4. alcsalád: Koronás galamb-formák (Gourinae)

Ebbe az alcsaládba tartoznak a jelenleg élő legnagyobb galambok. Ismertető jegyeik: nagyságuk, kissé esetlen testalkatuk; szinte fejhosszúságú, csaknem egyenletes vékonyságú csőrük, mely csak hegye előtt vastagszik meg kissé fölül és alul; magascsűdű, de aránylag rövidujjú lábuk, melyen a 4–7. evező a leghosszabb; igen hosszú és széles, gyengén lekerekített, 16 tollból álló farkuk, különösen pedig gyönyörű fejdíszük, mely legyezőalakú, foszlottas tollakból álló, fölmereszthető korona. Az alcsalád egyetlen nemzetsége a koronás galamb (Goura Stepl. Megapelia), melybe Új-Guineán és a közeli szigeteken honos 8 faj tartozik. Ezek közül kettő nem túlságosan ritka állatkertjeinkben.

A koronás galamb (Goura coronata Linn.)

Hossza 7.5, szárnyhossza 38, farkhossza 26 cm. Főszíne világos palakék, alsó háta, szárnya és farka valamivel sötétebb; a kantár fekete; köpenye, beleértve a vállakat, szennyes barnavörös; a legnagyobb szárnyfedők középükön fehérek s így szalag képződik, tövük fekete, hegyük barnavörös; a farktollak hegyét széles, világos palaszürke szalag díszíti. Szeme skarlátpiros, csőre sötét szaruszürke, lába piros, fehéres beporzással.

A valamivel nagyobb legyezősgalamb (Goura victoria Fraser) főszíne szintén palakék, de alsó része gesztenye-vörösbarna, a szárnyszalag kékesszürke, farkán pedig széles harántszalag fehéresszürke, koronájának tollai sem végig foszlottak, hanem végükön hosszúkás háromszögalakú kis zászlók vannak. Szeme cinóbervörös, lába hússzínű.

„A koronás galamb – mondja Rosenberg – nagy számban él Új-Guinea partvidékén és Waigiu-, Salawati- és Misul-szigeteken. Életmódja hasonlít a fácánokéhoz, kisebb csoportokban kóborol az erdőben s szívesen tartózkodik a földön.” Wallace gyakran látta Új-Guinea erdei ösvényein szaladgálni, mert a nap legnagyobb részét a földön tölti, ahol lehullott gyümölcsökkel táplálkozik s csak fölriasztva száll a közeli fa alsó ágainak egyikére, melyen az éjszakát is tölti. Fészke, Rosenberg szerint, lazán összerótt gallyakból áll. Gyakran hozzák élve Amboinába, Bandára, Jávára és innen Európába, amiből az a téves hit keletkezett, hogy ezeken a szigeteken is honos. A legyezős galamb, úgy látszik, ritkább és Új-Guinea délibb vidékeit lakja. A hím, Heinroth szerint, este sajátságos, hangos, spondeus ütemű zenébe fog. Csaknem teljesen megegyezik a pápuák muzsikájával, melyet nagy fadobjaikon játszani szoktak.

Élő koronás galambokat ma is még leggyakrabban Hollandia állatkertjeiben láthatunk. Egyszerű táplálék mellett jól tarthatók, védett helyiségekben könnyen állják a telet és meglehetős rendesen költenek.