is hivatkozott. A megtérési iratban emlegetett érvek (az üdvözülés, az igaz egyház kérdése, a katolikusok bálványozással és egyebekkel való rágalmazása, a két szín alatti áldozás) ráadásul (az utolsó kivételével) a Kalauzban összefoglalva is megtalálhatók a "Rövid tanuság, mint kellyen hasznoson beszélgetni a Hit dolgairúl?" című fejezetben.

Úgy látszik, hogy Batthyány Ádám által fölvetett problémák Pázmányt is foglalkoztatták. Másfél évvel később, 1631 elején ugyanis egy külön könyvet szentelt a Batthyány Ádámot katolizálásra késztető érvek kidolgozásának Bizonyos okok, mellyek erejetül viseltetven egy fö ember az uj vallások töreböl kifeslet, es az romai ecclesianak kebelébe szállot címmel (n° P 9). Könyvében Pázmány ugyan a "fö embert" nem nevezte meg, de sokatmondó, hogy az ajánlást Poppel Évának címezte. Minden bizonnyal az sem véletlen, hogy amikor 1633-ban a református Kismarjai Veszelin Pál dialógus formában választ írt Pázmány Péternek Kegyes es istenes beszelgetesek címmel, akkor a beszélgetés egyik szereplője Krisztus lett, a másik pedig Ádám, "ki ez semmire kellö, patvarkodo szitkokkal tellyes es nem igaz okokért s- nem-is okokért Keresztyen Hitit el valtoztatta es az Urnak nyayja közzül az Antichristus seregében allot. Adam az Cardinalnak beszedit szamlallya, az Christus ellenben azokra teszen valamit rövideden."

Batthyány Ádám formális áttérése 1629 szeptemberének első hetében történt. Az eseményről legrészletesebben és leghatásosabban a jezsuita provincia litterae annuae-ja számolt be, noha a megtérő nevének említése nélkül. Eszerint az ifjú főnemes, akinek anyja "dodonai tölgy" volt az evangélikusok között, az anyai könnyeknek ellenállva, titokban érkezett Bécsbe (ebben ugyan némi ellentmondás rejlik) csekély kísérettel, hogy az Am Hof-on álló jezsuita templom Szt. Ignác kápolnájában a rend egyik tagja előtt letegye a hitvallást. Forró György, aki szemtanúja lehetett az eseménynek, azt is följegyezte, hogy Batthyány első gyónását Pázmány Péternél végezte.

Az áttérés azonban egyelőre titokban maradt, részben Poppel Évára tekintettel, részben pedig azért, mert Batthyány nem akarta elszalasztani tervezett házasságát az evangélikus Illésházy Gáspár és Thurzó Ilona lányával, Illésházy Katával, akit katolikushoz nem adtak volna. Ebben a házassági tervben egyébként még Poppel Éva volt az "első kezdő", de Ádámnak sem lehetett ellenvetése. A vallási kérdés azonban már akkor fölvetődött. Illésházyné Thurzó Ilona már 1629 májusában, amikor Liptóban találkoztak, intette Batthyányt, "hogy kegyelmed inkább békét hagyott volna ennek az dolognak, hogy sem mind magának, mind nekünk is nagyob gondot szerezzen vele!"

Október végén azonban még mindig nem volt nyilvános Ádám áttérése, noha széltében beszélhették, hogy nemcsak az Illésházy-házasság ügyében jár a Dunáninnen, hanem az érseket is látogatja. A hírek Poppel Évához is eljutottak. Október 8-án azt írta fiának Szentgotthárdról, hogy "iüij által mert volnanak nagij beszedim weled", majd 30-án egyenesen azt közölte vele, hogy

"ha ez mostani oda [Bécsbe] meneteletedet a végre rendelted, hogy [...] az Istent meg tagadgyad, meg ismert igaz hitedet el változtassad és az igaz kereszténységet el cseréllyed, énnekem afelöl ne is irgy soha semmit, mert ha azt édes fiam tekelletesen meg hidgyed, mihelyt, miheleműn ezeket meg cselekszed, abból az lészen, hogy mind Istenedtöl el szakacz, s mind en tülem örökké el válsz [...] seöt azt akarom, hogy soha hiredet se halljam, és ugy ki vetlek szivemböl, mintha ingyen sem én szültelek volna ez világra. Jól meggondolkodgyál azért édes fiam felöle, hogy ez világi ideig valókért az örökké való mennyei jót el ne cseréld".

Az ilyen nehézségekre azonban Pázmány Péter is számított. "Nem ketlen edes fiam, hogy kegyelmednek elég sok ostromi vannak, de az igaz hitért embernek nemcsak szót kel szenvedni, hanem Martyromsagotis, minthogy számtalan sok szentekis aztis szenvedtek" - írta Ádámnak október 15-én, azt tanácsolva, "hogy mindennapi ájtatos imádságokkal és tökélletes jó erkölcsökkel gyökereztesse magában az Istennek igaz ismeretit." Ebben mások is segítettek neki. Csáky László anyja, Wesselényi Anna például "kis könyvet" küldött, amelyben "meg is jegyeztem némely imádságokat. De kegyelmedet azon kérem, az másik könyvet, az magyart kegyelmed gyakorta olvassa; sok szép ájtatos imádságok vannak benne." A segítségre szükség is lehetett, mert úgy látszik, hogy Batthyány Ádámot megviselték a körülötte kialakult viszonyok és lelkileg is válságba került. Az anyósjelölt, Thurzó Ilona, aki szintén küldött - nyilván evangélikus - "könyvecskét", 1629. december 16-án arra intette, hogy "a mélyen való gondolkodásnak és a gyakorta való italnak békét hagyjon kegyelmed, hanem csak józanságban és könyörgésben mulassa idejét"

1629-ben azonban még mindenki abban reménykedett, hogy létrejön a házasság Illésházy Katával, akiről Poppel Éva azt írta: "ha Magyar Országban akarsz megházasodni és hiteden [azaz evangélikus hiten] valót elvenni én bizony sem szebbet, sem iobbat, sem böcsületesb attyátul, anyátul és nemzetböl valót, sem hozzád illendöbbet nem tudok annál". A valóságban azonban a házasságnak több jogi akadálya is volt. Az első nehézséget az okozta, hogy az egymásnak szánt fiatalok viszonylag közeli rokonságban álltak egymással: Batthyány Ádám apai nagyanyja, Zrínyi Dorica és Illésházy Katalin egyik dédanyja, Zrínyi Kata ugyanis testvérek voltak (annak idején mindkét lány Batthyány Ferenc udvarában nevelkedett). Az ilyen közeli vérrokonságot a kánonjog, és ennek nyomán a magyar jog is olyan házassági akadálynak tekintette, amelyet csupán királyi engedéllyel és pápai fölmentéssel lehetett elhárítani. Az egyházjogban a koraközépkori szigorúbb szabályok után az 1215-ben tartott IV. Lateráni Zsinat korlátozta negyedízre a rokonságnak azt a fokát, amelyen belül rokonok nem köthettek házasságot. Ezt a szabályozást vették át a magyar törvények is.

A harmad és negyedízű rokonok házassága azonban nem volt szokatlan dolog, főként előkelő családok esetében. Ehhez az esztergomi érsek is megadhatta a szükséges egyházi fölmentést és egy Batthyányhoz hasonló rangú főrendnek a királyi hozzájárulás megszerzése sem okozhatott nehézséget. Batthyány Ádám esetében azonban Pázmány mégsem adhatta meg a dispenzációt, mivel Batthyány és Illésházy Katalin között 1629 szeptemberétől még egy házassági akadály lépett föl: a valláskülönbség akadálya. Önmagában ez sem volt leküzdhetetlen, azonban a Zsinati Kongregáció egy 1597-ben hozott határozata azt írta elő, hogy valláskülönbség esetén nem adható fölmentés a vérrokonság alól. Így azután Pázmány sem tehetett mást, mint hogy Batthyány Ádám kérvényét 1630 március elején megfelelő ajánlásokkal a legfelsőbb egyházi hatósághoz, Rómába irányította. "Ha tehetségemben és hatalmamban volna a dispensatio dolga, minden akadék nélkül kész volnék arra" - írta 1630. február 16-án Batthyány Ádámnak - "de az Pápa akarattyával nem bírok és arrul bizonyost nem irhatok ami nem rajtam áll." Az érsek mindezzel együtt reménykedett az ügy szerencsés kimenetelében. Még 1629 decemberében azzal biztatta Batthyányt, hogy "én úgy gondolnám, hogy meg nem fogyatkozik kegyelmed ő szentsége Dispensatiójában". A nagyobb akadályt inkább Illésházyék részéről látta. Esterházy Miklósnak azt a véleményét fejezte ki, hogy "minekeleötte vegere ne[m] megiü[n]k," hogy "papista leve[n]" is Batthyányhoz adják-e a lányt "adigh Haszontalannak iteli az Engedelemert Valo küldest".

Az igazság azonban az volt, hogy a Batthyány Ádáméhoz hasonló esetek Rómában általában csak igen körülményesen és nehezen nyertek megoldást. 1611-ben például Czobor Mihály, aki özvegy Perényi Imréné Thurzó Zsuzsannát (Thurzó György nádor lányát) szerette volna feleségül venni, szintén csak úgy kapott fölmentést a rokonsági akadály alól, hogy a menyasszonynak katolikussá kellett lennie. Forgách Ferenc érsek ugyan akkor el tudta érni, hogy Thurzó Zsuzsannának, csak titokban kellett áttérnie, de Batthyány Ádám esetében ez sem segített volna, hiszen neki nem állt módjában, hogy a dispenzáció szövegét eltitkolja menyasszonya szülei előtt. Már azt is nehéz lehetett Illésházyéknak megmagyarázni, hogy egyáltalán miért van szükség pápai fölmentésre, hiszen máskor protestánsok esetében a király anélkül is beleegyezését adta rokonházasságokhoz.

Ilyen körülmények között Batthyány Ádámnak egyre nehezebb volt titokban tartania katolizálását jövendő apósa előtt. Amikor 1630 január elején Illésházyékhoz készült, Esterházy Miklós a következőket tanácsolta neki: "ha Hiti feleöl Halgatnak Trencsi[n]ben [tudniillik Illésházyék], azont mivellie k[egyelme]dis, Hol pedigh aroll valamij köniü kerdest tesznek, ne felellie[n] arra az mit kerdenek, de Ha osztan ugia[n] Eröseteni fogiak oth minde[n] tekentet nekül megh mo[n]gia [...] Hogi ha az Papa Engedelmeröl leszen az szo, arra csak azt felelie k[egyelme]d hogi az k[egyelme]d dolga lészen, csak Eök cselekegiek megh azt, az mivel birnak." A hírek azonban Batthyány vallomása nélkül is eljutottak Illésházy Gáspárhoz. "Minap nalam vala Jakusits uram mind annyostul" - írta 1630. január 15-én Batthyány Ádámnak - "tölök igen kedvem ellen valo szót hallék kegyelmed felöl, hogy látta volna mikor Bécsbe meg gyónt volna az Érseknek, ha ugy volna bánnám, jóllehet én beszédeknek nem adék hitelt". Mindazonáltal figyelmeztette, hogy "ne bocsásd szivedhez az Jesuitáknak emberi találmánybul szerzetet ratiokat, mert lolkomre mondom, hogy nem épithet raitok kegyelmed, veszedelemre viszik az szegén lelket, maragy meg az Istenért az meg osmert igaz vallásban."

Ezzel szemben viszont márciusban Pázmány fülébe olyan szóbeszédek jutottak, melyek szerint Batthyány "Illésháziné aszonyomnak és másnakis nagy esküvéssel mondotta, hogy csak tettetés és szin, valamit mivelt és mutatot [...] ekkoráig az régi igaz Pápista hitnek követésében és hogy ezt csak azért tette, hogy az dispensatiot megnyerhesse." (Emiatt katolikussá lenni egyébként elég oktalanság lett volna Batthyány részéről, hiszen éppen áttérése miatt volt szüksége pápai dispenzációra.) Az érsek azonban bízott a konverzió őszinteségében és többek között megtérési iratára emlékeztette Batthyány Ádámot. "Mikor kegyelmed maga jó indulatjából meggyónék, akkor az minemü levelet irt kegyelmed maga kezével, nállam vagyon, és az Istentül megmutatott igazságnak követésének erös bizonysága" - írta Pázmány és ismételten azt javasolta, hogy a helyzet tisztázása érdekében, a közelgő húsvét alkalmából "gyónnék meg Bécsbe és Aszonyomnak az kegyelmed szerelmes annyának is irion".

Ezt Batthyány Ádám valószínűleg meg is tette, mert március végén Poppel Éva már biztosan tudott fia áttéréséről. Illésházyék viszont még mindig nem, sőt Ádám olyannyira biztos volt a házasság létrejöttében, hogy még a pápai bulla megérkezése előtt királyi engedélyért is folyamodott, sőt a kiadandó engedély címét valamikor március végén vagy április elején a Királyi könyvbe is bevezettette.

Mindent megváltoztatott azonban az, hogy 1630 májusában megérkezett a pápai bulla, amely a dispenzációt csak "az religiónak condiciójával", tehát a menyasszony áttérésének föltételével adta meg. Mivel ezáltal Batthyány Ádám hiteváltoztatása is "nyilván való" lett, Illésházyék természetesen rögvest elálltak a házassági tervtől, noha Illésházynénak az volt a véleménye, hogy Batthyány Ádám "valamit meg cselekedet, készeritisbül cselekedet s az sok keöleümb féle persuaziókkal [győzködésekkel] rá vették." Illésházyné Poppel Évát Szent Mónika példájával vigasztalta, mert "Lám szent Ágoston ugyan szent háromság tagadó volt s rettenetesen nagy eretnekségben uszott, de az annya, ugy mint Monika, sok szép keresztyéni imádságival és könyörgésekkel az eö lelkét megnyeri." Esterházy Miklós viszont - aki fiatalkori katolizálásakor szintén átélt maga körül ehhez hasonló családi vihart - inkább az emberi kapcsolatokat próbálta helyreállítani és arra figyelmeztette Batthyánynét, hogy "mij sem Vagiu[n]k poganiok, [...] s- mind szolgalliuk Istenünkeöth [...] csak k[egyelme]dis atkozodasival s- Idege[n]segenek mutatasaval, okoth ne Agio[n] fianak Holmj ellenkezesre".

Batthyány Ádám házasságát tehát katolizálása hiúsította meg. Ez egyben cáfolja azokat a korabeli és későbbi föltételezéseket is, amelyek szerint áttérésében közvetlen anyagi vagy más előnyök vezették volna. Ilyenről egyébként a kortársak sem tudtak. Illésházyék csupán kényszerítést és győzködéseket említettek és Kanizsai Pálfi János református püspök is csak annyit írt 1631 május végén Pathai Istvánnak: "Megsirattam ifjú patrónusom hitehagyását, aki egy évvel ezelőtt sokak példájától indítva a pápista vallásra állt."

Batthyány Ádám azonban hamarosan több dologgal is vigasztalódhatott. Elsőként is azzal a brévével, amelyet 1630. május 18-án VIII. Orbán pápa intézett hozzá megtérése alkalmából, másodszor pedig első németországi utazásával, amelynek során a császári udvart kísérte Regensburgba, a birodalmi gyűlésre, amely 1630 júniusától egészen októberéig tartott. Míg a választófejedelmek tárgyaltak, addig Batthyány júliusban beutazta Dél-Németország fontosabb városait, Nürnberget, Augsburgot és Münchent.

Batthyány kísérői között volt, sőt minden bizonnyal egyik kalauza lehetett az egykori wittenbergi diák, Zvonarics György is, aki "pasquilust csinált, [...] hogi Ratisbonaban voltonk, ellsöben arol valo az uraimékra, az ky mit cselekedet akortáiban ottfen létönkben." Batthyány maga naplót vezetett az útról, amely - a pasquillushoz hasonlóan - nem maradt fönn, csupán iratainak 1637. évi leltárából ismerjük: "Egi vörös keöniv is a meliben az van irva, mint iártam elseöben az imperiomban és mikett látam."

Az utazás idején Batthyány Ádám már hivatalosan is a császári udvarhoz tartozott, hiszen 1630. június 30-án II. Ferdinánd császári kamarássá nevezte ki, majd utazásából visszatérve, augusztus 16-án a grófi címet is megkapta. Az adománylevél külön kiemelte, hogy az adományozott erényeit II. Ferdinánd személyesen is tapasztalta.

Mikor október 14-én este a fiatal gróf hazaérkezett Rohoncra, már úgy látszik, hogy anyja is beletörődött abba a gondolatba, hogy fia katolikus lett. Ezt egyébként az is megkönnyíthetette számára, hogy hasonlóképpen döntött először Magdolna, majd később másik két lánya is. Anya és fiú viszonya azonban nem állt helyre teljesen. Poppel Éva még fia grófságának sem tudott igazán örülni: "irod, hogy Császár Urunk Ő fölsége grófságot adott vóna, de igen félek rajtta, hogy száraz gróf nevet adott, az penegh nem magyar szó, hanem német."

1630 elején Kemény János, a későbbi fejedelem, mint Brandenburgi Katalin fejedelemasszony követe járt Bécsben és ott tartózkodása alatt, mivel kevéssé ismerte az ottani udvari szokásokat "egy vendégséggel meg is tréfálódott". Az esetet Önéletírásában így mesélte el:

"Ezen Bécsben létemben [...] császár palotáján lévén [...] comes De Tristein [Maximilian Dietrichstein, akkor Eleonóra császérné főudvarmestere] invitála másnapra tíz órára vendégségben, s én elígérkezém; azután Bottyáni Ádám is invitála, kitől megmentvén magamat, hogy már amoda ígírkeztem légyen. Eljüvén az idő, az magyar szokás szerént szállásomon várom vala az újabb hivatalt [meghívást], kiben semmi nem telék; elmúlván az tíz óra és már tizenegy felé lévén, külde láttatnom ismét Bottyáni uram, kinek megizenvén, hogy szállásomon legyek, ő ottan megláttatá, amaznak [Dietrichsteinnek] szállásán az dolog mint légyen; s hát immár ott régen hozzáültenek az ebédhez. Újobban azért hozzámkülde, és megizené mind az szokást, hogy az volna: az hivatalos nevezett órára és az mennyid magával hivattatik, akkorra és annyid magával tartozzék az ebédhez, több hivatalt nem várván; és hogy már ott régen hozzátelepedtek volna, azért mennék őhozzája [Batthyányhoz], melyet megcseleküdvén, ott valóban magyar módon is lakánk."

Az alig 20 éves Batthyány Ádám tehát - bár szakácsot "magyar módon" tartott - láthatólag kedvvel és otthonosan forgott az udvari körökben, ismerte az újabb szokásokat és minden bizonnyal ő kérvényezte azt is, hogy kamarási (vagy ahogy akkor magyarul nevezték: komornyiki) kinevezést kapjon. "A Comorniksagban valo" szolgálatáról 1630. június 20-án kelt konvenciója, és valószínűleg ekkortájt tehette le az udvari főkamarás előtt a kamarási esküt.

A császári udvar kamárásai mindnyájan "becsületes és tekintélyes személyek voltak, grófok, urak vagy nemesek" voltak. A császár személyes szolgálatát látták el belső szobáiban, de audienciákon is ott voltak a császár kíséretében. Jelvényként fekete selyemszalagon függő kamarási kulcsot viseltek. II. Ferdinánd idejében a kamarások egy része csupán nagyobb ünnepségeken jelentek még és tartózkodhattak az uralkodó közelében (címzetes kamarások, cubicularii exraordinarii). Batthyány Ádám azonban azon kamarások közé tartozhatott, akik valódi szolgálatot láttak el (valódi kamarások, cubicularii, qui tales de facto sunt), mivel szolgálatáért fizetést is kapott.

A 1630-tól 1633-ig terjedő időt tehát Batthyány Ádám jórészt a császári udvarban töltötte, noha erre az időre esik első - meglehetősen dicstelen - próbálkozása is a katonai pályán. 1631 tavaszán ugyanis más fiatal főrendekkel együtt részt vett abban a sikertelen hadmozdulatban, amelyet Esterházy Miklós szervezett a tiszántúli hajdúk ellen, akik Bethlen Gábor halála után vonakodtak elismerni a királyi fennhatóságot a hét vármegye területén. A Bornemissza János felső-magyarországi vicegenerális vezette hadtest azonban, amelyben Batthyány Ádámnak különösen "sok főember szolgái valának", 1631. március 15-én hajnalban Rakamaznál, látványos vereséget szenvedett az ifjabb Bethlen István és Zólyomi Dávid vezette hajdúktól, akik megrohamozták és elfoglalták a királyi csapatok Tisza melletti sáncát. Batthyány maga nem, de lovai és familiárisai az ellenség kezébe kerültek. Szerencséjére azonban Bethlen István jóindulatú volt Batthyányhoz és április 13-án, elsőként a foglyok közül az ő katonáit engedte szabadon. Csupán kedves lova maradt Rákóczi Györgynél, aki csak Batthyány személyes látogatásakor lett volna hajlandó azt visszaadni.

A fejedelemnek és Bethlen Istvánnak a jóindulattal és az erdélyi meghívással meghívással az lehetett a szándéka, hogy a hozzájuk érkező fiatalambert eltávolítsák Esterházy Miklós politikai körétől és hasonló szövetségest nyerjenek benne, mint amilyent annak idején Bethlen Gábor talált Batthyány Ferencben és Poppel Évában. Batthyány Ádám azonban nem utazott Erdélybe, hanem a béke megkötése után hazatért Nyugat-Magyarországra. Talán a szerencsés menekülésért érzett hálájának is szerepe volt abban, hogy szeptemberben, valószínűleg a Kisasszony-napi búcsúkor Mariazellbe zarándokolt. "Értettem [hogy] kegyelmed Cellben mint volt peregrinatioban." - írta neki Pázmány Péter szeptember 15-én - "Adja Isten, legyen kegyelmednek ez az Peregrinatio lelke üdvösségére."

Batthyány azonban lelke üdvössége mellett földi üdvösségéről sem feledekezett meg. 1631 októberében ugyanis a híreket hozó-vivő udvari emberek Batthyány Ádám házassági szándékáról kezdtek beszélni. Ezek a hírek Poppel Évához is eljutottak, aki udvari kapcsolatait fölhasználva próbált megtudni valamit fiáról. Vernich Mátyáson, a nádori udvarban működő jezsuitán keresztül üzent rendtársának, Guillaume Lamormaininak, aki mint császári gyóntató, szintén a főkamarás alá tartozott. Tőle szeretett volna többet tudni fia dolgairól. A hírcsatornák azonban visszafelé is működtek. Így tehát Poppel Éva a jezsuiták hírei helyett fia 1631. október 28-án kelt levelét kapta meg Bécsből: "nem tagadom, hogi io akaraiom[!] vannak itten, mind az urakban es mind az Fraczimerek keöszolis nemelliek, igi azert Isten ez utan allapatomat tovab mire viszi azt nem tudom mivel [...] Isten harom dolgot maganak vallasztot ugi mint Haszaságot s Fe[je]delem vallasztast es had verest." Ezenkívül a levélben Batthyány Ádám arra is figyelmeztette anyját, hogy mivel ő a Batthyány család egyetlen élő férfitagja, anyjának nemhogy akadályoznia kellene, hanem "rea köllenek ingerleni Nagyságodnak hogi haszasadnam megh mivel az en familiám mar csak el fogi[!] felben volna".

Mindez fölért a beismeréssel. Poppel Évába, amikor fia levelét megkapta - saját bevallása szerint - épphogy "az gutta feöl nem ütöt bele". Miután azonban magához tért, válaszolt. Arra biztatta fiát, hogy "idegen Nemzetet ne vegy hane[m] Magyar Nemzeteth, az kjvel [...] eleidnek s magadnakis böcsületi megh maradhasso[n]", sőt arra is figyelmeztette, hogy az udvarban "vannak [...] olly Kis Aszonyok [... hogy] edeos Anyad lehetne nemellyik, ki altal felöl nagyob volna Nemzeted magva szakadasa, hogi sem minth terjedese."

Poppel Éva ugyanis még mindig nem mondott le fiának Illésházy Katával való házasságáról. Illésházyék lányukat akkor azonban már Bethlen Gábor unokaöccsének, Bethlen Péternek szánták, akivel 1632. január 10-én meg is tartották meg a kézfogót és a gyűrűváltást. Az esküvőt 1633. február 6-ára tervezték, de a vőlegény testvérének, Bethlen Istvánnak halála miatt október 4-ére kellett halasztani.

Az anya és fia levélváltásának sokatmondó utalásaiból nyilvánvaló, hogy 1631 októberében Batthyány Ádám már elhatározta, hogy egy a császári udvarban szolgáló fraucimert fog veleségül venni, az előkelő görzi családból származó Aurora Catharina Formentinit. Rá vonatkozott (pontosabban ellene) Poppel Éva azon intése, hogy fia ne külföldi, hanem magyar nőt vegyen feleségül és az az utalás is, amely a menyasszony életkorára vonatkozott. Mivel Aurorát 1609. október 26-án keresztelték a görzi dómban, már 22 éves volt, tehát - a korban valóban szokatlan módon - vőlegényénél fél évvel idősebb.

A Formentini család Friaul egyik régi és kiterjedt nemesi családja volt, amelynek tagjai a XIV. század óta töltöttek be különböző tisztségeket a tartományban. Miután Friaul keleti részét, a Görzi Grófságot a XVI. század elején a Habsburgok szerezték meg, a család egyik ágának tagjai a császári család szolgálatba álltak. Aurora apja, Karl Formentini például Ferdinánd főherceg egyik főtisztje volt, Görz kapitánya és a görzi grófság nemesi felkelésének parancsnoka, aki katonaként Magyarországon is járt. 1601-ben például Batthyány Ferenccel együtt vett részt Kanizsa sikertelen ostromában mint tábori főkvártélymester. A főherceg és Formentini jó kapcsolatára jellemző, hogy utóbbi 1603-ban született első fiának keresztapja maga Ferdinánd volt. 1623. szeptember 1-én, amikor Karl Formentini már nem élt, a közben német-római császárrá lett Ferdinánd hűséges katonája négy élő gyermekének és özvegyének birodalmi bárói címet adott.

Aurora anyja, Anna Maria Rohrbach szintén a császári család szolgálatában állt. Valószínűleg már özvegyként, az 1620-as években lett II. Ferdinánd feleségének, a mantovai származású Eleonóra császárnőnek udvarában másodudvarmesternő, majd amikor 1629-ben Ferdinánd és Eleonóra és lányainak, Mária Anna és Cecília Renáta főhercegnőknek az 1620-es évek végén saját udvartartást szerveztek, annak ő lett az főudvarmesternéja. Valószínűleg 1630/1631-ben halt meg, mivel 1631-ben már más volt helyette a "Mayordoma mayor".

Lányait szintén magával vitte a császári udvarba. Közülük Elisabeth 1629-1630 körül szintén Eleonóra császárnő fraucimere volt, majd valószínűleg 1632 körül belépett abba a Szent Józsefről nevezett sarutlan kármelita kolostorba amelyet a császárnő alapított 1629-ben a Salzgries-en, tehát szintén erős udvari kapcsolatokkal rendelkezett. Udvari végkielégítését második részét már a kolostor főnöknője, a Jézsuról nevezett Paula Mária vette át 1635-ben.

A másik Formentini-lány, Auróra a két vele egykorú (1610-ben és 1611-ben született) főhercegnő környezetébe került, azokkal együtt nevelkedett, majd később azok - saját anyja által vezetett - udvarához tartozott. Az 1629 és 1631 közötti udvari névjegyzékek szerint udvarhölgy volt és egy 1629-ből fönnmaradt asztalbeosztás szerint a főhercegnők udvarának első asztalához tartozott. Gaspard Wiltheim visszaemlékezései szerint "cubicularia seu cameraria maior", a főhercegnők és Formentini Auróra emiatt később is meghitt kapcsolatban álltak egymással. 1636 decemberében például Cecília Renáta (1637-től IV. Ulászló lengyel király felesége) arra kérte az akkor már Németújváron élő egykori fraucimeréhez készülő Gaspard Wiltheim jezsuitát, hogy ajándéka átadása mellett tréfásan fenyítse is meg, amiért rest a levélírásra és kérdje meg vajon arra vár-e, hogy a főhercegnő tollat és papírt küldjön neki. A másik főhercegnő, Mária Anna (1635-től I. Miksa bajor választófejedelem felesége) pedig később, Auróra halála után - Folnai Ferenc halotti beszéde szerint - őt "szerelmes öcsének hitta, csodálkozván, és álmélkodván ennek jeles és tökelletes erkölcsein", és "sok és feles miséket szolgáltatott lölkéért."

Formentini Auróra feketehajú olaszos szépség lehetett. Egyetlen ismert ábrázolása, ravatalképe, ugyan fiatalkori szépségéből már keveset mutat, de Gaspard Wiltheim szerint "az egész császárnői gynaeceumnak erkölcsére és testi formájára is napfénye volt. Minden bizonnyal szépsége nyűgözhette le Batthyány Ádámot is, mivel a vele járó vagyon nem volt jelentős. Hozományának legnagyobb részét minden bizonnyal az a 4000 forint tette ki, amelyet a császári udvar adott neki házassági pénzként és kegydíjként (de ez is csupán 1635-ben került kifizetésre). Batthyány Ádám azonban úgy gondolkozhatott, hogy nagy hozományra kevésbé van szüksége, mint jó udvari kapcsolatokra és neki tetsző feleségre. Formentini Aurórának pedig sikerült az, amire a császári udvar fraucimerei általában vágytak, tudnillik, hogy egy nálánál előkelőbb és gazdagabb főnemeshez mehessen férjhez. Batthyány Ádámnak az a megjegyzése, hogy "io akaraiom[!] vannak itten, [...] az Fraczimerek keöszolis" arra utal, hogy a fiatal magyar főrend is kívánatos férjjelölt lehetett a fraucimerek körében, akik között ilyen téren erős konkurrenciaharc volt. Éppen akkoriban, 1630. augusztus 1-én például Judith Sabina von Starhemberg grófnő (lánynevén Jörger) arról számolt be anyósának, hogy Mária Anna spanyol királylánynak, a későbbi III. Ferdinánd menyasszonyának udvarhölgyei szerencsére nem olyan szépek, mint a bécsiek (köztük volt Formentini Auróra is), tehát nem kell félniük, hogy a spanyolok kiszorítják őket.

Formentini Aurórát biztosan nem sikerült kiszorítaniuk. 1631. november 19-én már valószínűleg az eljegyzés is megtörtént, mert Esterházy Miklós már az írta feleségének: "Bottyániné asszonyomat oly akadék találta, akin nem keveset fog búsulni, amint értem, azt a nagy bécsi Hajnal leányt ugyan elvette fia, Ádám." A lakodalom megtartását már csak az az késleltette egy kissé, hogy az 1631-ben elhunyt Konstancia lengyel királyné (II. Ferdinánd császár testvére) tiszteletére a császári udvarban éppen több hónapos udvari gyászt vezettek be. Emiatt a császárnő a lakodalmat február 4-ére halasztotta, mert - mint Batthyány Ádám írta - "eö folsegek el vetetik akora az giaszt mind az egesz kisaszoniok, es annival nagiob vigasagh leszen".

A házasságot tehát 1632. február 4-én kötötték meg a bécsi Hofburgban, udvari lakodalom keretében, amelyet Auróra patrónája, a császárnő rendezett, mint ahogy az a magyar főnemesi udvarokban és a császári udvarban egyaránt szokásban volt. Részt vett rajta tehát a császári család és teljes udvaruk, ott volt Poppel Éva is, a magyarok közül viszont kevesen, mert Batthyányék csupán négy-öt főurat hívhattak meg. A Formentini család viszonylag gyengébb anyagi helyzetére és Aurora árvaságára utal az is, hogy a vőlegénynek és anyjának kellett gondoskodni nemcsak a nyoszolyólányok "egyenlő színű" ruhájáról, hanem magáról a menyasszonyi ruháról is. A szöveteket és anyagokat Batthyány Ádám Bécsben vette meg és onnét küldte elkészíttetni anyjának Dobrára.

Az esküvői előkészületek idején készültek azok a versek is, amelyet Batthyány Ádám egyik continuus udvari nemese, Aranyasi István, és példáján fölbuzdulva Kállai Kopasz Pál deák írtak, 1632 "uy esztendöre való megh ajándékozásra" a házasodni készülő fiatal főúrnak. A versek Batthyány nevében mondták el annak érzelmeit, Auróra szépségét - a név jelentéséből kiindulva - a hajnalhoz és a Hajnalcsillaghoz, a Venushoz hasonlítva. Aranyasi versében például a Venus ugyanúgy

"Ragiagh ö az eghben, mint társa szepseghben az földi szepek közöt,
Ki hogy en velem bir, nem czoda ez uy hir, mert ket szemevel giözöt,
Nezven szemeliere, azzal szerelmere, kivel engem megh kötöt."
[...]
Az Venus vigh kedvet, hozzám nagi szerelmet ebbennis megh mutatta,
Sok faratsag után, io erdemem uttián dolgomat iora hozta,
Hogi nekem szep társát, mint kedves baráttiát kezen foghva igi atta."

A másik versíró Kállai Kopasz Pál ugyancsak eljátszott Aurora nevének jelentésével. A versben ugyanis a menyasszony így szólt jövendő férjéhez:

"Az mint nevem adgya, olly nylván világra ki teczhetik mégh eggykor,
Szerelmemnek s marad, mint hived te nálad, mindenütt és mindenkor
Aykim harmattya lobogny nem hadgya, tüzedet óltván akkor."

A menyasszony ilyesfajta válasza azonban legfeljebb a költői képzelet szülötte lehetett. Auróra ugyanis - noha az ő családjában is több nyelv járta - sem ekkor, sem később nem tudott magyarul. Férjével általában németül, de latin betűkkel, fonetikusan írott, sajátkezű leveleket váltottak. 1653-ban, a temetésén tartott halotti beszédekben azonban szintén magyarul dícsérték a "méltóságos Isten-félő Nymphat", aki férjével összesen huszonegy évig élt együtt "nagy kedvessen, gyönyörüsségessen, békével, és Istenessen."

A házasság valóban harmonikus volt, noha nem teljesen szokványos. A korban általános "észházasságokkal" szemben ugyanis Batthyány Ádám házassága szerelmi házasság voltak. A párválasztásban nem játszott szerepet anyagi érdek, ráadásul Batthyány nem a "szokott körből", tehát a magyar főúri családok közül választott társat magának. Rajta kívül ez egyedül a császári udvarhoz legközelebb álló magyar főúri családban, a Pálffyaknál volt szokásban: Pálffy Miklós és Fugger Mária fiai vettek feleségül Puchheim, Khuen, Harrach, Mansfeld és Trautmannsdorf lányokat. Ezért aztán Batthyány Ádám szerelmi házassága ellen nemcsak Poppel Éva berzenkedett, hanem úgy látszik, hogy az a magyar főnemesség jó részében is némi botránkozást keltett. 1650-ben például Csákyné Wesselényi Anna azt tanácsolta unokájának, a fiatal Csáky Ferencnek, akit Bécsben állítólag körülrajongtak a hölgyek, hogy "őrizkedjen az olasz frauczimerektől". Talán Batthyány Ádám húsz évvel korábbi esete járt a fejében.

A frissen házasodott Batthyány Ádám meglehetősen leromlott állapotban vehette kézbe apai örökségét. Poppel Éva például 1632 végén így jellemezte Batthyány Ádám udvarának és birtokainak állapotát: "Az mjnemö fizetetlenek a hazi szolgaid, azok közül edgijik sem ülne feöl melletted. [...] A joszagod merö puszta, vagÿon 27. hét[!] esztendei, hogÿ az Szegénÿ Atÿád haza hozot, de en az ulta fogva illÿen puszta állapatban nem Láttam az te Joszágidat." Batthyány Ádámra otthon tehát nemcsak a magyar főrendek szokásos feladatai vártak, hanem szinte alapjaiból kellett újrateremtenie azt az életteret, amely a kor fölfogása és saját szándékai szerint méltó és szükséges volt egy magyar főrend életéhez. Rendeznie kellett a kissé kusza birtokviszonyokat és új alapokra kellett fektetni ezek igazgatását. Újjá kellett szerveznie az apjától örökölt főúri udvart és a család vagyonához és híréhez megfelelő otthonról kellett gondoskodnia felesége és a hamarosan érkező gyerekek - köztük a várva-várt fiúörökös - számára. Mindezek mellett 1633. november 15-én Batthyány Ádámot dunántúli kerületi és egyben a Kanizsával szembeni végvidéki főkapitánnyá is kinevezték, tehát az ő feladata lett a Balatontól délre eső határ teljes védelmének megszervezése. Ezenfelül pedig, mint a katolikus egyház frissen megtért híve, azt is megkísérelte, hogy udvarának és birtokainak túlnyomórészt protestáns népét a katolikus egyházhoz vezesse. A fiatal főrend 1633/1634-től nagy energiákkal fogott hozzá ezen feladatok megoldásának. Rendszeretetének és munkabírásának köszönhetően legtöbbjében sikeresnek is bizonyult.

1632-ben Batthyány Ádám még mindig csak egy részét birtokolta apai örökségének. Ezért 1632. június 29-én, Rohoncon újból megegyezett anyjával a birtokok fölosztásáról. A "transactio" szerint Poppel Évának 1632 karácsonyáig át kellett adnia fiának a gerebeni várat és mindazon részeket, amelyeket Németújváron birtokolt. Ugyanakkor az özvegy megkapta zálogba a kisebb torniscsai birtokot 4000 forintos kiváltási áron. Batthyány Ádám azonban még ezzel is elégedetlen volt. Egyrészt ugyanis szerette volna, ha Szalónak is az ő kezébe kerül, másrészt pedig attól tartott, hogy Poppel Éva megpróbálja további hozománybirtokait is lányai számára biztosítani, noha ezeknek a magyar jog szerint ő is örököse volt.

Így tehát - mint azt az 1636. június 23-án, Szalónakon között szerződés indoklása mondja - "nem kicsin veszekedések és controversiák támattanak volt köztünk, kiknek hogy mint az két részrül vége legien es inkáb az Aniai szeretet fiahoz, hasonlo képpen az fiúi engedelem öregbedjék annyához", Batthyány Ádám és Poppel Éva új egyezséget kötöttek a birtok használatáról, amely szerint Poppel Éva átadta fiának Szalónak várát, cserében pedig visszakapta Gerebent. Arról is megegyeztek, hogy "az Aniai öss Joszágh praecise post decessum domine Matris [pontosan anyánk halála után], egiarant oszollion" a testvérek között.

Batthyány Ádám lépéseket tett a dobrai birtok megszerzésére is, ha nem is osztálytétel, hanem vásárlás útján. Csehországi unokatestvéreitől ugyanis 1637-ben és 1638-ban megvásárolta időközben elhunyt nagynénjeinek Sabina és Magdalena Poppelnek dobrai birtokrészeit. Ezzel a csehországi Poppel örökösök magyarországi birtoklása meg is szűnt, mivel a harmadik testvér, Catharina részeit Poppel Éva már 1632-ben megvette. Így azután amikor Batthyány Ferencné Lobkoviz Poppel Éva 1640. november 21-én Dobrán meghalt, az uradalom fele már Batthyány Ádám birtokában volt. Az uradalom másik felének, az "az Aniai öss Joszágh"-nak fölosztása azonban talán éppen ezért nem volt egyszerű. A Batthyány-testvéreknek ismét csak Esterházy Miklós nádor segítségével sikerült megegyezniük 1641 tavaszán, méghozzá úgy, hogy Erzsébet (Erdődy Györgyné), Gerebenért cserébe Ádámnak engedte át dobrai jussát, Magdolna (Csáky Lászlóné) pedig vállalta, hogy nem váltja ki a már korábban Borbálának zálogba adott dobrai részét. Így az uradalmat Ádám közösen birtokolta Borbálával, akit 1642-ben már ő házasított ki Forgách Zsigmonddal.

A dobrai részek mellett Batthyány Ádám további birtokokkal is növelte az amúgy sem kicsi Batthyány-birodalmat. Igaz, hogy 1638/1639-ben nem sikerült megszereznie a Vág melletti Semptét, mivel arra Esterházy Miklós nádorral szemben nem volt sok esélye, de a hagyományosan Batthyány-érdekkörbe tartozó Nyugat-Dunántúlon két uradalmat is vásárolt. 1644-ben megvette Ehrenreich Christoph von Königsbergtől a saját szalónaki javaival követlenül szomszédos (Pinkafőt is magában foglaló) borostyánkői uradalmat, amelynek átadása 1645 tavaszán történt meg. Mivel ez az uradalom a Jagelló-kor óta Ausztriához tartozott, Batthyány Ádám tulajdonjogainak biztosítása érdekében 1645-ben megszerezte az alsó-ausztriai nemességet is. 1647-ben azonban Borostyánkő - három másik uradalommal együtt ismét Magyarországhoz került.

Borostyánkő mellett Batthyány Ádám még egy kisebb - de várának a végvári védelmi vonalban betöltött szerepe miatt annál fontosabb - uradalommal gazdagította vagyonát. 1654-ben ugyanis egykori familiárisa, a gyermektelen Hagymássy János "megh gondolván és tekéntvé[n] eleitül fogvást Groff Batthyani Ada[m] Ura[m] ü Na[gysá]ga hozzá valo gratiaiat" 6000 forintért eladta neki szentgróti várát azzal a föltétellel hogy az csak halála után kerül Batthyány birtokába. Mikor tehát Hagymássy 1656 nyarán elhunyt, az uradalmat Batthyány Ádám foglalta el és tartotta meg.

1633/1634-től Batthyány Ádám nagy eréllyel és a korabeli magyar gazdasági adminisztrációban szokatlan fejlettségű írásbeliséget teremtve látott hozzá birtokainak kormányzásához. Általános birtokigazgatója (praefectus bonorum) nem volt, hanem maga ellenőrizte és irányította az uradalmak tiszttartóit, akiket beosztottjaikkal, a számtartóikkal, sáfárokkal és más tisztségviselőkkel együtt átfogó instrukciókkal és időről időre kiadott memoriálékkal látott el. A tisztviselőktől időről-időre jelentéseket, memorialéket és évente elszámolásokat várt. Az elszámolások alapjául fölmérték az egyes várak, illetve a hozzá tartozó uradalmak tárgyi, személyi és jövedelmi viszonyait, tehát évente inventáriumokat, ordináriumokat (más néven prebenda-jegyzéket), 4-5 évente urbáriumokat vettek föl, természetesen több példányban is. Az efféle munkákat egy viszonylag állandó csoport készítette, akik Batthyány Ádám közvetlen udvari környezetéhez tartoztak, részben mint udvari familiárisok, részben mint deákok. Ők vezettek vagy végeztek más hasonló munkákat is, mint például a dézsmák szedését és sokszor közülük kerültek ki az uradalmak fontosabb tisztségviselői is.

A főkapitányság és a birtokigazgatás számos feladata azt követelte meg a magyar főrendektől, így Batthyány Ádámtól is, hogy szinte állandóan úton legyenek váraik, az oszmán végek, Pozsony és Bécs között. Bármilyen sokfelé járt is azonban Batthyány, udvarának mindig volt egy olyan székhelye, ahol "derakas lakását", azaz rezidenciáját tartotta és amelyet otthonának nevezett.

Teljesen új rezidenciát alig néhány magyar főúr épített magának a XVII. századi Magyarországon és méreteikben azok sem voltak jelentősek. Még a legnagyobb építkezések is csak középkori vagy esetleg XVI. századi várak átépítését célozták meg. A "zöldmezős" barokk kastélyépítkezések kora csak a XVIII. században jött el Magyarországon. Ez azonban a gazdasági viszonyokon túl azzal is összefüggött, hogy a XVII. századi magyar főrendeknek lakóhelyeikkel szemben támasztott igényei sem változtak meg gyökeresen a korábbiakhoz képest. A késő középkori magyar főúrak ugyanis a rezidenciájukat általában egy-egy birtokigazgatási központban, tehát egy kisebb vagy nagyobb mezővárosban épült várban vagy megerősített kastélyban tartották. A rezidenciát övező település általában politikailag semleges hely volt, tehát nem megyeszékhely és gyakran a főúri család által alapított kolostor is állt benne.

Mindezek igazak Batthyány Ádám rezidenciáira is. Egy olyan hatalmas birtokokkal rendelkező földesúr ugyanis, mint Batthyány Ádám, több rezidenciának alkalmas várral is rendelkezett. A rezidenciák szerepe tehát évről évre, sőt hónapról-hónapra is változhatott.

1632 előtt három uradalmi székhelyként is szolgáló vár állt Batthyány Ádám rendelkezésére: Németújváron, Rohoncon és Körmenden. Mindhárom egy-egy mezővárosban volt található és mindegyik állt már a középkorban is. Ugyanez érvényes az 1636-ban Batthyány Ádám birtokába került, alapjaiban XIII. századi eredetű szalónaki várra is, azzal a különbséggel, hogy míg Rohonc és Körmend szabályos alaprajzú, sarokbástyás várkastélyai városuk központjában, sőt közvetlenül a város főtere mellett álltak, addig Németújvár és Szalónak szabálytalan alaprajzú hegyivárak voltak, amelyeket némi távolság választott el az alatta vagy - Szalónak esetében - egy másik dombon mellette elterülő várostól.

Az uradalmi székhelyként szolgáló várakon túl azonban voltak olyan kastélyok vagy udvarházak is Batthyány Ádám birtokában, amelyek - ha másként nem, rövidebb időre - udvari lakóhelyként lehettek volna használhatók. Közülük mindenekelőtt a németújvári uradalomhoz tartozó Szenteleket kell megemlítenünk, ahol a XVI. század óta egy-egy traktusos, emeletes, árkádfolyosós udvarház állt. 1636-ban Batthyány Ádám a kastélyt - valószínűleg némi átépítés után - a körülötte levő kerttel és majorsággal együtt feleségének adta, hogy ott egy kisebb saját gazdaságot tarthasson fönn saját udvartartása számára. A szentelekihez hasonló jellegű, szintén XVI. századi, de 1610 körül toronnyal is kiegészített kastély állt a Rába melletti Csákányban is, az egykori strémi uradalom egyik központjában. Batthyány Ádám a csákányi kastélyt 1646/1647-ben "vizarokkal es palankkal köröl veven" végvárrá alakítottá át, hogy hajdúkat odatelepítésével az "a köröl valo darab föld lakosinak securitast adhasson" a török ellen, majd pedig 1648 és 1653 között a kastélyt is megújította.

Poppel Éva halálával, 1640-ben újabb rezidenciának alkalmas épületek kerültek - legalábbis részben - Batthyány Ádám tulajdonába: a dobrai vár és a rakicsányi kastély. Dobra nem túlzottan nagy méretű, XIII. századi erdetű hegyivára kicsiny falvak között feküdt a Vas megyei Tótság dombjai között, a Mura völgyének síkságán fekvő rakicsányi kastély viszont méretes XVI. századi épület volt. Miután 1645-ben leégett, Batthyány Ádám 1648 és 1655 között építette újjá regedei mesteremberekkel.

Az 1644-ben megvásárolt borostyánkői uradalomban szintén több vár és kastély állt. Legnagyobb közülük maga a borostyánkői vár volt, amely még a XII-XIII. század fordulóján épült, majd a Königsberg család XVI-XVII. századi építkezései során kapta olaszbástyáit és szabálytalan ötszögű, reneszánsz jellegű belső udvarát. Az 1617-ben, a lőportorony fölrobbanása miatt súlyosan megrongálódott vár helyreállítását már Batthyány Ádám fejezhette be az 1645 és 1650 között. Ekkor készült el a belső vár déli szárnya és a Filiberto Lucchese pompás stukkóival díszített díszterem, amelyen a művész Ovidius Metamorphosisából vett történeteket és vadászjeleneteket ábrázolt. Borostyánkő azonban az építkezések ellenére sem volt jelentős központ. Az uradalom igazi székhelye sem itt, hanem Pinkafő mezővárosban volt. Pinkafőn ugyanis szintén állt egy viszonylag nagy, emeletes kastély, majorsággal. Az épület eredete bizonytalan, de föltehetően a XVII. század elején épült. 1646-1648 között Batthyány Ádám új, fölvonóhíddal ellátott kapuépületet emeltetett hozzá. A borostyánkői uradalomhoz tartozott még egy Ludwig von Königsberg által Gyimótfalván 1624 és 1626 között fölépített emeletes, árkádos reneszánsz udvarház is, amely a szentelekihez nem csak formájában, méretében és elhelyezkedésében hasonlított, hanem abban is, hogy a falu házai között állt és kert vette körül.

Végül Batthyány Ádám utolsó saját szerzeményű vára, a Zala kanyarulatánál fekvő Szentgrót középkorú erdetű vízivár volt, amelyet a XVI-XVII. században, földbástyákkal és palánkkal erősítettek meg.

A sokféle vár és kastély közül természetesen csupán néhány szolgált lakóhelyül Batthyány Ádám családja és udvara számára. Ilyen szempontból az épületek három csoportba oszthatók. Az első szinthez az a két vár, Németújvár és Rohonc tartozott, amely éveken át az udvar állandó lakóhelye vagy - ahogy Batthyány Ádám fogalmazott - "derekas lakásom" volt. Az első a család hagyományos központja volt, hatalmas bevehetetlen erőd, a tárházzal, a könyvtárral, a levéltárral, hadszertárral, sőt a vár alatt a család temetkezési helyéül is szolgáló kolostorral, a második, a rohonci vár pedig egy modernebb, városi épület, amely Bécshez és a megyeszékhelyhez közelebb, a török végektől viszont távolabb feküdt. Batthyány Ádám az 1630-es és 1640-es években mindkét helyen jelentős építkezéseket hajtott végre. Rohoncon egy egész új szárnyat húztak föl, amelynek révén zárt, négyszögletes udvart alakítottak ki és Németújváron is új termek - köztük dísztermek - sorát építették.

Kezdetben, az 1630-as évek első felében az udvar Németújváron töltött el több időt. 1635-ben például Batthyány a rossz szőlőtermés mellett azzal indokolta a rohonci prebendák csökkentését, hogy "mostan magonk sem lakonk itten". Ezt a tényt Gaspard Wiltheim atya beszámolója is megerősíti, aki 1635/1636 telén a Batthyány udvarbéli szolgálata alatt mind végig Németújváron tartózkodott. Nem igazolják viszont más források Wiltheim atya azon állítását, hogy Németújvár Batthyány Ádám téli lakhelye ("domicilium hibernicum") lett volna. Egy évvel később ugyanis az udvar éppen november táján költözött hosszabb időre Németújvárról Rohoncra. "Mastanaban itten nem fogunk ordinarie lakni" - írta Batthyány 1636. november 21-én a németújvári tiszttartónak.

Természetesen 1636 előtt is tartózkodott rövidebb időkre az udvar Rohoncon. 1636 után viszont mindenképpen Rohonc lépett elő Batthyány Ádám legfontosabb rezidenciájává. Előtérbe kerülésének Bécshez való közelségén túl az lehetett az oka, hogy, hogy könnyebben volt megközelíthető, mint a meredek hegyre épült németújvári vár, ráadásul 1637/1638. évi átépítése után reprezentatívabb is lehetett.

Németújvár a későbbiek során csupán az I. Rákóczi György-féle 1644/1645. évi háborúk idején lépett elő ismét főrezidenciává, mivel Rohoncnál nagyobb biztonságot nyújtott és Batthyány Ádám félt attól, hogy "valami haború lenne ezen a feölde[n]" is. 1643. december 11-én írta össze Batthyány, hogy "Német Uÿvarra kiknek es mint keöllessék Lakoul mennj", tíz nap múlva pedig már arról értesítette a németújvári kulcsárt, hogy "mostan egi ideigh it lakonk giakraban". A háború befejeztével az udvar 1646. május 15/16-án költözött vissza véglegesen Rohoncra. Két év múlva, 1648-ban Batthyány Ádám már azzal utasította vissza a borostyánkői tiszttartó fizetésemelési kérelmét, hogy a rohonc-szalónaki tiszttartónak sincsen több fizetése, pedig "ott valo lakasomis kontinialtatik" (tudnillik Rohoncon).

Batthyány Ádám várainak második, a főrezidencákat követő szintjéhez azok a várak tartoztak, ahol az udvar csupán néhány hetet, legfeljebb egy-két hónapot töltött el, általában a nyári időben. Németújvár és Rohonc mellett (amikor éppen nem főrezidencia volt) még a szalónaki vár és pinkafői kastély tartozott ehhez a csoporthoz. 1638 májusában, valamint 1641 és 1646 augusztusában például az udvar egyaránt Rohoncról ment "Szalonakra lakni ideigh", azaz nagyjából egy hónapig. 1648. július 16-án viszont az udvar először Pinkafőre ment "lakoiol", ahol szeptember 27-ig maradt, majd Szalónakra költöztek, ahonnan további másfél hónap után november 8-án "del uttan iottem el Rohonczra lakni" - jegyezte föl naplójába Batthyány Ádám. Később, az 1650-es években, a Rohoncon lakó udvar gyakran töltötte a nagyböjtöt a ferences kolostor közelében, Németújváron.

Batthyány Ádám ugyanis mint gondos gazda, szűkebb kíséretével több-kevesebb rendszerességgel fölkereste uradalmait és várait - amint itineráriumában gyakran szerepel - "dolgaimat lattni". Németújvárat, Szalónakot - amikor nem szolgáltak éppen rezidenciául - akár havonta is fölkereste, de mindig évente többször járt Csákányban, Körmenden, Szenteleken és Borostyánkőn is. Ritkábban látogatta meg Dobrát, még ritkábban pedig Rakicsányt, amelyet néha Csáktornya felé menet ejtett útba. Volt, hogy tavasszal kiment füvellő lovaihoz "az Lapincs mele lattoiol", és volt, hogy ősszel, a szüretkor a Vashegyen hált. Szentgróton tett látogatásai általában egy-egy török elleni portyával függtek össze.

Saját birtokai mellett Pozsonyban és Bécsben is gyakran forgott Batthyány Ádám. Előbbibe leginkább a hónapokig tartó országgyűlések szólították - a leghosszabb például 1646 szeptemberétől 1647 júniusáig tartott -, utóbbiba pedig az udvari élet és hivatalok kínálta lehetőségek és kötelességek. Az 1630-as évek elején a Batthyány-házaspár gyakori résztvevője volt az udvari ünnepségeknek és előadásoknak. Az udvari jelmezbálon (Hofwirtschaft) például 1635-ben Ádám bányásznak öltözött ("hever forman"), 1638-ban pedig felesége katonajelmezben szerepelt ("szoldat forman volt"). Később Batthyány inkább hivatali ügyei miatt járt Bécsbe, évente általában egy-két alkalommal, hogy ott tartózkodó más magyar főrendekkel, a központi szervek vezetőivel vagy akár magával a császárral beszéljen meg aktuális katonai és politikai kérdéseket.

Batthyány Ádám és Formentini Auróra első kislánya, aki a császárnő iránti tiszteletből a Mária Eleonóra neveket kapta (Maridlinak becézték), 1633. március 1-én Németújváron látta meg a napvilágot. Születését nagy várakozás előzte meg, hiszen a Batthyány családnak Ádám volt az egyetlen férfitagja és már házasságkötésénél is az egyik legfontosabb szempont volt számára, hogy "haszasadnam megh mivel az en familiám mar csak el fogi[!] felben volna". Természetesen a család "fogyását" egy fiúörökös állíthatta volna meg, de azért Maridli keresztelője is megfelelően ünnepélyes volt: magát az uralkodói párt kérték föl keresztszülőknek, akik ezt el is vállalták, és a maguk képében Esterházy Miklós nádort és feleségét küldték Németújvárra.

Az első kislányt azután 1635. november 13-án végre egy fiú követte. Úgy látszik, hogy Batthyánynénak ezt megelőzően volt egy vetélése is, mert a szerencsés szüléshez Batthyányék a császári ház segítségével egy sor szerzetes imádságait és lelki támaszát kérték. Emiatt járt Németújváron a jezsuita Gaspard Wiltheim és a paulánus Johannes Hagen is. Wiltheim egyik leveléből tudjuk, hogy a szülés előtt Formentini Auróra délután három órakor kártyázni kezdett, levelet olvasott, majd a szülés fél hétkor kezdődött és a gyerek tíz órakor jött a világra. Az, hogy végre fiúörökös született, nagy megnyugvás lehetett a Batthyány család számára is. Wiltheim atya - túlzástól nem mentes - beszámolója szerint a hír "mindkét tartományt, Magyarországot és Ausztriát is nagy örömmel töltötte el, mivel a grófot mindenütt kedvelték", Pázmány Péter esztergomi érsek pedig megígérte, hogy az újszülött fiúért engesztelő misét mond és saját keresztnevét, a Pétert adja neki" Wiltheim nagy örömmel támogatta is volna ezt a tervet, de a család végül is mást gondolt, így az 1636 vízkeresztjén, Drakovics György győri püspök által megtartott keresztelőn a kisfiú - Wiltheim szerint Poppel Éva kívánságára - apai nagyapja után a Ferenc nevet kapta. A keresztapa Pázmány Péter lett - elfoglaltsága miatt a keresztelőn Maximilian Trautmannsdorf helyettesítette -, a keresztanya pedig a Batthyány-udvarban élő, protestáns Osterlitz bárónő volt, mivel előkelő katolikus hölgy nem volt jelen. A kis Batthyány Ferenc azonban alig félévesen elhunyt, így a következő gyerek születését ismét az eddigiekhez hasonló várakozás előzte meg. Ezúttal a bécsi domonkosok voltak azok, akik hathatósan imádkoztak azért, hogy Batthyányné mindenképpen fiúörököst szüljön. Batthyány Kristóf 1637. március 1-én született meg.

Őt még összesen hat gyerek követte. Közülük azonban csak egy fiú, az 1639-ben született Pál és egy lány, az 1640-ben született Borbála érte meg a felnőttkort. További négy kislány közül ketten születésük után nem sokkal haltak meg (1639-ben és 1644-ban), ketten pedig egy napon, 1646. augusztus 1-én Rohoncon - nyilvánvalóan azonos betegségben. Érdekes módon Batthyány Ádámot az eset nem különösebben viselte megh. "Holtak megh az ket kis Leanka[m], viganis voltonk itonk" - jegyzte föl naplójába. A kislányok akkor egy és öt év körüliek lehettek. Végül valamikor 1642 és 1644 között még egy kisfiút szült Formentini Auróra, akit Zsigmondnak hívtak. Úgy látszik, hogy a kisfiú sokat betegeskedhetett, majd 1650-ben, hat-nyolc éves korában meg is halt.

Batthyány nagyon gondos nevelést adott - egyébként nem túl jó fejű - fiainak. Kristóf még nem volt négy éves, "Palkedli" pedig éppen kettő múlt, amikor 1641. december 27-én apjuk máris nevelőt, praeceptort fogadott melléjük Poletincz György "mester" személyében. Föltehetőleg ő tanította meg az úrfiakat az írás, az olvasás a számolás és a latin nyelv alapjaira. Az oktatás egyik helyszínén, a rohonci várban az 1650. májusában készült inventárium szerint a "kis uraknak" nemcsak külön háló-, ebédlő-, hanem "tanuló háza" is volt, amelyben egy szögletes asztal mellett hat széket inventáltak. 1647-ben újabb nevelő került az akkor már 10 és 8 éves úrfiak mellé. Ulrich Neumayr (vagy Neumann) a bajorországi Erdingből származott és jogászi végzettsége volt. A Batthyány fiúk mellett mint hopmester és tanulmányi felügyelő (inspector) kapott megbízást, tehát a praeceptornak is elöljárója volt. Neumayr azonban egy évnél tovább nem maradt Batthyány Ádám szolgálatában.

Ezért 1648 elején az apa úgy döntött, hogy hamarosan "el keletik eöket keöldeni az iskolaban, s valahon kel io embert, magiart meleiek keresni, hopmesterek s hasonlo kepe[n] inasokatis, az kik szelegien viseliek magokat, es iol vigaszanakis mindenbeöl reaiok". Ez azonban halasztódott, így a Batthyány-fiúk csak 1649 júliusában vagy augusztusában kezdték meg a tanulást Sopronban, amit 1654-től a grazi - ugyancsak jezsuita - gimnáziumban folytattak. Hopmesterük először egy idősebb familiáris, Pongrácz Mátyás volt, majd 1650-től egy tapasztaltabb egyházi ember, Magnovith János győri kanonok került a helyére. Poletincz György 1652-ig maradt a Batthyány fiúk mellett, de mivel vele sem voltak elégedettek, Pathai István személyében találtak helyette új praeceptort.

Batthyány Kristóf 1655 nyaráig tartózkodott Graz-ban, majd 1656-ban a császári udvart kísérte Prágába és Bécsbe, végül 1657/58-ban neveltetését egy Nádasdy Ferenc támogatásával végrehajtott németországi és észak-itáliai körutazás zárta le. A kisebbik fiúnak, Pálnak viszont apja akaratából ezalatt - egészen 1658 szeptemberéig - továbbra is Grazban kellett maradnia az iskolapadban, noha úgy látszik, hogy az úrfi, aki ráadásul 1656-tól már kinevezett szengróti kapitány is volt, semmi kedvet nem mutatott a tanuláshoz.

Fiai házasságait Batthyány Ádám már nem érte meg. Batthyány Kristóf - egy Nádasdy Krisztinával való fölbontott jegyesség után - 1661-ben Palocsai Máriát vette feleségül, Pál pedig Illésházy Katalint, annak az Illésházy Gábornak lányát, aki testvére volt Batthyány Ádám egykori, hasonló nevű menyasszonyának, akit 1630-ban katolizálása miatt nem vehetett feleségül. Igaz azonban, hogy időközben, 1650-ben az Illésházy család is katolizált.

A fiúkénál kevesebbet tudunk Batthyány Ádám lányainak neveléséről, mivel ez inkább az anya felelősségi körébe tartozott. Tudni lehet azonban, hogy a lányoknak is voltak játszótársaik. 1639-1643 között például a prebendajegyzékek szerint négy kis lányka volt a "kisasszony", tehát a 6-10 éves Eleonóra mellett. Valószínűleg ezután alakulhatott ki saját udvartartása, mivel 1646-ban már a "kisasszony két mosónéja" is szerepelt az összeírásokban.

A lányok nevelésének célja abban a korban természetesen már kezdettől fogva a házasságra, a jó felességgé és háziasszonnyá válásra való fölkészülés volt és ez már a születéskor, sőt a születés előtt megkezdődött. Batthyány Ádám például már az 1630-as években megállapodott Esterházy Miklós nádorral, hogy ha gyerekeik születnek, Esterházy fiai Batthyány Ádám lányait fogják feleségül venni. És bár 1645-ben a nádor meghalt, ebből annyi - bár az anyagi viták miatt nem könnyen - meg is valósult, hogy Batthyány Eleonórát végül a nádor legidősebb fia Esterházy László vette feleségül. 1649 októberében "meglőn az kézfogás s gyűrűváltás", majd a lakodalmat 1650. február 6-án tartották Rohoncon.

"Igen pompás volt azon menyegző - emlékezett vissza Esterházy Pál, akire a vőfély szerepét osztották - "azholott [Rohoncon] harmadnapig késtünk. Onnét az menyasszonyt hoztuk Lákompakra, azhol is derék vendégség tartatott, sok számú főrendek lévén ottan is. Másnapra kelve mentünk Sopron városán által déltájban, azhol az várasiak ágyulövésekkel fogadtak, fegyverben állván az egész város. Uzsonnára pedig három óra tájban Kismartonban értünk. Ott is azért igen nagy vendégség tartatott harmadnapig."

A fiatal pár Kismartonban rendezte be otthonát. De nem sokáig örölhettek egymásnak, mert Esterházy László két év múlva, 1652. augusztus 26-án elesett a török ellen vívott vezekényi csatában. "Rosz hirt hoztak busolta[m] csak" - írta naplójába augusztus 30-án Batthyány Ádám, aki még két napig gyászolt, bár még nem volt teljes bizonyossága a dologról. "Esz nap hosztak biszo[n]ios halalatt Eszterhas L[ászlónak]" - jegyzte föl végül szeptember 1-én. A szomorúságot csak növelte, hogy a fiatal párnak gyermeke nem született.

Batthyány Ádám és legidősebb lánya egyébként különösen kötődött egymáshoz, amit az is erősített, hogy 1653-ban Batthyány Ádám is özvegyen maradt. Maridli is - már csak magyar nyelvtudásának hiányossága folytán is - idegenül érezhette magát az Esterházy családban. Batthyány Ádám pedig - a lányukat féltő apósok jellegzetes szokása szerint - mindenben igyekezett föllépni elárvult lánya érdekében. Már Esterházy László idejében is gyakran beleszólt az ifjú házasok életébe, a vezekényi haláleset után pedig ezt méginkább megtehette és meg is tette. Jellemző, hogy Eleonóra kismartoni özvegyi birtokrészének ügyeivel szinte teljes egészében Batthyány Ádám foglalkozott.

Batthyány Eleonóra férje halála után rendszeresen betegeskedett és Kismartonban sem érezhette jól magát, mert sok időt töltött apja birtokain. 1654 október végén is éppen Rohoncon tartózkodott, amikor apja 21. és 27. között Esterházy Pállal közösen vezetett Székesfehérvár alá egy vakmerő portyát a török ellen. "27-én Sitkerol jottem Hasza Rohonczra az Seregel halva tanaltam Leaniomat" - jegyezte föl naplójába Batthyány Ádám és a következő napon is csak azt jegyezte be: "Rohonczon voltam dolgaimat lattam ekoron csak busultamis a feolso dolgon". Nem tudjuk miért, de Batthyány Mária Eleonóra temetésére csak több mint egy fél évvel halála után, 1655. március 29. és április 3. között után került sor. Érdekes, hogy nem férje mellé, Nagyszombatba temették, hanem a németújvári ferences templomba, anyjához, akihez életében is jobban kötődött.

Eleinte Batthyány Ádám kisebbik lányát, Borbálát is a kisebbik Esterházy-fiúnak, Pálnak szánták. 1649-ben, Esterházy László eljegyzésén az akkor tizennégy éves Esterházy Pálnak "igen kezdék commendálni az kissebbik [kilenc éves] kisasszonyt Bottyáni uram szolgái, ugy mint gróf Bottyani Borbála kisasszont, ki igen szép vala s éntöllem is nem volt idegen." - írta Esterházy - "Mindazonáltal énnékem akkor nagyobb kedvem volt az szerzetesélethez, mint az házassághoz." Pált azonban gyámjai nem jezsuitának szánták, igaz nem is Batthyány Borbálának, hanem saját unokahúgának, Esterházy Orsolyának, akinek vagyonát így menekíthették meg a család számára. Így 1652. október 21-én titokban, majd 1655-ben, amikor Orsolya elérte a tizennégy éves kort, nyilvánosan is összeházasodtak.

Batthyánynak természetesen ez a titkos házasság kétszeresen is sértette érdekeit, hiszen Esterházy Pál személyében nemcsak egy vőlegényjelöltet, hanem Orsolya személyében egy fiai számára kívánatos menyasszonyt is elvesztett, de nem tudott mit tenni ellene, még lányán, Esterházynén keresztül sem. Így aztán Batthyány Borbála férje valamikor 1658 után nem Esterházy Pál, hanem az 1650-ben elhunyt Széchy Dénes fia, Széchy Péter lett. Batthyány Ádám anyai ágon rokona volt Széchy Dénesnek, sőt a muraszombati uradalomban társbirtokosok voltak. Miután Széchy 1650 márciusában Bécsben meghalt valamelyik fiát - valószínűleg éppen Pétert - Batthyány Ádám saját udvarába vette. 1650 májusában a rohonci várban már a "Kis Szechÿ Szalassat" is leltározták. 1653-ban Széchy Péter a grazi jezsuita gimnáziumban tanult grammatikát. Amennyiben tehát a poetikai osztályokat is elvégezte, akkor 1654-1655 körül Grazban is együtt volt a Batthyány fiúkkal.

Mint már szóba került, 1653. április 5-én Rohoncon, 43 éves korában elhunyt Batthyány Ádámné Formentini Auróra. Gyászoló férje pompás módon temette az újonnan készült németújvári ferences templom kriptájában és emlékét a halotti beszédek kinyomtatásával is megörökítette. Ugyanakkor azonban szinte rögtön megindultak a pletykák a szintén 43 éves Batthyány újabb házassága körül. Mikor például 1654 tavaszán Batthyány kétszer is Grázba utazott fiai "látogatására és állapattyoknak helben hagyására", az ekörül fölröppenő hírek ellen így kellett mentegetődznie hűséges tiszttartója, Szily István előtt:

"ugy vagyon, laknak ott kis aszonyok és herczegek leáni, de azokat legh kevesebet láttuk; láttunk az vasarban bennek, és az mint láttuk, még úgy ott hattuk öket, s még edig csak egyikis meg nem lágyétotta az mi kemény szivünket, s az ö kedvekre való lakásért igen meg sem koptattyuk a graeczi padimentomot."

A pletykáknak tehát mégiscsak lehetett valami alapja. Ha nem is Grazban, de Batthyány Ádám hamarosan mégis talált kedvére való menyasszonyt. Már korábban is szoros kapcsolatban állt lányának udvarnépével, amely úgy látszik odáig vezetett, hogy 1655 nyarán Esterházyné Batthyány Eleonóra egyik volt fraucimerét, az osztrák bárói családból származó Wittman Katalint készült feleségül venni. A tervezett házasságban tehát Batthyány Ádám szempontjából hasonlóan nem volt túlságosan sok anyagi vagy másféle számítás, csakúgy mint korábban a Formentini Aurórával kötöttben, sőt kifejezetten rangon aluli volt.

Érthető tehát, hogy Batthyány Ádám családjának tagjai - ugyanúgy mint huszonöt évvel korábban Formentini Auróra esetében - ismét ellenezték a házasságot és mindent megtettek, hogy Batthyány Ádámot más belátásra bírják. Nem is csak a menyasszony alacsony származását és külföldi voltát, hanem erkölcseit is kifogásolták. Csákyné Batthyány Magdolna például - testvérei közül egyébként is talán vele volt a legfeszültebb Batthyány viszonya - azt írta: "Magyart s jó nemzetből valót vegyen kegyelmed, ha szegény és árva is, de erkölcsös legyen. Tekintse két házasulandó fiát és férjhezadó hajadon leányait. Ne gyalázzon meg nagyságod mindnyájunkat [...] jámbor, istenes idvezült feleségét, maga böcsületit, öreg úri állapotját." A - föltehetően - ismét szerelmes Batthyányra azonban ezúttal sem hatottak az érvek. 1655. július 28-án hasonlóan magyarázta el házasságának okát Nádasdy Ferencnek, mint ahogy anyjának 1631-ben, első házassága előtt: "Az én házasságom állapattyáról az miket ir kegyelmed, azok mind jók és helesek; s én sem igyekezem sem gyermekim kárára, sem mássnak alkolmatlanságára ez dologban, de tudgya kegyelmed, az házasság dolga, király választása, és had meg verése Istenen áll."

Batthyány Ádám és Wittmann Katalin esküvőjét 1655. augusztus 15-én tartották Rohoncon, némileg különös körülmények között. Úgy látszik ugyanis, hogy a meghívott vendégek jelentős része nem is tudta, hogy mire is hivatalos. Följegyzései szerint Batthyány a meghívott házi familiárisainak csupán annyit írt, hogy "Bizonyos dolgaink lévén k[e]g[yelme]del, vévén k[e]g[yelme]d ez levelünket, ez jelen való augustusnak 15 napián ieöieön ide Rohonczra", az egyéb meghívókban pedig az állt, hogy "Ez ielen augustusnak 15 Napian valami Lakodalmokat akarunk szolgaltani". A meghívottak arra gondolhattak, hogy az úr szokás szerint valamelyik familiárisának adja ki a lakodalmát. Húgait, Magdolnát és Erzsébetet szintén úgy hívta meg Batthyány Ádám, hogy a meghívóból a lakodalom ténye nem is derült ki.

A házasság ráadásul az örökösödés szempontjából is ellentéteket kavart. 1657-ben ugyanis Batthyány Ádámnak második feleségétől lánya született, akit Juliannának neveztek. Éppen ezért mielőtt Batthyány Ádám 1659. március 15-én meghalt, 1658-ban készített végrendeletében igyekezett gondosan elrendezni különböző módon szerzett és örökölt birtokainak sorsát. A németújvári, rohonc-szalónaki és körmendi uradalmakat a két fiú, Kristóf és Pál örökölte, úgy hogy "mindeniknek egyenlő része legyen benne." A szerzett birtokok közül Batthyány Ádám Szentgrótot Pálnak, a dobrai birtokrészeket lányának, Borbálának (később Széchy Péterné), a borostyánkői uradalmat pedig második feleségének, Wittmann Katalinnak hagyta.

Wittmann Katalin és Batthyány Ádám első házasságából származó fiai között már korábban sem lehetett felhőtlen a viszony, ez azonban Batthyány Ádám halála után odáig fajult, hogy 1660 körül Batthyány Pál és Kristóf embereikkel elfoglalták a pinkafői kastélyt, elfogták mostohaanyjukat, rabként Újvárra vitték és kényszerítették, hogy 6000 forintért adja át nekik az uradalmat (amelyért apjuk 1644-ben legalább 150 ezer forintot fizetett ki). Hogy azonban az ügyből nem lett hosszan elhúzódó pereskedés, az főként annak köszönhető, hogy Wittmann Katalin - miután 1670 körül még egyszer férjhez ment Nikolaus Königsberghez - hamarosan meghalt, Batthyány Julianna pedig klarissza apáca lett Pozsonyban.

Az udvar a főrend személyes, de egyben intézményesült környezete, mondhatni kibővített, tágabb értelemben vett családja volt. Az udvarhoz tartozók - akár nemes familiárisok vagy egyszerű szolgák voltak - személyes szükségleteikben és közéleti feladataikban egyaránt szolgálták urukat és családját, jól példázva ezzel a közélet és magánélet közötti, a kora újkori európai társadalmakban csaknem mindenhol megfigyelhető átfedést. Az udvart tehát mindenekelőtt a személyi kötelék, az úr és a szolgálatot vállaló személyes kapcsolata tartotta össze és működtette. Ennek megfelelően az udvar személyi összetétele mindig hűen tükrözte az udvar fejének életkorát, családi körülményeit, közéleti állását, vele együtt nőtt és szűnt meg vagy öröklődött tovább.

A főrendű úrfiak udvara - mint Batthyány Ádámé is - velük egykorú fiatal fiúkból, valamint szüleik által kinevezett nevelőkből és vezetőkből állt, amely az évek során kiegészült a katonáskodó, birtokigazgatási, jogi és politikai feladatokat ellátó familiárisokkal, különféle szolgákkal, mesteremberekkel, majd a feleség és még később a gyerekek saját udvartartásával. Első familiárisait Batthyány Ádám is még apjától vagy anyjától "kapta" vagy "örökölte", de a saját, jól működő udvar kialakítása így sem volt könnyű dolog. Egy keltezés nélküli, de föltehetőleg 1629/1630-ban írott levelében ehhez Batthyány Ádám is anyja segítségét kérte: "Na[gysá]god magais i[o]l tugia hogy minden dolgaim veszteben vanak" - írta - " imar ekon[!] valami rendet akarnek szabni az uraim keösze hogy ki ki tudna hivataliat s tartana a hoz magat azert kernem azon Na[gysá]godat hogy ha lehetseges volna magais iöne altal Na[gysá]god, mint hogy en nem tudom az it valo alapatot mint vagyon". 1632/1633-tól azonban már jól kiismerte magát és ezen a területen is - csakúgy, mint a birtokigazgatásban - szakszerű rendet vezetett be. Rendszeresen jegyzékeket készíttetett az udvariak különböző járandóságainak kifizetéséről: a készpénz- és posztófizetésről, a bor-, kenyér- és húsprebendáról, sőt még az újévkor szokásos ajándékokról is, de utazások, vendégségek, katonai portyák, kótyavetyék és más események alkalmával is gyakran összeírta a földesúri família, illetve az udvar jelen lévő vagy jelenlétre kötelezett tagjait.

Az udvar számban és rangban is legjelentősebb rétegét a Batthyány Ádámot szolgáló nemesi származású familiárisok, más néven szervitorok, vagy ahogy leginkább nevezték: az "uraimék" alkották. Rangsorukat az udvarban főként a velük együtt szolgáló szolgáik, illetve lovaik száma jelezte. (Az utóbbi szám mindig eggyel nagyobb volt, mivel abba a familiáris saját lovát is beleszámolták.) Lovaik és szolgáik száma alapján különböztettek meg a "főuraimékat", más néven "főember szolgákat" (familiares primarii) akik kettő, vagy ennél több szolgával, tehát három, négy vagy öt lóval rendelkeztek, valamint a "viceuraimékat", más néven "két lovú uraimékat", akiknek ezek szerint csak egy szolgájuk volt.

A Batthyány Ádám familiárisai között a nyugat-dunántúli nemesség rétegeinek szinte teljes skálája megtalálható volt, a birtoktalan kisnemesektől egészen a legtekintélyesebb, saját várral vagy kastéllyal rendelkező birtokos köznemesi családokig, sőt főnemesi családoknak az udvarban nevelkedő néhány fiatal tagjáig. Utóbbiak azonban markánsan elkülönültek az udvar meghatározó familiárisi elitjétől, amely a dunántúli birtokos köznemesség tagjaiból állt. Az ilyen családoknak sokszor több tagja is szolgált egyszerre vagy nemzedékről-nemzedékre a Batthyány-udvarban: báttyok és öccsök, apák és fiak, nagybácsik és unokaöccsök. Ehhez járult, hogy ezek a familiárisi családok szívesen házasodtak egymás között és többszörösen is közelebbi-távolabbi rokonságban, atyafiságban álltak egymással.

A familiárisok az udvarnál való tartózkodásuk időtartama szerint is több csoportot alkottak. Egyik részük "continuus" udvari nemes volt, tehát lehetőség szerint állandóan Batthyány Ádám mellett tartózkodott, mások viszont "continue az udvarban nem laknak, hanem csak akkor, amikor hivattiok." Utóbbiakat hívták házi uraiméknak (servitores domestici), mivel saját házukban laktak. Megfigyelhető, hogy a continuus udvari és a házi szolgálat általában egymást követte egy-egy familiáris életútja során, méghozzá ebben a sorrendben. Az idősebb, tekintélyt szerzett familiárisok tehát sokszor visszavonultak az udvartól és a házi uraimék csoportjába léptek át.

Batthyány Ádám familiárisainak létszáma az évek során sokat változott. A continuusok 30 és 50 közötti számban voltak, a háziak pedig 20 és 80 között. A legnagyobb számot az 1644/45. évi háborús években érték el. Ehhez járultak még a familiárisok szolgái, akik durván számolva kétszer annyian voltak, mint az uraimék. Némelyik összeírás azt is föltüntette, hogy a házi uraimék mely vidékeken laktak. A legtöbben természetesen Vas megyeiek voltak, részben Batthyány Ádám saját birtokairól, így Németújvár, Rohonc és Szalónak, Körmend és Muraszombat tájáról, valamint a megye más részeiről, a Kemenesaljáról, a Gyöngyös, a Sorok és a Répce mellékéről. Sok familiáris élt Zalában Szentgrót, Egerszeg és Keszthely táján, továbbá meglepően sokan Veszprém megyében: részben vázsonyiak, többnyire azonban veszprémiek. Voltak Batthyány-familiárisok Sopronban és Győrben is, a legtávolabbiak pedig Komáromban és Tatán éltek.

Minden familiáris, sőt a földesúri família minden rangosabb tagjának szolgálata a dominusszal való szerződéskötéssel és az eskütétellel kezdődött. Az írásban is rögzített szerződés, a konvenció rögzítette a szolgálat kezdetének időpontját, valamint a familiáris fizetését, amely - az ellátáson túl - általában készpénzből, posztóból és néha még egyéb természetbeni juttatásokból állt. A konvenciókat - általános szokás szerint - Batthyány Ádám is könyvben tartotta számon. Első konvenciós könyvét 1633 tavaszán készíttette, amikor minden familiárisával elszámolt és új konvenciót is kötött.

Familiárisi fizetését alapvetően mindenki szere nagysága, tehát lovas szolgái száma szerint kapta. A készpénzfizetség összege Batthyány Ádám idejében nem változott: lovanként évente mindvégig 16 forint volt, tehát például egy két lóval (egy szolgával) szolgáló udvari nemes 32 forintot, egy öt lóval (négy szolgával) szolgáló pedig 80 forintot kapott. Ezen felül a hadnagyságért, hopmesterségért és más udvari tisztségekért külön pénz járt. A rangsor a familiárisi fizetés más fajtáiban is tükröződött, főként a posztófizetségben. 1641-ben például az öt vagy több lóval szolgálók szederjes színű gránátot, a három és négylovúak olcsóbb csimazint, a kétlovú uraimék még olcsóbb rását kaptak éves fizetségképpen, néhány kiemelt tisztségviselő pedig, mint például a kapitány vagy a komornyik, vörös skarlátba öltözhettek.

Az udvari familiárisok különféle szolgálata azonban a közvetlen fizetésen túl más anyagi előnyöket is kínált a familiárisok számára. Így például előfordult, hogy a dominusz megajándékozta familiárisait lovakkal, fegyverekkel, lószerszámokkal posztókkal, bőrökkel, ruhákkal. Ennél sokkal jelentősebb volt azonban az, hogy a dominusz általában házat vagy földet is juttatott familiárisainak, zálogban, többízig való családi birtokként vagy akár örökbe. Az ilyen birtokadományok következménye volt, hogy például Németújvár belső városában a házak többségét Batthyány nemesi familiárisai birtokolták.

Az familiárisok szolgálatának legfontosabb része a dominusz kíséretének biztosítása volt. A kíséret egyrészt társadalmi rangjának megfelelő fellépést és személyi biztonságot adott a dominusznak, másrészt pedig azt szolgálta, hogy mindig, bármely fölmerülő ügyben megfelelő emberek álljanak rendelkezésére. Éppen ezért a familiárisok legtöbbjének nem is volt állandó feladatköre, hanem esetről-esetre alkalmi megbízatásokat teljesítettek. Mindig elkísérték a dominuszt, akár egyszerű kilovaglásról, vadászatról, akár hosszabb útról volt szó. Batthyány Ádámnak is számos memoriáléja fönnmaradt arról, hogy különböző utazásai alkalmával kik jöjjenek vele, kik maradjanak otthon, kik utazzanak a szekereken vagy hintókon és kik lóháton. Az efféle kíséret néha igen hosszú és terhes is lehetett. 1630 nyarán például, amikor a fiatal Batthyány Ádám már több mint egy hónapja tartózkodott Regensburgban, a birodalmi gyűlésen, familiárisainak már igencsak hazamehetnékjük volt. A jelenlévő familiárisok legidősebbje, Pethő Pál egy hónap után haza is ment, mivel egyrészt egészsége, másrészt gazdasága miatt aggódott. Pethő Pál távozása akkor kellemetlenül érintette Batthyány Ádámot, "mert nagi ekessegere s- niugodalmara vagion az Urnak ü k[egyel]me" és "bizonj nem keves gondolatunkra esék hogj öregh ember nelkül maradunk" - írta Francsics Péter.

Nem volt mindegy ugyanis, hogy a kíséret kikből állt. A tekintélyes familiárisokra nemcsak a reprezentáció, a "becsületvallás" miatt volt szükség, hanem azért, is, hogy urukat tanácsaikkal segítsék. Batthyány Ádám például igen nagyra becsülte seregének főkapitánya, az idősebb Káldy Ferenc véleményét, főként jogi ügyekben, de például egy 1648-ben készült följegyzés szerint levéltára rendezésének alapelveit, a ferenceseknek teendő adományt és fiainak iskolába küldését is Káldyval beszélte meg. 1658-ban kelt végrendeletében is arra intette utódait, hogy a familiárisokat "maghok mellet megh tarczák, [...] azoknak szolgaláttyokath vegiék, azminthogy azon io és hü szolgáknakis committalliuk [meghagyjuk], hogy Aszszonyokath és Urokath [...] io tanacsokkal segélliek."

A familiárisi kíséret a dominusz körül zajló információáramlásban is fontos gyakorlati szerepet kapott. A familiárisok állandó jelenlétére ugyanis azért is szükség volt, hogy a dominusz fontosabb leveleket, üzeneteket, küldhessen velük, vagy más ügyeinek eligazítására küldje őket. Thurzó Imre például megkívánta udvari nemeseitől, hogy "jelen legyenek, hogy mikor kivántatik, szolgálhassanak, ha peniglen némelyeket közülök valahová akarnánk köldeni, abban is fogyatkozás ne essék". Batthyány Ádám udvari nemesei is gyakran kaptak ilyen megbizatásokat. Nem véletlenül szerepelt külön is legtöbbjük konvenciójában, hogy "ha útra küldjük elegendő költséget" kell hogy kapjanak.

A familiárisoknak akkor is készen kellett azonban állniuk levélhordásra, amikor Batthyány Ádám utazott el otthonról. Amikor például 1635 októberében Batthyány a Szent Mihály napi pozsonyi oktávára utazott, miközben felesége kilenchónapos terhes volt, két familiárisát hagyta otthon, hogy felesége állapotáról vagy a szülésről hírt vigyenek neki. A főember szolgáknak azonban általában nem egyszerű "postálkodás" volt a feladatuk, hanem fontosabb és bonyolultabb megbizatásokkal keltek útra uruk képviseletében. Batthyány Ádám gyakran küldte familiárisait bécsi bevásárlásokra: ilyenkor főként ruhaalapanyagok, továbbá ötvösművek, könyvek, írószerek és más minőségi áruk szerepeltek a bevásárlóknak adott instrukciókban. A familiárisok gyakran képviselték urukat jogi ügyekben vagy megyegyűléseken.

A dominusz kísérete és képviselete mellett az udvari familiárisok szolgálatának leglényegesebb - bár nem állandó - eleme a katonáskodás volt, sőt a házi uraimék túlnyomó része tulajdonképpen csak azért kapott fizetést, hogy az udvari seregben szolgáljon annak mozgósításakor. Az udvarok, sőt a társadalom efféle militarizálódása a török háborúk okozta általános jelenség volt a XVI-XVII. századi Magyarországon, ahol az állandó oszmán fenyegetés mellett a békés élet föltételeit csak kellően nagylétszámú hivatásos katona fegyerben tartásával lehetett biztosítani. A földesurak tehát egyrészt jobbágyaik számára a katonáskodásért cserébe különféle szabadparaszti vagy hajdúkiváltságokat adtak vagy tartottak fönn - mint például Batthyány Ádám is Körmenden, Csákányban és az Őrségben - másrészt pedig azon igyekeztek, hogy a környékbeli nemességből és jobbágyságból is hadrafogható csapatokat alkossanak. Batthyány Ádám serege általában hét hadnagyságból állt, amelyben egyenként 100-200 lovas szolgált, csupán az 1644/1645 körüli háború években emelkedett meg a hadnagyságok száma kilencre, sőt tízre. A Batthyány-lovasság legjelentősebb alakulata azonban az udvari familiárisokból álló udvari sereg volt, amely létszámban két-három hadnagyságnak felelt meg és azáltal Batthyány Ádám teljes lovasságának egynegyed-egyötöd részét tette ki. Létszáma egyébként az 1630-as évektől kezdve az 1640-es évek közepéig fokozatosan 200-ról 400 lovas körüli létszámra emelkedett, majd 1650 körül ismét csak 350 lovasból állt, de azután hamar újból emelkedésnek indult és az 1650-es évek végére már az 500 főt is elérte.

Az udvari sereg a török elleni védelmen túl reprezentációs célokat is szolgált különböző országos eseményeken, főként országgyűléseken vagy temetéseken. 1652. november 26-án, a Vezekénynél elhunyt négy Esterházy nagyszombati temetésén például Batthyány Ádám serege összesen 740 lovassal vonult föl. Valószínű, hogy itt az udvari sereget még két-három hadnagyság katonái egészítették ki.

A teljes Batthyány-hadsereg legmagasabb rangú tisztje a főkapitány volt. Ezt a posztot Batthyány Ádám idejében először Horváth Bálint töltötte be, akit halála után, 1634-től, Káldy Ferenc követett. Miután 1637-től Batthyány Ádám végleg elnyerte a dunántúli főkapitányságot, magánhadseregének kapitánya, Káldy Ferenc egyben ott is hivatali helyettesévé vált, tehát dunántúli kerületi vicegenerális lett. Ezen a kettős poszton Káldy Ferenc utóda 1651-től Keczer János volt, majd halála után, 1654-től egészen 1670-ig (tehát Batthyány Kristóf alatt is) ifjabb Káldy Ferenc.

Rangban a főkapitány után következett, de valószínűleg tőle nem állt közvetlen függésben az udvari sereg parancsnoka, az udvari hadnagy, aki egyben az egész udvar legfőbb tisztségviselője is volt. Batthyány Ádám alatt az udvari hadnagyi posztot egymás után három familiáris töltötte be: 1634-ig Horváth János, 1634-től 1646-ig Francsics Péter, majd 1651-től utóbbi unokaöccse, Palotai Miklós. Feladataikról annak az instrukciónak az alapján alkothatunk képet, amelyet Batthyány II. Ádám adott ki 1688-ban. Ebben hadnagyát "udvari dolgaiban" teljes jogú helyettesévé tette. Neki kellett eligazítania az "igyenetlenségeket, veszekedéseket, illetlen rágalmazásokat, verekezéseket" és hatáskörébe tartozott az udvartól való eltávozások engedélyezése is.

Miután a familiárisi szolgálat döntő fontosságú volt egy nemesember társadalmi előmenetelében, az erre való fölkészülés a nemesek nevelése során is központi szerepet kapott. A későbbi előmenetel szempontjából, az ehhez szükséges tapasztalatok megszerzésében és kapcsolatok kialakításában ugyanis számos előnyt kínált az hogy valaki familiárisként gyerekkorától az udvarban vagy udvarokban szolgált. Ott ismerkedhetett meg a nemesi társadalom más tagjaival és annak szokásaival, továbbá a kor divatjával és szellemi áramlataival is. A XVI. század végétől ugyan az egymással versenyre kelő jezsuita és protestáns iskolarendszer kiépülésével a fiatal nemesek nevelésében egyre inkább teret nyert a formális iskolai tanulás is, azt azonban a XVII. században még szinte mindig valamilyen udvari szolgálat teljesítette ki.

Batthyány Ádám udvarába is számosan érkeztek hasonló céllal. Bónis Ferenc például, az akkor 19 éves felvidéki református fiatalember, aki Sárospatakon végzett iskolái után indult az ország másik végébe szolgálatot vállalni, így emlékezett vissza fiatalkorára: "Szárnyamra eresztvén, Istenem vezérléséből az 1646. esztendőben mentem vala amaz nagy emlékezetű méltóságos gróf Battyáni Ádám udvarában, ki nagy kegyelmességéből ifjui állapotomhoz képest, akkorbéli fényes udvarában főrendei közé számlálván, véle együtt étetett s itatott." Bónist három évet szolgált a Batthyány-udvarban, hogy onnan 1649-ben "Rákóczi György erdélyi fejedelem udvarlására" menjen tovább. Az így kialakuló "udvarközi" kapcsolatoknak egyébként a későbbiekben komoly politikai és művelődési jelentőségük volt a magyar és erdélyi főnemesség egymással való kapcsolataiban. 1629 októberében például ifjabb Bethlen István egyik familiárisát, egy "Fodor Gergelÿ nevö iffiu Legénÿ"-t ajánlotta Batthyány Ádámnak, mivel az "Udvaromban jámborul és szerenie[n] szolgalva[n] magunk tetszésenkböl mostan megie[n] az k[egyel]med Udvarában, ke[egyel]med szolgálattjára". Nem telt el két év sem és 1631 tavaszán Fodor Gergely volt az, akit Batthyány azért küldött többször is egykori urához, Bethlen Istvánhoz, hogy a rakamazi ütközetben fogságba esett szolgáinak kiszabadítását kérje.

Az udvari iskola tehát a XVI-XVII. századi Magyarországon és a Batthyány család környezetében - eltekintve attól a különleges helyzettől, amikor a dominusznak iskoláskorú gyermekei voltak, akik mellé nevelőt és esetleg néhány egykorú gyereket fogadott - elsősorban az élet iskolája volt, ahol formális, szervezett tanítás nem folyt, de amely tanterv és tanszemélyzet nélkül is iskolaszámba ment. Olyan nevelőintézmény volt, ahol a fiatal nemesek családjuktól rendszerint távol, korosztályi csoportban, kisebb, majd fontosabb megbízások teljesítésével szerezhettek gyakorlati tapasztalatokat a nemesi élethez szükséges ismeretekben: fegyverforgatásban, hadvezetésben és főként társadalmi érintkezésben.

A néha még kamaszkorban lévő legkisebbek inasként láttak el kisebb feladatokat az úr körül, a húsz év körüliek étekfogóként szolgáltak és már lovasként is erősítették az udvari sereget, az "öregebbek" pedig már a felnőttek, a continuus udvari uraim között szerezhettek tapasztalatokat. Általánosnak tekinthető az az előremenetel, amit Batthyány Ádám iratott 1633-ban konvencióskönyvébe egyik főember szolgájáról, Pongrácz Mátyásról: "Ez elűtt szolgált mindössze 16 esztendeig bennünket, bizonyos ideig inasul, azután étekfogóul, még azután főasztalnokul".

A nemes inasok létszáma Batthyány Ádám udvarában 15 és 30 között mozgott, sőt az 1650-as évekre a negyvenet is meghaladta, de ebben a számban már Batthyány Ádám gyermekeinek tucatnyi inasa is benne van. Életkorukról alaposabb családtörténeti kutatások híján egyelőre kevés biztosat tudunk. Az a prebendajegyzékekből is látszik, hogy néha voltak köztük egészen fiatalok is, akik még bort sem kaptak vagy csak csak csökkentett adagot, mint például Fáncsi Istók 1643-1645 között vagy Fáncsi Gyurka 1646-1648 között. Az idősebb, akár már húsz év körüli inasokat, akik jól lovagoltak, "lovas" vagy "öreg" inasoknak nevezték. Ők urukat már a csatákba is elkísérték és úgy látszik, hogy többnyire szolgájuk is volt, csakúgy, mint az étekfogóknak, akiktől csak szolgálatuk jellege különböztette meg őket. Míg ugyanis az étekfogók főként az asztal körül udvaroltak, addig az inasok Batthyány Ádám személyes szolgálatát látták el. Egy Batthyány Ádám által 1640-ben sajátkezűleg összeírt rendtartás-tervezet szerint az inasok jelen kellett, hogy legyenek reggel és este Batthyány Ádám öltöztetésekor, napközben pedig legalább kettejüknek előszobájában kellett tartózkodnia. További két inasnak, a "benn hálónak" és bortöltőnek külön feladata is volt az úr mellett. A nemes inasok a prebendajegyzékek tanulsága szerint általában kettőtöl öt évig terjedő ideig szolgáltak, némelyikük ezen belül két-három évet lovas inasként töltött el.

A familiárisok udvari iskolájának következő szintje a lovas ifjak között való szolgálat volt, akiket azonban Batthyány Ádám udvarában - és más nyugat-magyarországi udvarokban is - inkább étekfogóknak neveztek. Az étekfogók az inasok többségével szemben már lóval szolgáltak, méghozzá kettővel, tehát saját szolgájuk is volt. Számuk 20-30 között mozgott, feladatuk pedig részben ugyanolyan palotai szolgálatból állt, mint az inasoké vagy az udvari uraké. Ezenkívül a familiárisokhoz hasonlóan harcoltak az udvari seregben és a posta- és követjárásból is kivették a részüket. Szolgálatuk legjellegzetesebb része azonban - nevüket is erről kapták - az étkezésekhez kapcsolódott. Az volt a dolguk ugyanis, hogy vezetőjük, az asztalnok vezetésével az ételeket a konyhából az ebédlőpalotába hozzák. A tálakat az asztalnok helyezte az asztalra (tisztségének neve is innen származott), míg az étekfogók ezalatt végig "rendet" vagy "udvart" álltak az úr asztala körül, egészen az ebéd végéig.

A tanulás céljából Batthyány Ádám udvarában tartózkodó fiatal nemesek harmadik szintjét már a familiárisok között kell keresnünk. Ilyen szolgálatra azok vállalkoztak, akik már elég tapasztaltak voltak, főként azáltal, hogy valamelyik udvarban inasként és étekfogóként már végigjárták az udvari iskola alsóbb szintjeit. Szívesen vették azonban a dominuszok az iskolát végzett fiatal nemesek szolgálatát is, amint azt például a "főrendek közé számlált" Bónis Ferenc példája bizonyítja. Batthyány Ádám udvarában azonban nem csak köznemesi, hanem főnemesi családok gyermekei is nevelkedtek, akiket az összeírások néhol "úrfiakként" emlegetnek. Ilyenek voltak például Révay János, Thököly Márton Koháry István, Haller Pál, Erdődy Farkas, Bercsényi László, Imre és Miklós, Mikulich Sándor, Esterházy Zsigmond, Sennyey Albert, Barkóczy Zsigmond. Ők természetesen nem járták végig az inasságot és az étekfogóságot, hanem rögtön a főuraimék közé kerültek, méghozzá néha akár nyolc-tíz szolgájuk kíséretében.

Ami Batthyány Ádám udvarába vonzotta őket, az valószínűleg az volt, hogy a dunántúli és Kanizsával szembeni főkapitány udvarában nyílott a XVII. század közepén az egyik legjobb lehetőség valódi harcokban való részvételre. Némelyikük, mint például Koháry István (a költő apja) és Bercsényi Miklós (a kuruc tábornok apja) itteni tapasztalataiknak is köszönhették, hogy az udvarból való távozásuk után magas katonai karriert futottak be.

Az állandóan udvarló és alkalmi szolgálatokat ellátó continuus familiárisokon kívül az udvar olajozott működéséhez természetesen szükség volt olyan tisztviselőkre, is akik az udvar mindennapi működésének egyes területeit irányították. Ilyenek voltak a hopmester, a komornyik, a konyhamester és a lovászmesterek, akik a rangosabb familiárisok közül kerültek ki. Az ő irányításuk alatt áltak azok az udvariak, akik külön szakértelmet kívánó feladatokat vagy valóban szolgai munkákat láttak el. Az első csoporthoz tartoztak mindenekelőtt a deákok, azután a különféle muzsikusok, továbbá mesteremberek és ezek segédei, a másikhoz pedig az étkezésekhez szükséges felszereléseket gondozó pohárnokok és tálhordók, valamint a konyhai és az istálló körüli személyzet.

A legfontosabb szerepet közülük az udvarmester játszotta, akit nemcsak a német nyelvi hatásnak erőteljesen kitett Batthyány-udvarban, hanem a korban Magyarországon mindenütt, még Erdélyben is hofmesternek vagy hopmesternek hívtak. Nevével ellentétben azonban sem rangban, sem hatáskörben nem ő volt az udvar legfontosabb tisztségviselője. Felügyelete általában csupán a belső udvari szolgákra terjedt ki, ideértve főként az inasokat, továbbá az étekfogókat, ajtónállókat, valamint az asztal körüli és a konyhabéli szolgaszemélyzetet, sőt egyes helyeken az istállóbelieket is, de semmiképpen nem az uraimékat. A hopmesteri tisztséget Batthyány Ádám udvarában elsőként 1649-ig Iványi Imre töltötte be, majd őt követte 1649-1650 között Sankó Ferenc, végül 1651-től Börzsönyi Tamás.

Az udvarmester után következő fontos és bizalmi udvari tisztségviselő a komornyik (vagy latinosan kamarás) volt. Batthyány Ádám komornyikjai közül csupán Szily Istvánt ismerjük, aki egy 1678-as vizsgálat alkalmával azt nyilatkozta, hogy az 1640-es években "eö volt nehaÿ Battjani Adamnak azokban az idökben Komornikia, eö altala ment minden ki az Tarhazbul" Ebből az is kiderül, hogy komornyik legfontosabb feladata Batthyány Ádám németújvári tárházainak felügyelete volt. Ha Batthyány Ádámnak, valamire szüksége volt a onnét, levélben utasította Szilyt, hogy vegye ki. Díszes lószerszámok, pisztolyok, puskák, kardok, karvasak, posztók, pallosok, paplanok, párducos bőrök, övek, nadrágok, ruhák, zsinegek, díványszőnyegek fordultak elő a levelekben. Batthyány parancsára Szily István intézkedett a tárházban levő holmik, például karabélyok, szablyák javíttatásáról vagy átalakításáról, továbbá újabbak készíttetéséről is. Főként fegyvereket puskákat, pisztolyokat, szablyákat, sőt ágyúgolyókat kellett csináltatnia, de egyszer például töröksípot is.

A pohárnok feladata az volt, hogy gondot viseljen az ebédlő palota rendjére és főleg a pohárszékben őrzött, jórészt nemesfémből készült, drága evőeszközökre és edényekre. "híven és igazán cselekszik, edényeket, késeket, tányérokat tisztán tart és azokat másra nem bízza, hogy hivataljának és hitinek eleget tégyen" - írta róla Batthyány Ádám 1648. évi udvari rendtartás-tervezete. Munkájában egy vagy két pohárnok inas vagy egy vicepohárnok volt segítségére. Ismerünk olyan esetet is, Pohárnok Hanzliét, hogy valaki pohárnokinasból később pohárnokká vált, ami azt mutatja, hogy a pohárnokság egyfajta szakértelmet kívánó mesterség volt. A pohárnokéhoz hasonló munkát végeztek a tálhordók is.

Ugyancsak a palotán szolgálók közé tartoztak a csatlósok, akik három különbőző feladatkört láttak el. Az első volt a borok hordása, a második az ebédlő palota előtti ajtónállás, a harmadik pedig az úr kocsijain való szolgálat (innen kapták nevüket), valamint azok tisztántartása és javítgatása. Az első kettő tekintetében inkább a hopmester, a harmadik tekintetében pedig a lovászmester volt az elöljárójuk. Számuk egyébként Batthyány Ádám udvarában öt és kilenc között változott.

Az udvariak következő fontos csoportját a deákok alkották, akiknek öt és tíz között változott a létszámuk. A legjobban fizetett deák a számvevő volt, akinek rangját jelzi, hogy egyes összeírásokban néha nem is a deákok, hanem a főember familiárisok között sorolták föl. Őt rangban és fizetésben azok a deákok követték, akiket Batthyány Ádám "levelek írására" használt. A legnagyobb - 40 vagy 50 forintos - fizetése közülük azokak volt, akik "magyar és deák expeditióra" voltak használhatók. Őket követték a magyar, illetve a német expeditióval megbízott deákok, 35-40 forintos éves készpénzfizetéssel. Végül az udvari deákok alsóbb rétegét azok alkották, akiket "külömb külömb féle irasokra" vagy pedig csak kevésbé jelentős iratok elkészítéséhez, "egi mas irogatasra" fogadott föl Batthyány. Az ő fizetésük képességeiktől és tapasztalataiktól függően 15-30 forint körül mozgott. A deákok fontos és bizalmas ügyekbe nyerhettek betekintést. Ezért is volt különösen fontos, hogy - mint az Heinrich Landenberger német deák konvenciójában szerepelt - "a mellyeket rea bizunk titokba[n] és in secreto tarcza". Az 1648. évi rendtartás-tervezet is megállapította, hogy "az deákoknak is szükséges az hitezés, mivel gyakran esnek oly írások és levelek is jünnek, az kiket nem jó közönségesen tudni." Az a személy azonban, a secretarius, aki Batthyány Ádám legbizalmasabb iratai kezelte, úgy látszik, hogy nem annyira a deákok, hanem a continuus udvari familiárisok közé tartozott. Batthyány Ádám secretariusai közül Bakó Istvánt ismerjük, aki 1638-tól Bella Ferenc követett 80 forintos fizetéssel.

Az udvar egyik legfontosabb intézménye volt a konyha. Élén a konyhamester állt, ő osztotta be a szakácsok és kukták teendőit és különösen ügyelnie kellett a konyha tisztaságára. A konyhamester nem volt szakács, nem a főzéssel foglalkozott, hanem főként azzal, ami a konyhába be és onnan ki került. Nem szolgált lóval, de fizetése körülbelül a háromlovú uraiméknak felelt meg. Batthyány Ádám első ismert konyhamesterének, Horváth Miklósnak 1634 és 1648 között évi 40 forint volt készpénzfizetése, utódjának Pulyai Györgynek pedig 44 forint. Végül 1655-től Batthyány Ádám halálaig Vacsicsai Gáspár volt a konyamester.

A konyhamester által irányított szakácsok létszáma Batthyány Ádám udvarában 4 és 10 fő között változott, belértve ebbe néhány kuktát is, akiket szakács gyermeknek vagy szakácsinasnak hívtak. A főzést és a szakácsinasok szakmai képzését szakirodalom is segítette, mert Batthyány Ádámnak olyan német nyelvű szakácskönyve is volt "melliböl fözni tanulnak" (n° 135). A konyhai személyet mindig az udvarral, illetve ha kellett, akkor az úrral együtt utazott és nyilván mindig éppen annak a várnak vagy szállásnak a konyháját használta, ahol éppen tartózkodtak. 1651 szeptemberében és októberében például amikor Batthyány kétszer is Szalónakra látogatott néhány napra, mindig utazott vele a konyhamester, egy szakács, egy kukta és egy ajtónálló, míg a többi szakácsok nyilván Rohoncon maradtak, hogy az udvar otthon maradt részére főzzenek.

Nagy és jelentős, bár nem sokra becsült csoportja volt az udvarnak az istállóhoz tartozó személyzet, amelyet a lovászmesterek irányítottak. Amennyiben mindig mindegyik tisztség be volt töltve, akkor összesen négyen voltak. Az első és legelőkelőbb közülük a főlovászmester volt. Sajnos csak egy főlovászmesternek ismerjük nevét, Orgoványi Miklósnak, aki már 1627-ben is Batthyány-familiáris volt, a lovászmesterséget pedig 1631-től 1639/1640-ig töltötte be. A főlovászmester munkáját még két vicelovászmester segítette, sőt létezett egy negyedik lovászmester is, akit a kocsisok lovászmesterének neveztek. A vicelovászmesterekhez hasonlóan neki is három lóra való, 48 forintos évi fizetés járt. A négy lovászmester alatt mintegy harminc ember dolgozott Batthyány Ádám istállója és lovai körül: lovászok, csatlósok, kocsisok, fullajtárok, söprő gyerekek és ménespásztorok.

Batthyány Ádám váraiban különféle mesterembereket is foglalkoztattak, akik az uradalom működéséhez szükséges ipari munkákat látták el. A mesteremberek egy része, mint például a pintérek, ácsok, kovácsok, lakatjártók, téglavetők, mészégetők, óracsinálók, takácsok vagy nyereggyártók állandóan a várban vagy annak a közelében laktak, másik részük pedig csupán alkalmanként, szükség esetén "munkaloszott" ott. Ilyen "interveniensek" voltak például a gyertyacsinálók, az üveggyártók, a kőművesek, és a kályhaépítő gerencsérek. Voltak azonban olyan mesteremberek is, akik az kifejezetten az udvar számára dolgoztak és ennek következtében maguk is az udvar népéhez tarrtoztak. Az udvari mesteremberek közé tartoztak mindenekelőtt a borbélyok, akik a szokásos borbélytevékenységek mellett a harcokban szerzett sebesüléseket ápolták és gyógyították, másik, számbelileg jelentősebb csoportjuk pedig különböző ruházati cikkeket készített. Ide tartozott a csizmadia, egy-két gombkötő és néhány szabó. Szintén szükség volt az udvarban lószerszámok és más bőreszközök készítésére és javítására is. Ezt végezte el a szíjjártó és a nyereggyártó. Végül pedig a mesteremberek negyedik csoportja, amelybe a lakatjártót és az ötvöst sorolhatjuk, a mindennapos használatban levő fémtárgyakkal, tehát a fegyverekkel, evőeszközökkel és edényekkel foglalkozott. Minden mesterembernek természetesen inasai és legényei is voltak.

A magyarországi udvarok megjelenéséhez a reprezentatív külső és belső terek és a familiárisok népes serege alkotta kép mellett a zene is hozzátartozott. A Batthyány családban is régi hagyománya volt a zenélésnek és zenehallgatásnak. A XVI. században Batthyány Gáspár lantozni tanult, Ferenc pedig a török zenét hallgatta szívesen. Apja ilyen irányú érdeklődését Batthyány Ádám is örökölte. "Mivel ezért Na[gysá]ghod gyöniörkedik az Török Musikasban" - írta például 1652-ben Serényi András Pozsonyból - "Na[gysá]gh[od]nak tuttara akartam adni Eszterhazi Ferencz Uramnak van egy szereczen Rabbÿa, az ki az Török Hegedöhez iól ért, azon kivülis valamenj Török muzika van, az ki hurbul al". Emellett mély benyomást tettek Batthyányra rá a bécsi udvarban látott operaszerű balettelőadások is.

Nem meglepő tehát, hogy a fiatal Batthyány Ádám kialakulóban levő udvarában jelentős számmal szolgáltak muzsikusok, méghozzá jellemzően inkább olyanok, akik tánc- és asztali zenét játszottak. A huszonéves fiatalembernek a magyar és cigány hegedűs, cimbalmos, lantos és török énekes mellett mindössze egy trombitása volt.

Az udvarban szolgáló zenészek ugyanis két, egymástól jól elválasztható csoportot alkottak: a "mezei" és "házi" muzsikások csoporját, akiknek zenei és társadalmi funkciójuk is különbözött egymástól. Az előkelőbbek és jobban is fizetettek a mezei muzsikusok voltak: közéjük trombitások, töröksíposok és dobosok tartoztak. Ők ugyanis nemcsak hangszerükkel, hanem kardjukkal is szolgáltak az úrnak, az udvari sereggel vonultak hadba, sőt alkalomadtán más familiárisi szolgálatokat is el kellett látniuk.

A trombiták, töröksípok és dob alkotta együttes a kor jellegzetes katonazenekara volt. Batthyány Ádám udvari seregében 1634-ben két trombitás és egy dobos szolgált, majd az együttes létszáma fokozatosan növekedett. Az 1650-es években általában 5-6 trombitás 1-2 sípos és dobos szolgált egyszerre. Fizetésük általában a kétlovas uraimékkal egyezett meg, némelyikük azonban ennél jóval nagyobb fizetést is kaphatott. Származásukról nem sok biztosat tudunk, mert az összeírásokban nem családi nevükkel, hanem csak mint Trombitás György, Sípos Miklós vagy Dobos János szerepeltek. Tudjuk azonban, hogy voltak a tábori muzsikusok között is külföldiek, mint például az 1648-től szolgáló Martin Wronski lengyel trombitás vagy Mathias Uraczki szintén lengyel trombitás, aki valamikor 1647 és 1649 között egy Matthias nevű német trombitással együtt "el szökeöt hamar". A trombitások egy része viszont "saját nevelésű" volt. 1648-ban például Trombitás Lukács tanított egy legényt, 1643-ban pedig Trombitás György szolgáit, Trombitás Jancsit és Tamáskót úgy jegyezték be a németújvári prebendáskönyvbe, mint "kiket mÿ tanítottunk".

Keveset tudunk arról, hogy mit és milyen alkalmakkor játszott ez a tábori együttes. Föltehetően voltak "rutinszerű" feladataik, mint katonai sorakozók vagy más jelzések fújása vagy dobolása. Thurzó Imre udvarában például trombitaszó jelezte, azt, amikor az úr útra vagy "mulatásnak okáért [...] az mezőre" indult, Csáky Istvánnál Szepesváron pedig doboltak az "éteknek feladására [...] ebédre és vacsorára". Valószínűleg hasonló szokás élhetett Batthyány Ádámnál is, ahol például 1650-ben és 1660/1661-ben a rohonci ebédlőpalotában föltehetőleg ilyen célból tartottak két rézdobot is. Részt vettek azonban a trombitások, síposok és dobosok az udvari élet reprezentatív alkalmain is. Gaspard Wiltheim följegyezte például, hogy 1636-ban, Batthyány Ferenc keresztelője három napig trombiták zengése és hangszerek muzsikája mellett folyt. Ugyancsak katonai fúvósegyüttes szolgáltatta a zenét a főúri vagy nemesi temetéseken, ahol gyakran szordinált trombitákat és fedett dobokat alkalmaztak.

Az udvari muzsikusok másik csoportját a házi muzsikusok alkották, akik asztali, illetve a tánczenét játszottak. Már a XVII. században kialakult a magyar tánczenekarnak az a hagyományos formája, amely hegedűből, kontrát játszó második hegedűből és a basszusszólamot játszó dudából vagy ehelyett az előkelőbb hangszernek számító cimbalomból állt. Ilyen összetételű volt tehát Batthyány Ádám házi zenekara is, amelynek "magját" egy vagy két, sőt néha három vagy négy hegedűs és egy vagy két cimbalmos alkotta. Némelyik évben ezt az együttest további zenészek egészítették ki, így például 1640-1641 között és 1657-től dudás, az 1650-es években lantosok, köztük egy Mahmut nevű, 1640-ben pedig egy Bellovszki Mátyás nevű virginás is szolgált az udvarban.

A magyarországi udvarokban szokás volt, hogy az étkezések különböző fogásaihoz - legalábbis ünnepi alkalmakkor - a házi zenekar szolgáltatott megfelelő zenét, tehát például savanyúkáposzta-nótát, tehénhúsnótát, vagy pecsenye-nótát. A házi muzsikusok emellett leginkább tánczenét játszottak, hiszen az udvari vendégségek elengedhetetlen része volt a tánc is. Batthyány Ádám is gyakran följegyezte naplójába hogy "tanczoltunk" vagy "igen tanczoltakis". A virgina és a lant vagy más pengetős hangját ezenkívül önmagában, borivás közben is szívesen hallgatták. "Mikor az koboz szo mellet, az kis poharkak forgodnak, az io Rohonczi borral edgiüt, legien szegheni Rab fiais emlekezetben keg[yelme]t[ek]nell" - írta például Palotai Miklós török fogságából Iványi Imrének Rohoncra.

Sok adat utal arra, hogy Batthyány muzsikusainak jó híre volt szerte Nyugat-Magyarországon. Sokan kértek tőle zenészeket, mint például Csáky László, Esterházy Miklós, Zrínyi Miklós, Sennyey István győri püspök vagy a szombathelyi ferencesek. 1631-ben ifjabb Bethlen István azért tartotta hosszasan magánál Batthyány Rakamaznál fogságba esett trombitását, mert "minthogi enis iffiu leginnek tartom magamatt, mind mezön s mind annakfelette niha palotabanis az io pohar borok[na]k emelgetesse kozott kedvesen valo sipolasaban nem keveset gjönjörkettem".

A úrnő körül kialakuló, főként nők alkotta udvar minden európai udvarban külön egységet képezett és külön életet élt. Különösen igaz volt ez Batthyány Ádámné Formentini Aurora udvarára, akinek fraucimerei túlnyomórészt németek voltak és ezzel nyelvileg és származásukat tekintve is elkülönültek az udvar többségét alkotó magyaroktól. Jellemző, hogy Batthyány legidősebb lánya, Eleonóra egyáltalán nem is tanult meg magyarul.

A női udvar legfőbb elöljárója az udvarmesterné, német nevén Hofmeisterin volt. Mellette körülbelül négy és tizenkettő között változott a fraucimerek száma, akik nem az úrtól, hanem Batthyánynétől kapták fizetésüket. Az ismert fraucimernevek legtöbbje németes hangzású, formájuk és a bennük megőrzött szentek nevei pedig a bajor-osztrák nyelvjárási területre utalnak, tehát föltehetően viselőik nagyobbik része is onnét jöhetett. A német név azonban néhány esetben magyar vagy akár horvát lányt rejthetett, olyat, aki németül beszélő fraucimertársaitól kapott becenevet. Potyondy Erzsébet például, aki valószínűleg Potyondy Gáspár Vas megyei szolgabíró lánya volt, az összeírásokban egyaránt előfordul mint Lizli és Erzsik vagy Erzsike.

Az "atyámfia cselédeihez" azonban nemcsak nők, hanem férfiak, pontosabban fiúk is tartoztak. A úrnőnek is voltak ugyanis inasai, akiknek azonban feladataik és származásuk nyilván kissé eltértek az úr inasaiétól. Valószínűleg nem annyira az úrnő személye körül kellett szolgálniuk, hanem inkább szobáinak, környezetének rendbentartásáról gondoskodtak és a fraucimerekhez hasonlóan főként németek voltak.

A női udvar nemcsak nyelvileg, hanem vallása tekintetében is elkülönült az udvar férfinépétől, különösen Formentini Auróra fiatalasszonyi éveiben. Gaspar Wiltheim följegyezte, hogy 1635-ben az udvariak közül a férfiak mind protestánsok voltak, a nők viszont mind katolikusok. Batthyányné és udvara napi tevékenységének - a gyógyító tevékenység, a varrás és a kis gyerekek nevelése mellett - jelentős részét tette ki a különböző egyházi szertartásokon való részvétel - ezt a napirendet egyébként Formentini Auróra biztosan a Habsburgok udvarában szokta meg. "Sokszor történt, hogy a' Szent Misek reggeltül fogva egész déligh tartottak, eggytül eggygh mindenikét megh-halgatta térden állva: nagy alázatossággal és ájtatossággal" - mondta halotti prédikációjában Batthyánynéról Széchényi György. Amikor 1635-ben Gaspard Wiltheim Németújváron tartózkodott, Batthyányné és fraucimerei - szintén a császári udvarból származó és II. Ferdinánd által személyesen gyakorolt szokás szerint - minden reggel a lorettói litániát és az angyalok litániáját mondták a jezsuita vezetésével.

Batthyány Ádám az 1630-es évek elejétől természetesen folyamatosan javítani próbált a katolikusok elszigetelt helyzetén az udvarban, illetve az egész Batthyány-birtokon, de ezen téren élete végéig viszonylag kevés sikert ért el.

Első lépésként jezsuitákat hívott maga mellé. A rend egy horvát tagját, Vernich Mátyást küldte Batthyány Ádámhoz, aki ott 1632/1633-ban hitszónokként, valamint az úrnő gyóntatójaként működött, továbbá végigjárta a környékbeli falvakat - valószínűleg leginkább azokat, amelyeket horvátok laktak - és három üresen álló templomban ismét bevezette a katolikus istentiszteletet. Ez a jezsuita "Missio Batthyaniana" azonban - valószínűleg a mérsékelt siker miatt - nem folytatódott, hanem Vernich munkáját világi papok vitték tovább, mindenekelőtt Lónyi Mihály, aki 1633/1634-ban volt udvari lelkész, de később is - főként 1639 és 1644 között, mint vasvári prépost - szolgálatára állt Batthyánynak.

Lónyi Mihály udvari lelkészsége alatt került sor az ellenreformáció első erőszakos lépésére, a németújvári templom elvételére a reformátusoktól 1633. április 13-án. A továbbra is Németújváron maradó lelkészt (és egyben a reformátusok dunántúli püspökét), Kanizsai Pálfi Jánost Batthyány 1633 decemberében kiutasította birtokairól, majd 1634. január 9-én hasonlóan rendelkezett az uradalmaiban működő összes "lutheránus és kálvinista [...] vagy bármilyen más, a Római Egyház hite ellen tanító" lelkészekről is. A lelkészek többsége el is hagyta a Batthyány-birtokot, csupán a hajdúszabadsággal rendelkező községekben, Csákányban, Körmenden és az Őrségben maradtak meg továbbra is a református prédikátorok, továbbá természetesen a szalónaki és dobrai uradalmakban, amelyek akkor Poppel Éva kezén voltak. Az elhagyott templomok és parókiák átvétele Lónyi Mihály feladata volt, aki inventáriumot vett föl "az egész sz. egyházak partékái"-ról, köztük a könyvekről is.

A katolikus vallásgyakorlat bevezetése azonban a legtöbb helyen lehetetlen feladatnak bizonyult. Katolikus pap egyébként is kevés volt Magyarországon, a színprotestáns (többnyire inkább evangélikus) falvakba pedig végképp alig akadt vállalkozó. Ráadásul sok helyen a falu népe ahol tudta, ott keserítette meg a nyakára ültetett plébános életét. Nem voltak ritkaságok az ablakdobálások vagy verések sem. Sok helyen a szomszédos uradalmakra jártak istentiszteletre vagy titokban prédikátort tartottak. A helyzeten az sem javított, hogy hogy Batthyány Ádám parancsok és utasítások sorát adta ki ez ügyben. A jezsuita Gaspard Wiltheim 1635/1636-ra vonatkozóan úgy nyilatkozott, hogy Batthyánynak az a szándéka, hogy "megkísérelje megszüntetni alattvalóinak különféle eretnekségeit, úgy mint a lutheránust a kálvinistát és az anabaptistát, inkább volt dícséretes, mint eredményes."

Hogy tehát mégis meg lehessen teremteni a sikeres katolikus lelkipásztorkodás feltételeit, Batthyány Ádám úgy határozott, hogy szerzeteseket telepít le birtokain. Elsőként a sarutlan ágostonosok rendjére gondolt, akiket jól ismerhetett a császári udvarral szoros kapcsolatban álló bécsi templomukból. A rend azonban, miután két tagja megnézte a kolostor helyéül szánt németújvári templomot, nem vállalta el a feladatot. Ezért 1634-től Batthyány Ádám egy újabb Magyarországra települni szándékozó renddel, a domonkosokkal került kapcsolatba, méghozzá ismét a császári udvaron keresztül. A rend megtelepülésének ügyét ugyanis maga a császár, II. Ferdinánd is figyelemmel kísérte. A hosszas tárgyalások azonban annak ellenére sem hoztak eredményt, hogy 1635 és 1643 között folyamatosan tartózkodtak domonkosok Batthyány Ádám udvarában. A rend végül inkább Draskovich György győri püspök ajánlatát fogadta el és a katolikusok lakta Szombathelyen hozta létre első magyarországi kolostorát 1638-ban.

Ezért Batthyány Ádám ismét egy újabb szerzetesrend, a ferencesek letelepítésének tervével kezdett foglalkozni. Miután azonban 1639 elején a bécsi kapucinus kolostor gvárdiánja sem tudta megígérni, hogy letelepednek a Batthyány által nekik építendő kolostorban, 1640-ben a magyar ferencesek Szűz Máriáról elnevezett rendtartományával lépett kapcsolatba. Így tehát 1640 novemberétől már folyamatosan tartózkodtak a szombathelyi kolostorból küldött ferencesek a Batthyány-udvarban, majd pedig 1641 nyarán megérkezett az első kolostori közösséget alkotó három barát. Az első években, a németújvári várban volt szállásuk, mert csak megérkeztükkor kezdődött meg a romos németújvári templom átalakítása és a kolostor fölépítése. A puritán egyszerűségűre tervezett épület megvalósítására Batthyány augusztus 10-én kötött szerződést Carlo Retacco épitőmesterrel. A templom és a kripta teljes átépítése, valamint a négyszögletes, kétszintes kolostorépület fölhúzása egészen 1648-ig tartott. Az ünnepélyes beiktatásra 1648. április 26-án, az alapító levél hivatalos kiállítására 1649. július 3-án került sor. Batthyány Ádám 1649/1650-ben grazi mesterekkel főoltárt és orgonát is készíttetett a templomba.

A ferencesek megérkezése után nemsokára a ők vették át Németújváron 1643 körül a magyar, 1647 körül a német, míg végül a 1649-től a (szentmiklósi) horvát plébánia vezetését is. Emellett mindig a kolostor valamelyik tagja látta el az udvari lelkész feladatait is. Közülük kettőt ismerünk név szerint is: Nagy Antalt, aki 1644/1645 körül szolgált ezen a poszton, és Kéri Sámuelt, aki 1651-től volt udvari lelkész.

A ferencesek tehát szoros kapcsolatban álltak az udvarral és a Batthyány családdal, akik gyakran részt vettek a kolostorban rendezett különféle egyházi ünnepeken, mint például úrnapi "Proczesio" járásban, porcinkulai búcsún vagy Szent Ferenc napi ájtatosságokon. A Batthyány családnak viszonylag rendszeres szokásává vált, hogy a "devocio kedvertt" Németújváron töltötték a nagyböjtöt és a húsvéti ünnepeket, sőt a kolostorban Batthyánynak és Batthyánynénak 1650 körül már saját, erre a célra épített szobái is voltak.

Az udvari lelkészek és devotizálás ellenére azonban az udvarhoz tartozók többsége mindvégig protestáns maradt. Hogy az úr katolikus szokásai és szolgáinak protestantizmusa miként hatotta át az udvar mindennapi életét, arról például Gaspard Wiltheim jezsuita visszaemlékezéséből alkothatunk képet. Wiltheim leírja, hogy amikor 1635-ban Németújváron lorettói litániákat tartott és azokat kíséretével együtt Batthyány Ádám is meglátogatta, akkor a kápolnába csak néhányan kísérték be. A többség csak az ajtóig jött és "a belépéstől kálvinista vallása miatt távol maradt".

Amikor Batthyány Ádám átvette apai örökségét, ennek nem jelentéktelen részét képezte a Németújváron őrzött értékes és színvonalas családi bibliotéka. A könyvgyűjtésnek ugyanis a családban ekkor már évszázados hagyománya volt. Már a XVI. század derekán élt Batthyányak: I. Ferenc és unokaöccse, II. Kristóf is könyvkedvelő emberek voltak, akiknek olvasási és gyűjtési szokásairól több adatot ismerünk. A bibliotéka igazi létrehozója azonban Batthyány III. Boldizsár volt. Benne "a sokoldalú érdeklődéssel és nagystílű képzettséggel a határtalan könyvszeretet párosult, melynek eredménye lőn a németújvári könyvtár" - írta Iványi Béla.

Németújváron a XVI. századi Magyarország egyik legnagyobb könyvtára jött létre, noha pontos nagyságára csupán következtetni tudunk.

A fönnmaradt könyvszámlák összesen 245 művet említenek, a possessorjelzések alapján pedig több mint 350 olyan kötetet ismerünk, amelyek a "Balthasaris de Batthyan" bejegyzést viselik. A számlák által említett és a megmaradt kötetek között viszonylag kevés az átfedés. Iványi Béla szerint "a fennmaradt néhány számlából, hozzátéve ezekhez a fenn nem maradt számlák adatait, továbbá Boldizsár atyjának, Kristófnak könyvszerzeményeit, megállapíthatjuk hozzávetőleg, hogy Boldizsár könyvtárának tételszáma úgy Mossóczi, mint Brutus nagyszabású könyvtárainak tételszámait mindenesetre meghaladhatta". Mivel Batthyány említett kortársainak, Mossóczi Zakariásnak és Joannes Michael Brutusnak 936, illetve 763 tételből álló könyvtárai voltak, Iványi 1000 kötet körülnek vélhette a Batthyány-bibliotéka nagyságát. Hasonlóan vélekedett újabban Monok István is, amikor a 2000 körüli kötetnyire becsült Rákóczi-könyvtárról úgy fogalmazott, hogy nagyságban annak állományát "csak a Batthyány- és Mikulich-bibliotéka közelítette meg, a többi mind 1000 kötet alatti gyűjtemény." Ezek szerint tehát Batthyány Boldizsár köteteinek száma tehát valamivel 1000 fölött lehetett.

Batthyány Boldizsár könyvtára azonban nem is annyira nagyságával, mint inkább korszerűségével és sajátos, létrehozója kiemelkedő humanista műveltségét tükröző profiljával magaslott ki korának főúri könyvtárai közül. A gyűjtemény alapvetően két forrásból állt össze: kisebb részben a birtokain álló elhagyott szerzetesi házak (köztük szlavónai ferences kolostorok) és elűzött katolikus papok könyveiből; nagyobb részben viszont újonnan beszerzett beszerzett művekből, amelyek közül főként a francia szépirodalom, a kortárs (ismét részében Franciaországról szóló) történeti és történetfilozófiai könyvek jelezték leginkább Batthyány Boldizsár fő érdeklődési területeit. Nem jelentéktelen részét alkották a könyvtárnak a természettudományos, ezen belül is alkímiával foglalkozó könyvek, amely tudománnyal Batthyány Boldzisár igen alaposan foglalkozott. Ilyen tekintetben kevés korabeli európai gyűjtemény vehette föl a versenyt az övével. Ezeket a köteteket azonban többnyire csak a fönnmaradt könyvszámlákból ismerjük. Batthyány Boldizsár fönnmaradt könyvei inkább a protestáns teológia, valamint az antik és kortárs latin irodalom területéhez tartoznak. Ezeket talán inkább csak bibliofiliából vagy a Németújváron általa létrehozott protestáns iskola számára vette meg. Legalábbis a később, a XVII. században a németújvári ferencesekhez került, possessorbejegyzésével ellátott ilyen témájú köteteken nem látszik, hogy sokat forgatta volna őket. Pedig ezeknek beszerzése is sokoldalú érdeklődésre vall. Szép számmal voltak például Németújváron szépirodalmi munkák Horatiustól kezdve a kortársakig: Tassóig és Christoph Schallenbergig és a teológiai irodalom is azt tükrözi, hogy Batthyány Boldizsár a XVI. század vallási mozgalmainak többféle irányzata után is érdeklődött, hiszen ezek között egymással ellenkező véleményű szerzők művei is megtalálhatók.

Gyűjteményét Batthyány Boldizsár az 1570-es évektől haláláig, 1590-ig állandóan gyarapította. Több könyvkereskedővel is folyamatos kapcsolatban állt, akik közül a francia származású, de Bécsben működő Jean Aubry-t, valamint a grazi Erhardt Hillert és Erhardt Widmart ismerjük név szerint. Végül az említett beszerzési források mellett minden bizonnyal humanista barátaitól is kapott könyveket ajándékba, úgy ahogyan ő is megajándékozott másokat.

Batthyány Boldizsár halála után a bibliotékát fia, Batthyány Ferenc használta és gyarapította tovább - ha nem is olyan mértékben, mint Boldizsár tette. A könyvtár kezelését ő inkább prédikátoraira bízta. Egy 1619/1620 körül kelt levelében Beythe Imre, a németújvári református lelkész például így biztatta patrónusát: "Béchben mast állitom, hog sok zép uÿ könyveket hoztanak le az vásárra, ugian kár lenne, ha az mi uÿ es Isten áldotta idönknek uÿságos kazdagsági Nagysagodhoz nem érköznének, talánd Nagyságod által hamaréb hozzánk is. Ha Nagysagodnak kedve lenne hozzá ezeket kellene mast elsőben meg zörözni. Nem kár pénzt rejájok költeni." És hogy Batthyány Ferenc valóban költött pénzt könyvekre arra az utal, hogy például Batthyány Ádám 1635. novemberében egykori udvari lelkészén, Lónyi Mihályon kereste Istvánffy Miklós Historiarum de rebus Ungaricis libri XXXIV című könyvét (n° 8, 58). Mivel ez 1622-ben jelent meg, azt valószínűleg Batthyány Ferenc kellett, hogy beszerezze a németújvári bibliotéka számára.

A bibliotékának akkorra már országos híre volt. 1620 elején például Pécsi Simon, Bethlen Gábor kancellárja kérte Batthyány Ferenctől Pozsonyból a Colloquium Jesuiticum című könyvet, amelyet már korábban Beythe István is kölcsönkapott és amelyben a "Jephte tragoediája" is van. "Az keönyveczkét meneöl hamaráb valo alkalmatossággal ha megh kwldi kegyelmed [...], ha más ollian az kegyelmed zép bibliotecaiaban nem találtatvan, [...] kegyelmednek vizza kwldeöm" - írta 1620. január 12-én, Batthyánynak, aki azonban addigra már levélben kérte Beythe Imrét, hogy a könyvet keresse elő a bibliotékában. Beythe a kötetből kettőt is talált, tehát az egyiket elküldte urának. A könyvet a kancellár január 20-án kapta meg és egy kicsit csalódott: "ez a keonyw is ighen szép és io; de uram az mellyért én kegyelmedet megh találtam, kisseb ennél: Colloquium Jesuiticum, melnek summája cziak az Christianus Francken es Paulus Florenius Jesuitaságbol valo megh térések" Pécsi Simon kérésének egyébként minden bizonnyal konkrét gyakorlati célja volt. Az említett könyvekben található érveknek ugyanis közvetlen hasznát vehették az 1619/1620. évi országgyűlés azon határozatának vitájában, amely kitiltotta a jezsuitákat Magyarország területéről.

A "zép biblioteca" híre még a török területre is eljutott, legalábbis valószínű, hogy ezért fordult könyvügyben még Mehmed budai beglerbég is Batthyány Ferenchez, aki 1622. február 24-én így válaszolt neki: "Az minemeö historias konjvet N[agysá]god tölönk keretet volt, azt mi megh költök volna, de Magiarul affele konjv nem igen talaltatik köztönk, de kerestetek es azon leszek hogj megh kildgjem. Az mi az Calendariomokat illethj, im kettöt költem Na[gyságod]n[a]k."

Batthyány Ferenc idejében történt a könyvtár első ismert rendezése is, amelyet a nagyúr szintén egyik prédikátorával, az akkor éppen rohonci német lelkészként működő Szenci Molnár Alberttel és öccsével, Györggyel végezetetett el 1614. január 10. és 17. között. "10. Januarii. Gyurkó öcsémmel vitettünk [Rohoncról] Ujvárba az urhoz. Felhántam, kiraktam a bibliothekát. 17. Januarii acceptis 8 florenis redii Rohoncz" - jegyezte Szenci Molnár Albert naplójába. Az ő rohonci tartózkodásának emlékét őrzi egyébként az a possessorjelzésével ellátott két kötet, amelyek Rohoncról való távozásakor (1614. július 7.) maradhattak a rohonci parókián, majd 1634-ben, az elűzött prédikátorok hátramaradt könyveivel együtt kerültek Batthyány Ádám tulajdonába és onnan a németújvári ferencesekhez.

Szenci Molnár Albert naplója egyben arra nézve is szolgál adattal, hogy a Batthyány-bibliotéka már 1614-ben is - és minden bizonnyal már Batthyány Boldizsár idejében is - a németújvári várban volt elhelyezve. A Batthyány család rezidenciáinak szereposztásában ugyanis a biztonságos, magas sziklára épült Németújvárnak jutott az a szerep, hogy őrzője legyen a család tárházakban tartott értékeinek - ezek közé tartoztak a fegyverek, ruhák, lószerszámok és egyebek mellett az iratok és a könyvek is. Így azután ha a Batthyány család feje Rohoncon, Szalónakon vagy máshol tartózkodott, Németújvárról csupán az éppen szükséges olvasnivalókat vitte magával vagy hozatta el. Batthyány Boldizsár például halála előtt néhány nappal, 1590. január 27-án írta Rohoncról Németújvárba Knesics Mártonnak, hogy "Thowabba ott az asztalon talasz egy könyweth sok Receptokkal es az Doctor Melius [=Homelius?] leweleitis, azerth khuld ide mind az könjwel eggioth, ha kedig az asztalon meg nem találnád, tahath im az Almaryom khwlchatis oda khwltem, keresd meg ottis".

Batthyány Ferenc feleségének, Lobkovicz Poppel Évának szintén voltak saját könyvei, amelyeket özvegyként lakóhelyén, Dobrán helyezett el. 1635-ben Poppel Éva ugyanis szerződést kötött Behafen György németújvári asztalossal, "hogy készítsen itt található könyvtáramba egy alkalmas szekrényt, amely négy öl [kb. 7,6 m] hosszú, megfelelő magasságban, a szükséges és hozzátartozó polcokkal és ajtókkal". A hatalmas könyvszekrényben tartott könyvekből csak keveset ismerünk. Minden bizonnyal ide kerülek azok a kötetek, amelyek beszerzéséről Poppel Éva familiárisának, Francsics Péternek egy 1630-ban Regensburgból írott levele számol be: "Im az könyvekben kettőt kültem alá, az többi kötetlen, de igen szép könyvek." Meg kellett, hogy legyen a dobrai könyvtárban Guillaume Lamormaini-nak II. Ferdinánd erényeiről írott könyve (föltehetőleg a német kiadásban), amelyet a császári jezsuita gyóntató 1639. július 15-én levél kíséretében küldött meg a nagyasszonynak, valamint azok a művek, amelyeket különböző vallású szerzőik: az evangélikus Zvonarics György, a református Kanizsai Pálfi János valamint a katolikus Pázmány Péter egyaránt Poppel Évának ajánlottak (lásd a függelékben).

Szintén a dobrai könyvek között lehetett Poppel Éva egyetlen eredetiben fönnmaradt kötete is: egy kolligátum, amely Diviš Petrassek (vagy Petrasska) két cseh nyelvű 1617-ben, illetve 1618-ban, Prágában nyomtatott munkáját tartalmazza, egy temetési beszédet és egy imádságoskönyvet (n° P 1). A füzet elé a kuttenbergi (Kutná Hora) származású szerző, a Csehországból kiutasított evangélikus prédikátorok egyike, 1625. szeptember 7-én, Batthyány Ferenc halála előtt egy héttel írt ajánlást Poppel Évának.

Diviš Petrassek a Batthyány családdal továbbra is kapcsolatban maradt. Batthyány Ferenc halálakor 1625-ben latin gyászverset írt, 1630-ban pedig "Gratulatorium in Natalem Tenelluli Puelluli Stephanuli [...] Csáky" címmel hosszú latin versben üdvözölte Poppel Éva első unokájának, Csáky Istvánnak születését. Eközben 1629-ben mint szenteleki német lelkész vett részt a reformátusok körmendi zsinatán, később pedig leveleinek tanúsága szerint Dobrán működött szláv prédikátorként, majd 1639/40-ben a rohonci horvát evangélikusok Bozsokon működő lelkésze volt. Poppel Éva halála után valamiért egy időre elhagyta a prédikátori pályát és 1642-ben mint dobrai kasznár kapott instrukciót Batthyány Ádámtól. 1645-ben még Dobrán lakott, ahol Batthyány engedélyével házat is épített, amelyhez - mint az úrnak írta - "az emberek közöt kodultam és kérte[m] hol fat, hol supot, hol egiet mast". 1646-ban viszont a büki zsinaton már ismét mint a rohonci horvátok Bozsokon működő evangélikus lelkésze vett részt. Egyébként testvére vagy fia lehetett az a szintén Kuttenbergből származó Petrassek János, akit 1647-1652 között Cálingon és Királyfalván működött evangélikus lelkészként.

Hasonló módon máskor is kapott Lobkovicz Poppel Éva könyveket. 1620-ban például Elias Ursinus, a Bécs melletti Hernals evangélikus prédikátora neki ajánlotta az előző évben tartott nagyböjti prédikációit, amelyeknek az ajánlás szerint Batthyányné is hallgatója volt. A beszédek annyira teszettek neki, hogy nemcsak kinyomtatásukra biztatta a lelkészt, hanem azt is tervezte, hogy magyarra is lefordíttatja őket. Az utóbbi terv azonban úgy látszik nem valósult meg, pedig Ursinus 1620. évi hét nagyböjti passió-prédikációjából is küldött 18 példányt Poppel Évának (n° P 2-3).

Ursinus lelkésztársának, Johannes Mühbergernek is minden bizonnyal megvolt egy nyomtatott műve Dobrán. Ő ugyanis 1620-ben tartott egy ünnepi szónoklatot a a Tarcsa meletti gyimótfalvi (Jormannsdorf) udvarházban, amelyben a tarcsai földi gyógyforrást és az égi kegyelem forrásával hasonlította össze, és amelyet a következő évben Regensburgban Scaturgio salutis címen nyomtatásban is megjelentett (n° P 5). Poppel Éva, mint a tarcsai fürdő rendszeres látogatója akár a prédikáció hallgatói között is ott lehetett, de bizonyosan a könyv olvasói közé tartozott.

Az eddig fölsoroltak mellett Poppel Éva származásának, valamint gyógyító tevékenységének ismeretében joggal föltételezhető hogy az 1644-ben (Poppel Éva halála után) már Batthyány Ádám könyvei között leltározott német és cseh imakönyvek, valamint füves és orvosságos könyvek jó része (n° 46-56, 97-124) is egykor a dobrai könyvtárhoz tartozott. Ez egyben azt is jelenti, hogy Poppel Éva könyveinek legalábbis egy részét fia, Batthyány Ádám örökölte.

Amit a Batthyány Ádám által örökölt németújvári bibliotéka állapotáról az 1630-as évek első feléből tudunk, azt főként Lónyi Mihály egykori udvari lelkésznek, akkor már győri kanonoknak 1635. november 30-án Batthyány Ádámnak írott, föntebb már idézett leveléből tudjuk.

Lónyi Mihály Sopronban született. Apja, Lónyi Péter csizmadia 1610-ben vett házat a Marhavásártéren, majd 1614-ben polgárjogot is nyert. Miután 1621-ben meghalt, özvegye, Rempe Borbála, aki ekkor várandós volt, újból férjhez ment Malsith János csizmadiához. Lónyi Mihálynak egyetlen felnőttkort megért fiútestvérét ismerjük, Pétert, aki gombkötő volt, Gazdagh Juditot vette feleségül és 1651 előtt halt meg. Egy másik lánytestvére a Csongrádi családba ment férjhez: leveleiben többször említi sógorát, Csongrádit, aki feltehetőleg azonos Batthyány Ádám egyik udvari nemesével, Csongrádi Györggyel (1634-1647 között).

A Lónyi család talán katolikus volt, vagy ha nem akkor Lónyi Mihály fiatalkorában tért át, mivel 1628-ban már Sennyey István győri püspök támogatásával járt a bécsi Pazmeneum-ba, majd 1630-ban pappá szentelték. 1638-ban ugyanis többek között azzal az indoklással folyamodott a soproni plébániáért hogy már nyolc éve dolgozik az egyházban sok nehézség között. 1632-ben komáromi plébános volt. Ekkor ugyanis a kamara tájékoztatást kért plébánosi tiszteletdíja felől, majd az óvári harmincad terhére 100 birodalmi tallért utaltak ki számára. Plébánossága alatt átvitette Komáromba az elhagyott izsai templom vörösmárvány keresztelőkútját és a Szt. András templomnak ajándékozta Joannes Osorius jezsuita népszerű prédikációskönyvét. 1632 őszétől Sennyey István győri püspök Batthyány Ádám birtokára, Szentelekre küldte plébánosnak. 1633/1634-ben Batthyány Ádám udvari lelkésze volt, majd 1634. április 23-án győri kanonokká és rábaközi főesperessé iktatták be.

1639-ben Lónyi megkapta a vasvári prépostságot, ahová február elején installálták. (A vasvári prépost egyben Vas megyei főesperes is volt). Ekkor lemondott győri stallumáról és 700 tallérért eladta Alberti Prym Márton kanonoknak a győri Káptalandomb Dunára néző során álló házát is, amelyet 1637-ben 150 forintért vett. Ugyanekkor, február 16-án arra kérte Batthyány Ádámot, hogy "mivel az Vasvary Praepostsagh ighen vekony alapattal van", a család kegyurasága alatt álló és éppen üresen álló felsőörsi prépostságot "reghi szeginy kaplannianak meltoztatnek Na[gysá]god conferalny". A javadalmat, amelyet 1638-ban már többen is hiába kértek Batthyánytól, 1639. március 26-án meg is kapta.

Lónyi azonban vasvári prépostként is arra törekedett, hogy szülővárosában, Sopronban szerezzen magának egyházi javadalmat. Már 1638. május 27-én is sikertelenül folyamodott a soproni plébánosságra, 1639-ben viszont sikerült megszereznie a soproni Szt. Erzsébet oltárjavadalmat és a vele összekötött hospitale-prefektusságot. Végül 1644 októberétől - többek között Batthyány Ádám ajánlásával - lett soproni plébános. Sopronban halt meg 1645. október 3-án pestisben. A ferences templomban temették el.

1635. november 30-án kelt hosszú levelében Lónyi kanonok azt próbálta igazolni, hogy korábbi udvari lelkészsége alatt a németújvári könyvtár köteteit Batthyány Ádám tudta nélkül sem másoknak nem osztogatta, sem magának nem tartott meg belőle "ad usum". Udvari kápláni szolgálata közben úgy látszik a bibliotékát is kezelte, hiszen onnét füves és postillás könyveket adott ki "az leanzoknak" (tehát Batthyányné udvarhölgyeinek), valamint misekönyveket a németújvári, szentkúti és rábakeresztúri templomoknak. Arról is írt, hogy a bibliotékának akkor katalógusa is volt, de a szerint "az reghi laystrom szerént szok heya van az könyvnek és ugyan azért laistráltam volt uyonnan magham". Erre a lajstromozásra Lónyi a levélben még egyszer visszatért és akkor azt írta, hogy soproni házánál van "az laistrom kit az Telen irt mellettem lévén, midön tisztitottam üket." Ezek szerint Lónyi idejében a bibliotéka elég rossz állapotban lehetett: a kötetek piszkosak voltak és sok kötet - méghozzá a jobbak közül - hiányzott is.

Az is elképzelhető azonban, hogy nem Batthyány Boldizsár könyveinek volt szüksége tisztogatásra, hanem itt azokról a könyvekről volt szó, amelyek egykor a Batthyány-birtokról elűzött protestáns prédikátorok után maradtak, illetve a németújvári protestáns iskola nyilvános könyvtárához tartoztak. Lónyinak ugyanis udvari lelkészként egyik legfontosabb tevékenysége a protestánsoktól elvett templomok és más javak, többek között könyvek átvétele volt. Erről így írt:

"szegin megh holt püspök uram ü nagysága [Sennyey István győri püspök] paranczolta volt, hogi két exemplárban irjam le az egész sz. egyházak partékái laistramát és az nagyságod paranczolati processusát, mely miat el kölletet az predikátoroknak menny, a kiben én jártam, a melynek egykét az giöri káptalanomban adgiák emlékezetért, az massekat nagyságodnak, hogi jövendöben is tudva legien, mint procedáltunk legyen az emberekkel, ahoz akarván az könyvek laistromát csinálny ugyan azon Telen keze irássával ugi akartam nagyságodnak praesentalny, de eddigh anny számétalan iráshoz elegendö üdö nem livén, mulattam el, melliet félben hagiván, az laistromot nagyságodnak megh küldöm".

Batthyány Ádám parancslevele a prédikátorok elűzése ügyében 1634. január 9-én kelt, 15 napos határidőt hagyva nekik a Batthyány-birtokok elhagyására. Ezt követően, 1634 tavaszán és nyarán került sor a parókiákban és templomokban maradt ingóságok, köztük könyvek átvételére és lajstromozására. Ha igaz, hogy ez a munka adott alkalmat Lónyi számára a Batthyány-bibliotéka újrakatalogizálására, akkor az azt is jelenti, hogy a kétféle könyvállomány egy helyre került, tehát az egykori prédikátorok könyveit is Németújvárra szállították. Ezekkel a Batthyány-bibliotéka mérete mintegy kétszeresére nőhetett, hiszen a németújvári ferences kolostor könyvtárában ma 338 kötetet őriznek a Beythe-család könyveiből, valamint még 600-at különböző possessoroktól, akiknek nagy része protestáns prédikátor volt.

A protestáns prédikátorok után maradt könyvek között azonban szép számmal voltak olyanok is, amelyek Batthyány Boldizsár bibliotékájából származtak. Úgy látszik, hogy mind Batthyány Ferenc, mind Batthyány Ádám ajándékoztak el köteteket a bibliotékából a környezetükben működő prédikátoroknak. Idézett levelében Lónyi Mihály is beszámolt arról, hogy "midön az Böyték könyveit megh hántam, nam nagyságodnak is magának is mutattam olliakat ott, a melyben Bottiani Boldisár neve azon kézzel volt irván, melliel a többiben" valamint hogy "[Beke] Sigmond deák [németújvári számtartó] uram is beszélte minemü és menny könyvei voltak nagyságodnak Canisai János predikatornál". A könybejegyzések is megerősítik, sőt kiegészítik ezeket az adatokat. Egy John Fox meditációit tartalmazó fóliáns kötetet például, amely egykor Batthyány Boldizsáré volt, 1629-ben Serényi György udvari lelkész szerzett meg. Mivel patrónusától való távozásakor magával vitte, ez a kötet nem is került vissza Németújvárra.

1634-től arról is rendelkezünk adatokkal, hogy ezt az igen jelentős méretű könyvtárat pontosan hol is őrizték a németújvári várban. Ettől az évtől vezette ugyanis be Batthyány Ádám - a gazdasági adminisztráció más formáival együtt - várainak évenkénti inventálását. Ezekből a leltárakból és néhány más forrásból a bibliotékára vonatkozólag a következő adatok ismertek:

1634. május. 5-9. Németújvár inventáriuma: "Az Bibliothecaban az kiben feles keonyv vagion. - Az reghi Bibliotheca házában. Vagion: Pad keöreös keörniül. Öregh póczok, kiben az keönyveket tartottanaknak nro. 4."

1634. augusztus 13. Németújvár inventáriuma: "Az bibliothecaban. Vagyo[n]: Feles könyv: Es az Uy keresztyen herencsér munkája, Tál, korsó, Medencze, és egyéb. Üveg ablak 3. Asztal 1. Laitorja 2. Aitó pélhestöl 2. - Az Felsö várban. [...] Az régi Bibliotheca házban. Vagyo[n]: Pad környöskörül. Eöregh póczok kiken könyvek allottak 4. Üvegh ablak törött 3. Désa 1. Aitó Plehestöl 1. Laitorja 1."

1635. augusztus. 17. Németújvár inventáriuma: ugyanaz, mint az előző évben.

1637. augusztus 17. Németújvár inventáriuma: "Az régi Bibliothecában. Ide bé nem mehettünk."

1639. augusztus 17. Németújvár inventáriuma: "Az régi Bibliotecában. Egi hitván pléhes aito nro. 1. - Az Biblioteca előtt tornáczban. Teöredezet ivegh ablak nro. 11. Aitó plehestöl nro. 1."

1640. aug. 17. Németújvár inventáriuma: "Az Regi Bibliotecában. Az eöregh aszonni gondviselésse alatt vagion. Aszoniom eö nagysága hire nélkül nem engedi inventálnj."

1642. január 15. (vagy 1641. január 15.?) Batthyány Ádám memoriáléja Jobbágy Jeremiás németújvári tiszttartó részére: "9. Az Kut mellet valo regÿ Bibliothecához ugj ertetteök az Alcztul hogj az faiat immár nágiob résznire elkészitette legien, azért ha ideö adatnék hozzáia, feöl keöllene alatni azt az faat és megh feodetni, az kümives Pallérnak az ki most benne lakik megh mondgia kgd hogi az Polczokat el ne roncza mellieken ennék üleötte az keönivek alattak, mert megint oda akariok az keöniveket rákatni, el készülvén."

1642. Németújvári számadások: "18 Juny. Attam fölsö várban Bibliotheca födeléhez 600 [vas szöget]. - 24. July, attam fölsö várbely Bibliotheca fedeléhez leöcs szeget nro. 500."

1642. aug. 17. Németújvár inventáriuma: ugyanaz, mint 1640-ben.

1643. aug. 17. Németújvár inventáriuma: ugyanaz, mint az előző évben.

1643. dec. 8. Tapolcsányi János németújvári számtartó levele Batthány Ádámnak: "Az régi Bibliothecában, az hol keömives Dordo fogh laknÿ csak most raknak föl Parasztok kemenczit".

1644. Németújvári számadások: "1 Juny. Attam Tisler Hanznak fölső várbéli Biblioteca polczokhoz nro. 100 [szöget] [...] 16 July attam Tisler Hanznak [Hans Huber] Bibliotecához no. 100. [szöget]".

1644. augusztus 17. Németújvár inventáriuma: "Az Uy Bibliothecában be nem mehetny. - Az regy Biblioteca" a trombitások szállása.

1644. Németújvári számadások: "21. decembris attam Tisler Hanznak oskola ház fölöt valo Bibliotekához ablakok becsinálásához sz[eget] nro. 65."

1642-1644. "Az Alcs [Hans] Huberal valo szamvetes minde[n]fele munkaiarol Uijvarat, arol valo, es mi restalis" (1642. aug. 11.-1647. dec. 9.): "Az Varbeli Oras toronij Regij Ebedleö Palata Biblioteka es Gradits csinalasatul szegötsegh Kész pénz hung. fl. 375."

1645. augusztus 17. Németújvár inventáriuma: "Az uy Bibliothecában bé nem mehetni. - Az régi Bibliotheca melly most trombitások szállása."

1645. Németújvári számadások: "Die 1 Septembris attam Lakatjártó Andrásnak Bibliotekán levő két felé niló ablak tápláknak pantoztatásához vassat sz[ál] 1".

1646. augusztus 17. Németújvár inventáriuma: ugyanaz, mint az előző évben.

1646. december 14. Németújvári számadások: "14 Decembris attam alcz Hanznak Iskola ház fölött valo biblioteca födelihez no. 500 [szöget]".

1646. december 17-18. Németújvári számadások: "17 Decemberis attam alcz Alcznak régi Biblioteca födelihez no. 600 [... majd 18-án:] no. 500 [szöget].

1647. december 9. "Az Alcs [Hans] Huberal valo szamvetes minde[n]fele munkaiarol Uijvarat, arol valo, es mi restalis" (1642. aug. 11.-1647. dec. 9.): "Az Varbeli Oras toronij Regij Ebedleö Palata Biblioteka es Gradits csinalasatul szegötsegh [...] Kész pénz hung. fl. 375."

1634-ben tehát a németújvári várban két könyvtár céljára szolgáló helyiség is volt: a "régi" és az "új bibliotéka ház". A könyveket az utóbbiban tartották, a régi bibliotékában már 1634-ben is csupán üres polcok álltak. Nincsen támpontunk azonban arra nézve, hogy a könyvtár mikor került át egyik helyiségből a másikba. Lehet, hogy az átköltözés a bibliotéka 1614-ben, Szenci Molnár Albert által végzett "felhánásával" és "kirakásával" van kapcsolatban, de lehet, hogy 1634-ben történt, amikor a prédikátorok könyveinek behozatala miatt kellett új, nagyobb helyet keresni a bibliotékának. Adatszerű bizonyíték egyik lehetőséget sem támasztja alá.

Batthyány Boldizsár és Ferenc könyvtárát tehát 1634-től már biztosan az "új bibliotéka házban" tartották, amely habán fazekasmunkákkal ("Tál, korsó, Medencze, és egyéb") volt díszítve, közepén asztal állott, a könyvek kezelését pedig két létra könnyítette meg. Polcokat a fönnmaradt inventáriumok nem említenek, de a "feles könyv" és főként a létra kétségtelenné teszi létüket. A könyvtárhelyiségnek váron belüli elhelyezkedéséről két adatunk van: az egyik maga az idézett inventárium, amelyban a bibliotéka a fürdőház és az iskolaház között szerepel. Ezek szerint tehát az 1644-ben említett "oskola ház fölöt valo Biblioteka" is az új bibliotékát jelenti. Másik támpontunk Németújvárnak egy XVII. századi alaprajza, amely a bibliotékát is föltünteti, méghozzá az alsó várudvarra bevezető nagy kapuköz (a mai Ádám-kapu) fölött. Mivel Johann Ledentu 1639 körül készített, Németújvárat északról ábrázoló rajza a kérdéses kapu fölött, sőt a vár egész északi traktusán több emeletes épületet ábrázol (amelynek ma csak alapfalai állmak), könnyen elképzelhető, hogy a kapuköz fölött, az első emeleten helyezkedett el az iskolaház, fölötte pedig, a második emeleten az új bibliotéka ház.

Adataink azonban egy "régi bibliotéka házat" is említenek, amely a felső várban, "az Kut mellet" volt. A leltárak alapján láthatólag használaton kívül állt, illetve nem könyvtárnak használták. 1634-ben csupán négy nagy ("öreg") üres polcot, egy hozzávaló létrát, egy dézsát és padokat leltároztak benne. 1640-ben Batthyányné Formentini Auróra, pontosabban az ő vénasszonyának felügyelete alá tartozott, 1642-ben pedig a kőműves pallér lakott benne, akit Batthyány Ádám figyelmeztetett, "hogi az Polczokat el ne roncza mellieken ennék üleötte az keönivek alattak, mert megint oda akariok az keöniveket rákatni, el készülvén". A tervezett átépítés, amely új födelet jelentett, 1642 nyarán el is készült, de a könyvek nem kerültek ide, mert ebben és a következő évben még mindig a vénasszony gondviselése alatt volt. 1644-ben úgy látszik megint fölmerülhetett a könyvek idehelyezése, mert a nyáron Hans Huber asztalos a "fölső várbéli Biblioteca polczok" javítására vagy esetleg újabbak készítésére kapott 100 darab szöget. A könyvtár költöztetése azonban most sem valósult meg, mert 1645-ben és 1646-ban a helyiség a trombitások szállásául szolgált.

A könyvtár visszahelyezése pedig valószínűleg megkönnyítette volna annak használatát és az állomány védelmét, mivel a régi bibliotéka ház a fölső várban, Batthyány Ádám lakosztályaihoz közel feküdt, míg az új bibliotéka azoktól a lehető legtávolabb, az alsó udvar túlsó oldalán. Valószínűleg ez volt az egyik oka annak, hogy Batthyány Ádám az általa beszerzett könyveket nem a bibliotékában, hanem attól külön, a tárházban tartotta. A különválasztás másik oka viszont a műveltség változása és ezzel együtt a németújvári bibliotéka korszerűtlenné válása volt. Azok a művek, amelyek a XVI. század végi (jórészt protestáns) későhumanista műveltség legjelentősebb eredményeit jelentették, az 1630-as években, katolikus szemmel már érdektelennek vagy elavultnak, sőt elítélendő eretnekségnek számítottak. Emiatt például 1635-ben Lónyi Mihály már többször idézett levelében is azzal igazolta magát Batthyány Ádám előtt, hogy "tudván, hogy Gőrre güvek lakny, a hol az nemes káptalannak nagiob és job Bibliothekaia livén nagyságodénál, nem tudom mért köllöt volna el hoznom ad usum [használatra, ti. könyveket]". Lónyi nyilván főként a frissebb katolikus munkákat hiányolta a németújvári bibliotékából, amelyeket azonban Győrött megtalálhatott.

Ilyen szemmel nézték Batthyány Ádám örökölt bibliotékáját az 1641-ben megtelepedett németújvári ferencesek is, akik szintén nem nélkülözhettek bizonyos könyveket. Ezeknek beszerzéséről az alapító, Batthyány Ádám gondoskodott, részben vásárlással, részben pedig a családi bibliotéka bizonyos darabjainak átengedésével. "Az fölliül megh nevezet könyveket kerestem nagyságos uram az Bibliotékában, de egik sincz benne." - írta például Batthyány Ádámnak Szombathelyi Benedek elöljáró 1647. május 11-én, amikor a kolostornak zsolosmáskönyvekre lett szüksége. Ez azt jelenti, hogy szokásban lehetett, hogy a ferencesek könyvigényét Batthyány Ádám a várbeli bibliotékából próbálta kielégíteni, mint ahogy korábban Lónyi Mihály is innen juttatott misekönyveket a környékbeli templomoknak.

A bibliotéka azonban erre a célra már kissé korszerűtlen volt. Sokatmondó ebből a szempontból a németújvári ferencesek 1649. február 16-án Batthyány Ádámnak, Pozsonyba írott levele: "Vannak az várbeli Bibliotecában régi szakadozot öreg porgaminás könyvek, kiknek szok héyok vagyon, melyeknek felét, némeljiknek harmadát az pergamina kedviért el szagatták, s ez után is csak ugy el fogyák szagatni, hanem enehán hasznos praedicatios könyveket tudom adnának érette, ha nagyságod kegelmes akaratya volna, azokon kettöt vagy hármat el vinnék." A ferences atyák tehát nem sokra értékelték Batthyány Boldizsár könyveit, sőt egyedüli értéküket abban látták, hogy kötésük pergamenjének árából "hasznos" könyveket lehetne vásárolni.

A ferencesek fenti leveleiből egyben az is kiderül, hogy a kapu fölötti helyiségben őrzött, ekkor már a prédikátorok könyveivel együtt föltehetőleg több ezer kötetes bibliotéka elhanyagolt állapotban lehetett. Miután visszaköltöztetése a fölső várba nem valósult meg, valamikor 1649 után juthatott arra az elhatározása Batthyány Ádám, hogy a bibliotékát revíziónak vesse alá és legalábbis egy részét a ferenceseknek adja. Hogy ez mikor történt, arra pontos adatunk nincsen, mert a ferencesek könyvtárukat csupán 1661-ben rendezték (legalábbis ekkor látták el a legtöbb köteteket "Conventus Németuyvariensis 1661" possessorbejegyzéssel).

Sajnos nem rendelkezünk forrásokkal a tekintetben sem, hogy e revízió során a könyvek mely hányada jutott a ferenceseknek és mely hányada maradt a németújvári várban. Az átadásról úgy látszik nem készült jegyzék és nem kötöttek letéti szerződést sem. A németújvári ferencesek könyvtárának máig megmaradt állománya alapján azonban megállapítható, hogy a kolostornak jutó könyveket milyen szempontok szerint válogatták ki. Először is tehát a ferencesekhez kerültek azok a katolikus könyvek, amelyek egykor szerzetesi (főként szlavóniai ferences) kolostoroké vagy katolikus plébánosoké voltak, továbbá azok, amelyek a lelkipásztorkodáshoz használhatónak bizonyultak. Végül pedig átadta Batthyány Ádám az egykori németújvári protestáns iskola, illetve az elűzött protestáns prédikátorok könyveit is, amelyek természetesen jórészt protestáns szerzők művei voltak. Utóbbiakat egyébként a katolikus kánonjog szerint külön engedély nélkül senki nem is tarthatta magánál, noha ez Batthyány Ádámot például nem akadályozta abban, hogy saját gyűjteményébe protestáns imakönyveket is beszerezzen.

Az átadott könyvek mennyisége a mai állomány alapján összesen több, mint 1300 kötetet kellett, hogy kitegyen. A németújvári ferences könyvtár első ismert, 1742-ből származó katalógusa ugyan csak 1065 kötetet sorolt föl, de ez nem a teljes könyvtár, hiszen néhány szakrendi egység, valamint az összes protestáns könyv kimaradt belőle. A következő, 1780-ban készített katalógus tanúsága szerint már a ferencesek könyvtárában összesen 2852 művet őriztek, amelyből 1571 "catholicum", 1281 pedig "haereticum" vagy "acatholicum" volt. Ezek az "eretnek" könyvek tehát túlnyomórészt Batthyány Boldizsár bibliotékájából és a Batthyány-uradalmak 1634 előtti protestáns lelkészeitől származtak.

A németújvári ferences könyvtárba jutott könyvekkel szemben viszont szinte semmit nem tudunk a Batthyány-bibliotéka azon részéről, amely továbbra is a németújvári várban maradt. Jegyzék ezekről sem maradt fönn. Ezzel szemben Batthyány Adám saját, jórészt általa beszerzett könyveiről hat jegyzéket is ismerünk. Ezek közül a legkorábbi 1642-ből önálló iratként (A), az 1651., 1653. és 1656. éviek egy közös füzetben (C, D, F), kettő pedig a németújvári felső várbéli tárház 1644. és 1654. évi leltárának részeként (B, E) maradt fönn. Nem tudjuk, hogy ezek milyen alkalomból készültek, de ismerve azt, hogy Batthyány Ádám birtokain szokásban volt a rendszeres leltározás, valószínűleg nem kell semmilyen különös indokot keresnünk sem a tárházak leltározása, sem a könyvek jegyzékbe foglalása mögött. Előbbi a szokásos uradalmi adminisztráció része volt, utóbbi pedig a könyvek áttekintését könnyíthette meg, illetve talán a tárházért felelős udvari tisztségviselő, talán a komornyik számadásának segédletéül szolgált. Íme a jegyzékek rövid áttekintése:

A jegyzékek közül az 1644. évi B és az 1654. évi E - eltekintve attól a három tételtől, amely csak az utóbbiban bukkan föl (n° 385-387) - teljes egészében megegyeznek egymással, a többi azonban mind jelentősen különbözik egymástól, és csak részben sorolnak föl azonos köteteket. Mindezek alapján nem egyszerű megállapítani, hogy milyen is lehetett Batthyány Ádám könyvtára.

A legkevesebb gondot az időben legkorábbi, 1642-ből számazó katalógus (A) okozza. Az a 29 tétel ugyanis, amely ebben szerepel csekély kivétellel mind föltalálható az 1644. évi (B) katalógusban is, és lehet, hogy e kivételek száma is csökkenthető lenne ha a pontatlanul, csupán tartalmilag leírt könyvek (pl. "Nemett könyv fekete Tablaban szerzetes embereknek valo") közül többet tudnánk azonosítani. Eme bizonyalanságok mellett véleményem szerint az A-jegyzéknek csupán három tétele nem található biztosan meg a B-jegyzékben: Secondo Lancelotti L' hoggidi overo-ja (n°14), amely azonban megtalálható később az 1651. évi jegyzékben (n° 199); "az Egesz ioszaghrul valo Urbariomok" három kötete (n° 29), amelyek azonban a levéltárhoz tartoztak és csupán véletlenül kerülhettek 1642-ben a könyvekkel egy szekrénybe; végül pedig a "Magyar orszagÿ kÿraljokrull es Tsaszarokrull valo konÿv es tzimerek" amely talán Nádasi János jezsuita 1637-ben kiadott munkájával azonosítható (n° 16).

Sokkal nehezebb azonban megállapítani az 1644. és 1654. között készült négy további katalógus (B, C, D, E) egymáshoz való viszonyát. Ugyanis B és E, amelyek szinte teljesen megegyeznek egymással, a köteteket szakrendben sorolják föl, ezzel szemben C-nél és D-nél szakrendnek nyomát nem találni, hanem a kötetek itt láthatólag raktári rend szerint, a polcon való elhelyezés sorrendjében szerepelnek. Megállapítható továbbá a konkordanicajegyzék alapján, hogy B anyagának 86%-a (a 120 kötetből 103) megtalálható C-ban vagy D-ben. A "vagy" szó ezúttal különösen hangsúlyos, hiszen a konkordanciajegyzékből az is kitűnik, hogy C és D között nincsen átfedés. Csupán egyetlen címet találni, amely mind a két katalógusban föltűnik: ez a Relationes historicae (n° 141, 341), amelyek félévente megjelenő úgynevezett vásári jelentések (Meßrelationen), tehát a két különböző tétel alatt minden bizonnyal különböző nyomtatványok értendők.

Érdemel pár szót az az a B-ben található 17 kötet is, amelyeknek C-ben vagy D-ben nincsen nyoma. Ezek közül kettő pontatlan címleírású, azonosíthatatlan kötet (n° 82, 87), egy, "Az muraiszombathj és Sitkej Joszaghba[n] menni vagyon Zaloghba[n], és valami Pénz ki adasarol valo" levéltári irat volt, amely csak ideiglenesen lehetett a könyvek között (n° 140), egy "koczka jatzo keönyv" (n° 84) megtalálható az 1656. évi (F) jegyzékben is, kettő pedig azért nem szerepelhet C-ben és D-ben, mert azokat még 1644 előtt Batthyány Ádám kölcsönadta, illetve elajándékozta.

A kölcsönadott kötet a "Teöreök vallás, avagy Alkora[n]" című, feltehetőleg kéziratos mű volt (n° 38). "Ezt Pater Kaldinak attok keöltseön" - jegyeztette föl az 1644. évi jegyzékben Batthyány Ádám. Szintén abből a katalógusból tudjuk, hogy könyvtárának egy másik kötetét Batthyány Zrínyi Péternek ajándékozta. Az elajándékozott munka egy magyar "Marcus Aurelius" volt, amely feltehetőleg Prágai András 1628-ban megjelent Guevara-fordításával, a Feiedelmeknec serkentö oraia-val azonos (n° 80).

A fentieket figyelembe véve tehát a B-katalógusnak igazából 11 olyan kötete van, amelyeknek további sorsa nem ismert (n° 44, 58, 66, 67, 77, 136, valamint öt kéziratos német orvosságos könyv a n° 111-113, 115-118, 120-121, 123 tételek közül). Ezek talán 1644. és 1651. között kerültek kölcsönzésre, elajándékozásra, esetleg valamelyik másik Batthyány-várba, például Rohoncra.

Mindezek alapján tehát nem véletlen, hogy C és D jegyzékek közös füzetbe kerültek, mert igaz ugyan, hogy a rajtuk szereplő dátumok tanúsága szerint két év különbséggel készültek, de anyaguk tekintetében párhuzamosnak tekinthetők, tehát a könyvtár két különálló részéről készültek és közösen, egymást kiegészítve adják a Batthyány Ádám könyveinek teljes leírását az 1650-es évek elejéről. Ezt a megfigyelést csak megerősíti az azonosított könyvek méreteinek vizsgálata. Azt tapasztaljuk ugyanis, hogy a C-katalógusban "az alsó renden" őrzött könyvek főként negyedrét méretűek voltak, "a középső renden" lévők nyolcad és tizenkettedrét méretűek, a "fölső renden" lévők pedig szintén tizenkettedrét nagyságúak vagy még kisebbek. Ugyanakkor a D-katalógusban mindhárom renden fölsorolt könyvek általában folió, néhány esetben negyedrét méretűek és csupán egy nyolcadrét kötet akadt köztük. Úgy látszik tehát, hogy az 1644. évi (B) katalógusban fölsorolt és az azután beszerzett könyveket 1651. előtt alapvetően nagyság szerint osztották ketté: a felső tárházban maradtak a nagyobb, folió méretű kötetek (D-katalógus), és egy külön helyre kerültek a negyedrét és ennél kisebb kötetek (C-katalógus).

Tehát a 41 kötetet leíró 1642. évi (A), a 120 kötetet leíró 1644. évi (B) és az együtt olvasandó, összesen 244 tételt tartalmazó 1651. és 1653. évi (C, D) katalógusok Batthyány Ádám könyvtára kialakulásának három különböző fázisát mutatják be. Ehhez járul negyedik fázisként az F-katalógus, amely címe szerint is csak kiegészítés, méghozzá a vele egy füzetben szereplő C és D katalógusok kiegészítése, mert csak azokat a könyveket tartalmazza "Az minemeö Keönyveket tettünk az alsó Tarhazban való ormariumban" illetve a "kis iró házunkban valo ormariumba[n]" 1656. január elsején. Ehhez képest viszont meglepő, hogy az itt fölsorolt 65 kötetből 12 olyan is van, amely megtalálható C-ben is, illetve 1-1 olyan, amely B-ben és D-ben. Igaz ezek egy része olyan könyv, amelyből több kiadás is megjelent (n° 389, 390, 412, 418, 421, 422, 390/434), tehát ez esetben arról is lehet szó, hogy Batthyány Ádám újabb kiadásban is beszerezte a könyvet. Máskor a bizonytalan azonosítás miatt nem biztos, hogy ugyanarról a könyvről van szó (n° 394, 397, 436), legalább két esetben azonban az egyezés kétségtelennek látszik (n° 419, 425).

Magyarázattal erre az F-katalógus egy másik jellegzetessége szolgálhat: az ugyanis, hogy föltűnnek benne olyan kötetek, amelyek nem az 1650-es években kerültek a Batthyány-udvarba, hanem bizonyosan régebben. Ilyen mindenekelőtt Batthyány Ádám apjának iskoláskönyve: "Bottyáni Ferencz Gramaticaia, mellybeöl maga tanult" (n° 416), valamint Carolus Clusius Rariorum aliquot stirpium című, 1583-ban Antwerpenben kiadott kötete, amelynek "Stirpium nomenclator Pannonicus" című függeléke a szerző németújvári tartózkodásának emlékét őrzi, tehát még Batthyány Ádám nagyapja, Batthyány Boldizsár könyvei közül származott (n° 438). Néhány esetben a katalógus készítője külön meg is jegyezte, hogy a könyv "régi". Ilyennek ítélt egy "Magyar orvosságos régi keönyv"-et (n° 415), amely talán Frankovics Gergelynek 1582-1686 között Németújváron megjelent könyvével azonos, egy "Magyar Manuale"-t (n° 424) amely föltehetőleg Zólyomi Perinna Boldizsár 1614-ben megjelent műve, valamint egy "Az Istennek félelmére való intés" című kötetet (n° 425) és egy "Régi Imadságos keonyveczke"-t (n° 426), amelyeket nem sikerült azonosítanom. Föltűnő egyébként, hogy ezek mind Batthyány Ádám kis író házába kerültek. A régi kötetek fölbukkanása az F-katalógusban tehát azt jelenti, hogy az újonnan katalogizált könyvek között nem csak újonnan beszerzettek voltak, hanem olyanok is, amelyek valamely belső átrendezés nyomán kerültek új helyre.

A könyvtár eddig megrajzolt képébe egyedül az 1654. évi (E) katalógus nem illik bele. Ebben ugyanis a C és D katalógusok összesen 244 tételével szemben ismét csupán az 1644. évi 111 tétel és még három újabb található. Erre az lehet a megyarázat, hogy az E-jegyzék készítői nem a könyvtár valós rendjét és állományát vették figyelembe, hanem az 1644-es B-jegyzék alapján dolgoztak. Erre utal, hogy az E-ben szereplő tartalmi leírások legtöbbször szinte szóról szóra egyeznek a B-ben találhatókkal. Még az is lehet, hogy a köteteket kézbe sem vették, hiszen akkor néhány kötetnyi hiányt biztosan találtak volna. Az egyszerű másolás eredménye volt az, hogy például föltüntették a Zrínyi Péternek ajándékozott Guevara-kötetet is (n° 80), noha ezt nyugodtan "le lehetett volna írni", sőt ha nincsen a leltározók szeme előtt az 1644. évi katalógus, hiányát talán észre sem vették volna.

Még ennél is árulkodóbb viszont a "Pater Káldinak" ajándékozott magyar Korán-fordítás (n° 38) esete, amely mellett E-ben ez a megjegyzés szerepel: "Káldi Péternek attok keöltczeön". Káldi Péter ugyan valóban élő személy, az 1650-es években Vas megye alispánja és országgyűlési követe volt, tehát biztosan megfordult a Batthyány-udvarban, ám véleményem szerint éppen ez éppen csak azt bizonyítja, hogy itt az E-jegyzék készítőjének tévedéséről, másolási hibájáról van szó. Az 1654. évi inventálók ugyanis P. Káldit (akárki is legyen az) talán már nem ismerték, annál inkább Káldi Péter alispánt. Így lett az általuk leírt szövegben Pater Káldiból Káldi Péter. Káldi Péter tehát valószínűleg sohasem olvasta a magyar Korán-fordítást, hanem az Káldi atya kezén került el Németújvárról 1644 előtt.

Amellett azonban, hogy szolgaian másolták az idejétmúlt B-jegyzéket, három újabb kötet mégis fölkeltette az 1654. évi jegyzék készítőinek figyelmét. Így a szakrend megfelelő szakjainak végére odaírták még a Theatrum Europaeum ötödik és hatodik kötetét (n° 384-385), noha az E-ben (természetesen B nyomán) ezeken kívül csak az első és második kötet szerepel (n° 60), a harmadik és negyedik nem. Az első négy kötet viszont mind megtalálható az 1653. évi (D) katalógusban (n° 298-301). Ugyancsak újonnan megjelent vagy csak szem előtt lévő kötet lehetett az a "Fekete Csapában keöttettet aranyos keönyv, mellybe[n] az urak képei vannak" és amely talán Elias Widemann 1646 és 1652 között megjelent portrésorozataival azonosítható (n° 387). Az E-katalógust tehát eme három tétel kivételével nyugodtan figyelmen kívül hagyhatjuk, mint olyat, amely Batthyány Ádám könyvtárát nem valós állapotában mutatja be.

A hat jegyzék közül az utolsó öt olyan egységes írásképet mutat, hogy akár egy kéz is készíthette, méghozzá olyan deáké, aki több írástípussal is tudott írni. (Ez egyébként erősíti azt a gyanúnkat, hogy az E a B másolásával jött létre, hiszen így az E-t készítő írnok saját korábbi jegyzékét másolhatta.) Az A írásképe ettől eltérő, de a tételek leírásában nagyjából azonos elveket követett a későbbi katalógusokkal. Az egyes tételeknél általában valamely vázlatos címleírást adtak (talán a kötetek gerincfeliratát követve), de sokszor - főként a német könyvek esetében - csak a könyv tartalmát nevezték meg. A leírásnak ezen pontatlanságai az egyes tételek azonosítását sokszor nehezítik vagy lehetetlenné teszik. Az idegennyelvű címeket a jegyzékek készítői gyakran magyarra fordították. A szerzőt csak néhány ritka esetben nevezték meg, főként ha közismert személyekről volt szó (például Pázmány Péter, Luther Márton , Káldi György, Kitonich János, Szenci Molnár Albert). Szinte mindig megadták azonban azt, hogy a kötet milyen nyelven íródott és sokszor azt is, hogy milyen a kötése, milyen színű "táblában" van. A jegyzékek legtöbbször azt is jelzik, ha a kötet "irot" tehát kézirat. A leírók sokszor egy tételben foglaltak össze több kötetet is, különösen az A-jegyzék készítője.

A katalógusok egyben a könyvtár elhelyezkedésének megállapításához is tartalmaznak információkat. A legkorábbi, 1642. évi (A) katalógus hátlapján található följegyzés ugyanis csupán annyit közölt, hogy a könyvek Németújváron, egy almáriumban voltak. Mivel azonban A szinte minden tétele megtalálható B-ben, valószínű, hogy a kettő azonos helyen tárolt gyűjtemény ír le. B-ről pedig tudjuk, hogy az ott fölsorolt kötetek a felső várbeli tárház külső boltjában, az ajtófélen való második almáriumban voltak. 1651/1653-ra azonban - mint azt a C és D-katalógusok szerint megállapítható - a könyveket két részre osztották, egyik részük továbbra is a felső várbéli tárházban maradt (D), másik részük viszont "egy fekete almáriumba" került (C). Utóbbiról nem tudjuk hol volt. Az F-jegyzék viszont "az alsó Tarhazban való ormariumot" említ. Föltételezhetjük tehát, hogy a C által említett fekete almárium azonos az alsó tárházbéli almáriummal. Meg kell azonban jegyezni, hogy ezt a föltételezést az azonosított könyvek méretei nem erősítik meg. A C-katalógusban ugyanis "az feölseö renden" voltak a legkisebb, tizenkettedrét és ennél kisebb kötetek, alattuk "az keözépseö renden" a nagyobb, nyolcadrét kötetek és legalul a negyedrét nagyságúak. Az F-jegyzékben azonban pontosan fordítva van: eszerint a "fölső részben" főként folió és negyedrét, a "középső részben" pedig nyolcadrét és tizenkettedrét nagyságú kötetek voltak, tehát fölülre kerültek a nagyobb és alulra a kisebb könyvek. Elképzelhető azonban az is, hogy a pár évvel korábban végrehajtott méret szerinti elrendezést 1656-ban már nem vették figyelembe.

Batthyány Ádám könyvei tehát 1656 körül Németújváron három helyen lehettek: a felső tárházban (ahova még 1654 előtt egy új fekete almárium került), az alsó tárházban (talán szintén egy fekete almáriumban) és végül a kis író házban található almáriumban.

A hat könyvjegyzék egymáshoz való viszonyának ismeretében nemcsak Batthyány Ádám könyveit és könyvgyűjtési szokásaiti ismerhetjük meg, de gyűjteményének gyarapodását is nyomon tudjuk követni. Ez a következőképpen ábrázolható:

1642	1644	1651/1653	1656
A.	B.(=E.)	D.+C.	D.+C.[+E.]+F.
29 tétel	111 tétel	143+101=244 tétel	143+101[+3]+65=311 tétel
41 kötet	120 kötet	122+102=224 kötet	122+102[+3]+129=356 kötet

A legelső, 1642. évi jegyzék még csupán 41 kötetet sorol föl (ebből három levéltári jellegű kézirat), amelyek többsége - mint a jegyzék címe is jelzi - "historias" könyv. Ez alatt főként a közelmúlt eseményeit földolgozó német krónikák értendők, mint a Theatrum Europaeum (n° 2), a Meteranus Novus (n° 1) vagy az Inventarium Sveciae (n° 3) és néhány apróbb kiadvány. Beszerezte azonban Batthyány Ádám Bonfini és Istvánffy magyar történelemről szóló könyveit is (n° 7-8), az 1630-as évekbeli politikai tájékozódását pedig jelzi a Habsburg-család genealógiájáról szóló két munka (n° 5) és a többféle címeres könyv (n° 16, 22, 25). A jegyzékben félsorolt "mas felle keönvek" sem távoliak témájukban a politikától: a jogi irodalmat a Werbőczy István, Kitonich János (n° 9) és két "Patvariarul valo" kötet (n° 24) jelenti, a földrajzot Ortelius Theatrum orbis terrarum-a és a Braun-Hogenberg-féle Civitates orbis terrarum egyik kötete (n° 26), a hadtudományt egy lovassággal és egy erődítéssel foglalkozó munka (n° 23, 27), a politikaelméletet pedig Antonio Guevara Horologium pricipum-ának latin fordítása (n° 11) képviseli. Megvolt azonban a könyvek között Otto Melander "jatekos" könyve (n° 12) és - csakúgy mint Zrínyi Miklósnak - Johann Coler "Hausvater"-könyve a háztartásról, kertészetről, földművelésről, élelmiszerekről és gyógyításról (n° 28). Föltűnő viszont az 1642. évi jegyzékben a vallásos irodalom hiánya, annál is inkább, mivel későbbi katalógusok alapján ez alkotta Batthyány Ádám könyvgyűjteményének egyik fő profilját. Az is lehet persze, hogy imádságoskönyveit Batthyány Ádám 1642-ben külön helyen tartotta és ezekről nem készült összeírás.

Batthyány Ádám olvasmányainak értékrendjéről némi eligazítással szolgál az 1644. katalógus, amely - szemben az összes többi, raktári rend szerint készült jegyzékkel - az alábbi szakrendbe osztva szerint sorolta föl a könyveket:

1. Szent Irasbeli keönyvek (18 kötet);
2. Imádságos Keönyvek (11 kötet);
3. Historias keönnyvek (31 kötet);
4. Képes keönyvek (12 kötet);
5. Deak és Német orvossagos keönyvek. (28 kötet);
6. Teörvényes keönyvek (9 kötet);
7. Tanulo keönyvek (6 kötet); Item (5 kötet).

A szakbeosztás akár Batthyány Ádámtól is származhat, hiszen - bár a katalógus nem az ő írása - első személyű megjegyzései több helyen megtalálhatók benne: "Pater Kaldinak attok keöltseön" (n° 38), "Zrini Peternek atta[m]" (n° 80). A beosztás mindenesetre egyrészt a hagyományos, még a középkorból származó szakrendet, másrészt Batthyány Ádám személyes érdeklődését tükrözi. A hagyományos, középkortól használatos könyvtári szakrendben ugyanis első helyen mindig a Biblia könyvei álltak, ezután következett a teológia, majd a költészet, grammatika és história. Pontosan így szerepelnek Batthyány Ádám könyvei is az 1644-es katalógusban: az első két helyet a Szentírás és az imádságos könyvek foglalják el, majd következik a világi irodalom: ezek közül először a Batthyány Ádám által legfontossabbaknak ítélt históriás könyvek, majd a "képes", "orvosságos", "törvényes" és "tanuló" könyvek.

Az első két szakhoz azonban meg kell jegyezni, hogy Batthyány imádságos könyvei itt sem találhatók, hiszen az első kategóriában a szentírás különböző fordításai mellett teológiai vitairatok, postillák találhatók, a másodikban pedig olyan német és cseh nyelvű imádságos könyvek, amelyek éppen nyelvük miatt valószínűleg nem Batthyány Ádám beszerzései voltak, hanem anyjától örökölte őket. Megjegyzendő továbbá, hogy az első két szak kötetei közül alig néhány szerepelt az 1642. évi katalógusban, nem úgy mint az 1644. évi katalógus harmadik kategóriájánál, a históriás könyveknél, ahol megtalálható az 1642. évi katalógus jó része (köztük érdekes módon Melander és Coler említett művei is, valamint egy német "koczka jatzo keönyv"). A "képes könyvek" gyűjtőnév alatt a legkülönbözőbb műveket találjuk Révay Péternek a magyar koronáról szóló könyvétől (n° 94) egészen a "Kertek czifralasanak formái"-ig (n° 91) és egy "Varosokrol, és varokrol Porgaminas keönyv"-ig (n° 90). Egységes képet mutatnak viszont a "Deak és Német orvossagos keönyvek", amelyek az imádságos könyvekhez hasonlóan szintén föltehetetőleg Lobkovicz Poppel Évától származnak. A következő kategóriát a jogi könyvek alkotják, amelyek jórészt már 1642-ben is megvoltak Batthyány Ádámnak. Végül a "tanulo keönyvek" alatt különböző szótárak találhatók, valamint egy "Szakacznak valo Németh keönyv", amelynek ide sorolását a katalógus meg is indokolja, mert a leírásba beleveszi, hogy ebből "fözni tanulnak" (n° 135).

Összesen tehát az 1644. évi katalógus 120 kötetet írt le (ebből 14 orvosságos és 4 más kézirat). A 120 kötet közül 39 származott Poppel Évától, 34 szerepelt az 1642. évi katalógusban is. A maradék 47 kötet nagyrészt Batthyány Ádám újabb beszerzése kellett, hogy legyen, kisebbrészt pedig talán a családi bibliotékából került át Batthyány Ádám könyvei közé. Néhány kötetről ugyanis, például Sigismund Herberstein emlékiratairól (n° 70) vagy Luther bibliafordításáról (n° 41) föltehető, hogy azok még Batthyány Boldizsáré vagy Ferencé lehettek.

Nem tudjuk, hogy 1644-ben a könyveket valóban szakrend szerint tárolták-e vagy csak a katalógust szerkesztették ilyen formában. A következő, 1651/1653-ben készült jegyzékek azonban ugyanezeket a köteteket már nem szakrendben, hanem a raktári elhelyezés sorrendjében mutatják, amelyet - az átalános gyakorlatnak megfelelően - méret szerint alakítottak ki. Az 1651/1653. évi két jegyzék összesen 224 kötetet sorol föl, (ebből 11 kötet kéziratos) amelyek közül 103 kötet található meg az 1642. vagy 1644. évi jegyzékekben is. A növekedés tehát majdnem kétszeres.

Az újonnan beszerzett művek között négy csoportot különböztethetünk meg. Egyrészt azoknak a nyomtatványoknak a csoportját, amelyek "friss" kiadások voltak, tehát 1644. után, de legalábbis az 1640-es években jelentek meg, főként Magyarországon vagy Ausztriában. A legkülönbözőbb művek tartoztak ide imakönyvektől a halotti beszédeken keresztül békeszerződés-szövegekig. Jó részüket Batthyány Ádám személyes ismerőseitől kapta ajándékba: például Zrínyi Miklóstól Syrena-kötetét (n° 179), Esterházy Miklóstól I. Rákóczi Györgyhöz írott intő leveleit (n° 194), vagy Veresmarty Mihálytól Lessius-fordítását és a bátiakhoz írott munkáját (n° 210-211).

A második csoportot - amely részben átfedésben áll az elsővel - imádságoskönyvek alkotják. Az 1651. évi könyvjegyzékben (amely a kisebb méretű köteteket tartalmazza) a magyar imádságoskönyvek mellett német imádságoskönyvek egész sora is található. Érdekes viszont, hogy ezen imádságoskönyvek egyike sem szerepelt a korábbi jegyzékekben (leszámítva a Lobkovicz Poppel Évától származó német és cseh imakönyveket), noha nem valószínű, hogy Batthyány Ádám csak 1644. után gyűjtött volna imakönyveket. Inkább az lehet a magyarázat, hogy 1651. előtt az imakönyveket nem a többi kötettel együtt őrizték, hanem máshol (például Batthyány háló házában) és emiatt nem készült róluk jegyzék.

A Batthyány Ádám által 1644 után beszerzett könyvek harmadik csoportját azok a nagyméretű "históriás" vagy földrajzi kiadványok jelentették, amelyeket Batthyány már korábban is gyűjtött. Így 1644 után is beszerezte például a Theatrum Europaeum újabb köteteit (n° 300-301, 385-386), de vett újabb munkákat is, mint a Blaeu-atlasz négy kötetét (n° 284-287) vagy a Zeiller-Merian-féle Topographia két kötetét (n° 360-361).

Végül a negyedik csoportot olyan kötetek alkották, amelyeket Batthyány Ádám építkezéseihez szerzett be: ide tartoznak a különböző "Mesternek való Stillussos keönyvek" és a "Kertek cziffralásinak képei". A különböző csoportok mennyiségileg természetesen nem összemérhetők, mert például a népszerű kicsiny (és olcsó) imádságoskönyvek kötetszámban Batthyány könyvei között is messze megelőzték az általában nagyméretű történeti munkákat és a még drágább stílusos könyveket. (A történeti munkák kötetszáma mindent összevéve sem haladta meg a 30-at, az építkezésekhez való könyvek száma pedig 10 alatt van).

Hasonló megállapítást tehetünk a gyűjtőkör tekintetében akkor is, ha az az 1656. évi jegyzéket vizsgáljuk, amelyben a Batthyány könyvei közé 1653 és 1656 között bekerült kötetek "Seriesse" található (65 tételben összesen 129 kötet, közte 6 kézirat és 6 íratlan kötet) . Változást csak az jelent, hogy egyrészt itt néhány régebbi, föltehetőleg a családi bibliotékából származó kötet is fölbukkant, továbbá jelentős arányt képviseltek Batthyány Ádám saját saját kiadványai, amelyekből fölös példányokat tartott a "kis iró" házában "valo ormariumba[n]". (A jegyzék Malomfalvay és Tallián prédikációiból 22-22, Széchényiéból 9, a Lelki kard-ból és a Keresztyen Senecából pedig 2-2 példányt sorol föl.)

Ha tehát meg akarjuk állapítani Batthyány Ádám összes könyveinek számát akkor az 1651., 1653., 1656. (és részben az 1654.) évi könyvjegyzékekből kell kiindulnunk, amelyek a gyűjteményt összesen 356 kötetnyinek mutatják. Vannak azonban adatok Batthyány Ádám tulajdonában lévő más könyvekről is, főként kalendáriumokról és kisebb nyomtatványokról (n° 443-478). Ezeket is beleszámítva, továbbá figyelembe véve azt, hogy Batthyány Ádám 1656 után is vett még újabb könyveket, halálakor, 1659-ben könyvgyűjteményét 400 kötetnyire becsülhetjük.

Ezeket a könyveket részben ajándékba kapta, legnagyobb részben azonban maga szerezte be őket bécsi, pozsonyi, grazi vagy mariazell-i tartózkodásai alatt. Máskor ezt szervitoraira bízta, de a beszerzendő könyvekről ekkor is határozott elképzelése volt. 1641. március 21-én például Pethő György így referált neki Bécsből:

"Nagyságod jedszése es parancziolattia szerént az köniveket kerestem, itt minden könyvvarrosoknál szorgalmatossan. Az Corenellii de Lapidenak minden operait de Sacra Sicriptura[!], melyek kilencz kwlömb kwlömb maghokon valo thomusokban es könivekben vannak comprehendáltatva, föl találtam egi könv kötönél in Barndstadt [Brandstätte: Bécs belvárosának egyik utcája], s a többinél egigiknél sincz, mivel igen szwk, draghan is tarttia, az kilencz könivet szász tisz Rénessen hadta, Az Bellarmini Chatolica deformatioja sohun nem találtatik, nem is tudgia egik könivel arros is minemw köniv lehet, esz ideigh nem is látták.

Az Contzen Ádám Politicorum könivet, mely mind hadakoszás formaiarul, mind gaszdaghsagarwl, pénsz giöiteserwl s minden egieb féle világhi dolghokrül tractal s uionnan componáltatott köniv, niolcz Renessen adgiák. Vagion egi uy author is, Hystoricus, német, mely ighen szépen esz mi idönkbeli hadakat, harczokat, varosok megh vételét es egész Europaban ab anno 1617 usque ad praesentem 1641 annum mindenféle lett dolghokat, rebelliokat es confoederatiokat, váraknak városoknak, fejedelmeknek megh iria es kupferstichben is representállya, eszt 15 Renesen adgia.

Az mesterséghek tudomaniárul valo könivv, hogi embert megh ne czialhassák az mester emberek, egi könivv árosnál sincz mast itt ighen szwken kaphattiák, irattam föl Augspurgban, pwnkösdre megh hozzák s nagyságodnak megh veszem s offerálni foghom."

Batthyány Ádám könyvvásárlási szándéka tehát nemcsak határozott, hanem különleges is volt, hiszen a megvásárlandó négy könyvből csupán kettőt lehetett kapni Bécsben, ezek közül is az egyik ritkaságnak számított. Külön figyelemreméltó a levélnek az a része amelyben, Pethő György fölhívta ura figyelmét egy új német "Hystoricus authorra". Ez arra utal, hogy ő is tudta: Batthyány Ádámot gyűjti az efféle könyveket. Egyébként a könyvjegyzékek alapján úgy látszik, hogy Batthyány Ádám sem ezt a könyvet nem vette meg, sem a többit, Adam Contzen Politicorum libri decem-ének kivételével, amely megtalálható az 1653. évi katalógusban (n° 294).

Említettük, hogy Batthyány Ádám több könyvét a szerzőktől vagy a kiadóktól kapta ajándékba, továbbá, hogy saját kiadványait ő osztogatta szét ismerősei között. Voltak azonban olyan könyvei is, amelyeket kifejezetten ajándékozás céljából vásárolt. Lónyi Mihály már többször idézett leveléből tudjuk például, hogy 1633/1634 körül Pozsonyból hozott Batthyány két "Magyar Bibliát" (föltehetőleg a Káldi György-félét), amelyet "nekem [Lónyinak] adott ayándékon és Ivany [Imre] uramnak [tehát az evangélikus hopmesternek] is akkor adott nagyságod" (n° 445). Batthyány 1636 februrárjában készült vásárlási számadásaiban szerepel továbbá a következő följegyzés: "Egy Dekretomot vetem es attam ky ayandékon" (n° 449). 1646 végén viszont "Szuniogh számára", azaz valószínűleg Szúnyogh Gáspár gömöri főispánnak valószínűleg nem ajándékba, hanem megbízásból vette meg Bécsben és kötette be Sopronban a Theatrum Europaeum négy kötetét.

A vásárláson kívül azonban úgy látszik, hogy néha familiárisainak könyvtáraival is gazdagította Batthyány Ádám a saját könyvgyűjteményét. Ferstetics Pál németújvári tiszttartó 1640. nov. 26-án, Szombathelyen fölvett hagyatéki leltárában például a következő szerepel: "Decretom egy. Dictionarium egy. Cicero egy. Ezeket w Nagysága percipiálta" (n° 9, 453-454).

Egy másik familiárisi könyvtár, Iványi Imre hopmesteré 1649-ben szintén Batthyányhoz került. Poroszlai Lőrinc ugyanis 1638. augusztus 11-én Tokajból arról írt Iványi Imrének, hogy elküldte neki Philippus Kegelius Tizenkét idvösseges elmelkedesét és ígérte Alvinci Péter Postilláját is. Feltűnő azonban, hogy mindkét említett kötet megtalálható Batthyány Ádám későbbi könyvjegyzékeiben is (n° 225, 418 és 413). Az összefüggésre magyarázatot ad az a levél, amelyben a halála előtt álló Iványi Imre 1649. szeptember 30-án otthonából, Kőszegről ismételten ládájának kiadását kérte Batthyánytól. Nagyon valószínű, hogy a ládában egyebek mellett Iványi könyvei, kéziratgyűjteménye és levelei voltak, amelyeket azonban a gyűjtő Batthyány Ádám nem adott vissza, hanem saját könyvtárába és levéltárába olvasztott.

Iványi Imre talán abból a nemesi családból származott, amelynek nemességét 1587-ben hirdették ki Vas megyében. Lakóhelye Kőszegen volt, ahol szőlőt is birtokolt. Valószínűleg kőszegi polgár is lehetett, mert 1649-ben, amikor ládáját szerette volna megkapni Batthyány Ádámtól, a kőszegi tanács is írt az érdekében. 1633. május 1-én kelt konvenciója szerint akkor már négy éve, tehát 1629-től szolgálta Batthyány Ádámot, föltehetően nem continuus udvari nemesként, mivel az 1634. évi németújvári prebendajegyzék ezek között sorolta föl. Konvenciója nem szólt arról, hogy akkor hopmester lett volna, a prebendajegyzékeken azonban 1635-től fogva mindig a főuraimék között sorolták föl, méghozzá többnyire úgy, hogy közvetlenül vagy nem sokkal az udvari hadnagy után következett. Hogy ő lehetett a hopmester arra az utal, hogy a hopmestereknek - szemben a többi főemberrel - lovas szolgái nem voltak, csupán inasuk. Fizetésüket tehát nem is szolgáik száma, hanem egyedül tisztségük után kapták. Iványi készpénz- és posztófizetése egyébként nem volt túlságosan magas: 32 forint és 9 rőf csimaszin posztó. Ez csupán a kétlovú uraimékénak felelt meg, még akkor is, ha 16 köböl gabonát is kapott mellé.

Iványi művelt ember lehetett, gyűjtötte a könyveket és kéziratokat, amint az Poroszlai Lőrinc említett leveléből is látszik. Poroszlai azonban ugyanakkor írt egy "Haller uram szolgája által küldött köniv"-et is. Ezek szerint tehát Iványi nem csak Poroszlaival, hanem Haller Gáborral, I. Rákóczi György református hitre tért főemberével, várépítészeti szakértőjével is kapcsolatban állott (akinek katolikus öccse, Haller Pál, 1641-1643 között Batthyány Ádám udvarában szolgált). Mint ebből is látszik, Iványi - Batthány familiárisainak többségéhez hasonlóan - protestáns volt. Ezt egyébként Gaspard Wiltheim jezsuita 1635-re vonatkozó tudósítása külön ki is emelte. Ezért lehetett szüksége az akkor Nyugat-Magyarországon talán nehezen megszerezhető protestáns könyvekre.

Gyűjteményében azonban nem csak könyvek, hanem kéziratos versek is voltak. 1641-ben például Hajnal Mátyás jezsuita kérte arra Batthyány Ádámot, hogy "Na[gysá]god Ivani Uramnak paranczollya megh hogy amaz Rimay U[ram] eneket (Eggy szom volna Veled, kjczoda az Neved, Atyad? etc.) irna le es küldene meg, regi fogadasa szerint." Iványi Imre tehát istenes énekeket is gyűjtött, többek között Rimay Jánosét. Az itt említett vers egyébként valószínűleg azonos az "Ednehány szóm vagyon énnekem tevéled, / Az ki világodat illyen bátran éled"-kezdetű énekkel, amely csak egy 1684-es nagyváradi énekeskönyvből ismert és éppen ennek alapján tekinthető Rimay művének. Iványi versgyűjteményének ismeretében nem meglepő az sem, hogy 1648/1649-ben a Budán, török rabságban sínylődő Palotai Miklós udvari hadnagy is azzal fordult hozzá, hogy "bar csak az koboz notaiban küldene ide k[e]g[yelme]d, meli giakorta iut eszemben".

1648 végén Iványi Imre - föltehetően betegsége miatt - elhagyta Batthyány Ádám szolgálatát. Utolsó fönnmaradt levelében, amelyben 1649. szeptember 30-án Kőszegről ládája kiadását kérte Batthyány Ádámtól, arról panaszkodott, hogy beteg, az ágyat nyomja és "nagy myomorusaggal töltöm ideömet", amelyből akkor már nem sok lehetett hátra. Talán ezért nem kaphatta vissza ládáját sem, amelyben könyvei, kéziratai és levelei lehettek. A jelek szerint ugyanis azok Batthyány Ádám gyűjteményébe kerültek.

Sajnos Batthyány Ádám könyveiből csak egy nevével ellátott díszkötéses kalendárium (n° 480) és néhány kisebb nyomtatvány, főként hírlap és röpirat maradt ránk a családi levéltár vegyes iratai között (n° 180, 480-490). Ezek közül csak a kalendárium tartalmaz Batthyány Ádámtól származó bejegyzést, a többi munka ráadásul kötetlen is, tehát a könyvek közvetlen állapota nem tájékoztathat afelől, hogy tulajdonosuk hogyan és mennyire forgatta könyveit. Tudjuk azonban, hogy fönn nem maradt köteteit is gondosan beköttette, erről több kiadási följegyzés is tanúskodik. 1636. február 12-én például a következőt jegyezte föl: "Két könivet kotetem be és ketönek csináltatam tokot tallér 4." 1641 nyarán egy grazi könyvkötő dolgozott Németújváron, aki munkájáért 10 forintot, valamint ellátást kapott és "szekeret greczigh".

A nyelvi megoszlást tekintve Batthyány Ádám könyvei között nagyjából egyenlő számban találunk latin, német és magyar műveket, továbbá néhány olasz, cseh (és talán egy francia) kötetet és többnyelvű műveket, főként szótárakat. A cseh és francia nyelvű kötetek, továbbá a német művek egy része azonban valószínűleg Batthyány Ádám anyjától, illetve nagyapjától származik. Ő maga ugyanis ezek közül csak a németet beszélte és a latin sem volt kifejezetten erőssége.

Ha Batthyány Ádám könyvgyűjteményét más korabeli könyvtárakkal akarjuk összehasonlítani, figyelembe kell vennünk azt, hogy Batthyány Ádámnak a családi bibliotéka is rendelkezésére állt, ennélfogva jónéhány témában (például antik irodalom és történetírás, jogtudomány) nem annyira szorult rá könyveinek gyarapítására. A két gyűjtemény együtt mindenképpen az első helyek egyikét foglalta a magyarországi főrendek könyvtárai között még azután is, hogy nagy része 1649 után a németújvári ferencesekhez került. Batthyány Ádám gyűjteménye azonban önmagában is a hasonló idő alatt összegyűjtött korabeli egy generációs főúri könyvtárak átlagszínvonalán állt. Nem tudott ugyan versenyre kelni - sem minőségben, sem mennyiségben Zrínyi Miklós csáktornyai vagy Nádasdy Ferenc pottendorfi könyvtáraival, de ha például Pázmány Miklósnak 1667-ben a morvaországi Sokolnitzon vagy Csáky Istvánnak 1671-ben Szepesváron leltározott könyveivel hasonlítjuk össze, akkor azt tapasztaljuk, hogy ezek nagyságukban és összetételükben is Batthyány Ádáméhoz hasonló gyűjtemények voltak, főként a történeti irodalom terén. Föltűnő azonban, hogy a latin teológiai és filozófiai munkák, továbbá a "libri scholastici" (az oktatásban használt latin auktorok, szótárak, grammatikák) szinte teljesen hiányzottak Batthyány Ádám könyvei közül. Utóbbiakat akkor kellett beszereznie, amikor 1651 után fiai elkezdtek iskolába járni. Ennek - mint már rámutattunk - részben nyelvi okai lehettek, részben pedig az, hogy ilyen művek nagy számban voltak az örökölt családi bibliotékában, tehát nem volt föltétlenül szükséges újabb köteteket vásárolni belőlük.

Az is látszik, hogy bizonyos területeken Batthyány Ádám tudatosan kialakított gyűjtési koncepcióval rendelkezett. A források tanúsága szerint leginkább a kortárs német történeti könyvek és különösen az imádságoskönyvek voltak azok, amelyeket szívesen forgatott, továbbá építkezéseihez szerzett be szakkönyveket. Az első téma iránti érdeklődés nem mondható nagyon különlegesnek kortársai között, mivel az aktuális politikai tájékozódás alapvető eszközei voltak, az utolsóra azonban egyelőre nem ismerünk párhuzamot kora magyar főurai között.

Batthyány Ádám könyvei között szinte minden korabeli magyar imádságoskönyv megtalálható volt - beleértve a protestáns kiadványokat is - de német imádságoskönyvek egész sora is megvolt a gyűjteményben. Volt tehát volt mire támaszkodnia, amikor saját imádságoskönyvét, a Lelki kard-ot (n° 401) állította össze és adta ki 1654-ben. Sok adatot ismerünk arra, hogy gondoskodott imádságoskönyveinek beköttetéséről (n° 468, 475), sőt arról is, hogy a kéziratos imádságirodalom termékeit lemásoltassa magának. 1655-ben például egyik deákját, Beke Zsigmond deákot bízta meg, hogy másoljon egybe bizonyos imákat. "Im az Imádságokath, az Nag[yságo]d parantsolatthya szerént, megh irva[n], fel küldeötte[m]" - írta Beke - "Ha Nag[yságo]d bé akarja köttetnj, az Numerusok szerint keössék egymás után, az minth mindenik árkusnak az elsö faciessére alatt megh irtam; Az papirassába[n] én semmit el ne[m] metéltem, hane[m] az minth Nag[yságodna]k tecczik akkorán hagyathattya szélességith."

Az imakönyveket azonban nemcsak gyűjtötte, hanem forgatta is. Egyet-egyet - az 1657. évi bűnlajstrom tanulsága szerint - állandóan, még utazásai közben is magánál tartott. A bűnlajstromban ugyanis ilyen följegyzések is találhatók: "kis könybeli imátcságimot el nem montam ekoron", "könybol nem imátkosztam". A rohonci várban pedig 1637-ben többek között tíz könyvet is leltároztak Batthyány Ádám hálóházában egy négyszögletű kis asztal, egy "sraiptis", egy ostábla és két kis fekete láda szomszédságában. Valószínűleg ezek is imakönyvek voltak. Ennek ismeretében valószínűleg nem csak ikonográfiai toposz, hogy a németújvári ferences kolostorban őrzött ravatalképe is kis fekete imakönyvvel a kezében ábrázolta Batthyány Ádámot.

Batthyány hozzáállása tehát a könyvekhez meglehetősen gyakorlati volt. Építészeti könyveket azért tartott, "hogi embert megh ne czialhassák az mester emberek" és a vallásos irodalomból sem a teológiai fejtegetések érdekelték, hanem azok, amelyből "könybeli imátcságát" elmondhatja. A történelmi könyvekben is valószínűleg ugyanúgy a problémák gyakorlati megoldhatóságának példáit kereste, mint barátja Zrínyi Miklós. A különbség csupán annyi lehetett, hogy Zrínyi nagynevű római és olasz történetírókat olvasott, Batthyány Ádám pedig inkább csak a szélesebb közönséget megcélzó Theatrum Europaeum-ot és ehhez hasonló kiadványokat.

Hogy Batthyány Ádámon kívül kik olvasták a németújvári könyvtár köteteit, arról kevés adattal rendelkezünk. Talán a könyvtár használói közé számíthatjuk a Batthyány Ádámmal egyenrangú főrendeket, akiknek Batthyány Ádám könyveket kölcsönözött vagy ajándékozot - mint például Zrínyi Péternek (n° 80). Az ilyen könyvajándék azonban viszonylag kivételes lehetett, mivel Batthyány Ádám részletes ajándékozási jegyzékeiben a fegyverek és ruhák hosszú sora mellett egyetlenegy könyv sem található.

A könyvtárhasználók második csoportját az udvarhoz közeli papok alkották, mint "Pater Káldi", Lónyi Mihály és a németújvári ferencesek. Némely adatokból úgy látszik, hogy ebből a csoportból kerültek ki a könyvtár kezelői is.

Végül az udvariak közül is voltak, akik olvashatták vagy éppen olvasniuk kellett uruk könyveit. Esterházy Miklós udvarában ugyanis az volt a szokás, hogy az inasok ebéd előtt és után "mind együtt lévén, az ki többet tud hozzája közülök, valami históriát vagy más könyvet olvasson, az kit az úr kezekben fog adni" Hogy Batthyány Ádám inasai foglalkoztak volna efféle dolgokkal, arról nem maradt fönn adat, de a deákok némelyikét bizonnyal a könyvtár használói közé számlálhatjuk, mint például (talán Tót) István deákot, aki Lónyi Mihály szerint "egi falkáigh" a bibliotéka Istvánffy-kötetét olvasta.

Bár a Batthyány Ádám könyveivel való közvetlen kapcsolatáról nincsen adatunk, szintén könyvkedvelő volt Batthyány egy másik deákja, Beke Zsigmond, akinek nyolc könyve maradt fönn a németújvári ferences kolostor könyvtárában - főként katolikus vitairatok -, amelyeket a bejegyzések szerint legalább két részletben, 1646-előtt és és 1660 után adott a ferenceseknek.

A németújvári ferencesek is a Batthyány-könyvtár azon olvasói közé tartoztak, akiknek volt saját könyvtáruk is. Ennek összegyűjtését a barátok már a letelepedéskor, tehát 1641-ben megkezdték, mivel a papi szolgálatban, a szerzetesi életben és és lelkipásztori munkában bizonyos könyveket nem nélkülözhettek. A rendtartomány 1659-ben hozott statútumai is előírták a ferences házfőnökök számára, erejükhöz mérten igyekezzenek könyvtárat gyűjteni. Az olyan protestáns többségű vidéken pedig, mint amilyen Németújvár is volt, különösen érvényesnek érezhették a szerzetesek azt a középkori mondást, hogy "claustrum sine armario quasi castrum sine armamentario."

A könyveket a ferencesek részben maguk vették. Van olyan könyv, egy 1530-ban nyomtatott bibliai konkordancia, amelyiket bejegyzése szerint még az első elöljáró, Babindeli Kelemen vásárolt 1641-ben, és maradtak bejegyzések Talián Ferenc gvárdián által, tehát 1647-1650 között beszerzett kötetekben is. Két olyan könyvet ismerünk, amely dátummal ellátott könyvbejegyzése szerint 1643-ban már a kolostoré volt (az egyik Pierre de Besse Heraclitus Christianusának 1614. évi kölni kiadásában található, a másik pedig a római katekizmusnak egy 1619. évi antwerpeni kiadásában), 1646. november 11-én pedig már húsz kötetet leltároztak be a kolostor könyvtárába. Ezek közül egy kötet korábban a győri ferences kolostoré volt, egy prédikációskötetet Folnai Ferenc vasvári olvasókanonok adott a kolostornak, négy kötet pedig Beke Zsigmondtól származott. Később mások is ajándékoztak a kolostornak könyveket, főként katolikus papok, mint például Kanizsai Mátyás németújvári vagy Turkovich Mátyás szentmiklósi plébános.

A könyvtár zömének beszerzéséről azonban Batthyány Ádámnak kellett gondoskodnia. Ez ügyben a ferencesek több levelet is intéztek Batthyány Ádámhoz. Elsőként 1644-ből maradt fönn egy ismeretlen szerzetes (valószínűleg Scheffner Bernardin akkori elöljáró) által készített "Cathalogussa a könÿvek[ne]k kiket föltalaltam mind itt Posonÿban s mind Beczben Az Na[gysá]god Németh Uÿvarÿ Epitött Kalastromjanak Bibliothekaÿanak meghszörzesere". A jegyzékben 25 tétel szerepel, főként liturgikus könyvek. Pár év múlva, 1647 májusában, amikor a kolostor fejlődése odáig jutott, hogy a pozsonyi rendtartományi káptalan döntése nyomán konventi rangra emelkedett és a ferencesek hozzákezdtek a "szokás szerint való énekes solosmánkhoz", Szombathelyi Benedek elöljáró ismét kért ehhez szükséges könyveket. Ezeket azután Batthyány Ádám Grázból, Sebastian Haupt könyvkereskedőtől hozatta meg 1648 áprilisában. A könyvek használtak lehettek, mert Batthyány Ádám iratainak 1648/1649-ben készült lajstroma a "XIII. fiókában" a beszerzési számla mellett egy tisztítási számlát is megemlít: "Az Német Uyvári barátok Kalastromaba[n] keonyveket [vettünk] Pro fl. 74. Az minemeö keönyveket bekültenek tisztitották megh üket Pro fl. 4." A németújvári kolostori könyvtár első átfogó rendezését azonban úgy látszik, hogy csak 1661-ben végezték, legalábbis a legtöbb addig beszerzett könyvbe ekkor került be a "Conventus Németuyvariensis 1661" possessorbejegyzés.

1653. június 9-én "Pompás de keserves Tragoediára" gyülekezett a Batthyány-udvar népe és a nagyszámú vendégsereg a rohonci várban. Két hónappal korábban ugyanis, 1653 "virágszombatján", április 5-én este 6 és 7 óra között, ugyanott, Rohoncon, 43 éves korában elhunyt "amaz hazánkban fényeskedő Haynal", Batthyány Ádámné Formentini Auróra. Már régóta beteg volt, "esztendeigh s- tovább-is erös nyavalyakat, súlyos és hosszú betegséget [...] szenvedet: békességes töréssel és szenvedéssel" Állapota azonban sokáig nem volt látszott válságosnak, még akkor sem, amikor márciusban Batthyány Ádám a végekre utazott. Április 3-án, csütörtökön ellenben a helyzet hirtelen rosszabra fordult. Börzsönyi Tamás hopmester - talán a sietség miatt németül - arról értesítette urát, hogy azonnal induljon haza, ha még életben akarja látni feleségét és maga a beteg is már a halálra készült, mert "mert midőn mondogatták volna néki a' körülötte valók, kik beteg ágyában néki szolgáltak, hogy maid el jün a' gyönyörüséges virágok napja, Virágh-Vasárnap [...] azt felelte reá, hogy ö egyiket-sem várja, hanem Virágh vasárnapját is megh-előzi mindazáltal a' virágok s- Pálma-fák közt megyen az ö Istenéhez."

Szombaton, amint a halál beállta bizonyos lett Batthyány Ádám azonnal gyászjelentést írt ismerőseinek, amelyre csakhamar részvétlevelek is érkeztek. A nádor, Pálffy Pál például így írt:

"Rohonczrol 5 praesentis irt k[e]g[yel]med Levelét vettük, Bizonjára nagy szomoruan s- keserüséggel értettük az édes Asz[onyun]k k[e]g[yel]med szerelmes Attjafiának, kit nem küleömbbe[n], hanem mint édes hugunkat szerettük, ez árnyék világhbul valo kimulását, De ha I[ste]nnek eö Szent Feülségének ugi tetczet halaado s-engedelmes szivel vennünk keöl eö Sz[ent] Feölsége latogatásit. I[ste]n irgalmazzon szeghénynek, magunkis imádkozni érette el ne[m] mulatunk, s- irtunk Talba[n] s- más hovais hogy Misseket mondgjanak érette."

De nemcsak a máriavölgyi pálosoknál mondtak miséket Formentini Auróra lelki üdvéért, hanem a távoli Bajorországban is. Ugyanis Habsburg Mária Anna főhercegnő, I. Miksa bajor választófejedelem özvegye, aki "eötet szerelmes Eöcsenek hitta, csodálkozván és álmélkodván ennek jeles és tökélletes erkölcsein [...] sok és feles Miseket szolgáltatott lölkéért."

Formentini Auróra temetése a XVII. századi Batthány-udvarnak nemcsak egyik legreprezentatívabb, hanem legemlékezetesebb eseménye is volt az ekkor elkészült hat nyomtatvány révén, amely egyben Batthyány Ádám legjelentősebb irodalmi mecénási vállalkozásának bizonyult. Kortársai példáján ugyanis ő is fölismerte, hogy ha az elhangzott szavakat és a résztvevők elé táruló látványt, nyomtatott szövegek és képek is megörökítik, ez a "multimédia" az udvari reprezentációnak is szélesebb teret nyithat.

A temetési előkészületek szinte rögtön a halál beálltakor megindultak. Megkezdődött a gyászszertartás színhelyeinek, a rohonci várnak és a németújvári ferences templomnak előkészítése és hamarosan elkészült a meghívandók hosszú névsora, amelyen Nyugat-Magyarország és Stájerország szinte minden fontosabb fő és középnemesi családja és egyházi szervezete szerepelt. Gondoskodni kellett a temetési szertartás szónokairól is, amely feladatra Batthyány Ádám részben környékbeli egyházi elöljárók, részben pedig kedvelt ferencesei közül szemelt ki alkalmas személyeket. "Minden erömmel igyekszem," - írta Tauris Pál mariánus provinciális Batthyánynak - "hogy Na[gysá]god szolgalattyara nemely Paterimmel, de kivaltkeppen kivant Predikatorokkal p[rae]figalt [kijelölt] terminusra jelen lehessek".

A temetést először május végére tervezték, de azután az elhunyt legidősebb lánya, Eleonóra miatt június 9-ére kellett halasztani. Özvegy Esterházy Lászlóné ugyanis szintén betegen feküdt otthon, Kismartonban. Május 23-án a bécsújhelyi doktor, valamint egy bécsi és pozsonyi borbély tartottak konzíliumot állapota felől és megállapították, hogy május 30-a után már "ala mehet az Temetésnek Véghez vitelére".

Formentini Auróra holttestét minden valószínűség szerint először a rohonci vár Filiberto Luchese által tervezett kápolnájában helyezték el, majd onnét "vetették föl" a temetés első napján, június 9-én és tették díszes ravatalra, amely az ismert temetési rendek alapján feltételezhetően a vár fekete posztóval borított kapujában volt. A ravatal mellé szószéket is készítettek, amelyről a "fölvételkor" két beszéd hangzott el. Az egyiket magyarul mondta Folnai Ferenc vasvári prépost és valószínűleg szintén ekkor hangzott el a helyi német plébános, Jakobi Lőrinc német nyelvű beszéde is, amely azonban sajnos nem maradt fönn (n° 396).

A magyar szónok, Folnai Ferenc 1633-ban iratkozott be a bécsi egyetemre, ahol 1638-ban, mint a Pázmáenum hallgatója ő mondta az egyetemi magyar natio Szent László napi ünnepségén a szokásos beszédet. Valószínűleg 1639-ben, tehát Lónyi Mihály prépostsága kezdetén lett a Szombathelyen működő vasvári káptalan olvasókanonoka. 1642-től egyben szombathelyi plébános is volt. Mint hiteleshelyi megbízott, többször is járt a Batthyány család tagjainál. 1640 novemberében például ő volt a Lobkovicz Poppel Éva végrendeletét fölvevő testamentáriusok egyike, 1644 márciusában pedig szintén hiteleshelyi ügyben járt Erdődy György kérésére Batthyány Ádámnál .Mikor Lónyi Mihály 1644-ben a vasvári prépostságból a soproni plébánosságba távozott, utódja Folnai lett és egyben a jáki apátságot is megkapta. 1654-ben Zrínyi Miklós Lippay Györgynek írott levelében a szepesi prépostságra ajánlotta, de sikertelenül. Ismereteink szerint egészen 1660-ig vasvári prépost maradt, igaz, hogy emellett 1658-tól címzetes belgrádi püspök is lett, 1660-tól pedig a királyi tábla prelátusa.

Folnai beszéde ügyesen egyesítette a prédikáció és a dícsérő oráció műfaji követelményeit. Gondolatmenetének kiindulópontjává azt a locus comunist tette, hogy "minden Groffságok, Uraságok, birodalmak és hatalmasságok Isten kezében vannak" és ezt a materia generalist többek között az Auróra által annyira kedvelt udvari életből vett példákkal világította meg: "miképpen a' tántz járásban hol jobkézre, hol bal-kézre veszi a tántzos az eö tántzos társát, és kedve s szabad akarattya szerint forgattya és rendeli", úgy tesz az Úr is az emberekkel. Legfontosabb exempluma azonban magának Formentini Aurórának az élete volt, akinek "bezzegh sokat ígért vala ez csalárd világh [...] midőn amaz [...] második Ferdinand romai chászár udvarában böchülettel, és illendö méltósággal hizelkedett néki [...] Groff Botthyani Adam Uramnak házas társává lévén, szép Ur-fiakkal, s- kis-Aszszonyokkal megh látogattatott", majd ugyanez a világ "szerelmes Urát kedves Feleségétöl [...] a betegeket orvosoktul, az szegényeket, irgalmas Annyoktul [...] megh foszttya." Ezen a ponton tehát a prédikáció ügyesen váltott át a vallási tanításból az elhunyt dícséretére, a devóciót a reprezentáció szintjére emelve.

A rohonci ravataltól a grófné holtteste "eö nagy méltóságú Urátul rendeltetett, és épéttetett temetö helyére [...] Német Uy-vári Kalastromban, illendö pompával, és böcsülettel késértetett." A koposót kísérő menet élén föltehetőleg Batthyány Ádám "gyászban öltözött" udvari serege járhatott. Őket követték a meghívott püspököket és egyháziakat, majd a legelőkelőbb vendégeket és főembereiket szállító szekerek. Köztük lehetett Ludwig Formentinié, Auróa testvéréé is. A holttestet szállító, díszes terítővel letakart szekér előtt közvetlenül a gyászoló férjnek és fiainak hintója haladt, mellettük főemberek lovagoltak. A test után következhettek az elhunyt lányait, majd talán a Batthyány Ádám húgait, azokat követően pedig a Formentini Auróra fraucimereit szállító hintók. A menetet végül minden bizonnyal az asszonyok, majd a férfivendégek szekereinek és az őket kísérő familiárisoknak hosszú sora zárta.

A lassan és méltóságteljesen haladó halottas menet útja Németújvárra két napig tartott. Június 9-én estére Pónicig jutottak. Ott várta őket a vendégek egy újabb csoportja, köztül például a Zrínyi testvérek, akik nem Rohoncra, hanem csak a németújvári temetési szertartásra kaptak meghívót. A velük kiegészült menet másnap június 10-én délelőtt érkezett meg Németújvárra, ferencesek templomához. A templom kapujában föltehetőleg a ferences szerzetesek csoportja várta a hintókból kiszálló főurakat és a testet, amelyet néhány főember szolga emelt le a szekérről és vitt be, fáklyás főemberek kíséretében, a templomba, a temetési szertartás következő fázisának alaposan előkészített színhelyére.

Az oltárokat és a prédikálószéket ugyanis még május folyamán sötét posztóba öltöztették és a család pelikános címerével díszítették. "Az Zentegihazban Valo Posztot mar öszve Vartak" - tudósította Szily István tiszttartó még május 24-én Batthyány Ádámot. Ezután kezdtek neki a gyászszertartás egyik központi központi látványelemének, a ravatal fölött magasodó castrum doloris fölépítéséhez. A munkát Hans Huber németújvári asztalos végezte és öt nap alatt az építmény már készen is állott. Szily május 29-én már azt írhatta, hogy "az Tisler mar ma az Castrum dolorishoz valo munkaiat alkalmasint vegben viszi, mind az egiben valo rakasaval edgiott, az töb dolgokhoz is hozzaia lattnak". A "töb dolgok" nyilvánvalóan a castrum doloris díszítőelemeit jelentették: címereket, gyertyákat, talán virágokat és nagy valószínűséggel Formentini Auróra nagyméretű ravatalképét is, amely a grófnét csipkés szélű, aranyos brokátruhában, kereszttel és rózsafüzérrel a kezében, virágos párnán és szőnyegen fekve ábrázolta - hat évvel később ennek párjaként készült el Batthyány Ádám ravatalképe is. A castrum doloris mellett a temetési szertartás alatt gyertyák sora égett, csakúgy, mint a falra rakott címerek mellett és a "franciscanus paterek" kezében is.

Ebben a gyászra hangoló, de díszes környezetben legalább hárman mondtak beszédet magyar nyelven a "Sok-féle (azon halottas pompára öszve gyült) Uri; Egy-házi; Szerzetes; Nemes; Vitézlö, &c. Férfiuj és Aszszonyi rendeknek fülök hallotára": Széchényi György veszprémi püspök, Malomfalvay Gergely kismartoni mariánus ferences gvárdián, és rendtársa, Tallián Ferenc (n° 396). Az utóbbi beszéd szövege sajnos nem maradt fönn, pedig "a többinél hoszszab" volt.

Mindannyiukat régi kapcsolat fűzte a Batthyány családhoz. Széchényi György 1625-től a bécsi Pazmaneum hallgatója volt, majd miután 1631-ben pappá szentelték, hamarosan esztergomi kanonokságot kapott. Több címzetes püspökség viselése után 1648-ban veszprémi püspök lett, de a körülmények miatt Sümegen lakott. Püspökké szentelésén, 1654. szeptember 27-én, Sümegen Batthyány Ádám is jelen volt. Később Széchényi 1658-től győri püspök, 1668-tól kalocsai, majd 1685-től pedig esztergomi érsek lett és matuzsálemi életkort megérve 1695-ben halt meg.

A második szónok, Malomfalvay Gergely, a kismartoni ferences kolostornak volt gvárdiánja. A "Pater Guardian" valószínűleg a két erdélyi Malomfalva egyikén született 1616-ban. 1638-ban lépett be a mariánus ferences rendtartományba, amelynek hamarosan egyik legkiválóbb tagja lett. Először pozsonyi, majd 1652-től kismartoni gvárdiánként működött, amelynek patrónusa Esterházy László özvegye, Batthyány Eleonóra volt. Mivel pedig 1652 végétől, Esterházy László halála után a kismartoni birtok egy részét özvegy lánya nevében Batthyány Ádám igazgatta, a gvárdiánt is jól kellett ismernie. Malomfalvaynak 1653-ban, Püski János győri püspök költségén jelent meg Bécsben első könyve, a Belsö-képpen indító tudomany, amelyből természetesen Batthyány Ádámnak is volt példánya (n° 400). 1654. szeptember 8-án Malomfalvayt provinciálissá választották. Ezt a tisztséget három évig viselte, majd 1657. szeptember 15-től custos lett, de erről decemberben lemondott, mert betegsége miatt nem vállalkozhatott arra, hogy Silvester Mori provinciálist az egyetemes rendi gyűlésre, Toledóba kísérje. Tíz évvel később, 1667-ben nem fogadta el azt kitüntetést sem, hogy a király erdélyi püspökké nevezze ki, közben azonban kétszer is viselte a kismartoni gvárdiánságot: 1662 és 1665 között, valamint 1667/1668-ban. Kismartonban halt meg 1669. április 21-én.

A harmadik szónok, Malomfalvay rendtársa Tallián Ferenc még közvetlenebb kapcsolatban állt a Batthyány-udvarral, hiszen 1647-1650 között ő volt a németújvári kolostor első gvárdiánja.

A temetési beszédek az élőknek szóltak, de nem maradt ki belőlük az elhunyt dícsérete sem. Malomfalvay Gergely például arról prédikált, hogy sorsát senki el nem kerülheti, tehát jobb ha előre szövetséget kötünk a halállal. Közben hatásosan lefestette a férj gyászát és egyben dícsérte a "méltóságos Isten-félő Nympha", a "Tekéntetes Heroína", erényeit. "Ne öld meg [...] az ki nékem 22. esztendőtől-fogva szeléd alázatossággal és híven szolgált, és a kinek gyakorlatos könyörgö szép intési, áhétatos imadsági, és szerzetesek által rendelt szolosmái, engemet, jámbor vitéz szolgáimmal egyetemben gyakran lelki és testi veszedelemtől oltalmaztanak. Im kész vagyok ötet drága kénczel meg-váltani, nem szánom egésségéért a Patika szerszámokat, és örömest föl-nyitom életéért kénczes tárházamat." - adta Batthyány Ádám szájába a Halálhoz szóló szavakat Malomfalvay Gergely, aki így dícsérte tovább Aurórát: "az kóra betegeknek orvossa; az ügye fogyott koldusoknak, és raboknak gyámolító oszlopa; az árváknak tutora; az papi rendeknek böcsüllője, és az szerzeteseknek édes annyok vala ... a templomok gyakorlásában AURORA consurgens, föl kelő hajnal, és életének napiaiban, Mulier tumens Deum, Isten-félő aszszony-állat lévén; az áhétetosságban, és jó magaviselésben világos tükörök vala, mind a tiszta életű leányoknak, s-mind pediglen az tökélletes aszszony-állatoknak".

A temetés másik prédikátorának, Széchényi Györgynek beszéde legközelebb állt a világi orációkhoz, mivel ő nem a halálról beszélt, hanem a Példabeszédek könyve nyomán (Péld 31, 10-31) az igaz asszony dícséretét választotta témájául. Ezt természetesen szintén Formentini Auróra általa személyesen is tapasztalt példáján szemléltetette, nem sajnálva a dícséreteket az elhunyt grófné jámborságára, erejére, alázatosságára és becsületére: "szolgainak és szolgálo leányinak -is czak nem szolgaloia volt tökélletes alazatosságával" és "ezt az ö tökelletes alázatosságát követte ö benne a' nagy böczüllet, kiczintül-fogva nagyigh mindenekhez" - mondta püspök.

A temetési menetből és a szertartásról minden bizonnyal a zene sem hiányzott. A mezei zenészek közé 1652/1653-ban hat trombitás, két sípos és egy dobos tartozott, akik a temetési menetben az udvari sereggel együtt haladhattak, gondoskodva a "keserves Tragoedia" zenei aláfestéséről. A házi zenészek csoportja ugyanekkor egy cimbalmosból, egy hegedűsből és egy hegedűs inasból állt: az ő hangszereik valószínűleg azonban hallgattak a gyász napjaiban. A németújvári templombéli szertartás során azonban minden bizonnyal megszólalt a templom új orgonája, amelyet 1649-ben fejezett be "az orgona csinalo".

A temetés körüli reprezentáció azonban nem ért véget magával a temetéssel. Batthyány Ádámnak ugyanis az is szándéka volt, hogy az ott látottakat és hallottakat nyomtatásban is megörökíttesse. Ezért a temetés után, 1653 nyarán elkérte a temetési szónokoktól beszédeik leírt változatát. Tallián Ferenc ez ügyben a következőképpen tudósította szeptember 5-én Batthyány Ádámot:

"enys nem szinten szedtem volt iol-egyben akkor [beszédemet], azert azt akarnam hogy valami kösönet lenne benne hogy iol le irhatnam vagy le irattatnam mert a P. [Kéri] Samuellel nem igen tanultunk a Csaszar Cancellariayan. Felet le is irtam im[m]ar, a töbitis mentül hamarab le irom [...]. Taland csak a kismartoni Pater Guardian [Malomfalvay Gergely] kezehez küldöm mivelhogi amint ertettem a Pater is most farad benne, az hogj az magaet is el küldgye Nagsagodnak."

A ferencesek kéziratai, ha nem is gyorsan, de november közepére már biztosan elkészültek, mivel 15-én Tauris Pál provinciális már úgy emlegette őket, mint amelyeket már elküldöttek Batthyánynak. A további három szónok, a püspök, a prépost és a rohonci plébános körülbelül szintén ekkorra készülhettek el munkájukkal. Folnai Ferenc például, aki elhangzott beszédét utólag többek között Habsburg Mária Anna bajor főhercegnő (föntebb idézett) dícsérő szavaival is kiegészítette, október 28-án értesítette Batthyány Ádámot arról, hogyi "Az szegeni aszonnak megh hidegült teste fölöt valo Praedicatiom el készül".

A prédikációk nyomtatása azonban egy ideig még váratott magára, valószínűleg azért, mert Batthyány a azokkal együtt két másik művet is ki szeretett volna adni: udvari lelkészének, Kéri Sámuelnek a Seneca Christianus-ból készített magyar fordítását, és a saját maga által összeállított imádságoskönyvet. Ezek azonban még nem készültek el teljesen. Az imádságos könyv kéziratának összeállítása - mint később látni fogjuk - egészen 1654 májusáig húzodott, a Seneca-fordítás pedig ugyan kész volt 1653 novemberében, de még "a latin példánnyal való kollációra" és "revizióra" szorult. Ezzel a feladattal (vagy legalábbis annak megszervezésével) Batthyány a mariánus tartományfőnököt, Tauris Pált bízta meg, aki a kéziratot november elején meg is kapta, ám Pozsonyban sehol nem tudott egy latin példányt találni a könyvből. Ezért a bécsi gvárdiánhoz kellett fordulnia azzal a kéréssel, hogy amint tud, küldjön neki egyet.

Folnai Ferencnek azonban úgy látszik nem volt türelme megvárni a kéziratok elkészültét, hanem úgy döntött, hogy saját maga kezébe veszi - szerinte köztetszésre számot tartó - prédikációjának kinyomtatását. "Ha Greczböl megh hozták az szegén aszon czimerét, azt is külgie megh nagyságod, mivel azt is aszon Praedicatioban akarom czinálni, s méltó is hogi kj legien niomtatva az szegeni Aszonnak böczölletire s tudom is hogi sokaknak fogh tetczeni" - írta Batthyánynak még október 28-án. Folnai prédikációja valóban megjelent nyomtatásban még 1653-ban, a bécsi Cosmerovius-nyomdában, noha a Formentini család címere nélkül. A könyvecske ajánlását Nagy Pál csepregi plébános írta Batthyány Ádámnak és ebben így adta elő a kiadás történetét:

"Az el-mult napokban, Szombathelen létembe Folnai Ferenc Vas-vari, és Türjei Praepost Uram házánál, olvasgatván az ö Kegyelme irásit, az többi között akattam az Istenben el nyugodot [...] Aurora Formontin Aszszony, az N[agysá]god kedves Házas-társa, teste fölött Rohoncon tett predikatziojára [...] Es mivel hogy N[agysá]god udvarábul volt ennek az Aurorának az eö fol-keleti, mélto, hogy ennek holta után valo dicséreti is onnan jusson világosságra."

A jelek szerint azonban a nyomtatás költségeit sem Nagy Pál, sem Batthyány Ádám, hanem maga Folnai prépost állta. Bár később arra hivatkozott, hogy Batthyány "paranczolatiára" nyomtatta ki beszédét, ennek azonban semmi nyoma, a "paranczolat" legföljebb a prédikáció leiratásáról szólhatott, a nyomtatás felől Folnai már saját szándékából intézkedett. November 22-én már arról írt Batthyánynak, "hogi holnap Béczben megiek, hogi az praedicatiomat Kinyomtassam", egy héttel később pedig már ismét Szombathelyről írta, hogy "Béczból visza térvén ezen orában az praedikatziokat immár niomtatiok és helben hagván ot fen rovid nap el is végezik." Az elkészült kötetek 1654 elején érkeztek Batthyány kezéhez, akinek Folnai január 2-án 80 példányt küldött: "ezeket nagyságod osztogassa ki és kiváltképpen az Dunántól küldesse, mégh adhatok nagyságodnak százigh, s többet is, ha nagyságod paranczollia."

Ekkorra azonban már Batthyány Ádámnak is konkrét tervei voltak a kinyomtatás véghezvitelére. Ugyanaznap ugyanis, amikor Folnai megküldte prédikációit, Batthyány Ádám ezt a bejegyzést tette kiadási számadásába: "Szegeni attiámfia Praedicatioit s holmi más koniveket niomtatatok, attam aszokért már elleore Kismartonban valo soo árábol fl. 150."

Batthyány Ádámnak a könyvek nyomtatására vonatkozó elhatározását többféle minta és példa befolyásolta. Ezzel kapcsolatban mindenekelőtt megemlítendő, hogy a Batthyány családban a nyomdai mecenatúra már Ádám előtt is több generáción keresztül gyakorlat volt. Nagyapja, Batthyány Boldizsár, Joannes Manlius Laibachból Németújvárra menekített protestáns nyomdáját támogatta. Az akkor nyomtatott köteteket Batthyány Ádám megtalálhatta a családi bibliotékában. Maga is látta viszont azt a nyomdát, amelyet apja, Batthyány Ferenc vásárolt 1615 körül a dunántúli református egyház szükségleteire mivel ennek Bernhard Máté által Németújváron, majd 1632-ig Pápán használt fölszerelése még 1635-ben is Németújváron hevert, "Az Bibliotheca mellet egy kis kamorácskaban". Ekkor Ferencffy Lőrinc királyi kancelláriai titkár szerette megkapni egy magyar história kinyomtatására, de végül nem hozzá, hanem - egyelőre ismeretlen körülmények között, de föltételezhetően Poppel Éva közreműködése révén - az evangélikus Wechel családhoz került, akik azt Tejfalun, Somorján és Kőszegen működtették.

A prédikációk kinyomtatásához való közvetlen mintát azonban nem annyira a nyomdával kapcsolatos családi emlékek, hanem sokkal inkább azok a "kortárs" temetési kiadványok szolgáltatták, amelyek Batthyány könyvtárában is megvoltak. Közülük Pálffy Tamásnak 1646. május 29-én a Pálffy Miklósné Fugger Mária és vele együtt temetett két fia fölött tett beszédét érdemes kiemelni (n° 313), valamint azokat a nyomtatványokat, amelyek ugyancsak Pálffy Tamásnak és Hoffmann Pálnak a Vezekénynél elhunyt négy Esterházy fölött tett prédikációit tartalmazták és amelyek Nádasdy Ferenc költségén jelentek meg 1653-ban (n° 395, 429). Batthyány Ádám egyébként mindkét szertartáson résztvett: az Esterházyak végtisztességén - mint após - egyenesen az egyik főszereplő volt, az 1646-os temetésről pedig annyit jegyzett naplójába: "Posonban voltonk, Palfi Istvant es Janost, s aniokat Temetök ell."

Mindkét alkalommal a temetési beszédeket tartalmazó nyomtatványok - csakúgy mint Folnai Ferenc prédikációja - a bécsi Cosmerovius-nyomdában készültek és mindegyik kiadvány bizonyos példányaihoz hozzátartozott az elhunyt castrum doloris-ának képe is. Fugger Máriáét éppen Philiberto Luchese tervezte, és Elias Widemann metszette rézbe, az Esterházyakét pedig Hans Rudolf Miller rajza nyomán Mauritz Lang. Ezek nyomán dönthetett tehát úgy Batthyány Ádám is, hogy a prédikációkat ő is Cosmeroviusnál nyomtattatja, továbbá, hogy ő is kimetszeti és a kinyomtatott prédikációkhoz "applicálja" Formentini Auróra castrum doloris-ának képét. Az ár és a példányszám ügyében tehát 1654 március elején végén a Lajta melletti Seibersdorfba, Nádasdy Ferenchez fordult segítségért, a nyomtatás gyakorlati kivitelét "vigyázását" pedig a kismartoni gvárdiánra, Malomfalvay Gergelyre bízta, akinek szintén lehetett e téren tapasztalata, hiszen 1653-ban neki is Cosmeroviusnál jelent meg Belső-képpen indító Tudomany című könyve (n° 400).

A Krakkóból számazó Matthäus Cosmerovius egyébként 1640-től egyesítette Gregor Gelbhaar és Matthäus Formica nyomdáit (utóbbi özvegyét feleségül vette) és 1649-ben elnyerte az udvari könyvnyomtatói címet is. Nyomdája 1655-ig a Stephanskirche és a Donau-kanal között fekvő Köllnerhofban (vagy ahogy a magyar nyelvű könyvek immpresszumában állt: "az Koloniai Udvarban") működött és öt sajtójával a kor a legnagyobb műhelyei közé tartozott. Természetesen főleg latinul, németül és olaszul nyomtatott, de jónéhány magyar nyelvű nyomtatvány is megjelent itt, köztük a magyar barokk irodalom legjelesebb alkotásai. Cosmeroviusnál készült készült például Zrínyi Miklós Adriai tengernek syrenaia című kötete 1651-ben (n° 179) és ott nyomtatta ki Esterházy Miklós is 1644/1645-ben I. Rákóczi Györgynek írott Intő leveleit (n° 194) - hogy csak a Batthyány Ádámhoz közvetlenül kapcsolódó és könyvtárában őrzött kiadványokból tallózzunk.

Malomfalvay Gergely - miután március elején már egyszer "elment volt az keönyv nyomtatohoz" az árat megbeszélni - április 8-án indult volna Kismartonból Bécsbe, "de mivel hogy nagyságodtól semmi dispositiom nem érkezék, várakoznom kel" - írta április 7-én Batthyányinak - "kérem azért nagyságodat, minél hamarabb küldjön valami pénzt elől-járóba az könyvnyomtató számára. Tudom immár, hogy a könyv nyomtató legények is ital pénzt kérnek, s ugy is lesznek szorgalmatosbak." Batthyány tehát április 10-én Németújvárról rendelkezett arról, hogy kismartoni tiszttartója, Vukovicz János, hogy "mivel Penigh Szegény Atyánkfia Teste feöleöt az minemö Praedicatiokat tettenek az temetéskor, azokat Béczbe[n] Ki nyomattattyok, s Malomfalvai Pater Gergelyre biztok hogy ö Keg[yel]me visellye gondgját. Keg[yelme]d azért az soó árába[n] adgyo[n] Pater Gergely Uramnak más fél száz forintot, ha szinte[n] annira ne[m] volnais a Soó árrá, az Leányunk jövedelméböl tégye hozzá keg[yelme]d, hogy másfél száz forint légye[n]. [...] Keg[yelme]d eze[n] föllyül megh irt Pater Ura[m] alá rendellyen egy szekeret, a kin Bécsbe[n] mehesse[n], és alá iühesse[n]."

Április 12-ig azonban sem ez a levél nem ért Kismartonba, sem az imádságoskönyv kézirata nem volt még Malomfalvaynál, aki azonban ezek nélkül is elindult Bécsbe, hogy "addig azoknak nyomtatásához kezdenék, mellyek immár kezem közt vannak." Április 16-án Malomfalvay már Bécsből írt Nádasdynak arról, "hogy mind ez mai napig el nem kezdhettem Cosmeroviussal az munkát", mivel addig a példányszámokról és árakról tárgyaltak. Végül abban állapodtak meg, "hogy magánosan mindenik praedikátzióból két száz, a Senecaból pedig és a masik [azaz: imádságos] könyvecskéből (ha el érkezik) mindenikből 400 azaz a kettőből 800 exemplárt nyomtasson. [...] Ma bisztat estvére [a nyomdász] az elsö levélnek elsö correcturára valo exhibitiojával. A praedikatziokbol mindenikből 25 avagy 30 exemplár leszen feiér papiroson, az Senecából pedig és az másikból 50, azaz a kettőből 100." Malomfalvay április 16-án kelt levelét Nádasdy másnap küldte tovább Batthyánynak. "Az melly keönyvecskét kegyelmed ki akar nyomtattatni, azt is kérem szeretettel ne késleltesse, hogy anyval hamarab végeződjék el az munka."

Ugyanaznap azonban Malomfalvay is írt Batthyánynak, jelentve, hogy "az imadságos könyvecskével [...] még el nem kezdtünk, de a könyv nyomtatónak szája íze is meg-vész, ha pénzt nem lát." Ez szerencsére nem történt meg, mert a Vukovicz által kiadott 150 forint már három nap múlva, április 20-án, megérkezett Bécsbe és "megkenvén az könyv nyomtatonak száját, job izűen munkálkodtanak immár, amint hogy a legények is szorgalmatosbak, mivel szokás szerint bibalét [borravalót] igértem nekik." - írta Malomfalvay április 29-én Batthyánynak. "Immár püspök uram ö nagysága és az én predikátziómat ki-nyomtattattam s a pater Talján predikatziojának is holnap kezdek derekasson [...] Senecát is elkezdettem tegnap". A kettőt ugyanis "mivel az Seneca más typussal leszen", párhuzamosan, két sajtón nyomták.

Az imádságos könyv kézirata azonban ekkor még mindig nem érkezett meg. "Azért kérem alázatossan nagyságodat, hogy küldtön küldgye az imádságos könyvecskét [...]. Ha pedig Nagyságod el nem akarná küldeni avagy ki nem akarná nyomattatni az könyvecskét, arról is méltóztassék nagyságod tudósítani." Batthyány azonban nem állt el szándékától, mert postafordultával levelet írt Malomfalvaynak, amelyben azt írta, hogy az imádságoskönyvet elküldte. Malomfalvay erre a levélre május 1-én válaszolt, méghozzá azt, hogy a könyvet még nem kapta meg. Az csak egy héttel később érkezett meg: "Az imadsagos könyvet 7 huius vettem el Nadasdi uram ő nagysága levelével eggyütt." - írta Malomfalvay május 11-én. Nyolc nappal később, május 19-én, a pünkösd előtti kedden pedig már arról értesíthette Batthyányt, hogy "páter Talián praedikatioja nyomtattatásának is véget vetek ma Isten kegyelméből, s reménlem, hogy e héten Senecát is el-végzem és igy az [pünkösdi] Innepek után czak az imadsagos könyvel leszen foglalatosságom. A Castrum doloris intézését és a praedicatiok s Seneca béköttetéséit is nagyságod poroncholattya szerint disponálom." Malomfalvay ugyanis május 11-én a köttetés és a rézbe metszett castrum doloris felől érdeklődött: "Ha a mint masoktol értettem, a Castrum Dolorist ki-metszette nagyságod s a predikatziokhoz akarja applicáltatni, itt azt is ki nyomattathatnám, czak a lamina volna kezem közt".

Május utolsó hetében, a pünkösdi ünnepekre tehát Malomfalvay Gergely hazautazott Kismartonba, de június elején már ismét Bécsben volt, hogy az imádságoskönyvet nyomtattassa és elkészült könyvek bekötését intézze. Június 11-én az utóbbi ügyben írt neki Batthyány Ádám Rohoncról: "az keg[yelme]d szorglmatoskodását és fárattságát igen kedvesen vettük keg[yelme]dtöl, megis igyekezünk keg[yelme]dnek szolgálni. Az Keönyvek és Praedicatiok bé keöttetését amint intézte és rendeölte keg[yelme]d, minekünkis igen teczczik, keg[yelme]d Procedállyo[n] a' szerént az dologhba[n], az Senecába[n] köttessen be keg[yelme]d százat, Az Praedicatiokba[n] háro[m] százat, Az Imadságos könyveczkebeniss százat, a többi maradgyo[n] Exemplárban." (Eszerint az "exemplar" itt krudában maradt, kötetlen példányt jelent.) Batthyány levele azonban csak június 22-én érkezett meg Bécsbe: "nem tudom hol tanolták a jó posták az illyen serénységet, hogy az nagyságod levelével tiz egész nap járjának Rohoncztól fogva Bécsig." - írta Malomfalvay - "Az imádságos könyvnek is immár utolsó részét nyomtattatom, ugy, hogy Isten kegyelméből ezen a héten [június 27-ig] végét akarom szakasztani minden bizonnyal: mint irja nagyságod azon imadsagos könyvbül is beköttetek százat, de az többe telik, mint Seneca, mert a nagysága is közel s kevés hejával két annyi. [...] Amint minap is irtam vala, azon imádságos könyvnek ki nyomattatása igen kevéssel szál aláb, ha szálhat nyolcvan talernál, a száz exemplárnak pedig bé-köttetése menyire fog menni, nem tudom még, mert arról a könyvkötővel nem végesztem, tudom aszt, hogy többre megyen, mint a Seneca (mind közel két annyi)".

Batthyány Ádám június 11-én kelt elszámolása pontos adatokat is tartalmaz a nyomtatásért és kötésért kifizetett összegekről. Sajnos az elszámolás nem teljesen világos, hiszen kiderül például, hogy Malomfalvay kifizetett már 66 forintot "300 praedicatio, 100 Seneca, és 100 Leölki kard, avagy Imadságos keönyv bé kötisiért", de ugyanakkor az is, hogy a könyvkötő kíván még 21 forintot "az Seneca könyvének 100 exemplária bé köttetésétől" és ugyancsak 21 "s egy nehány" forintot "az 300 Praedicationak bé köttetésétől", ráadásul ekkor az imádságoskönyv még ki sem volt nyomtatva. Emiatt nem megállapítható, hogy az egyes példányok kötése mennyibe került. A későbbi elszámolásokból azonban úgy látszik, hogy minden egyes prédikációból harmincat kötöttek be ekkor a castrum dolorist ábrázoló metszettel együtt (valószínűleg bőrkötésben), huszat "Castrum doloris nelkül Tarka papirosban", ötvenet pedig metszet és "coopertura", tehát fedőlap nélkül fűztek össze.

Június 29. körül végül Malomfalvay Gergely, befejezvén a nyomtatást, hazautazott Kismartonba "a meg-unt Béchi gyönyörűségből", ám júliusban ismét ő intézte a további példányok beköttetését, valószínűleg újból Bécsben. A prédikációkból ekkor 200-at kötöttek "török papirosba" (100-at Malomfalvayéból és 100-at Talliánéból), a Keresztyén Senecából és az imádságos könyvből viszont 50-50-et "aranyas" kötésben, 250-250-et pedig darabonként "paraszt táblában" kötöttek be. (Feltehetőleg a fentebb említett "feiér papirosra" nyomtatott 50-50 példányt volt "aranyozva".) Az "aranyas tábla" valószínűleg valamilyen aranyozott bőrkötést jelentett, a "paraszt tábla" pedig talán egyszerű papírkötést. A Zrínyi-könyvtár 1662. évi katalógusa ugyanis ezeket "ligatura rustica" vagy "ligato alla rustica" néven emlegeti.

1654 júliusában Batthyány Ádám már a kinyomtatott könyvek szétküldésével és elajándékozásával foglalkozott. Följegyzései pontosan megőrizték, hogy kik kaptak a különbőző könyvekből. A nevek között szerepelt Folnai Ferenc, Tauris Pál provinciális, a Vas megyei birtokosok közül Meszlényi Benedek alispán, Horváth Ferenc, Gorup János, Rabbi István, Hagymássy István, Batthyány Ádám udvari főemberei közül pedig Palotai Miklós udvari hadnagy. Több példányt kapott mindegyik könyvből Nádasdy Ferenc, aki ezt július 12-én köszönte meg Seibersdorf-ról. Malomfalvay Gergelyen keresztül jutottak a könyvek rendtársainak, Babindeli Kelemennek, Litomerici Lászlónak, Tallián Ferencek, Kubicsi Pacifiknak (akik mindnyájan működtek a németújvári kolostorban). Széchényi György szintén több példányt kapott szétosztásra, amelyet július 29-én köszönt meg: "Az én sovány praedicatiomat hogy ki nyomtatta nagyságod, az nem érdemlette azt, hanem meg érdemlette a szegeni Istenben elnjugodot aszszony, el kültem egy részét, a többit is ki osztom s elküldöm, szinte Erdélybe is visznek."

A könyvek és prédikációk kinyomtatásának híre egyedül Folnai Ferencet érintette némileg kellemetlenül, hiszen utólag nézve fölösleges pénzkidobásnak tűnt, hogy prédikációját - melyet ő szerénytelenül továbbra is jobbnak tartott a többinél - saját költségén nyomtatta ki és nem a többivel együtt jelent meg Batthyány pénzén. Ezért azután október 14-én, majd 18-án újbóli levélben kérte Batthyányt, hogy "az mit az praedicatiok niomtatására koltottem, ugy mint 100 frt., azt vegie be [...] Igasságot kivánok, nám az nagyságod paranczolatiára es bochuletire niomtattam ki, az többire nagyságod költet, ez sem volt aláb valo, sot sokaknak ioban teczet az többinél. Azirt az mit koltettem reá, nagyságod vegie be."

Batthyány Ádámnak élete során már korábban is ajánlottak könyveket. 1640-ben Veresmarty Mihály neki ajánlotta Lessius-fordításának (Tanáchkozás, mellyiket kellyen a' külömbözö vallások közzül választani) harmadik kiadását (n° 210), 1646-ban pedig Frölich Dávid dedikálta rá 1647. évi kalendáriumainak valamelyikét (n° 461). Ahhoz a két könyvhöz azonban, amelyeket 1654-ben "akarattyából [...] és költségével kinyomtattattak" sokkal közvetlenebb kapcsolat fűzte. Az egyiket, az imádságoskönyvet ő maga állította össze, és a másikat, a Keresztyen Senecát is személyesen választotta ki és kérte föl lefordítására udvari lelkészét, Kéri Sámuelt.

A Nyitra megyei Kérről származó Kéri (eredeti nevén Szórád) Sámuel 1645-ben lépett be a ferences rendbe és 1651-től, frissen felszentelt papként került Batthyány Ádámhoz hitszónoknak és udvari lelkésznek, ahol egészen 1659-ig, Batthyány Ádám haláláig szolgált. Mint udvari lelkész Batthyány Ádám közvetlen kíséretéhez tartozott, sőt az udvart még utazásai alkalmával is kísérte, nemcsak Szalónakra, vagy Rohoncra, hanem például még az 1655. évi pozsonyi országgyűlésre is. Az ilyen utazások alkalmával általában Batthyány Ádám hintójában utazott. Batthyány Ádám udvarából annak halálakor, 1659-ben a Nagyszombat melletti Szent Katalin kolostorba került. Ott fejezte be másik fordítását, a Psalterium Beatae Mariae Virginis-ét, amely 1660-ban jelent meg. Később rendjének több kolostorában működött elöljáróként, sőt 1670-ben tartományi vikáriussá is megválasztották. 1671. december 17-én halt meg Pozsonyban.

Kéri így számolt be a Keresztyen Seneca keletkezéséről a könyv Batthyány Ádámnak szóló ajánlásában: "Értvén Nagyságod fülheggyel a kis Könyveczkének sommáját, tulajdon maga indulattyából kivánta azt magyar nyelvre fordítani; hogy így az magyar vitézlő rendnek nem chak külsö, hanem az belsö lelki vitézségre-is, mint igaz vezér, útat mutatna [...]. Adgyon szállást a‘ Nero Chászár Udvarából ki-vetett bölch Philosophus-nak: Fogadja bé Udvarába a feslettségeket Zabolázó Keresztyén Senecát." Hogy Batthyány valóban érdeklődött a jezsuita Johann Schellenberg által Lucius Annaeus Seneca leveleiből összeállított könyvecske, a Seneca christianus iránt, azt bizonyítja, hogy annak egy latin nyelvű példánya könyvtárában is megvolt (n° 399). Hogy olvasta is volna, az latin tudását figyelembe véve kevésbé valószínű, de az, hogy "fülheggyel értette sommáját" az közel járhat az igazsághoz. Éppen ezért kívánhatta hogy - csakúgy mint más hivatalos iratokat - fordítsák számára magyarra.

Mindez azt bizonyítja, hogy Batthyány Ádám valóban érdeklődött az udvariakat erkölcseik megjavítására biztató és "feslettségeiket zabolázó" keresztény sztoicizmus iránt, sőt a Keresztyen Seneca megjelentetése révén, - amely egyben első ízben szólaltatott meg antik szerzőtől származó, összefüggő filozófiai szöveget magyarul - a sztoa egyik jelentős hazai terjesztőjévé is vált. Az ilyen ihletettségű könyvek közül könyvtárában megvolt például a Szenci Molnár Alber által fordított Discursus de summo bono (n° 35, 145) és Guevara Fejedelmek órájának több kiadása is (n° 11, 62, 63, 144, 148), sőt ezek egyikét Zrínyi Péternek ajándékozta (n° 80).

A sztoikus szerzőkön kívül Batthyány Ádámnak kedvelt olvasmánya lehetett egykori megtérítőjének, Pázmány Péternek imádságoskönyve is, amelyből két példánya is volt (n° 212, 227). Ezek valamelyikének "kivonatolt" és néhány további imával kiegészített változata volt az az imádságoskönyv, amelyet 1654-ben Lelki kard címen nyomtattatott ki (n° 401). A könyv kéziratát Batthyány Ádám 1654 tavaszán készíthette el, mivel azt a Bécsben tartózkodó Malomfalvay Gergely többszöri sürgetésre csak május 7-én kapta meg.

A kézirat egy része azonban már május 7. előtt is Malomfalvaynál kellett, hogy legyen, mivel április 26-án Batthyány Ádám a Bécsbe vásárolni küldött Szily Istvánt többek között arra is utasította, hogy "Malomfalvay pater Gergelt keresse feöl eő kegyelme az kalastromban [valószínűleg a singerstrasse-i ferences kolostorról van szó], s mennyen végére tüle, mikor készülnek el az mi könyveink az könyv nyomtatónál. Az minemő litániátt föl küldöttünk, azt köttesse ő kegyelme az Boldog Aszony öt Psalmusa után." Tehát néhány imaszöveg, többek között "az Boldog Aszony öt Psalmusa" már ekkor Malomfalvaynál kellett, hogy legyen. A kézirat derakas része azonban nem, mert miután Szily István április 29-én átadta Malomfalvaynak a litániát, arról tájékoztatta Batthyányt, hogy a páter "csudalkozik hogi eddigh N[agysá]g[o]d az Imadsagos könyvet kezehez nem költe melj dologhrul magais irt N[agysá]g[o]dnak ma azt mondgia. Az töb kinyvek niomtatasaban faradozik ö K[e]g[yelme]me kereti N[agyság[o]dath hogi mennel eléb az Imadsagos kenyjvet fel köldgie."

Azonban a gondok akkor sem értek véget, amikor a kézirat május 7-én végre Bécsbe érkezett. Az ugyanis nem egészen olyan volt, amilyennek Malomfalvay Gergely képzelte. Erről ugyanis május 11-én, följebb már idézett levelében így írt Batthyánynak: "azon imádságokat jó lett volna a lajstrom szerént leiratni, mert a typographushoz külömben nem adatni, hanem csak egymás után rendelt leveleken; mind az által azon leszek, hogy az többit el végezvén jó rendbe vegyem aztis, mellyhez Pünkösd [május 24.] előtt derekason nem kezdhetek."

Úgy látszik tehát, hogy a kézirat nem is volt kézirat, csupán egy "lajstrom", amelyben a könyvbe tervezett imák címei és Pázmány könyvének megfelelő oldalszámai szerepeltek. Ennek a lajstromnak két változata található a Batthyány-levéltárban. Mindkettő csupán a "Memoriale" címet viseli, más, eredetükre vagy elkészítésük céljára történő utalás nincsen rajtuk, tartalmukból azonban nyilvánvaló, hogy az imádságoskönyvhöz készültek.

Az első a Batthyány-udvar egyik deákjának kezeírásával készült és fogalmazványnak tekinthető, mivel az imák sorszámozását tekintve utólagos javítások olvashatók rajta, az egyik résznek ("A' hatodik része a Pázmán Könyvének...") pedig sorszáma sincsen. A javítások sem teljesen következetesek, hiszen némely áthúzott sorszám helyére a javító nem írt be újat. A második lajstromot Batthyány Ádám sajátkezűleg írta, tehát az elsőnél nehezebben olvasható, viszont nincsenek rajta javítások és az imákat - szemben az elsővel - szigorúan a Pázmánynál található sorrendben adja. Valószínűleg azonban ez sem tisztázat, mivel egy ima ("Az Jesushosz való imádság") kétszer is szerepel benne és az első lajstrommal sem egyezik meg, annak sem javított, sem javítatlan állapotában. Azt viszont mindenestre bizonyítja, hogy az imádságoskönyv összeállításával Batthyány Ádám valóban személyesen fogalkozott.

Hogy a lajstromban szereplő oldalszámok valóban Pázmány Péter imádságoskönyvére vonatkoznak, azt a második lajstrom azon pontja árulja el, amelyben Batthyány teljes egészében átemelte saját könyvébe a Pázmány-könyv hatodik részét. A megadott lapszámokból ugyanakkor az is kiderül, hogy annak nem a legutolsó, 1650. évi kiadását használta, hanem az előző, még Pázmány életében megjelent 1625. vagy 1631. éviek egyikét. (A két kiadás tartalma, sőt szedése is teljesen azonos volt.)

A lajstromok alapján végzett számítás szerint Batthyány a (kalendáriumot nem számítva) 590 oldalas Pázmány-féle imádságoskönyvből 201 oldalnyi szöveget vett át saját könyvébe, tehát majdnem a kötet egyharmadát. Batthyány válogatását feltehetőleg személyes szempontok vezették. Pázmány könyvének fejezetei közül kihagyta a szentmiséhez és a gyónáshoz kapcsolódó (1. és 5. rész), valamint a kötött szövegű imákat, amelyeket valószínűleg úgyis kívülről tudott (4. és 9. rész), bevette könyvébe viszont a reggeli, esti imákat, (2. rész) hálaadásokat (3. rész), némileg lerövidítve a litániákat és bűnbánati zsoltárokat (10. rész) és válogatott a különböző alkalmi könyörgések (6-8. rész) között.

Válogatásának szempontjai legjobban Pázmány "Szűkölködő atyánkfiaiért és néminemű bizonyos személyekért" című fejezetének (8. rész) anyagán figyelhető meg. Batthyány kihagyta a "Szüleinkért" szóló imát, mivel apja már 1625-ban, anyja pedig 1640-ben meghalt. Szintén kihagyta a "Jámbor házasok egymásért" való imáját, mivel 1653-ban elhunyt felesége is, de ugyanezen okból megtartotta a "Krisztusban lenyugott atyánkfiaiért" szólót. Érdekes viszont, hogy az "Özvegyek és árvák könyörgését" nem érezte megáénak, talán mert már ekkor tervezte második házasságát, amelyet végül 1655. augusztus 15-én kötött meg Wittmann Katalinnal. Bevette könyvébe a szülőknek "magzatjokért" való imáját, lévén két fiú és két lány apja volt és ezzel párhuzamosan kihagyta a "Magtalanok imádságát" és természetesen a "nehézkesekét" (terhesekét) is. Úgyszintén nem tartotta fontosnak "A rabokért", "A betegekért" és a "Keseredettekért" szóló imákat, viszont magáénak érezte az "Ellenségeinkért" valót és az "Útonjárók könyörgését". Utóbbit érthető is, mivel szinte állandóan úton volt rezidenciái, a szomszédos birtokosok kastélyai, a török végek és Bécs között.

Imádságoskönyvének Batthyány Ádám a Lelki kard címét adta. A "lelki fegyver"-típúsú címadások népszerűek voltak a korabeli elmélkedő és imádságirodalomban. A katolikusok közül Pécsi Lukács adott ki könyvet, Lelki pais címen (Nagyszombat, 1592), de említhetjük az evangélikus Sibolti Demeter Lelki hartzát (Detrekő[?], 1584), Diószegi K. István Lelki fegyverét (Lőcse, 1703) vagy éppen az 1700-ban Nagyszombatban kiadott Lelki fegyverházat. Ezek a címek mind Pál apostol egyik levélrészletétől veszik eredetüket, amelyben így írt: "Öltözzetek fel az Isten fegyverébe, hogy az ördög leselkedésinek ellene álhassatok ... mindenekben felvévén a hitnek paizát, melyben az igen gonosznak minden tüzes nyilait megolthassátok és az üdvösségnek sisakját vegyétek fel; és a léleknek kargyát (melly az Isten igéje) minden imádsággal és könyörgéssel imádkozván minden időben és lélekben" (Ef 6, 11-17).

A kötet metszetes címlapja a Batthyány Ádám címerét ábrázolta. "Az nagyságod cimerére volna szükségem azon imádságos könyvbe (ha úgy tetszik Nagyságodnak) meg van ugyan az publikán fiaival együtt (mellyet bele is tettem a predikatziokba és Senekába) de az pecsétekről nem ismerhetem oroszlány-e vagy mi tart fegvert szájában a kő szikla oldalán." A fiait vérével tápláló pelikán Cosmerovius műhelyének egyik szép nyomdadísze volt, amely nemcsak a Malomfalvay által említettekben, hanem más itt nyomtatott könyvekben is megtalálható. Az imádságoskönyvhöz azonban Malomfalvay Gergely a teljes Batthyány-címert rézbe akarta metszetni, amelyen a sziklán fészekben ülő pelikán alatt szájában kardot tartó oroszlán látható. Május 19-ig még nem talált "oly mestert", aki kimetszette volna, de június 11-én készült följegyzésében Batthyány Ádám már följegyezte, hogy "A frontspiciumra [címlapra], avagy az imádságos könyvek előt való képekre, költ mindenestöl fl. 15." és ugyanezért, "tudnia illik az ő nagysága cimerének le rajszolásától ki metszésétől és nyomtatásától (melly az imádságos könyv elein lészen) kivánnak leg alább fl. 16." Nagyon valószínű, hogy a címert rézbe metsző mester Subarich György volt, aki rendszeresen dolgozott a Cosmerovius-nyomda kiadványai számára (legismertebb műve Zrínyi Miklós Syrena-kötetének címlapja) és akitől két más címermetszet eredetiben is fönnmaradt (Nádasdy Ferencé és Pálffy Miklósé).

A kötetben a címlapot úgy látszik ajánlás követte, amelynek címzettjei Batthyány Ádám fiai, az akkor 17, illetve 15 éves Kristóf és Pál voltak. Erre lehet következtetni ugyanis Kristóf nevelőjének, Nagyfalussy Mártonnak egy 1656 körül Batthyány Ádámnak írott leveléből, amelyben kifejti, hogy az "úrfiak úrfiúi állapotjokhoz illendő szép dolgokban nem foglalják magokat, hogy nekik a templom gyakorlása és a kevéses olvasás nem tetszik s nem kell" hiába ajánlott nekik apjuk "lelki fegyvert [...] egy szép könyvében". Ez esetben tehát Batthyány ugyanígy cselekedett, mint az evangélikus Nádasdy Pál 1631-ben, aki Áhitatos és buzgo imádsagoc címen összellított "üdvösségre vezérlő kis munkácskáját" saját fiainak, a fentebb már említett Ferencnek és Tamásnak ajánlotta.

Ami az imádságoskönyv formátumát illeti, azon Batthyány Ádám és Malomfalvay Gergely is tanakodott a nyomtatás megkezdése előtt. "Azt is örömest tudnám micsoda quantitásban akaria Bottyani uram ő nagysága s itéli az imádságos könyvecskét," - írta a gvárdián április 16-án Nádasdy Ferencnek - "talám jó volna in duodecimo, mint egy uti társ formán, és igy, egy uti társ is kivántatnék." Az Úti-tars című imakönyv először 1639-ben jelent meg Pozsonyban, Nyáry Krisztinának ajánlva, tizennyolcadrét alakban, de mivel hamarosan minden példánya elfogyott, 1643-ban Rezenyi György pozsonyi kanonok újból kiadta. Az 1653. szeptember 17-én fölvett könyvjegyzék szerint az egyik kiadás Batthyány Ádámnak is megvolt (n° 270). A kötet azonban mégsem lehetett tizennyolcadrét, hanem kicsit nagyobb kellett, hogy legyen. "A mint veszem eszembe, nehezen lehet ollyan formában az imádságos könyv mint uti társ," - írta Malomfalvay május 19-én - "mind az által azon leszek, tellyes tehetségem szerént, hogy nagyságod kedve szerént legyen." Méretéről abból alkothatunk valamelyes elképzelést, hogy Malomfalvay szerint bekötése "többe telik, mint Seneca, mert a nagysága is közel s kevés hejával két annyi." Mivel a Seneca tizenkettedrét méretű, összesen 228 oldalas kötet, az imádságoskönyvnek "közel két annyinak", tehát 350-400 oldalnyi tizenkettedrétnek, esetleg kisalakú nyolcadrétnek kellett lennie. Egybevág ezzel az, hogy a Pázmány imádságoskönyvéből kiválogatott 201 oldal tizenkettedrét méretben nyomtatva valóban megközelítheti a 350-400 oldalt. A XVII. század első felének többi magyar imádságoskönyvei is túlnyomó többségben tizenkettedrét méretűek (vagy még kisebbek) voltak, azzal a céllal, hogy ilyen kis méretű könyveket az emberek "‘s kiváltképpen leány-aszzonyok jó módgyával magokkal hordozhatnának" - ahogy az Úti-társ első (tizennyolcadrétben megjelent) kiadásának bevezetése fogalmaz. Akadt néhány nyolcadrét méretű imakönyv is, mint Pázmány Péteré, Szenci Molnár Alberté vagy az evangélikus Jiřik Třanovský-é, ennél nagyobbat azonban nem ismerünk.

Egyébként Batthyány Ádám nem volt az egyedüli magyar főúr a XVII. században, aki maga szerkesztett imádságoskönyvet. Fentebb már említettük Nádasdy Pált, de ebbe a körbe tartozik Batthyány Ádám sógora, Esterházy Pál is, aki a század végén állított össze ima- és énekeskönyveket Szűz Mária tiszteletére. Nem volt egyedülálló azonban az sem, hogy egy imádságoskönyv Pázmány könyvét használja alapvető forrásául. Így tett 1609-ben Mihálykó János eperjesi evangélikus prédikátor és 1615-ben a katolikus Ferencffy Lőrinc is. Az evangélikus kiadás nem teljesen nyerte el Pázmány tetszését, mivel "sok helyen megszaggatá és az ő foltos tetszésének rongyával bé is tatarázta az én írásomat, [...] több jeles dolgokat is kitörle az ő nyomtatásában. Annak okáért nem hogy javallanám, [...] de sőt inkább a benne való sok fogyatkozásokért gyalázom, és enyémnek nem ismerem." - írta a Keresztyén imadsagos könyvecske második kiadásának előszavában. Ferencffy névtelenül kiadott könyvéről viszont, amely kétharmad részben az ő szövegeit tartalmazza, bizonyára tudott és feltehetően beleegyezését is adta hozzá.

Egyébként Batthyány Ádám könyvének is akadt újabb kiadója, ami arra utal, hogy bármennyire is személyes szempontok vezérelték is a Lelki kard szövegeinek összeválogatását, a könyvecskét mások is szívesen használták, sőt a ferencesek révén az ország távoli részeibe is eljutott. Ennek legszebb bizonyítéka, hogy jóval Batthyány Ádám halála után, 1685 körül egy második kiadást is megért a Kájoni János által fölállított és vezetett csíksomlyói ferences nyomdában.

Batthyány Ádám életének utolsó éveiben egyébként - másodszori házasága és az ismét sűrűsödő végvidéki harcok ellenére is - egyre nagyobb teret töltött ki a lelki dolgokkal való foglalkozás. Erre nemcsak a Lelki kard összeállításának ténye utal. 1657-ben például - a gyónásra való fölkészülésül - még egy bűnlajstrom vezetésével is megpróbálkozott. Súlyosodó betegsége miatt 1658. február 20-án végrendeletét is meg kellett fogalmaznia, amelyben többek között a következőket írta:

"Tudván aztot, és tapasztalhatoképpen látván, hogy ez Vilaghi minden dolgok, akar mely Felseö és méltosághos állapotban helyheztessenekis, az eö mivoltok szerénth, tsak árnyék és el mulando hüüsághok [...] az Emberi Nemzetnek minden tselekedeti, méltosághi, s- holmi Pompás gazdaghsághi utánnis tsak egy io véghet látunk. Tudni illik, hogy az élet uthán csak az mondatik boldognak, az ki io Dispositiokkal az Igaz Istennek szinye eleiben járuluán az boldoghsághos életnek el nyerésével tellieséttetik."

Bizonyára fölkészülten érte a halál 49 éves korában, 1659. március 15-én. Végrendeletében azt kérte, hogy "ne ez világhi Pompa, az ki semmi és árnyék, hanem az Keresztyéni Romay Anya-Szent-Egyháznak Ceremoniai legienek temetésünknek tengeÿ". Ennek ellenére a temetés illően látványos volt. A ravatalt minden bizonnyal castrum doloris alá helyezték, mivel ennek egyes elemei, a halotti címer és a ravatalkép fönnmaradtak. Utóbbi gazdagon zsinórozott zöld mentében, süvegben, kezében imakönyvvel, rózsafüzérrel és magyar szokás szerint a hímzett fehér keszkenővel ábrázolta Batthyány Ádámot. A szertartást Széchényi György győri püspök vezette. Ő kísérte utolsó útjára, a németújvári ferences kolostor kriptájába első felesége mellé Németújvár, Szalónak, Rohonc, Borostyánkő, Körmend, Dobra és Szentgrót örökös urát, császári kamarást, királyi asztalnokmestert, a Dunántúl és a Kanizsával szemben vetett végvárak főkapitányát.

Összegezve a Batthyány Ádámról és az őt körülvevő művelődési viszonyokról eddig összeszedett ismereteket, azt lehet megállapítani, hogy Batthyány szellemi tájékozódását - más főrendű kortársához hasonlóan - alapvetően két dolog jellemezte: a világi reprezentáció és a megújuló katolikus egyház által terjesztett, akkor újszerű barokk lelkiség. Ez a két motívum játszott tehát szerepet az őt és udvarát körülvevő szellemi környezet létrejöttében és alakulásában is.

A reprezentáció, tehát az udvar feje presztízsének megtartása és emelése mindenkor az udvarok egyik alapvető feladata volt. Nemcsak az erdélyi fejdelem, Apafi Mihály udvara népének kellett úgy viselkednie, "hogy méltóságunk emlékezete, udvarunk boldog hírével együtt dicséretesen terjedjen", hanem - Széchényi György halotti beszéde szerint - Batthyányné Formentini Aurórának is - "szorgalmatos gondgya vólt arra, mindenek fölött, hogy [...] ki ki ugy visellye magát Udvarnépe közül", hogy "maga, s- az Udvar böczülletét-is élötte böczüllye."

A rendet tartó és udvarló szolgák mellett a reprezentációt szolgálták a koraújkori magyar főrendek lakhelyéül szolgáló várak és kastélyok barokk stílusban újjáépített tornyai, kertjei, belső terei, a festmények, a kárpitok, a hintók, a lovak, az ékszerek, az udvari zenekar és a különböző ünnepi alkalmakra írott köszöntő versek és beszédek is, tehát a korabeli szellemi és anyagi kultúra szinte minden ága. A barokk stílus magyarországi megjelenése is nagyrészt az udvari reprezentáció igényével függött össze. A barokk gazdag formakincse, lenyűgöző hatásokra, a csodálkozás fölkeltésére való törekvése különösen alkalmas volt, a hatalom érzékeltetésére, a reprezentációra és ennek vonzó hatása valószínűleg még a XVII. századi nyugat-magyarországi főnemesség - köztük Batthyány Ádám - vallásváltásában is fontos szerepet játszott.

A reprezentáción túl egy-egy udvar művelődésének másik fő meghatározója mindig és mindenhol az udvar fejének személyes, tehát korról-korra és személyről-személyre változó elképzelései voltak. Batthyány Ádám nagyapja, Boldizsár például a XVI. század végén Radéczy István egri püspök pozsonyi humanista irodalmi körével és Balassi Bálinttal tartott kapcsolatot és személyes érdeklődése tette udvarát a korabeli természettudomány európai jelentőségű központjává. Fia, Batthyány Ferenc szintén Balassi verseit olvasgatta, udvarának szellemi arculatát azonban inkább a hosszabb-rövidebb ott működő református prédikátorok szabták meg, mint Beythe István, Beythe Imre vagy Szenci Molnár Albert.

Az unoka, Batthyány Ádám udvarának kultúrájára leginkább a személyességre törekvő és érzelmekre ható barokk vallásos jámborság, vagy ahogy ő mondta: a devóció iránti érdeklődése hagyta rajta bélyegét. Kulturális mecenatúrájának legjelentősebb emlékeiben ezt a személyes indítékot fedezhetjük föl: egyházi célokra tett adományaiban, könyvtára összetételében és a neki ajánlott vagy költségén nyomtatott könyvekben. És bár ez az indíték merőben személyes élményből fakadt, nem volt egyedinek nevezhető a korban. A reformáció, majd a katolikus reformmozgalom közepette a vallási kérdések az érdeklődés előterében álltak és sokan érezték fontosnak, hogy személyes választ keressenek rájuk. A kor katolikus és protestáns főurainak legnagyobbjai közül szinte mindenki foglalkozott szerzetesrendek letelepítésével, iskolák alapításával és vallásos kiadványok támogatásával, sőt egyesek saját maguk is írtak, fordítottak vagy szerkesztettek teológiai vagy lelkiségi műveket: ezek közé tartozott Batthyány Ádám mellett például Draskovich János, Esterházy Miklós, vagy protestáns részről Nádasdy Pál és Illésházy Gábor.

Sok esetben persze a devóció és reprezentáció együtt jelentkezett. Az udvari élet fontos ünnepi alkalmai: keresztelők, esküvők, temetések például egyben egyházi események is voltak és a főnemesi családok igyekeztek az egyháziakat is bevonni a reprezentációba. A Batthyány család pelikános címere pedig nemcsak a várak kapuin hirdette a család dicsőségét, hanem ott láthatták a németújvári ferences templom oltárain vagy a Batthyány Ádám által összeállított imakönyv címlapján is.