30. Hol és mikor nyomták az eddig ismert két legrégibb magyar sorsvető könyvet?

Magyar Könyvszemle 1964. 348–354.

Szabó Károly ismertette elsőnek[1] azt a magyar nyelvű sorsvető könyvet, amelynek hiányos példánya, az első hét ív (A–H ívjellel) nélkül maradt fenn az Országos Széchényi Könyvtárban. Ez a 2. szibilla jövendöléseinek 23. versszakával kezdődik, és a 12. szibilla 37. versszakával végződik. Mindegyik rész elején az illető szibilla fametszetes képe található, a szöveges rész pedig 37–37 négysoros versszakból áll, amelyeket egy-egy vízszintes vonal választ el egymástól. A versek szövegének értelme egymástól teljesen független. Szabó Károly helyesen feltételezte, hogy a kötet hiányzó első feléből tudta meg az, aki a jövendőjét kívánta magának e könyvből kiolvasni, hogy melyik szibilla hányadik versszaka vonatkozik rá.

Miután élőfejben az egyes szibillák neve és sorszáma szerepel, Szabó Károly a műnek a „Sybillák jövendölése” címet adta. A meglevő 26 levélhez hozzáadva a hiányzó hét ív feltételezett 28 levelét, az összterjedelmet 54 levélben jelölte meg.

Szabó Károly a szibillák fametszetei közül néhányat azonosnak tartott a XVI. század végén Kolozsvárott megjelent némelyik históriás énekben szereplő képpel. Ezenkívül az egész nyomdai kiállításból is arra következtetett, hogy a sorsvető könyvet a XVI. század utolsó évtizedében Kolozsvárott készítették. Feltételezte még azt is, hogy a megjelenés éve szerepelt a hiányzó címlapon.

Majláth Béla felfedezett egy másik példányt[2] is e magyar nyelvű sorsvető könyvből, amely azonban más kiadáshoz tartozott. A kettő összehasonlításához és ismertetéséhez nagyobb tanulmányt írt, amelyet a Magyar Tudományos Akadémián 1887. október 3-án olvasott fel.[3] Ebben áttekintést nyújtott a sorsvetőkönyvekről általában, valamint azok kéziratos, illetve külföldön nyomtatott korai kiadásai felett. Majláth részletesen leírta az általa felfedezett magyar nyelvű nyomtatványt, amely lényegében azonos a Szabó Károly által ismertetettel, de azt – mert teljesebb – sok vonatkozásban kiegészítette. Áll ez elsősorban a címre, amelyet Majláth az első és második nyomtatott lapon levő fametszetek[4] feliratai alapján „Fortuna, az az szerenczenec avagy szerenczetlenségnec kereke” formában állapított meg. A továbbiakban e két kiadás biztos elkülönítése érdekében – jóllehet azonos műről van szó – mi is a „Sybillák jövendölése”, illetve „Fortuna” megjelölést használjuk.

A „Fortuna” részletes ismertetéséből most csak a nyomtatás helyére és idejére vonatkozó megállapításokat ismételjük meg. Az előszó[5] végén „Kléz Jacab” aláírása áll, aki ebben közölte, hogy néhány évvel korábban a könyvet már kinyomtatta, mégpedig elsőként magyarul. A Sybilla Erithrea fametszetes képén[6] az 1594. évszám és G. C. szignó látható.

A fentiek alapján Majláth arra a következtetésre jutott[7], hogy kellett a „Fortuná”-nak egy, az ismertetettnél korábbi kiadásának is lennie, és mindkettő Klöss bártfai nyomdájában készült. Leszögezte, hogy Szabó Károly azon megállapítása, amely szerint a „Sybillák jövendölése” kétségtelen kolozsvári nyomtatvány, erősen problematikus. Majláth rámutatott ugyanis arra, hogy a könyvdíszek megtalálhatók a bártfai Klöss-nyomda több, a XVII. század első évtizedeiben készült kiadványában. Tévesen azonosította továbbá Szabó Károly az egyes fametszeteket a XVI. század utolsó éveiben készült kolozsvári nyomtatványokban levőkkel, mert a „Sybillák jövendölésé”-ben szereplők azoknak csupán tükörképei. Ellenben a „Fortuna” metszetei valóban fellelhetők egyes kolozsvári nyomtatványokon.[8]

Majláth végül is csak alternatíve tudott állást foglalni a nyomdahely kérdésében[9]: ha a „Sybillák jövendölése” bártfai nyomtatvány, úgy az – bár a használt betűtípusokban és metszetekben is eltérést mutat – feltehetően a Klöss-féle előszóban említett első kiadás; amennyiben azonban mégis kolozsvári, így az utánnyomata az első (elveszett) bártfai kiadásnak. Majláth részletes helyesírási és nyelvészeti vizsgálódásai alapján arra a következtetésre jutott[10], hogy a „Sybillák jövendölése” régebbi kiadású lehet, mint a „Fortuna”. Ezzel – közvetve – mintha az első alternatíva mellett foglalt volna állást. Így meglepő, hogy cikke befejezéseként a rövid bibliográfiai leírásban „H. és év n. (Bártfa 1594)” megjelöléssel látta el a „Fortunát”.[11]

A két sorsvető könyv problémáival, illetve Majláth megállapításaival Gulyás Pál foglalkozott később behatóbban. Álláspontját előbb egy cikkben[12], majd nagy nyomdatörténeti munkájában[13] fejtette ki.

Gulyás a „Sybillák jövendölését” kolozsvári nyomtatványnak minősítette, amelyet 1597-ben vagy az azt megelőző évek egyikében készítettek.[14] A szibilláknak e kiadásban található fametszetes képeit előbb – akárcsak Szabó Károly – a XVI. század végén megjelent kolozsvári nyomtatványokban található ábrákkal azonosította. Később rájött e tévedésére, és a „Sybillák jövendölését” 1599 után – talán a XVII. század első éveiben – készült kiadványnak tartotta, de a kolozsvári eredetet továbbra is fenntartotta[15]. (Jellemző a két csonka sorsvető könyv által felvetett kérdések összetett és bonyolult voltára, hogy még Gulyás Pál is kénytelen volt saját megállapításait ugyanazon könyvén belül módosítani.)

A „Fortunát” tárgyalva[16] Gulyás – Majláth következetlen és ingadozó megállapításait bírálva – azt egyértelműen Klöss nyomdatermékének tartotta. Szerinte a mű első ma már ismeretlen kiadását Klöss Kolozsvárott nyomta ki. A szibillák fametszetes sorozatának dúcai 1599-ig a Heltai-nyomdában voltak[17], így a „Fortunát” Gulyás Klöss bártfai vagy lőcsei nyomdájának ez időpont utáni termékének minősítette.[18]

Miután a Klöss-féle előszóval ellátott „Fortuna” 1594. évszámot viselő fametszetsorozatát 1599-ig kimutathatóan a Heltai-nyomdában[19] használták, és a feltételezett első kiadásnak így ott kellett megjelennie, szükséges volt, hogy Gulyás Klöss kolozsvári tartózkodását valószínűsítse. Ennek érdekében kidolgozta az ötletekben igen gazdag feltételezés sorozatát.[20] Eszerint Klöss részt vett a vizsolyi biblia nyomásában, elvette Mantskovit lányát, majd 1590 derekán elment Kolozsvárra, ahol Mantskovit haláláig (1596 vége – 1597 eleje) a Heltai-féle nyomda művezetőjeként dolgozott. Ekkor visszatért Vizsolyba, ahol a nyomda egy részét magához vette, 1597 tavaszán Bártfára költözött, és megnyitotta önálló műhelyét.

Fitz József[21] a „Fortuná”-val kapcsolatban zömmel magáévá tette Gulyás megállapításait, sőt feltevéseit is. Úgy találta, hogy az abban használt betűk és a papírban található vízjelek Klöss bártfai nyomtatványaiban lelhetők fel.

A két sorsvető könyv megjelenési helye és ideje körüli problematikával azután Soltész Zoltánné foglalkozott a bártfai könyvdíszek tárgyalása során.[22] Az ő megállapításai is – akárcsak Gulyásé – elsősorban a két kiadványban használt fametszetekre, illetve azok egymáshoz való kapcsolatára támaszkodott. Soltészné – Gulyással szemben – megállapította, hogy „Sybillák jövendölésé”-ben felhasznált záródíszek – a Majláth által említetteken túlmenően is – mind kimutathatók a bártfai Klöss-féle nyomda termékeiben. Ezen kívül mind a betűtípus, mind a papír vízjele e műhely mellett tanúskodik. A megjelenés idejét pedig 1597 utánra vagy a XVII. század elejére helyezte.

A „Fortuna” megjelenési helye tekintetében Soltészné osztotta Gulyás véleményét, és azt ugyancsak a bártfai Klöss-nyomda termékének tartotta, amely 1597 előtt jelent meg, mert 1597 és 1599 között a szibillák fametszeteit Kolozsváron használták. Egyetértett Soltészné Gulyással abban is, hogy Klöss 1594-ben, vagyis a „Fortuna” egyik fametszetén szereplő esztendőben jelentette meg a sorsvető könyv első kiadását, amelyre előszavában is célozott. Miután azonban Soltészné nem látta meggyőzően bizonyítottnak Klöss kolozsvári tartózkodását, az első kiadás megjelenési helye vonatkozásában Vizsoly és Bártfa között ingadozott.

A G. C. jegyű fametsző munkái általában Kolozsvárról ismeretesek[23]. A „Fortuna” metszeteit is ez a mester készítette. Miután e mű kiadási helyét Soltészné Bártfában jelölte meg, úgy vélte, hogy a G. C. jegyű fametsző tevékenységét Kolozsvár és Bártfa között osztotta meg.[24]

Molnár József[25] a „Sybillák jövendölése” megjelenési helyével kapcsolatban helyesírási és hangtani kritériumok alapján bártfai nyomtatványnak tartotta e kiadást, amely szerinte a XVI. század utolsó évtizedében készült. Ezzel Molnár megerősítette Soltészné álláspontját, amely szerinte e kérdésben azonos Gulyáséval. Pedig Gulyás, amint azt a fentiekben már láttuk, éppen a kolozsvári eredet mellett tört lándzsát.

Az eddigiekből világosan kiderül, hogy a két magyar sorsvető könyv megjelenési helyére és idejére vonatkozó eddigi vélemények, érvek, feltételezések és következtetések egymásnak sokszor ellentmondanak, a vizsgálódások pedig túlnyomó részben a fametszetes illusztrációk alapján történtek.

A régi magyarországi nyomtatványok új kézikönyvének munkálatai során behatóbb vizsgálat alá vontam a két kiadványt. A súlypontot a tipográfiai jellegzetességek megállapítására helyeztem.

A „Sybillák jövendölése” betűtípusa, amint ezt már Soltészné is megállapította, teljesen azonos a Klöss-féle bártfai nyomtatványokban használtakkal. Fitz Soltésznénak a „Sybillák jövendölésé”-vel kapcsolatos megállapításait tévesen a „Fortuná”-ra vonatkoztatta.[26] Megerősíti a bártfai eredetet – amint erre mind Majláth, mind Soltészné rámutatott – a nyomtatványban alkalmazott záródíszek, valamint a papírban található vízjel is.[27] Szabó Károly és Gulyás Pál tévesen azt hitte, hogy a „Sybillák jövendölésé”-ben található szibilla-ábrázolások azonosak egyes kolozsvári nyomtatványban szereplő fametszetekkel. Nyilván ezért jelölték meg e kiadás megjelenési helyéül Kolozsvárt. Gulyás pótlólag kiigazította ugyan ezt a tévedését, de a nyomdahelyre vonatkozó következtetés szükségszerű levonásával adós maradt.

A „Sybillák jövendölése” tehát egyértelműen Klöss műhelyének terméke. Azonban a használt betűtípus e nyomda kiadványaiban 1597-től[28] több évtizeden át fellelhető. A felső időhatár megvonása a típus alapján csak a XVII. század negyedik évtizedével lehetséges, mert azt lényegesen csak 1634-1639 között alakították át: a kettős választójelből egyes lesz stb.[29]

Jó segítséget jelent azonban a nyomtatás idejének hozzávetőleges megállapításához Klöss helyesírásának egyik meglepő következetességgel ismétlődő jellegzetessége: az úgynevezett szakrális w, amelyre Vértes O. András[30] hívta fel a figyelmet. Már Luther a Herr szót (Isten, Úr) – a megkülönböztetett tisztelet jeléül – két nagybetűvel kezdve nyomtatta HErr-nek. Ezt a szokást hazánkban is több nyomdában alkalmazták, mégpedig a magyar „ur” szónak kiemelt betűvel, kettős „v”-vel való jelölésével: WR. Ezt a helyesírást követte – ritka következetességgel – Klöss is már az első ismert,1597-ben megjelent bártfai magyar nyomtatványától kezdve[31]. Az „r” betű kicsi lett ugyan, de a kettős „v” a továbbiakban is megmaradt egészen a Lőcsén 1614-ben készült egyik nyomtatványáig.[32] Ebben az F3 levél előtt következetesen Wr-t használt, e levéltől kezdve pedig egyes „v”-vel Vrnak szedve jelenik meg e szó. A hozzáférhető összes datált Klöss-nyomtatvány közül egyetlen egy sem szól e helyesírási változtatás időhatára ellen.

Miután a „Sybillák jövendölésé”-ben a későbbi Vr formát találjuk, bizonyosra vehető, hogy az nem készülhetett 1614 előtt. Figyelemmel kísérve e betűtípus kopási fokát, megállapítható, hogy amikor Klöss 1614-ben átmenetileg átköltözött Bártfáról Lőcsére, betűkészletét átöntéssel felfrissítette. Ettől kezdve e típus egyre kopott egészen a század negyedik évtizedéig, amikor is – mint erről már fentebb szó esett – az egész típus lényeges átalakításon esett át. A „Sybillák jövendölésé”-ben a betűk kisméretű kopottsága kb. az 1616. évben készült nyomtatványokban[33] található mértéket mutatja. Megerősíteni látszik ezt a datálást a „Sybillák jövendölésé”-ben található viszonylag sok szóközi választójel, amelynek gyakori alkalmazásával is ebben az időben találkozunk más Klöss-nyomtatványban.[34]

A „Fortuna” nyomtatási helyével kapcsolatban a vélemények teljesen egységesen Bártfa mellett foglaltak állást, csupán az időpont meghatározásában akadt eltérés Gulyás és Soltészné között. Miután a szibillák fametszeteit 1597–99 években datált kolozsvári nyomtatványokban használták, Soltészné a „Fortuna” bártfai nyomtatását 1597 előttre, Gulyás pedig 1599 utánra helyezte.

A két szövegtípus vizsgálata azonban bizonyosan kizárja a bártfai eredetet, és teljesen egyértelműen a kolozsvári Heltai-nyomdában jelöli meg a „Fortuna” nyomtatásának helyét. A két betűtípust azonban itt is évtizedeken át használták, de 1613-tól[35] már kisebb sorközre átöntve. A nyolcadik szibilla (Sybilla Hellespontica) képe azonban némi támpontul szolgálhat a „Fortuna” megjelenési időhatárainak szűkítésére. Ez a fametszet ugyanis szerepel egy-egy 1597.[36] és 1599.[37] évi kolozsvári nyomtatványban is. A lenyomatok összehasonlítása alapján arra a következtetésre lehet jutni, hogy a „Fortuna” a legelhasználtabb, a leginkább lekopott állapotot mutatja, így annak kinyomtatására 1599 után kerülhetett sor.

A megjelenés időhatárának szűkebb megvonásához felhasználható egyrészt az „u” és „v” betűk mai értelemben történő következetes használata, másrészt a szóvégi „k” korábbi „c”-vel való jelölésének megszűnése is. Mindkét változás a XVII. század első évtizedében történt a Heltai-nyomdában. Sajnos, ebből az időből igen kevés kolozsvári nyomtatvány maradt reánk, így az átállás időpontja pontosan nem állapítható meg. Annyi azonban kétségtelen, hogy 1601-ig[38] még a régies szóvégi „c” és a következetlen „u” „v” jelölést találjuk, viszont 1610-től[39] már mindkettő a mai helyesírásnak megfelelő formában szerepel. Miután a „Fortuna” mindkét vonatkozásban még a régies formát mutatja, jogosnak látszik a feltételezés, hogy kinyomtatására a fametszetek állapota alapján 1599 után, tehát a XVII. század első éveiben került sor a kolozsvári Heltai-műhelyben.

A „Fortuna” kolozsvári megjelenésének bebizonyosodása a benne használt fametszeteknek Gulyás és Soltészné által Bártfára és vissza Kolozsvárra feltételezett vándorlását feleslegessé teszi. Elesik egyben a G. C. jellel dolgozó mester Soltészné által vélelmezett bártfai tevékenysége is, hiszen az összes e szignóval jelölt dúc kolozsvári nyomtatványokban nyert felhasználást. A neki tulajdonított bártfai metszetek készítője talán a „Sybillák jövendölésé”-ben szereplő fametszetek tehetséges mesterével hozható összefüggésbe, ha ugyan Klöss nem máshonnan szerezte be ezeket a könyvdíszeket.

A „Fortuna”, amely tehát Kolozsvárott készült, Klöss által aláírt előszót tartalmaz.[40] Ebben Klöss, amint erről a fentiekben már szó esett, a következőket írta:

„…kenszéritetem egy nehány Esztendővel ez elöt ez Sorsvetés avagy Szerencze Könyvet ki nyomtatnom… kinec massa magyar nyelven még eckoraig nem költ.”

Ez a mondat problémák egész sorát veti fel. Mikor készült ez az első kiadás? Hol? Miért jelent meg Klöss előszavával a kolozsvári nyomtatvány? stb.

Klöss sorai alapján biztos, hogy már jelent meg legalább egy korábbi kiadása e műnek. Ezt a következtetést különben már mindenki levonta, méghozzá a „Fortuná”-ban használt szibilla sorozaton található 1594. évszám alapján a megjelenést erre az évre helyezve. Ez nagyon is valószínű, mert e metszetek minden bizonnyal kifejezetten ilyen sorsvető könyvhöz készültek. Miután ezek mindig Kolozsváron voltak és maradtak, nyilván ott állították elő az első kiadást a Heltai-nyomdában.

Vajon ez a feltételezett 1594. évi kolozsvári nyomtatvány azonos lenne a Klöss által említett első kiadással? Ezt a feltételezést Gulyás fentebb ismertetett tetszetős gondolatsorával igyekezett alátámasztani, amely szerint Klöss mint faktor 1590–97 között a Heltai-nyomdában tevékenykedett. Ennek viszont ellentmond az az adat, amelyet Ábel Jenő közölt.[41] Eszerint 1596. november 3-án Klöss Jakab Bártfán mint városi bíró foglalkozott a könyvtár ügyével. Ez a körülmény több mint valószínűtlenné teszi, hogy Klöss mint nyomdász éveket töltött volna Kolozsváron. Ez azonban önmagában még nem zárja ki annak lehetőségét, hogy Klöss nem állott volna valamilyen kapcsolatban a kolozsvári nyomdával. Lehet tehát, hogy az ő gondozásában jelent meg 1594-ben a sorsvető könyv első hazai kiadása. Az is lehet, hogy Klöss 1597 után Bártfán saját nyomdájában állította ezt elő, és ezt az ugyancsak elveszett kiadást vette át előszóval együtt a reánk maradt kolozsvári „Fortuna”. Ismerve a Heltai-nyomda nyomorúságos, a kezdeményezés teljes hiányában szenvedő állapotát a XVII. század első évtizedében, elképzelhető az utánnyomásnak még ez a teljesen primitív fajtája is. Ez esetben azonban azt kell feltételeznünk, hogy az 1594. évi kolozsvári sorsvető köny más, kevésbé kedvelt szisztéma szerint adta a jövőjükre kíváncsiaknak a választ, és ezért kerestek más mintát a Heltai-nyomdában az új kiadványhoz. Ehhez akkor még az is hozzátartoznék, hogy Klöss előszava, amely szerint az első magyar nyelvű sorsvető könyvet (a fametszetek készítése miatt?) nagy költséggel ő jelentette meg – akarva vagy akaratlanul – nem felel meg az igazságnak.

A sok nyitott kérdést – jelenlegi ismereteink birtokában – megnyugtató módon eldönteni nem lehet. Az azonban csaknem bizonyosnak látszik, hogy e kedvelt sorsvető könyv ma ismert egy-egy kolozsvári és bártfai, a XVII. század elejéről származó kiadását mindkét nyomdában nem is egy kiadás előzhette meg, és talán még követte is. Az ilyen jellegű könyvek, amint erre Majláth is rámutatott, rendkívül kedveltek és ennek megfelelően elterjedtek voltak évszázadokon keresztül egész Európában. Aligha lehet ez alól kivétel hazánk. Az illusztrációk céljait szolgáló fametszetek többségükben – különösen a „Fortuna” dobótáblái – rendkívül elhasznált, megviselt dúcokról tanúskodnak. Az ilyen széles körű használatra készült és annak kitett nyomtatványoknak (naptár, iskolás könyv stb.) csupán elenyésző töredéke maradt reánk, ami azt bizonyítja, hogy milyen ritkán maradt fenn belőlük egy-egy példány. Ez a helyzet a két eddig ismert magyar nyelvű sorsvető könyvvel is. Aligha tévedünk, ha arra számítunk, hogy e műfajból a jövőben előkerülő töredékek vagy példányok mind más és más, további kiadások mellett fognak tanúskodni.[42]

Visszatérve a két ismert kiadásra, az alábbiakban a „Fortuna”, illetve a „Sybillák jövendölése” tanulmányozása során tett részletmegállapításokkal szeretném kiegészíteni az ezekre vonatkozó eddigi ismereteket.

A két kiadás ugyanazt a művet tartalmazza, amelynek részei: előszó, használati utasítás, 21 kérdéses dobótábla, 21 tábláról utaló a versekre, 12 szibilla 37–37 versszakos válasza. A két kiadás szövege lényegében azonos, de azért kifejezéseiben és szóhasználatában majd minden sorban mutat bizonyos eltérést egymástól. A mű egyes részeit ismerve ki lehet következtetni mindkét csonka példány mostani hiányait, illetve beosztását.

A „Fortuna” 21 utalótáblája közül négy hiányzik, mégpedig két levélen az „E” ívből. Az E1 levél megvan, de hogy az ív másik három levele közül melyik kettő hiányzik, azt a tábláknak – nyilván a használat folytán történt – nagyfokú elhasználtsága miatt nem lehet megállapítani.[43] A végén hiányos példány utolsó levele a Q₄, amelyen a 12. szibilla első és második verse található. Figyelembe véve a meglevő lapok beosztását, az utolsó, 37. versszak az R₃ levél verzóján állt. A nyomtatvány feltehetően utolsó levele az R₄ volt, amelyet talán valami kis záróversekkel töltöttek meg, amilyenek az első levél fonákján is találhatók. Tehát a negyedrét alakú „Fortuna” összterjedelme feltehetően 68 levél volt, amelyből ma – többé-kevésbé – 62 van meg.

Az ugyancsak negyedrét alakú „Sybillák jövendölésé”-ből – amint ezt már Szabó Károly is helyesen állapította meg – az első hét ív hiányzik, összesen 28 levéllel, így a kiadás feltehető összterjedelme 54 levél. A nyomtatvány első íveinek beosztása a következő formában rekonstruálható. A fennmaradt „H”-ív a 2. szibilla 23. versszakával kezdődik. A meglevő lapok tördelését figyelembe véve, az első szibilla szövege a G1 levél rektóján kezdődött. A 21. dobótábla és a 21 utalótábla összesen 21 levél 42 lapján volt elhelyezhető, vagyis az A4–F4 leveleken. A bevezetés, előszó, használati utasítás stb. így az első három levélen kapott helyet.

A „Fortuna” 42 táblája közül – többségükben rendkívül csonkán – összesen 38 maradt reánk. Ezek közül 21 a két kockával történő dobáshoz, 17 pedig utalásul szolgál az egyes szibillaversekre. A 38 darab négyszögletes táblát, amelynek sarkait reneszánsz levéldísz tölti meg, Soltészné egy-egy fametszetként regisztrálta, de éppen erősen sérült voltuk miatt behatóbban nem tárgyalta.[44] A részletesebb vizsgálat alapján megállapítható, hogy egy-egy tábla két fametszetből van összerakva: a négyszögletes keret a koncentrikus körökkel, amelybe a szöveget öntött betűkkel szedték bele és a legbelső kör, amelyben egy-egy állatábrázolás található. A 21 dobótáblához és a 21 utalótáblához 4–4 fametszetes keretet használtak fel. Csak ennyi volt ugyanis szükséges a negyedrét alakú kiadványban, ahol az ív egy-egy felére 4–4 szedéstükör kerül. A dobótáblák előállításához négy sávozott alapú, az utalótáblákhoz négy sávozatlan alapú fametszetes keret szolgált. Ezek nagyjából négyszögletes alakúak, egy-egy oldalának hossza 126–132 mm között van. A sávozott alapú kereteket mindig azonos helyzetben nyomták le, hogy a két dobókockát jelölő részek mindig azonos helyre kerüljenek. Nem így az utolsó tábláknál, ahol a négyszögletes keretet 90, illetve 180 fokban elfordítva is felhasználták. Ez a körülmény az egyes metszetek azonosítását az amúgy is sérült leveleknél meglehetősen megnehezíti.

Az említett 4–4 keret közepébe váltakozva egy-egy, összesen 42 db fametszetes állatkép került, amelynek átmérője kb. 42 mm. Mindegyik az állat magyar nyelvű elnevezését viselte. Ezt a szöveget részben a képpel együtt metszették, részben öntött betűkből szedték ki. Miután a dobótáblákon szerepel a 21 utalótábla jelképes állatának neve, azokat – tehát a hiányzókét is – már Majláth[45] közölte. Ehhez csupán azt lehet hozzáfűzni, hogy ő a sorrendet elvétette. Az egyes állatok e táblákon – D₃b laptól a G₁b lappal bezárólag – így követik egymást: szamár, párduc, szarvas, róka, farkas, bika, vidra, medve, teve, griffmadár, oroszlán, rozsomák, macska, bak, nyúl, sárkány, evet, őz, disznó, bárány és kecske.