4. Haragos siklók (Zamenis Wagl.)

Ez a nemzetség már azért is különös figyelmet érdemel, mert Európa déli részén több faj képviseli. Jellemző e nemzetségre, hogy az idetartozó fajok teste hosszú és megnyúlt, hogy farkuk rövid s meghosszabbodott fejük élesen különül el a nyaktól, kerek pupillájú szemük pedig nagy vagy igen nagy. Az elülső szempajzs alatt mindig van legalább egy alsó szempajzs is. A pikkelyek 13–43 hosszanti sorba rendeződtek és vagy símák vagy gyöngén ormósak, végpórusaik is vannak. Haspajzsaik íveltek, oldalt tompa élben hajlanak fel s nem nagyon ormósak; a fark alatti fedőpikkelyek két sorban rendeződtek el. A felső állkapocsban mintegy 20 fogat találunk, melyek hátrafelé fokozatosan nagyobbakká válnak, az alsó állkapocs fogai ellenben megközelítőleg egyformák.

A nemzetségnek mintegy 30 faja Európa, Ázsia, Észak-Afrika, valamint Észak- és Közép-Amerika között oszlik meg. Nagyon eleven és harapásra mindig kész állatok. Valamennyien a földön vagy a bozótban élnek, legtöbbjük a steppéken vagy a sivatagok peremén honos és kisebb emlősökkel, madarakkal és gyíkokkal táplálkozik.

A haragos sikló (Zamenis gemonensis Laur.)

Haragos sikló (

Haragos sikló (Zamenis gemonensis Laur.).

A haragos sikló a nemzetségnek leggyakoribb európai faja, mely a többi fajoktól fejetetejének szabályos pajzsruhájában különbözik, tovább két elülső szempajzsában, melyek közül az alsó kisebb, valamint abban is, hogy a homlokpajzsa elől nem vagy csak kevéssé szélesebb, mint egy-egy szemöldökpajzsa. Síma pikkelyei 17–19 hosszanti sorban állanak. Számos változata van, melyek közül itt csak a fontosabbakat említjük fel.

A két főbb változata közül a nyugati elterjedésű kisebb és kevésbbé karcsú alkotású, fiatal példányai fejének felső részén sötét alapon világos (sárgás) harántvonalak mutatkoznak. A keleti változat nagyobb és karcsúbb s itt a fiatalok fejét világos alapon féreg- vagy mohaalakú rajzok díszítik. Mindkét csoportban találkozunk egészen fekete példányokkal, amelyek azonban keleten csak szórványosak, míg nyugaton jól körülhatárolt elterjedési körükön belül gyakoriaknak mondhatók. A törzsalak, az ú. n. forma typica (var. laurentii Bedg.) alig több, mint egy méter hosszú kígyó, melynek alapszíne világos szürkésbarna vagy olajbarna; törzsének elülső részét felül sötétebb, határozatlan körvonalú foltok tarkítják, amelyek váltogatva három sorban helyezkednek el s kisebb fehér foltokkal vannak keverve; hátrafelé a foltok elmosódnak s ott a rajzolat keskeny hosszvonalakból áll, amelyekhez az egyes pikkelyek sötét oldalpereme hozzácsatlakozik. A fejtető barna, az elülső és hátsó szempajzsok, valamint a felső ajak sárgás, az utóbbi sötét varratvonalakkal, az alsó rész sárgásfehér, mindkét oldalon egy sor sötét ponttal. Ez a változat Isztria keleti részén, Dalmáciában, a dalmát szigeteken, Hercegovinában és Görögországban, de Dél-Tirolban és Krajnában, valamint Alsó-Ausztria délkeleti részének néhány pontján is honos. Hozzánk legközelebb eső lelőhelye Fiume. Ebből a törzsalakból vezethető le a sokkal nagyobb, csaknem 2 m hosszúságot is elérő változat, a var. carbonarius Bp., amely fiatal korában még nem különbözik a törzsalaktól, de már első éveiben sötétszürkévé s végül fénylőfeketévé lesz, alul pedig ólomszürke olajzöldszínű középsávval. Ez a kígyó Isztria nyugati és déli részén, az isztriai szigeteken, Horvátország nyugati részén, Dél-Tirolban és Dél-Krajnában fordul elő s igen gyakran tévesztik össze az eskulápkígyóval. A harmadik változat a var. viridiflavus Lac., melynek rajzolata világossárga vagy sárgászöld alapon élénkebben tűnik elő. Testének elülső részén három hosszanti sorban elrendezett, nagy, négyszögletű és váltogatva álló foltok díszítik, ez a foltozat azonban hátrafelé éppúgy eltűnik, mint a törzsalakon s a test végén csak a hosszvonalas rajzolat marad meg. A fiatalkori fejfoltok azonban itt hosszabb ideig maradnak meg, mint a törzsalakon. Ez a változat Franciaországban, Olaszországban, Korzika, Szardínia és Szicília szigetén honos, előfordul még Svájc déli részén is (Tessin, Wallis), de ott ritkább. Másfél méterre vagy annál valamivel hosszabbra nő meg.

A keleti csoporthoz tartozik a csíkos vagy ugrósikló (var. caspius Iwan); ennek alapszíne világos sárgásbarna vagy sárgásszürke, amelytől elütnek a test elülső felének keskeny, nem sokkal sötétebb harántsávjai; viszont a hosszvonalak itt, szemben az előbbi változattal, az egész test hosszában felismerhetők. A fej mohaszerű rajzolata az idősebb állatnál eltűnik. Hasoldala világossárga vagy téglavörös. Ez a változat a Nagy-Magyar Alföldet, Törökországot, Bulgáriát, Romániát, Kis-Ázsiát, Dél-Oroszországot, a kaukázusi tartományokat és Perzsiát lakja, de elvétve előfordul Görögországban (pl. Korfuban), Dalmáciában (Lagosta szigetén) és Boszniában is. Két méternél hosszabbra is megnő, sőt Kis-Ázsia egyes részein eléri a 3 m-t s minden bizonnyal Európa legnagyobb kígyója.

A haragos sikló tartózkodási helyét a vidék alkalmassága szerint választja meg. Az orosz steppéken a legforróbb és legszárazabb területeket lakja, Dalmáciában és Tirolban azonban a napos, de nem száraz megművelt területeken vagy a bokrokban, sövények és útak mentén, régi falak omladékai között tanyázik, mind a síkságon, mind a dombvidéken. A fákra is fölkúszik, legalább Gredler azt állítja, hogy megesett vele, hogy rovarok helyett ilyen kígyókat rázott le a fáról.

Tápláléka Erber szerint a gyíkok és az egerek sorából kerül ki, s amint a fogságban tartott példányokon megfigyelték, valószínűleg más kígyókat is zsákmányul ejt. Bizonyos, hogy a hüllőket jobban kedveli az egereknél. Schreiber közlése szerint a nagy sáskákat és lepkéket is elfogyasztja. Erber és Metaxa kígyórablónak ismerte. Metaxa egy sárgászöld színű példányt (var. viridiflavus) tartott ketrecben és sajnálattal tapasztalta, hogy az több kígyót megevett, köztük egyik saját fajtársát is. Éppen akkor lepték meg, mikor második áldozatát már félig lenyelte, s minthogy ebben megzavarták, kiokádta zsákmányát, amely elevenen jutott ki belőle; megölése után kikerült gyomrából az először lenyelt kígyó is, amely csak félhalott volt. Fischer J. szerint a bokrokra is szeret felmászni, hogy a madárfészkekből kirabolja a tojásokat.

A haragos sikló Európa ártalmatlan kígyói közül a legharapósabb és legélénkebb; változata, a csíkos sikló, a lótól vagy a lovastól sem fél s ha az utóbbi meglepi, habozás nélkül megtámadja. Ilyenkor, Pallas szerint, tányéralakban göngyölödik össze s ellenségét közel engedve magához fejével hirtelen feléje kap, sőt olykor valósággal belecsimpaszkodik a ló ajkába. Nem csoda, ha a nagyobb példányoktól ez okból félnek is. Ámbár mérget, amint Erhard mondja, nem tartalmaz, s a higgadt férfival szemben csak önmagára hozhat veszedelmet, a gyermekeknek és asszonyoknak mégis elég ijedelmet okozhat.

Ez a faj azonban Európának nemcsak legélénkebb, de leggyorsabb kígyója is és ezért megfogása bokros helyeken, ahol gyorsan a legközelebbi bokorban tűnhet el, csaknem lehetetlen, de még a nyitott terepen sem könnyű. A többi kígyóktól eltérően nem kövek alatt keres menedéket, hanem az olyan helyet kedveli, ahol a mállott sziklákat gazdagon takarja bozót. Ügyesen kúszik és görög halászok állítása szerint a tengerben is úszkál, tehát minden tekintetben Európa legélénkebb és legmozgékonyabb kígyója. A fogságban hamar ráfanyalodik az evésre s lassanként legalább részben leszokja a vadságát, de valójában sohasem szelídül meg. Nagy szüksége van a melegre s nálunk csak úgy bírja ki a telet, ha jól felszerelt ketrecében minden kényelmet biztosítunk számára. Szaporodása június végére vagy július elejére esik; 8–15 tojását a moha vagy az avar közé rakja le.

A karcsú sikló (Zamenis dahli Fitz.)

Európa kígyóinak egyik legkecsesebbje és legkarcsúbbja, amely az előbbitől a trópusok falakó kígyóira emlékeztető, rendkívül nyúlánk testével különbözik. Haspajzsai az oldalakon határozottan ormósok s pikkelyeinek a hegyén egy érző-gödröcskéje van, míg a haragos siklóén kettő egymás mellett. Színezete minden egyszerűsége mellett is nagyon díszes és nem változékony; testének elülső fele fölül szép világos szürkészöld vagy olajszürke, amely hátrafelé világosbarnába megy át; a felső ajak-, valamint az elülső- és hátsó szempajzsok sárgásszínűek, mint az előbbi fajnál; a nyak mindkét oldalát változó számú, sötéten szegélyezett és azonkívül világossárgával körülkerített, kerek foltok díszítik, amelyek sorban rendeződnek el és hátrafelé fokozatosan kisebbednek. Olykor az első pár folt a nyakon haránt irányban megnyúlva szalaggá olvad össze, ez utóbbi különösen a görögországi és nyugatázsiai példányokra jellemző. Hasoldala egyszínű sárgásfehér. Ez a szép kígyó átlag 80 cm-re nő meg s csak kivételesen éri el az 1.3 m-t; honos Dalmácia, Hercegovina, Görög- és Törökország, Kis-Ázsia, Transzkaukázia, Északnyugat-Perzsia és Szíria területén, s talán Dél-Egyiptomban is. Az örökzöld növényzettel borított köves és mállott területeket kedveli, de az egészen száraz, napos vidékeken is előfordul, ahol kisebb gyíkokra vadászik. A görögök hihetetlenül gyors mozgása miatt „sza’itta” (nyíl) vagy „szaitturi” (nyílfarkú) néven nevezik s ezt a nevet valóban meg is érdemli. Tommasini, a hercegovinai hüllők életének kiváló kutatója, a következőket írja erről a kígyóról: „Ez az erősen élénk hüllő, amíg nem szokott hosszá az ember jelenlétéhez, izgatottan szaladgál a ketrec egyik sarkából a másikba s észre sem veszi ott azokat a réseket, amelyek számára jó búvóhelyül szolgálhatnának. Már többször is észrevettem, hogy csak annyit mozdul előre, amennyire őt nekiiramodása mintegy rugószerű lökéssel viszi előre s megnyugszik, mihelyt legalább a feje sötétbe kerül. Igen ügyesen kúszik is és testhosszának egyharmadát is meghaladó távolságban levő ágakat is áthidal futtában.” Sem Tommasini, sem pedig Werner nem tapasztalta, hogy a szabadban az ágak között időzne. Gyorsaságának köszönheti azt is, hogy a kígyóevő siklók részéről fenyegető veszélynek kevésbbé van kitéve a többi fajoknál. A melegre erősen rászorul; Hercegovina összes kígyói közül az egyetlen nappali faj, de a legmelegebb időszakban legfeljebb napkeltekor hagyja el rejtekét. A durva bánásmód s különösen nyomás iránt nagyon érzékeny.

A patkós sikló (Zamenis hippocrepis L.)

Európában a nemzetség harmadik képviselője a patkós sikló, amely a többi fajoktól abban különbözik, hogy a szemét a felső ajakpajzsoktól kis szempikkelyek koszorúja választja el, továbbá, hogy alfelpajzsa osztott és testét 25–29 hosszanti sorban elhelyezett ormótlan pikkelyek födik. Színe és rajzolata csak nagyon kevéssé változó. Hosszúsága elérheti az 1.75 m-t. Felső oldalának alapszíne a zöldtől vagy zöldessárgától a narancsvörösig és barnásvörösig váltakozik. Fején a szemek között rendszerint egy sötét harántsáv húzódik, hátrább pedig egy második, előrenéző, ívalakú folt van, amely lenyúlik a nyakrészre, a sáv és a folt között egy világos rész marad ki, amely patkóalakú, s ettől kapta az állat a nevét. A háton tojásdadalakú, sötét, sárgával szegélyezett foltok hosszanti sora válik ki az alapszínből, ezek a foltok azonban később hátrafelé többnyire szalaggá olvadnak össze, melyhez kétoldalt egy-egy kisebb folt csatlakozik; még lejjebb egy harmadik foltsor is van, melynek egyes foltjai függőlegesen állanak és lenyúlnak a haspajzsokig. Minthogy a középső sor foltjai igen nagyok, közöttük az alapszín csak keskeny gyűrűk alakjában mutatkozik, miáltal szabályos és díszes láncrajzolat jön létre. Hasoldala sárga vagy narancsvörös alapon fekete foltokkal tarkázott. Ez a kígyó is a Földközi-tenger mellékén honos, de míg Európában az Ibériai-félszigetre és Szardiniára szorítkozik, addig Észak-Afrikában gyakori s nagyobb is, mint Spanyolországban és Marokkótól Tuniszig van elterjedve. A szabadban egerekkel és veréb-félékkel táplálkozik. Doumergue Wernerrel megegyezően harapósnak mondja, míg Boettger, akinek szintén volt alkalma frissen fogott példányokat megfigyelnie, Cantraine-nel egyetemben szelídnek és veszélytelennek találta. Doumergue szerint nem valami könnyű megfogni, mert különösen az idős példányok dühösen védekeznek s erősen csapkodnak a farkukkal. A patkós sikló olyan földlyukakban szeret tartózkodni, amelyek nyílását kő takarja el. De előfordul a házakban és pincékben is, ahol egerekre, denevérekre és patkányokra vadászik, nem veti meg azonban a madarakat sem; felmászik a fákra és a fedelekre s kifosztja az oda épített fészkek tartalmát. Werner Algír partvidékén mindig a száraz és köves lejtőkön találta.

A fekete sikló (Zamenis constrictor L.)

Példaként az amerikai fajok közül a fekete siklót emeljük ki. Ez a 2 m hosszú, erőteljes állat az Egyesült Államok déli részében a legelterjedtebb kígyófajok egyike. Színe kékes fényben csillogó fekete, amely a test alsó részén világos hamuszürkébe, a mellen fehéreszürkébe megy át. A fiatalokat világosabb alapon három sor sötét folt díszíti. A pikkelyek 17 hosszanti sorban állanak; van egy második kicsiny, alsó elülső szempajzsa is.

A vízben gazdag vidékeket kedveli s szívesen tartózkodik a folyók, tavak és tócsák partjain, a legszívesebben ott, ahol a növényzet a vízből nő ki, de olykor, akár a mi vízisiklónk, vándorutakat tesz a szárazföldön is és ilyenkor a legkülönbözőbb helyeken figyelik meg. Ha a tudósítóknak minden tekintetben hitelt adhatunk, akkor mozgékonyság tekintetében összes rokonait felülmulja. Ugyanazzal a készséggel siklik a száraz és köves talajon tova, ügyesen kúszik s a fák és bokrok lombozata között is találják, végül pedig kitünő úszó is és az alábukáshoz is ért. Táplálékát halak, kétéltűek, kígyók, madarak és kisebb emlősök alkotják, nevezetesen sikerrel üldözi a fiatal csörgőkígyót, az egeret és a patkányt, de sok hasznos madár fészkét is kirabolja. Néha-néha veszedelmes rokonainak is hathatós ellensége. Mivel a fiatal csörgőkígyókat pusztítja, általában hasznos állatnak tartják; de azért mégsem látják mindenütt szívesen, mert rablószenvedélyét a szárnyas jószágra is kiterjeszti és itt-ott félnek is tőle, mert harci kedve néha állítólag erősen megnyilatkozik. Annyi bizonyos, hogy ha rabolni akar, akkor nagyon gyorsan ront rá áldozatára. Pechuel-Loesche, aki pedig a fönti adatokat túlzottaknak találja, többször megfigyelte, hogy legalább is a felingerelt fekete sikló nagyon harcias és bátor szokott lenni. Catesby szerint fiait elevenen hozza a világra. A fogságot éppen úgy, mint a család többi fajai, jól elviseli és megfelelő gondozás mellett évekig elél. Más kígyókat nem tűr maga körül és a kisebbekkel szemben az erősebb jogával él, amennyiben azokat alkalomadtán megtámadja és el is fogyasztja.