33. Hogyan korrigáltak 1566-ban a kolozsvári Heltai-nyomdában?

Magyar Könyvszemle 1964. 79–83.

Régi nyomdai korrektúrák csak nagyon ritkán maradtak az utókorra, hiszen feladatukat betöltve zömükben a legrövidebb időn belül megsemmisültek. Így különösen ritkák és értékesek számunkra azok a korrektúrajelekkel ellátott ívek, amelyek a XVI–XVIII. századi magyarországi nyomdákból maradtak fenn. Hogy ezek nem pusztultak el, az csaknem mindig annak köszönhető, hogy mint nyomdai makulatúrát összeragasztva kötéstáblaként használták fel őket, s így évszázadokon át érintetlenül, de egyben ismeretlenül lappanghattak.

Az utóbbi években három ilyen jellegű leletről számoltak be a szerencsés kezű és hozzáértő felfedezők. Jeney Ferenc a kolozsvári Heltai–nyomda 1566. évi termékeiből és azok korrektúraíveiből talált nagyobb mennyiséget,[1] Holl Béla az 1626. évi Káldi-féle Biblia[2] több lapjának nyomdai korrektúrájára bukkant,[3] Csapodi Csaba pedig egy 1594. évre szóló bártfai magyar naptár két ívének korrektúráját ismertette.[4]

A fentiek közül módomban állt a legrégibb és egyben mennyiségben is leggazdagabb kolozsvári korrektúraíveket tanulmányozni. Miután Jeney Ferenc ezeket irodalomtörténeti szempontból igen gondosan és kimerítően ismertette, az alábbiakban csupán nyomdatörténeti vizsgálódásaimat kívánom összefoglalni.

A győri püspöki könyvtár két fólió alakú kötetének tábláiból összesen 48 ív került elő, ezek kivétel nélkül kisebb vagy nagyobb mértékben csonkultak és rongáltak. A töredékek az alábbi nyomtatványokból származnak: három ív Heltai Gáspár „Száz Fabulá”-jából,[5] huszonnyolc ív a „Catechismus ecclesiarum Dei in natione Hungarica per Transilvaniam”-ból,[6] két ív „A keresztyeni egyenességnec cickeli”-böl és hat ív Cato párverseinek Erasmus magyarázataival ellátott kiadásából. A két utóbbi nyomtatvány is Kolozsvárott a Heltai-nyomdában készült 1566–ban, és korábban teljesen ismeretlen volt, elsőnek Jeney Ferenc ismertette ezeket. Kilenc ív maradt fenn még egy ötödik nyomtatványból is, amelyet Jeney Molnár Gergely „Thomae Linacri Gramatices compendiosa per questiones explicatio” című művével azonosított. Példány hiányában azonban nem tudta eldönteni, hogy azonos-e a már ismertetett kiadások[7] egyikével. A budapesti piarista könyvtárban levő példány segítségével meg lehetett állapítani, hogy Jeney megállapítása helyes volt, és ezek az ívek az említett munka 1566. évi kiadásából[8] származnak.

Valamennyi töredék a kolozsvári Heltai-nyomda 1566. évi termékei közül került ki. Szabó Károly még két további kolozsvári nyomtatványt is közölt ebből az évből,[9] ezekből azonban példányt sem ő, sem azóta más nem ismer. Sőt az egyik mű leírása[10] nem más, mint a fentebb már említett „Cathechismus” F₂ levelének hátlapján található szöveg. Aligha téved az, aki a másik nyomtatványt is ezzel a munkával azonosítja.[11]

A kolozsvári nyomda 1566. évi termékeiből a korábban már ismert három nyolcadrét alakú és összesen 411 levél terjedelmű nyomtatványhoz tehát a Jeney-féle leletből két újabb csatlakozott. Ezek már lényegesen kisebbek: az egyik negyedrét alakú és négy levélből áll, a másik nyolcadrét alakú és 40 levelet tartalmaz. Kisebb terjedelmük egyben magyarázat is lehet arra, hogy más példányt miért nem ismerünk belőlük. A győri töredék tehát – mai ismereteink alapján – a Heltai-nyomda teljes 1566. évi terméséből tartalmaznak részleteket.

Az említett 48 ív közül a Cathechismus 14 íve kivételével a többin mind található korrektúrajel, a következőkben az ezekből levonható következtetéseket állítottam össze.

A kolozsvári Heltai-nyomdában – a győri lelet tanúsága szerint – a hibajelölés túlnyomó része a szedésben levő hibás betű függőleges vonallal való áthúzásával történt. A helyes betűt mindig a hasáb jobb szélére a hibával egy sorba írták, de a korrektúrajelet nem ismételték meg annyiszor, ahány hiba a sorban volt. A mai gyakorlatban szereplő különböző jelölések helyett tehát csak a függőleges vonal található. A lapszélen a helyes betűk a szövegbeli sorrendjükben álltak minden külön jelölés nélkül. Ha egy betű helyett két másikra volt szükség, akkor a szövegben ezt két függőleges vonallal jelölték, s a lapszélre a két helyes betűt írták. Ha egymás mellett álló több szó megváltoztatására volt szükség, akkor a szedésben a megfelelő szavakat áthúzták, és a sor mellett függőleges vonal után írták a kívánt szöveget.

A feleslegesen szedett betűt ugyancsak függőleges vonallal húzták át, a hasáb jobb oldalán pedig a ma is használatos „deleatur” jelet alkalmazták. Ha több betűt vagy akár több szót szedtek feleslegesen, úgy ezt vagy a törlendő rész elejére és végére tett függőleges vonallal vagy a szövegrész áthúzásával jelölték. Mindkét esetben a lap szélére két „deleatur” jel került. Előfordult az is – nem az első korrektúrában –, hogy a felesleges szót áthúzták, a szedés bal (!) oldalára három függőleges vonást tettek, a jobb oldalra kiírták a helyes szöveget, utána pedig egy függőleges vonást és egy „deleatur” jelet tettek. Ez esetben a korrektor súlyosnak ítélte a hibát, s ennek kijavítására ilyen rendkívüli nyomatékkal hívta fel a figyelmet.

A hiányzó betűk pótlásának jelölésére ugyancsak a függőleges vonást használták. Ha a hiány a szó elején vagy végén állt, akkor a lapszélen a helyes betű elé vagy mögé újra kitették a függőleges vonást aszerint, hogy a bejelölés utáni vagy előtte álló szóhoz kellett az új betűt kapcsolni. Hasonlóképpen jártak el, ha a szedésből egy betűnél több maradt ki: a hiány helyére két függőleges vonást tettek, a lapszélre írták a kimaradt szövegrészt, és elébe vagy utána függőleges vonást húztak aszerint, hogy a betoldásnak a szövegbeli jelölése után vagy elé kellett kerülnie. (A lapszéli függőleges vonással tehát mindig a betoldásnak a szövegben levő hiba megjelölésével kapcsolatos elhelyezését kívánták jelölni.) Ha csupán egy rövid szó maradt ki, akkor azt a lapszélen két függőleges vonás közé írták. Írásjelek hiánya esetén a lapszélen nem ismételték meg a függőleges vonást.

Nagyobb javítást, amelyet a kézirat alapján kellett a szedőnek elvégeznie, aláhúzással jelölték, a lapszélre pedig a „vide” szót írták.

Hiányzó szóközök esetén a javítandó helyre függőleges vonást tettek, s azt a lapszélen megismételték. A felesleges szóközök megszüntetését is a szóközbe helyezett függőleges vonással jelölték, de a lapszélen ilyenkor a „deleatur” található. Hasonló módon jelölték, ha a bekezdés első sorát kijjebb vagy beljebb szedték: a sor elé három függőleges vonás került, a jobb oldali lapszélre pedig három függőleges vonás vagy a három „deleatur” jel.

A sor egyenes vonalából kiugró részek, az ún. „táncoló betűk” javítására aláhúzták a kifogásolt szedésrészt, és ezt a hosszabb vízszintes vonalat a lapszélen megismételték. Mint különleges eset előfordult az is, hogy a szedésben néhány betű egymás mellett áll ugyan, de a sorra merőlegesen. Ezt is függőleges vonással húzták át, és a lapszélre ^ jelet tettek.

A marginális szövegrészek hibáinak javításakor – ha erre mód nyílt – a hiányzó szövegrészt minden korrektúrajel nélkül egyszerűen beírták. Ha ezt nem lehetett megvalósítani, akkor a hibát és annak javítását ugyanúgy jelölték, mint a rendes szövegrészben. A szedéstükör bal oldalán álló marginális szöveg javítását azonban a hasáb bal (!) oldalára írták, és kis, jobbra nyitott félkörrel jelölték. Így mintegy el is választották a szedéstükörtől, bizonyára azért is, hogy az ne az utóbbi javításának tűnjék. Hasonlóképpen jártak el akkor is, ha egy sorban mind a szövegben, mind az attól jobbra álló marginálisában hiba volt: a javításokat egymás után a jobb lapszélre írták, és a marginális javítást balra nyitott félkörrel jelölték.

A ránk maradt levonatok azonban a korrektúrának több esetben nem csak egy, hanem több (egy esetben öt!) fázisát őrizték meg számunkra. Így mód nyílt arra is, hogy a korrektúra végrehajtását és ezen keresztül a nyomdai munka belső menetének egy részét is kissé szemügyre vegyük.

Ha a javításra kijelölt hibák számát nézzük, akkor azt – a mai gyakorlathoz képest – igen magasnak találjuk. A Molnár Gergely-féle tankönyv utolsó lapján (S₈b) például nem kevesebb, mint 32 javítás történt, de általánosnak mondható a laponkénti 10–15 hiba. Miután itt kisméretű, nyolcadrét formátumról van szó, amelyen – a betűtípustól függően – általában csak kb. ezer átlagbetűnek („n”-nek) van helye, ebből a magas hibaszámból arra tehet következtetni, hogy a Heltai-nyomdában a korrektúrát a már lapokra tördelt, sőt „kilőtt” szedésen hajtották végre. („Kilövésnek” nevezik a nyomdászok azt a munkafázist, amikor az egyes lapok szedését egy papírív nyomásához megfelelően rendezik.) A gazdag győri lelet, de a cikk helyén említett másik XVI. századi, Bártfáról származó korrektúra is csupa ilyen, a mai szemmel a kinyomtatáshoz igen előrehaladott állapotban levő ívet tartalmaz.

Ha megvizsgáljuk ugyanannak a szövegnek több fázisból reánk maradt szedését, akkor a hibák felismeréséből, kijelöléséből és javításából pontosan meg lehet állapítani az időrendi sort. Egy lapon (a „Catechismus” első ívében) például az első (pontosabban az első ránk maradt) korrektúrában öt hibát jelöltek meg. Ezeket a következő levonaton már mind kijavítva találjuk. A következő olvasáskor a korrektor három további hibát vett észre, ezek közül kettőre az előző alkalommal nem figyelt fel, a harmadik pedig nyomás közben történt torzulásból eredt. A következő, már legalább harmadik olvasás közben nem kevesebb, mint hat újabb hibát vettek észre. Ezek közül hármat már korábban is javítani kellett volna, egy esetben a betű a két levonat között eltorzult, két helyen pedig azokat a szavakat kellett szétválasztani, amelyeket az első alkalommal kijelölt hibák javításakor zártak össze. Meg kell itt jegyeznünk, hogy egy hibát még így is csak a feltehetően már kész ívekben javítottak ki utólag kézzel.

A sok hibának egyik legfőbb forrása a kézirat lehetett. A szerzők nehezen olvasható kézírása a nyomdászoknak a legutóbbi időkig (a gépírás általános elterjedéséig) sok nehézséget okozott, s egyben a leggazdagabb hibaforrás volt. Nyilván hasonló lehetett a helyzet a Heltai-nyomdában is. A kijavított hibák ugyanis két nagy csoportra oszlanak: egyrészt az általános és máig is jellemző sajtóhibák (összezárt vagy különvált szavak és szórészek, betűcsere, kimaradt vagy felesleges betűk, hiányzó vagy nem odavaló írásjelek stb.), másrészt a nyilvánvaló olvasási hibák. Különösen szembetűnő ez az utóbbi csoport a magyar nyelvű szövegek esetében. Ezek elemzéséből az derül ki, hogy túlnyomó részük a magyar nyelvismeret hiányára utal, vagyis azt szedték ki, amit a kéziratból olvasni véltek, még ha annak semmi értelme sem volt. Szolgáljanak erre például a következő szavak, amelyeket a „Száz fabula” néhány ívén találtunk. „àositác” (s3oktác), „unrú” (darú), „hęc” (kęt) stb. csupán egyetlen olyan hibát találtam, ahol a rossz olvasat a magyar nyelv ismeretére vall: „farkast” (s3arvast).

A hibák kijavítása során szemmel látható az az igyekezet, hogy az egyes lapokon a sorok száma ne változzék.

Ez érthető, hiszen már betördelt és „kilőtt” szedésről volt szó. De nem csupán a sorok számára ügyeltek, hanem arra is, hogy nagyobb terjedelmű hiba kijavításakor is a lehető legkevesebb sort kelljen átszedni. Igénybe vették ennek érdekében az – ebben az időben már egyre kevésbé használt – abbreviatúrákat és ligatúrákat. A végleges szövegben ezek – ahogy erről a ránk maradt korrektúrák tanúskodnak – majd minden esetben ilyen hibajavításra vezethetők vissza.

A ránk maradt korrektúraíveknek – a mai gyakorlattal ellentétben – mindkét lapjára nyomtak. Kivétel természetesen az egyes művek utolsó íve, ha a szövege nem terjedt túl egy fél íven, mert ez esetben az összes szedésrészlet elfért az ív egyik lapján.

A behatóbb vizsgálat mégis arra vezetett, hogy majd minden esetben ugyanannak az ívnek az egyik lapján más fázisban lévő levonat van, mint a másik lapján. Pl. a „Catechismus” utolsó (G) ívének csupán öt lapján van szöveg. Az első korrektúra hátlapján található a harmadik korrektúra, a második korrektúra hátlapja üres. Ha teljes ívekről van szó, akkor általában ugyanez a helyzet: az első korrektúra a harmadikkal, a második pedig a végleges szöveggel van párosítva, mégpedig úgy, hogy az ív egyik lapjának a szövege általában kiegészíti a másik félív szövegét, amelyik a korrektúra szempontjából más fázist mutat. Így a korrektúraívek a szöveg szempontjából teljeset nyújtanak. Hogy mi volt ennek az oka, ezt meglehetősen nehéz volna kitalálni. Talán a drága papírral takarékoskodtak? A korrektor együtt kívánta látni a szöveget, ha ilyen bonyolult módon is?

Mindkét feltételezést támogatni látszik az a körülmény, hogy a Heltai-nyomdában évekig gondosan megőrizték az egyes munkafázisokat megörökítő korrektúraíveket, hiszen az 1566. évben készült nyomtatványokat csak egy 1570-ben készült kötéshez használták fel.[12] A „Catechismus” 14 késznek mondható íve egészen más formában került szétvágásra, majd összeragasztásra a kötéstáblákba, mint a korrektúraívek. Ebből arra lehet következtetni, hogy ezeket feltehetően egymástól elkülönítve őrizték.

A „Catechismus” első ívéből nem kevesebb, mint öt munkafázist megörökítő levonat maradt ránk. A végleges kivitelben piros-fekete nyomású címlap teljes szövegéről az első két levonat még csak fekete színben készült. Ugyanezen az íven még egy másik érdekességet is tapasztalhatunk. A tulajdonképpeni szöveget az A–G ívek tartalmazzák, míg a „)(” jelű első ívre a címlap és az ajánlás került. Amint ezt az ívjel is mutatja, először szedték ki a szöveget, és csak utána fogtak hozzá az első ívhez. Jól bizonyítja ezt az a körülmény is, hogy ennek az első ívnek az első és második korrektúrájában még üresen maradt az egész hatodik és hetedik levél helye. Csak a harmadik és a negyedik menetben szedtek ki ezekre a lapokra – helytöltésként – idézeteket. Ennek a körülménynek, valamint a kétszínnyomású címlapnak tulajdonítható, hogy ebből az ívből ilyen sok korrektúraív készült és maradt ránk.

Ha összevetjük az 1566-ban használt korrektúrajeleket és azok alkalmazását a maiakkal, úgy számos hasonlatosság, sőt nemegyszer a teljes azonosság azt bizonyítja, hogy a nyomdai hibák kijavításának szokásai zömükben már a könyvnyomtatás felfedezését követő évtizedekben kialakultak, és azok – meglepően egységes formában – évszázadokon át fennmaradtak.

A korrigálás a győri töredék minden ívén ugyanattól a kéztől származik. Ez aligha volt más, mint maga Heltai Gáspár. Bizonyítják ezt az 1571-ben[13] kiadott Dávid Ferenc-féle könyv végén[14] található alábbi sorai:

„Heltai Gaspar a keresztény oluasonac Istennec kegyelmességét minden iauaiual kéuanya.

A Könyv nyomtattás igen nehez dolog. Ezokaért akar mint vigyazzon az ember, mayd soha vétec nelkül ki nem nyomtathatni egy könyuet is. Mert a nyomtatto szolgac nem értic à dolgot, sem à nyelueket: Ezért czac cordéra rakiac à betüket, Es noha én meg iedzem, hogy az iedezés szerént meg igazitanác, De azért vgyan nem müuelic, Es abbol essic à vétség. Mert czac egy betü hiya legyen, auagy egyel töb legyen, Ottan az ige más értelemre fordul. De im meg iedzetünc bennec, Temagad, attyamfia keresztyén oluaso, egy téntas pennaual meg igazithatod az vétkeket etc…”

A fentiek egyben megerősítik azt a következtetést, amit fentebb a nyomdászlegények fogyatékos magyar nyelvismeretével kapcsolatban levontam.