5. alcsalád: Fogasgalamb-formák (Didunculinae)

Az alcsaládnak egyetlen képviselője a fogasgalamb, melyet Jadine a lábastyúk-félék rokonának tartott.

A fogasgalamb (Didunculus strigirostris Jard.)

Alakja kissé esetlen, teste erős, feje nagy; csőre sokkal magasabb szélességénél, felső része tövétől fölfelé, további lefutásában egyforma erősen lefelé hajlott és éles kampóvá görbült, a felső káva élén azonban sem fog, sem bemélyedés nincsen, de a csőr alsó kávájának elején bevágások vannak, mely ennek megfelelően 3 szarufog képződött; lába igazi galambláb; szárnya lekerekített, rövid; 3. evezője a leghosszabb; 14 tollból álló farka közepes hosszúságú és kissé lekerekített. Feje, nyaka és alsó részei fénylő acélzöldek; köpenye, alsó háta és farcsíkja, felső szárnyfedői és farktollai szép barnavörösek; szárnya sötét ólomszürke. A fiatal madár hasonlószínű, de apró tollain holdalakú, felül fekete és vörösbarna, alul fekete és halavány sárgásbarna harántszalagok láthatók. Szeme sötét vörösesbarna, csupasz szemgyűrűje és kantárja élénk narancspiros; csőre narancspiros, hegye felé világossárga, lába élénk piros, karmai sárgás

Az 1863. évi beözönlés egyik legérdekesebb emléke, hogy a Fertő mellett lévő Mosobánfalván fészkeltek is. Jukovits ottani plébános és ornithológus őrizte meg ennek a rendkívül érdekes madártani eseménynek az emlékét. Tojást, sajnos, nem szerzett, de 1864-ben lőtt példánya jelenleg is a M. kir. Madártani Intézetnek egyik becses objektuma.

A következő invázió volt az 1888. évi, egyúttal a legnagyobb, amelyet eddig észleltek. Magyarországon akkoriban igen sok helyen jelentkezett a pusztai talpastyúk és vidéki iskoláink gyüjteményeiben többnyire az ebből az invázióból származó példányokat őrzik.

Pusztai talpastyúk.

Pusztai talpastyúk.

Ebben az esztendőben Mármarostól Fiúméig és Árvától Sepsiszentgyyörgyig elözönlötték az egész országot és még 1889-ben is akadtak visszamaradt, áttelelő példányok.

Az 1888. évi invázió után állítólag még több ízben jelent meg nagyon szórványosan; 1891-ben Székesfehérvárott, 1892-ben Detkovácon, 1898- ban Nádligeten, 1905-ben Pancsován; mindezek az előfordulások azonban többé-kevésbbé bizonytalanok; lőtt példány, mint bizonyítópéldány, egyetlenegy esetben sem akadt. Fészkelését ezúttal sehol sem figyelték meg.

Az utolsó invázió 1908-ban történt, amikor a Madártani Intézetet már előre értesítették oroszországi tagjai: Menzbier és Kaygorodoff tanárok; a kapott figyelmeztetés alapján a sajtó útján már jóelőre értesítettük a magyar közönséget a ritka vendégek érkezéséről, azonban ennek dacára is csak kevés helyről jelezték őket. Méreteiben ez a beözönlés messze mögötte maradt az 1888. évinek. Az elsők május 13-án jelentkeztek, a szatmármegyei Erdődön, de már május 20-án is észlelték őket a torontálmegyei Écskán. Ezeken kívül még a következő helyekről jelentették őket: V. 22. Szabadszállás, V. 23. Bés (Ung m.), V. 24. Laskod (Szabolcs m.), V. 24. Neszmély, V. 26. Zsombolya, V. 31. Szatmárnémeti IX. 13. Jászszentlászló, X. 4. Gnézda (Szepes m.) és Hegyháthodász (Vas m.), XI. 3. Tiszaszentmárton (Szabolcs m.).

Különlegesen érdekes volt a megjelenése Mosonbánfalván, a fertőmelléki szíkes vidéken, ahol 1853-ban fészkelt; ezúttal is itt jelentkezett a legtöbb és itt tartózkodtak egyhuzamban a leghosszabb ideig. Az elsőt május 25-én látták, 26-án 3., 27-én 1 példányt figyeltek meg, június 9-én és augusztus 11-én 1–1 példányt lőttek s augusztus 27-én látták az utolsót. Nem lehetetlen, hogy ezúttal is fészkeltek.

Újabban nem jelentkeztek nálunk, de a 20 éves időköz alapján most már nemsokára várhatjuk őket. A kutatás érdeke, hogy minél többen adjanak hírt a megjelenésről, különösen azok, akik szikes vidéken tudják megfigyelni őket, hátha fészkelésüket tudnók egyszer tüzetesen megfigyelni.

Az érdekes vendégek a kímélendő madarak közé tartoznak, mert nálunk csak hasznos munkát végeznek. Minthogy azonban tapasztalás szerint a kivándorlók közül talán csak egy százalék jut vissza a hazájába, azért egy-egy bizonyítópéldány elejtése megengedett dolognak minősíthető, ha az elejtett példány nem a konyhába, hanem tudományos gyüjteménybe kerül. A magyar madárvédelmi törvény nem intézkedik róla.

Vándorlásának okát eddig nem tudta pontosan megállapítani a kutatás. Egyelőre csak annyi bizonyos, hogy legsajátosabb fészkelő területein is vándormadár, amely nem fészkel minden évben ugyanazon a vidéken és ugyanabban a mennyiségben. Tehát rendes körülmények között is kisebb-nagyobb vándorlások révén kénytelen magának megfelelő fészkelőhelyekről gondoskodni. A kivándorlás tehát csak ennek a fészkelőterületkereső mozgalomnak a nagyobb méreteiben különbözik a rendes életmódtól. Hogy mi idézi elő ezeket az időszakos mozgalmakat, azt csak sejteni lehet. Táplálkozás szempontjából ugyanis a pusztai talpastyúk kénytelen volt alkalmazkodni a sóspuszták gyérszámú növényfajtáihoz. A pusztai klíma ismert szélsőségei sokszor nagy területeken megsemmisíthetik a táplálkozására szolgáló növényeket, még mielőtt azok magba szökkenhettek volna s így bekövetkezik a táplálékhiány. A pusztáknak ez a része tehát ideiglenesen alkalmatlanná válik a megtelepítésre s ezek következtében kényszerül időleges kivándorlásra a talpastyúkoknak az a része amely megfelelő táplálkozási terület hiánya következtében nem tud fészkelni. Ez a megfontolás egyelőre csak föltevés, melyet a helyszínen végzett megfigyelésekkel lehet ellenőrizni. Sajnos, a tekintetbe jöhető vidékeken jelenleg a madártani kutatás még csak meg sem kezdődött.