7. Fakúszó siklók (Coluber L.)

Ez a nemzetség mintegy 50 fajt foglal magában, amelyek közé a maguk nemében legtökéletesebb siklófajok is tartoznak. Testük hosszú és oldalt kissé lapított, megnyúlt fejük pedig élesen különül el a nyaktól. Fejük pajzsruhája szabályos; a törzs pikkelyei símák és ormósak, végpórusuk is van és 15–35 hosszanti sorban állanak; haspajzsaik mindig fölfelé hajlók és oldalukon többé vagy kevésbbé határozottan bordásak; farkpajzsaik két sorban vannak elrendezve. Szemük mérsékelt nagyságú s pupillája kerek. Felső állkapcsuk 12–22, egyformán hosszú fogat visel; alsó állkapcsuk fogai is egyenlők, vagy az elülsők hosszabbak.

Ez a nemzetség Európa legnagyobb részében, Ázsiában, Észak-Amerikában és Amerika trópusi vidékein honos, ellenben Afrikában és Ausztráliában nincs képviselője. A fakúszó siklók erős és izmos állatok s nem annyira a földön, mint inkább a bokrokon és fákon élnek, s kisebb emlősökből és madarakból táplálkoznak. A nemzetség sok faja kedveli a vizek környékét s ezek kitünő úszók is.

Az erdei sikló (Coluber longissimus L.)

Erdei sikló (

Erdei sikló (Coluber longissimus L.).

Asklepios vagy latinosan Aesculapius, az orvostudományok istene, amint ismeretes, működése jeléül botot tart a kezében, amelyen kígyó tekerőzik. Hogy a rendnek melyik faját ábrázolták itt a görögök és rómaiak, ma nem tudjuk eldönteni. Általában úgy vélik, hogy ez a kígyó az itt tárgyalt csoport valamelyik tagja volt s csak a rómaiak terjesztették el jobban. Midőn Fabius és Brutus konzulok idején Rómában a pestis dühöngött, akkor hozták be Epidaurusból s aztán, hogy a ragálynak elejét vegyék, a Tiberis egyik szigetén tisztelettel hódoltak előtte. Még ma is ott látható a képe a Szent Bertalan-kolostor kertjében. Boettger bebizonyítottnak vélte, hogy az Aeskuláp-kígyó (az eredeti sikló) Epidaurusban nem is fordul elő s a legközelebbi lelőhelye ettől északnyugatra, Prevesánál Epirusban van és szerinte a monda szent kígyója egy más faj, még pedig vagy a szalagos sikló, vagy pedig a tarajos sikló. Ez a felfogás azonban már azért sem helyes, mert közben megtalálták az Aeskuláp-kígyót Vrachori mellett Aetoliában és Agoriani mellett a Parnassusban, viszont eddig a Peloponnesosról egyáltalában nem ismeretes, ami azonban, tekintve, hogy Görögország még alig van felkutatva, nem jelent valami sokat. Azt is föltételezték, hogy Rómából a kígyó fokozatosan terjedt tovább s így jutott el Taunusba, Schlangenbad fürdő környékére. Az az egy bizonyos, hogy azt a siklót, amelyet jelenleg Aeskuláp-kígyónak neveznek, azokban az országokban, ahol egyáltalában előfordul, mindig a fürdők közelében találják. Svájcban, Tessin és Wallis területén kizárólag a római fürdők romjai között található, holott is Fatio felfogása szerint szintén nem tekinthető őshonosnak.

Ezzel szemben Badenben, Bécs közelében való előfordulása a rómaiakkal semmiféle kapcsolatba sem hozható, hiszen ez a faj egész Alsó-Ausztriában el van terjedve s ez a lelőhely így elterjedési körén belül esik. Később Thüringiában és a Harz-hegységben is felfedezni vélték s erre Giebel tagadta azt a felfogást, hogy a rómaiak terjesztették volna el északon, Boettger pedig bebizonyította, hogy az észak- és középnémetországi lelőhelyekre alapított következtetések mind tévesek, mert amit a Lahn-vidéktől keletre Aeskuláp-kígyónak véltek, az egytől-egyig rézsikló volt. Hogy azonban ez a faj (az erdei sikló) Németországban még nem is különösebb nehézség nélkül telepíthető meg, azt a következő eset bizonyítja: Gróf Görtz közölte Lenzcel, hogy ő 1853-ban és 1854-ben lassanként 40 erdei siklót hozatott Schlangenbadból, amelyeket Richthof nevű birtoka közelében, Schlitztől nem messze, a Hesseni nagyhercegségben szabadon engedett. A kígyók itt mindent megtaláltak, amire csak szükségük volt, még védelmükről is gondoskodtak, s noha nem szaporodtak mértéken fölül, mégis állandóan észlelni lehetett jelenlétüket. Hogy innen ki is vándoroltak, azt is többször észlelték, mert egyeseket közülök egy órajárásnyira találtak, másokat meg a Fulda másik partján s minthogy ott a közelben semmiféle híd sem volt, szükségképpen úgy kellett átúszniok. Ez azonban még nem cáfolja meg azt az először Heyden C. által hangoztatott s mások által is osztott véleményt, hogy a rómaiak hurcolták be ezt a kígyót Németországba. Azt sem lehet letagadni, hogy Sandberger a Lahn-vidéki löszben a kockás sikló maradványait vélte felfedezni, ez a lelet tehát oly időkből származnék, amidőn az ember még aligha gondolt arra, hogy a kígyót háziállatként kezelje. Ez ismét az utóbbi fajnak az őshonossága mellett szólana, szemben azzal a nézettel, hogy ezt a kígyót szintén a rómaiak hurcolták volna be a Rajna-vidékére, akár az Aeskuláp-kígyót. Ha egészen bizonyosan be lehetne bizonyítani, hogy az utóbbi faj őslakója volt Németországnak, ezzel együtt igazoltnak lehetne venni az Aeskuláp-kígyó polgárjogát is. Sandberger lelete azonban nem bír elég bizonyító erővel, mert a két kígyófaj megkülönböztetése pusztán csontok alapján nagyon nehéz, sőt csaknem lehetetlen is.

Kígyónk voltaképpeni hazája Dél-Európa, a Pyreneusoktól a Káspi-tenger nyugati partjáig. Legújabban Dániában is kimutatták s Franciaország déli részén is több helyen fordul elő, azonkívül Svájcban az említett helyeken kívül a keleti Waadtlandban is; egyes vidékeket, így a lombardiai síkságot kivéve, egész Olaszországban honos, Szicíliában és Szardíniában pedig gyakori; el van terjedve Dél-Tirolban és fölmegy egész 1050 méterig a tenger színe fölött; Isztriában, Dalmáciában, az Adria szigetein, Karinthiában, Krajnában, Stájerországban, Felső-Ausztriában a Duna mentén Passautól kezdve, továbbá, amint említettük, Alsó-Ausztria nagy részében, valamint Bécs város területén is honos; ritkábban fordul elő Morvaroszágban és a volt Osztrák-Sziléziában; viszont Galíciában, Magyarország déli részén és Horvátországban gyakori, de itt csak az erdős hegyvidékeket lakja; végül pedig nem kevésbbé gyakori a Balkán-félszigeten és Oroszország déli tartományai némelyikében sem, s Kis-Ázsia északi részén, sőt Észak-Perzsiában is honos.

Az erdei sikló vagy Aeskuláp kígyója könnyen felismerhető kicsiny, nyakától csak kevéssé elkülönülő s az arcorron lekerekített fejéről, erős törzséről, hosszú és karcsú farkáról, valamint pikkelyzetéről és egyszínű színezetéről. Az a kicsiny alsó elülső szempajzs, mely sok rokonára, így a haragos siklóra is jellemző, nála hiányzik, 8 felső ajakpajzsa közül a negyedik és az ötödik belép a szemkörbe. Törzsét 21–23 sor síma pikkely födi, melyek csak a törzs hátsó részének hátközepén és a farkán ormósak egy kevéssé; alfelpajzsa osztott. Feje és törzsének elülső része rendszerint világosbarna, e szín hátrafelé fokozatosan sötétedve barnásfeketébe megy át; egyik másik világosabb példány testének hátulsó részén négy sötét, elmosódott határú hosszsáv különböztethető meg. Boszniában és Hercegovinában szürke és szürkehasú példányok is akadnak (var. subgrisea Wern.) A tarkón mindkét felől egy-egy sárgás, bizonytalanul határolt foltot látunk, a háton és a test két oldalán pedig fehér rajzokat, amelyek egyes példányokon nagyon tisztán és világosan X betű formájúak. A szem alatt a 4. és 5-ik felső ajakpajzs határán egy kékes vonal van, mely a fiatalkori rajzolat utolsó maradványának tekinthető. A fiatalok színezete a felnőttekétől nagyon eltérő s igen gyakran más fajnak, pl. sárga nyakfoltjaik miatt fiatal vízisiklóknak vélnénk őket. Ezek mögött a sárga foltok mögött egy nagy sötétbarna patkóalakú rajzolat is van s felső részükön világosbarna alapon 5–6 sor sötétbarna foltjuk, amelyek közül a háton lévők a legnagyobbak, alsó részük szintén sötét foltokkal tarkázott. A fiatalok színezete már a születésüket követő évben a felnőttekéhez válik hasonlóvá. A felső oldal színe egyébként nagyon változó; ismerünk nagyon világos és nagyon sötét példányokat is, a „fekete Aeskuláp-kígyó” néven kereskedelmi forgalomba kerülő példányok azonban nem egyebek, mint a haragos sikló feketeszínű változatának egyénei. Lenz szerint még az is igen jellemző e fajra, hogy a hosszpajzsok mindkét oldalon kissé meg vannak törve, a lapos hasnak tehát mindkét oldalon valósággal pereme van, amely a bordák nekifeszítése alkalmával mintegy élben csúcsosodik ki. Hosszúsága 2 m vagy valamivel több; ezt a tekintélyes nagyságot azonban csak az ausztriai és déleurópai példányok érik el; az 1.5 m hosszúságúak Bécs környékén még ma sem nagyon ritkák.

Valamennyi megfigyelő, aki az erdei siklót akár a szabadban látta, akár pedig a fogságban megfigyelte, megegyezik abban, hogy nagyon kedves állat. „Testalkatában és mozgásaiban – mondja Linck – van valami nagyon vonzó és finom. Nincs rajta semmi darabosság, egész testfelülete egyenletes és formáján az átmenetek is mindenütt fokozatosak.” Csinos alakjával egész lénye is összhangzásban van, úgy hogy minden tekintetben nagyon vonzó állat.”

Dél-Európában különös szeretettel tartózkodik a sziklás vagy legalább is köves és növényzet által gyöngén födött talajon, de a más alkotású vidékeken itt is teljesen hiányzik. Schlangenbad környékén, mely Geisenheyner szerint egyetlen németországi lelőhelye, szívesen tartózkodik falomladékok között s itt gyakorinak is mondható. A már említett gróf Görtz által telepített erdei siklók szintén szerettek lyukas falak között bujkálni. A vizet rendszerint csak vedlése előtt keresi fel, de ilyenkor néha hosszabban is időzik benne s gyorsan és ügyesen úszik. A síma talajon nem mozog nagyon gyorsan s nem is éppen ügyesen; csúszása nyilván lassúbb is, mint a többi siklóé, de annál jobban ért a kúszáshoz. E tekintetben fölülmulja az összes többi középeurópai kígyókat s szinte vetekszik az igazi falakó fajokkal, melyek egész éltüket a lombok között töltik. Rendszerint a vékonyabb fatörzsekre kúszik fel, amelyeket gyűrűivel jól át tud fogni s az első ágak valamelyikén halad tovább. Sűrű erdőben egyik fáról a másikra megy át s így igen nagy utakat tud megtenni. Hihetetlen ügyességgel kúszik fel a falakra is, melyek kiugró részei számára biztos támaszul szolgálnak s valóságos művészi készséggel tudja a kőzet egyenetlenségeit kihasználni.

Tápláléka főként egerekből áll, de ha alkalom kínálkozik madárfészek kirablására, azt sem szalasztja el. Ezt leszámítva igazat kell adnunk barátainak, akik mint egérpusztítót, hasznosnak tartják. Gyíkokkal ritkán, gőtékkel és halakkal pedig csak egészen kivételesen táplálkozik.

Életmódja igen jól megfigyelhető a Görtz-féle erdei sikló-telepen. Ha leülünk ott a kényelmes padok egyikére és tartózkodunk minden mozgástól és beszédtől, akkor valami tuskónak vagy más effélének néznek bennünket s egész közel jönnek hozzánk; de mihelyt a legcsekélyebb mozdulatot tesszük, azonnal a leggyorsabban eliramodnak. Ha zavartalanul érzik magukat, akkor ide-oda szaladgálnak, fel- és lekúsznak a fákon, sütkéreznek és vadászgatnak, ahogy ezt általában cselekedni szokták. Éppen olyan ügyesen tudnak le is kúszni a fáról s megkapaszkodva a tölgy függőleges törzsén, ebben a helyzetben fürödnek a napsugárban. Sohasem látták, hogy a fák csúcsára is fölmennének, viszont szívesen napfürdőznek a bokrok és falak tetején. Úszásukat, ivásukat és táplálkozásukat szintúgy nem figyelhette még meg senki, de igen gyakran észlelték, hogy ketten összefonódva oly gyorsan hemperegtek a földön, hogy a szem nem bírta mozdulataikat követni.

„A schlangenbadi sikló szaporodása – mondja Lenz – valamennyi németországi kígyóé között a legcsekélyebb mértékű. Párosodásuk a szokásos módon, de meglehetősen későn megy végbe, mert a hideg iránt minden más németországi kígyónál érzékenyebbek. Téli búvóhelyüket ritkán hagyják el június előtt, tehát egy-két hónappal később jönnek elő, mint a többi fajok. A vízisikló mellett az erdei sikló az egyetlen olyan faj Németországban, melynek a tojásainak még több hétig kell érniök, mielőtt a fiatalok kibujhatnának. Rendszerint 5 tojást rak az avar levelek közé vagy mélyen a száraz mohába és sorsukra bízza őket. Tojásai hosszúkásak, nem annyira öblösek, mint a galambtojás s óriási kiadású hangyabábokhoz hasonlíthatók.”

Az erdei siklót Németországban az összes kígyók között a leggyakrabban fogják és vadászata Schlangenbadban szegény embereknek szolgál jövedelmi forrásul, akik a fürdővendégeket szórakoztatják vele, vagy eladják kígyóbarátoknak. Az elfogott példányokat a fürdőszezon végén ismét szabadon engedik, mert a fogságban csak ritkán fogadják el a táplálékot, amit Lenz és Linck tapasztalatai is teljesen megerősítenek. Viszont Erber két fogságban tartott példánya hosszabb idő alatt összesen 108 egeret és 2 gyíkot evett meg, egy másik példány pedig, amely hosszabb időn át önként koplalt, végül is elfogadta a táplálékot, de nemsokára rá kimúlt.

Effeldt szerint a fogságban tartott erdei siklók azonnal elődugják fejüket rejtekhelyükből, mihelyt élő egeret vagy madarat engedünk be a ketrecbe. Ilyenkor aztán, ha több kígyó van jelen, mindjárt meg is indul a versengés a zsákmányért. A legszerencsésebb valahol megragadja az áldozatot és villámgyorsan tekeri körül gyűrűivel, úgy hogy az teljesen eltűnik a szemlélő szemei elől. Teste ily alkalommal 6 gyűrűt alkot, amelyeket csak akkor lazít meg, mikor érzi, hogy az áldozat már megfulladt, majd megragadja fogaival és a szokásos módon nyeli le. Effeldt sikerrel etette kígyóit leölt emlősökkel és madarakkal, sőt szétvagdalt nyers lóhússal is.

Az erdei sikló fogsága kezdetén nagyon dühös és ingerülten, tátott szájjal kapkod az ember keze, valamint a ketrecbe engedett egerek után is. Ilyenkor még akkor is jól céloz, ha szemei a vedlés következtében homályosan látnak. Minden harapás előtt kiölti nyelvét, de harapáskor behúzza. Olykor már előre kitátja a torkát, olykor pedig csak közvetlenül a harapás előtt. Néha még társát is megharapja, de azzal általában jól megfér, valamint más hüllőkkel is. Dühe sokszor hosszú ideig tart, s néha vissza is szokott térni, de ha gyakran foglalkozunk vele, néhány hét alatt teljesen megszelídül és még ingereltetés esetén sem harapja meg gondozóját. Lenz az általa gondozott példányt többször szabadon is engedte kertjében, mire az felkúszott az egyik fatörzsön, majd ágról-ágra haladt tova s csak úgy tudta az ágról lefejteni, hogy lefűrészelve az ágat a vízbe dobta az állattal együtt, amely ekkor igyekezett a szárazra jutni, ahol könnyűszerrel el lehetett fogni.

Nem kizárólag nappali állat s legfontosabb zsákmányát, az egeret bármely napszakban üldözi. A fogságban a szag után követi az áldozatát s a mohatakaró legkisebb megmozdulásáról észreveszi az egér rejtekhelyét. Ha valamelyik éhes társát megpillantja, akkor a már megfojtott egeret nem eszi azonnal meg, hanem megtévesztésül egy darabig azzal együtt csúszik ide-oda s csak akkor nyeli le, ha az elraboltatás veszedelme már elmult. Fogságban évekig is elél.

A párducsikló (Coluber leopardinus Bp.)

Párducsikló (

Párducsikló (Coluber leopardinus Bp.).

Ez az 1 m hosszúságú kígyó Európa délkeleti részén széltében el van terjedve. Alakja csinos, színezete rendkívül változó. A többi fajoktól megkülönbözteti az, hogy alsó elülső szempajzsa hiányzik és hogy 8 felső ajakpajzsa közül a negyedik és az ötödik a szemmel határos. Testét a törzs közepén 25–27 hosszanti sorban elrendeződő síma pikkelyek borítják; alfelpajzsa osztott.

Számos változata közül kettőt kell kiemelnünk. Ezek közül az első az igazi párducsikló (var. leopardina Bp.), melynek színe élő példányokon világos szürkésbarna, a törzse és farka felső részét pedig vérvörös vagy sárgásvörös, feketével szegélyezett foltok tarkítják. Ezek a foltok két hosszanti sorban vannak elrendezve és különösen a törzs elülső részén széles harántrajzokká folynak össze s közibük mindkét oldalon két sorban elrendezett, fekete színű, váltakozó állású foltocskák iktatódnak be, melyek közül legalább a felső sorhoz tartozók közepükön piros pettyet viselnek. A fej és a törzs első harmadának alsó része sárgásfehér, de minden egyes haspajzs még 4–5 kis szabálytalan, feketés foltot is visel, melyek az alfelnyílás felé mind nagyobbak lesznek, úgy hogy a has közepe emiatt már sötét acélszürkévé válik s a világos színeződés csak a pajzsok szélén mutatkozik.

A másik változat a négyvonalas sikló (var. quadrilineata Pall.) Strauch szerint barnásszürke alapon 4, ritkábban csak 2 vörösbarna, sárgásvörös vagy vérvörös, többnyire feketén beszegett hosszsávval van díszítve, amelyek egy nagy patkóalakú nyakfoltból indulnak ki és vagy egységesek, vagy pedig itt-ott meg vannak szakítva. (A patkóalakú nyakfolt a törzsalakon is megvan). A hát a középvonal mentén rendszerint nagyon világos és a két oldalt kisebb feketés foltok tarkítják.

A párducsikló főként Görögországban és a Balkán félsziget partvidékein honos. Előfordul Isztriában, Dalmáciában és az Adria nagyobb északi szigetein is, Hercegovinában ritka, de Görögországon kívül gyakori a Jóni szigeteken, Krétán és Törökországban, különösen Konstantinápoly körül. Az Égei-tenger egyes szigetein is előfordul, valamint Kis-Ázsia nyugati partjain. Sziciliába és Olaszország déli részébe, ahol házfedeleken szeret tartózkodni, Peracca szerint úgy hurcolták be.

Tápláléka, akár az erdei siklóé is, egerekből áll, ezért hasznosnak mondható. Fogságban mindjárt elfogadja a neki nyujtott zsákmányt s két-három egeret is megeszik egy alkalommal. Egy évnél tovább nem bírja a fogságot. Kevésszámú s aránylag igen nagy tojást rak. A világra jött fiatalok alig kisebbek a sokkal nagyobb erdei sikló kölykeinél. A párducsikló a fogságban kezdetben éppen olyan harapós, mint az erdei sikló s ha nem is a legelevenebb, de bizonnyal a legszebb európai kígyófaj.

A szalagos sikló (Coluber quatuorlineatus Lac.)

Szalagos sikló (

Szalagos sikló (Coluber quatuorlineatus Lac.).

Metaxa olasz búvár úgy véli, hogy a szalagos sikló azonos Plinius boájával, de ezzel természetesen korántsem akarja támogatni azt a régi mesét, hogy Claudius idejében egy efajta kígyót leölve, annak gyomrában egy gyermeket találtak. Plinius határozottan állítja, hogy a boakígyó tehéntejjel táplálkozik s Dalmáciában Erber szerint még ma is félnek a szalagos siklótól, mert azt hiszik róla, hogy a tehenek és kecskék után lopózik és kiszívja tejüket, amiért aztán a „kravozac” vagy „kravorcica”, azaz tehénfejő nevet kapta.

A szalagos sikló néha az 1.8–2.25 m-t is eléri s így Európa egyik legnagyobb kígyója. Felül sárga, piros vagy szürkésbarna alapon mindkét oldalán két sötétbarna hosszsáv díszíti, baloldala azonban egyszínű szalmasárga. Szemétől szájszögletéig fekete sáv húzódik. Ez is igen változékony faj s Erber egészen fekete példányait is fogta. A fiatalokat világos szürke alapon sötétbarna rajzok, fejüket pedig a szemeik között egy fekete harántszalag és tarkójukon egy nagy sötét folt tarkítja, azonban a szemüktől a szájszögletig húzódó folt az egyetlen olyan díszük, amely az életkorral sem változik meg. A törzs fölső részét 5 sorban elrendezett sötétbarna foltok élénkítik, amelyek közül a középső sorban elrendezettek a legnagyobbak; hasoldaluk fehér, s ezt a színt számos kis feketés háromszögű folt tarkálja. Felnőtt állatokon a foltok elhalványodnak s megjelennek az említett sávok, azonban olyanokra is akadunk, amelyeken a foltok is megmaradnak. Egy kis elülső szempajzsa van; hátát 23–27 sor pikkely födi, amelyek fiatal példányokon gyöngén, felnőtteken erősen ormósak; alfelpajzsa kettős.

A szalagos sikló hazája Európa déli része, így Közép- és Dél-Olaszország, Szicilia, Isztria, Horvátország nyugati része, Dalmácia, Hercegovina, Görögország és a görög szigetvilág; Európa délkeleti részén a Strauch által sauromates-nek nevezett változata él, amely sárgásbarna, ritkábban vörösbarna alapon a fiatal szalagos sikló rajzolatát viseli magán, de barna színben, tehát a voltaképpeni törzsalaknak tekintendő. Bizonyos, hogy a szalagos sikló sehol sem gyakori, nyilván csak azért, mert mindenütt üldözik. Görögországban Bedriaga szerint meglehetősen körülhatárolt területen fordul elő.

Mind a szalagos sikló maga, mind keleti válfaja nyugodt és lassú állat, amely ha a szabadban rábukkanunk nem menekül el, hogy hatalmas, erős testét biztonságba helyezze, ezért ritka volta mellett is gyakrabban látják és verik agyon, mint sok sűrűn előforduló fajt. Egereket és madarakat eszik, de a nagy dalmáciai smaragdzöld gyíkot is üldözi. Tartózkodási helyének megválasztásában nem kényes, éppen úgy előfordul a köves Karszton, mint a Narenta mocsaraiban, de a hegyekben Tommasini szerint nem hatol a gránátalma és a vadfüge régiója fölé. Fogsága kezdetén haragosság tekintetében nem marad rokonai mögött. Hatalmas teste dacára is ügyesen kúszik. Inni és fürödni szeret és gyakran hosszasan időzik a vízben. Sütkérezni nem igen szokott és inkább csak a meleg és borongós napokon mutatkozik.

A hegyesorrú sikló (Coluber scalaris Schinz)

Hegyesorrú sikló (

Hegyesorrú sikló (Coluber scalaris Schinz) és patkós sikló (Zamenis hippocrepis L.)

A legjellemzőbb rajta hegyben kihúzódó, nagy és ívelt arcorrpajzsa, amely az arcorr felső részén messze benyúlik az elülső homlokpajzsok közé s ott éles hegyben végződik. Ez is Európa legnagyobb kígyóinak egyike. Hengeres teste erős és zömök; farka testhosszának legföljebb egyhatodát teszi ki, rövid és tompa; alig elkülönödő feje lapos és rövid, hátsó része meglehetősen széles, elül pedig kihegyezett, fölső állkapcsa túlnyulik az alsó fölött, pikkelyzete szabályos. Zsindelyszerűen elhelyezett pikkelyei 27–29 hosszanti sort alkotnak, ferde négyszögűek és símák, haspajzsai símák és széleik fölhajlók, hasoldalát kettős pajzssor födi. Színe és rajzolata változó. Az előbbi a korral világosszürkéből vagy világos sárgásbarnából a vörösesbarnán át olajzölddé vagy vörösesbarnává alakul, a rajzolat meg a következő részekből áll: a fejen gyakran egy íves vonalat találunk a szemek közt, a szem alatt egy függélyes csík helyezkedik el s egy másik a szemtől a szájzugig fut, és egy szögfolt van az arcorrpajzs hátsó peremén; a nyakat egy harántsáv tarkítja, a hátgerinc mentén pedig egyenlő közökben következnek ilyen sávok egymás után, mellettük oldalt pedig egy második, harmadik és negyedik kisebb foltokból álló sorozat is megjelenik. A kor előhaladtával az utóbbi foltok eltűnnek s nem marad más, mint két, mind világosabban feltűnő sötétbarna vagy fekete, a nyakszirttől a fark hegyéig húzódó sáv. Ennek a fajnak a hossza eléri az 1.58 m-t. Hazája Spanyolország s innen áthúzódik Dél-Franciaország szomszédos részeibe is, de úgy látszik, hogy mindenütt ritka.

A hegyesorrú sikló Fischer J. szerint nappali állat, amely nyáron át déltájt a szőlőkben a földön vagy a bokrok közt figyelhető meg. Rendkívül óvatos, élesszemű állat. Szárazság- és melegkedvelő faj. Jól tud kúszni, Nyugat-Európa leggyorsabb kúszója. Fischer állatai a párosodásukat követő 25-ik napon mintegy 9 tojást tojtak. Táplálékát egerek, madarak és gyíkok, fiatalkorban pedig sáskák és lárvák képezik. Vizet ritkán iszik. Werner szerint a fiatal állatok ingerlékenyek és harapósak, míg két felnőtt példány, amelyet Bécsben éveken át tartott fogságban, mindig igen szelídnek bizonyult.