Csapodiné Gárdonyi Klára

Kódexművészet alatt általában a XI-XV. században készült kéziratos kódexek díszítését értik. Foglalkozni kell azonban ennek megértéséhez az előzményekkel, és végeredményben ide tartozik a kódexfestészet XVI. századi hanyatlásának kora is.

Az európai XI-XV. századi kódexfestészet három gyökere: az antik (görög-római), a bizánci és az írországi miniatúrafestészet.

A könyvdíszítés már a klasszikus ókorban sem volt ismeretlen. A legrégebbi illusztrált "könyv" egyiptomi papirusztekercs, i. e. 1980-ból. Egyiptomi és más, keleti hatások is érték a görög-római könyvdíszítést. Tudjuk, hogy voltak Rómában bibliofilek, akik keresték és gyűjtötték a díszes kiállítású kéziratokat, és tudjuk, hogy szokásban volt már ekkor is egyes művek előtt a szerző ábrázolása. A Herculaneumban megmaradt 1800 tekercsből azonban egy sem volt illusztrálva. Az antik, ókori könyvművészetet csak a IV-V. századból fennmaradt kódexekből rekonstruálhatjuk. Ezek közül a legfontosabbak: a milánói Ambrosiana Iliász, a Vatikáni Vergilius, az ún. quedlinburgi Itala és a bécsi Nemzeti könyvtár Dioscurides kézirata.

A nyugat-római birodalom lehanyatlása után Bizánc őrizte tovább az antik művészetet. Bizánc már 330-tól kezdve a főváros szerepét töltötte be, sajnos azonban itt is a 726 és 843 közötti politikai és vallási okokból lezajlott "képrombolás" vagy "képháború" (ikonoklastia) az emlékeket visszamenőleg is elpusztította. Az ezáltal kiesett négy évszázad könyvművészeti emlékeiből csak töredékek maradtak meg, azok is csak az V-VI. századból. Ezek közül a legjelentősebbek: a Codex Rossanensis (V-VI. sz.), a Codex Sinopensis (VI. sz.), a Codex Argenteus (Uppsala) és a bécsi Genesis.

A bizánci könyvművészet jellemzője az antik, hellenisztikus és különböző keleti elemek keveredése. A niceai zsinat (787) előírta a képtisztelet tanítását és formáit, ami a bizánci művészet "merev"-ségének forrása.

A IX. századtól kezdve erősen narratív jellegű művészet alakult ki, mely megtartja az antik modelleket (arctípus, ruházat, ornamentika). A X. századból már sokkal eredetibb, életteljesebb, festőiségre törekvő illusztrációk maradtak fönn. Megjelenik a Bizáncra oly jellemző arany alap. Az ornamentika geometriai motívumok mellett már növényi- és állatalakokat, architektonális kompozíciókat tüntet fel, mely az Iránból átvett email-technikával párosul. A könyvek tartalma főleg vallási tárgyú (bibliák, evangelistariumok, zsoltároskönyvek), az egyházi szerzők közül főleg Nazianzi Gergely műveit másolták.

Legeredetibb a XI-XII. század, a bizánci művészet fénykora: a vallási szövegek mellett ábrázolt jelenetekben a mindennapi életből vett, sokszor szinte humoros illusztrációk jelennek meg.

A XIII. században kezdődik a dekadencia, mely eltart egészen a Paleologok művészi reneszánszáig (XIV. sz.). A bizánci művészet, speciálisan a könyvművészet jelentősége, hogy megőrizte az antik hagyományokat és sajátos, különböző keleti hatásokkal átitatott stílusával befolyásolta az európai miniatűrművészetet is. Legtovább a balkáni és kelet-európai szláv népek egyházi művészetében maradtak fönn emlékei.

Az európai miniatűrfestészetben a korai középkorban legjelentősebb volt az írországi ún. inzuláris stílus, melynek több, igen szép emléke maradt fönn a VII-IX. sz.-ból. Ezek közül a fontosabbak: A Book of Durrow, a Codex Amiatinus, a Lindisfarne Gospels és a Book of Kells. Ez az írországi miniatűrművészet minden előzmény nélkül, készen jelenik meg, s mintegy ellentétben a bizáncival a dekoratív hatásra való törekvésben nyilvánul meg. Eredetére nézve vitatják, hogy az ősi, kereszténység előtti kelta, írországi vagy a keleti keresztény világ (Szíria) hatására alakult-e ki. Az egzotikus, sokszor fantasztikusan szövevényes, máskor világosan áttekinthető fonadékok között megjelennek ugyan állati és emberi alakok, fejek, de ezek is inkább torz formában, beleolvasztva mintegy a dekorációs elemek közé. Minthogy Nyugat-Európában a kereszténységet írországi szerzetesek terjesztették el, nem csoda, hogy ez a művészeti stílus ide is behatolt és a különböző kolostorokban különböző iskolákat, stílusokat alakított ki.

Az európai, VII-VIII. századi ún. prekaroling miniatúra jellege, az írországi stílus hatása alatt, szintén erősen dekoratív jellegű.

Nagy Károly (742-814) uralkodása idején a könyvművészet inkább könyvmásolásban, könyvgyűjtésben nyilvánul, utódai idején azonban már bizonyos nagyvonalú reprezentatív stílus alakul ki, amely a bizánci hatással szemben ismét visszanyúlik az antik és ókeresztény művészethez. Kolostorok és püspöki székhelyek mellett akkor már mindenütt volt scriptorium, ahol másoltak és díszítettek kéziratokat, díszíteni azonban főleg csak a vallásos, reprezentatív célra szánt kéziratokat díszítették. Evangeliariumok, sacramentáriumok, zsoltároskönyvek készülnek (Nagy Károly evangéliáriuma, Kopasz Károly bibliája, Lothár evangeliáriuma), de gyűjtötték és megőrizték az antik szerzők műveit és a hét szabad művészet (septem artes liberales) anyagát, iskolai, didaktikai célból. Egy-egy scriptoriumban egyidejűleg többen is dogoztak egy-egy kézirat elkészítésén. Legfontosabb központok: Tours, Corbie, Reims, Köln, Fulda.

Amint közeledik a román kor, szaporodnak a scriptoriumok, a kódexek díszítése egyrészt differenciálódik, másrészt összekeveredik. Észrevétlenül megváltozik a dekoráció is. Saint Gallenben például ír szerzetesek saját stílusban festettek, aleman kollégáik viszont a motívumok felhasználásával egészen új stílust teremtettek. Az illusztráció lassanként közelebbi kapcsolatba került a szöveggel, élénkül az elbeszélő kedv, a rajz jobb, mint a színezés. Három uralkodó téma: Krisztus, az evangélisták és a "Lebensbrunnen" ábrázolása.

A X-XI. századi un. "ottói reneszánsz" egyik kiemelkedő emléke az echternachi evangeliarum. Más központok még: Reichenau, Konstanz, Regensburg.

Ugyanebben az időben felvirágzik az angolszász miniatúra is, mely inkább reprezentatív jellegű. Az egykori francia miniatúra északon angolszász, délen spanyol befolyás alá kerül. Utóbbira jellemző 1000 körül a kalligrafikus tendencia, emberi fantasztikus lények keveredése, perzsa és iszlám hatás alatt.

Itáliában az írás és egyben a díszítés végleges kialakulása a VI. századtól kezdve a montecassinói scriptoriumban megy végbe. A X. században újabb fejlődésnek indult könyvkészítés itt a XI. században éri el tetőpontját. Az iniciálékat már nem kapitálisokkal írják, hanem groteszk állatfigurákból (halak, madarak, stb.) alakítják. Montecassino művészete kihatott a más kolostorok scriptoriumaira is. Így pl.: Bobbioban is virágzó kódexmásolás folyt a X-XII. században. Az észak-olasz miniatúra egyébként általában szegényes, egyszerű. Bizarr fonadékok alkalmazásában megtalálható az írországi hatás, az emberi alakok ábrázolása egyszerű, de ikonográfiailag pontos.

A XI. századdal már Európa-szerte kialakul a román művészeti stílus. A feudalizmusra jellemző, hogy a könyvek luxustárgyakká lesznek, melyek a feudális urak vagyonának jelentékeny részét képezik. Ezért is szerepel e korban a kincsek lajstromozásán belül egy-egy díszes kódex. Az egyház és az uralkodók, a nagyhűbéresek vagyonának értékét emelték a drága, díszes kódexek. Különösen díszes ebben a korban a kódexek kötése is.

Mindez még fokozódik a XII. században, ahol a könyvkészítés területén is nagy fejlődésnek lehetünk tanúi.

Az építészetben és a könyvdíszítésben ugyanazokat a dekoratív motívumokat lehet megtalálni, a falfestészet és a miniatúra is szoros összefüggésben van. Antik alakok és ruházat helyett most már a festők saját koruk alakjait, ruházatát ábrázolják; az arcokon már némi egyéni kifejezés található. Gazdagodnak az iniciálék. A művészetek e korbeli összefüggését mutatják pl. a könyvkötések elefántcsont faragványai és a dekoratív elemek közé került keleti szövetek mintái. Voltak már ebben a korban olyan művészek, akik több területen is tevékenykedtek. A könyvek szinte kizárólag egyházi tartalmúak. A fennmaradt kódexek díszítése alapján meg lehet különböztetni összefüggő csoportokat, iskolákat, legtöbbször azonban különböző hatások keverednek. Németországban az ünnepélyes, hieratikus, monumentális oldal dominál, a reimsi iskola életszerűségre törekszik. A természetábrázolásból azonban teljesen hiányzik a naturalizmus, a személyek absztrakt térben élnek, a tájat geometriai dekoráció helyettesíti. Az előforduló természeti képek nem a valóságot akarják tükrözni, hanem absztrahálnak: egy fal egy várost, egy fa az összes növényeket ábrázolja sematikusan.

Bár minden kódexfestő iskolának megvan a jellegzetessége, sokszor mégis nehéz eldönteni a miniatúrák alapján a hovatartozást (pl. Gutkeled-biblia). A miniatúra mellett már akkor megjelenik a színezett tollrajz. Ebben az időben keletkeztek Bajorország területén az elő irodalmi illusztrációk a középfelnémet eposzokhoz, mint az "Eneit" vagy a "Drei Liedern von der Magd"-hoz, míg a "Tristan"-hoz és a "Parzival"-hoz a képeket valószínűleg Strassburg környékén készítették. A Rajna-környéki miniatúrafestészetre az észak-franciaországi stílus volt hatással, amely viszont a Winchesterben (Anglia) virágzó iskolához állt közel. A román kor vége felé Észak-Franciaországban egy különösen a ruházat ferdén hullámzó redőinek lendületes rajzában megnyilvánuló stílus lép fel.

A XIII. században alakul ki Franciaországban a sajátos jellegű gótikus miniatúra. Az egyetem alapításával (1150 körül) Párizs Európa szellemi központja lesz, ahol a legkülönbözőbb nemzetiségű diákok tanulnak. Megváltoznak a könyvkészítés körülményei, már nemcsak kolostorokban, apátságokban másolnak kódexeket, egyre több a laikus másoló, miniátor (Párizsban, 1292-ben már 17 volt). IX. (Szent) Lajos (1215-1270) palotájában könyvtárat alapít és másolókat, könyvdíszítőket alkalmaz. Az első díszes könyvek psalteriumok, liturgikus művek; nagy mennyiségben készülnek kisméretű, illusztrált bibliák. De új irodalom is születik: verses regények, channsonier-ek, illusztrált didaktikus művek. Megkezdődnek a távoli utazások kereskedelmi célból; szicíliai és spanyol közvetítéssel felfedezik a görög, az arab tudományt, s ezt követi a polgárosodás megindulása.

A kéziratokba festett miniatúrákból eltűnik az arany alap, a rendszerint architektonikus keretek gótikusak. A rajz vonalvezetése precíz, a színhatás meleg és mély, sokszor szinte üvegfestményre emlékeztető. Keresik a mozgalmasságot, a mindennapi életből vett jeleneteket, megjelenik a korabeli társadalom ábrázolása.

Kialakul a livre d'heure (imakönyv) kalendáriummal egybekötött formája, ezekben ábrázolják a naptár-részben a zodiákust és az illető hónap jellemző foglalkozását. A francia könyvfestő művészet bizonyos szempontból mindvégig gótikus marad. A XIV. század első felének legtekintélyesebb könyvfestője volt Jean Pucelle, akinek kiemelkedő alkotások köszönhetők, így pl. az ún. "Bylling-Bibel" (1327). A század folyamán fejlődik a kisformájú képek technikája. A rendszerint S alakban meghajló alakok rajza világos, ruhájuk redője általában gótikusan megtört ráncban végződnek. Lassanként fölmerül a tájképi vagy térbeli háttér megjelölésének szükségessége, amelyik eleinte primitív és tipizáló, de a század vége felé erősödik a törekvés a természet vagy a tér optikailag helyes visszaadására. Ezzel együtt fejlődik az emberi alakok individuális ábrázolására való hajlam és az ornamentikába is behatol a realizmusra való törekvés. A XVI. század folyamán a lapszéldíszben szőlőlevélhez hasonló szögletes levelek, tüskés indák jönnek divatba, melyek hosszú időn át jellemzőek a francia könyvművészetre.

A XIV-XV. században végbemenő stílusváltozás befejezését és tetőpontját Jacquemart de Hesdin és a Limbourg-fivérek (Paul, Jean és Hermann) munkássága jelenti. A századfordulón ők alkották a híres bibliofil Duc de Berry különböző, pazar fénnyel kiállított imakönyveit, amelyek ennek a magasfokú könyvművészetnek egész varázsát visszatükrözik.

Ez a művészet a XV. században sem hanyatlik le, hanem különösen az Anjou René (1409-1480) számára készített munkákban jelentkezik. Egy ismeretlen mester főműve a "Livre du Coeur d'amours espris" (Wien, Nathionalbibliothek) díszítése, amely 1440 és 1460 között keletkezhetett. A művész finom beleéléssel, szín- és fényhatásokkal intim bájt adott a romantikus történet jeleneteinek.

A XV. század második felének nevezetes miniátora volt a tours-i származású Jean Fouquet (kb. 1420-1481), aki festő is volt, és főleg XI. Lajos számára dolgozott. Művészetére jellemzőek a világos felépítésű, alakokban gazdag, monumentális jelenetek. Főművei az Antiquités Judaiques (Paris, Biblioheque nationale) és egy Boccaccio- (München, Staatsbibliothek) kézirat díszítése.

Flandriában is magas művészi fokot ért el a könyvdíszítés a XIII-XV. században. A XV. században Hubert és Jan von Eyck nevét kell megemlíteni, akik a Duc de Berry számára készített Tres belles heures miniatúráival magasfokú művészetről tettek tanúságot (Milánó és Turin). Realisztikus felfogás, biztos valóságérzék, fény- és színhatásokkal elért élénkség jellemzik e miniatúrákat.

Hozzájuk csatlakozik a XV. században Simon Marmion, akit a "miniátorok hercege"-ként (prince d'enlumineurs) ünnepeltek kortársai. Ő és az ő köréhez tartozó miniátorok voltak azok, akik Jó Fülöp (1396-1467) számára dolgoztak. Girart de Roussilon mester és Rogier van der Weyden az emberi alakok megkomponálásában, míg Philipp de Mazerolles a lapszéldíszek ornamentikájának megoldásában volt kiváló.

A század végén működött a Meister der Hortulus animae, aki 1480 és 1520 között Genfben élt, valamint Simon Bening (1483-1561), aki jelentős részt vett a flamand művészet késői főművének, a Breviarium Grimani képeinek készítésében.

A francia és flamand könyvfestészet mellett Angliában is jelentős műveket alkottak, mikor a román kor művészi tradíciója új virágzásnak indult (Winchester, Canterbury). Az itteni emlékek legnagyobb része - ellentétben Franciaországgal - egyházi scriptoriumokból került ki, s a legtöbb munka liturgikus kézirat volt, így az 1300 körül keletkezett, ún. Peterbourgh-Psalter (Bruxelles, Bibliotheque Royale).

Angol jellegzetesség a pazar gazdagsággal kiképzett és drolerie-vel élénkített lapszéldíszek, melyek széles keretben veszik körül a lapot. Ez a kifejezetten dekoratív könyvdíszítő stílus a XIV. században sem vész el, hanem a kelet-angliai könyvdíszítésben jut kifejezésre (Ormesbey Psalter, Gorleston Psalter). A túl gazdag dekorációstílus a könyvdíszítésben egyébként mindenkori angol sajátosság.

Az egykorú német kéziratok számban és minőségben is elmaradnak a nyugatabbiaktól. Nem voltak ekkor itt magasrangú, gazdag megrendelők, és mint ahogyan már a román korban is látszott, erős volt a nyugati (francia, flamand) hatás. A XIV. század első feléből a német könyvművészet legismertebb példái az irodalmi művek területéről kerültek ki. Így az 1334-ben készült Willehalm-kódex (Kassel) és a Manesse-Handschrift (Berlin). Az elsőt az egykorú angol kolostori művészet befolyásolta, a második stílusát pedig a Schweizban (Zürich) keletkezett ún. Heidelberger Liederhandschrift határozta meg, bár 138 miniatúráját legalább négy különböző művész készítette. Ebben a kéziratban már bizonyos polgárosodó művészi ízlés is megjelenik.

IV. Károly német-római császár és cseh király, valamint utóda Vencel udvarában e királyi bibliofilek pártolták a művészeteket. Ez a könyvművészet szempontjából egy olasz és főleg francia hatás alatt álló miniatúraművészet volt. A könyvművészet terjesztésében nagy része volt Johann von Neumarkt kancellárnak, aki lelkes híve volt a korai humanizmus eszméinek, és aki számára több avignoni ízlésben készült kéziratot másoltak és díszítettek. Legnevezetesebb ezek közül a Liber viaticus-nak ma is Prágában őrzött példánya.

A XIV. század második felében a cseh miniatúraművészet egyre inkább megszabadul az idegen hatásoktól és kialakítja sajátos stílusát. Vencel király idejéből (1361-1419) és az ő könyvtárából különböző, vallási és világi tárgyú kódexek maradtak fent, amelyekre különösen jellemzőek a pazarlóan gazdag, szinte nyugtalannak ható lapszéli levélornamentika és a Vencel személyéhez fűződő emblematikus alakok (fürdősnő, kaloda, vadember).

A késő középkor német könyvillusztrációja már nem gazdag mecénások számára, fényes pompával kiállított kéziratokat hozott létre, hanem inkább egy, a szélesebb néprétegek számára szolgáló, szórakoztató vagy tanító munkák szövegéhez készült népszerűsítő, sokszor csak tollrajzban kivitelezett illusztrációiban nyilvánul. Ezek rendszerint nem nagy művészek alkotásai, de néhány jellemző vonással, realisztikusan próbálják ábrázolni a szövegben elmondottakat.

Itt kell megemlíteni, hogy Németországban nyomtatták az első ún. Blockbuch-okat, már a mozgatható betű feltalálása előtt is, fatáblákról. Ezeknél a kép, az ábrázolás a legfontosabb. A Blockbuchok tárgya: Biblia Pauperum, Ars moriendi és Speculum humanae salvationis. Bár ezekből igen sok készült, viszonylag kevés maradt korunkra.

A könyvnyomtatással egyidejűleg találták fel a fametszetet (Holzschnitt), amely a nyomtatott könyvek illusztrálására szolgált. Bár a fametszet sok tekintetben megtartotta összefüggését a kézzel festett könyvdíszítéssel, ez már nem tartozik a miniatúratörténet területéhez.

Olaszországban a miniatúrafestészetre a XIV. században hatással voltak a nagy olasz táblaképfestők, akik freskókat és oltárképeket készítettek. Giotto pl. Toscanában és Nápolyban is működött, hatása bizonyos miniatúrákon is meglátszik. Petrarca Vergilius-kódexének címlapját Simone Martini festette Avignonban. Ismeretlen nevű kiváló miniátor a Rómában őrzött S. Giorgo-kódex mestere. A sienai köztársaság néhány állami dokumentumát és más kódexeket Niccolo di Ser Tozzo Tegliacci díszítette, akinek művészete Simone Martini és Lippo Memmi hatását tükrözi.

Firenzében a XIV. században illuminált kéziratok stílusát Bernardo Daddi hatása jellemzi. Érdekes kézirat a Specchio umano, népszerű nevén az Il Biadaiolo, mely tele van társadalomtörténeti érdekességű vásári és egyéb, a mindennapi életből vett jelenetekkel, s ezáltal egyike a firenzei népszerű művészet legjellemzőbb darabjainak.

Itáliában már ekkor bizonyos helyi jellegű stílusok alakulnak ki. Ezek közül a XIV században egyik legnevezetesebb a bolognai iskola, mely bizánci hatás alatt állt, ami az alakok ábrázolásában, a ruhák redőzetében és az arcok erős fény- és árnyékhatásának kiemelésében nyilvánul meg. Erre főleg illuminált bibliákban találunk példát, de divatba jött a "teremtés hat napjá"-nak, Jesse törzsének és az Apokalipszisnek az ábrázolása is. Utóbbiakra francia és angol bibliakéziratok is hatással voltak.

Bologna és Padova egyetemei mellett jogi kéziratok is nagy számban készültek, melyek főleg Niccolo da Bologna nevéhez fűződnek. Niccolo da Bologna néhány munkáját nevével is szignálta. Más miniátorok nevét is ismerjük: Oderisi da Gubbio, Franco Bolognese. A bolognai miniatúraművészet sokáig megtartotta vezető szerepét és kihatott a ferrarai és gubbiói festőiskolákra is.

A század végére nagy jelentőségre tesz szert a lombard-milánói könyvművészet. Lombardiában a Viscontiak számára készült illuminált kódexekben a francia-gótikus hatás tovább megmarad, mint máshol Olaszországban.

Észak-Olaszországban készültek a XIV. században ún. Tacuinum sanitatis-ok, melyekben a természettudományi vonatkozású szövegnek megfelelően, a mindennapi életből vett jeleneteket találunk. A Tacuinum sanitatis-ok egy része tudományos igényű, más részük népszerű jellegű. Egy példány díszítése Giovannino de Grassi nevéhez kapcsolódik. Más ismert nevű északolasz miniátorok: Pietro da Pavia, Anovelo da Imbonate.

Működtek miniátorok Romagnában, Emiliában és Umbriában. A XIV. századi velencei könyvdíszítés érdekes emléke a budapesti Egyetemi könyvtár Dante-kódexe.

Dél-Olaszországban, Nápolyban az Anjou-dinasztia uralkodása alatt önálló, új miniatúrastílus alakul ki, amelyet egyaránt befolyásolt a francia (Avignon), a toszkán (Giotto, Simone Martini) és a bizánci stílus. A század első felében uralkodó Róbert király nagy könyvbarát volt, udvarában számtalan másolót és illuminátort foglalkoztatott, több művet lefordítatott görögből latinra. Az ő uralkodása végén készült a kor egyik különösen érdekes emléke, az ún. Anjou-biblia, melyet részben Christoforo Orimina illuminált. Ehhez a körhöz tartozik a Statuts de S. Esprit, a Hamilton-biblia és Matteo da Planisio bibliája. Ezen kívül Nápolyban több misszálé is készült, de világi műveket is másoltak (Seneca tragédiái).

Olasz reneszánsz, XV. század. A reneszánsz általános szellemi és művészeti fellendülést hozott, melyből a könyvművészet sem maradhatott ki. Az antik művészet és irodalom újrafelfedezésével megújul az emberi szellem és kilép a középkor zárt világából. Mind a tudományban, mind a művészetben kiváló alkotások keletkeznek. Az illuminálásra kihatottak a nagy festőművészek képei (Mantegna, Botticelli, Ghirlandaio stb.) és más művészeti alkotások (reliefek, medallionok stb.) dekoratív elemei és stílusa is. A század második felének neoplatonikus filozófiája meghatározta a reneszánsz könyvművészet szimbolikáját is.

Ekkor alakul ki a kódex, ill. a könyv címlapjának klasszikus formája. A dekoratív keretdísz most már háromdimenziós, eltűnnek a középkor bájos, de irreális emberalakjai, szerepüket húsból és vérből való emberek veszik át. A tájképi háttér realisztikus, sőt néha naturalisztikus. A perspektíva kialakult megoldásai a kódexfestészetben is érvényesülnek.

Mivel az illuminátorok még ebben a korban is csak ritkán szignálták munkáikat, sokszor csak a stíluskritika alapján lehet megkísérelni egyes művek meghatározását. Igen sokféle, változatos stílussal találkozhatunk, egy-egy centrum körül iskolák alakulnak, melyet egy-egy nagy mester géniusza és a megrendelő ízlése határoz meg. Kialakul a könyvkészítők (másolók, illuminátorok, könyvkötők) társadalma, mely főként királyi udvarok és mecénások köré gyülekezik.

Firenzében a Mediciek, Ferraraban az Este-k, Pesaróban és Paviában, Milánóban a Sforzák, Urbinóban Federico da Montefeltre, Rómában a pápák - IV. Jenőtől IV. Sixtusig -, Nápolyban az Aragón királyi család az itáliai művészet fő mecénásai. Ezekhez más országokból más fejedelmek is csatlakoznak, mint Corvin Mátyás, II. János portugál király.

A XV. századi könyvkészítés központja Firenze, itt alakul ki és éri el tetőfokát a reneszánsz illuminálás. Már a XIV. század végén kiváló festők és miniátorok működtek a Sta Maria degli Angeli-ben vagy a S. Marco kolostorban.

Firenzében élt és működött Vespasiano da Bisticci, az ismert nevű, humanista műveltségű, élelmes könyvkereskedő, aki maga köré gyűjtötte a legjobb könyvmásolókat és miniátorokat. Nála készen és megrendelésre is lehetett vásárolni díszes kódexeket. Az ő nevéhez, illetőleg bottega-jához kapcsolhatók a legszebb, ún. indafonatos díszítésű kódexek. Ezek eleinte egyszerűbb kivitelben készültek, majd egyre több motívum került az indafonatok közé (növények, állatok, emberalakok, sőt egész jelenetek). A firenzei XV. századi kódexekben már szinte kötelezően szerepel a mű szerzőjének képzeletbeli vagy - korabeli szerzőnél - élethű portréja.

Az indafonatos díszítés a XV. század második felében egész Itáliában elterjedt, vidékenként más és más jellegzetességgel.

Nagy mesterek. A korai reneszánsz egyik nagy alakja Fra Angelico (1387-1455) a San Marco kolostorban tevékenykedett, mint freskófestő és illuminátor. Munkássága nagy hatással volt a firenzei művészetre. Jellemző rá a konzervatív kompozíció, a finom, de élénk színek, az emberalakok bájos ábrázolása. Fra Angelico tanítványa volt Zanobi Strozzi és Francesco Antonio del Cherico.

Cherico egyike volt a legkiválóbb firenzei minátoroknak, 1455-1485-ig ismerjük munkásságát. Medici Lorenzo és Corvin Mátyás számára több kéziratot illuminált. Művészetére jellemzőek a bájos puttók, a növényi és állatmotívumokból, medallionokból, vázákból, kandeláberekből alakított lapszélkeretek. Egyházatyák (Szt. Ágoston, Hieronymus, Didymus), ókori szerzők (Aristoteles, Plinius) és humanisták (Petrarca, Regiomontanus) műveit egyaránt illuminálta.

A Gherardo és Giovanni di Monte testvérpár főműve az a biblia, amely Mátyás király megrendelésére készült, de halála miatt már nem került Budára és ma is a firenzei Laurenziana könyvtárban őrzik. A testvérpár közül Giovanni volt a nagyobb művész, ő készítette az alakos miniatúrákat, míg Gherardo a dekoratív lapszéldíszeket festette. A Cherico művészetére jellemző dekoratív motívumok nála még gyöngy-, ékszer és drágakőmotívumokkal gazdagodnak, ami az ötvösség hatására vall.

Fillippo di Matteo Torelli egy zsoltároskönyvet illuminált, azonkívül ismeretes tőle egy Petrarca és egy Dante kódex is. Sokszor azonban nem lehet megállapítani, hogy az ő munkájával, vagy csak hatásával állunk-e szemben.

Attavante de Attavantibus (1452-1517) korának egyik legnépszerűbb, legtöbb sikert elért illuminátora. A fennmaradt korvinák közül mintegy harmincnak a díszítését tulajdoníthatjuk neki. Ő néha szignálta munkáit, máskor viszont egykorú, de idegen kéz jegyezte be nevét egy-egy kódexbe. Nevezetes az a misszálé, melyet Thomas James doli püspök számára illuminált, s amelynek kánonképe egészen közeli rokonságban van a Mátyás birtokában volt Brüsszeli Missziáléval. Attavante munkái mindig mértéktartó, nemes ízléssel készültek. Lapszéldíszeinek alapja mindig a pergamenre közvetlenül vagy színes alapozásra festett ötszirmú virágok és akantuszlevelek. Ezt az alapot számos puttó és a keretben szabályos távolságokban elhelyezett, különböző formájú keretekbe foglalt mellképek élénkítik.

Attavante és Gherardo együtt készítettek egy bibliakéziratot II. János portugál király számára. Vespasiano da Bisticci közvetítésével Attavante díszítette Federigo da Montefeltre számára az ún. Urbinói bibliát, amely párját ritkítja a dekoráció eleganciája és gazdagsága tekintetében. Éppen így kiváló mesterműve az a breviárium, amely Mátyás király számára készült, de már nem jutott el Budára.

Attavante tanítványa és követője Giovanni Boccardi (1460-1529), aki a budai könyvtár Philostratus-kódexét és Szatmári György esztergomi érsek breviáriumát is díszítette.

Siena könyvdíszítő művészete viszonylag tovább megőrzi a gótikus vonásokat, illetve sajátos helyi jellegét. Főleg liturgikus kéziratok maradtak fönn. Az itt dolgozó művészek közül ismerjük Giacomo Torelli, Girolamo da Cremona és Francesco Rosselli nevét. Utóbbi bizonyíthatóan dolgozott a budai könyvkészítő műhelyben is.

A ferrarai Este-család (Leonello: 1441-50, Borsa 1450-71 és Ercole: 1472-1505) udvara valóságos kulturális centrum volt, itt készült Taddeo Crivelli vezetésével, több illuminátor részvételével a híres Borso-biblia 1455-1462-ben.

Milánó és Lombardia sajátos művészete a Sforza-udvarhoz kapcsolódik. Neves illuminátor volt Belbello da Pavia (1430-1462), aki monumentális, reprezentatív stílusban vallási tárgyú, geográfiai és irodalmi műveket illuminált. Christoforo de Predis-nek tulajdonítják azt a Mátyás-portrét, mely a milánói humanista Franciscus Marlianus Corvin János és Bianca Maria Sforza eljegyzése alkalmából mondott beszéde szövegét tartalmazza. A British Muzeumba került Bona Sforza imakönyve, melyet feltehetően Pietro di Birago illuminált. Ide, ebbe a körbe tartozik a Sforziada kézirata is (1490), milánói ízlésben készült lapszéldíszítéssel. Lombard stílusú miniatúra díszíti Gian Matteo Bottigella néhány kódexét, melyek közül egyet az Országos Széchényi Könyvtár kézirattára is őriz.

Velence és Padova miniatúraművészetével csak újabban kezdtek speciálisan foglalkozni. 1969-ben jelent meg Giordana Mariani Canova La miniatura veneta c. gazdagon illusztrált munkája, melyből kiderül, hogy a XV. század második felének kézzel festett könyvdíszítése keverék stílus volt, s különböző, de főleg északolasz vidékekről idesereglett művészek működtek itt. Mintegy 16, részben már más területekről ismert nevű miniátor velencei működését mutatja ki a szerző, akiknek sorsa Leonardo Bellinivel (Jacopo Bellini unokaöccse) kezdődik, majd Franco dei Russival, az ismeretlen nevű "puttók mesteré"-vel, Jacometto Venezianóval, Benedetto Padovanóval folytatódik és Pietro di Biragóval ér véget. A különböző stílusú miniatúrák egyidejű megléte meggyőz arról, hogy Velencében a kéziratos kódexek és az ősnyomtatványok díszítése egymással a legszorosabb kapcsolatban volt és kölcsönösen hatott egymásra.

A délolasz - nápolyi és római - könyvdíszítésben erősebben érvényesülnek a klasszicizáló elemek, mint északon. Rómában a pápai udvar, Nápolyban az Aragónok vonzották a könyvkészítőket és művészeket. Nápolyban részben indafonatos, részben gazdag virágdíszes kódexek készültek, ezekre példa a budai könyvtár két Agathias-kódexe és az Augustinus-korvina. A Rómában nemrég felfedezett Arrianus-korvinát minden bizonnyal a nápolyi miniátor, Christoforo Majoranna illuminálta.

A XVI. század Itáliában és máshol is Európában a miniatúrafestészet hanyatlásának korszaka, ami összefügg a könyvnyomtatás elterjedésével. Készülnek ugyan még kézi festéssel nagyméretű zsoltároskönyvek és még egy ideig népszerűek voltak a kézzel festett imakönyvek. Lassanként azonban feledésbe merült a miniatúrafestészet technikája is. A századfordulóra még jellemző a művészeti irányok keveredése, kölcsönhatása: Itáliában flamand hatás, Flandriában olasz hatás jelentkezik. A firenzei miniatúraművészet tovább él még a Medici-pápa, X. Leó udvarában, III. Pál pápa körében viszont francia művészt, Raymond Vincentet találjuk mint illuminátort.

A XVI. század folyamán a kézzel festett könyvillusztráció végleg elveszti jelentőségét.

Még a miniatúratörténetnél is fiatalabb az a tudomány, amely a jelképes ábrázolásokkal foglalkozik. Jelképes ábrázolások, szimbólumok, emblémák alkalmazása végigkíséri az emberiség történetét, de főterülete a keleti és a görög-római ókori, valamint a középkori és a reneszánsz művészet.

A kódexek ábrázolásainak vizsgálatánál tanácsos óvatosnak lennünk, mivel könnyen tévedésbe eshetünk. Először is kérdés, hogy egy-egy ábrázolásnál valóban szimbólummal vagy csupán egyszerű dekoratív motívummal van-e dolgunk. Azonkívül: egy-egy ábrázolás különböző értelmet fejezhet ki, másrészt ugyanazt a szimbólumot különböző jelképek jelenthetik. (Pl.: a váza- és kandeláber motívumok eleinte szimbolikus értelműek voltak, később egyszerű dekoratív elemként szerepelnek; a méhkas és a méh jelenthet gazdagságot, szorgalmat vagy uralkodók esetében a méz szelídséget, szemben az erőszakkal; az erényeket sokszor nőalakokkal szimbolizálták, de ezek helyett alkalmaztak más, erényeket jelentő ábrázolásokat is stb.) Még igen sok olyan embléma van, amelyeknek pontos jelentését nem tudták megállapítani (pl. Mátyás emblémái a korvinákban).

A jelképes ábrázolások vonatkozhatnak egyes személyekre (uralkodók, szentek stb.), családokra, egy-egy korszakra, vallásra vagy világnézetre (ókori mitológia, keresztény vallás, újplatonizmus). Jelképesek lehetnek az ábrázolás színei (pl. a Képes Krónikában), állatok (sárkány, galamb, őz stb.), növények (egy fa egész erdőt is jelenthet), mitológiai alakok, jelenetek (pl. Apollo és Marsyas). Egyes személyeknek arcvonások hasonlósága alapján való azonosításával foglalkozik az ikonográfia. Ha az arcvonásokon kívül más, az azonosítást jelző vagy megkönnyítő ábrázolások járulnak egy-egy személyhez, akkor már az emblematikát kell segítségül hívnunk. Így pl. a középkori szenteknek megvoltak a maguk emblémái (pl. Alexandriai Szt. Katalin, Szt. Borbála, Szt. László).

Rendszerint egész családokat érintő emblémák a címerek. Címerek előfordulása kódexekben elég gyakori, helyes felismerésük fontos a tulajdonos, a possessorok és a kódex keletkezésének időpontja megállapítása szempontjából is. (Pl. Vitéz János címere átfestve Mátyáséval, Mátyás különböző összetételű címerei, a Képes Krónika címerei stb.).

A családi címereken kívül különösen a reneszánsz korban, divatba jöttek a családi emblémák (Mediciek, Aragónok, Sforzák), melyek rendszerint a család történetének egy-egy kiemelkedő mozzanatára vonatkoztak. Így pl. a Medici-családnál a kizöldülő fatörzs a család növekvő felemelkedésére céloz, az Aragón címerben a hermelin a tisztaságot jelképezi. Mátyás címerében az ágon ülő, csőrében gyűrűt tartó holló is családtörténeti vonatkozású, de újabban kimutatták, hogy a zöldülő ágon ülő madár egyben a hatalom jelképe is.

A címerek és emblémák mellett jelmondatokat is használtak, pl. a Medicieknél szereplő jelmondat: "par le fue reverdira" a magát fiaiért feláldozó főnixmadárra céloz. Ugyanazt a jelmondatot többen is használták, pl. a "le temps revient" szerepel a Medicieknél és a Duc de Berryknél is.

A keresztény vallás szimbólumai (kereszt, bárány, galamb stb.), valamint ugyanitt a színek szimbolikus jelentése a liturgiában eléggé ismeretes. Az ókori mitológia jelképes ábrázolásait átvette és alkalmazta a XV. században az újplatonizmus.

Csapodiné Gárdonyi Klára

A középkori magyarországi könyvkultúra (írás, miniatúra, kötés) fejlődése párhuzamos az egykorú európai kódexek hasonló jellegű termékeivel s bár az évszázadok folyamán különböző hatások érték (német, francia, olasz), mégis kialakította sajátos jellegét. Sajnos azonban középkori kódexeinkből igen kevés maradt fönn és ezek nagyrészét is különböző külföldi intézményekben őrzik. Ennek a szétszóródottságnak az oka a hazánk területén lefolyt pusztító háborúk és a 150 éves török uralom.

Viszonylag csekély az az anyag, ami középkori kódexeinkből fennmaradt, ezekből az emlékekből mégis magasfokú könyvművészetre következtethetünk.

Legrégibb miniatúrával díszített kódexeink a Kahóti-kódex (Zágráb, Érseki könyvtár MR 126.) és a Szelepcsényi-kódex (Nyitra, Káptalani könyvtár 118.). Az első 1060 és 1083 között keletkezett, a második a XI. század végéről való. Mindkettőben díszes kezdőbetűk vannak, a Szelepcsényi-kódex nagyobb mértékben díszített.

A XII. századból való a Codex Albensis (Graz, Egyetemi könyvtár), amely Székesfehérváron készült, a század első felében. Ezt két szinten tartott iniciálék díszítik. Ugyancsak XII. századi az Admonti-kódex (Budapest, OSZK Clmae 433.), mely Szent István törvényeit tartalmazza; ebben is néhány iniciálét láthatunk.

Vitatott a Csatári (vagy Gutkeled) biblia (Wien, ÖNB, Ser. nove 2701-2702) magyarországi keletkezése, kétségtelen azonban, hogy a kódex a Gutkeled nemzetség birtokához tartozó csatári kolostor számára készült és ott is használták. A német művészettörténet szerint a kétkötetes biblia gazdag és színvonalos illuminálása salzburgi eredetű, Gerevich Tibor viszont kimutatta, hogy a miniatúrák stílusa más egykorú magyarországi művészeti emlékek stílusával van közeli rokonságban. A művész feltűnő naturalizmussal festette a növényeket, madarakat, de hatottak rá bizánci és karoling előképek is.

Az első, művészileg jelentős alakos miniatúrákat a Pray-kódexben (Bpest, OSZK, MNy. l.) találjuk. E XII. századi sacramentariumban. a Micrologus és a kalendárium közötti lapokon a következő ábrázolások vannak: Krisztus a keresztfán, levétel a keresztről, látogatás a sírnál, trónoló Krisztus. Színgazdagság nélküli, egyszerű vonalas rajzzal készült kompozíciók, de nem tagadhatják le a rokonságot a Csatári-biblia díszítésével. Ebből a korból való a Németújvári Misszále (Güssing, Ausztria) is.

A XIII. századból is kevés emlék maradt fönn. Anonymus Gestája első kezdőbetűjének piros és zöld színekkel készült tollrajzos iniciáléja azonos az egykorú, a francia kancellária oklevelein alkalmazott díszítések stílusával. A Bizáncban nevelkedett III. Béla (1173-1196) felesége francia volt, ebben az időben jut el a francia kultúra és művészet hatása Magyarországra.

A Pannonhalmán őrzött Liber ruber (1240) keskeny iniciáléi is ezt a francia, kalligrafikus stílust követik. Nyilvánvalóan a magyarországi írástudók is a párizsi egyetemen szerezték ismereteiket; tudjuk, hogy a század végén az ágostonrendi Alexander de hungaria a párizsi Sorbonne professzora volt.

Ugyanakkor a XIII. század folyamán már a bolognai egyetemnek is sok magyar hallgatója volt. Az utolsó Árpádházi király, III. Endre édesanyja a velencei Morosini Tomasina. A berni Historisches Museumban őrzik III. Endre özvegyének, Ágnesnek diptichonját, melynek kerete velencei és bizánci stílusban készült művészi kivitelű ötvösmunka. A diptichonon 44 pergamenre festett, hegyikristállyal fedett miniatúra van, melyek Krisztus életéből vett jeleneteket és magyar szenteket ábrázolnak. A miniatúrák minden valószínűség szerint a magyar királyi udvarban készültek.

A XIV. században a magyar trónra került Anjouk közvetítésével feltűnik Magyarországon az itáliai művészet hatása. Róbert Károly uralkodása alatt (1308-1342) erősödnek a gazdasági, kulturális kapcsolatok Olaszországgal. A kódexművészet ekkor még főleg kolostori művészet volt, graduálék és misekönyvek készültek, példa erre a budapesti Egyetemi Könyvtár Cod. lat. 34. jelzetű kódexe, mely érdekes instrukciókat tartalmaz antifonáriumok és graduálék készítésére nézve. Több graduále keletkezett ebben a korban hazai ferences kolostorokban (EK Cod. lat. 119., 121., 122., 123.). Ezekben piros és kék színnel rajzolt iniciálék, drolerie-k és kissé esetlen emberi alakok is találhatók.

A XIV. században Pozsonyban is virágzott a miniatúraművészet, mint ezt az OSZK-ban őrzött un. pozsonyi misszálék is bizonyítják (Clmae 94, 214, 220 és 435).

Finoman rajzolt iniciálék, nativitás-jelenetek és kánonképek jelentősek ezekben a kódexekben.

A század közepe felé egyre erősödik az itáliai - főleg délolasz - hatás. Ennek a művészetnek néhány igen kimagasló emléke maradt fönn. A század első feléből való a gazdagon díszített Nekcsey-biblia (Nekcsey Dömötör a király kincstárnoka volt), amelyet a washingtoni Library of Congress-ben őriznek. A kódex gazdag, művészi illuminációja bolognai hatást mutat, de magyar vonatkozásai miatt fel kell tételeznünk, hogy hazánkban készült, ami azt is bizonyítja, hogy a királyi udvar mellett más mecénások és bibliofilek is voltak már ekkor.

Egy másik, a század közepe felé tehető kiemelkedő könyvművészeti emlékünk az ún. Vatikáni Legendárium, melynek néhány szétszóródott lapját a New York-i Morgan Libraryben és a leningrádi Ermitage-ban őrzik. Ez a kódex szentek életét tartalmazza, köztük a magyar szentekét is, ami meghatározza a kézirat keletkezése helyét. Gazdag, alakos miniatúra-dísze közeli rokonságban van egyrészt a Nekcsey-bibliáéval, másrészt a Képes Krónikával.

E kor művészi törekvéseinek legmagasabb színvonalát éri el az I. Lajos király idejében, 1360 körül készült Képes Krónika, melyet ma az OSZK Kézirattárában őriznek (Clmae 404.). Sajnos, sem a krónika szövegének szerzőjét, sem a miniátor nevét teljes bizonyossággal nem ismerjük. Kétségtelen azonban, hogy a kódexet díszítő 147 miniatúra (nem számítva a lapszéli dekoratív díszítéseket) hazánkban készült. A művész, olasz hatás alatt ugyan, de korának magyar társadalmát örökítette meg a történelmi szöveghez festett képeken, jeleneteken. Árpádházi királyok, hercegek, udvari emberek, intrikusok alakja jelenik meg a kódex lapjain.

A jelenetek: koronázások, templomépítés és főleg csataképek. A képek hangulata általában véve inkább sötét, komor, sőt tragikus színezetű; nyoma sincs benne a Franciaországban és német földön ebben az időben már nagy mértékben elterjedt lovagregények pompájának, sokszor humoros derűjének és a lovagi tárgyú lírai költészet hangulatának.

A Képes Krónika művészének még egy kétségtelen munkáját ismerjük: az Oxfordban őrzött Secreta secretorumot, mely jóval egyszerűbb díszítésű, mint a Képes Krónika, de bizonyos, hogy ez is I. Lajos számára készült.

A XIV. század második felében készültek egyházi célú, főleg liturgikus kódexek is. Így pl. a jelenleg Gyulafehérvárt (Románia) őrzött misszále, mely Csukárdi Henrik pozsonyi őrkanonok számára készült. A kódex iniciáléiba festett alakok ábrázolásában realizmusra való törekvést figyelhetünk meg.

I. Lajos halála (1382) után nem sokkal Luxemburgi Zsigmond került a magyar trónra (1387-1437). Ez a körülmény a századforduló magyar miniatúraművészetében is változást hozott: öt évtizeden keresztül, egészen a magyar humanizmus kezdetéig az olasz Trecento dekoratív elemei helyébe a francia és osztrák gótika jellegzetes díszítőmotívumai lépnek.

1394-ből ismerjük Miskolci László miniátor nevét, akinek misekönyvbeli kánonképe (Eger, Püspöki könyvtár U 2. IV. 5.) gótikus mélységgel fejezi ki az átélt jelenetet. A kor délnémet, osztrák és cseh miniatúraművészetével való rokonságra mutat a váci ötvöscéh szerkönyve (OSZK Clmae 377.), melyet 1423-ban Johannes de Vacia miniátor készített. A címlap iniciáléján Szent Eligiust, az ötvösök védőszentjét ábrázolta, a mesterséghez tartozó eszközökkel.

Ennek a kornak is több emlékét külföldön őrzik. Ezek közül is igen szép a bécsi Historia Troyana, melyet minden bizonnyal Martinus Opifex készített Borbála királynő számára. Martinus Opifex művészete francia-burgund hatás alatt állt. Az ebben a korban Magyarországon készült első díszített címeres nemeslevelek egyikén kimutatható Martinus Opifex hatása

Hazánkban őrzött ugyancsak világi tárgyú emlék Kyeser Bellifortisa, amely Liber de septem signis néven ismert (MTA Kézirattára, Cod. lat. 2^o 14.), s amelyben szimbolikus képek feltehetően Zsigmondot mint a Napot és Borbála királynét mint Vénuszt ábrázolják. Valószínű, hogy ez a vízfestménysorozat Zsigmond gyűjteményéből származik.

Két értékes, szépen illuminált egyházi tárgyú kódex maradt ránk Pálóczy György esztergomi érsek (1423-1439) tulajdonából. Az egyik egy breviárium (Salzburg, Studienbibliothek V. 1. E. 60.), melynek kalendáriumában szokott helyükön szerepelnek a magyar szentek. A címlap B iniciáléjában Dávid király hárfázó alakja látható, ezenkívül még virágos lapszélekkel és iniciálékkal díszített tizenhat lapja van, alakos jelenetekkel.

Az érsek másik könyve egy Missale Strigoniense, melyet az OSZK kézirattára őriz (Clmae 359.). A két kódex nem egy kéz munkája. A Salzburgba került breviárium miniatúrái Martinus Opifex hatását mutatják, melyhez képest a misszále miniatúrái igénytelenebbek.

A magyarországi könyvművészet és könyvkultúra tetőfokát a XV. század második felében érte el. Vitéz János hatására utolsó éveiben V. László is érdeklődést kezdett mutatni a humanizmus iránt, mint ez 1454-ben Alfonso nápolyi királyhoz és Borso d'Este ferrarai herceghez intézett leveleiből kitűnik. Vitéz igazi tanítványa azonban ezen a téren Hunyadi Mátyás volt. Maga Vitéz János már váradi püspöksége idején könyvtárat alapított, melynek fejlesztését esztergomi érseksége idején folytatta. A Vitéz tulajdonából ma ismert kódexek nagy része azonban Itáliából való, csupán néhány olyan Vitéz kéziratot ismerünk, amelyeknek éppen gótikus stílusú díszítése mutatja, hogy Magyarországon készültek (Victorinus, Regiomontanus).

A Mátyás király budai könyvtárából fennmaradt 180 hiteles korvina közül is csupán néhányról lehet feltételezni stíluskritika alapján, hogy hazánkban készültek (Trapezuntius-csoport, Cassianus-csoport). De ha itt készültek is, vitathatatlanul az egykorú reneszánsz, firenzei és velencei könyvdíszítő művészet hatása alatt álltak. Megtalálhatjuk viszont a fennmaradt korvinák között a nagy olasz mesterek: Cherico, Gherardo és Giovanni di Monte és Attavante több kiváló alkotását.

A király könyvszeretetének példája kihatott környezetére, a főurakra és főpapokra is. Nagylucsei Dóczy Orbán, egri püspök, Garázda Péter nyitrai főesperes, Báthori Miklós váci püspök, Filipecz János váradi püspök, Kálmáncsehi Domokos székesfehérvári prépost nem egy díszesen illuminált kódexe maradt fönn. Ezek közöl egyik legszebb, hazánkban őrzött kódex (OSZK Clmae 446.) Kálmáncsehi Domokos breviáriuma, mely feltételezhetően a budai könyvkészítő műhelyben készült, bár illuminátora, Franciscus de Castello Italico, neve alapján itáliai származású volt.

Mátyás halála után a könyvművészet hazánkban hanyatlásnak indult, amit az 1526-os mohácsi csata betetőzött. Talán az utolsó reneszánsz főpap, Szatmári György esztergomi érsek (1522-től), aki tudománypártolásáról és építkezéseiről volt ismert, zárja be a magyar bibliofilek sorát. Címerével ellátott egyetlen könyvét, egy Esztergomi Breviáriumot a párisi Bibliotheque Nationale őriz (Ms. lat. 8879). A pazar fénnyel kiállított kódex azonban nem magyar munka: miniatúráit az a Boccardino Vecchio készítette, aki Attavante tanítványa volt, s már Mátyás számára is dolgozott.

A XV-XVI. századfordulón készült még néhány díszes, liturgikus könyv kézírással és kézi díszítéssel. Azonkívül készültek már egyszerűbb kiállítású, magyar nyelvű kódexek is, főleg apácák és világiak számára. Ezek közül legszebb a reneszánsz virágmotívumokkal díszített, ún. Festetich-kódex (OSZK MNy. 72.), mely 1490 után a nagyvázsonyi pálosok kolostorában készült és Kinizsi Pálné Magyar Benigna tulajdona volt.

Vizkelety András

A különböző germán népek irodalma az írásbeliség kialakulásával válik megfoghatóvá.

A germán népek első írása a rúna-írás volt (első emlékek 200 körül; délről terjedt észak felé!), amely elsősorban csupán szakrális szövegek rögzítésére szolgált.

Második kísérlet a germán népek írásbeliségének kialakítására a nyugati gótoknál történt a 4. sz.-ban. Kialakulása összefügg a gótok megtérítésével (ariánizmus!); az írás létrehozója Wulfila püspök volt, főleg a görög unciális (nagybetűs) írás betűformáit vette át. Az írás a keleti gótoknál is elterjedt, a fennmaradt emlékek (bibliafordítás, "Codex Argenteus" Uppsalában!) tőlük származnak. Az ariánizmushoz való ragaszkodás akadályozta meg a gót írásbeliség és államiság későbbi fejlődését.

A germán népek harmadik írása a latin írás lett, amelyet a kereszténység felvételével párhuzamosan valamennyi törzs átvett. A "német írás" általános írástörténeti fejlődése szervesen összefügg tehát a latin paleográfia korszakaival. Lényeges különbség azonban, hogy - mivel a német nyelv élő nyelv - az írásnak követnie kellett a nyelv hangtani változásait.

Az ófelnémet irodalom (a kezdetektől a 11. sz. végéig) első emlékei a 8. sz. végén, Nagy Károly udvari akadémiáján kialakult karoling minuszkulával kerültek rögzítésre. Ez az írásforma maradt német nyelvterületen kb. 1200-ig uralkodó. Nehézség: a német nyelv hangjainak latin betűkkel való rögzítése, több hanghoz nem volt megfelelő betű (dentalis réshang, az eredetileg bilabiális réshang: uu, vv, majd w; az ou kettőshangzó stb.). Rövidítéseket ritkábban alkalmaznak, mint a latin írásbeliségben.

A középfelnémet (kb. 1100-1350) emlékek írása a "gótikus" írás, amelynek nincs köze a gót néphez (a humanisták által barbárnak, azaz "gótnak" minősített írás és művészet). Paleográfiai jellemzői a megfelelő kor latin írástípusainak felelnek meg. A német nyelv fejlődéséből eredő speciális jelek: a hosszú magánhangzók jelölését szolgáló ékezet, a kettőshangzóknak (diphthongusoknak) az alaphang fölött való jelölése, az ún. umlaut jelölése (a két betű összeírva); a z betű kétféle hangértéket jelölhet: wizzan > wissen, ill. zit > zeit. Nyelvjárási formák ritkán jelentkeznek, megfejtésük nem okoz különös nehézséget, pl. b > p.

A korai újfelnémet korban (1350-1550) a hagyományos "gótikus" könyvírásformák mellett jelentkeznek már a kurzív írások (vö. latin paleográfia). A kor vége felé kialakul a "gót betűs" kurzív írás, amely még a 20. század első felében is használatos. Az írás egyre inkább egyéni karakterisztikumok hordozójává válik, különös ligaturákat, rövidítéseket alkalmaz; az írásbeliség mennyisége nő, az írni, olvasni tudók szociális rétegződése mélyül. Következmény: az írás egyre nehezebben "olvasható", egyre fokozottabban jelentkeznek írásban is a nyelvjárási különbségek. Az alnémet nyelvjárásokból kialakul az önálló németalföldi (holland) nyelv. A német nyelv alkalmazása terjed az okleveles gyakorlatban és általában a hivatali apparátusban (kancelláriai nyelv!), az első német oklevelek még 1300 előtt keletkeztek. - A nyelv fejlődésének tükröződése az írásban: a középfelnémet hosszú magánhangzók diphthongizálódnak: min > mein, hus > haus (a fejlődés délről észak felé tart, az északi nyelvjárásokat ma sem érte el!). A helyesírásban nagy a változatosság, sőt az önkényesség: panckh (Bank), maistther (Meister) stb. A szabályozatlan íráskép az egész barokk korban uralkodik, valamelyes egységesülés csak a 17. sz.-i nyelvművelő társaságok hatására észlelhető. Az íráskép is "cikornyássá" válik ("Zierschrift"), ezeket az írástípusokat "Schreibmeisterbuch"-ok rögzítik és terjesztik. A "cikornyásság" a mondatfűzésben is megnyilvánul.

A német írásban és hangtanban ezután jelentős változások nem mennek végbe, a nyelvjárási elemek fokozatosan visszaszorulnak, az íráskép egyszerűsödik.

Az ősközösségi és a népvándorláskori társadalom néhány esetlegesen, utóbb rögzített irodalmi emlékén kívül (varázsszövegek, hősi epika) a német írásbeliség kezdetén a latin szövegek megértését és fordítását elősegítő művek állnak (szótárak, glosszák, interlineáris "szöveghez tapadó" fordítások, szó szerinti, majd szabadabb fordítás-irodalom, latin minták átdolgozása, önálló munkák latin források nyomán). A fordítás-irodalom tartalmilag főleg egyházi vonatkozású, a feudális államszervezéssel párhuzamos missziós tevékenységet támogatja: a fő imádságok, keresztelési, gyónási formulák, rövid exhortációk, a keresztény üdvtörténet összefoglalásai (evangéliumharmóniák stb.), zsoltár- és himnuszfordítások. - A világi emlékek rövid jogi szövegek, "Physiologus"-kéziratok, a "Septem artes liberales" összefoglalásai (Maroianus Capella), történeti-dicsőítő versek ("Ludwigslied"). - A clunyi reformmal kezdődő egyházi megújhodás a prózai és verses aszkétikus anyanyelvi irodalom növekedésével jár, az evangéliumi élet követelésében sokszor éles szociális tartalmak tükröződnek (ún. "szociális eretnekségek"). Követendő mintaképeket szolgáltat a legendairodalom.

A térítés befejeztével bekövetkezik a világi és egyházi imperium összeütközése (invesztitúra-harc), amelynek során a lovagi réteg egyre nagyobb katonai és szociális tényezővé válik. A lovagi kultúrában és költészetben az első kísérlet egy laicizált világkép megteremtésére. Az udvartörténeti művek után világtörténeti művek (a világtörténelem lovagi interpretálása: "Kaiserchronik"), majd a lovagi epika (Hartmann von Aue, Wolfram von Eschenbach, Gottfried von Strassburg) és a Minnesang (Heinrich von Veldeke, Reinmal der Alte, Heinrich von Morungen, Walther von der Vogelweide stb.). A "klasszikusok" művét az "epigonok" folytatják (Konrad von Würzburg, Ulrich von Türheim, Rudolf von Ems stb.). A lovagi epika klasszikus és epigon korából való töredékekkel már találkozunk a magyar könyvtárakban őrzött anyagban is.

A lovagi irodalom "klasszikus" kora a 13. században lezárul. Utána az epigonok mellett a didaktikus költészeté (Stricker, Freidank stb.) és a többnyire névtelen verses vagy prózai, tréfás vagy komoly kisepikáé a szó ("Märendichtung", "Schwankdichtung"). (Az elveszett "Kalocsai kódex"!) - A drámai forma is jelentkezik, többnyire templomban előadott "misztériumjátékok" formájában (az egri karácsonyi játékok, a németújvári utolsó ítélet-játék).

Óriási volumenű a 14. századtól kezdve a német vallásos, "épületes" irodalom (Erbaungsschrifttum). Imakönyvek (Johannes von Neumarkt, Johannes von Indersdorf imái, a német "Hortulus animae" stb.; a "devotio moderna" és a misztikusok szerepe: Heinrich Seuse, Johannes Tauler); katechetikai irodalom (gyónási tükrök, Miatyánk, Ave Maria, Credo-magyarázatok stb., vö. Weidenhiller művét az irodalomjegyzékben); moráltheológiai summák és traktátusok (Heinrich von Langenstein, Ulrich von Pottenstein, Konrad von Bömlin stb.); prédikációs irodalom (Berthold von Regensburg, Nikolaus von Dinkelsbühl, Johannes Tauler stb.); legendák ("Waterbuch", "Das alte Passional", "Leben der Heiligen" mint gyűjtemények s az egyes szentek legendái). Jelentkeznek ezeken kívül vegyes és speciális műfajok ("Ars moriendi"-k stb.).

Nagyon sokrétű a német jogi irodalom, mind a kánonjog és kazuisztika (vö. Stinzing idézett műve), mind a világi jog terén: országos jogok (Sachsenspiegel, Schwabenspiegel, Zipser Willkür stb.), városi jogok (bécsi, budai, magdeburgi jog), bányajogok (selmecbányai) stb. (Összefoglaló irodalom és az egyes emlékek felsorolása: lásd Homeyer id. műve.)

Késő középkori és korai újkori kéziratokban nagyon gyakoriak a különböző szakirodalmi művek. Bár G. Eis az irodalomjegyzékben szereplő összefoglalása kitűnő, itt is álljanak a legfontosabb csoportok és nevek, mert a mű nehezen hozzáférhető.

Természettudományos enciklopédiák (Konrad von Megenberg, Buch der Natur, nagyon gyakran csak részletek!).

Asztrológia és asztronómia (időszámítási táblázatok, "Lucidarius", prognosticum-ok, népi időjárási rigmusok).

Orvostudomány ("Regimen"-ek: étel, ital, alvás stb.; sebészet: Peter von Ulm, Guy de Chauliac, Heinrich von Pfolspeundt; általános receptgyűjtemények főleg Ortholf von Bayerland és Meister Bartholomeus könyveiből; nőgyógyászat: Ps. Albertus Magnus "Secreta Mulierum" c. műve; különösen nagy irodalma van a pestis-recepteknek!).

Állatorvoslás, főleg lóorvoslás (elsősorban Meister Albrant receptkönyvének különböző redakciói.)

Botanika. (fő forrás általában a "Macer Floridus").

Agrártudományok (Gottfried von Franken: Pelzbuch c. enciklopédikus kertészeti művéből merítenek leginkább a kéziratok).

Ehhez kapcsolódnak a szakácskönyvek és a különböző háztartási receptgyűjtemények, amelyekben a tintakészítéstől a bolhairtásig találunk előírásokat.

Háztartási gyűjteményekbe is belekerülnek többször részletek a festőkönyvekből (ld. Ploss megfelelő műve): textil, üveg stb. festése, aranyozása.

Festőkönyvekhez kapcsolódnak gyakran alkímiai traktátusok és receptek, részben kimondottan természettudományos jellegűek: desztillálás, olvasztás, ötvözetek stb., részben a "titkos tudományok" körébe tartozók: "Buch der Hl. Dreifaltigkeit", "De quinta essentia" (az egyik fontos redakció Johannes de Rupescissa-nak tulajdonítva). Az alkímiai jelek megfejtéséhez külön segédkönyvek vonnak (l. jegyzék). - A "titkos tudományokhoz" sorolhatók a tolvajnyelvi szótárak ("Rotwelsch", egy szombathelyi kódexben is!).

A szorosan vett természettudományok körébe tartozik a bányászati és kohászati irodalom ("Probierbücher'", nagyon sok magyarországi kézirat!).

Az ún. "udvari művészetek" körébe sorolható a lovaglás, vadászat ("Beiz-bücher"), a vívás (Johann Liechtenauer: Kunst des Fechtens), a sakk ("Schachzabelbücher"), a puskaművesség és az ostromgépek irodalma.

Jelentős a késő középkori krónikairodalom (Leopold Stainraiter osztrák krónikája; városi krónikák, pl. soproni német krónikák, testületi krónikák: salzburgi püspökség stb.).

Földrajzi jellegűek az útikönyvek, zarándokkönyvek (vö. Röhricht i.m.).

Az újabbkori német irodalom és írásbeliség nem speciális jellegű, jobban feldolgozott, és így a kézirat-feldolgozót különös nehézségek elé nem állítja.

Mind a régebbi, mind az újabb művek azonosításához nagy segítséget nyújtanak a nyomtatott kéziratkatalógusok.

Maróth Miklós

Ha keleti kéziratot veszünk kézbe, akkor első dolgunk legyen mindig megvizsgálni a papírját. Ennek oka a következőkben foglalható össze. Mint tudjuk, az ókorban sokféle anyagra írtak, de leginkább papiruszra és pergamenre. Mindkettő előállítása a nyersanyag korlátozott mennyisége miatt költséges volt és csak kis mennyiségben tudták termelni. Ezzel szemben Kínában föltalálták a papírgyártást. A papír előnye az előbb említett két anyaggal szemben az volt, hogy a gyártásához szükséges nyersanyag nagy mennyiségben található, így maga a papír is olcsó. Kínából a papírgyártás titka kiszivárgott, és Kínán kívül - az arab források tanúsága szerint - az első gyárat a Kínába vezető kereskedelmi út egyik fontos állomását jelentő Szamarkandban alapították, mégpedig 850 körül. Innen terjedt el a papírgyártás, először a mohamedán országokban, majd pedig Európában is.

A hagyományos íróanyag, a papirusz Egyiptomban még sokáig ellenállt a papír hódításának. A papirusz egyik mértékét jelentő görög χαρτηζ szóból származik a mai arab nyelven a papír egyik neve a qurtas. Másik neve perzsa eredetű. A perzsák, átvéve a kínai papírgyártási technológiát, átvették annak nevét is, hallás után, némileg megtoldották, így jött létre a kágez szó. Arabul ugyanígy írják, de ejtése kágidz. Törökül is így írták, az ejtést jól tükrözi azonban mai latin betűs írásmódja: kagit (ejtsd: kját). Ennyiben tükrözi a papír neve a keleti nyelvekben a papír eredetét, terjedésének útját.

Nem olvashatjuk ki azonban a szavakból, hogy mi választja el a keleti papírt az európai papírtól. A keleti technológiának megfelelően az ott előállított papírokban nincs vízjel. Ha egy keleti kézirat papírjában vízjelet találunk, akkor a papír meghatározása úgy történik, mint az európai kéziratok esetében. Ha nincs vízjel, akkor meg kell állapítanunk, hogy a papír fényezett-e vagy sem, le kell írnunk a papír színét. A továbbiakban a hálózat alapján meg kell állapítanunk, hogy a kézirat ívrét, negyedrét stb., természetesen figyelembe véve a papír méreteit. Nem elterjedt szokás, de megvizsgálhatjuk, hogy a kézirat hány ívből van összefűzve, az ívek egyenlő nagyságúak-e vagy sem.

Az európai és keleti írások közös ősét sokan az egyiptomi hieroglif írásban látják. Ezek hatása alatt fejlődött ki a sinai-félszigeti ábécé, majd ebből a kánaáni írás. A Kánaánban használatos írások egyike volt a föníciai, melyet Kadmosz, thébai király a görögökkel megismertetett, így alakult ki a görög írás, ebből a latin és a cirill. Másik ágon azonban a héber írásból kurziválódás során kialakult a szír írás, ebből további kurziválódás során az arab. Az arab írást használják a mohamedán népek nyelvének lejegyzésére. Így arab betűkkel írják le az afrikai szuwahélit, a perzsát, urdut, kasmírit stb. Arab betűkkel írták a törököt, de ezt az első világháború körüli ébredési mozgalom eredményeként ma már latin betűkkel jegyzik le, míg a Szovjetunióban élő török népek nyelvét cirill írással. Az iráni nyelvek közül erre a sorsra jutott a Szovjetunióban beszélt tadzsik is. A szír írásból másik ágon kialakult a szogd írás, majd abból több távol-keleti írás, pl. a régi mongol. Manapság ők is cirill írást használnak.

Magyarországi könyvtárakban ezek közül - a más előadásban tárgyalt héberen kívül - a szír írás fordulhat elő, valamint az arab írás különböző fajtái.

A szír írásnak duktus alapján három válfaját különböztetjük meg: az esztrangelót, a jakobitát és a nesztoriánust. Az utóbbi kettő az elsőből alakult ki az V. század folyamán a keleti egyházszakadás következményeként. Ebből következik, hogy a jakobita írású kéziratok a nyugati szírek körében keletkeztek, a nesztoriánus írásúak pedig a keleti szírek körében. Nem következik azonban az előbb elmondottakból az, hogy az esztrangeló írású kéziratok az egyházszakadás előtt keletkeztek volna. Ezek származásáról csak akkor tudunk biztosat mondani, ha alaposan megismerkedtünk velük. A gyakorlat azt mutatja, hogy a szír kéziratok többsége ezzel az írással készült. (Ez természetesen csak a Magyarországon található kéziratokra vonatkozik). Természetesen azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a nagy egyházszakadást követő századok során a szírek jelentős része visszatért a római katolikus egyházhoz, tehát se nem jakobiták, sem pedig nesztoriánuok, hanem szír katolikusok. Ezek elsősorban az esztrangelóval írnak. Sok olyan szír kézirat található, mely nem Keleten jött létre, hanem itt Európában, Rómában.

Bonyolultabb a helyzet az arab írású kéziratok esetében. Mint láttuk, arab írással igen sokféle nyelvet jegyezhetnek le. A magyar könyvtárakban csak meglepetésszerűen fordulhat elő urdu, vagy egyéb hasonló egzotikus kézirat. A gyakorlat azt mutatja, hogy az arab ábécével lejegyzett kéziratok vagy arab, vagy török, vagy perzsa nyelvűek. Ilyen kézirat nyelvének a megállapítása úgy a legbiztosabb, ha szakember végzi, aki el tudja olvasni a kérdéses szöveget. Szakembereket a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Keleti Gyűjteményében szinte minden keleti nyelvre lehet találni, gyakorlati segítségért oda fordulhat bárki. Ha azonban keleti nyelvek filológiáját nem tanult ember mégis szeretné nagyjából tudni, hogy milyen nyelvű az arab betűs kézirata, akkor bizonyos következtetéseket vonhat le a kézirat duktusából.

Duktus alapján az arab írás következő típusait különböztethetjük meg:

1. Kufi. Fölismerhető szögletes alakjáról. A legrégibb írástípus, ma inkább épületeken, tálakon, kancsókon, egyéb használati tárgyakon alkalmazzák díszítésként.

2. Naskhi. Ez a legelterjedtebb stílus az arab kéziratokban. Megközelítőleg azonos a nyomtatásból ismert írással.

3. Maghrebi. A maghreb államokban, Marokkó, Algír, Tunisz használják. Ez a duktus áll a legközelebb a másikhoz, valamivel díszesebb. A q és f hangok lejegyzésére alkalmazott majdnem azonos betű diakritikus pontjait másképp helyezik el, mint ahogy azt a naskhi írás normái megkívánják.

4. Ta^cliq. A szó azt jelenti: akasztás. Ez az írás ugyanis úgy néz ki, mintha a betűk egy zsinórra lennének akasztva, azon lógnának. Perzsiában használták, elsősorban versek leírására. Ebből a típusból alakult ki a perzsa nyomtatott betűk formája is.

5. Nesta^cliq. Mint az írás neve is mutatja, a ta^cliq továbbfejlesztése. Elsősorban a perzsák és az indiai mohamedánok alkalmazták.

6. Rikaa. A török művekben használatos kézírás.

7. Szülüsz. Címtáblákon, falfelírásokon látható. Itt is és a naskhiban is lehetséges a magánhangzók jelölése, a többieknél nem szokás.

8. Szijáqat. A török gazdasági följegyzéseket jegyezték le ezzel elsősorban.

Az itt fölsorolt írásfajtákon kívül még mások is ismeretesek, például a diváni, sikeszte stb., de ezek magyarországi kéziratos előfordulása viszonylag ritkább.

Az itt ismertetésre kerülő állandó részek nem kötelező módon találhatók meg a különböző nyelvű mohamedán kéziratokban. Elmaradhatnak, de az esetek többségében megtalálhatók.

A kéziratok elején található a baszmala. A biszmi 'lláhi (Allah nevében) kezdőszavakból kialakult terminus. A tulajdonképpeni kézirat lemásolása előtt a másoló először Allah nevét említi, tőle kér segítséget, majd a hamdalával (al-hamdu lilláhi, dicsőség Allahnak) Allahot dicséri. A baszmala és a hamdala után következik a taszlija. Ebben a részben a másoló (vagy szerző) Mohammad prófétáról, néha még családjáról is, emlékezik meg. (Wa szalát wa szalám ^calá Mohammad wa álihi, Imádság és béke Mohammadnak és családjának.) Ezután következhet a szerző megnevezése: yaqul al-^cabd al-faqir (Mondja a nyomorult szolga X Y), de ez már csak ritka szerencsés alkalmakkor található meg a kéziratban.

A kézirat másik állandó része a kolofon. Ennek két lényeges része van. Az első bevezető szavai (qad waqa^c al-farág min kitábat, leírása végetért) után következik a dátum a hidzsrai időszámítás szerint, gyakran napnyi, máskor tíznapnyi pontossággal megadva. Másik fontos része a másoló nevének megadása a katabahá (másolta) szóval bevezetett részben. Ha esetleg ez a két fontos rész el is marad, akkor is ott áll a szöveg végén a következő mondat: Tammat al-kitáb bi^cawn Allah al-malik al-wahháb.(Befejeződött a könyv Allahnak, a bőkezű királynak segítségével). A hidzsrai időszámítás szerint megadott dátumot át kell számolnunk a keresztény időszámítás szerint. Erre egyrészt táblázatok állnak rendelkezésünkre, másrészt magunk is kiszámíthatjuk. A legpontosabb táblázatot Mahler Ede, a budapesti egyetem egykori tanára készítette. Saját számolásunknál figyelembe kell venni, hogy a mohamedán időszámítás a keresztények 622. évétől kezdődik, valamint a mohamedánok holdéve rövidebb a napévnél. A különbség 100 évenként kb. 3 év. Például 1357 a hidzsra szerint így számítható át: a százasok száma háromszor: 41. Ezt levonjuk a hidzsrai évek számából: 1316. Ehhez hozzáadjuk a 622-t: 1938. A dátumban megadott hónapnevek kétfélék lehetnek. Egyik fajta a mohamedán holdhónapok neve (Muharram, Szafar, ... Ramadán stb.), másik a szír keresztényektől örökölt, az európai hónapoknak megfelelő hónapok nevei (subbát, ádzár, niszán stb.).

A keleti kéziratok kötése sok esetben hasonló az európai kötésekhez. Azoktól eltérő jellemvonása az, hogy majdnem mindegyiknek van füle. Ilyen módon a kéziratok gerinccel szemközti része is védve van. Másik, nem olyan gyakori különbsége az, hogy a bőrre színes festékkel néha különböző ábrákat és virágdíszeket festenek, majd ez egész kötést védő lakkréteggel bevonják.

Rajeczky Benjámin

A hangjegyírás célja nyugati értelemben egy dallamnak az utókor szómára dokumentáris úton való biztosítása: históriai tevékenység. A keleti kultúrák hangjelzése ettől lényegesen különbözik, mert zenéjük 1) orálisan továbbadott művészet, melynek titkait, fogásait nem szívesen árulják el, csak a beavatandó tanítványnak (ezért még az újabb hangjegyírásra irányuló kísérletek is inkább a beavatottak számára szolgáló titkos írást célozzák), 2) improvizált gyakorlat, mely nem tűri el a merev fixálást. A nyugati gyakorlatban is van az előadó számára, egyéni értelmezésre fenntartott terület: ezt a hangjegyírás el is választja a konstans elemektől, melyek minden előadásban lényegesek: megkülönbözteti a szigorú értelemben vett hangjegyeket az előadási jelektől és utasításoktól. A keleti írások is jeleznek hangközöket, fogásokat, ritmusokat, díszítéseket, de e jelzések célja csupán a könnyítés, a memória biztosítása.

Sajátos hangjegyírásunk lényegesen összefügg a nyugati többszólamú zene kialakulásával, de alapjait abban a keletiekkel rokon, szájhagyományú, egyszólamú zenekultúrában találjuk meg, melyet a római és bizánci egyház az első évezredben minden más zenét kizárólag képviselt, a másodikban pedig többszólamúság mellett is megőrzött. A gregorián vagy korális-ének rögzítésére szolgáló neuma-írás az ókereszténykori kézjelek és a késő antik grammatikusok akcentus- és prozódiajeleinek kombinációja. Rokonai Egyiptomtól Indiáig fellelhetők. A jeleket énekfajok szerint felosztjuk 1) lekció- vagy ekfonetikus jelekre, 2) a tulajdonképpeni neumákra; az előzők a recitációs formulákat jelzik (a mondat elején és végén), az utóbbiak a dallamok menetét adják vissza. Alapelemeik az accentus acutus, gravis és circumflexus, a felfelé, lefelé irányuló és a hullámzó mozgás érzékeltetésére. A hang helyét, magasságát viszont nem jelzik. Legrégibb emlékük a bajor Oberaltaichból származik, a 9. század első harmadából. Elterjedésük valószínűleg a karoling korban kialakuló franko-római liturgiával függ össze: a gallikán és római elemeknek az emlékezetben való összekeveredését kellett az írásos támasztékkal megakadályozni. De tekintetbe véve, hogy általában az újfajta hangjegyírás újabb fajta zene fellépését is jelenti, valamilyen nagykiterjedésű előadásváltozás tényére is mutathat az írásvariánsok feltűnő nagy száma: a 10. századra a keleti csoportot kitevő örmény, bizánci (és az ebből később kialakuló orosz) neuma-írás mellett nyugaton a beneventumi, közép-itáliai, aquitán, északfrancia, paleofrank, breton, anglonormann, metzi (lotharingiai), szentgalleni (német), valamint a hamarosan kiszoruló ambrozián (milánói) és mozarab változatokkal kell számolnunk.

Ugyancsak már a 9. században felhangzanak a panaszok a hangmagasság jelzésének bizonytalansága miatt; megindulnak a próbálkozások a vonalrendszer alkalmazására is, főként Franciaországban, ahol az aquitán neumaírás az egyes hangokat már magasság szerint rendezte. Arezzói Guido a 11. század első felében oly sikerrel propagálta a terctávolságú vonalrendszer és a kulcsbetűk (f, c, g, a) gondolatát, hogy a 12. században olasz, francia, spanyol és angol területen már egységes gyakorlat alakult ki, melyre hamarosan jellemző lett a többszólamú zenében is alkalmazott négyzetes punctum és a négyzetesfejű virga. Német területen, ahol a többszólamúság csak erős késéssel indult meg, a vonaltalan neumák ("in campo aperto") használata jóval tovább élt (Szentgallenben egész a 15. századig ) - különben, mint helyi pótlás és emlékeztető, a vonalas írású forrásokban is tovább szerepel, pl. a misszálék passióiban az Ely, Ely etc. szöveg fölött.

A 13. századtól a neuma-írás nagyobb területekre egységesedik (íróműhelyek és egyéniségek sajátos vonásait nem számítva). Nyugaton a kvadrátírás, német és keleti területen a szentgalleni és metzi írás mind jobban gótizáló változata terjed el. A 13. századig használt, karvezetőnek és előénekeseknek szánt kisformátumú kódexek után a 14. és 15. század folyamán meghonosodnak a több énekesnek vagy egy karnak készült, ún. monumentális írású hatalmas kéziratok.

Hazai kézirataink hangjegyírása a 15. századig az egyszólamú gregorián keretébe tartozik. Az Európa különböző vidékeiről ide érkező hittérítők különböző típusú liturgikus könyveket hoztak magukkal; így már a 12. század végére a szentgalleni és metzi hangjegyírás különféle változatait tarthatjuk számon.(Az elsőre a kelet-európai források között előkelő helyet elfoglaló Codex Albensis - székesfehérvári antifonále - a 12. század első feléből, az utóbbira a Pray-kódex a legtartalmasabb forrás). 11-12. századi forrásaink jó része ma külföldi könyvtárakban van (Hahóti kódex - Sacramentarium S. Margaretae 1073-1092, Esztergomi benedictionale 1075-1083, Hartwig Agenda pontificalis-a, 1100 előtt, Zágrábban, a Szelepcsényi-kódex - evangeliárium 1100 körül - Nyitrán, egy 12. századi lectionárium Gyulafehérvárott, a Codex Albensis Grácban), de a felsoroltak az esztergomi Oláh-evangeliáriummal együtt már jó összképet adnak a hangjelzés közép-európai hátteréről.

A 13. századi franciskánus alapítások után három notációstílus uralkodik: náluk és az ágoston remetéknél a kvadrátírás, a hagyományos területeken a gót és a metzi. Az első legismertebb példája a Mátyás-graduale (1480-90), a másodiké a szepesi graduale és antiphonale (1426 és akörül). A harmadik azért érdemel különös figyelmet, mert a 12. század végétől állandó fejlődése sok kéziraton, ill. töredéken tanulmányozható, és minden jel arra mutat, hogy nálunk önálló monumentális változata is kialakult. Mint klosterneuburgi típusának legszebb forrását tartjuk számon a pozsonyi városi levéltár missale notatumát a külön kezelt, de hozzátartozó sequentialéval (14. század eleje). Az esztergomi rítust követő pálosok ezt fejlesztették a 15. században nagyalakú írássá (hazai töredékeken kívüli reprezentáns forrása a 15. századvégi antiphonale a zágrábi Egyetemi könyvtárban); másolása a pálos rendben még századokon keresztül folytatódott, úgyszólván a rend feloszlatásáig a 18. században. Ugyancsak a metzi írás késői, kurzív formájának vehetjük a valószínűleg pálos eredetű leleszi antiphonale (16. század második fele) írását, melyet már a 15. századvégi nyomtatott missalék kéziratos hangjegyeiben azonosíthatunk, majd a protestáns graduálisok hosszú során nyomon követhetünk, fel a barokk kori énekeskönyvekig.

A három felsorolt notáció-stílust kiegészíti a 15. század elejétől jelentkező ún. rombikus írás, a cseh befolyás jele (ismert képviselője az 1500 körüli Ulászló-graduale).

A többszólamú zene feljegyzése a gregoriánhoz kapcsolódott, mert a többszólamúság mint annak díszítése vagy közbeiktatott szakaszokkal való gazdagítása kezdte pályafutását. A szabadritmusú gregorián és a kötöttritmusú betoldott szakaszok megkülönböztetése követelte meg az írásos kifejezést. Ezt az első, ún. modális hangjegyírást bizonyos neumacsoportok szabályos ismétlődése jellemzi: ezek meghatározott ritmusképleteket jelentettek. A többszólamú szakaszok önállósodásával a 13. század közepére az ún. menzurális hangjegyírás már határozott időértékviszonyokat tüntet fel a hangjegyek különböző formáival. (ezek alapjában egyeznek a ma használatos hangjegyformák rendszerével). A mezurális zene kezdeti stádiumában (Ars antiqua, 1320-ig) nagyobb értékű hangjegyekkel, utána az Ars nova (a 15. század közepéig) osztott, kisebb értékekkel operált, a pergamenlapon fekete, kitöltött hangjegyfejeket rajzolva. A reneszánsz kezdetén a papiros használata a kitöltetlen, üres kottafejeket ajánlotta (ez a régi "fekete notáció"-val szemben a mai figuráknak megfelelő, csak a kis értékeket feketén hagyó "fehér notáció").

A modális korszakban az egyes szólamokat egymás alá írták. Az Ars antiqua a szólamok önállóságának hangsúlyozására először egy, majd két oldalra osztotta el a két felső és az alsó szólamot; ez az önállóság növekedett a 15-16. századig, amikor már az egyes szólamok külön füzetekbe váltak el egymástól (mint a mai kamarazene-szólamok).

Mind a modális, mind a menzurális korszakot megelőzte, de majdnemhogy túl is élte egy oktáv-, kvint- és kvartpárhuzamokon, valamint ellenmozgáson alapuló, improvizálható többszólamúság (valószínűleg népzenei származású), mely éppen improvizációs jellege miatt főként a 13-14. századtól került lejegyzésre, gregorián neumákkal, ritmusjelzés nélkül. Liturgikus kéziratokban onnan ismerjük fel, hogy ugyanaz a szöveg többször szerepel közvetlenül egymás után (néha "discantus", "tenor" vagy "medium" felirattal).

1500 előtti hazai többszólamú repertoárunk elenyészően kicsiny, 1940 óta került napvilágra, főként töredékekben. Fekete notációs, Ars nova által érintett motetták a 15. század első harmadából, fehér notációs misetételek és motetták a század utolsó negyedéből (mind a két csoport a Felvidékről), végül felvidéki, esztergomi és zágrábi forrásokból a fent említett improvizációs gyakorlat maradványai.

A 16. századi emlékek száma jelentős, számbavételük még csak részben történt meg. Legfontosabb a pozsonyi Hansen-kódex és a 19 nyomtatott, 25 kéziratos kötetet számláló Bártfai Gyűjtemény; ennek anyaga már a 17. századba is átnyúlik (Zarewutius bártfai orgonista tabulatura-kéziratai).

Már a 15. századi hangszeres darabok lejegyzésében találkozunk egymás alá írt szólamokkal; ez a "partitura-írás" elv a 16. századtól általánossá válik az ún. tabulatura-írásban (és meg is marad máig). Ez nevét a tabula compositoria-tól kapta, melyet a zeneszerző használt a szólamok különírása idején, a hangzatok áttekintése céljából. 16-17. századi általános elterjedése idején az orgona- és lant-tabulatura-írások nemzetenként különböztek (olasz, francia, német és spanyol rendszerek). Nálunk a német orgona-tabulatura-írás volt irányadó. Nevezetes ilyen írású forrásaink: a 17. század második feléből származó Vietórisz-kódex és a Lőcsei virginál-könyv (a Felvidékről), valamint a Stark-féle soproni virginál-könyv. Ezekben a menzurális írás ritmikai jegyei (vonal, szár, zászló) kombinálódnak a betűírással.

A 17. században jelentkezik az ún. számozott basszus (basso continuo) is: itt a basszus fölé vagy alá írt számok tájékoztatták a játékost, hogy milyen akkordokkal kísérje a felső szólamot (szólamokat). Ezzel a praxissal a 18. század végéig találkozunk.

Hazai különlegesség a 18. századvégi református kollégiumi melodiáriumok középkori reminiszcenciákat őrző régies többszólamúsága: 3-8 szólam sokvonalas rendszeren.

Fazakas József

Vízjelekről beszélve, először is a régi papírkészítés történetéről és technológiájáról kell néhány szót szólnunk. Köztudomású, hogy a papírkészítés kínai eredetű. Caj-Lun császári tisztviselő nevéhez fűződik, aki i. sz. 105-ben ajánlotta fel találmányát a császárnak. Hamarosan el is kezdték az új íróalap készítését, amely sokkal célszerűbbnek és olcsóbbnak bizonyult, mint a korábban használt selyem és bambusztábla. A kínaiak bambuszrostból, eperfaháncsból és más növényekből készítették a papírt. A készítés módját egy ideig titokban tartották, de egy háború után (751), végül az arabok is megismerték azt. A papírkészítés központja a mai Üzbegisztánban levő Szamarkand lett, ahonnan aztán az arabok nyugatra szállították az új árucikket, Kisázsia, Észak-Afrika, majd a IX. században Spanyolország felé. Itt 1100 körül papírkészítő műhelyt is létesítettek a mórok. Ez idő tájt már több európai országba eljutott az arab papír, amelynek készítését azonban csak jóval később kezdték el a keresztény Európában (1260 körül Spanyolországban és 1276-ban Itáliában). Az arabok már rongyból készítették a papírost, s ezt a gyakorlatot követték az európaiak is, egészen a XIX. századig. Európai találmány volt viszont a vízi erővel hajtott kalapácsos zúzómű, a papírmalom, sok egyéb újítás mellett. Kontinensünkön néhány száz évig nagyjában azonos eljárással folyt a papírkészítés. Tiszta és megfelelő vegyi összetételű, főleg lágy vizű patak mellett kereste meg a papírkészítő mester az alkalmas helyet papírmalma számára. Előre kellett gondoskodnia arról, hogy rendszeresen rongyhoz jusson, mégpedig jó minőségű, főleg lenből készült anyaghoz. A rongygyűjtők által beszállított nyersanyagot szétvagdosták, tisztították, meszes gödörben rothasztották, áztatták, főzték és zúzták, míg egészen finom péppé nem vált. A XVII. század második felében feltalálták a rongyőrlő gépet, az ún. "hollandi"-t, amely lényegesen meggyorsította a papírkészítés munkáját. Ez hazánkban csak 100 évvel később honosodott meg. A kész pép a merítőkádba került, amelyből merítőszitákkal emelték ki a papírívekhez szükséges mennyiséget. Téglalap alakú, fakeretes, vörösrézhuzalos szitákkal dolgozott a merítőlegény, mégpedig egy kád mellett rendszerint kettővel. A nedves papírpépet a rakodólegény nemezlapra borította, amelyre újabb nemezlapot tett és így rakta egymásra a papíríveket, mindig egy-egy nemezlapot téve közéjük. Az így felrakott csomókat sajtolni kellett, hogy a nedvesség átnyomódjék a nemezlapokba. Ezután következett az anyag szárítása a szárítópadláson, majd enyves vízbe mártogatták a félig kész íveket, hogy tintaállóvá váljanak. A nyomtatásra készített papírt általában nem enyvezték. Az enyvezés után ismét szárítás, majd simítás következett. Egy régi feljegyzés szerint 36 féle műveletet kellett elvégezni ahhoz, hogy a nyersanyagból kész papíros legyen.

Wisso Weiss fogalmazása szerint három fő feltétele volt a papírkészítésnek: a rongy, a víz és a vásárlói igény. Az első kettőt már érintettük. Ami a papírigényt illeti, tudjuk, hogy mind több és több papírra volt szükségük a kancelláriáknak, a különböző hatóságoknak, az egyházi intézményeknek, az uradalmaknak, a kereskedelemnek és nem utolsósorban a tanuló ifjúságnak, az iskoláknak. A könyvnyomtatás feltalálásával a nyomdák kezdtek a fő papírfogyasztók lenni. Később az újságok és a folyóiratok emésztettek mind nagyobb mennyiségű papírost. A papírkészítés az idők folyamán sokat fejlődött, míg a XVIII. század végén megjelenik a papírgyártó gép. A technikai előrehaladás lassan kiszorítja a hagyományos eljárásokat, sőt a nyersanyag is megváltozik (farost, facsiszolat, cellulóz). A gépi papírgyártással azonban most nem célunk foglalkozni.

A papírkészítés még a XIII. században továbbterjed, Franciaországba és a német területekre. Hamarosan egész Európában megismerik az új íróalapot. Hazánkban a XIV. század elején kezdenek papírosra írni. Jó darabig olasz, főleg velencei malmok termékeit használják. A XIV. század végén kevés francia, a XV. században az olaszon kívül délnémet papírt is veszünk, amely utóbbinak az aránya a következő században még fokozódik. Lengyel és cseh-morva papírost is hoznak be, de a XVI. század elején legtöbb a délnémet és az osztrák papír.

Magyarországon a XVI. században kezdenek papírt készíteni. Az első papírmalomról, amely Lőcsén volt és 1530-ban égett le, alig tudunk valamit. Erdélyben viszont három korai malomról kell megemlékeznünk: a brassóiról (1546), a kolozsváriról (1563) és a nagyszebeniről (1573). Az első kettőt kétségtelenül a könyvnyomtatás mozgalmas élete hívta létre. Erdély után a régi Felvidéken, a mai Szlovákia területén létesülnek papírmalmok (1596 tájától), a Dunántúlon és más vidékeken jóval később (1729-től). Papírkészítésünk a XVII. században még elég szerény kezdeteket mutathat fel (31 üzemet alapítottak), de a XVIII. században, különösen annak második felétől kezdve mind több malom létesült az ország különböző vidékein, egészen addig, amíg a XIX. század folyamán a gépi gyártás lassanként el nem sorvasztotta őket (első papírgyárunk 1828-ban létesült Fiumében). Rá kell mutatnunk arra, hogy hazánkba mindig hoztak be külföldi papírt, eleinte azért, mert itthon aránylag kevés készült, később a bécsi kormányzat különféle intézkedései és gazdaságpolitikája folytán. Ezért nem kell meglepődnünk, hogy a XVI. században pl. sok lengyel, cseh és osztrák papírral is találkozunk, míg a XVII. századtól kezdve főleg ausztriai készítményeket látunk a magyar malmok termékei mellett.

A papírkészítésnél használt merítőszitát az arabok még növényi rostokból készítették. Ezt csak Európában váltja fel a fémhuzalos szita. Ugyancsak európai eredetű a vízjel használata is. A szita hosszanti oldalával párhuzamosan kifeszített, sűrűn elhelyezett huzalokat - a bordákat - az ezekre merőleges, ritkásan elhelyezett és odavarrt vastagabb huzalok, merevítők tartották feszesen, az egész fémszövet pedig a merevítők mögött levő fapálcikákon nyugodott. A szita teljes bordázata, valamint a rávarrt vízjegyforma vörösréz huzalokból készült. A szitával kimerített papírpép a bordázat és a vízjel vonalaiban vékonyabb réteget képezett, és így e vonalak mentén áttetsző lett a papír: ezért látszik azon a vízjel és a bordázat képe. A kész papíríven a vízjel képe a régebbi korokban általában az ív bal felének (a bal koncnak) a közepére esett, mert a szitán a negatív vízjelforma jobb oldalra volt varrva. Így a kétrét hajtogatott papírívekből készült, ún. fólió alakú régi könyvekben a vízjelet az egyik levélnek a közepe táján találjuk, míg a másik levélen csupán a bordázat vonalai látszanak. Negyedrét alakú régi könyveknél a vízjel ívenként csak az egyik levélpárban található, két részletben, a könyv fűzésénél, középtájt. A nyolcadrét alakú könyveknél a hajtogatás belső (felső vagy alsó) sarkaiban, két levélpáron, tehát négy levélen kereshetők a vízjel részletei, amelyek itt legtöbbször csak töredékesen láthatók, a könyv utólagos körülvágása miatt. A tizenhatodrét alakúaknál a lapok külső sarkaiban bukkannak fel, míg a tizenkettedrét alakúaknál az oldalsó lapszéleken, fentebb vagy lentebb, de általában nem a sarkokban. Ezek a megfigyelések a régebbi korokra vonatkoznak és természetesen nem tekinthetők merev szabályoknak. A XVII. és még inkább a XVIII. századtól kezdve mind több más elhelyezésű vízjellel is találkozunk. Meg kell még emlékeznünk arról is, hogy a fő vízjelen kívül gyakran mellékjelek is vannak a papíroson. Ezek vagy a fő vízjelhez kapcsolódnak vagy másutt vannak elhelyezve, a jobb konc közepén, az ív szélén vagy annak valamelyik sarkában.

A vízjelhasználatot az európai papírkészítéssel egyidősnek tekinthetjük. A legkorábbi vízjelet egy 1282-ben, Bolognában felhasznált papíroson találták. A vízjel legfőbb célja általában az volt, hogy az előállító malomra utaljon, s így elsősorban ipari márkának tekinthetjük. Mai értelemben vett védjegyül azonban ritkán szolgált. Hat évszázad állandó gyakorlata azt mutatja, hogy mindvégig és mindenütt szükségesnek tartották, és aránylag kevés vízjel nélküli papírost készítettek. A vízjel - akarva-akaratlanul - felelősségvállalást jelentett, hiszen ennek alapján bárki figyelemmel kísérhette a papírkészítő mester munkáját, a malom tulajdonosa, a hatóságok, a kereskedők és a papír használói egyaránt. A felettesek nyilván meggondolták, meddig bízhatják jelvényeiket, címereiket egy-egy papírkészítőre, és a kereskedők meg a használók is összehasonlították a különböző vízjelű papírok minőségét. Ez a felelősség magyarázza azt is, hogy hasonló vízjelet használó papírmalmok egy időn túl a készítőre utaló mellékjeleket kezdtek alkalmazni (pl. monogramot). A fő vízjel és a mellékjelek azonban nem csupán a malomra és a papírkészítő mesterre utaltak, hanem a papír alakját, minőségét és rendeltetését is jelölhették. Egyes gyakran használt vízjelkép-típusok jelentése világszerte közismert volt (pl. a postakürt a levélpapírokon).

Ami a vízjelek tárgyát illeti, találóan állapítja meg K. Th. Weiss, hogy a vízjel már kezdetben szimbolikus értelmű volt. Ha az egyes ábrák használatának magyarázatát tanulmányozzuk, látni fogjuk, hogy bár a vízjelkészítők az élet legkülönbözőbb területéről vették tárgyukat, mégis többször volt azoknak jelképes értelme, mintsem azt ma gondolnánk. A papírkészítés évszázadait mindenütt végigkísérik az egyházi szimbólumokat ábrázoló vagy azokat is hordozó vízjelek. Sokszor találkozunk pl. a kereszt változataival (görög kereszt, latin kereszt, András-kereszt, kettőskereszt stb.) és megtaláljuk azt különböző, más tárgyú vízjelekhez kapcsolva is. Ugyancsak vallásos jelképekként szerepelnek bizonyos állatok képei (pl. az Agnus Dei, a feltámadást hirdető zászlóval), vagy különböző tárgyak ábrái, az ugyancsak egyházi vonatkozású emberi alakok mellett (Szűz Mária, szentek, angyalok, pápa, püspök, zarándok). A vízjelek sorában sok a címer. Ezek is jelképek, és legtöbbször valamely függőségre utalnak, a feudális úr vagy az állam felé. Az igazi címereken kívül mesterjelvényeket, emblémákat készítettek maguknak egyes papírkészítők, amelyek természetesen szintén szimbolikusak voltak. A régi papírkészítők egyébként igen sok helyről vették ábráik tárgyát: a növény- és az állatvilág (pl. élőfa, falevél, virág, gyümölcs, bárány, ökör, sas, hal), az ember és a társadalom (kovácsmester, lovas, király, vadember, bohóc, testrészek), az élettelen természeti tárgyak és az ember alkotta tárgyak (csillagok, hegyek, épületek, használati tárgyak, mint pl. kancsó, gyűrű, kard, kulcs, kalapács, postakürt), a képzelet világa (egyszarvú, baziliszkusz, szalamandra), és az írásjelek (betűk, számok, szavak, szöveg) egyaránt forrása volt a vízjel-alkotásnak. Ezeknek a vízjelképeknek a felismerése sokszor nem könnyű, úgy hogy azt tanácsolhatjuk azoknak a kollegáinknak, akiknek még nem volt alkalmuk behatóbban foglalkozni vízjelekkel, hogy nézzenek végig néhány nagyobb vízjel-albumot, ahol tárgyi csoportosításban, magyarázattal ellátva láthatják a különböző vízjelábrákat, amelyeknek általánosságban való megismerése alapvetően fontos. Nagy haszonnal lehet forgatni ebből a célból pl. Briquet négykötetes nagy lexikonát.

A vízjeltudományról, amely a papírtörténetnek egyik önálló része, be kell vallanunk, hogy még nagyon fiatal tudomány. Sok értékes kiadvány, tanulmány és cikk jelent már meg ezen a területen, több komoly kísérlet történt az alapvetés terén, de még mindig a kezdeteknél tartanak a szakkutatók. Nagyobb ütemben kellene folytatni a datálható vízjelek szakszerű és módszeres gyűjtését, mert mérhetetlenül nagy még a meghatározatlan vízjelek száma. El kell végezni az összegyűjtött vízjelek eredetének legalább vidékekig, de lehetőleg papírmalmokig való meghatározását. A vízjelgyűjteményeket olyan módon kell rendezni, hogy azok több szempontból is használható forrásaivá váljanak a kutatásnak. Kiadványokban ismertetni kell ezeket a gyűjteményeket, és lehetőség szerint minél nagyobb anyagot publikálni is kell belőlük. Vizsgálni kell továbbá az egyes vízjelek jelentésének magyarázatát, létrejöttének okait, a vízjelformák készítésének és használatának műszaki feltételeit és módjait, mindezek történeti fejlődését, koronként és vidékenként. Meg kell találni ezenkívül azokat a módszereket, amelyeknek a segítségével a legcélszerűbben lehet elvégezni a vízjelek leírását, ábrázolását és meghatározását. Mindez igen nagy, szinte megvalósíthatatlan feladatot jelent a vízjeltudomány számára, amely jelenlegi apparátusával főleg segédtudományi hivatását nem képes megfelelőképpen betölteni. A különböző történeti tudományok ugyanis a vízjeltudomány közreműködését is várják, ha meg akarják állapítani egyes dokumentumokról, hogy mikor és hol írták, illetőleg nyomtatták azokat. A vízjelkutatás valóban sok esetben fényt deríthet arra, hogy bizonyos kéziratok eredetiek-e vagy csak másolatok, hitelesek-e vagy esetleg hamisítványok, vagy hogy milyen időrendben keletkeztek. Goethe, Leibnitz és Hölderlin műveinek újabb kiadásakor jelentős segítséget nyújtott a vízjeltudomány az eredeti kéziratok datálásának kérdéseiben. Dürer műlapjainak későbbi korokban készült levonatait vízjelvizsgálat segítségével tudták elválasztani a művész által személyesen készített eredetiektől. Rembrandt rajzainak a datálásában is vízjelek segítették a művészettörténészeket. Sok segítséget nyújtott már a vízjeltudomány klasszikus zenei kéziratok keletkezési körülményeinek a meghatározásában is. A különböző kutatási területek igénye tehát jogos, de - sajnos - igen sok esetben még kielégítetlen marad.

A kéziratok és régi nyomtatványok kezelésével foglalkozó könyvtárosok elé gyakran kerülnek meghatározásra váró dokumentumok. A vízjeltudomány jelenlegi állapotát ismerve nem állíthatjuk, hogy a felmerülő kérdések megoldásában nagy szerepe volna a vízjelvizsgálatnak, de bizonyos szerénységgel nyugodtan mondhatjuk, hogy egyes esetekben az ilyen irányú kutatás is hozzájárulhat reális eredmények eléréséhez. Pontos datáláshoz vagy lokalizáláshoz ritkán juthatunk el a vízjelek segítségével, de problémáink megoldásához gyakran közelebb kerülhetünk általuk.

Kutatásaim során egy ízben a XVI. és XVII. századi magyarországi országgyűlési törvénycikkek nyomdáit igyekeztem megállapítani. Az artikulusok többségéről betűtípus-vizsgálattal sikerült kimutatnom, hogy bécsi nyomdákban jelentek meg, míg egyet Pozsonyban nyomtattak. Tíz kiadvány betűivel azonban sehogyan sem tudtam megbirkózni. Ekkor vízjeleket kezdtem keresgélni bennük. Hamarosan egy tornyos és városkapus címer bukkant elém, amely elég gyakori a régi papírosokon. A lehetőségeket számbavéve, megtudtam, hogy Prága városának is tornyos címere van. Az egyik papírlapon ezután PL monogramot találtam, amelyről a szakirodalom alapján az egyik prágai papírmalom gazdájára, Paul Lutherre következtettem. Minthogy feltevéseim Prágába vezettek, ismét nyomdai betűtípus-vizsgálathoz folyamodtam, amely azután megerősítette számomra a kérdéses kiadványok prágai eredetét (az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve, 1965-66. Bp., 1967. 158. lap).

Egy 1666-ból való, gyászverseket tartalmazó kiadvány Lőcsén történt nyomtatását elsősorban nem vízjelvizsgálattal állapítottam ugyan meg, de mégis megerősítést jelentett számomra az a tény, hogy az említett kiadványban levő vízjellel egyező vízjelet találtam egy ugyanazon gyászesethez kapcsolódó, lőcsei impresszummal ellátott nyomtatványban (az OSZK Évkönyve, 1960. Bp., 1962. 184-185. l., 40. tétel).

Egy ízben egy 1709 táján kibocsátott magyar vonatkozású, német nyelvű katonai oltalomlevél nyomdahelyét kellett eldöntenem. A betűtípusok, valamint a nyomtatvány tárgya alapján egyaránt gondolhattam Nagyszombatra is és Bécsre is. Ebben az esetben egy ZL monogramot ábrázoló vízjel döntötte el kérdésemet. Tudomásom volt arról, hogy a nagyszombati egyetemi nyomdának, illetőleg a jezsuita rendnek volt két papírmalma Znióváralján. Ezek után nyomozva, Bogdán István kitűnő papírtörténeti munkájában meg is találtam a két betű feloldását. Ebben az időben ugyanis az említett papírmalmok egyikében egy Láng Zakariás nevű papírkészítő mester dolgozott, akiről Bogdán meg is állapította, hogy ZL monogramos vízjellel jelölte meg készítményeit. Bár magát a vízjelképet nem láttam bemutatva, mégsem lehetett kétségem afelől, hogy erre a papírra nem Bécsben, hanem Nagyszombatban nyomtattak. (Az OSZK Évkönyve, 1967. Bp., 1969. 341-343. l., 94. tétel.)

Midőn egy 1641-ből való, esküvői üdvözlő verseket tartalmazó kiadvány nyomdahelyét igyekeztem megállapítani, a betűtípusokon és a nyomdadíszeken kívül I. Rákóczi György gyulafehérvári papírmalmának a vízjele (GR monogram: a fejedelem nevének kezdőbetűi) is bizonyítékul szolgált feltevésemhez, amely szerint a nyomtatvány Gyulafehérváron készült (az OSZK Évkönyve, 1968-69. Bp., 1971. 224-225. l., 104. tétel).

Ezek után a vízjelvizsgálat módszereiről szeretnék néhány szót szólni. Az első lépés az, hogy pontos képet készítsünk magunknak a kérdéses vízjelekről. Ennek legcélszerűbb módja ma is az átrajzolás, amelyhez egy házilag is előállítható átvilágító-készülékre van szükségünk. Az átvilágító doboz üveglapjára ráfektetjük a papírlapot, erre pauszpapírt helyezünk és az üveg mögött levő villanyégő fényénél gondosan átrajzoljuk vízjelünknek és a közelében levő merevítőknek a vonalait. Célszerű, ha már rajzolás közben összevetjük vízjelünket a rendelkezésünkre álló szakmunkákban található azonos tárgyú vízjelek különböző változataival, mert sokszor csak ezeknek az ismeretében jöhetünk rá, hogy egy-egy elmosódott részletet nem vettünk észre vagy pedig olyan vonalakat húztunk be rajzunkba, amelyek nem a vízjel tartozékai. További munkánkhoz hasznos lesz, ha rajzunkról fehér kartonlapra karbon-papíron keresztül másolatot is készítünk, amelyet tussal kihúzunk. Ha könyvek lapjain talált vízjelrészletekből kell rekonstruálnunk valamely vízjelet, vigyázzunk arra, hogy a fűzés közelében levő hozzáférhetetlen és így átrajzolhatatlan vonalakat és a lapszélekről esetleg levágott, hiányzó részleteket is figyelembe vegyük rajzmozaikjaink összerakásánál. A bizonytalan vagy csupán feltételezett kontúrokat szaggatott vonallal jelöljük. Ügyelnünk kell arra is, hogy csak ugyanazon ív lapjain talált vízjelrészleteket illesszünk össze, mert gyakori eset, hogy a következő ív lapjain megtévesztésig hasonló, de a valóságban mégis eltérő vízjelformák részletei kerülnek elénk. Mivel a merítésnél általában két szitával dolgoztak, természetes, hogy a váltakozva egymás után készült ívek vízjelei nem lehetnek teljesen azonosak. Az ilyen eltérések néha alig láthatók, de ha átrajzoljuk a két vízjelet és pausz-rajzainkat egymásra tesszük, meglepődve fogjuk észrevenni az eddig nem látott méretbeli vagy vonalvezetésbeli különbségeket. Hangsúlyoznunk kell, hogy csak akkor állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy egy papírdarab hol és mikor készült, ha annak vízjelét egy már meghatározott vízjellel a fenti módon azonosítani tudjuk. Arra is gondot kell fordítanunk, hogy rajzunk a vízjel pozitív képét mutassa, bár sokszor nem könnyű kitapogatni a papíron a bemélyedő vonalakat, amelyeknek a nyomán a helyes kép szemünk elé rajzolódik. Vízjelünk tájolása egyébként sem mindig könnyű. Némely, számunkra érthetetlen vízjelformáról azt is el kell döntenünk, hogy melyik annak az alsó és melyik a felső része. Hasznos, ha a kérdéses papírok egyéb tulajdonságait is megvizsgáljuk, így a bordák sűrűségét (a 10 mm-en levő bordák számát), a papír vastagságát, színét, finomságát, továbbá az ív méretét és súlyát. Ez utóbbiaknál azonban gyakran nehézségekbe ütközünk. Az ív nagyságát sokszor csak bizonytalanul tudjuk megadni, különösen könyveknél, a lapok körülvágása miatt, a könyvekben levő papír súlyát pedig egyáltalán nem tudjuk megállapítani. Mindezt nem is mindig érdemes megcsinálnunk, mert az összehasonlításul rendelkezésünkre álló vízjel-anyag ma még általában nem tartalmaz ilyen adatokat. Fel kell hívnunk a figyelmet még arra is, hogy bizonyos esetekben azonos vízjelformával készült papírok vízjel-képei is eltérhetnek egymástól. Ez abból adódik, hogy a papírívek egy része a sajtolás alkalmával kissé megnyúlt, vagy a szárítással összezsugorodott. A tökéletes egyezés elvárása tehát különböző okok következtében gyakran csak eszményi elképzelésen alapszik és általánosságban nem mindig elég reális kívánság, főleg a tudományos apparátus aránytalanul elégtelen volta miatt. Kutatásainkban tehát ritkán juthatunk el vízjeleink teljes azonosításáig, és így csak kivételesen határozhatjuk meg egy-egy dokumentum keletkezésének pontos körülményeit, csupán a vízjelek alapján. Nincs okunk viszont arra, hogy lebecsüljük azokat az adatokat, amelyek bizonyos időhatárok és területi lehetőségek felé irányítják felderítő munkánkat. A papír készítése és felhasználása közt eltelt időt, illetőleg statisztikai méréseket végeztek a szakkutatók, hogy támpontokat kapjanak az írott vagy nyomtatott dokumentumok keletkezési idejének meghatározásához. Ezek a számítások azt mutatják, hogy hivatalokban átlag 3-5 évig, magánszemélyeknél néha még 20 évnél is tovább állott a papíros. Már ez is mutatja, hogy meghatározásaink nem mindig szűkíthetők le rövidebb időre. A pontosan nem azonosítható vízjelformák esetében tehát még ennél is tágabb időre mutathatnak csupán vízjeleink. Ha tudjuk pl. egy malom vagy egy mester működésének időhatárait, amelyhez vízjelünk kapcsolható vagy a vízjel egyéb mondanivalóiból következtethetünk a keresett idő valamely határpontjára, már azzal is megközelítettük problémánk megoldását.

A vízjelek lerajzolása mellett igen hasznos, ha fotókópiákat és fényképeket is tudunk készíteni vízjeleinkről. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy ezek nem pótolhatják rajzainkat. A fényképeken a papíron levő írás vagy nyomtatás is látszik és így zavarja vízjelünk képét, amely még enélkül is gyakran homályos vonalakat fog mutatni. Csupán a lerajzolás alkalmával tudjuk kikövetkeztetni vízjelünk helyes vonalait, a papíron levő egyéb vonalak és formák zűrzavaros útvesztőjében. A vízjelátrajzolás - amint Gerhardt Piccard helyesen állapítja meg - maga is tudományos munka. Ismernünk kell a kérdéses vízjelek különböző formáit és változatait, mert egyébként - amint már említettük - könnyen rajzolunk másolatunkban olyan vonalakat, amelyek nem a vízjelhez tartoznak, egyes homályos részletek pedig éppen tájékozatlanságunk miatt fogják elkerülni figyelmünket.

Újabban radioaktív izotópokkal (β-sugarakkal) is készítenek fényképeket a vízjelekről. A betagráfia azon alapszik, hogy a vízjel és a bordázat vonalaiban, ahol vékonyabb a papír, könnyebben áthatol a sugár, mint másutt. A nyomtatás vagy írás viszont gyakorlatilag nem módosítja az anyag vastagságát, így a betagrammokon ezek nem látszanak. Az izotóp-fényképezés így sokat ígér a jövőt illetőleg. Ma még igen költséges az ilyen vállalkozás, és a papíranyagot veszélyeztető esetleges sugárártalom miatt csak szakértelemmel és óvatosan alkalmazható. Gebhardt Blücher, fiatalon elhunyt erdélyi kutató, a brassói papírmalom XVI. századi vízjeleiről készített kitűnő izotóp-fényképeket a közelmúltban, amelyeket kutatásaiban igen eredményesen használt fel.

Ami az összehasonlító anyagot illeti, szükséges, hogy minél több vízjeltudományi szakmunka álljon rendelkezésünkre. Már utaltunk rá, hogy az évszázadok során át használt vízjelek szinte felmérhetetlen mennyiségéhez képest a szakirodalom ma még aránylag nagyon csekély. Ezért nem elégedhetünk meg néhány vízjelgyűjteményt bemutató szakkönyvvel. Minél több szakmunkát kell részleteiben is ismernünk és használnunk, hogy megtalálhassuk kérdéses vízjeleinket. Az önálló kiadványokon kívül a folyóiratokban megjelent közleményeket is fel kell használnunk kutatásainkhoz. Néha ezek lesznek legfontosabb forrásaink. A szakirodalmon kívül még egy más módszer is rendelkezésünkre állhat vízjeleink meghatározásában, és ez az, hogy összevessük rajzainkat, valamely megbízható gyűjtemény anyagával. Igen jelentős vízjelgyűjteménye van pl. a mainzi papírtörténeti kutatóintézetnek (Forschungsstelle Papiergeschichte), valamint az NDK-ban levő greizi Deutsches Papiermuseum-nak, amelynek alapját K. Th. Weiss gyűjteménye képezi. Weiss vízjeltudományi kézikönyve egyébként számos ilyen gyűjteményről ad felvilágosítást, úgy, hogy a ma igénybe vehető források jellegéről innen nyerhetünk legjobban tájékoztatást. Fontos esetekben levélbeli kéréssel is megkereshetjük ezeket az intézményeket. Nagy reményeket fűzhetünk a stuttgarti állami főlevéltárnak a II. világháború után létesült Piccard-gyűjteményéhez, amelynek néhány csoportjáról már mutatókönyveket is adtak ki nyomtatásban. E nagyméretű gyűjtemény új rendszere és módszerei rendkívül célszerűek, és az állandóan gyarapodó, máris hatalmas mennyiségű kartotékanyag - értesüléseink szerint - mind nagyobb hasznára szolgál a tudományos kutatásnak. A hazai gyűjtemények közül kiváló papírtörténészünknek, Bogdán Istvánnak az adattárát kell kiemelnünk. Bogdán az Országos Levéltár 1526 előtti anyagából mintegy 15000 oklevelet vizsgált meg a papirológia valamennyi szempontja szerint, és az azokban talált vízjeleken kívül az egyes oklevelek papírosaira jellemző összes adatot összegyűjtötte. Ez a papíradattár a középkori dokumentumok meghatározásához sok sikerrel használható, elsőrangú forrás.

A legfontosabb külföldi szakfolyóiratok közül a "Der Papier-Fabrikant" az Országos Műszaki Könyvtárban megtalálható. Ugyanott, valamint a Papíripari Kutató Intézetben is megvan a mainzi Forschungstelle Papiergeschichte 1951-ben megindult és ma is élő folyóirata, a "Papiergeschichte". A magyar "Papíripar" és ennek előzménye, a "Papír- és Nyomdatechnika" több helyen is hozzáférhető (OSZK, Országos Műszaki Könyvtár, Papíripari Kutató Intézet stb.).

Vizkeleti András

Minden kódexleírás a következő elemekből tevődik össze: Címsor, tartalmi leírás, formai leírás.

Címsorban szerepelhet: Szerző és cím (összefoglaló cím) - keletkezési idő - fóliószám - méret - utalás a provenienciára (keletkezési helyre).

Tartalmi leírásban szerepelhet: Szerző - cím - incipit + expicit - kiadások - szövegkritikai megjegyzések - vonatkozóirodalom felsorolása - párhuzamos kéziratok - minden más adat, ami a kézirat keletkezésére, szövegének tartalmi kérdéseire vonatkozik.

Külső leírásban szerepelhet: A kódex anyaga: pergamen, papír (vízjelek), ennek állapota, sérült v. hiányzó lapok, penész, féregrágás, stb. - Az ívek összefűzési módja, reklamansok, custosok. - Az írás: kora, jellege (l. a későbbi paleográfiai gyakorlatok), vonalazás, sorok száma, a tükör mérete, hány kéz írta stb. - A kötés: anyaga és díszítése. - A miniálás foka és módja (aranyozás!) - Előző birtokosok: bejegyzések, régi szignatúrák.

Példák ezeknek az elemeknek az elrendezésére, kimerítő vagy erősen válogatott feltüntetésére:

A rövid, "catalogue sommair"-típus:

A bécsi Österreichische Nationalbibliothek régi katalógusa: Tabulae codicum manu scriptorum ... in Bibliotheca Palatina Vindobonensi asservatorum. I-X. Vindabonae 1864-90. - A külső leírást csak a adatai jelentik. Szövegkezdetet ismert szerzők művei esetében nem közöl; kiadást néha, irodalmat sohasem ad.

Hasonló a müncheni Staatsbibliothek régi katalógusa, az incipitekkel még szűkösebben bánik: Catalogus codicum manuscriptorum Bibliothecae Regiae Monacensis. Tomi III. Pars I. Codices Latinos continens. Monachii 1892 sk. évek.

Mint külön egység jelenik meg a külső leírás a párizsi Bibliotheque Nationale katalógusaiban: HUET, Gédéon: Catalogue des manuscrits Allemands de la Bibliotheque Nationale. Paris 1895.

Még tovább megy ezen a téren, a kiadésokra való hivatkozást azonban teljesen elhagyja az olasz könyvtárak inventarium-sorozata, pl. SORBELLI, Albano: Inventari dei manoscritti delle biblioteche d'Italia. Volume LXX Cremona. Firenze 1939. - Ez a sorozat, valamint DEGERING berlini katalógusa a német kéziratokról is mutatja, hogy a "sommás" kódexkatalógusnak a modern korban is vannak folytatói.

A tudományos leíró katalógus-típus korai példája:

ROSE, Valentin: Verzeichnisse der lateinischen Handschriften. I. Berlin 1893. (Die Handschriften-Verzeichnisse der Königlichen Bibliothek zu Berlin, Bd. XII.) A tartalmi leírások után szinte kis-tanulmányt ír az egyes kódexekhez.

ROSE és DEGERING katalógus-módszereinek szerencsés ötvözetéből alakult ki a 30-as évek elején a Német Birodalom számára elfogadott katalogizálási séma. Ezt (a grazi egyetemi könyvtár katalógusa nyomán) vette mintának BARTONIEK, Emma: Codices manu scripti Latini. Vol. I. Codices Latini Medii Aevi. Budapestini 1940. (Rövidre fogott külső leírások, bő tartalmi részletezés, de csak a kiadásokat adja meg, szekunder-irodalmat, párhuzamos kéziratokat nem.)

A második világháború után útkeresések következtek. Jellemző általában a leírások elmélyülése, árnyaltsága. Oka: a tudományok, amelyeknek elsősorban a kódexirodalom a forrása (liturgiatörténet, patrisztika, jogtörténet, természettudományok középkori története stb.) nagyot léptek előre.

Jellemző példák:

MENHARDT a "Deutsches Handschriftenarchiv" (német kéziratok központi katalógusa Berlinben) irányelveit vette alapul. Helyigényes, de nagyon jól áttekinthető (margóra kivetített beosztás!), ügyes tipografizálás.

A KNAUS-iskola (Darmstadt) katalógusai. Jelentőségük elsősorban egy fontos és nagy volumenű késő középkori műfaj, az imakönyv-feldolgozás terén (szerzőmegállapítások, rendekhez, vallásos mozgalmakhoz, pl. a devotio moderna-hoz köthető imakönyvszerkesztési módok megkülönböztetése stb.):

ACHTEN, Gerard - EINZENHÖFER, Leo - KNAUS, Hermann: Die lateinischen Gebetbuchhandschriften ... Wiesbaden 1972.

A nyugatnémet könyvtárak új kéziratkatalogizáló vállalkozásának termékei (a katalógusok kiadója és finanszírózója a Deutsche Forshungsgemeinschaft) :

AUTENRIETH, Johanne - FIALA, Ernst Virgil - IRTENKAUF, Wolfgang: Die Handschriften der ehemaligen Hofbibliothek Stuttgart. I. Codices ascetici. Wiesbaden 1968.

SCHNEIDER és KORNRUMPF-VÖLKER katalógusai.

Minden elképzelhető adatra kiterjed a bazeli egyetemi könyvtár katalógusa:

MEYER, Gustav - BURCKHARDT, Max: Die mittelalterlichen Handschriften der Universitätsbibliothek Basel. I-II. Basel 1960-66. Meyer célkitűzése az volt, hogy a használónak ne kelljen a katalógus után további információkért magát a kéziratot is kézbevennie. Eddig két kötet jelent meg, Meyer 1972-ben meghalt, az általa meghirdetett Totalaufnahme-nak aligha akad folytatója.

Nagyon jó, mértéktartó katalógus egy másik svájci könyvtár kiadványa:

SCHÖNHERR, Alfons: Die mittelalterlichen Handschriften der Zentralbibliothek Solothurn. Solothurn 1964.

Kitűnő, a kéziratok értékének megfelelően rövidebb vagy részletesebb leírásokat ad KER: Medieval Manuscripts in British Libraries. I. London. Oxford 1969.

Magyarországon Bartoniek katalógusa óta két kódexkatalógus jelent meg:

MEZEY, Ladislaus - BOLGÁR, Ágnes: Codices Latini Medii Aevi Bibliothecae Universitatis Budapestinensis. Budapest 1961.

Beschreibendes Verzeichnis ... Vizkeletytől. Ez utóbbi a tartalmi leírások tekintetében Schneider nürnbergi katalógusait, a tipografizálásnál, elrendezésnél Menhardt katalógusát, a külső leírásoknál pedig a bazeli katalógusokat vette mintául.

Vértesy Miklós

Ősnyomtatványnak vagy latinul inkunábulumoknak (=bölcsőnyomatoknak) nevezzük azokat a műveket, amelyeket 1500 végéig Európában szedésnyomással állítottak elő. Nem tartoznak ide a táblanyomatok és a Kínában, Koreában stb. sokszorosított könyvek.

A nyomtatás európai feltalálója, Johann Gutenberg új technikai eljárást talált a könyvek nagy példányszámban való gazdaságosabb előállítására, de a formát változatlanul hagyta. Ő is, utódai is eleinte mindenben a kódexeket utánozták; a külsőségek változását az új iparág technikája csak fokozatosan vonta maga után.

A kódexekhez való hasonlóság a legfeltűnőbb a betűk formájában. Gutenberg a gót misekönyvek betűtípusát vette mintának; példája a későbbi betűmetszőkre is erősen hatott, soká tartott, míg az önálló nyomtatott betűk stílusa kialakult.

1464-ben a strassburgi Adolf Rusch a másik kódex-betűtípust, az antikvát utánozta, s ezek a humanista betűk különösen az olasz nyomdákban lettek kedveltek. Az 1470-es évektől kezdve általában góttal szedték a bibliai és liturgikus tárgyú műveket, antikvával pedig a klasszikus latin szövegeket. A század végére új típusok keletkeztek: kerekített újgóttal nyomták az olasz nyelvű műveket, a többi nemzeti nyelv típusa a gótból származó cikornyás bastard lett, s ez csak 1530 körül adta át a helyét az antikvának.

Az ősnyomdászok átvették a kódexmásolók rövidítéseit is. Aki egy korai inkunábulumot el akar olvasni, annak paleográfusnak kell lennie. Az m és n betűket igen sokszor az előtte álló levő vonalka jelzi. Az us végződést egy 9 alakú jel pótolta. A p szárán különböző alakú áthúzások a pro, prae és per szavat jelentik. Egyes gyakran ismétlődő szavakat (dominus, sanctus, omnia stb.) egy vagy két betűből álló rövidítések helyettesítenek.

A modern nyomdászok az egyes szavak közti hézag szűkítésével, illetve tágításával végzik a sorkizárás műveletét. Ötszáz évvel ezelőtt a szavakat elválasztó üres hely nagysága állandó volt, a szedők több vagy kevesebb rövidítés alkalmazásával érték el azt, hogy a sorok egyforma hosszúak legyenek.

Az abbreviatura (rövidítő) jelek száma elérte a hatvanat, nyolcvanat. Ehhez járultak a ligaturák, a közös matricára öntött kettős betűk és a rövidítést jelentő ékezetes mássalhangzók. Gutenberg 42 soros Bibliájához 290 betűt és írásjelet metszetett. Kisbetűinek száma megközelíti a kétszázat, így 5 ékezetes g-t és 6 ékezetes c-t használt. Ezeknek a betűféleségeknek, rövidítéseknek a száma az ősnyomtatványkor végéig csak lassan csökkent.

A kódexekhez hasonlóan az inkunábulumok többségének nincs címlapja, a későbbi címlapok is rendszerint rövidek, többnyire csak a címet és esetleg a szerző nevét tartalmazzák. A többi adat a könyv végére került a címlapot pótló kolofonba, amely felsorolja a szerzőt, címet, nyomdászt és esetleg megrendelőt, a nyomtatás helyét és idejét. Sajnos, az ősnyomtatványoknak csak mintegy kétharmadában találunk kolofont és ezek közül nagyon sok nem teljes, amennyiben nem közöl minden adatot, például kimarad belőle a nyomdász neve, a nyomtatás éve. A kolofon a könyvtörténeti kutatásoknál és az egyes könyvek meghatározásánál, azonosításánál így is megbecsülhetetlen szolgálatot tesz. Jelentősége csak a XV. század utolsó éveiben csökken, amikor a címlapok száma szaporodik és szövege bővül.

A díszesebb kódexekben legalább két különböző személy dolgozott, a másoló, aki a szöveget írta és a miniátor, aki az üresen hagyott helyekre díszes kezdőbetűket festett. Az első nyomdászok csak a másoló munkáját vállalták. A fejezetek elején üres helyet hagytak, számítva arra, hogy oda a miniátor színes iniciálét fog festeni. Az üres tér egyik sarkában néha egy kis betűt találunk: így utasította a nyomdász a miniátort, hogy milyen betűt fessen oda. Egyes kiadóvállalatoknál szinte iparszerűen készültek az aranyfüstös, virágokkal ékes színes kezdőbetűk - természetesen kézzel festve - így a nürnbergi Koberger nyomdában. Az inkunábulumok jelentős részében azonban csak az üres helyet találjuk, költségkímélés miatt nem adták oda miniátoroknak. A XV. század vége felé azután az iniciálékat is nyomtatják, fametszetes, gyakran virágokkal vagy puttókkal díszített nagybetűk kerülnek a fejezetek élére.

A díszítés másik formája a rubrumozás volt. A kódexek példájára a bekezdések, mondatok kezdőbetűjét piros tintával áthúzták, hogy az olvasónak jobban a szemébe tűnjék.

Az ősnyomtatványokkal kapcsolatban levelekről szoktunk beszélni és nem lapokról. A levél első lapját rektónak, a hátsót verzónak hívjuk és röviden v és r vagy pedig a és b betűvel jelöljük.

A XV. században a nyomtatáshoz elegendő papír készült Európában, bár eleinte - ez is kódexkori hagyomány - pergamenre is nyomtak. Misekönyveknél előfordult, hogy a legtöbbet használt részt, a kánont, pergamenre nyomták, a többit papírra.

A XV. századi papír sárgás vagy sárgásszürke színű (a mészfehér papír későbbi eredetű vagy mesterségesen fehérített). Alapanyaga jól összezúzott, gondosan kidolgozott gyapjú-, len- vagy kenderrongy. Rendkívül erős, tartós, ha nedvesség vagy egyéb károsodás nem érte, ma is sértetlen állapotban van.

Az európai papírmalmok kétféle nagyságú papírt gyártottak, a nagyfóliót vagy forma regalist és a kisfóliót vagy forma communist. Előbbi mérete 50 x 70, az utóbbié 30 x 50 cm körül mozgott, de ettől mindkét irányba sokszor erősen eltért, nem volt szabványosítva.

Az inkunábulumok jelentékeny része ívrét vagy fólió alakban jelenik meg, azaz a malomból kapott ívet a nyomdában csak kettéhajtották, s így egy-egy ívből két-két levél keletkezett. A negyedrétforma jóval ritkább, ilyenkor hajtogatással egy ívből négy levelet nyertek. Ezért a könyvek jelentős része tekintélyes nagyságú. A nagyfólió ívrétje fél méter magas! Csak a századforduló idején lett uralkodóvá a nyolcadrét alak.

A könyv méretéből nem lehet biztosan következtetni a rétalakra, hiszen nagyfólió negyedrétje nagyobb a kisfólió ívrétjénél. A vízjel azonban biztos útmutató, ennek helyzetéből könnyű megállapítani a hajtogatások számát: ívrétnél középre került, negyedrétnél a levél felső szélére. A papír egészén végigfutó vonalas vízjelek, a merítőháló drótjainak nyomai még könnyebben felismerhetővé teszik a rétalakot: ívrétnél és nyolcadrétnél vízszintesek, a nyomtatott sarokkal párhuzamosak, negyedrétnél pedig függőlegesek.

A vízjelek egyébként nemegyszer segítenek a nyomtatás helyének vagy körülbelüli idejének megállapításában.

A Gutenberg-féle fasajtókba egyszerre csak egy, legfeljebb két lap került. Ha ezzel elkészültek, a nyomdafestéktől nedves papírt kiszárították, megfordították, újra betették a sajtóba, s így nyomtak a verzójára.

A könyvek fűzésénél több ívet fogtak össze, rendesen 6 vagy 8 levelet, néha 4-et, de esetleg 12-t is. Így keletkeztek az ívfüzetek. Az egyes levelek sorrendjét eleinte a lap aljára kézzel írott betűk jelezték - ez a szignatúra -, de a papírnak azt a részét, ahol a jelzés állt, kötés alkalmából levágták. Először 1472-ben nyomtatták a szignatúrát, s ez a szokás hamar elterjedt. Erre a célra rendesen a nyomtatáshoz használt legkisebb betűtípust választották ki. A nyomtatott szignatúrát magasabbra helyezték, ezt már nem vágták le kötéskor.

A szignatúra az ívek első levelén a rektó jobb alsó sarkára került, az első ívfüzet első levele az a1 jelölést kapta, a második levél az a2-t stb. (Vagy A1, A2 stb. jelölést.) Az ívek második leveleire nem került jelzés, legfeljebb a középső ív második levelére. A további ívfüzeteket hasonló módon az ábécé egymás után következő betűivel jelezték. Néha a 23 betűhöz egyéb jelek csatlakoztak (pl. Px), ha ez sem bizonyult elégnek, a nagybetűs ábécéhez folyamodtak vagy a betűk kettőzéséhez (aa, bb). Az index, a bevezetés többnyire a szövegrésztől eltérő szignatúrát kapott (pl. * **) vagy semmilyent.

A kötetek végén registrumot találunk, ez is útmutatást ad az ívfüzetek sorrendjére. Mikor még nem használták a szignatúrát, az ívfüzetek kezdő szavát nyomtatták ide, hogy a könyvkötő munkája közben ellenőrizhesse a helyes sorrendet. Később csak a szignatúra betűit sorolták fel és az ívfüzetek terjedelmét, végül még jobban lerövidítették ilyesféle alakra: "Omnes sunt quaterni, praeter c, e, qui sunt quinterni." A registrum olasz újítás, Németországban nem terjedt el, ott a tartalomjegyzéket, névmutatót stb. nevezték így.

A kódexek leveleit néha megszámozták. Ezért feltűnő, hogy a nyomtatott könyvek levélszámozása aránylag későn kezdődött és csak a század végére lett általános. Olasz földön általában arab, Németországban római számokat használtak. Lapszámozásra csupán egy példa akad.

Az inkunábulumok közt gyakori a csonka példány. Ezért minden kötetet, ami a könyvtárba kerül, levelenként kell ellenőrizni: nincs-e hiány? Ez a kollacionálás. A szignatúra vagy a regisztrum segítségével könnyű ez. Több fáradtságot igényel az az eset, amikor nincs szignatúra. Ilyenkor az ívfüzetek közepét összefogó fűzésre kell támaszkodni a kollacionálás közben.

Az egyes kiadások példányszáma az ötszázat ritkán haladta meg. A kelendőbb művekből azonban a nyomdászok újabb és újabb kiadásokat nyomtak, s ezeket néha nehéz egymástól megkülönböztetni. Az ősnyomtatvány-katalógusok ezért betűhíven írják le az egyes kiadások kezdő, záró sorait és egyéb részeit. Azonosítás esetén vigyázni kell, hogy minden rövidítés, minden sormetszet egyezzék.

Nem ritkák egy és ugyanazon kiadásnak a variánsai sem. A korrigálás ugyanis gyakran még a nyomás alatt is folyt, esetleg száz példányt kinyomtak már az ívből, amikor rájöttek egy hibára. Ilyen esetben kijavították ezt - a javítás esetleg két-három sor újraszedéséből állt - s úgy folytatták a többi példány nyomását.

Az ősnyomtatványok címleírását nem lehet a rendes könyvek mintájára elkészíteni. Sokszor nincs címlapjuk, amivel a leírást elkezdhetnénk. Nehéz a különféle kiadások megbízható szétválasztása. Ezért és más okok miatt külön szabályokra van szükségünk. Általában kétféle címleírást használunk, egy teljeset és egy rövidítettet.

A teljes címleírás a szerző nevével kezdődik, ha ismerjük azt. A nevekkel kapcsolatban a gyakorlat elég ingadozó. Többnyire a keresztnevet tesszük előre, s ehhez járul valamilyen származásra, méltóságra stb. utaló jelző (Thomas de Aquino, Albertus Magnus, Janus Pannonius stb.). Sok nevet viszont a családnév alapján katalogizálunk (Trottus, Albertus Hund, Magnus). Még a nemzetközi bibliográfiákban sem azonosak mindig az alakok. Ezért, ha keresünk valamit, tanácsos mindkét változatnál megnézni. Sok régi nyomtatvány egyáltalán nem tünteti fel a szerzőt, gondos utánjárással kell kinyomozni kilétét.

A cím gyakran változik, néha hosszú, bőbeszédű, néha semmitmondó. A felvételre ezért nem a könyvön szereplő, hanem az irodalomtörténetileg elfogadott alak kerül, de zárójel nélkül. Természetesen ez azonos is lehet a könyvön szereplő formával.

A címet az impresszumadatok követik: hely, nyomdász, évszám. Ha a kiadó nem azonos a nyomdásszal, az ő neve is rákerül a katalóguslapra "impensis", vagy "pro" megjegyzéssel. Lapszám helyett összevont levélszámozást adunk, és utána kollacionálást, jelezve, hogy az ívfüzetekben hány levél van. Formája: a⁶, b⁶, c⁸, d⁶... Ha az ívfüzetek levélszámai azonosak, összevont szignatúrát is lehet adni, pl.: a-o⁶, p⁸, q-x⁶. Ha a könyvön nincs szignatúra, a kollacionálás szögletes zárójelbe kerül: [a-e⁸, f¹⁰]. Ha az incunabulumban van levélszámozás, ezt is jelezzük. Utána rétjelzést kell adni, jelezni az egy lapon levő hasábok és sorok számát, esetleg a betűtípusokat is.

A címfelvétel második részében betűhíven (rövidítések, sormetszetek feltüntetésével) leírandó a nyomtatvány címlapja, a nyomtatást tartalmazó első lapnak, a bevezetésnek és a tulajdonképpeni szövegnek az első sorai, a második ívfüzet első sora, a kolofon és esetleg egyéb részek is. Jelezni kell, ha a mű csonka, ha bejegyzések vannak benne, ha egykorú kötése van, végül pedig fel kell tüntetni a rá vonatkozó irodalmat, ha nem is valamennyit, de a legfontosabbakat.

Még ma is a legnélkülözhetetlenebb incunabulum-bibliográfia Ludwig Hain 1826 és 1833 közt négy kötetben kiadott "Repertorium bibliographicum"-ja. Az utolsó kötet halála után jelent meg, némileg megcsonkítva, ugyanis a V betűvel kezdődő szerzők közül néhányan (Jacobus de Voragine, Vergilius stb.) kimaradtak.

Hain 16.299 incunabulumot ír le, elég röviden, de minden lényeges adatot felsorol (formátum, betűk fajtája, levél-, sor- és hasábszám, szignatúra stb.) és megadja a kezdés, befejezés és egyéb fontos részek betűhív leírását. Hibája, hogy ritkán ad nyomda- és évjelölést - amennyiben ilyet nem talál a könyvön - s ha ad, ez nem mindig megbízható.

Újítása a sormetszet jelölése. Csillaggal jelzett leírásai teljesen pontosak, minden tekintetben kifogástalanok. Ezeket valószínűleg saját maga látta, kézbe vette és így írta le. A csillag nélküli leírások közt is akadnak teljesek, nagyobb felük azonban nem betűhív, s így azonosításra alkalmatlan.

Hain a felsorolt műveket megszámozta. Azonosításra elsősorban az ő számait használjuk, előrevéve nevének kezdőbetűjét (pl.: H 4578).

Hain munkáját Walter Arthur Copinger folytatta. Bibliográfiájának első része helyesbíti és kiegészíti elődje adatait, második része pedig 6619 kimaradt és újonnan felfedezett ősnyomtatványt ír le. Pontossága szempontjából az utód elmarad, sok másutt leírt adatot vett át minden kritika nélkül. Munkája második kötetének része Konrad Burger indexét tartalmazza, amely nyomdászok szerinti sorrendben sorolja fel az 1902-ig ismert incunabulumokat.

Sok Hainnál szereplő téves adat helyesbítése mellett közel kétezer addig nem regisztrált ősnyomtatványt sorol fel egy másik kiegészítés, Dietrich Reichling összeállítása.

Az 1500 előtti művek azonosítására Copinger és Reichling művét is felhasználjuk. Jelzésük C, illetve R, ahol pedig Hain adatait helyesbítik, ott mindkét, vagy mindhárom betű (pl.: HC 1929).

1925-ben kezdték kiadni a "Gesamtkatalog der Wiegendrucke"-t, ezt a teljesség igényével fellépő ősnyomtatvány-katalógust, amely egyúttal bibliográfia is. Szerzők szerinti betűrendben a legteljesebb részletességgel írja le az összes ismert 1500-ig megjelent nyomtatványt. Közli a korrektorokat, ajánlásokat, szignatúrákat, típusokat, lelőhelyeket (olykor harminc-negyvenet is), a szerzők rövid életrajzát. Pontos átírással annyi sort reprodukál, hogy az azonosításnál a kétségnek még nyoma se lehessen. Felhívja a figyelmet a variánsokra. A csonka példányok meghatározását azzal segíti elő, hogy leírja a második ív első sorát. Rövidítése: GW.

1940-ben jelent meg a 8. kötet első füzete, amely eljutott a Federicis névig és a 9370. ősnyomtatvány leírásáig. Folytatását most tervezik, de lehet, hogy egyszerűsített címleírással.

Gyakran használják a British Museum katalógusát is, amely pontosság, rendszeresség szempontjából megközelíti a GW-t, sőt bizonyos vonatkozásokban (tükörméret, hasonló típusok közlése) felül is múlja. Országok és nyomdahelyek rendjét követi a felsorolás. Rövidítése: BMC.

Ezeken kívül sok katalógus van, amelyek a fentiek szerinti teljes leírást adnak. Ez természetesen nagyon megnöveli terjedelmüket, a különleges jelzések használata, a betűhív leírások pedig a szedést teszik költségessé. Ezért az újabban kiadott könyvészetek - ide tartozik a magyar könyvtárak 1970-ben megjelent közös katalógusa - csak az addig ismeretlen vagy addig hiányosan leírt műveknél követik ezt a módszert, a többinél - ilyen általában az anyagnak legalább 95%-a - megelégszenek a rövidített címleírással. Ez csupán a címet, szerzőt, impresszumadatokat tartalmazza, továbbá a leírt példányra vonatkozó egyedi tulajdonságokat (esetleges csonkaság, különleges kötés, művészi iniciálék, egykori tulajdonos neve) és a H, C, R, GW, BMC számot, vagy egyéb katalógusra való utalást, ahol az érdeklődő megtalálhatja a teljes leírást.

Említettem, hogy a XV. századi könyveknek kb. harmadrészében nem találunk kolofont, a kolofonok egy részénél pedig nincs meg minden adat, hiányzik pl. a nyomdász neve, a kiadás éve. Enélkül nehezen dönthető el, hogy egy könyv ősnyomtatvány-e vagy sem és nehezen illeszthető be a nyomdásztörténet megfelelő fejezetébe.

A nyomdászt a betűk jellegzetessége alapján már régóta próbálták meghatározni egyes szakemberek, de ezek a kísérletek bizonytalan alapon, az emlékezeten alapulnak. Századunk elején azután Henri Brodshaw és Robert Proctor elgondolásait tökéletesítve Konrad Haebler tudományos alapon nyugvó vizsgálati módszert dolgozott ki.

Az első nyomdászok egyéniségek voltak, arra törekedtek, hogy az általuk használt betűfajtáknak egyéni, iparművészeti jelleget adjanak. Betűiket maguk vésték vagy vésették a maguk számára, s így ezek egymástól meglehetős élességgel elütnek. A gót betűknél különösen az M-et metszették a legváltozatosabb formában. Haebler ezért típusrepertóriumában eszerint csoportosította a különböző típusokat. Az M-nek 101 alapformáját különböztette meg, s ezeket 1-től 101-ig terjedő számokkal jelölte meg.

A további útbaigazítást a sorok nagysága adja, mégpedig a nagyobb pontosság kedvéért nem egy, hanem húsz sor mérete. Meg kell mérni azt a távolságot, amely az első sor felső végét elválasztja a 21. sor felső végétől. Címtípusoknál, olyan nagyméretű betűknél, amelyekből nem szoktak hosszabb összefüggő szöveget szedni, a kiinduló pont tíz vagy öt sor egymástól való távolsága.

Ha egy incunabulum nyomdászát keressük, először az M betűt határozzuk meg: a 101 típus közül melyikre hasonlít a legjobban? Utána megmérjük húsz sor távolságát, majd a típusrepertóriumban megállapítjuk, hogy például az M⁵⁶ típusban melyik nyomdák használták a 20 sor = 78 mm sortávolságot. A repertórium feltünteti néhány más betűnek, a kötőjelnek a jellegzetességét, hogy ezzel is elősegítse a tájékozódást.

Ezután a valószínűnek gondolt típust, vagy típusokat (mert többnyire több megfelelőnek látszót találunk), meg kell keresni egy hasonmás kiadásában, vagy a nyomda másik kiadványában és betűről betűre összehasonlítani a kezünkben levő könyv betűivel: egyezik-e valamennyinek az alakja?

Antikva típusoknál nehezebb a hasonlítás, mert itt az egyes típusok közt sokkal kevesebb az eltérés. Kiindulópontul a Qu betű szolgál. Az első elkülönítés aszerint történik, hogy a Q és u közös matricára van-e öntve vagy sem. (Ha a Q alsó szára az u alá nyúlik, akkor közös a matrica.) Ez alkotja a két fő csoportot, a harmadikban vegyesen szerepel mindkét fajta Qu. A repertórium a különleges formákkal együtt húsz féle Qu-t különböztet meg, és megadja a h, y, 3 betűknek és néhány különleges jelnek jellegzetességét. A további eljárás ugyanaz, mint a gót betűknél.

A hasonmások közül a legfontosabb a "Veröffentlichungen der Gesellschaft für Typenkunde des XV. Jahrhunderts" című nagyszabású kiadvány. 32 kötete jelent meg, s ebben 2400 táblán mutatja be a különféle betűtípusokat. Az eligazodást városok és nyomdák szerinti regiszterkötet segíti elő. A könnyebb összehasonlítás kedvéért a szövegrészek mellett a betűket alfabetikus csoportosításban is bemutatja. Típusmegállapításra használható a British Museum ősnyomtatvány-katalógusa is. Minden kötet végén sok hasonmás tábla található.

A típusmeghatározásból a könyv megjelenési évére is lehet következtetni. A BMC az egyes nyomdákról szóló bevezetésben közli azt is - a keltezett nyomtatványok alapján -, hogy az egyes típusokat melyik évtől melyik évig használta a nyomda. Ennek alapján többnyire 3-4 esztendei pontossággal meg lehet mondani a kiadás idejét.

A típusmeghatározás nem ad feltétlen bizonyosságot. Általában jól használható kb. 1480-ig. Ekkor is előfordult ugyan, hogy egyes műhelyek mások betűkészletét vették át, de ezeket többnyire átöntötték, s ilyenkor a sorméret már eltér pár milliméterrel. A figyelmes vizsgálat egyéb eltéréseket is felfedezhet (új betű egy megsérült helyett stb.). A XV. század végén a betűkészletek átvétele egyre gyakoribb, szaporodnak az egymáshoz szinte megtévesztésig hasonló típusok. Ezért a vizsgálati eredményeket célszerű egyéb módszerekkel ellenőrizni, például a felhasznált papír vízjelével, a tartalmat összevetni a nyomda egyéb kiadványaival, adott-e ki hasonló jellegű könyveket. A példánytörténet is segíthet, melyik országban maradtak meg példányok a vizsgált könyvből.

Az ismert ősnyomtatványok száma nem sokkal marad a félmillió alatt. Ez valamivel kevesebb, mint negyvenezer kiadást jelent. Azt azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy az 1500 előtti nyomtatványok jelentős része - számbelileg talán a nagyobb fele - nem maradt korunkra. Áll ez különösen az egylevelesekre (naptárak, búcsúlevelek), amelyeket nem tartottak megőrzésre érdemesnek. Ezért minden ősnyomtatvány nagy érték, még a töredékek is. Ha tehát akár ép példány, akár kötéstáblából kiáztatott töredék, vagy bármely olyan könyv kerül a kezünkbe, amelyről fel lehet tételezni ősnyomtatvány voltát, ne hajítsuk félre, ne hagyjuk porosodni, hanem vizsgáljuk meg különös gonddal.

Borsa Gedeon

A régi nyomtatványokkal való foglalkozás során bizonyos korcsoportok alakultak ki. A legelső ezek közül az ősnyomtatványokat foglalja magában, amelyeknek felső időhatára 1500. december 31. A további időkörök már nem ilyen egységesek. Voltak, sőt ma is vannak munkák, amelyek az 1501-1520 közötti évek nyomdászait, ill. nyomtatványait tárgyalják (Proctor, Isaac, Norton). 1526-tal, ill. 1536-tal zárta anyagát a 18. század végének nagy bibliográfusa, Georg Wolfgang Panzer. Az 1501-1540 közötti németalföldi kiadványokat külön dolgozták fel (Nijhoff Kronenberg). 1550-nel bezárólag kezelik egyes könyvtárak különgyűjteményben régi nyomtatványaikat (pl. az ELTE Könyvtára).

Mégis a legelterjedtebb és mind jobban általánosan elfogadott gyakorlat egységes egészként kezeli a 16. század nyomdatermését 1502. január 1-től 1600. december 31-ig bezárólag. Így gondozza anyagát egyre több könyvtár is (pl. Országos Széchényi Könyvtár). E szempont szerint jelenik meg újabban mind több gyűjtemény katalógusa, ill. állítanak össze különböző szempontú (nyomdász, műhely, család, város, tartomány stb. szerinti) bibliográfiát.

A 16. századi könyvnyomdászat gazdasági mozgatóerői mellett rendkívül jelentősek a szellemi rugók. A kifejlődő reneszánsz kitűnő publikációs lehetőséget talált benne: a klasszikus auktorok számtalan műve vált így általánosan hozzáférhetővé. De maguk a reneszánsz szerzők munkái is - a korábbi igen korlátozott lehetőséggel szemben - nyomtatott formában széles körben elterjedhettek. A szellemi áramlatok másik, hatásában ha lehet még jelentősebb síkja a reformáció volt. Ennek kibontakozása és viharos elterjedése az olcsó röplapokat előállító nyomdászat nélkül szinte elképzelhetetlen lett volna. Az ősnyomdászat még többnyire helyi jelentőségű és esetleges hatásával ellentétben, tehát a 16. században a nyomdászat az élet minden területén annak szerves részévé vált, amellyel számolni kellett és számoltak is.

A nyomdászat gyors terjedése a 16. században tovább folytatódott. Ennek során Európa újabb országaiba is eljutott a "mesterséges írás művészete": így Lettországba (Riga 1588), Izlandba (Hólar 1534) stb. A cirillbetűs műhelyek egyrészt a Balkán-félszigeten (Románia 1508 Tîrgovişte, Szerbia 1520 Gorazde, Albánia 1563 Shkoder), másrészt Kelet-Európában (Litvánia 1525 Vilnius, Oroszország 1564 Moszkva) terjedtek el új területen. A héber betűkkel szinte az egész Földközi-tenger környékén nyomtattak. Így Görögország (Szaloniki 1512) és Törökország (Isztambul 1503) mellett Afrikában és Ázsiában is feltűntek az első műhelyek: Marokkóban (Fez 1521), Egyiptomban (Kairó 1557) és Izraelben (Safed 1577). Így áttérve már az Európán kívüli területekre, itt külön csoportot alkotnak a jezsuita misszionáriusok műhelyei, amelyek nem kis részben a helyi lakosság nyelvén és betűivel készült kiadványokat állítottak elő: először Indiában (Goa 1556), majd Kínában (Macao 1588) és Japánban (Katsusa 1590). (Érdekes, hogy a Fülöp-szigeteken először, 1593-ban Manilában táblanyomat formában készültek a könyvek és csak 1602-től öntött fémbetűkkel.) De az Újvilágból sem hiányoztak már a 16. században sem a könyvnyomdák: az elsőt - viszonylag korán - 1533-ban alapították Mexikóban, majd 1584-ben a dél-amerikai Peru fővárosában, Limában.

Mennyiségben és minőségben egyaránt azonban a legjelentősebb nyomdai teljesítményt természetesen továbbra is azokban az országokban érték el, ahol az már a 15. században megtelepült. Számszerűen - érdekes módon - sem Németország, az új találmány szülőországa, sem Itália, ahol az először a leglátványosabban fejlődött, hanem Franciaország vezet. Itt közel kétszáz városban mintegy két és félezer nyomdász, ill. kiadó tevékenykedett a 16. században. Kiemelkedő szerepe volt Párizsnak és Lyonnak, ahol nem kevesebb, mint közel ezer, ill. ötszáz műhely működött. Ezek termése kb. 40.000, ill. 20.000 különböző kiadvány a 16. század folyamán. (Hogy ez milyen nagy szám, kiderül abból, hogy egész Magyarországon ebben az időben harminc helységben ötven nyomdász összesen csak mintegy 850 nyomtatványt állított elő.) Mennyiségben Olaszország következik, ahol mintegy másfélszáz városban mintegy kétezer nyomdász, ill. kiadó működött ebben a században. Itt Velence emelkedik ki közel ezer műhelyével. Németország több mint kétszáz városában a nem egész kétezer nyomdász, ill. kiadó sokkal arányosabban oszlott meg, mint Franciaországban vagy Itáliában, hiszen a legnagyobbakban (Köln, Nürnberg stb.) sem érte el a cégek száma a százötvenet. E három, kimagaslóan legjelentősebb ország után három további állam alkotja a következő kategóriát a nyomdászok, ill. a kiadók száma alapján: Németalföld (a mai Belgium és Hollandia) több mint ezer, Spanyolország kb. 800 és Anglia kb. 500. Ezek között Angliában London (kb. 400) különösen és Németalföldön pedig Antwerpen (kb. 350) magaslik ki. Svájc kb. 250 (Genf vezetésével), Cseh- és Morvaország, Lengyelország, ill. Portugália több mint száz műhelye után még sok más állam következik a sorban egyre kevesebb város, mind kevesebb műhelyével.

Összefoglalva a fentieket, elmondható, hogy a 16. században négy világrész kb. 900 városában mintegy 12.000 nyomdász, ill. kiadó tevékenységéről van ma tudomásunk. A nyomtatványok száma - igen óvatos becslés szerint is - félmillióra tehető, amelyekből ma világszerte közgyűjteményekben igen elnagyolt számmal kifejezve mintegy tízmillió példányt őriznek.

A fenti óriási számok közül egy-egy nyomdászt kiemelni roppant nehéz, hiszen minden említett névhez tucatnyi, jelentőségében azt megközelítő más személyt lehetne - gyakran nem is alaptalanul - hiányolni. A hazai gyűjteményekben kiadványaikkal jól képviselt legkiemelkedőbb nyomdákról - az önkényes értékelés hangsúlyozott veszélyével - dióhéjban az alábbiakban lehet beszámolni.

Németország nyomdászatára különösen nagy hatással volt a lutheri reformáció. Néhány város kivételével (pl. Köln) szinte mindenhol ebben a szellemben jelentették meg a könyveket a század húszas-harmincas éveitől kezdve. Több más országgal ellentétben itt egyetlen város vagy család sem emelkedett ki rendkívüli módon a többiek közül. Wittengergben, Luther városában Johann Grunenberg és az ifjabb Melchior Lotter után Hans Lufft volt a legfontosabb nyomdász, aki a nevezetes Luther-féle bibliát is nyomtatta (ötven év alatt 100.000 példányban). Nürnbergben Anton Koberger műhelye 24 sajtóval a 15. század végén az akkori világ legnagyobb nyomdája volt. Később Hieronymus Höltzel és Friedrich Peypus tartozott a jelentősebbek közé. Augsburg kiemelkedő nyomdásza Hans Schönsperger volt három generáción át ugyanezzel a névvel. Bázel a humanista, igényes tudományos kiadványok városa volt, ahol előbb Johannes Frobenius, majd Johannes Oporinus készítette Erasmustól Vesaliusig a legjelentősebb szerzők munkáit. Fontos volt itt még a Petri család tevékenysége is. Lipcse vezető nyomdásza az idősebb Melchior Lotter, Nikolaus Wolrab és Valentin Bapst volt. A másik nagy vásárváros, Frankfurt a. M. különösen a század utolsó évtizedeiben került vezető pozícióba, elsősorban Christian Egenolff, a hugenotta Wechel család és Sigismund Feyerabend tevékenysége nyomán. Hieronymus Commelinus Heidelbergben a klasszikus auktorok kiváló kiadásaival tűnt ki, míg Johann Grüninger Strassburgban a szöveg és az illusztráció harmonikus illesztésével. A legtermékenyebb kölni nyomdász Johann Gymnich volt.

Itáliában a nyomdászatban vezető Velence városában a Manuzio családot, és azon belül is az idősebb Aldót kell kiemelni. Az ő műhelyében készült az első kurzív betűs kiadvány 1501-ben. A nyomda termékei, az ún. aldinák mind a szöveg gondozottságában, mind a nyomdai kiállítás szépségében vezető helyet vívtak ki. Egy másik család, a Giunta már több városban és különösen a liturgikus nyomtatványok előállításában ért el nagy sikereket. Mennyiségi téren egy személy is kiemelkedett még itt Velencében: Gabriele Giolito de'Ferrari. Sok száz kiadványa két nagy csoportba osztható, amely egyben a 16. századi itáliai nyomdászat alakulására általában is jellemző. Úgy 1560 táján főként a reneszánsz szerzőinek munkáit jelentette meg, majd ettől kezdve, a tridenti zsinat hatására sorait újjászervező katolikus egyházat szolgálta elsősorban nyomtatványaival.

Franciaországban az Estienne család az, amelyik kimagaslik a többiek közül. A legidősebb Henri, a nyomdászdinasztia megalapítója egyben jeles humanista is. Ez a körülmény is jellemző a 16. századi nyomdászatra, amelyet csak részben tekintettek iparos tevékenységnek, sok esetben inkább tudományos és művészeti alkotómunkának. A család rokonságban állt két másik jelentős párizsi nyomdásszal, Jodocus Badius Ascensiusszal, ill. Michel Vascosannal. Az idősebb Henri három fia (id. François, id. Robert és Charles) is jelentős nyomdász volt. Közülük idősebb Robert protestáns meggyőződésből áttelepült Genfbe, Calvin városában. A másik legjelentősebb franciaországi nyomdahelyen, Lyonban két német származású család tevékenysége emelhető ki: Trechsel és Gryphius. Németalföld jelentősége különösen a század második felében növekedett a nyomdászat terén, hogy azután a 17. században szinte annak központjává váljék. A francia származású Christophe Plantin, ill. utódai emelendők itt ki. Az antwerpeni műhely mellé - a terület vallási megoszlása során - Leydenben filiálé létesült, amelyet azután egyik veje, Franz van Ravelingen (Raphalengius) vett át. Az antwerpeni székházat Plantin halála után másik veje, Paul Moerentorf (Moretus) vezette. E család birtokában maradt azután évszázadokon át, ma azután a világ legnevezetesebb nyomdatörténeti múzeuma.

Bennünket, magyarokat természetesen különösképpen érdekelhet a szomszédos országok, ill. tartományok 16. századi nyomdászata. Ezek közül is elsők a társországok: Horvátország és Szlavónia. A két 15. századi műhely (Kosinj 1483 és Zeng [Senj] 1494) után 1527-ben Zágráb (Zagreb), majd 1530-ban Fiume (Rijeka) falai között kezdett könyvsajtó dolgozni. Területileg és nyomdász szempontjából egyaránt legközelebb áll hozzánk Varas (Varasdin) városában Joannes Manlius nyomdája 1586-1587-ben. Mind itt, mind a fentiekben felsorolt többi nyomdahelyen a műhelyek kérész-életűek voltak: általában csak egy-két évig működtek.

Manlius személye átvezet a következő szomszédhoz, Krajna fővárosába, Ljubljanába (Laibach), ahol ő 1575 és 1580 között dolgozott. Stájerország fővárosában, Grácban 1559-től folyamatosan dolgozott könyvsajtó, sőt 1563 és 1599 között két műhelyben is. Georg Widmanstetter 1586-tól vezette az egyiket, amelyet azután utódai még a 19. században is magukénak mondhattak. Alsó-Ausztriában már 1501-ben működött egy névtelen nyomdász Schrattenthalban. A legliberálisabb Habsburg uralkodó, II. Miksa császár idejében, 1570-ben a Duna mentén fekvő Steinben az alsó-ausztriai rendek protestáns nyomdát rendeztek be, amelyet a következő évben a nem messze fekvő Rosenburg am Kampba költöztettek át. A nyolcvanas évek elején pedig Wildberg bei Hornban létesült újabb protestáns műhely. Mindkettő igen korlátozottan tevékenykedett. Bécsújhelyből (Wienerneustadt) csupán egyetlen 16. századi kiadvány ismeretes 1582-ből. Kimagasló szerepet játszott a fentiekkel szemben a magyar nyelvű nyomdászat szempontjából Bécs (Wien), ahol már a 15. században meghonosodott Gutenberg találmánya. A 16. században 36 műhely dolgozott itt. Ezek közül számunkra különösen azok fontosak, ahol magyar nyelvű nyomtatványok is készültek: Johann Singriener sen. 1536-1538 (3), Agid Adler 1550 (2), Johann Singriener jun. 1554-1561 (3), Raphael Hoffhalter 1557-1562 (6), Philipp Püdninger 1568 (1), Kaspar Stainhofer 1678-1674 (6), Blasius Eber (1), Michael Apffel 1577-1582 (6). Összesen tehát 28 magyar nyelvű nyomtatvány készült Bécsben a 16. század folyamán a felsorolt nyolc műhelyben.

Cseh- és Morvaországban már a 15. században hat városban nyomtattak, ezek közül Prága (Praha) városa az, ahol 1487-től mindig működött könyvsajtó. Jelentőségét jól mutatja, hogy a 16. századból több mint félszáz műhely ismeretes. Ezek közül Michael Peterle 1584-ben készített egy magyar nyelvű kiadványt. Prágán kívül még közel 50 további helységben tevékenykedett nyomda Cseh- és Morvaországban a 16. század folyamán, de jelentőségük a fővároséval nem mérhető.

Lengyelország mintegy tucatnyi városában nyomtattak a században, de magyar szempontból Krakkó (Kraków) a legfontosabb. Itt már 1473 végén, tehát rögtön Budát követően alapítottak nyomdát, de folyamatosan csak 1503-tól dolgozott összesen húsz műhelyben sajtó e városban. Miután Magyarországon csak 1550-től nyomtattak folyamatosan magyar nyelven, az ezt megelőző időben ezeket - Bécsen kívül - elsősorban itt, Krakkóban készítette Hieronymus Vietor 1527-1546 (20), majd özvegye 1547-1549 (4). De a század második felében is jelentek meg itt magyar nyelvű művek, ha már nem is olyan nagy számban, mint korábban: Lazarz Andrysowic 1550-1559 (3), Maciej Wirzbieta 1572-1580 (3) és Andrzej Piotrkowczyk 1585 (1). Krakkóban tehát a 16. században összesen 31 magyar nyelvű nyomtatvány készült öt nyomdásszal.

A román fejedelemségek területén kizárólag cirillbetűs nyomdák dolgoztak. Először Tîrgoviştében 1508-ban alakult ilyen műhely, amely 1512-ig működött. 1545-1547 közötti tevékenység után 1558-ban Coresi nyomtatott e városban, aki előtte és utána Brassóban dolgozott. Legújabban derült fény arra, hogy 1582-ben Bukarest (Bucureşti) egyik kolostorában készült el hosszú évek munkájával az az ó-egyházi szláv nyelvű evangeliarium, amelyet brassói papírjai alapján korábban erdélyi nyomtatványnak tartottak.

Ugyancsak az orthodoxia szolgálatában állt az a féltucatnyi, zömmel kolostori nyomda, amely a mai Szerbia területén dolgozott a 16. században. Ezek közül Magyarországhoz legközelebb Belgrádban (Beograd) működött könyvsajtó 1552-ben.

Igen röviden áttekintve a 16. század nyomdászattörténetét, szólnunk kell valamit ezek könyvtári feltárásáról is. Az ősnyomtatványok módszeres feldolgozása világszerte már meglehetősen előrehaladott állapotban van. Miután már publikálták a 15. századi kiadványokat, igen sok gyűjteményben hozzáláttak a 16. századi nyomtatványok feldolgozásához. Ennek során valóban rendkívül változatos és mozgalmas kornak termékei kerülnek egyre inkább az érdeklődés előterébe.

Hasonló a helyzet hazánkban is, miután az ősnyomtatványok számbavétele és publikálása megtörtént (Catalogus incunabulorum quae in bibliothecis publicis Hungariae asservantur. Bp. 1970). Eszerint 56 közgyűjteményben 3550 mű 7107 példányát őrzik Magyarországon. (Ezek az adatok lényeges módosulásnak már nem nagyon vannak kitéve, hiszen az újonnan előkerülő ősnyomtatványok száma évenként a tucatot sem éri el.) A tudományos kutatás további forrásainak feltárása céljából a Magyar Tudományos Akadémia - a Könyvtörténeti Munkabizottság javaslata alapján - határozatot hozott, hogy el kell készíteni a hazai közgyűjteményekben található 16. századi nyomtatványok katalógusát.

Ennek alapján az országos katalógusra vonatkozó előkészítő munkálatok megindultak. Előzetes becslések szerint Magyarországon ilyen kiadványokból legalább 3-400 gyűjteményben (könyvtár, levéltár és múzeum) összesen mintegy 70-80.000 példányt őriznek. Ebből a nagy számból is látható, hogy e vállalkozás mérete mintegy tízszerese az ősnyomtatványokénak. További, igen súlyosbító körülmény, hogy míg a 15. századi nyomtatványok pontos leírása a gazdag szakirodalomban csaknem minden esetben rendelkezésre áll, így elegendő az azokra történő hivatkozás, a 16. századi kiadványokra vonatkozó publikációk viszonylag sokkal kevesebb adatot tartalmaznak. Ez érthető, hiszen a legutóbbi évtizedekig a régi nyomtatványokkal végzett munka zömét az ősnyomtatványok kötötték le. A 16. századi kiadványok feltárása ezzel szemben szinte csak mostanában került világszerte az érdeklődés középpontjába. De nemcsak az a gond, hogy viszonylag kevés e korból származó nyomtatvány és ráadásul igen szétszórtan nyert publikálást, hanem az is, hogy az ősnyomtatványoktól eltérően a feltárás, leírás formája sem alakult még ki nemzetközi szinten. Hogy ez milyen gondot okoz, arra itt csak egy-két példával kívánunk utalni.

A katalógusok többsége szerkezetében a szerzők nevére épül, ezért ezek egységes alakja igen fontos. Sajnos ezen a téren a legszélesebb skálájú eltérés tapasztalható: elég, ha a szentek és uralkodók nevének egymástól igen eltérő formáira gondolunk. Hasonló gond a szerző nélküli művek rendszavának meghatározása. Nagy probléma a leírás mélységének megválasztása, hiszen egyetlen felesleges betű több tízezerszeresen már óriási, hiábavaló munkát jelent. Ugyanakkor az elégtelen leírás sokszor nem teszi lehetővé több különböző kiadás egymástól történő elhatárolását, ill. az azonosítását. A hiányzó impresszumadatok (a megjelenés helye, ideje és nyomdásza) kiegészítése ugyancsak rendkívül nehéz feladat, pedig erre viszonylag igen sok műnél (kb. a kiadványok egyharmadánál) szükség van. Az ősnyomtatványoknál e század elején a bennük használt betűtípusokról pontos és részletes repertórium készült, amelynek segítségével majd minden esetben megnyugtató módon megállapíthatók a nyomtatás hiányzó adatai. Hasonló repertórium elkészítése a 16. századból méretei miatt már csak számítógéppel képzelhető el, de ennek megvalósítására konkrét lépések még nem történtek.

A hazai gyűjteményekben őrzött 16. századi nyomtatványok országos katalógusát méretei miatt sajnos szinte lehetetlen egyetlen kötetben, illetve betűrendben publikálni. Az ilyen igény időben is rendkívül elodázná a publikációt, hiszen reálisan számolva sok-sok év szükséges az összes hazai gyűjtemény ilyen jellegű állományának feldolgozására. Reálisabbnak látszik ehelyett inkább kb. tízezres nagyságrendű kötetekben megjelentetni a legnagyobb könyvtárak, ill. gyűjteménycsoportok állományát. Az Országos Széchényi Könyvtár és az ELTE Könyvtára 16. századi nyomtatványainak ismertetése megtöltene egy-egy önálló kötetet.

A magyarországi egyházi gyűjtemények könyvértékeinek számbavétele már részben befejeződött, részben még folyik. Ennek egyik kategóriáját képezik a 16. századi nyomtatványok. Nagyon fontos tehát, hogy ezek kikeresése és bejelentése a legnagyobb gonddal és lehetőleg mielőbb megtörténjék. Az Országos Széchényi Könyvtárban 1973 elejével külön, önálló munkakört alakítottak az egyházi gyűjtemények könyvértékeinek a tudományos kutatás céljait szolgáló országos szintű nyilvántartásba vételére. Ennek egyik fontos részét képezik a 16. századi nyomtatványok.

Az MTA a 16. századi nyomtatványok országos katalógusa munkálatainak segítésére máris több segédlet előkészítését támogatja. Anyaggyűjtés folyik az egységes szerzői névformát és címszavakat tartalmazó thesaurus kidolgozásához. Már a nyomdába küldésre történő előkészítés stádiumában van a világ valamennyi 16. századi nyomdahelyének, ill. nyomdászának és kiadójának betűrendes jegyzéke (Clavis typographorum librariorumque seaculi XV-XVI), amely feltünteti az illetők működésének időkörét. Tehát választ lehet kapni, hogy 1601 előtt Limától Nagaszakiig és Lisszabontól Moszkváig melyik városban, mikor és ki működött és hol működött. Ez a hiányos impresszumú kiadványok jelentős részénél megoldja a problémát.

Az Országos Széchényi Könyvtár akár a bejelentéssel kapcsolatban, akár attól függetlenül készséggel áll rendelkezésre a 16. századi nyomtatványokkal kapcsolatos mindennemű probléma megoldásában. Nyilván nem kis gondot okoz az évszám nélküli nyomtatványoknál annak megállapítása, hogy vajon 1601 előtti kiadványról van-e szó, vagy sem. Még nehezebb problémák adódhatnak a csonka vagy csak töredékében fent maradt nyomtatványok esetében. Sokszor nem könnyű a szerző, ill. a cím meghatározása sem.

Borsa Gedeon

Magyarországon a könyvnyomtatás világviszonylatban is a legelsők között tűnt fel: Gutenberg Németországán kívül időrendben csak Itália (1465), Svájc (1470), Franciaország (1470) és Németalföld (1470?) előzte meg. Most éppen ötszáz éve, 1473. június 5-én készült el Budán a Chronica Hungarorum, amelyet Andreas Hess nyomtatott. Még egy másik kiadványa is ismert a budai műhelynek, amely évszám nélkül jelent meg. Az első, igen korai könyvsajtó rövid idő után nyomtalanul eltűnt.

Még ugyanebben az évtizedben újabb műhely létesült hazánkban, amelynek azonban sem nyomdászát, sem nyomdahelyét nem ismerjük, de három terméke maradt fenn 1477 és 1480 közötti időből. Ezek közül az elsőről nevezzük ennek mesterét a "Confessionale nyomdászá"-nak. Miután az utolsó kiadványát pozsonyi megrendelésre készítette, nem lehetetlen, hogy talán ebben a városban működött. E második ősnyomda élete is igen rövid volt, majd ezt követően több mint fél évszázadig hazánkban nem dolgozott könyvsajtó, így a könyvszükséglet kielégítése ez alatt külföldön történt. A Mohács előtti Budán tucatnyi könyvkereskedő működött, akik ugyancsak külföldön - elsősorban Velencében - nyomtatták kiadványaikat.

1529-ben az erdélyi szászok fővárosában, Szebenben alapítottak nyomdát, amelynek kétéves működéséről van tudomásunk Lukas Trepoldner vezetésével. Ugyanitt 1544-től cirill betűs műhely a románság szolgálatában tevékenykedett közel egy évtizeden át a moldvai származású Philip irányításával.

A szászok másik központjában, Brassóban, 1539-ben kezdett el a könyvsajtó dolgozni. Ennek különös jelentőséget kölcsönöz az, hogy gazdája, fametszője és szellemi vezére a neves humanista, Johannes Honterus volt. E műhely irányítását halála után tanítványa, Valentin Wagner vette át, aki igen aktív volt. Az ő elhunyta után (1558-tól) a nyomda ugyan egyre ritkábban, de egészen a század utolsó évtizedéig jelentkezett újabb termékeivel.

Ugyancsak 1539-ben Sárvárott Nádasdy Tamás támogatásával indult meg a humanista Sylvester János nyomdája. Előbb az ő neves nyelvtankönyvét, majd Újszövetség-fordítását jelentették itt meg (1541). Az időrendben következő nyomdaalapítás kiemelkedően jelentős: Kolozsvár 1550-ben. Előbb Georg Hoffgreff társaságában, majd 1574-ben bekövetkezett haláláig Heltai Gáspár egyedül vezette ezt a műhelyt. Heltai egyben a magyar irodalomtörténet egyik jelentős alakja. Személye jól formázza az akkori idők rendkívül változatos vallási viszonyait, hiszen a katolikus, evangélikus, református és unitárius hitet vallotta gyors egymásutánban. Nyomdatermékeinek túlnyomó része magyar nyelvű. Heltai nem csak művelt szerző volt, de a gazdasági ügyekhez is jól értett. Bizonyítja ezt, hogy műhelyének megfelelő és olcsó papírellátása érdekében papírmalmot is létesített. (A brassóival és a szebenivel együtt csak a kolozsvári papírgyártás termékei ismeretesek hazánkból a 16. századból.) Özvegye még jó üzleti érzékkel folytatta a népszerű széphistóriák megjelentetését, de fiuk idejében a nyomda jelentősége már mind mennyiségileg, mind minőségileg jelentősen csökkent.

Külön csoportot alkotnak az erdélyi cirill betűs nyomdák, amelyeknek központja Brassó volt. Vezető tipográfusuk Coresi, aki 1557 és 1583 között részben egyedül, részben társakkal (Oprea, Tudor és Manaila) itt dolgozott, ill. közben 1580-ban Szászsebesen. Ugyancsak Brassóban működött Calin (1565), Lorint (1567 és 1572), valamint Serban (1586-1588). Lorint később (1578-1579) Gyulafehérvárott, Serban pedig előbb (1582) Marien társaságában Szászvároson működött. A lutheri reformáció előharcosa volt Huszár Gál, aki eszméinek hirdetésére a könyvsajtót nagy lendülettel vette igénybe. Magyaróvár (1558-1559) és Kassa (1560) után 1561-től Debrecenben nyomtatott. Innen a következő évben távozott és 1573-1574 években Komjátin dolgozott, majd Dávid nevű fia 1577-ben Pápán.

Debrecenben Huszár távozása ellenére is meggyökerezett Gutenberg találmánya. A város támogatásával egymás után több mester is dolgozott: Török Mihály (1563-1567), Komlós András (1569-1575), ennek özvegye (1576-1577) és Csáktornyai János (1590-1594). Ezek sorában találjuk még a két Hoffhaltert is. Az apa, Raphael már, mint neves bécsi nyomdász került hazánkba, ahol Debrecenben (1565), Váradon (1565-1567), majd Gyulafehérvárott (1567-1568) dolgozott. Halála után egy ideig még özvegye vezette a műhelyt Gregorius Wagner segítségével (1568-1569). Hoffhalter Rudolf, a fiuk a Mura és a Dráva vidékén tevékenykedett (Nedelic és Alsólindva) az 1573-1574 években, majd a debreceni műhelyt vezette 1576-1586 között. Közben rövid ideig (1584-1585) Váradon működött.

Egyetlen, de irodalmilag igen fontos terméke ismert Karádi Pál műhelyének 1569-ből, amely Abrudbányán készült. Karádi utóbb Simándra költözött, de arról, hogy ott nyomtatott volna, nincs biztos tudomásunk.

A 16. századi magyar irodalomtörténet másik kimagasló alakja, Bornemissza Péter ugyancsak rendelkezett könyvsajtó felett: 1574-1578 között Semptén, 1579-1584 között Detrekőn, végül 1584-ben Rárbókon. Itt többnyire saját munkáit nyomtatta ki. Ebben segítőtársa Mantskovit Bálint volt, aki a műhely készletét átvéve előbb Galgócon (1584-1588), majd Vizsolyban dolgozott. Ez utóbbi helyen készítette a 16. századi hazai könyvnyomtatás méreteiben is legjelentősebb alkotását, az első teljes, Károlyi Gáspár által fordított magyar nyelvű Bibliát. A vizsolyi műhely Mantskovit halála után még 1599-ig működött. Szebenben a város 1575-ben újra nyomdát hozott létre, amelynek vezetői a század végéig rendkívüli sűrűséggel váltogatták egymást: Martin Heusler (1575-1576), Martin Wintzler (1575-1576), Gregor Frautlinger (1576-1578), Georg Greuss (1581-1584 és közben 1583-ban, Brassóban), Johann Heinrich Crato (1590-1594) és Johann Fabricius (1595-1601).

A Felvidék akkor egyik legjelentősebb városában, Bártfán 1577-ben alapította nyomdáját Dávid Gutgesell, amely 1599-ben bekövetkezett haláláig élénk tevékenységet fejtett ki. Innen származik az egyetlen korabeli adat egy betűöntő tevékenységéről: Salamon Sultzer 1589-ben újította fel a Gutgesell-műhely nyomdakészletét.

Az első hazai nyomda, amely kizárólag a katolikus egyház szolgálatában állott, 1578-ban alakult Nagyszombatban. Szervezője Telegdi Miklós volt, akinek halálával a műhely a törökök elől ide húzódott esztergomi káptalané lett (1588-tól).

Csupán egyetlen évből, 1578-ból ismert Besztercebánya könyvsajtója, amelyet Christoph Scholtz vezetett.

Különösen mozgékony volt a Krajnából hazánkba jött Joannes Manlius. Közel negyedszázados nyugat-magyarországi tevékenysége során számtalanszor változtatta lakhelyét: Németújvár (1582-1585, 1589, 1595-1597), Monyorókerék (1587-1589, 1590-1591), Sicz (1592-1593), Keresztúr (1598, 1601, 1603-1605), Sárvár (1600, 1602). Közben még a horvátországi Varasdon is járt (1586-1587).

Bizonytalan és még további megerősítést kíván Johann Walo nyomdája, amelyről csak egyetlen röpirat ad hírt 1594-ből, hogy az Pozsonyban működött.

A Lajta menti Vimpácon 1593-ban az ottani ferencesek kolostorában kezdtek el nyomtatni. E műhely tevékenységéről 1599-ig maradt fenn adat.

A fentieket összefoglalva megállapítható, hogy a 15. századból mindössze két hazai nyomda ismeretes. A következő évszázadból már 30 helységben összesen 20 műhely tevékenységéről van tudomásunk, ahol - mai ismereteink szerint - 50 név szerint is ismert nyomdász gondozásában összesen mintegy 850 kiadvány készült. A nyomdák jelentős része rövid életű volt. Így a századfordulón mindössze öt városban működött könyvsajtó (Kolozsvár, Debrecen, Szeben, Bártfa és Nagyszombat) és Manlius műhelye.

Így léphetünk át a következő korszakba, a 17. századba, amely a törökök elleni harc folytatása jegyében telt el. Ennek ellenére a hazai nyomdászat fejlődése, ha nem is töretlenül, de tovább tartott.

A magyar nyelvű kiadványok szempontjából évszázadokon át fontos nyomda volt Kolozsvár. Az itteni Heltai nyomda ifjabb Gáspár, majd annak utódai tulajdonában maradt, de a műhelyt faktorok vezették. Ezek sorából az első név szerint is ismert Makai Nyírő János (1616-1621), majd Szilvási Válaszúti András (1624-1625) és végül Abrugyi György (1630-1660). 1660-ban a Heltai nyomda utolsó tulajdonosának, Joannes Raviusnak a neve is feltűnt egy kiadványon, de még ugyanebben az esztendőben be is fejezte tevékenységét ez a nagyhírű műhely.

Váradról menekültében 1661-ben Kolozsvárott működött rövid ideig műhelyével Szenci Kertész Ábrahám, de hamarosan továbbment Szebenbe. Ekkor néhány évig nyomda nélkül volt Kolozsvár, de már 1668-ban, Szenci Kertész halála után műhelye felszerelését Apafi Mihály fejedelem intézkedésére ideszállítják, és 1672-ben a református egyháznak adják. A következő évben ugyanez történt az egykori gyulafehérvári fejedelmi műhely megmaradt készletével. Az új officina vezetését Veresegyházi Szentyel Mihályra bízták, aki ezt 1684-ig látta el. Ekkor a felszerelés egy részét Keresdre vitték a Bethlen család szolgálatára. A kis keresdi műhely 1684-1686 között működött Székesi Mihály vezetésével. A kolozsvári nyomda új faktora Némethi Mihály volt (1684-1690), akit Veresegyházi István követett (1690-1693). 1693 végével új és fontos korszak köszöntött Kolozsvárra, mert hazatért igen sikeres németalföldi betűmetszői tevékenysége után Misztótfalusi Kis Miklós, a magyar nyomdászattörténet kimagasló egyénisége. 1702-ben bekövetkezett haláláig több mint száz kiadványt készített. A református egyház két öröklött nyomdáját átmenetileg egyesítette saját készletével, amiből azután súlyos nehézségei támadtak. 1691-ben az unitárius vallású és lengyel származású Kmita András alapított új nyomdát Kolozsvárott. Ezt az unitárius egyház szolgálatába állt műhelyt özvegye, Lengyel Kmita Andrásné idején faktorok vezették: Liszkai Mihály (1697) és Michael Heltzdörfer (1702). A műhely tevékenysége 1702-vel szűnt meg.

Debrecenben, 1596-ban a lipcsei Rheda Pál vette át a nyomda irányítását, akit fia, Péter követett (1619-1630). 1632-től Fodorik Menyhért vezette a műhelyt, bár ő emellett főleg könyvkötéssel foglalkozott. Utána 1652 és 1660 között nincs hír a debreceni könyvsajtóról. Karancsi György idején (1661-1676) hírhedten gyenge minőségben készültek a kiadványok. Utóda a korábban Sárospatakon tevékenykedett Rosnyai János volt (1677-1682), aki javított a nyomtatványok színvonalán. Csak rövid ideig állt a műhely élén Töltési István (1683-1685). Kassai Pál (1686-1695) és özvegye (1696) idején újra romlásnak indult az officina. Ez a folyamat utóduk, Kassai Pál idején (1697-1705) csak folytatódott. A labancok azután 1075-ben fizikailag is megsemmisítették a magyar nyelvű kiadványok szempontjából különösen neves debreceni nyomdát és annak teljes felszerelését.

Szeben nyomdájáról meglehetősen hiányos kép áll rendelkezésre, mert viszonylag kevés terméke ismeretes. Ezek szerint Simon Grüngrass (1604-1607), Paul Wolff (1611-1613), Jakob Thilo (1616-1619) vezették a 17. század első két évtizedében ezt a műhelyt. 1622-ben Benjamin Fiebick adott ki egy könyvet. A linzi származású Marcus Pistorius 1629 és 1654 között állt a nyomda élén, őt pedig Martin Pistorius követte. Christoph Hildebrand (1659-1660) és Blasius Prösll (1665) után Stephan Jurgling működött itt, majd ez utóbbi özvegye, Agnes (1687-1693), akit előbb Johann Hermelius (1691), majd Johann Barth (1693) mint faktor Segített. Kaspar Falumski (1695) és Marcus Reichard (1696) rövid működése után 1696-ban Johann Barth kezébe került a szebeni nyomda, amelyet ő és utódai azután egészen a 19. századig vezettek. 1660-ban Váradról Kolozsvárra menekült, majd onnan Szebenbe költözött Szenci Kertész Ábrahám, aki 1663 és 1667 között rendkívül sok kiadványt készített itt. Halála után Udvarhelyi Mihály vette át a műhely vezetését (1668), amely azután átkerült Kolozsvárra.

Bártfa nyomdásza, az idősebb Jakab Klöss még a századforduló előtt (1597) kezdte el tevékenységét. 1614-ben átmenetileg Lőcsére költözött, de a következő évben már visszatért Bártfára. 1618/19 tájt halt meg. Azonos nevű fia nagykorúságáig Martin Wolfgang nevű faktor vezette a műhelyt (1621). Ifjabb Jakab Klöss városi bírói tiszte mellett 1622-től 1665-ben bekövetkezett haláláig állt a nyomda élén. Ekkor Bártfa városa átvette a helyi officinát, amelyet azután továbbiakban faktorok vezettek. Elsőként Georg Sambuch (1666-1669), majd Thomas Scholtz (1669-1671), aki 1656-ban Eperjesen jelentetett meg egy munkát. Leonard Ockerlan csak 1683-ból ismeretes. Az ezt követő egy évtizedes szünet után 1694-től ismét Thomas Scholtz, de feltehetően már az ifjabb, a faktor. A bártfai városi nyomda egy részét 1710-ben, a Rákóczi hadiújságának, a Mercurius Veridicusnak megjelenését biztosítsák, átköltöztették. 1715-ig még elvétve jelent meg bártfai nyomtatvány, de ekkor az egész készlet átkerült Kassára a jezsuitákhoz.

Nagyszombatban az esztergomi káptalan nyomdáját érzékenyen érintette, amikor 1609 tájt felszerelésének egy része Pozsonyba került. A visszamaradt műhelyt 1620-ban Nikolaus Müller vezette, aki azután Kassára távozott. Ekkor átmenetileg megszűnt a könyvnyomtatás Nagyszombatban.

1648-ban került vissza Pozsonyból az officina, amely most már a jezsuiták vezette akadémia (egyetem) szolgálatában állt, egészen a rendnek 1773-ban történt feloszlatásáig. A mind több és több kiadványt készítő műhely a század végére hazánk legnagyobb teljesítményű nyomdájává vált. A szakvezetést az ún. faktorok látták el, akiknek neveit részben megőrizték a kiadványok címlapjai: Philipp Jakob Mayr (1648-1653), Matthias Willmann (1654), Melchior Venzeslous Schneckenhaus (1654-1664), Matthäus Byller (1664-1671), Martinus Thomas (1676), Matthias Rietmiller (1676-1678), M. Rechlinger (1679), Matthias Srnensky (1679-1682), Joannes Nikolaus Martius (1687-1688), Johann Christoph Beck (1688), Johann Andreas Hauch (1689-1690), Johann Adam Friedl (1690-1693), Johann Andreas Härmann (1693-1704) és Johann Georg Frey (1695).

Joannes Manlius 1605-ben bekövetkezett haláláig működött Keresztúron. Néhány éves szünet után Farkas Imre 1608-tól dolgozott itt e nyomda felszerelésével egészen 1620-ig. Tevékenységét utóbb Csepregen folytatta 1625 és 1643 között.

Pozsonyban 1609 tájt került át a nagyszombati műhely berendezésének egy része, amely azután itt, mint érseki nyomda működött a 17. század első felében. Faktorainak neve majd mind ismeretlen. Egyedül a különben Bécsben dolgozó Michael Rickhes neve fordul elő 1631-ben, majd Zacharias Aksamiteké (1647-1648). Ekkor került át a nyomda Nagyszombatba.

Pozsonyban a következő nyomda már független volt az érsekségtől, és azt előbb Gottfried Gründer (1669-1673), majd Johann Gregor Zerweg (1675-1678) vezette. Van még adat Michael Faber (1676) és David Schäffer (1683) tevékenységéről, de a műhely a század végére elhalt.

Kassa városában, 1610-ben idősebb Jakab Klöss vejeként részben a bártfai műhely felszereléséből Johann Fischer alapított nyomdát. Özvegye 1614-ben Johann Festhez ment nőül, aki 1621-ig vezette az officinát. Őt követte a Nagyszombatból átjött Nikolaus Müller, akit már 1622-ben elragadott a pestis. Ekkor Lőcséről áttelepült Dániel Schultz, aki 1629-ig dolgozott itt. Özvegyének, Mariának neve 1634-ig szerepel a nyomtatványokon. A negyvenes években a város átvette a nyomdát, amely 1654-ben újraéledt Valentin Gevers vezetésével, aki azonban már a következő esztendőben elhunyt. Utóda 1657-től 1663-ig Marcus Severinus, ill. özvegye, Susanna (1664-1665) volt. Már 1663-ban (először nyilván csak, mint faktor) feltűnt Johann David Türsch, aki 1668-ig vezette a műhelyt, majd örökébe özvegye (1668-1669) lépett. Mint többi elődje, Ericus Erich is előbb könyvkötő volt Kassán, mielőtt a nyomdát 1669-ben átvette. Bár Erich neve 1674-ig szerepel a kiadványokon, már 1673-ban a helybeli jezsuiták nyomdászaként Lőcsei Pál dolgozik. 1674-ben Georg Pilgram és Franciscus Lubovienski vezette a jezsuita officinát. Ők azonban hamarosan átengedték Johann Seiderlichnek (1676), akit később Stephanus Bosytz (1677-1686), majd Johann Klein (1691-1694) követtett.

Németújvár 1619-ben kapott új nyomdát, amelyet szepesváraljai Berhard Máté vezetett, aki 1624 és 1632 között Pápán dolgozott.

Bethlen Gábor alapította Gyulafehérvárott a fejedelmi nyomdát 1623-ban, amelyet faktorok vezettek: Meszléni Márton (1623-1627), a sziléziai Liegnitzből jött Jakob Effmurdt (1628-1635), Andreas Gregorii (1644), Brassai Major Máté (1647-1657). A románok számára cirill betűkkel is nyomtattak itt Dobra pópa vezetése alatt (1641-1651). 1658-ban a török-tatár sereg teljesen feldúlta Gyulafehérvárt és a pusztulásnak a nyomda is áldozatul eshetett. Készletének maradékait a kolozsvári reformátusoknak adták át 1673-ban.

Lőcsén két rövid életű vállalkozás (Jakob Klöss 1614 és Daniel Schultz 1617-1622) után Lorenz Brewer alapított 1625-ben nyomdát. Rendkívül tevékeny munkásságát 1664-ben bekövetkezett halála után fia, Samuel (1665-1699), majd annak özvegye, Sophia (1699-1705) folytatta. Műhelyükben jelent meg a legtöbb kiadvány a 17. századi Magyarországon: több mint ezer, többségükben kicsiny, alkalmi nyomtatvány.

Brassóban - a rendelkezésre álló igen hiányos adatok szerint - mintegy három évtizedes szünet után, 1625 tájt kezdett el újra könyvsajtó dolgozni, amelyet 1630 és 1632 között Martin Wolfgang vezetett, majd 1638-tól Michael Hermann tulajdonában volt. 1659-ig csak az ő neve szerepel a kiadványokon, de 1666-tól a műhely vezetője Nikolaus Müller volt. Közben 1675-1677 között Peter Pfannenschmied, majd özvegye Martha (1678) neve is előfordul, feltehetően, mint a Hermann-család tagja, akinek a tulajdonában maradt a nyomda 1692-vel bezárólag. 1693-tól közel egy évszázadig Lukas Seuleré és leszármazottjaié volt ez a műhely. A faktor egészen 1701-ig változatlanul a már említett Nikolaus Müller volt.

Elsősorban a felvidéki lutheránus szlovákság szolgálatában állott az a sajtó, amely 1636-ban Szenicén, majd a következő évben Trencsénben kezdte meg működését Václav Vokál vezetésével. Őt özvegye, Dorota követte (1642-1647). Tőle Vavrinec Benjamin szerezte meg (1648-1655) és Nikodem Czizek (1655-1661). Az új tulajdonos 1662-től idősebb Ján Dadan volt, aki 1664-ben áttelepült Zsolnára. Itt dolgozott 1675 tájt bekövetkezett haláláig. Özvegye, Alzbeta fiuk nagykorúságáig vezette a műhelyt (1676-1683), majd ifj. Ján Dadan (1684-1704), akit örökösei követtek (1704-1708).

Wechel János Zsigmond a csallóközi Tejfaluban fejtett ki igen szórványos tevékenységet 1638 és 1646 között, Wechel András 1650-ben Somorján és 1651-1668 között Kőszegen dolgozott kis műhelyével.

A 17. századi Magyarország legszínvonalasabb kiállítású nyomtatványait Szenczi Kertész Ábrahám állította elő, aki 1640-ben kezdte el tevékenységét Váradon. A várost 1660-ban elfoglalta a török, ekkor előbb Kolozsvárra, majd Szebenbe költözött.

1651-ben III. Rákóczi Zsigmond fejedelem és édesanyja, Lórántfi Zsuzsanna - több éves huzavona után - Sárospatakon, az ottani református kollégium céljaira nyomdát alapított. A neves Jan Amos Comenius, aki ekkor kezdett ott tanítani, a kezdetektől igénybe vehette. A műhelyt Georgius Renius vezette 1657-ig. Utóda Rosnyai János lett. Lorántfi Zsuzsanna végrendeletileg a kollégiumra hagyta az officinát 1660-ban, amely azonban a jezsuiták betelepítésével beszüntette tevékenységét 1671 végén. A felszerelést átszállították Debrecenbe, ahol 1705-ben a helyi nyomda berendezésével együtt elpusztult.

Két kis könyvsajtó tevékenykedett még a katolikus szolgálatában: az egyik az ország nyugati végén Lorétomban David Krausz vezetésével csupán 1670-ben, a másik a keleti végében Csíksomlyón a ferencesek kolostorában 1676-tól működött, de egészen a 19. század második feléig.

Cirillbetűs nyomda működött állítólag 1680 tájt Körtvélyesen az ottani kolostorban, majd 1683-ban Szászsebesen. Gyulafehérvárott előbb Rus (1684-1686), majd a moldvai származású Kyriak nyomtatott cirillikával (1687-1689), aki később Szebenben (1696) dolgozott. A gyulafehérvári nyomdát a századfordulón Miahil Istvanovici vezette (1697-1702).

Összefoglalva a 17. századi magyarországi nyomdászat fentebb röviden ismertetett adatait, megállapíthatjuk, hogy ebben az időszakban - akárcsak a 16. században - harminc helységben mintegy húsz műhely tevékenységéről van tudomásunk. A nyomdák azonban most már jóval hosszabb életűek voltak, így több mint száz, név szerint is ismert nyomdász gondozásában több mint négyezer kiadvány, ill. ennek emléke maradt fenn.

A régi nyomtatványok fogalmának felső időhatára egyre általánosabban 1800. Ennek megfelelően gyűjtik, ill. tárják fel az anyagot, pl. Csehszlovákiában, Lengyelországban is. Nálunk Szabó Károly - komoly történelmi iratok alapján - 1711-gyel zárta időben saját Régi Magyar Könyvtára (RMK) mindhárom részét. Nagyjából ezt az időhatárt tartotta be Apponyi Sándor is a hungarikák negyedik csoportjából gyűjtött könyvtára katalógusaiban. E nagy elődök kitűnő alapvetése azonban kezdett egyre inkább elöregedni, ami nem csoda, hiszen nagy része már közel százéves. Az újonnan előkerült, korábban ismeretlen kiadványok, a növekvő igények stb. miatt időszerűvé vált az új feldolgozás. A Magyar Tudományos Akadémia és az Országos Széchenyi Könyvtár közös vállalkozásban igyekeznek ezt elvégezni. Ennek első eredménye a "Régi Magyarországi Nyomtatványok" (RMNY) első kötete, amely 1971-ben igényes feldolgozásban 1600-zal bezárólag az összes hazai nyomtatvány mellett a külföldi magyar nyelvű kiadványokat tárja fel, vagyis az RMK I-II. kategóriákat.

A hungarikák másik két csoportjának, a hazai szerzők külföldön nem magyar nyelven (RMK III) és a külföldi szerzőknek idegenben készült, nem magyar nyelven, de magyar tárgyú (Apponyiana vagy RMK IV.) kiadványainak új regisztrálására egyelőre nem lehet gondolni, mert egyrészt az 1500 utáni nyomtatványokról nemzetközi szinten még nincs meg a kellő áttekintés, másrészt az erők megosztása nehezítené a primer hungarikumok új feldolgozását. Ezek feltárása az RMNY- sorozatban tovább folyik: jelenleg az 1635-tel záródó korszak van munkában. Az anyaggyűjtés 1712-ig meglehetősen előrehaladott, mégis az egyházi gyűjteményekben őrzött valamennyi példánynyilvántartásba vételéhez nagy segítséget jelent ezek most folyó bejelentése. Erre a támogatásra feltétlenül számít az RMNY szerkesztősége.

Az RMNY-munkálatok felső időhatára 1800, ebből az 1712-1800 közötti korszak anyagának gyűjtése nagy gondot okoz. Petrik 1712-1860 közötti bibliográfiája a hazai, ill. a külföldi magyar nyelvű nyomtatványok közül 11.630-at regisztrált. Az OSZK-ban alakult munkaközösség az évek során további 7660 e kategóriába tartozó kiadvány adatait gyűjtötte össze, amelyet 1971-ben publikáltak, mint az említett Petrik-féle bibliográfia 5. kötetét. Ugyanennek 6. kötete (1972-ben) az így most már összesen 19.290 publikált cím nyomdahelyek szerinti mutatója. A hazai 18. századi nyomdászattörténethez jó eligazítást nyújt ez a nyomdamutató és annak név-, ill. tartalommutatója

Már az említett kiegészítés (Petrik V.) magas aránya is mutatja, hogy ezzel még távolról sem nyert regisztrálást az összes 18. századi RMNY. Valóban, a gyűjtemények - elsősorban a hazaiak - módszeres átvizsgálása még további igen jelentős kiegészítést ígér. Az Országos Széchényi Könyvtár ezt az anyaggyűjtést tekinti az egyik legfontosabb feladatának, hiszen amíg ez nem közelíti meg az 1711-gyel záródó korszakhoz hasonló viszonylagos teljességet, nem lehet szó az RMNY- munkálatoknak eme időpont utáni folytatásáról. Ezért a 18. századi RMNY-ok kikeresését és regisztrálását segíteni kívánjuk a nagyobb ilyen állománnyal rendelkező hazai könyvtárakban, így szinte elsősorban az egyházi gyűjteményekben.

Néhány adatban összefoglalva a 18. századi hazai könyvnyomdászat fejlődését elmondható, hogy ekkor 50 városban mintegy 250 nyomdász, kiadó és faktor gondozásában jelent meg a mai ismereteink szerinti kb. 20.000 kiadvány. Összevetve a 16., 17. és 18. századok adatait, megállapítható, hogy a nyomdahelyek viszonylag kis emelkedésével (30-30-50) párhuzamosan a nyomdászok, kiadók stb. száma (50-106-243) ennél jobban emelkedett, így városonkénti átlaguk is nőtt (1-7-3-5). Az ismert nyomdatermékek száma (850-4.250-20.000) imponáló növekedése mind a nyomdahelyekkel (28-140-400), mind a nyomdászok, kiadók stb. számával összevetve (17-40-82) jelentős fejlődésről tesz tanúságot. (Megjegyzendő, hogy a 18. század számai az említett anyaggyűjtés során várhatóan kb. 20-30 százalékkal még emelkedni fognak.) Tehát az idő haladtával Magyarországon a korai, sok be nem vált kísérletezés után egyre inkább megszilárdult a nyomdászat és mind hosszabb életű műhelyekben, mind több kiadvány látott napvilágot. Jól mutatja ezt, valamint az általános elterjedés fokozódását az az arányszám, hogy a század végén a nyomdahelyek hány százaléka ment át "élve" a következő századba: a 16. századból 30 közül 6, vagyis 20 százalék; a 17. századból 30 közül 9; a 18. századból 50 közül 28, vagyis 56 százalék.

Holl Béla

Az RMNY körébe tartoznak mindazok az 1711 előtti nyomtatványok, amelyeket a történelmi Magyarország területén bármely nyelven, vagy külföldön egészben vagy részben magyar nyelven nyomtattak.

A régi magyarországi nyomtatványokat Szabó Károly a Régi Magyar Könyvtár (RMK) 1879-ben és 1885-ben megjelent I. és II. kötetében írta le. Az RMK I-II. megjelenése után közölt kiegészítéseket Sztripszky Hiador gyűjtötte össze: Adalékok Szabó Károly Régi Magyar Könyvtár c. munkájának I-II. kötetéhez. Bp. 1912. Utánnyomata Dézsi Lajos által gyűjtött adalékokkal kiegészítve 1967-ben jelent meg. Az 1912 óta publikált adatok nagy része a Magyar Könyvszemle (MKSz) e célt szolgáló "Magyar Könyvesház" c. rovatában találhatók.

(Az RMK III. kötete a magyarországi származású írók külföldön kinyomtatott műveit sorolja fel. Anyagát nagy részben még Szabó Károly gyűjtötte, de már halála után 1896-1898-ban Hellebrandt Árpád adta ki. Az RMK III. nem tartozik az RMNy körébe.)

Az RMK szám szerinti megoszlása:

Az utóbbi négy évtizedben folytatott anyaggyűjtés eredményeként ma mintegy 6000 régi magyarországi nyomtatványról van tudomásunk.

Az idővel felgyülemlett pótlások és adalékok szükségessé tették a régi magyarországi nyomtatványok új szempontú rendszerezését és leírását. A hosszú előkészületet igénylő munkálatok eredményeként jelent meg a Régi Magyarországi Nyomtatványok tudománytörténeti kézikönyvének, az RMNy-nek első kötete, amely 1601 előtt megjelent összesen 896 nyomtatványt foglal magában. Felépítése kronologikus és a nyomdahelyek betűrendjében az RMK I. és II. kategóriáját olvasztja egybe.

Az RMNy-ok nemzeti művelődésünk értékes emlékei, amelyeket úgy is, mint tárgyi emlékeket, úgy is, mint művelődéstörténeti dokumentumokat különösen meg kell becsülnünk. A magyar nyomdászat ugyan a XVI-XVII. századi európai nyomdászatban szerény helyet foglal el, aminek magyarázata e viszontagságos századok mostoha történelmi körülményeiben keresendő. Ezért jutott kevesebb figyelem a művelődésre, ezért volt csekélyebb a könyv és az olvasás iránti igény. Latin nyelvű tudományos munkákat egyszerűbb volt külföldről beszerezni. A hazai szerényebben felszerelt és szűkösebben ellátott nyomdák feladata tehát általában a magyar nyelvű, valamint a hazai érdeklődésre számot tartó kiadványokra szorítkozott. A kiadványok példányszáma általában nagyon alacsony volt. Legtöbbször azt nyomtatták, aminek költségét az író vagy egy mecénás vállalta.

A régi magyarországi nyomtatványoknak több mint a fele a vallás, az egyházak szolgálatában jelent meg. A nyugat-magyarországi és felvidéki nyomdák (Bártfa, Lőcse, Trencsén) és Erdélyben Szeben és Brassó evangélikus, Debrecen, Nagyvárad, Gyulafehérvár, Kassa, Pápa nyomdái református, Bécs, Nagyszombat, Pozsony és később Kassa is katolikus könyveket nyomtattak. Az unitáriusok könyvei Kolozsvárott jelentek meg. Kiadványaik műfaj szerint: biblia és kommentár, katekizmus, imádságos- és énekeskönyvek, elmélkedések, prédikációk, teológia és hitviták.

A világi műfajok közül a XVI. században különösen népszerűek a históriás énekek és széphistóriák. A versek közül különösen nagy tömegben jelentek meg latin alkalmi versek keresztelőre, esküvőre, temetésre. Az elbeszélés, mese, dráma, vagyis a prózai szépirodalom különösen kezdetben kevés kiadvánnyal van képviselve. A filozófiai munkák közül inkább a tankönyvek, logika és dialektika jelentek meg. Néhány orvosi, természettudományi, alkalmazott tudományi kiadvánnyal a tudománytörténeti szakirodalom már behatóan foglalkozott. Gyakorlati célt szolgáltak a törvénytárak (Werbőczi) és az országgyűlési artikulusok. Néhány politikai irat (Querela Hungariae) értékes történelmi dokumentum. Elég nagy számban jelentek meg tankönyvek, nyelvtanok, szójegyzékek, nyelvgyakorló könyvek; jelentős részük latinul, mivel a tanítás alapja a latin nyelv volt. A legnépszerűbbek voltak a naptárak és a népkönyvek különféle fajtái (álmoskönyv, história, szorzótábla, tudósítás), amelyek a nyomdász számára számottevő és biztos jövedelmet is jelentettek.

Mindebből következik, hogy a régi magyarországi nyomtatványok művelődéstörténetünk páratlan forrásai. Különösen alkalmasak a pedagógia, a néphagyomány és a folklór, kiváltképpen pedig a magasabb szellemi érdeklődés, a művelődés és nem utolsó sorban a hazai egyház- és vallástörténet tanulmányozására.

1. Az ép, hiánytalan példányok azonosítása viszonylag a legegyszerűbb feladat. Legelőbb is megkíséreljük az RMK I. és II. vagy az RMNY köteteiben leírt művek között megkeresni. Ha itt nem található, azokat a pótlásokat kell átnézni, amelyeket az OSZK-ban az RMNY-munkaközösség tart nyilván. Ha itt sem található, feltehetően eddig nem ismert nyomtatvánnyal van dolgunk. (Lásd a továbbiakat a 4. pontban.)

2. A hiányos, csonka művek meghatározását leginkább a címlapnak és az impresszum-adatoknak hiánya nehezítheti. Mindenekelőtt el kell döntenünk tipográfiai külső alapján a nyomtatás hozzávetőleges idejét (melyik századból való, beletartozik-e az RMNy-korszakba?). Ezután az adatok teljes hiánya esetében a mű tartalmi megismeréséből kell kiindulnunk és keresnünk kell a szóba jöhető szerzőket, a mű esetleges korábbi vagy későbbi kiadásait. Ha bebizonyosodik, hogy már ismert nyomtatványnak egy csonka példánya került kezünkbe, a leírását a könyvészeti adatok alapján rendszerint megnyugtató eredménnyel végezhetjük el. Ha a hiányos vagy csonka nyomtatvány ismeretlennek bizonyul, a további eljárás azonos a fragmentumokéval.

3. A töredék-nyomtatványok meghatározásánál is előbb a hozzávetőleges időbeli elhelyezést kell megkísérelni. Ebben támpontot nyújthat a fragmentum eredetének ismerete (pl. a kötéstábla készítésének ideje). A kötéstáblák felbontása, a fragmentumok feltárása ezért tervszerű, igen gondos és körültekintő munkát kíván, amit ajánlatos szakemberek megkérdezésével és segítségének igénybevételével végezni. Ezután a töredék szövegét kell gondosan átolvasni és a szerzőre, a kiadás körülményeire, a mű tartalmára vonatkozó esetleges megjegyzéseket, rejtett adatokat, utalásokat megfigyelni. Ezek birtokában tájékozódhatunk az RMK, RMNY és a pótlások leírásai között. Ha a vizsgálat negatív eredménnyel jár, gondolhatunk arra, hogy a töredékben talált nyomtatvány még le nem írt, ismeretlen régi magyar nyomtatvány.

4. Az ismeretlennek bizonyuló régi magyar nyomtatványok leírásánál a könyvtáros nem elégedhet meg a könyvtári címleírással. Lehetőség szerint törekednie kell a sokoldalú tudományos vizsgálatra. Ennek során a legfontosabb feladat tipográfiai kritériumok (betűtípus, könyvdísz, papír stb.) alapján a nyomdahely megállapítása. Ezt követi a szerzőnek, a mű tárgyának és címének, valamint a nyomtatás idejének meghatározása, amelyhez komplex vizsgálattal az irodalomtörténet, a nyelvtudomány, a történettudomány különféle szakterületeinek módszereit is igénybe kell venni.

5. A régi magyarországi nyomtatványokkal kapcsolatban a feldolgozó munka előírás szerinti feladatain kívül könyvtártörténeti szempontból a művek egykori tulajdonosainak (posszesszor-kutatás), helytörténeti szempontból pedig a regionális, testületi, felekezeti érdekeltségű könyvírók, auktorok behatóbb vizsgálata is kívánatos.

Kókay György

A nyomtatott sajtó történetét azok a nyomtatott újságlevelek, röplapok -és vásári relátiók vezették be, amelyek a 15. század második felében és a 16. században elterjedtek egész Európában, de főleg Itáliában (relazoni, avisi), Németországban (Neue Zeytungen, Messrelationen), Franciaországban (Occasionels) és Angliában. Ezek az egy-, vagy csupán néhány lapos időszaki nyomtatványok már szerepet játszottak a kereskedelmi életben, a polgárság tájékoztatásában, sőt helyenként a politikai harcokból is kivették a részüket. A hugenotta küzdelmek során Franciaországban pl. a nyomtatott újságlapok olyan éles támadásokat intéztek az uralkodó ellen, hogy e nyomtatványokat betiltották; Angliában szintén erősen korlátozták az újságlevelek kiadását.

A sajtó előfutárai elleni intézkedések azonban nem tudták feltartóztatni a rendszeres hírlapirodalom kibontakozását. Az új osztálynak, a polgárságnak a térhódításával és megerősödésével egyidejűleg, a 17. század első felében Nyugat-Európa legtöbb országában megszületett a rendszeres hírlap- és folyóiratirodalom.

Franciaországban, később Oroszországban és több kelet-európai országban maguk az abszolút uralkodók udvarai is szerepet játszottak az újságírás kifejlesztésében. Az angol forradalomig a német, majd 1789-ig az angol sajtó képviselte a leghaladóbb irányt, és nagy hatást fejtett ki - többek között a polgári sajtószabadságnak Milton által történt első megfogalmazásával - Európa többi országának sajtójára is. 1789-ben pedig a francia forradalom létrehozta a politikai újságot, a forradalmi-demokrata sajtót.

A 17-18. századi polgári fejlődés eredményeként jött létre a folyóiratirodalom is. Különösen a 18. században volt szoros kapcsolata a folyóiratoknak a feltörő társadalmi osztály törekvéseivel. Míg előzőleg főleg a különböző akadémiai és tudományos folyóiratok, a 18. században az ún. morális hetilapok elszaporodása volt a jellemző Nyugat-Európában. E laptípus Angliától kezdve mindenfelé széles körökben elterjedt, és kivette részét a középrétegeknél a tudományok népszerűsítéséből, a felvilágosodás eszméinek terjesztéséből és - különösen Angliában - a társadalomkritikából is. A század második felében a morális hetilapok és a főleg német területen elszaporodó folyóiratok kritikai rovatai hozzájárultak ahhoz, hogy a hírlapokba is egyre több irodalom, majd társadalombírálat vonult be, és hogy a korábbi száraz, egyszerűen csak híreket "referáló" újságokba egyre inkább behatolt a politikai vélemény-nyilvánítás is.

Az időszaki sajtó előfutárai Magyarországon is megtalálhatók voltak: a kéziratos újság nyomai csakúgy, mint a nyomtatott újságleveleké. 1600 és 1613 közötti évekből Pozsonyban maradt fenn egy kéziratos újsággyűjtemény, amelynek példányait Kestler Márton pozsonyi főjegyző az augsburgi postamestertől, Crispinus Lambertertől kapta rendszeresen.

1587-től kezdve már hazánkban is adtak ki nyomtatott újságleveleket. Első ismert újságlevelünket Manlius János monyorókeréki vándornyomdász adta ki, német nyelven. Ez is, akárcsak a további két német nyelvű, és a 17. századi német, latin és magyar nyelvű relátiák nagy része is a török háború eseményeiről adott hírt, ugyanúgy, ahogy a külföldön megjelent egykorú újságleveleknek is szinte legfőbb témája a Magyarország területén a török ellen folyó harcok hírei voltak.

Az első, folyamatos megjelenésűnek tervezett magyarországi újság csaknem egy évszázaddal később jelent meg, mint az 1609-ben indult első német hetilap. A másfélszázados tőrök megszállás után, a Habsburg gyarmatosítás ellen síkraszálló II. Rákóczi Ferenc szabadságharca hozta létre 1705-ben a Mercurius Hungaricus (illetve később: Mercurius Veridicus ex Hungaria) címmel azt a latin nyelvű újságot, amelynek legfőbb hivatása a felkeléssel rokonszenvező külföldi közvélemény tájékoztatása volt. Ez indokolta latin-nyelvűségét is. A lapból, amely II. Rákóczi Ferenc tábornagyának, gróf Eszterházy Antalnak köszönheti létét, és amelynek egyes számait Ráday Pál szerkesztette, 1705-1710 között mindössze hat szám jelent meg.

Első újságunkat a nemzeti függetlenségért síkraszálló fejedelmi udvar hívta életre, a szabadságharc bukása után azonban már sem nemzeti udvari, sem polgári feltételek nem voltak újságok alapítására. Előtérbe kerültek az egyes nyomdászok üzleti vállalkozásai révén indított lapok, illetve a különböző felvilágosult irányzatok nyomán keletkezett újságok. Következő lapunkat a pietista reformmozgalom egyik kiemelkedő személyisége, Bél Mátyás alapította. Az általa 1721-ben Pozsonyban létrehozott Nova Posoniensia c. hetilap a szerkesztője által Halléban megismert korai német felvilágosodás hatását mutatja: Bél Comenius programját: az iskolai újságolvasást igyekezett megvalósítani. Bár az újságot 1722-ben kénytelen volt átengedni a jezsuitáknak, akiknek kezében az rövidesen meg is szűnt, kezdeményezése mégis nagy hatással volt sajtónk további fejlődésére: a század folyamán a pozsonyi evangélikus líceumból kerültek ki időszaki sajtónk következő nemzedékei is.

Közben azonban - a budai német polgárság gazdasági megerősödésével - 1730-ban Budán is létrejött az első újság, Ofnerische Mercurius címmel. Kiadója Nottenstein János György budai nyomdász volt. A budai német lap - miként általában a század hazai német nyelvű lapjai - kevés önállóságot mutatott: nagy részben a bécsi hivatalos lap, a Wienerisches Diarium híreinek utánnyomataiból állott, és csak annyiban jelentett előrelépést, hogy már hetenként kétszer jelent meg. Példányait 1739-ig ismerjük.

Jelentősebb és jóval hosszabb életű lapvállalkozásnak bizonyult az 1764-ben Pozsonyban alapított Pressburger Zeitung, amelynek létrehozása Windisch Károly Gottlieb nevéhez fűződik. Windisch a pozsonyi evangélikus felvilágosodás Bél utáni nemzedékéhez tartozott, már erősen hatottak rá a teréziánus és jozefinista korszak eszméi is. Gottsched nyelvi és kulturális reformjainak, valamint erkölcsi folyóiratainak is volt szerepe abban, hogy német nyelvű morális és tudományos folyóiratokat is alapított, amelyeken különösen megmutatkozott a bécsi felvilágosodás hatása. A Pressburger Zeitung 1929-ig élt.

A 18. század utolsó évtizedeiben a pest-budai és az erdélyi német nyelvű polgárok újabb lapokat is kiadtak: 1772-től Pesten a Neuer Kurier aus Ungarn-t, 1786-tól Budán az Ungarische Staats- und Gelehrte Nachrichtent, amelyek 1800-tól Vereinigte Ofner und Pester Zeitung címmel egyesülve, 1845-ig fennálltak. Erdély első újságja, a Siebenbürger Zeitung 1784-ben indult. Városaink német nyelvű polgárságának lapjai mellett még a század végén is adtak ki latin nyelvű újságot: 1776-1786 között Bécsben Keresztury József szerkesztésében az Ephemerides Vindobonenses-t és 1790-től 1793-ig Budán Spielenber Pál és Tertina Mihály az Ephemerides Budenses-t. Ennek oka részben az ország lakóinak többnyelvűségében, részben pedig abban a sajátos helyzetben rejlett, amelyet a latin nyelv a 18. században Magyarországon még mindig élvezett.

Fejlődésünk sajátosságai közé tartozik az a jelenség is, hogy nálunk - ellentétben a nyugat-európai sajtó kezdeteivel - idegen nyelven, latinul és németül indultak meg újságjaink. A nemzeti nyelvű hírlapirodalom csak 1780-ban, nyelvi és kulturális újjászületésünk mozgalmaival kapcsolatban vette kezdetét. Bár a latin és német nyelvű újságok is szerves részei sajtónk és kultúránk történetének, az anyanyelvű sajtó megindulása mégis új korszakot nyit meg hírlapirodalmunkban. Ennek jelentőségét elsősorban az adja meg, hogy a nép nyelvén írt újságokat már sokkal szélesebb körben olvashatták és ez előnyösen hatott vissza a lapok tartalmára. A magyar nyelvű újságok és folyóiratok sokkal közvetlenebbül kapcsolódtak hazai társadalmunk kérdéseihez és aktualitásaihoz, mint a csaknem kizárólag külföldi lapok alapján szerkesztett német nyelvű elődeik.

Az első magyar nyelvű újság, a pozsonyi Magyar Hírmondó megindítása Rát Mátyás nevéhez fűződik. Ő is a pozsonyi líceumban ismerkedett meg a Bél Mátyás-féle hagyományokkal, majd tanulmányait a göttingai egyetemen folytatta. Schölzer újságkollégiumainak is hatása lehetett abban, hogy hazatérve vállalkozott az első magyar újság megindítására. A lap kiadója Patzkó Ferenc nyomdász volt, aki 10 évre privilégiumot kapott a magyar újság kiadására. E privilégiumot az ország határain belül sikerült is megőriznie, noha 1786-ban Szacsvay Sándor és Tállyai Dániel megkísérelték megdönteni. Az új lapot végül is csak a következő évben, Bécsben, jozefinista kapcsolatai révén sikerült megindítania Szacsvaynak, aki már korábban részt vett a Magyar Hírmondó szerkesztésében is. A Magyar Hírmondó Rát Mátyás és utódai alatt - akik közül, rövid ideig tartó szerkesztői tevékenysége ellenére is, kiemelkedik a piarista Révai Miklós munkássága - nemcsak a hazai és külföldi események élénkebb krónikája lett elődeinél, hanem bekapcsolódott a nyelvi-irodalmi mozgalmakba is. Az újság székhelyét 1788-ban Pestre tették át, és itt - Magyar Merkurius (Merkur) címen - 1789-ig élt.

A nyolcvanas évek végére kifejlődő nemesi ellenállás sodra 1789-ben még egy magyar lapot eredményezett Bécsben: a Görög Demeter és Kerekes Sámuel által szerkesztett, Hadi és Más Nevezetes Történetek-et, amely később szintén a Magyar Hírmondó címet vette fel és 1803-ig jelent meg. Míg Szacsvay Magyar Kurírja inkább a jozefinista eszmékért lelkesedett és a bécsi felvilágosultságot terjesztette, addig Görögék lapja mögött azok a nemesi patrióták álltak, akik a nemességet a gazdasági és társadalmi reformok irányába igyekeztek befolyásolni. Mindkét bécsi lap élénk figyelemmel kísérte a francia forradalom eseményeit; 1791-ben Görögék újságába Hajnóczy József írta a franciaországi közleményeket. Míg Szacsvay főleg szellemes-szatírikus társadalombírálataival, Görögék a nemzeti nyelvű irodalom és tudományosság szervezése terén szereztek érdemeket. Bár mindkét lap túlélte az I. Ferenc uralomra jutásával együttjáró reakciós fordulatot, de Szacsvayt eltávolították az újságtól és a bécsi Magyar Hírmondó is elszürkült. A szigorú cenzúraintézkedések miatt már egyik lapunk sem tudott hírt adni a magyar jakobinus szervezkedéssel kapcsolatos eseményekről.

A nemesi mozgalom csúcspontján Erdélyben is létrejött a magyar nyelvű újságírás, 1790-ben Nagyszebenben Hochmester Márton nyomdász indította az Erdélyi Magyar Hírvivő-t, amely Fábián Dániel és Cserei Elek szerkesztésében később Kolozsvárott jelent meg, de jelentősége nem érte el a pozsonyi és bécsi lapokét. Valószínű, hogy ugyanabban vagy a következő évben meg is szűnt.

Bár 1793-ban még egy magyar újság indult Bécsben, Pánczél Dániel Bétsi Magyar Merkurius-a, a lap, csakúgy, mint a Magyar Kurír Szacsvay utódja, Decsy Sámuel alatt, a francia forradalom becsmérlőjévé vált. Mindhárom bécsi lapunk visszasüllyedt a pusztán csak híreket referáló színvonalra és miként 18. századi német újságjainkban, ezekben is összezsugorodott a hazai aktualitással bíró tartalom.

A magyar nyelvű folyóiratirodalom csak a jozefinista évtized vége felé indult meg. Addig hírlapjaink igyekeztek hiányukat pótolni, részben úgy, hogy maguk is közöltek rövidebb-hosszabb - folyóiratba való - cikkeket, részben pedig melléklapok megjelentetésével. Ezt figyelhettük meg már Windisch Károly Gottlieb német nyelvű kezdeményezéseinél csakúgy, mint a későbbiek során a magyar újságoknál. Windisch később önálló folyóiratokat is kiadott Pozsonyban, részben gottschedi mintájú morális hetilapokat, részben pedig tudományos folyóiratot: az Ungrisches Magazin-t, 1781-ben. Ugyanebben az évben Bessenyei György is megjelentetett Der Mann ohne Vorurtheil címmel Bécsben egy morális folyóiratot, amelynek hat füzete azonban inkább csak utánzata volt a folyóiratoknak: tartalma szerint a radikális, felvilágosult írók filozófiai és politikai eszméit tartalmazta.

Nemzeti nyelven kiadott folyóirataink sorát a kassai Magyar Museum nyitotta meg, amelyet Batsányi és Kazinczy közösen tervezett, de amelynek szerkesztését az első szám után Batsányi maga végezte. A folyóirattal a szerkesztő Bessenyei kultúrpolitikai kezdeményezését kívánta folytatni, a nemesi ellenállás kifejlődésének idején: a reformizmus oldaláról harcolt a nemzeti nyelvért és a tudós társaság létrehozásáért. Magas színvonalú folyóiratában az irodalom és a politika szorosan kapcsolódott egymáshoz, és ennek nagy szerepe volt a vállalkozás népszerűségében. A reakciós fordulatkor, 1793 elején azonban az udvarhoz közeledő nemesség és a kormányzat közös fellépése Batsányi folyóiratát is elfojtotta, a Batsányi ellen megindult hajszát pedig éppen a Magyar Museumban kifejtett haladó megnyilatkozásai váltották ki.

Ugyancsak Bessenyei kezdeményezését igyekezett folytatni az 1789-ben Komáromban megindított Mindenes Gyűjtemény is, amelyet Péczeli József alapított. A komáromi folyóirat a morális hetilapokhoz hasonló, enciklopédikus tartalmú folyóirat volt, amelyben sajátos módon keveredett a jozefinista népfelvilágosító irányzat a nemesi reformizmus és a modernebb felvilágosultság eszméivel.

Kazinczy - a Magyar Museum szerkesztőségéből történt kiválása után - Orpheus címmel önálló folyóiratot alapított, amely által elsősorban a felvilágosodás eszméinek terjesztését kívánta szolgálni. Későbbi számaiban azonban szinte kizárólagossá vált a szépirodalom.

A korszak folyóirat-irodalmát Kármán József Urániája zárta le, amely összefoglalója volt a korábbi folyóiratok irányzatainak és már a romantika felé mutatott.

Hervay Ferenc

A történeti földrajz fiatal tudomány; alig százéves múltra tekinthet vissza. Feladata valamely vidék, táj, közigazgatási terület vagy ország látható arculatának megrajzolása és megmagyarázása egy történelmi korban. Korábban leginkább a történeti helyrajzot, topográfiát nevezték történeti földrajznak. A helynevek és a földrajz természetesen nem választhatók el egymástól. A puszta helyrajz azonban csak forrása, építőköve a földrajznak, amely nem elégedhet meg egy hegység, folyó vagy település térbeli meghatározásával, hanem azoknak jelenségeit is le kell írnia, a jelenségek eredetét és összefüggéseit meg kell magyaráznia.

A mi feladatunk a régi Magyarország 16., 17. és 18. századi látható arculatának megrajzolása és megmagyarázása. Ez a régi Magyarország egyrészt történelmi és politikai egység volt, és itt most ez a főszempont, de ugyanakkor mint Kárpát-medence, kitűnő természetes földrajzi egység is. Történelmi egység volt, mert a Kárpátoktól a Kapelláig, amely a medencét az Adriától elválasztja, a honfoglalástól a török hódoltság koráig, 896-tól 1526-ig, tehát 630 éven keresztül ugyanazon politikai hatalom: a magyarok fejedelme, majd királya alá tartozott. Ennek a hosszú együvétartozásnak tudatát az 1526-ban kezdődő és maradéktalanul csak 1718-ban végetérő török hódoltság és annak következményeképpen az ország három részre való szakadása sem tudta feledtetni.

Az ország szétszakadása éppen tárgyalt korszakunk elején, 1526-ban, a mohácsi csatavesztéssel kezdődött, 1541-től, Buda török megszállásától kezdve állandósult egészen 1686-ig. A három országrész határa, legtöbbször a Török Birodalom javára, gyakran változott. Nagy vonásokban a királyi Magyarország a Dunántúl öt megyéjét: Zala, Vas, Sopron, Moson és Győr megyéket, valamint Pozsonytól Szatmárig az északi megyéket ölelte fel. Az Erdélyi Fejedelemség a középkori Erdély hagyományos területén kívül a Partiumra is kiterjedt. A Partium az Alföld, pontosabban a török terület és Erdély között fekvő megyék láncolata volt. Területe a törökök terjeszkedése folytán egyre csökkent. Kezdeti, legnagyobb kiterjedése idején az Al-Dunától észak felé haladva Krassó, Temes megye nagyobb részét, Zaránd, Bihar, Kraszna, Közép-Szolnok és Máramaros megyéket ölelte fel. A két magyar kézben maradt terület közé ékelődött a török hódoltsági terület. Határvonala sohasem volt állandó: többnyire a Zenggtől (Senj) délre fekvő adriai tengerparttól kiindulva Sziszek, Belovár, Balaton, Komárom, Fülek, Eger, Gyula, Lippa és Orsova vonalán belül feküdt, de időnként és helyenként ezen a vonalon is messze túl terjedt.

A magyar királyság területébe és vármegyeszervezetébe kezdettől fogva beletartozott a Dráva és Száva folyók, valamint a Kapella-hegység közötti terület: a későbbi Horvát-Szlavónország. Nyugati megyéi: a drávántúli Baranya, Pozsega, Valkó és Szerém közvetlenül a király alá, a nyugati megyék: Körös, Varasd és Zágráb megyék a szlavón bán alá tartoztak. A szlavón bán jogállása az erdélyi vajdához volt hasonló. Mindkettőt a király nevezte ki. A következőkben tehát Magyarországot mindig ezzel a területtel együtt értjük.

A megyék és egyéb közigazgatási területek határai II. József uralkodásáig századokon át elég szilárdak voltak, éppen ezért területi tájékozódásban a megyéket és nem a természetes tájakat vesszük alapul. Magyarországnak különben sem volt maradéktalan, általánosan elfogadott tájbeosztása és a statisztikai adatokat is megyénként gyűjtötték.

Művünk csak első kísérlet 16-18. századi történeti földrajzunk megírásához. Nem is lehet más, mint vázlat. Még rengeteg forrás feltárására, értékelésére, összehasonlítására, és számtalan fáradságos részletkutatásra van szükség egy teljesebb, biztosabb, részletesebb és világosabb földrajzi kép megrajzolásához. Gondoljunk arra, hogy a legfontosabb tényező, a lakosságszám tekintetében is még nagy bizonytalanságban vagyunk a török idők előtti, alatti és utáni kort tekintve. Más vonatkozásban pedig még kevésbé vannak számszerű statisztikai adataink (pl. a mezőgazdasági és ipari termékekről, a karbantartott utak hosszáról, a kereskedelemről stb.). Csak hosszú, gondos, aprólékos kutatómunka vezethet el további eredményekhez.

Tanulmányunk szerkezete: Az ország arculata 1541 előtt; A három részre szakadt ország, 1541-1686.; Magyarország földrajza a 18. században; Földrajzi hatású események és tájékoztató évszámok; Történeti helyrajz; Magyarország régi leírásai; A felhasznált irodalom; A magyarországi nyomdák eloszlása a 17-18. században.

A honfoglaló magyarság a Kárpát-medencében olyan tájat talált, amelynek természetes képén az ember még nem sokat változtatott. A régi, a történelem által alig ismert népek földgyűrűi, ördögárkok és kunhalmok alig ütköztek ki a terepen. Itt-ott, főként a Dunántúlon még látszottak a római castrumok, városok és őrtornyok maradványai. A Kárpátok vízválasztójának széles hegy- és erdőkoszorúja ekkor még lakatlan. Azon belül a hegy- és dombvidéki medencékben, folyóvölgyekben, az alföldek peremén, a Dunántúl, Drávántúl és Erdély dombvidékein gyér szláv népesség lakott, amely közé avar és germán népelemek is vegyültek. Kicsiny településeik lakossága leginkább állattenyésztésből élt. A nyugatabbra fekvő országoknak és Bizáncnak ekkor már fejlett mezőgazdasága, építészete és városai is voltak, mert a rómaiak kultúrörökségéből többet vehettek át. A félnomád magyarság csak a 10. század végén és a 11. század elején kezdi meg a kereszténység felvétele által a nyugati civilizációhoz való hasonulást. A késést öt évszázad alatt sem tudta behozni. Nem tudta azt a népsűrűséget megközelíteni, amely már a 12. században Flandriát, a Rajna-vidéket vagy Lombardiát jellemezte. Ennek következtében a városiasodás, a termelési ágakban való specializálódás, a finomabb társadalmi és műveltségi rétegeződés sem tudott oly mértékben kialakulni, mint Nyugaton.

A középkor századaiban a születések arányszáma a mainál bizonyosan többszörösen magasabb volt, a népesség gyarapodása mégis rendkívül lassú ütemű. Ennek okát a gyermekhalandóság magas százalékában, a betegségek, főként járványok nagy pusztításában és a viszonylag rövid átlagos életkorban kell keresnünk. A férfiak élete igen gyakran fegyverforgatás, az asszonyoké szülés közben ért véget. Az átlagos népességnövekedés a középkorban ritkán haladta meg az évi 0,5 % átlagot. Hazánkban a kisebb-nagyobb hadjáratok és háborúk mellett egészen rendkívüli vérveszteséget jelentett a tatárjárás néven ismert 1241/42. évi mongol támadás. Az egykorú források gondos mérlegelése alapján az ország népességének átlagosan 50 %-a pusztult el, mégpedig a Dunától keletre ennél több, nyugatra kevesebb. A következő század közepén, különösen 1357-59-ben, az Európa-szerte dühöngő pestis tizedelte a lakosságot. A század végétől azután a déli határainkat fenyegető törökök elleni szakadatlan küzdelem apasztja az ország férfi népességét. A vérveszteséget a betelepített úz, besenyő, kun, szász, német, vallon, olasz, román és ukrán népelemek sem tudták teljesen pótolni. A tatárjárás után a lakosság száma 1 millió lehetett, nem sokkal több, mint százötven évvel korábban, az 1100. év körül. A kétmilliós lélekszámot az ország valószínűleg csak a 13. század második felében érte el véglegesen és csaknem még további két század telt el, amíg megközelítette a négymilliót. Ennyi lehetett az össznépesség 1541-ben, Buda elfoglalásának előestéjén.

A lakosság túlnyomó részének élete a mezőgazdaság keretében folyt. Ennek megfelelően alakult a népsűrűség is: a kedvezőbb talajú és fekvésű tájakon, így főként a hegyvidékek löszös talajú előterében sűrűbb, a hegyek és mocsarak között ritka. A magasabb hegységek gyakorlatilag még lakatlanok voltak. A település alapformája a kis lélekszámú falu, 500 főnél kevesebb lakossal. Még kisebbek a hegyvidéki pásztorok tanyacsoportjai, nagyobbak a mezővárosok. Ezeknek száma körülbelül 700 volt. Igazi városi utcák, ahol elsősorban iparosok és kereskedők laknak, ekkor még csak Buda, Pest, Kassa, Szeged, Kolozsvár, Nagyszeben, Sopron, Nagyszombat, Eperjes, Bártfa városmagjaiban találhatók. A falvak és mezővárosok házai kizárólag egyszintűek és alacsonyak, vályogból, sárból, erdős vidéken részben fából épültek, gyakran löszpartba vagy földbe vannak mélyesztve. Tégla- és kőépület csak a városokban van. Vidéken csak a várak, templomok és monostorok a tartósabb, kőből vagy téglából emelt épületek. A viszonylag nagy kiterjedésű egyházmegyék székesegyházai és a nagyobb monostorok templomai, ha méretben nem, de építési technikában és művészetben elérték nyugati testvéreiket. Egyébként a monostorok száma is többnyire messze a nyugat-európai szint alatt maradt.

A lakosság zömének életét a földművelésben és az állattenyésztésben való tevékenység töltötte ki. A szántóterületek az ország 10-15%-át foglalhatták el. Ennek csaknem fele évenként ugaron maradt, másik felét leginkább gabonával vetették be. Minden jobbágy maga művelte a neki kiosztott telket. A kaszálók, rétek és legelők jóval nagyobb területet foglaltak el, mint a szántóföldek. Az állattartás ugyanis kevesebb munkát igényelt és többet jövedelmezett, mint a gabonatermelés. Folyók mellett a halászat, lomberdős vidéken a vadászat tette változatosabbá a jobbágyok letét. A dombvidékre vagy síkságra tekintő hegyek lejtőjén a bortermelés kedvelt és jól jövedelmező foglalkozás volt.

Az ipar csaknem kizárólag a mindennapi élet szükségleteinek: élelemnek és ruházatnak előállítására, mezőgazdasági eszközök készítésére, valamint hadifelszerelés gyártására szorítkozott. A táj arculatát a mindenfelé működő, kisteljesítményű vízi- és szélmalmok, és a kőművesek által emelt várak és templomok alakították. A várak és templomok építése foglalkozatta a legtöbb iparost, felhasználva a jobbágyok tömeges munkaerejét is. A bányaművelés öt körzetben folyt: Selmecbánya, Gölnicbánya, Nagybánya és Abrudbánya környékén ércbányászat, az Erdélyi-medencében sóbányászat.

Mátyás király halála (1490) után a hatalmasok önzése és erőszakossága nehezedett az országra. Leginkább a jobbágyok tömegeit nyomorították meg, de igyekeztek a mezővárások lakóit is jobbágysorba visszavetni. A Buda elestéig eltelt ötven év alatt a népesség még bizonyára növekedett, de a kultúrtáj képe legjobb esetben is csak megőrizte azt a szintet, amelyre Mátyás király alatt eljutott, tovább azonban nem fejlődött.

A népesség pusztulása és vándorlása

A mohácsi csatavesztés napjától kezdve az ország védelem nélkül ki volt szolgáltatva a törökök előnyomulásának. A törökök pusztítva és fosztogatva felvonultak Budáig a Duna jobb partján, de azután a másik oldalon Baján keresztül visszavonultak, Péterváradnál ismét átkeltek a Dunán és csak az ország déli védelmi várait: Szendrőt, Belgrádot, Zimonyt, Péterváradot és Újlakot és az eszéki hídfőt tartották megszállva, miután azokat megrakták erős őrséggel. Innen figyelték, hogy Magyarország két királya: Ferdinánd és Zápolyai János hadaikkal miként pusztítják saját országukat. 1541-ig ezt a várvonalat csak kétszer lépte át nagyobb török sereg: 1529-ben Bécsig, 1532-ben Kanizsán át Kőszegig nyomultak, de utána ismét visszavonultak a Dráva és Al-Duna mögé. 1541 előtt tehát csak néhány déli vármegye volt tartósan török fennhatóság alatt. Az ország szomorú sorsa akkor pecsételődött meg, amikor Szulejmán szultán csellel, harc nélkül elfoglalta Budát, az ország szívét. A következő években a felvonulási út és Buda biztosítására hódítását nyugaton a Balatonig, keleten a Tiszáig terjesztette ki. Ezzel megkezdődött a törökök folyamatos terjeszkedése és annak következményeképpen a népesség és kultúrtáj pusztulása.

A lakosság száma, mint már említettük, ekkor négymillió körül lehetett. Az állandósult pusztulás következtében nemcsak megállt a népesség növekedése, hanem a század végéig több mint egymillióval csökkent. Különféle számítások alapján Magyarország három részének lakossága a 16. század végén nem érte el a hárommilliót sem. Az elnéptelenedésnek sok oka volt. Ezek súlyosságuk szerint a következők:

1. Elvérzés a hadakozásban. A hadjáratoknak, csatáknak és várostromoknak nemcsak katona és férfi áldozatai voltak, hanem nőket és gyermekeket is leöldöstek a törökök, ha éppen útjukban álltak, nem akartak rabokkal vesződni, vagy nem akarták, hogy hírmondó maradjon maguk mögött.

2. Rendszeresen szedték a rabokat, nemcsak katonákból, hanem asszonyokból, leányokból, gyermekekből is. Ezeket birodalmuk balkáni vagy kisázsiai részeire hajtották, rabszolgamunkára fogták, a fiúgyermekeket pedig kérlelhetetlen harchoz szoktatva mohamedán janicsárokká nevelték. Történetírásunk még adós azoknak az adatoknak gondos összegyűjtésével és értékelésével, amelyeknek alapján reális képet nyerhetnénk a török rabságba hurcoltak számáról és sorsáról.

3. A nemesek, egyháziak és városi polgárok hamar elmenekültek mozgatható értékeikkel a törökök felvonulási útjából, a hódolt területekről és a végvidékekről. De nagy számban követte őket a jobbágyság is. Az ország védettebb perem-megyéibe költöztek. Ezzel magyarázható, hogy egyik-másik megye vagy uradalom az általános hanyatlás ellenére a jobbágyok jelentős számbeli gyarapodását mutatja.

4. A királyi Magyarország területén minden évben, főként a nyári és kora őszi "hadi" időszakban 30-40.000 főnyi idegen zsoldoskatonaság volt a lakossághoz beszállásolva. Zsoldjuk nagyobb részét rendszerint a hadakozáshoz semmit sem értő és otthon maradt cseh meg német ezredeseik zsebelték be. A fizetetlen katonák azután az adóktól és szolgáltatásoktól sújtott néptől még azt a keveset is elvették, ami élete puszta tengetéséhez kellett volna. A zsoldossereg jelenléte gyakorlatilag semmiféle hadi eredménnyel nem járt, az ország számára azonban csaknem olyan csapás volt, mint a török hódítás. Nem csoda, hogy a lakosság a zsoldosok elől éppúgy menekült, mint a törökök elől.

5. A földesurak a hadakozások által amúgy is sokat szenvedett és nyomorított jobbágyság kizsákmányolását alig mérsékelték, sőt olykor fokozták, így a jobbágyok a könyörtelenebb birtokosoktól elszökdöstek és ide-oda kóboroltak az országban. A zilált viszonyok miatt szó sem lehetett arról, hogy az 1514-ben törvénybe foglalt költözési tilalomnak érvényt szerezzenek. Később Bocskay István letelepítette és seregbe szervezte a gazdátlan jobbágyokat, a hajdúkat.

6. Az általános elszegényedés nyomában járt az éhínség, a betegség és járványok. Ezek tovább tizedelték a lakosságot.

Az előzőkből kitűnik, hogy az elnéptelenedés, az egész országot tekintve, kisebb részben csak viszonylagos volt, elvándorlás formájában mutatkozott. Általában mondhatjuk, hogy egy természetellenes, fordított népesedési helyzet keletkezett. Az ország belső, termékeny sík vidékein a lakosság igen megritkult, míg az ország terméketlenebb, erdősebb, hegyes peremein megmaradt, sőt növekedett és sűrűbb volt, mint a mélyebb fekvésű tájakon. A békéjében és biztonságában megbolygatott lakosság következő típusú mozgásait figyelhetjük meg:

a. A déli, a törököktől legkorábban fenyegetett határterületekről, nevezetesen az Al-Duna és a Száva tájairól az elvándorlás már a 15. század elején megkezdődik. A hódoltsági területekről az észak, északnyugat és északkelet felé áramlás egészen a felszabadító háborúig (1686-87.) tart.

b. A lakosság elhúzódik a hadi felvonulások vonalától. Ilyen volt elsősorban a Belgrád-Eszék-Buda vonal és ennek mellékága az Eszék-Szigetvár-Kanizsa vonal, másrészt az Orsova-Temesvár-Arad-Szolnok útvonal.

c. A hódoltsági területnek nem volt mai értelemben vett szilárd területi határa. A békekötések csak a várak birtokát szabályozták. A várak közötti összekötő vonal volt a képzeletbeli határ. Két vár között mindkét fél portyázó csapatai mélyen betörtek az ellenfél földjére. Ilyen módon a hódoltsági területet nagyjából félkörívben mintegy 30-60 kilométer széles végvidéki övezet vette körül. De kivételesen eljutottak török portyázók Trencsén és Szepes megyébe is. A várak gyakran cseréltek gazdát. Veszprém például, miután Ferdinánd és Zápolyai János versengése idején is háromszor cserélt gazdát, négyszer került török kézre, ugyanannyiszor a császári királyi hadak vissza is foglalták, közben rövid időre Bocskay István és Bethlen Gábor, később Rákóczi Ferenc birtokában is volt. A végvidékek földműves jobbágy népe, amint a hadi helyzet kívánta, elköltözött, de a veszély múltával legalábbis részben visszatért elpusztított falvaiba és földjére.

d. A hódoltsági területen, leginkább az Alföldön, a falvak elnéptelenedtek. Megmaradt lakóik a mezővárosokba költöztek, mert ott valamivel több biztonságot találtak a hódítókkal szemben. 20-30 falu helyén átlag egy parasztváros maradt, amely kibővült amazok lakatlan határaival. Debrecen 45, Kecskemét 37, Makó 15 falu maradványát szívta fel.

e. A végvidék-övezetben szívesebben és tartósabban maradt meg a lakosság a várak közelében, mert azok némi biztonságot, védelmet, átmenetileg esetleg menedéket is jelentettek.

f. Voltak a természet által védettebb, elrejtettebb helyek, mint a mocsaras, morotvás, árvízjárta folyómellékek, hegyekkel körülvett medencék. Ezek békésebb időben kevésbé vonzották az embereket, most keresett búvóhelyekké váltak, mint pl. Biharban Belényes vidéke.

g. Végül meg kell említeni, hogy a Balkán felől folyamatosan költöztek rácok hódolt területeinkre, románok pedig Erdélybe és a Partiumba.

A népesség száma és sűrűsége

A lakosság számának megállapításához a korábbi kutatások csaknem kizárólag az adóztatásra készült portaösszeírásokat használták. Ezek ugyanis az ország nagyobb részéről készültek és fennmaradtak. Későbbi vizsgálódások nyomán kiderült, hogy a portális összeírások adatai meglehetősen hiányosak és megbízhatatlanok. Nem állapítható meg, még helyenként sem, hogy egy porta alá hány fő vagy hány család tartozott. Részletesebb és pontosabb adatokat tartalmaznak az uradalmak szolgáltató népeinek összeírásai, az urbáriumok. Ezek azonban csak a falvak bizonyos számát ölelik fel, és a legkülönbözőbb években készültek. A harmadik számítási eszköz a visszakövetkeztetés az első, 1784. évi és a későbbi népszámlálásokból. Mindhárom számítási mód összevetésével tudjuk csak megközelíteni az ország 16-17. századi népességének a számát és eloszlását. Ahol hiányoznak az adatok, ott a szomszédos, hasonló jellegű vidékek vagy megyék népesedési viszonyaiból kell következtetnünk. Ezek alapján az ország három részének népessége a 16. és 17. században körülbelül a következőképpen alakult:

A királyi Magyarország 29 megyéjében Zágrábtól Szabolcsig és Szatmárig a legszélesebb népréteg, a jobbágyság száma 1570 körül 1 millió és 50 ezer. Ugyanakkor a nemesség száma 50.000, a mintegy 40 város lakossága 80.000, a nagybirtokosok udvarnépe pedig mintegy 110.000 fő. 1570 táján tehát 1.290.000 körül lehetett a királyi országrész népességének száma, ami e területre vonatkoztatva 12/km²-es népsűrűségnek felel meg. A század végéig ez a szám 130.000 fővel emelkedhetett. A legsűrűbben lakott megye e század második felében Vas megye volt, utána Pozsony, Sopron és Zala megye következett. A harmadik vonalban volt Moson, Nyitra, Trencsén, Abaúj és Zemplén. Ez körülbelül arányos a megyék földjének termékenységével, mezőgazdasági produkció-képességével. A hegyvidéki megyék népessége gyérebb volt. A városok között Kassa ekkor a legnépesebb, mintegy 7500 lakossal, utána Pozsony és Sopron következett közel 5000, majd Selmecbánya 3500 fővel. A többi város népessége 3000 alatt maradt. A 17. század folyamán a jobbágynépesség és a városi lakosság lassan növekedett és 1686 körül a királyi Magyarország lakossága megközelítette a kétmilliót, valamint a 18/km² népsűrűséget.

A török uralom alá jutott terület népességének kiszámításához a 16. század második felében a török adóösszeírások, a defterek nyújtanak támpontot. Ezek az egész hódoltsági területre kiterjedtek. A számlálás "házak" szerint történt. Különböző összevetések alapján úgy látszik, hogy ezeknek számát héttel kell szorozni, hogy megkapjuk a népesség hozzávetőleges számát. A Dunántúl keleti felében mindössze 160.000, a Marostól délre az Al-Dunáig 40.000,az Alföld többi hódoltsági részén, továbbá Pest, Nógrád és Heves megyében együtt 230.000, a drávántúli részeken 80.000, összesen tehát 510.000 főnyi lakosság élhetett a 16. század végén. Ezek között nemes vagy egyházi ember alig akadt és városi polgár is csak kevés. Túlnyomórészt a törököknek adózó jobbágyok és pásztorok voltak. Az Alföld déli és középső részén a falvak százszámra pusztultak el, a parasztvárosok területe és lakossága viszont jelentősen megduzzadt.

A Dunántúl dombvidékein a terep áttekinthetetlensége több védelmet nyújtott a lakosságnak és a nagy mezővárások kialakulásának nem kedvezett, így a régi kis falvak, ha időnként el is pusztultak, újra feléledtek és nagyobb számban megmaradtak. A 17. századból hiányoznak a defterek, így a népesség alakulását nem kísérhetjük figyelemmel. A népsűrűség bizonyára alig emelkedett, a gyenge népszaporodás és a rác bevándorlás, az elhurcolás, elvándorlás és idő előtti elhalálozás ütötte réseket alig tudta betölteni. A hódoltsági terület népsűrűsége csaknem másfél századon keresztül km²-ként 4,5 és 5 között lehetett. Összehasonlításképpen megjegyezzük, hogy Szaúd-Arábia népsűrűsége ma 3 fő/km², Szudáné 5,4 fő/km². A török lakosság létszámáról keveset tudunk, de semmi esetre sem volt jelentős, mert csak a közigazgatási székhelyeken, amelyek legtöbbször egybeestek a várakkal, telepedett meg tartósan török katonaság és néhány török család.

Erdély és kapcsolt részei, a Partium a tizenöt éves háborúig (1593-1606) nem szenvedett annyit, mint az ország másik két része. A Partium ekkor még a régi Erdély és a hódoltsági terület között széles övezetet alkotott, Krassó és Temes megyék megmaradt részét, Arad, Zaránd, Bihar, Kraszna, Közép-Szolnok és Máramaros területét, mintegy 42.000 km²-t ölelt fel. Erdély saját területe ugyanakkor 58.000 km². E két területen együtt a 16. század végén a menekülőket és a Havasalföldről átvándorló románokat is számítva 700-800 ezer ember élhetett. A lakosság fele akkor már román, másik fele székely, magyar és szász. A városok között Brassó, Kolozsvár és Nagyszeben ekkor is már a legnépesebb, 9, 8, illetve 7 ezer lakossal. A tizenöt éves háborútól kezdve ez az országrész is rengeteget szenvedett a török, tatár, havasalföldi és moldvai seregek betörése és pusztítása következtében. Legsúlyosabbak az 1657 és 1661 közötti évek pusztításai. Az ezek nyomán fellépő pestisnek csak Nagyszebenben 2733 áldozata volt. A Partium nagyobb része 1660-ban Nagyváraddal együtt török kézre került. A két terület népessége így a 17. században csak igen keveset növekedhetett.

A három országrész hozzávetőleges népességét a következő tábla szemlélteti:

A kultúrtáj romlása

A népesség és a települések romlása nyomában járt a gazdasági táj pusztulása. A természetes táj török uralom alatt történt változásáról az eddigi irodalom téves képet festett. Ezt főként az Alföldre, ami a régi ország egyharmada, 100.000 km², vonatkoztatták. E téves elképzelések szerint megromlottak a talajviszonyok, a szabályozatlan vizek következtében a táj nagy része elmocsarasodott és ennek következtében a szúnyogok, békák és a malária elszaporodott, az éghajlat szárazzá, aszályossá vált, a műveletlen pusztákon akkora fű nőtt, hogy a seregeknek és kereskedőknek úgy kellett utat törni stb. Mindez kitalálás és a mesék világába kell utalnunk. A táj képét nem lehet tárgyilagosan megítélnünk egykorú utazók leírásából.

A nyugati utazók szeme nyilván szebb, lakottabb és kulturáltabb tájhoz szokott, és amikor áthaladtak az Alföldön, azt üresnek, sivárnak, egészségtelennek találták. Eltúlozva azt a keveset írták le, amit láttak. Különben ma sem lehet egy-két hét alatt mélyebben megismerni egy országot, pedig ma az utazó ember ugyanazon idő alatt sokkal nagyobb területet bejárhat és sokszorosan több információt és benyomást gyűjthet.

A valóság az, hogy a Duna-Tisza közének és az Al-Duna tájnak futóhomokos területei a honfoglalás idején és a középkorban éppen úgy megvoltak, mint a török hódoltság alatt és után. Az alföldi szikesek sem a 16-17. században keletkeztek, hanem túlnyomórészt a múlt század negyvenes éveitől a század végéig folytatott óriási méretű folyószabályozási és árvízvédelmi munkálatok következményei. A régen árvízjárta és így cserélődő vizű területek részben lefolyástalon területekké váltak. A víz csak elpárologni tudott, és így a talajból kioldott só a felszínen visszamaradt.

A középkori ember a vizek járását csak igen kis mértékben tudta befolyásolni. Malomárkokat, halastógátakat épített, kisebb területen esetleg vizenyős földet lecsapolt, vagy települése köré vizesárkot épített. A nagy folyók útja és árvizei felett azonban éppen úgy nem tudott úrrá lenni, mint ahogy a nagy természetes mocsarakat és lápokat nem tudta eltüntetni. Alföldi folyóink holtágai, morotvái, ingoványai és a rossz lefolyású, mély fekvésű területek mocsarai és lápjai a középkorban éppúgy megvoltak, mint a török idők alatt és után. A térszín sokkal nagyobb hányadát fedték vizek és vizenyős területek, mint ma a folyószabályozások után. A gátak közé szorított Duna és Tisza, valamint szabályozott mellékfolyói vize, ma sokkal hamarabb elhagyja a Kárpát-medencét, mint az ármentesítések előtti időben. Így a folyók útja a mainál sokkal hosszabb, kanyargósabb volt. Több helyen megállapítható, hogy a középkor óta medrüket minden emberi beavatkozás nélkül, természeti tényezők hatására megváltoztatták. Az árvizek kiöntései főként tavasszal és nyár elején hónapokig megmaradtak és átláthatatlan nyílt víztükröket alkottak. Elég egy pillantást vetni Jo. Lipszky kitűnő Magyarország térképének 5. lapjára, amely 1806-ban, tehát még jóval a vízszabályozási munkák megkezdése előtt készült, és rögtön kitűnik, hogy még ekkor is milyen sok volt a vizes terület. Így Karcagtól délkeletre, Sarkadon túl, egészen Zarándig és Kisjenőig több volt a mocsár, mint a szárazulat. A szúnyog sem lehetett kevesebb a török idők előtt, mert a vizek és mocsarak akkor is kedveztek ezeknek, és a régiek a szúnyogok terjedésével szemben teljesen tehetetlenek voltak.

Legkevésbé hatottak a történelmi események és a gazdasági hanyatlás az éghajlatra. A pára és felhőzet az óceánok, kisebb mértékben a beltengerek felett keletkezik. A szárazföldnek így csak az uralkodó légáramlatok biztosíthatnak elegendő csapadékot. A folyók és tavak, leginkább pedig az erdők és egyéb növényzet csak a talajnedvességet és mikroklímát tudják kedvezőbben befolyásolni. Az Alföld klímája, ha változott egyáltalán valamit történelmünk folyamán, az legfeljebb egy általános európai klímaváltozás folyománya lehet, de semmiképpen sem a kultúrtáj török időkbeni pusztulásának következménye.

Magyarország népessége egészen a 19. század közepéig csaknem kizárólag a mezőgazdasági termelésből élt. Az tartotta el a földesurakat, az egyháziakat és az egész közigazgatási és állami szervezetet is.

A földművelés alapegysége mind a középkorban, mind pedig a 16-17. században a jobbágytelek (sessio), vagyis akkora darab szántóföld, amelyet egy jobbágycsalád meg tudott művelni. Több jobbágycsalád együtt falvakat vagy szállásokat alkotott. A jobbágyfalvak csoportosan vagy elszórtan valamely földesúr várához tartoztak, és együttesen várbirtokot, vártartományt képeztek. A falvak száma egy-egy várbirtokon belül 6-25, néhány esetben még több volt. A várbirtok nem volt gazdasági művelési egység, hanem csak az adóztatás és szolgáltatások, valamint a jogszolgáltatás fogta azokat egybe. A jobbágytelek nagysága igen változó: nagy átlagban 12-24 katasztrális hold között mozgott. Az uraság saját kezelésében legfeljebb annyi földet (allodium) tartott, amennyi szorosabb háztartásának ellátására kellett. Ezt saját alkalmazottaival, cselédeivel műveltette. A 16. század közepétől a gazdálkodásnak ez a módja erősödik. A földesurak itt-ott elhagyott vagy jobbágyaiktól elvett földeket vonnak majorsági gazdálkodásuk körébe és azokon elszegényedett földműves népelemeket terménybérért dolgoztatnak. Ilyen majorgazdaság volt a 16. század középső évtizedeiben a sárvár-kapuvári Nádasdi birtok. A gazdálkodásnak ez a formája azonban csak a 18. és 19. században öltött nagyobb méreteket.

A 16. század közepén, nem számítva a kiváltságos területeket: a Kunságot, Jászságot, Székely- és Szászföldet, az ország fele várbirtokok keretébe tartozott. A 16. és 17. század folyamán Pozsony-Vác-Huszt vonalától északra 124 vártartomány terült el. A hódoltsági területen a várbirtokok török katonai hűbérbirtokokká alakultak át, amelyeknek ura igen gyakran változott a szultán kegyétől függően, és éppen ezért a lehető leggyorsabban igyekeztek abból hasznot húzni, jövőjükkel mit sem törődve azt kizsákmányolni. A közép- és kisnemesek, és szabad királyi városok által birtokolt területek nagysága és falvaik száma jóval kisebb volt, mint a várbirtokoké. Az egytelkes kisnemesek gyakran maguk művelték földjüket és életük csak adómentesség és jogállás tekintetében különbözött a jobbágyokétól.

A jobbágyok ősi üzemmódot folytattak, két- vagy háromnyomásos rendszerben dolgoztak. A falu szántóterületeit két vagy három részre osztották és egy részt, vagyis az összes szántóterületük felét vagy harmadát, minden évben ugarnak hagytak, hogy a föld pihenjen. A jobbágyoknak mindkét, ill. mindhárom részben volt tagjuk. A szántóföld-tagokat időnként újra kijelölték. Háromnyomásos rendszerben a föld egyharmadába őszi, másikba tavaszi gabonát vetettek, és a harmadik részt hagyták ugaron. A jobbágytelek tartozéka volt egy állandó házhely és belsőség. A szántóföldhöz esetleg kijelölt rét, azaz kaszáló is tartozott. A legelő- és erdőterületeket, valamint a halászható vizeket meghatározott keretek között közösen használták.

A fejlettebb, háromnyomásos rendszer nyugaton már a 8. századtól ismert volt, szélesebb körben azonban csak a 12. században terjedt el. Nálunk földben kevésbé, inkább munkáskézben volt hiány, így valószínűleg még a 16. és 17. században is a kezdetlegesebb kétnyomásos rendszer volt elterjedtebb, a háromnyomásost a szászoknál, a nyugati megyékben és a kevésföldű hegyvidéki falvakban alkalmazták. Ugyanekkor Nyugaton a népsűrűség a termőföld fokozottabb kihasználására serkentette művelőit; az ugart takarmánytermelés beiktatásával kiküszöbölték.

A gabona továbbra is csaknem kizárólagos termény. A kerti vetemény, a gyümölcs és gyakran a szőlő is csak alárendelt jelentőségű.

Sajátos, félnomád gazdálkodás alakult ki ebben az időben az Alföld nagyhatárú falvaiban. Az óriási határ, amely mint már tudjuk, 10-30 falu területéből állt össze, feleslegessé tette a földek kiosztását. A művelés szabadfoglalás alapján történt. Még így is eltelt 10-15 év, amíg egy tagot újra felszántottak. Pihent föld tehát bőven volt. Természetesen településükhöz, házaikhoz közel igyekeztek szántani. Az elszórt szántók között, de különösen azon túl átláthatatlan legelők terültek el, és ezért a legelőket szabadon használták.

A nyomásos gazdálkodás területein a termelést helyenként és időnként trágyázással törekedtek növelni. Rendszeres trágyázás azonban még nem volt. A földművelés főszerszáma a vasalással ellátott faeke. Túlnyomórészt még sarlóval aratnak. A gabonát kévékben asztagba rakva szabadban tárolták és ősszel meg télen részenként csépeltek belőle. A tartalék gabonát földbe ásott és vályoggal, rőzsével, esetleg fával vagy téglával kibélelt vermekben őrizték.

A legjobban szállítható és értékesíthető termék akkor a bor volt. A dézsmajegyzékekből tudjuk, hogy a szőlőterületek hozama értékben 20-30-szorosan meghaladta a szántóét. Leginkább paraszti vagy polgári bérlők művelték a szőlőket a déli napos domb- és hegyoldalakon. A középkori szőlőkultúránk mégis hanyatlóban van e korban, feltehetően a széltében elterjedt harácsolások miatt.

Az állattenyésztés a földműveléstől függetlenül alakult. A viszonylagos földbőség még nem késztette takarmánytermelésre a jobbágyokat. A legelőgazdálkodás keretében kevés ember is sok állatot tudott szemmeltartani. Az állatgondozás kevés munkát igényelt. A hódoltsági területen télen is szabadban volt a gulya, a nyáj, a konda. Legfeljebb nádból készítettek az állatoknak kerítést vagy tetőt a havas és jeges szelek ellen. Télen ugyan a szabad ég alatt tartott állatállomány igen leromlott, de igen ellenálló, edzett, igénytelen fajták alakultak ki. Tavasszal az új füvön hamar erőre kaptak. Nyári aszály idején a vízjárta helyeken találtak még elég füvet. Az erdélyi és hegyvidéki megyékben a hosszantartó, zord tél miatt nem telelhettek ki az állatok istálló nélkül. A juhtenyésztés a Dunántúlon volt jelentősebb, de még inkább a délről, keletről és északról bevándorolt horvát, szerb, román, rutén és szlovák pásztornépek űzték. Letelepedett és vándorló pásztorok egyrészt viszonylag kevés szolgáltatásért, a juhok huszadáért legeltethettek, másrészt a hegyi legelőkön és a völgyekben nem voltak annyira kitéve az ellenséges pusztításoknak és harácsolásoknak, így arányuk a sík- és dombvidéki földművelőkkel szemben állandóan növekedett

Mezőgazdaságunk e két században legjobb esetben megmaradt azon a szinten, amelyre a középkor végén eljutott, sőt az alföldi gazdálkodás még kezdetlegesebb formák közé süllyedt vissza.

A fejlettebb iparosodás feltétele a mezőgazdasági telítettség, a nagyobb népsűrűség. Mindkét feltétel hiányzott hazánkban e két században. Így az ipar is megmaradt több mint kétszáz évig a 15. századi színvonalon. Nagyobb műhelyek nem létesültek, tömegtermelés egyetlen iparágban sem alakult ki. Tájalakító hatásuk továbbra is csak a malmoknak és bányáknak volt. A falvakban a háziipar: egy-egy kovács, bognár ellátta a szükségletek legnagyobb részét. Mezővárosokban és a szabad királyi városokban a ruházati ipar képviselői: szabók, vargák, szűcsök, gombkötők, tímárok, az élelmiszert feldolgozó sütők és mészárosok, az építőipar mesterei, kőművesek, ácsok, asztalosok, a közlekedés szerszámait készítő kocsi- és kerékgyártók, nyergesek és szíjgyártók kevés alkalmazottal, csak a helyi szükségletek kielégítésére dolgoztak. A céhek nem a tömegtermelést, hanem az igényes, tartós készítményt, a remekelést tekintették a mesterek feladatának. Csak megélhetésre és nem vagyonszerzésre dolgoztak. A nagyobb technikai tudást igénylő iparágakat, a fémeszközök, posztóáruk készítését, boltozott épületek emelését a nagyobb városok német iparosai művelték.

Kiviteli termékeink között messze kimagaslott a szarvasmarha. A legelőbőség, a külterjes, félnomád állattenyésztés alacsony munkaigénye, a keréken való szállítás helyett a lábon való hajtás lehetősége igen kedvező feltételeket teremtett a 16. és 17. századi Magyarországon a marhatenyésztésnek és marhakereskedelemnek. A felvevő piac elsősorban Bécs, valamint a morva határ és Brno között fekvő Hustopece (Auspitz) vásárváros volt. De hajtottak ökröket Strassburgba, Milánóba és más városokba is. A hajtók útja Komáromon és Győrön vagy Galgócon és Nagyszombaton át vezetett nyugat felé. A marhakereskedők, a tőzsérek soraiban jómódú nemesek is voltak. Ez igen fontos kiviteli cikkünk szerepéről, európai jelentőségéről még nincsen reális képünk. A másik jelentős kiviteli termék a bor volt. A szállítás túlnyomórészt Lengyelország felé irányult, amint ezt a lengyel határ felé felállított harmincadvámszedő helyek feljegyzései is jól mutatják. A gabona nagyobb mennyiségben, hosszú távon való szállítása ebben az időben még nem volt gazdaságosan megoldható. Leginkább még a dunai vitt utat lehetett erre felhasználni. Bőr, faggyú, viasz, a zalatnai réz és higany szerepel még kivitelünkben. Nemesfémbányászatunk csaknem jelentéktelenné vált ezekben a századokban az aranynak és ezüstnek az Újvilágból Európába való áramlása következtében. A behozatali cikkek között a textiláruk és fémeszközök voltak a legkeresettebbek.

Erdély keleti és déli részén a zárt láncolatot alkotó havasok, a magas fekvésű hágók és szűk hegyszorosok elegendő természetes védelmet nyújtottak megfelelő hadi készenlét esetén a török támadásokkal szemben. Az Al-Duna és Száva vonala azonban csak korszerű várakkal volt védhető. Ezek a várak Szeverin, Nándorfehérvár, Szabács, Jajca, Bihács a 15. században épültek, de a tüzérségi fegyverek állandó fejlődése következtében a Mohács előtti évtizedekben már nem voltak korszerűek. Mátyást követő két Jagelló királyunk zilált pénzügyi viszonyai, a mindig üres kincstár és a török elleni küzdelemre szánt pénzek elsikkasztása mellett korszerű védelmi vonal kiépítéséről szó sem lehetett. A törökök számára a mohácsi győzelemhez Nándorfehérvár és Szabács (1521), majd Pétervárad (1526) erődjeinek könnyű elfoglalása volt a lépcső. A belső fekvésű várak: Siklós, Pécs, Szigetvár, Babócsa még kevésbé tudták megállítani az ellenség a előnyomulását.

A hódoltság állandósulása után az új, korszerű végvárvonal kiépítése ugyancsak sok nehézségbe ütközött és csak részletei valósultak meg. Pozsony, Palota, Diósgyőr, Fogaras, Küküllő vára megmaradt négyzetes, négy saroktornyos középkori alakjában. A várak átalakítását és építését a 17. század közepéig csaknem kizárólag olasz szakemberek irányították. Több mint száz várnál mutatható ki közreműködésük. Kevés új vár épült. Ezek között Komárom és Érsekújvár volt a legkorszerűbb. A törökök igyekeztek megakadályozni diplomáciával vagy fegyverrel új várak építését. Békekötéskor olykor meglevő várak lerombolását is megkívánták. A portyázó csapatokkal szemben a városfalak, a kisebb várak és az erdélyi szászok és székelyek templomerődjei is elegendő védelmet nyújtottak. Olykor középkori monostorépületeket is várrá alakítottak. Ilyen volt Zalavár, Szentmárton (Pannonhalma), Garamszentbenedek, Bozók, Jászó, Kolozsmonostor. A kisebb várak és városok palánkkal voltak megerősítve: cölöpgát elé földet, követ töltöttek. Erdély várai voltak a legelmaradottabbak. Így Gyulafehérvár egészen a 18. század közepéig megmaradt, középkori formájában. A törökök az elfoglalt várakat nem fejlesztették tovább, úgyhogy azok visszafoglalása szervezett ostrom esetén már 1686 előtt is sikerrel járhatott volna.

A végvárak állandó őrsége a 16. század közepén nem érte el a tízezret sem, de török oldalon sem volt sokkal több a várőrségek összlétszáma.

A várakat meglepetéssel, csellel, árulással, esetleg éheztetéssel igyekeztek megszerezni és csak végső esetben fogtak fáradságos ostromhoz. Az ostromnál a föld alatti aknák ásásának és a falak felrobbantásának volt nagy szerepe. A várharc mellett a portyázás volt a hadakozás legáltalánosabb formája. Nagy seregek ütközetét mindkét fél kerülte. A mohácsi ütközet után egészen a török idők végéig csak Mezőkeresztesnél (1596) és Szentgotthárdnál (1664) folyt nagyobb méretű csata. A török hadviseléssel szemben a könnyű lovaskatonaságnak, a huszároknak volt a legtöbb előnye. A nehézfegyverzetű lovasok jelentősége nehéz mozgásuk, költséges felszerelésük következtében csökkent. A kezdetleges és nehéz puskák mellett az íj még mindig a legfontosabb fegyver lovas és gyalogos számára egyaránt. A kopja elsősorban a gyalogosok fegyvere; lóháton való használhatóságát vitatják. Emellett a vágó- és ütőfegyverek minden változatát használják. Ágyúöntéssel vagy 15 városban is foglalkoznak. A magyarok nem barátkoztak meg a tüzérséggel; ezt a foglalkozást a németeknek hagyták.

A természetes táj

A mostoha történelem mellett a természet minden szempontból kedvező körülményeket biztosított az ország lakóinak. A Kárpátok gyűrt homokkő és kristályos hegylánca, azon belül ércteléreket rejtő röghegységek (Gömör-Szepes, Bihar, Erdélyi-érchegység), mészkőtáblák és rögök (Bakony, Vértes, Gerecse, Bükk, Mecsek stb.) és a vulkáni eredetű andezit hegységek (Börzsöny, Selmeci-hegység, Cserhát, Mátra, Zempléni-hegység, Vihorlát, Avas, Gutin, Kőhát, Ciblesz, Kelemen- és Görgényi havasok, Hargita stb.), löszös talajú dombvidékek, egy kisebb és egy nagy alföld kedvezően tagolt, változatos tájakat és sok jó termőtalajt nyújtanak. Az évi 11° C -os középhőmérséklet, a tartós meleg nyarak és 600-1000 mm-es csapadék jó feltételeket biztosítanak minden mérsékelt éghajlati gazdasági növény termesztésének, és háziállatok tenyésztésének. A folyóvizek csaknem mind az alföld felé folynak, így völgyeik kedveznek a közlekedésnek. A természetes növény- és állatvilág is változatos és kedvező. Magyarország még a 18. században is erdőben, vadban, halban gazdag ország volt. Ezeket a szerencsés természeti adottságokat két évszázados háborúskodás és pusztulás sem tudta elvenni. Ezek a kedvező tényezők tették lehetővé, hogy az elnéptelenedett területek néhány évtized alatt az ország más tájairól és a határokon túlról bevándorló telepesekkel ismét benépesültek és szorgalmas munkával ismét kultúrtájjá változtak.

A népesség és települései

Az 1686/88. évi felszabadító hadjárat megszabadította ugyan az ország túlnyomó részét a törökök közvetlen uralmától, de területe három évtizeden át idegen hadseregek felvonulási területe maradt. A katonaság eltartásának csaknem minden terhe a lakosságra nehezedett. Ugyanakkor törökök és szolgálatukban tatár seregek is gyakran mélyen betörtek a visszafoglalt területekre. 1689-ben Szatmárt, Szabolcsot és Kecskemétet, 1690-ben Bihart és Debrecent pusztítják tatárok, az embereket is elhajtva. Váradot csak 1692-ben, Gyulát 1694-ben adja fel a török őrség. A nép nyomorúsága meghosszabbodik, és így nem csoda, hogy II. Rákóczi Ferenc szabadságharca (1703-1711) kedvező talajra talált. De a kuruc-labanc háborút is a nép sínylette meg, anélkül, hogy az valamit is javított volna sorsán. Ellenkezőleg, évtizedekre kiváltotta a bécsi udvar bizalmatlanságát minden magyar ügy iránt.

A török idők után az ország peremvidékei voltak a népesebbek és gazdagabbak. Jobban megőrizték a múlt építményeit, kulturális emlékeit és fejlődésük folytonosságát. Az ország belső tájain viszont, elsősorban az Alföldön, a népesség ritkább, a táj szegényebb volt, mint 200 évvel korábban. A felszabadult, egyenlőre gazdátlan földek a peremvidékek nincstelen vagy nehezen elviselhető elnyomás alatt szenvedő lakóit hamarosan vándorlásra, ha kellett, szökésre csábították. Igen tarka vándormozgalom indult meg. Egy-egy vidékre öt-hat megyéből is jöttek. A földesurak hiába hivatkoztak a jobbágyokat helyhezkötő törvényre, hiába tettek panaszt a hatóságoknál, az elköltözést nem tudták megakadályozni. A török időkben domb- és hegyvidékre szorult magyar jobbágyságot vérében rejlő ősi ösztöne vonzotta a síkság felé. Ezrével szöktek a kedvezőbb feltételeket nyújtó, pihent és új gazdát kapott földekre. Buda visszafoglalása és a Temesvidék felszabadítása (1686-1712) között eltelt több mint harminc évben ez a belső vándorlás jellemzi az országot.

A felszabadító sereg első nagy lendületében a Balkán nagy részét is elfoglalta, felszólítva a szerbeket és más balkáni népeket, hogy ők is fogjanak fegyvert a törökök ellen. Csernovics Arzén, a szerb-albán határvidék ortodox pátriárkája, e felhívásra népével együtt a császár pártfogása alá helyezte magát és 1690-ben kieszközölte mindazon kiváltságok megerősítését, amelyet a szerbek a török uralom előtt Magyarország részéről élveztek. A császári seregek azonban nem tudták tartósan megtartani Skopjét, Nist, sőt Belgrádot sem. Még ugyanazon évben visszavonultak a Száva vonala mögé. Csernovics pedig a törökök bosszújától félve, 37-40 ezer fegyveresével és azok családjával ideiglenes bebocsátást kért és kapott az országba. Előbb a Balaton és Komárom vidéke között bolyongtak, majd a Duna-Tisza közére terelték őket, végül a Maros alsó szakaszának északi és Tisza alsó szakaszának nyugati oldalán telepítették le nagy részüket, és az ott szervezett katonai határőrvidéket bízták rájuk 1702-ben. Ez a határőrvidék volt hivatva feltartóztatni a Temesvidéket még a Marosig és Tiszáig kézbentartó törököket. A szerbek más csoportjai elsősorban az ország déli részén és az Alföld keleti peremén telepedtek meg. Ideiglenes beköltözésük állandósult. Ekkor ugyanis senki sem gondolta, hogy Szerbiát a törökök még több mint százötven évig uralmuk alatt fogják tartani.

A felszabadító hadjáratokat követő évtizedek népesedési viszonyairól nagyon kevés biztos adatunk van. Így nehéz megbecsülni, hogy 1720 táján, amikor a szervezett telepítések kezdődtek, mennyi lehetett az ország lakossága. Itt már biztosabb támpontnak kínálkozik az 1784/87. évi első népszámlálás, amely Erdéllyel és a Drávántúli részekkel együtt egész Magyarországra kiterjedt, a katonai határőrvidékek kivételével. A megyék és szabad királyi városok összlakossága eszerint 7.919.000 volt. Ezt becslés alapján kiegészítve a határőrvidékek lakóival, 8.625.000 főre tehetjük ez években a népesség teljes számát. Ebből le kellene vonnunk az 1720 óta betelepültek és utódaik lélekszámát. Újabb kutatások szerint a bevándorlás méretét korábban túlbecsülték. Reálisabb számítás alapján 350-400 ezer német, kb. ugyanannyi román és 200 ezer egyéb nemzetiségi bevándorló érkezhetett 1720 és 1787 között az országba. Ha tehát leszámítjuk a jövevény lakosságot és utódaikat, 1787 körül 7 millióra tehetjük az 1720-ban már ittlakó népesség utódait, ez viszont feltételezi, hogy 1720-ban az ország népessége ismét elérte, sőt meg is haladta a 4 milliót, azt a szintet, amit egyszer már csaknem kétszáz évvel korábban a török hódoltság előtt megközelített.

A szatmári béke (1711) és még inkább 1720 után elkezdődnek a rendszeres telepítések. A Neoacquistica Comissio működése és a kincstárra maradt, de kiárusított földek megvásárlása nyomán a felszabadult földeknek is megvannak már új uraik. De csak a benépesített, megmunkált föld jövedelmez. Állami támogatással és földesúri kezdeményezésekre megindul a telepesek toborzása a népes német tartományokból. Lotharingia, Elzász, Rajnavidék, Vesztfália, Baden, Württemberg, Svábország, Szilézia azok a népes tartományok, ahonnan a szegényebb földműves elemeket kivándorlásra lehet bírni. Legtöbb telepes a leginkább elnéptelenedett vidékeken: a Temesi Bánságban, Bács-Bodrog megyében és az egykori török fő hadiút két oldalán, Eszék és Dunaföldvár között, baranyai és tolnai tájakon talált magának új hazát és építette fel új otthonát. De települtek Somogyba, a Dunántúli Középhegységbe, a pestkörnyéki dombok közé, Szatmárba is. A telepesek számos kedvezményt, pl. adómentességet is kaptak, amiben a belföldi áttelepülők nem részesültek, így a magyarok sem, A Mária Terézia által indított telepítési akció kész lakóházakkal és berendezett gazdasággal várta a telepeseket. Olykor azonban küzdelmes munkával kellett új otthont teremteniük az elpusztult, üres tájakon. Egy-egy új falu népessége néha két-három német községből származott, legtöbbször azonban négy-öt tartomány, több tucat községéből. Így pl. a Tolna megyei Dunakömlőd 157 családja 104 különböző helységből érkezett.

Ugyanakkor a korábbinál még nagyobb számban költöztek Erdélybe, a Temesvidékre és az Alföld keleti peremtájaira románok, akik a törökök és fanarióta görög földesuraik kegyetlen uralma elől vándoroltak be.

Az általános költözési iránynak megfelelően a szlovákok is délebbre költöztek a Kisalföld peremén, a Garam, Ipoly és Hernád völgyébe. Kisebb csoportjaik Békés megyében, Buda és Pest környékén telepedtek le. A 16-17. században magyar lakosságú Nagyszombat századunk közepén már szlovák jellegű. A bányavárosokban a német lakosság mellett megerősödött a szlovák népesség is.

Legtarkább, legösszetettebb népességű éppen az a táj lett, amelynek régi lakossága a török időkben a legnagyobb mértékben kipusztult, a Bácska és a Bánság. A Temesi Bánság visszafoglalásától, 1718-tól, 1778-ig nem nyerte vissza magyar megyei szervezetét, hanem a császártól kinevezett csaknem teljhatalmú katonai kormányzó igazgatta. Elfoglalásakor csak kevés és szegény szerb és román pásztor lakta e hatalmas, termékeny területet. Magyarok beköltözését csaknem az egyesítésig teljesen megakadályozták. A közel lakó szerbeken, horvátokon és románokon kívül német, vallon, olasz, spanyol, bolgár telepeseket hoztak, akik közé 1762-68-ban 3130 bűnöst toloncoltak az osztrák börtönökből. Egy-egy község lakossága két-három, olykor még több nyelvű népességből állt össze.

A telepítések során viszonylag kevés teljesen új község keletkezett, összesen kb. száz. A többi telepítés a régi községi határok között bonyolódott le. A nyolcvanas években a telepítések gyakorlatilag befejeződtek. Ezután már csak kismértékű belső vándorlás figyelhető meg a községekből a városokba és északról délre.

1784/87-ből a II. József által gondosan előkészített és elég pontosan végrehajtott népszámlálás először ad pontos és megbízható képet az ország részeinek és egészének népesedési viszonyairól. Ez a személyenként felvett népszámlálás a lélekszámon kívül kiterjedt településekként a házak és háztartások számára, a főbb birtokosokra, a férfi és női lakosság számára, és a fiatalabb férfi korosztály létszámára.

Mint már említettük, e népszámlálás alapján 1787-ben az ország összlakossága 8.625.000 főre tehető a régi ország 323.000 km²-nyi területén. Az átlagos népsűrűség így megközelíti a 27/km²-t. Erdélyben azonban csak 22, azon kívül 29. A legsűrűbben lakott megyék ekkor Pozsony 54, Nyitra 50, Sopron 43, Küküllő 41, Trencsén és Vas 40 lakossal km²-ként, beleszámítva a városok lakosságát is. A többi dunántúli megye, Somogyot és Fejért kivéve, továbbá Nógrád, Heves, Borsod sűrűsége 36/km². Leggyérebben lakott Máramaros 9/km², és a Székelyföld 11-13/km² lakossal. Általában legalacsonyabb a népsűrűség északkeleten és legmagasabb északnyugaton. A természeti adottságoknak hegfelelő népsűrűség, amelyben a török hódoltság és háborúk oly mély sebet ütöttek, még közel sem állott vissza. A teljesen hegyvidéki Árva megyében 36 lakos jutott ekkor egy km²-re, míg az alföldi megyékben csak 20 vagy annál kevesebb. A legnépesebb városok ekkor Debrecen 30, Pozsony 29, Buda 24, Pest és Szeged 21, Selmecbánya 19, Eger 17 ezer fővel.

A községek száma kb. 10.000, a mezővárosoké 431, a szabad királyi városoké 61. Ezeken kívül még 1279 lakott prédiumot tartottak nyilván.

A lakott és nem lakott házak száma ezután már a határőrvidékeket nem véve figyelembe 1328 ezer, a háztartásoké csak 22%-kal több. Egy házra 6,5, egy háztartásra 5,3 lakos jutott. A sűrűbben beépített városokban, így Pozsonyban és Sopronban egy házban átlag 4-5 háztartás van, míg a mezővárosokban és leginkább az alföldi városokban csaknem minden háztartáshoz külön ház tartozott. Ez a jelenség nyilván a régi és új településű városok telekviszonyainak függvénye volt.

A férfiak száma meghaladta a nők számát, míg az összes későbbi népszámlálásoknál (1869-től) a nők száma volt magasabb.

Megfigyelhető a folyamatos eltolódás a népesség korosztályainak százalékában: minél alacsonyabb évjáratú a korosztály, %-aránya annál erősebben csökken, és minél magasabb az évjárat, a %-szám annál inkább növekszik a későbbi népszámlálásoknál. A váltóév valahol 20 és 30 között lehet. Ez az elöregedési jelenség napjainkban is folytatódik.

Bőven számítva a férfi népességnek kb. öt százaléka tartozott ekkor a nemességhez. 1720 körül már minden nyolcadik község határát egy vagy több földesúr maga művelteti, tehát nincs jobbágytelkekre osztva és így adót sem fizet. A majorsági birtokok művelésére egyre több robotnapot kényszerítenek ki jobbágyaiktól. Az úgynevezett kuriális községek száma és így a földesúri majorgazdálkodás területe 1787-ig bizonyára tovább növekedett, de II. József népszámlálása ezeket nem vette számba.

A 18. század végéig az Alföld középső és déli része népességének emelkedése a legszámottevőbb. Az országos népsűrűség eléri a 30/km²-t.

A gazdasági táj

A század első felében még mindig bőven van eke alá való föld és legelő. A háromnyomásos gazdálkodást ezért csak a század második felében kezdik sürgetni. A század végén kezd terjedni, legelőbb a Dunántúlon, az istállózó belterjes állattenyésztés és a rendszeres trágyázás.

A század első felében még mindig az őszi búza, kétszeres búza és rozs keverten, őszi rozs, tavaszi árpa és zab a csaknem kizárólagos mezőgazdasági termények. A terméseredmény a század elején az elvetett magnak csak háromszorosa, a század közepén már hatszorosa. Lent és kendert kicsiben, helyi szükségletre termelnek.

Mária Terézia idejében, 1764-től a bécsi kormány erőteljesebben kezébe veszi a magyarországi mezőgazdaság ügyét. Egymás után jelennek meg a rendeletek a belterjesebb gazdálkodás érdekében. Tenyészállatokról és vetőmagról gondoskodnak. Új gazdasági növényeket propagálnak.

Leghamarabb az amerikai eredetű kukorica (török búza, tengeri) terjedt el. 1715-ben Debrecen határában már rendszeresen termelik, 1720-tól az Alföld és Dunántúl déli tájain is megjelenik.

A dohánytermelést többhelyütt eltiltották. 1719-től Szeged határából terjedt el dél felé. 1784-ben a dohány állami monopólium-cikk lett, és ettől kezdve a minőségi és mennyiségi termelés állami támogatást élvezett.

Az új gazdasági növények között a burgonya tudott legnehezebben meghonosodni különféle előítéletek miatt. Liptóban, Árvában és a Szepességben 1760 körül kezdik termelni, Gömörben 1775-ben, Erdélyben 1770-ben, de Székelyföldön és másutt csak a következő század elején.

A század közepén indul meg a szegedi paprikatermelés, a Duna-Tisza között a homoki szőlőkultúra. Valamivel korábban a Bánságban spanyol telepesek honosítják meg az eperfát, a selyemtermelést és a selyemszövő ipart. A kertészet, a kastélyok díszkertjeitől eltekintve, továbbra is elmaradott.

A földművelés ebben a században kezd piacra termelni. A hadsereg és a megnövekedett lakosságú városok jó felvevő piacnak bizonyulnak.

Az új szántóföldek feltörése nyomán a legelők megfogyatkoznak. A hetvenes évektől terjed a takarmánytermelés, hogy kevesebb legelővel több állatot tarthassanak. Korábban csaknem kizárólag ökröt, tehenet használtak mezőgazdasági munkára, most a ló is nagyobb jelentőséghez jut. 1783/85-ben létesül a mezőhegyesi ménes a lóállomány javítására és fejlesztésére. A durvább gyapjút adó magyar juhot merinói, macedón és spanyol fajták szorítják ki. A félvad bakonyi és szalontai makkoltatáson tartott sertés helyett egyre inkább terjedt a délről behozott mangalica-fajta. Az állategészségügy ekkor teszi kezdő lépéseit: előírják a beteg állatok elkülönítését. A méhészetnek ez a virágkora. A répacukor még alig jelentkezik, a tengerentúlról hozott cukor pedig drága. 1759 és 1789 között 28 méhészeti szakkönyvet adtak ki nálunk.

Az erdők még hosszú ideig semmi védelmet sem kapnak. Fahamu-égetés során rengeteg erdőt kipusztítanak, mert a hamuzsír keresett vegyi cikk volt ebben az időben. Igen sok kárt tett az erdőkben a legeltetés is. 1769-ben jelenik meg Mária Terézia erdőrendtartása, amely szabályozza az erdővágást, előírja legalább törvényhatóságonként a faiskolákat, továbbá erdőfelügyelők alkalmazását. Erdélyben csak 1781-ben lép életbe erdőrendtartás. Az Amerikából az 1600-as években behozott akácfa Tessedik Sámuel szarvasi kertjéből 1768 után terjed el az Alföldön, majd az ország más részein is.

A mezőgazdaság még a 18. században is teljesen uralta az ország gazdasági életét. Ennek oka egyrészt, hogy az előző két század pusztulása után még nem tudott telítődni, másrészt a bécsi gazdasági politika Magyarországnak a gyarmati nyersanyagtermelést szánta. 1771-ben mindössze 31 ezer iparost tartottak számon az országban a foglalkoztatókkal együtt. II. József uralkodása idején (1780-90) létesülnek először nagyobb számban gyárak északnyugaton, Sopronban, Budán, Óbudán. Az először képviselt manufaktúrák, iparágak: posztógyártás (Hatvan, Gács, Moson), kartontextilgyártás (Sassin, Cseklesz), cukorgyártás (Fiume, Sopron), selyemgyártás (Óbuda).

A belkereskedelem csekély méretű. Túlnyomó része a mintegy 1600 országos vásáron bonyolódott le. Kitűnő központi fekvésénél fogva az évente négyszer tartott pesti vásár volt a legforgalmasabb, pedig az ország fővárosa még mindig Pozsony. Az állatvásár Debrecenben a legélénkebb. A külkereskedelem legfontosabb kiviteli cikkei: állat, gabona, bor, dohány, gyapjú, bányatermék, nyersbőr, hamuzsír. A gabona ebben a században lesz jelentős kiviteli cikk. A bécsi gazdaságpolitika következtében több mint 90%-ban az osztrák tartományokba kényszerültünk terményeinket exportálni. 1773-tól, Lengyelország felosztása után, a borkivitel elvesztette legfőbb piacát. Törökországból Magyarországon keresztül vitték nyugatra a nyersgyapotot és pamutfonalat. Csak a kész pamutáru maradt itt, mert nincs feldolgozóipar. Az osztrák tartományokból vásároltuk csaknem az összes textil- és vasárut.

1800 körül még nem lehet sejteni Pest és Buda száz év múlva bekövetkező hatalmas fejlődését. Pestnek 30, Budának 25 ezer lakosa van ekkor. Debrecen népessége 30, Pozsonyé 27 ezer. A többi városé ennél kevesebb. A Bácskában és Bánságban, de elszórva az Alföld más részén is ekkor keletkeztek újonnan telepített, mérnökileg kimért községek és mezővárosok, egyenes, sakktáblaszerű utcahálózattal, nyílegyenes, fasorokkal kirajzolt elülőkkel. Az Alföld középső részén megszületnek a későbbi tanyavilág csírái. Az óriáshatárú községek közelebb fekvő földjeit felszántották. A legelők 5-15 km távolságban vannak. Ezért ott ideiglenes szállásokat, az állatoknak karámot, istállót építenek.

Az utak általában rosszak, elhanyagoltak II. József koráig. Az állam csak a postautakat gondozza kb. 1758-tól. 1723-tól van állami kezelésben a posta, 1752-től bonyolít le személyszállítást. Bécs és Pozsony között naponta jár postakocsi, de Bécs és Buda között csak hetenként. Még ritkábban Buda-Nagyszeben-Temesvár és Pozsony-Szombathely-Varasd-Károlyváros-Fiume között. A vízi utak főként a gabonaszállításnak fontosak, elsősorban a Duna. A Tiszán csak Szeged alatt van közlekedés. A Száva és a Kulpa a tenger felé fontos vízi út Károlyvárosig, ahol kocsira rakták át az árut és úgy szállították Buccariba vagy Fiumébe. Folyón felfelé többnyire állati vagy emberi erővel vontatják a dereglyéket. A század első felében épült a Béga csatorna a Temes-vidéken és a század legvégén (1793-1801) a Ferenc-csatorna a Bácskában.

Közigazgatási földrajz

Magyarország történeti vármegyéi a nemzetiségi és királyi birtokok rendszeréből alakultak ki. Határaikat az egykori települési és birtokviszonyok szabták meg, és ezért csak ritkán azonosak egy-egy természetföldrajzi tájjal. A magyar törzsek, nemzetségek életében a téli állattartás és a halászat miatt a folyók különösen nagy szerepet játszottak, ezért rendszerint valamely nagyobb folyó két oldalán települtek. Így a folyók nem szétválasztó, hanem összekötő szerepet töltöttek be. Ennek megfelelően alakultak a megyék is a folyók két oldalán: Komárom, Esztergom és Fejér megye a Duna, Máramaros, Ugocsa, Heves, Külső-Szolnok és Csongrád a Tisza, Baranya és valamikor Somogy és Zala is a Dráva, Vas megye a Rába mindkét oldalán. Arad és Csanád a Maros, Temes a Temes, Bars a Garam, Hont az Ipoly, Szatmár a Szamos mindkét partján. A török hódoltság után felszabadult megyék "folyóntúli" részüket többnyire elvesztették, azokat más megyékhez csatolták. Földrajzilag legegységesebbek voltak a hegyvidéki medencéket és völgyeket kitöltő vármegyék, pl. Szepes, Liptó, Zólyom, Turóc, Árva és Trencsén megyék.

A tájékozatlan olvasót könnyen megtéveszti a régiek Alsó- és Felső-Magyarországa (Hungaria Inferior et Superior), és az utóbbi esetében tévesen a később földrajzi fogalommá vált Felvidékre gondolnak. A régiek leginkább a folyók szerint tájékozódtak. Alsó-Magyarország a Duna vízgyűjtő területét jelentette, de a Drávántúli részek nélkül, Felső-Magyarország a Tisza vízgyűjtő területe volt, de természetesen Erdély nélkül.

A Duna kétfelé osztotta Alsó-Magyarországot. Dunán innen (Cisdanubium) megyéi: Bács, Pest, Nógrád, Zólyom, Liptó, Árva, Turóc, Trencsén, Nyitra, Pozsony, Bars, Esztergom és Hont megye; a Dunántúlé (Transdanubium): Moson, Sopron, Győr, Komárom, Fejér, Veszprém, Vas, Zala, Somogy, Tolna és Baranya megye. Felső-Magyarországot a Tisza osztotta két részre. Tiszán innen (Cistybiscum) megyéi: Szepes, Gömör, Heves, Borsod, Torna, Abaúj, Sáros, Zemplén, Ung és Bereg; Tiszántúlé (Transtybiscum): Máramaros, Ugocsa, Szatmár, Szabolcs, Bihar, Békés, Csongrád, Csanád, Arad, Krassó, Temes és Torontál. Kiváltságos kerületek (districti privilegiati) voltak a Jászság (d. Jazygum vel Philisteorum), a Nagykunság és Kiskunság (d. Cumeniae maioris et minoris), ezeket együtt Három-kerületnek is nevezték, továbbá a Hajduság (d. oppidorum Hajdonicalium) és a Tengerpart (d. Littoralis commercialis).

Erdélyt a török háborúk után 1691-ben Lipót császár nem csatolta vissza Magyarországhoz, hanem kormányzó által közvetlenül külön tartományként Bécs alá rendelte. A magyar országgyűlés gyakori tiltakozása ellenére ez az állapot 1848-ig fennállt. Erdély középkori megyéi: Hunyad, Alsó-Fehér, Felső-Fehér, Küküllő, Torda, Kolozs, Doboka és Belső-Szolnok megye továbbra is megmaradt Fogarasfölddel együtt. Székelyföld öt székből állott: Csíkszék (benne Kászon és Gyergyó alszékek), Háromszék (Sepsi-, Kézdi- és Orbai-szék, valamint Miklósvár együtt), Marosszék, Udvarhelyszék és Aranyosszék. Szászföld (a régi Királyföld) kilenc széket foglalt magába, de úgy, hogy Felső-Fehér megye részei szétszórva szigetekként területébe ékelődtek. A szászok hét széke: Szeben (Hermannstadt), Nagysink (Gross-Schenk), Kőhalom (Reps), Újegyház (Leschkirch), Weinland (benne Medgyes/Mediasch), Selyk (Schelk) és Segesvár (Schössburg), Unterwald (benne Szászsebes/Mühlenbach) és Szászváros (Broos), Szerdahely (Reismärkt). Ezenkívül Szászföldhöz tartozott még a besztercei és brassói kerület is. Az erdélyi kormányzóság alatt maradt a régi Partiumból: Zaránd megye keleti hegyes része, Kraszna és Közép-Szolnok megye és Kővárvidék.

A Drávántúl (Croatia, Slavonia). A 18. században lesz végleg Horvátország a régi szlavón bánságból, megyéi: Körös, Varasd és Zágráb. Szerém, Pozsega, Verőce megyék pedig, mivel már a magyarok sem emlékeztek arra, hogy ezek magyar vagy szlavón vármegyék voltak, ezután Szlavónia vagy Alsó-Szlavónia néven szerepelnek.

Nem tartoztak a vármegyék és a polgári közigazgatás keretében a katonai határőrvidékek (confinia militaria). Ezeknek története 1579-ben kezdődik, amikor felállítják a Károlyvárosi végvidéket Horvátország maradványának védelmére. Az 1686/99. évi felszabadító háború után a törökök kezén maradt balkáni területek mentén a Haditanács határőrvidéket állított fel, amely az adriai parttól kiindulva az Una és Kulpa között, majd a Száva szlavóniai bal partján Zimonyig, onnan a Tisza és a Maros jobb partján az erdélyi határig húzódott. Ezen a területen a polgári lakosság is katonai igazgatás alá tartozott. Az 1716/18-bon visszafoglalt Temesvidék 1768-ig állt katonai igazgatás alatt. 1750-ben megszüntették a marosi és tiszai szerb határőrvidéket, és az Al-Dunánál Titeltől az erdélyi határig széles területet egy-egy német, szerb és román végezredre bíztak. A határőrvidékek feloszlatása csak 1869-ben, a kiegyezés után következett be.

Az erdélyi határőrvidék, amelyet Mária Terézia állított fel 1762-66-ban a török uralom alatt maradt Havasalföld és Moldva határával szemben, az előbbiektől eltérően nem alkotott zárt területet. 294 székely és román községet érintett, s ezek közül 70 volt kizárólagos katonai igazgatás alatt. 1851-ben e határőrvidéket feloszlatták.

A vármegyék határa a középkor óta nem sokat változott. A 15. században hatalmasabb földesurak olykor a szomszéd megye szélén fekvő falvaikat saját megyéjükhöz csatolták, és ebből itt-ott határingadozás keletkezett. Az 1500. évi 4. törvénycikk 28. §-a azonban elrendeli az ilyen elcsatolt községek visszaadását.

A török időkben és azután, a királyi Magyarország területén változott legkevesebbet a megyék területe. Zsigmond király 1412-ben tizenhárom szepesi helységet, a lubló-podolini uradalommal együtt, elzálogosított Lengyelországnak. Ezek nem alkottak összefüggő területet. A tizenhárom "város" a következő volt: Béla, Duránd, Felka, Igló, Leibic, Mateóc, Ménhárd, Olaszi, Poprád, Ruszkinóc, Strázsa, Szombat és Váralja. Ezekhez csatlakozott még Ólubló, Gnézda és Podolin. 1772-ben Mária Terézia váltotta vissza e helységeket és Szepes megyébe olvasztotta.

A törökök a meghódított területeken a megyék helyébe saját közigazgatásukat állították. Az uralmuk alól felszabadult vármegyék területe változott a legtöbbet a középkori helyzethez képest. Baranya drávántúli része teljesen feledésbe ment, és Verőce megye olvasztotta magába. A régi Tolna megye déli része viszont Baranyához került. Fejér megye elvesztette Dunán inneni részeit és a Csepel-szigetet: Pest megyének Solti-járása lett. Ugyanaz a dunántúli régi Pilis megyét is bekebelezte. Külső-Szolnok 1876-ig, a kiváltságos kerületek megszűntéig Heves megyével volt egyesítve, Bács és Bodrog megye is összeolvadt. Csanád és Arad megye elvesztették a Marostól délre fekvő nagyobb felüket, de Zaránd megye nyugati felén osztoztak. (A középkori Zaránd megye a Fehér-Körös középső és felső szakaszának két oldalán feküdt.) Egészen megváltozott a megszüntetett Temesi Bánságból 1779-ben újra felállított Torontál, Temes és Krassó megyék területe. Határuk északon a Marosig nyúlt, délen a határőrvidékig. A Temes alsó folyása és az Al-Duna közötti középkori Keve megye eltűnt, Torontál megye része lett. Ugyancsak eltűnt a középkorban a Drávától a Száváig terjedő Valkó megye: Verőce és Szerém megye osztoztak területén. A Száván túli régi Dubica, Orbász és Szána megyék a törökök kezén maradtak, 1878-ban pedig Bosznia részévé váltak. A többi középkori vármegye csaknem változatlanul megmaradt 1876-ig, sőt 1919-ig.

A 18. században még nem találkozunk Hajdú megyével, mert csak 1876-ban létesült a Hajdú-kerületből és Bihar megye egy részéből. Szilágy vármegyét is csak 1860-ban állították fel a feloszlatott Kraszna és Közép-Szolnok megyékből. A kiváltságos kerületek, Székelyföld és Szászföld különállása 1876-ban szűnt meg. Területük részben más megyékbe olvadt, részben új megyéknek adott helyet.

Mária Terézia a tengerparti Horvátország északi, a határőrvidéken kívül maradt részből állította fel Szeverin megyét. Fiumét azonban 1779-ben "külön testként" Magyarországnak adta.

II. József önkényes rendelettel nyolc megyét más megyével egyesített, Erdély egész területét 11 megyére osztotta. Az ország megyéit tíz kerületbe sorolta. Halálával közigazgatási reformjai is megszűntek.

A megyei közigazgatáson kívül álltak a szabad királyi városok. Ezeknek száma 61 volt az 1784/87. évi népszámláláskor.

Földrajzi hatású események és tájékoztató évszámok

Történeti helyrajz

A történeti helyrajz feladata a régi oklevelekben és más forrásokban ránkmaradt helynevek, leginkább településnevek, helymeghatározása és egy táj vagy ország földrajzi helyeinek valamely korra vonatkozó rekonstruálása. Magyarország középkori helyrajzának és földrajzának leírására eddig három jelentős mű vállalkozott.

1. Csánki Dezső, Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában I-III, és V. kötet. Bp. 1890, 1894, 1897, 1913. A negyedik kötet, amely az északnyugati megyéket (Esztergom, Hont, Zólyom, Liptó, Árva, Turóc, Trencsén, Bars, Nyitra és Pozsony) tartalmazta volna, nem jelent meg. Nem jelentek meg a megyéken kívüli területek sem, a Jászság és Kunság, Erdélyben Székelyföld, Fogarasföld, Szászföld, Beszterce és Brassó vidéke, továbbá Belső-Szolnok, Doboka és Fehér megyék, a drávántúli vármegyék közül pedig Dubica, Orbász, Szana, Varasd, Verőce és Zágráb megyék. Önálló kötet: Csánki Dezső, Körös megye a XV. században. Bp. 1893. Térképek nincsenek e kötetekben. - Több tízezer oklevelet dolgozott fel. Sajnos, nem tudta teljes anyaggyűjtését közreadni, mert műve terjedelmét korlátozták. Megyénként először összefoglaló áttekintést ad, majd ismerteti a várakat, városokat, helységeket és a birtokosokat. Műve felmérhetetlen jelentőségű a magyar történelmi földrajz számára, és még beláthatatlan ideig nélkülözhetetlen lesz.

2. Ortvay Tivadar, Magyarország egyházi földleírása a XIV. század elején, a pápai tizedjegyzékek alapján feltüntetve. 1-2. kötet és Térképmellékletek I-VII. Bp. 1891-1892. Felhasználta a Monumenta Vaticana historiam regni Hungariae illustrantia I/1 kötetét (Bp. 1887), amelyben ki vannak adva a roppant nagy forrásértékű 1332-36. évi pápai tizedjegyzékek. Ezek az akkori Magyarország csaknem összes egyházas helyeit, vagyis plébániáit és monostorait tartalmazzák a győri (Győr, Moson, Sopron és Vas megye) és a zágrábi (Körös, Varasd és Zágráb megye) egyházmegye kivételével. Több mint 3100 helység szerepel itt. Adózásukból jövedelmükre és népességükre következtethetünk. Ortvay ebből az anyagból rekonstruálta és térképekre vetítette az ország akkori egyházi beosztását és plébániás helyeit. Névformái és azonosításai azonban nem mindig helytállóak.

3. Győrffy György, Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. (I. kötet): Abaújvár, Arad, Árva, Bács, Baranya, Bars, Békés, Bereg, Beszterce, Bihar, Bodrog, Borsod, Brassó, Csanád és Csongrád megye. Bp. 1963. A mű öt kötetre van tervezve. Szövegközti térképmellékletekkel. 1336-ig, tehát a második pontban említett pápai tizedjegyzékekig bezárólag az összes egykorú okleveles és egyéb forrást, emléket felhasználja. Roppant gondosan felépített és rendszerezett mű. Megyénként kitűnő történeti földrajzi bevezetést ad.

Ezenkívül egyes megyékről is jelentek meg feldolgozások: Bakács István, Hont vármegye Mohács előtt. Bp. 1971.

Balázs Éva, Kolozs megye kialakulása. Bp. 1939.

Bélay Vilmos: Máramaros megye társadalma és nemzetiségei a megye betelepülésétől a XVIII. század elejéig. Bp. 1943.

Fekete Nagy Antal, A Szepesség területi és társadalmi kialakulása. Bp. 1934.

Fekete Nagy Antal, Trencsén vármegye. Bp. 1941.

Iczkovits Emma, Az erdélyi Fehér megye a középkorban. Bp. 1939.

Ila Bálint, Gömör megye. I-III, köt. Bp., 1944-46. IV. köt. Bp. 1969.

Jakó Zsigmond: Bihar megye a török pusztítás előtt. Bp. 1940.

Maksai Ferenc: A középkori Szatmár megye. 1940.

Mályusz Elemér: Turóc megye kialakulása. Bp. 1922.

Szabó István: Ugocsa megye. Bp. 1937.

Sajnos, a középkornál sokkal viszontagságosabb 16. és 17. század történeti helyrajza és földrajza összeállítására eddig még semmiféle kísérlet sem történt. Csak részletmunkákban keresgélve azonosíthatjuk több-kevesebb sikerrel a 16. és 17. században felbukkanó kisebb helyeket. A 18. századról sem készült történeti földrajz, de az előforduló helyeket legtöbbször eredménnyel azonosíthatjuk a század második felében és a 19. század első felében megjelent helynévtárak és térképek segítségével.

A legfontosabbak a következők:

Lipszky, Joannes: Mappa generalis Regni Hungariae partiumque adnexarum. Pest 1806. - Repertorium locorum... Budae 1808.

Vályi András: Magyar Országnak leírása ... melyben minden hazánkbéli vármegyék, városok, faluk, puszták, uradalmak, fabrikák, huták, hámorok... feltaláltatnak. 1-3. kötet. Buda 1796-99.

Nagy Ludovicus: Notitiae politico-georaphico-statisticae incl. Regni Hungariae, partiumque eidem adnexarorum, I-II. Buda 1828-29.

Fényes Elek: Magyarországnak s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben. 1-6, kötet. Pest 1836-40.

Korabinsky, Johann Matthias: Geographisch-historisches und Produkten-Lexicon von Ungarn. Pozsony 1786.

Lexicon locorum populorum. Magyarország helységeinek 1773-ban készült hivatalos összeírása. Bp. 1920.

Lerk von Treuenfeld, Ignaz: Siebenbürgisches geographisch-, topographisch-, statistisch-, hydrographisch- und ortographisches Lexicon. 1-4. Bd. Wien 1839.

Danyi Dezső és Dávid Zoltán szerk.: Az első magyarországi népszámlálás (1784-1787). Bp. 1960.

Kéziratos Pesty Frigyes hatalmas gyűjteménye: Magyarország helységnévtára. 1-63. kötet. 1864-89. OSZK Fol. Hung. 1114.

A történeti földrajz értékes és igen gazdag forrásai az egykorú kéziratos térképek. Ezekről a következő fontosabb tájékoztatók és katalógusok jelentek meg:

Nagy Júlia: Az Országos Széchényi Könyvtár térképtárának állománya és működése (Földrajzi Értesítő, 1956.)

Az Országos Levéltár és a Hadtörténelmi Intézet levéltára térképtáráról ld. Kosáry Domonkos: Bevezetés Magyarország történetének forrásaiba és irodalmába I, Bp. 1970, 211-212 és 215.

Maksay Ferenc szerk.: Kéziratos térképek a területi állami levéltárakban, 1- kötet (soksz.) Bp. 1965-

Eperjesy Kálmán: A bécsi hadilevéltár magyar vonatkozású térképeinek jegyzéke. Szeged 1929.

Glaser Lajos: A karlsruhei gyűjtemények magyar vonatkozású térképanyaga. Bp. 1933.

Magyarország régi leírásai

A régi országleírásokban hiába keresnénk mai értelemben vett földrajzot, mert mind a fizikai földrajz, mind az emberföldrajz új tudomány. A régi szerzők egy-egy hely, terület, ország leírásánál minden érdekeset elmondtak, amit össze tudtak gyűjteni: történeti eseményeket, regéket, mondákat; hosszú forrásszövegeket közölnek, épületekről és szokásokról írnak. Nincs még anyagválogatás. Némely helyről aránytalanul sokat írnak, másikról csak keveset vagy éppen semmit. Mégis értékesek számunkra ezek a művek, egyrészt mint források, másrészt ezekből látjuk, hogy mit tudtak a régiek Magyarországról. A földrajzi művek ismertetésével és értékelésével még adós tudományos irodalmunk. Időrendben a következők foglalkoztak a 16-18. században Magyarország leírásával:

A népesedés képének megrajzolásához Danyi Dezső és Dávid Zoltán szerk.: Az első magyarországi népszámlálás 1784-1787, Bp. 1960. és Kovacsics József szerk.: Magyarország történeti demográfiája, Magyarország népessége a honfoglalástól 1949-ig. Bp. 1963. műveket használtuk. Sajnos, ez utóbbi, egyébként igen értékes mű egyes fejezetei nem ugyanazon terület népességi adatait rekonstruálják. A 15. századról írt fejezet mellőzi a zágrábvidéki Szlavóniát, a 16-17. századi az egész drávántúli területet, a 18. századi viszont figyelembe veszi az egész későbbi Horvát-Szlavónországot. Ily módon a mű végén közölt történeti statisztikai összesítés sem ad reális képet. - A földrajzi vonatkozásokhoz Prinz Gy. - Cholnoky J. - Teleki P.: Magyar földraiz II-III. Bp. 1938, és Bulla B. - Mendöl T.: A Kárpát-medence földrajza. Bp. 1947. - A gazdasági földrajzhoz Berlász Jenő: A mezőgazdaság állapota. Magyar Művelődéstörténet III. 159-185 (Bp. 1939); Berlász Jenő: Az ipar és kereskedelem, uo. III. 187-216; Bakács István: Mezőgazdasági fejlődés, uo., IV. 191-212; Léderer Emma: Ipar és kereskedelem, uo. IV. 213-247. A hadi földrajzhoz Gyalókay Jenő: Végvár és csatatér, uo. III. 217-254. - A közigazgatási földrajzhoz Pesty Frigyes: Eltűnt régi vármegyék I-II. kötet. Bp. 1880-81. - Némethy Artúr: Magyarországi törvényhatóságok közigazgatási beosztásának változásai 1526 után, Történeti Statisztikai Közlemények 2 (1958) 3-4. sz. 107-120. - Edelényi-Szabó Dénes: Magyarország közjogi alkatrészeinek és törvényhatóságainak területváltozásai, Magyar Statisztikai Szemle 6(1928) 648-714. - A török idők előtti Magyarország megyéinek és helységeinek kitűnő térképe található a Történelmi atlasz, (Bp. 1963. Kartográfiai Vállalat, 4. kiadás) 12-13. lapján. Ugyanott a következő lapokon térképek a három részre osztott országról és a 18. századi közigazgatási beosztásról.

Az ország történelmi sorsa, a törők hódoltság hatása rögtön előtűnik, ha a mellékelt térképen a hazai nyomdahelyek földrajzi eloszlását vizsgáljuk. A nyomdák túlnyomó része északnyugaton és Erdélyben helyezkedett el még a 18. század folyamán is. Legtöbbet az egyetem (Nagyszombat-Buda) és a főiskolák mellett nyomtattak (Nagyenyed, Sárospatak, Zsolna, Kassa). Másodsorban a polgárosultabb városok (Kolozsvár, Brassó, Nagyszeben, Lőcse, Kassa, Sopron stb.), majd a 18. század második felében a katolikus püspöki székhelyek is adtak létalapot egy vagy több nyomda működésének. Rövid életűek voltak a földesúri támogatással felállított nyomdák (Keresztúr, Csepreg, Keresd, Diószeg).

A 16. századi nyomdahelyek térképe és jegyzéke a Régi magyarországi nyomtatványok (Bp. 1971.) 754-755. lapján található.

A 17. században a következő helyeken és időben működtek nyomdák:

A 18. században a következő helyeken és időben működtek a nyomdák:

A zárójelbe tett helyeken csak kiadó volt nyomda nélkül.