12. A szebeni nyomda a XVI. század utolsó negyedében

Magyar Könyvszemle 1965. 56–61.

A nyomda termékei közül viszonylag kevés maradt reánk, illetve ezek jelentős része nem volt hozzáférhető. A ma nyilvántartott 25 tétel közül Szabó Károly a Régi magyar könyvtár első két kötetében ugyan 22-ről tudósított, de ezek közül mindössze nyolcból ismert példányt. Súlyosbította a helyzetet, hogy ez utóbbiak közül mindössze négyet őriztek budapesti gyűjteményekben. Ezért írta Soltész Zoltánné[1]: „a szebeni könyvsajtó termékeiből viszonylag oly kevés nyomtatvány maradt fenn magyar könyvtárakban, hogy azok alapján e nyomda könyvdíszállományának rendszerezése meg sem kísérelhető.”

A régi hazai nyomtatványok új feldolgozása során azonban a szebeni nyomda termékeivel is behatóbban kellett foglalkoznom. Jelentős segítséget jelentett ehhez az a körülmény, hogy 12 Erdélyben őrzött műről már mikrofilm állt rendelkezésre. Így az alábbiakban kísérletet teszek arra, hogy a témára vonatkozó ismereteinket, illetve az új megállapításokat összefoglaljam.

A könyvnyomtatás Szebenben már az 1529–30-as években[2] és 1544-ben[3] kimutatható. Nyomtatvány ugyan nem maradt reánk, de az adatok arra utalnak, hogy a vállalkozások szoros kapcsolatba hozhatók magukkal a városi hatóságokkal.[4] Ezek után sokáig nincs hírünk arról, hogy dolgozott-e sajtó ebben az erdélyi városban.

A nyomdászat újrafelvétele szoros kapcsolatban állott a szebeni papírkészítés megindulásával. Az erre vonatkozó első kísérletek, amelyeket ugyancsak maga a város kezdeményezett, 1555-re nyúlnak vissza. A papírmalom tényleges megépítésére azonban csak 1573-ban került sor. Ez év március 12-én kelt Báthori István fejedelem erre vonatkozó engedélye. A város felépíttette a malmot, majd 1574. május 29-én Jörg Bergernek, 1588. július 20-án pedig Merten Rewel és Valten Widman mestereknek adta el a papírmalmot. A város, amikor ezt átengedte a magánvállalkozóknak, a vételár java részét meghitelezte. Nemfizetés esetén azután a tulajdonjog visszaszállt a városra.[5]

A nyomda megalapítására vonatkozólag sajnos nem ismeretesek hasonló korabeli dokumentumok, de a későbbi adatok csak megerősítik, hogy az a papírmaloméval analóg módon történhetett. Sőt bizonyos, hogy a kettő egymással szoros összefüggésben állt. Nyilván városi kezdeményezésre, sőt feltehetően városi tőkével indulhatott meg tehát a nyomda 1575-ben. Gulyás Pál feltehetőnek tartotta, hogy a korábbi nyomda (nyomdák készlete) erre az időre már elkallódott, de nem tartotta kizártnak azt sem, hogy a műhelyben felhasználásra került a régi felszerelés, illetve betűanyag. Sajnos nem csupán nyomda alapítására vonatkozó levéltári adatok, de annak első termékei is jórészt megsemmisültek. Így csak a korábbi irodalom alapján ismerjük Christianus Schesaeus egy művét, amely a „Cibinii Transylv. in Officina Martini Heusler & Mart. Wintzler. 1575.” impresszumot viselte (RMK II. 137.). Ezzel szemben az Akadémiai Könyvtárnak egy eddigi nyomdahely nélkül nyilvántartott[6] és az 1576. évre szóló magyar nyelvű naptártöredékéről (csak a „B” ív van meg) sikerült megállapítanom, hogy az a szebeni nyomdában készült. Ehhez bizonyítékul egyrészt a szebeni papírmalom jellegzetes vízjele,[7] másrészt a naptárában felhasznált betűtípusok és naptárjelek szolgálnak. Ez utóbbiak azonosak a későbbi szebeni nyomtatványokban[8] felhasználtakkal.

A legutóbbi időben azután a segesvári iskolai könyvtár egyik kötéstáblájából előkerült ugyanennek a nyomtatványnak jelentős része, így a címlapja is. Ennek segítségével megállapítható, hogy a fenti nyomdászmeghatározás helyes volt. Ugyanabban a segesvári kötéstáblában a naptár latin nyelvű változatának a töredéke is reánk maradt. Ezek segítségével a következő kiegészítő megállapításokat lehet tenni.

A naptár szerkesztője Stanisław Jakobeius z Kurzelowa (Stanislaus Jacobeius Curelouiensis) volt, akinek magyarra fordított 1572., illetve 1573. évre szóló kalendáriumai nyomtatásban Bécsben láttak napvilágot.[9] A két 1576. esztendőre szóló naptárt Heusler egyedül nyomta „Ivdicium magyar nyelven az 1576 esztendőre”, illetve „Ephemerides coelesti … ad annum Domini 1576” címmel. Heuslerről közelebbi adataink nincsenek, de tudunk négy másik, azonos családnevű nyomdászról, akik 1544–1608 között Nürnbergben dolgoztak.[10] Talán ebből a családból származott a szebeni mester is.

Az 1576. évből két szebeni nyomtatványt is ismerünk.[11] Ezeket Heusler már újabb társsal készítette. „Martinus Heusler & Gregorius Frautliger”, illetve „Merten Heusler und Greger Frautliger” nevek szerepelnek ezeken nyomdászokként. Szabó Károly a latin nyelvű műnél[12] „Frautliger” nevét tévesen „Frautlinger”-nek közölte. Ezt a hibás névformát vette át azután Novák László[13] és Gulyás Pál.[14] Az 1578. esztendőből is ismeretes egy szebeni nyomtatvány[15], ahol már egyedül Frautliger van feltüntetve nyomdászként.[16] Novák[17] tudni vélte, hogy Frautliger Heltai Gáspár kolozsvári műhelyében sajátította el a nyomdászat mesterségét, és Heuslerral Wintzler 1576-ban bekövetkezett halála után lépett társas viszonyba, végül pedig azt is, hogy Frautliger 1578-tól 1580-ig dolgozott egyedül Szebenben.

Hogy a szebeni műhely milyen szerény felszereléssel rendelkezett ebben az időben, arra jó példa az a körülmény, hogy 1576-ban egy német nyelvű kis munkát[18] – az általános, csaknem törvényszerű szokással ellentétben – nem ún. gót (fraktúr), hanem latin (antikva és kurzív) betűkkel nyomtak.

A reánk maradt kevés adat is mutatja, hogy a szebeni nyomda megindulásakor számos nehézség merült fel, a gyakori személyi változások legalábbis erre utalnak. Ebben a vonatkozásban is párhuzamosságot lehet felfedezni a szebeni papírmalom és nyomda sorsa között. A műhely talán újabb válságba került, mert csak 1581-ből ismerjük a következő nyomtatványt[19], amelyen új nyomdász, Georg Greus neve áll. Ugyancsak ő készítette – feltehetően a következő év végén – az 1583. évre szóló magyar naptárt.[20] Ezen a megjelenési hely „Czebembe” formában van megjelölve. Miután Slovacius (Słowacki) naptára a „Cassai délre” van kiszámítva, és szövege teljesen megegyezik a bártfai kiadással[21], felmerült a feltételezés,[22] hogy azt nem az erdélyi Nagyszebenben, hanem a Sáros megyei Kisszebenben nyomták. Megerősíteni látszott ezt a körülményt az is, hogy a nyomtatvány első ismertetője előtt Greus neve mindkét Szebenben ismeretlen volt. A botlást Sennovitz Adolf igazította helyre,[23] aki utalt Greus nagyszebeni működésére az említett 1581. évi kiadványa[24] alapján. Gulyás a szebeni nyomda ismertetése során ugyancsak kifelejtette Greus tevékenységét.

Külön fejezetet jelent a szebeni nyomda történetében az 1583. esztendő. Ekkor nyomtatta ugyanis ki Greus Brassóban az erdélyi szászok jogszabálygyűjteményét. Hogy megfelelő fényben lássuk a szebeni nyomdász átmeneti áttelepülését Brassóba, tekintsük röviden át a brassói nyomdászat helyzetét a XVI. század utolsó évtizedeiben.

A Honter-féle nyomda Valentin Wagner idején is élénken működött, de az utóbbi halála után tevékenysége egyre alábbhagyott. Így a század hatvanas éveinek a végén jóformán csak már korábban is megjelentetett iskoláskönyvek utánnyomatairól tudunk[25]. A hetvenes évekből Szabó Károly mindössze két nyomtatványt ismertetett, amelyek közül az egyiknél[26] már ő felvetette a jogos gyanút, hogy az évszám a korábbi irodalom tollhibájára vezethető vissza. A másikról pedig[27] azóta derült ki, hogy a brassóinak vélt nyomtatvány Zürichben készült[28]. Így kézenfekvő Gulyás feltételezése: „a hosszú szünet alatt a nyomda valószínűleg a város valamelyik raktárában hevert”.[29]

1580–81-ból viszont négy gyenge kivitelű brassói nyomtatványt is ismerünk, amelyeket Szebeni Nyirő János készített[30]. Ezeket mind a Honter-Wagner-féle betűkészlettel állították elő, így megalapozott az egyik mű[31] kolofonjának „praelo Honteriano” kitétele. Nyirő további tevékenységéről nem tudunk.

1583-ban tehát Greus Brassóba költözött, és ott latin, illetőleg német nyelven kinyomta Matthias Fronius brassói tanácstag gyűjteményét az erdélyi szászok jogszabályairól. A két szép kivitelű és testes kötet[32] megjelentetési körülményeiről sokat elárul a nyomtatványok tipográfiai kivitele. A felhasznált könyvdíszek és betűtípusok egy része új. A latin kiadás[33] szövegtípusa nem azonos a görög–latin Új Testamentum[34] antikvájával, amint ezt Gulyás állította.[35] Viszont ugyanez a betűtípus kimutatható a Szebenben 1575–1582 között készült nyomtatványokban.[36] Ezeket nyilván Greus hozta magával Brassóba. Érdekes, hogy a két Fronius-féle mű példányainak papírjában a vízjel mindig a már ismert szebeni címer, jóllehet ez időben Brassóban is volt papírmalom. A betűtípusok további sorsa még mást is elárul. Mind a jogszabálygyűjteményekben szereplő típusok, mind a brassói Honter-Wagner nyomda antikva és kurzív betűi 1584 után a szebeni nyomdatermékekben találhatók meg[37]. Így helyes volt Friedrich Teutsch,[38] illetve Gulyás[39] feltételezése, akik Matthias Miles 1670. évi közlését,[40] amely szerint a Honter-féle nyomda később átkerült Szebenbe, Greus átköltözésével hozták kapcsolatba.

A brassói nyomda azonban nem szűnt meg. Ha tévedés is volt Cornides Dániel[41] és nyomában mások közlése, hogy Wagner Praecepta vitae Christianae című munkája 1584-ben megjelent Brassóban, három nyomtatványról van hírünk az 1586, 1588. és 1594. évekből.[42] Ezek közül a legutolsó – mikrofilm formájában – hozzáférhető is volt számomra. Ennek alapján eldönthető volt a probléma, amelyet Gulyás vetett fel,[43] hogy vajon ehhez a Fronius-féle kiadvány típusát vagy a régi Honter-féle fraktúrt használták fel. Tehát Brassóban a Honter-féle maradt. A másik fraktúr – amint erről fentebb szó volt – Szebenbe került, akárcsak a könyvdíszek is. Ezek közül ugyanis egyet[44] az 1594. évi nyomtatványban[45], másokat még 1648-ban[46] is megtalálhatunk brassói nyomtatványban.[47] A Brassóban maradt fraktúr betűk csak német nyelvű szövegek megjelentetését tették lehetővé. A nyomda tevékenysége a XVI. század utolsó másfél évtizedében tehát kizárólag e nyelven írt hitbuzgalmi művek nyomtatására[48] szorítkozott.

Így egyre világosabban bontakozik ki előttünk, hogy a szász jogszabálygyűjtemény megjelentetése Brassó és Szeben közös vállalkozása volt. A szebeniek szolgáltatták a nyomdászt, a betűk egy részét és a papírt, a brassóiak – Fronius személyén keresztül – a szöveget. (Nyilván annak megfelelő gondozása érdekében került a nyomtatásra Brassóban sor.) A fentiekből nyilvánvaló az aránytalanság, ami az anyagi tehervállalás terén a két város között tapasztalható. Így joggal feltehető, hogy ennek kiegyenlítésére engedték át a brassóiak a Honter-féle betűkészlet jelentős részét, és így kerültek a Fronius-féle kiadványhoz újonnan beszerzett betűk és díszek is Szebenbe.

Greus a két kötet kinyomtatása után visszatért Szebenbe, ahol már 1584 elején elkészített egy kis alkalmi nyomtatványt.[49] További tevékenységével kapcsolatban Novák[50] tudni vélte, hogy az 1589. évre szóló naptárt is nyomott. Azonban feltehető, hogy ez csak összetévesztés a fentebb említett és az 1583. esztendőre szóló magyar nyelvű kalendáriummal. Greus további sorsa számunkra ismeretlen.

A szebeni nyomda története szempontjából igen érdekes adat maradt reánk 1590-ből.[51] Eszerint ebben az évben hunyt el Joannes Gübesch, a szebeni nyomda tulajdonosa,[52] özvegye Sara és új férje, Joannes Heinrich pedig az elhunyt egyetlen fiát, Crispinget az örökségből készpénzzel elégítette ki. Gübeschtől nem ismerünk egyetlen nyomtatványt sem, jóllehet az említett iratban erről („Ballen gedruckter Arbeit”) is szó van. Miután Joannes Heinrich korábbi bére fejében az örökségből bizonyos összeget követelt, joggal feltehető, hogy az özvegy – mint ez a korai nyomdászoknál igen sűrűn előfordult – a volt művezetőhöz vagy segédhez ment férjhez. Ez biztosította leginkább a nyomda munkájának zavartalan folytatását.

És valóban, az 1591–1594 közötti évekből 11 szebeni nyomtatványt ismerünk,[53] amelyeken mint nyomdász – most már a családi név feltüntetésével – Joannes Henricus Crato szerepel.[54] A Crato név arra indította már Németh Jánost[55], majd később másokat,[56] hogy benne a híres wittenbergi könyvnyomtató, Johann Craft (Crato) fiát keressék. Az idősebb Crato műhelye 1549–1578 között saját, majd utána örökösei neve alatt működött. Két fia, Zacharias (1586–1589) és az ifjabb Johann (1590–1614) nyomdásztevékenysége is ismeretes.[57] Arra azonban máig sincs adat, amivel a feltételezett rokonságot bizonyítani lehetne. Kétségtelen azonban, hogy Crato nyomtatványai – különösen ami a könyvdíszeket illeti – lényeges színvonalemelkedést mutatnak a korábbi szebeni nyomtatványokhoz viszonyítva. Ez a fellendülés azonban részben már a Greus-féle időkre vezethető vissza. A Brassóban 1583-ban használt betűtípusokon kívül a könyvdíszek is felismerhetők a Crato-féle nyomtatványokban. Ilyenek elsősorban az iniciálék, amelyek többsége a szász joggyűjtemény latin nyelvű kiadásában is megtalálható.

A hat egyleveles Crato-féle nyomtatvány[58], amely a XVIII. századi ismertetés (Johann Seivert) óta lappangott, most előkerült a marosvásárhelyi Teleki Könyvtárból. Ezeken részben egészen új könyvdíszek találhatók. Ügyes fametszőre vall a nagyméretű Báthory-címer, amely az egyik 1591. évi egyleveles nyomtatványon[59] áll. Készítője kapcsolatba hozható azzal a „kitűnő képességű, ismeretlen mester”-rel,[60] akinek a fametszetei díszítik a két Brassóban kiadott szász jogszabálygyűjteményt.

Az eddig ismeretlen könyvdíszek másik, mennyiségileg jelentős csoportjába az említett egyleveles nyomtatványokon található és a szövegrészek keretezésére szolgáló, téglaalakú fametszetek tartoznak. Ezek egy része zömökebb, más részük igen nyújtott formájú. Biztos vonalvezetésük és sok németországi nyomtatványban található hasonló könyvdísz alapján feltehető, hogy ezek nem is Magyarországon készültek.

A szebeni polgármesteri számadások 1593-ból hírt adnak egy „Lorencz” könyvnyomtatóról[61] is. Gulyás szerint ez vagy Crato segédje volt, vagy azonos azzal a „Lorinc diák”-kal, akinek a neve nyomdászként egy 1579. évi Gyulafehérvárott megjelent óegyházi-szláv nyelven készült evangélikus könyvön[62] szerepel.

Crato nyomtatványai – mint említettük – az 1591–1594 közötti évekből maradtak reánk. Gulyás szerint „talán még 1594-ben Henrici János tulajdonába ment át a nyomda, akinek egyetlen sajtótermékét sem ismerjük.”[63] Ez a közlés Friedrich Teutsch cikkére[64] támaszkodik, amely viszont tévedésen alapul. Ugyanis az említett „Joh. Henrici” nem más, mint Johann Heinrich Crato.

Hogy Cratotól a nyomdát közvetlenül Johannes Fabricius vette át, bizonyítja Cicero leveleinek egy szebeni kiadása[65], amely címlapján Crato nevét és az 1594. évszámot viseli, míg a kis kötet végén (H₈a lapon) „Defuncto Joannes Henrico Cratone epistolas, quae desiderabantur addidit Joannes Fabricius, successor eius. 1595.” szöveg áll.

Ezek alapján bizonyos, hogy Crato 1594/95 fordulóján meghalt, és a műhelyt Johannes Fabricius vette át. Szerencsés módon reánk maradt az az 1595. március 20-án kelt irat is, amelyben Bakos Ferenc szebeni kereskedő kezességet vállal Fabriciusért, aki a városi tanácstól 300 Ft-ért megvásárolta a nyomdát hat évi részletre.[66] A nyomdász igyekezett is meghálálni a segítőkészséget: egyik kis kötetének[67] előszavát patrónusa, Bakos Ferenc három fiához intézte. Török Gábor, aki Fabricius említett kiadványával foglalkozott,[68] azon a véleményen volt, hogy a nyomdász szász eredetű, aki magyar helyesírási és nyelvjárási sajátosságai alapján mesterségét talán a kolozsvári Heltai műhelyben sajátította el. Fabricius tehát 1595 tavaszán kezdte meg működését, amikor a Crato által megkezdett könyv nyomtatását befejezte. Tevékenységét további hat ismert nyomtatványa alapján[69] 1598-ig tudjuk követni. Ezekben ugyanazokat a betűtípusokat és könyvdíszeket használta, mint elődje.[70] A nyomtatványok papírjában megtalálható továbbra is a szebeni eredetet bizonyító vízjel. 1598 utánról nem ismeretes egyetlen Fabricius-kiadvány sem. Ennek oka talán a szebeni papírmalom 1599-re tehető megsemmisülésével hozható összefüggésbe.[71]

Itt kell még megemlékezni két töredékes nyomtatványról, amelyeket Fabricius műhelyébe utalt a szakirodalom. Ezek közül az egyik levágott évszámmal a szebeni levéltárban maradt fenn.[72] Mikrofilm alapján azonban ez megnyugtatóan azonosítható volt az RMK II. 282-vel. A másik töredék[73] évszám és nyomdász megjelölése nélkül viseli a „Szebembe” helynevet. Miután ezt egy 1596. évi frankfurti nyomtatvány táblájából áztatták ki, felfedezője, Flórián Jakab Fabricius műhelyébe utalta azzal az indokolással, hogy 1596–98 kőzött ott több magyar nyelvű munka is készült. Azonban a műhelytípusok vizsgálata alapján megállapítható, hogy azt nem a XVI. században nyomták Szebenben. Előállítója talán az a Simon Grüngrass, aki Fabricius 1601-ben bekövetkezett halála után vette meg a nyomdát ismét a várostól.[74]