12. Rézsiklók (Coronella Laur.)

Kicsiny vagy középnagyságú kígyók. Törzsük erős, hengeres, kissé zömök s középen nincs lelapítva; fejük rövid, elül lekerekített s a nyaktól nem különül el élesen; farkuk mérsékelt hosszúságú. Szemeik kicsinyek, kerek pupillával bírnak, orrlyukaik két pajzs között nyílnak. Pikkelyeik 15–25 sorban állanak s hegyük előtt egy-egy finom gödröcske, az ú. n. végpórus foglal rajtuk helyet; alsó farkpajzsaik két sorban állanak. Felső állkapcsuk 12–20 fogat visel, melyek elülről hátrafelé egyenletesen, de csak kevéssé növekednek, az alsó állkapocs fogai egyformák, símák és barázdanélküliek. Haspajzsaik oldalt kerekítettek vagy csak tompán hajlanak föl. Mintegy 20 fajuk Európa, Nyugat-Ázsia, Afrika és Amerika között oszlik meg, az utóbbiak azonban csak az egyenlítőtől északra honosak. Indiából csak egy faj ismeretes. Valamennyi a földön él, ahol gyíkokra, kígyókra és kisebb rágcsálókra vadásznak.

A rézsikló (Coronella austriaca Laur.)

Rézsikló (

Rézsikló (Coronella austriaca Laur.).

A rézsikló, síma vagy haragos sikló Észak-Norvégiától lefelé egész Európában előfordul és itt-ott alkalmas helyeken gyakorinak is mondható. Hossza eléri a 75 cm-t, amelyből azonban 15 cm a farkára esik. Hazánk egyik legcsinosabb, legelevenebb, legmozgékonyabb kígyófaja. A nőstény alapszíne fölül egyszerű szürke, a hímé pedig barna. A mintázatot egy nagy sötét folt képviseli a nyakszirten, amely hátrafelé gyakran széles szalaggá bővül. A hát hosszában sötétbarna foltokat látunk, amelyek 2 sorban rendeződtek el s olykor páronként, olykor pedig hosszában, egyes alpesi példányokon pedig harántul és hosszában is létraszerűen vannak egymással összekötve. A szemeken át a nyak felé egy másik sötétbarna sáv húzódik. A nőstény testének hasoldala acélszürke, a hímé pedig vörösessárgás, a torok és az alul utána következő rész azonban inkább fehéres. Mind a rajzolat, mint a színezet is erősen változékony.

A járatlanok gyakran összetévesztik a keresztes viperával, noha attól már első pillanatra megkülönböztethető teljesen síma pikkelyei által, amelyeken a középormónak még csak nyoma sincsen, továbbá azáltal, hogy fejét egészen egyenletesen elhelyezkedő nagy pajzsok borítják, hogy alfelpajzsa kettős, azaz hosszában osztott s végül hogy szembogara kerek s harmadik és negyedik felső ajakpajzsa határos a szemmel. Egészen eltérő a fogazata is.

Magyarország hegyvidékein csaknem mindenütt előfordul. Németországban nem ritka a Harzban és a Thüringiai-erdőben. A Skandináv-félszigeten csak különösen kedvező helyeken, Angolország déli felében pedig csak a mészhegységekben fordul elő. Ausztriában és Tirolban gyakran, Dalmáciában ritkán találják. Európa többi államaiban is mindenütt előfordul. A Német-Alpokban 1200 m-ig, a Kaukázusban pedig 2000 m-ig megy föl.

A rézsikló száraz talajon, napos, köves lejtőkön, felhagyott kőfejtőkben és bozótos hegyoldalakon szeret tanyázni, de kivételesen a síkságok mocsaras talaján is előfordul. Lenz megfigyelései szerint jobban szeret síma kövek alá elbújni, mint a keresztes vipera vagy a vízisikló. Izomereje a vízisiklóénál jóval nagyobb, ami különösen akkor tűnik ki, ha farkánál fogva vagy pedig bot segítségével, melyre rátekerődzik, fölemeljük. Az előbbi esetben, ha csak a jóllakottságtól nem válott lomhává, fejét egész a kezünkig lendíti fel, az utóbbi esetben pedig szilárd talajt keres, de sohasem esik le a botról, mint ahogy az hasonló esetben a vízisiklóval történni szokott. E készségei dacára sem figyelték meg róla, hogy kúszna. Önként nem megy a vízbe, de abba bedobva gyorsan és ügyesen úszik, persze csak azért, hogy mihamarabb partot érjen.

A rézsiklót egyesek szelíd, jóindulatú állatnak mondják, mások viszont ennek éppen az ellenkezőjét állítják. „Ez a kígyó – mondja Lenz – harapós állatka, amely nemcsak megfogása alkalmával kapkod dühösen maga körül, hanem még akkor sem szűnik meg harapási kedve, ha hetek sőt hónapok óta tartottuk a szobában. Fogai oly kicsinyek s oly kevéssé emelkednek ki a lágy foghúsból, hogy élő példányokon jóformán nem is láthatók, mindazonáltal oly hegyesek, hogy mindjárt karcolást ejtenek. Az is megesik, hogy mérgében saját fajtársait is megharapja, de fogait köveken s más kemény tárgyakon mégsem próbálja ki szívesen. Ha ingereljük, hasonlóan viselkedik a keresztes viperához: összegöngyölödik, nyakát behúzza, fejét kiszélesíti és a harapáskor gyakran oly tágra tágítja torkát, amint csak bírja.” Olykor mérgükben egymást a fejüknél fogva ragadják meg, húzgálják egymást s ilyenkor a gyengébb kénytelen követni az erősebbet, de aligha követi jószántából. Abban a pillanatban, amikor mérgesen odakap valakihez, csakugyan könnyen összetéveszthető a keresztes vipera nőstényével. „Velem is megtörtént – jegyzi meg Schinz – hogy egy ilyen kígyót egy alkalommal viperának tartottam, míg közelebbről meg nem néztem. Ha közelről tekinthetjük meg, természetesen azonnal rájövünk, hogy tévedtünk; fejének nagy pajzsai s fénylő teste, mely napfényben különböző színekben játszik, ilyenkor könnyen felismerhetővé teszi; a fel nem ismerés azonban veszélyes is lehet s ezért mindig alaposan meg kell figyelnünk, hogy milyen kígyóval állunk szemben.” Magatartása hangulatától is függ. Olykor – mondja Lenz – ha az idő nedves és hűvös, ellenkezés nélkül tűri, hogy megfogják; többnyire azonban gyorsan menekül és csakugyan nagyon fürge; noha síma talajon könnyen utolérhetjük, mégis sokkal ügyesebbnek kell őt mondanunk a keresztes viperánál.”

Olykor egy helyen tartózkodik más kígyókkal, például vízisiklókkal, ritkábban viperákkal is s a fogságban is jól megfér velük, de természetesen csak addig, amíg kedve tartja és nem nagyon éhes. „Csak akkor izgul fel, – mondja Lenz – ha élő egeret engedünk a közelébe, ilyenkor habár csak szakadozottan és halkan is, de sziszeg. Ezt leszámítva ritkán halljuk sziszegni például akkor, ha jókedvében van és szelíden bosszantjuk.” Kedvenc tápláléka a gyíkok, melyekből többet el tud nyelni egymás után, olykor pedig lábatlan gyíkokkal, erdei egerekkel, kígyókkal és kígyótojásokkal teszi ebédjét változatosabbá. Hogy miképpen bánik el áldozatával, azt többek között Dursy is megfigyelte és ezt körülbelül a következő módon írja le: „Ha ketrecébe néhány gyíkot bocsátunk, utóbbiak azonnal észreveszik a veszedelmet s minden irányban menekülni igyekeznek. Az egész társaság felizgul s első meglepetésükben maguk a rézsiklók is igyekeznek elillanni. Közben dühösen kapkodnak ide-oda s néha saját testüket is megharapják. Aztán meglepő csönd áll be. Nyelvüket öltögetve, fölemelt fejjel fontolgatják a kígyók a csatatervet s a gyíkok tátott szájjal, az ijedségtől megbénultan próbálják erejüket összeszedni a védekezésre. A kígyók egyike hátra és oldalt hajlított nyakát hirtelen előreszegezve tágra nyitott szájjal ront rá a gyíkra s azt megragadja. A hátára fordított zsákmányát gyorsan körültekeri, úgyhogy annak csak feje és farka látszik ki. Ekkor következik a nyelés nehéz munkája. Sok fáradságába kerül, míg a gyíkot a fején kezdve egész végig lenyeli s ezért a mi siklónk nem is nagyon siet a munkával; egy darabig tapasztalgatja az áldozatot nyelvével s közben farkát macskamódra csóválja. Majd felegyenesedik, nyakával ívet ír le és tágra nyitott szájjal ragadja meg a zsákmány fejét. Gyűrűit fokonként veszi lazábbra s először a gyík feje, majd törzse is kezd eltünedezni, míg farka, mintegy búcsúzóul szomorúan mozog ide-oda. Csak egy fél óra multán vándorol be a gyík egészen a sikló gyomrába. Nem mindig megy azonban a dolog ilyen símán, mert a nyakáig begyömöszölt gyík még él és kétségbeesetten védekezik. Ha a kígyó nem találja jól megragadni, akkor ő kap bele ennek alsó állkapcsába s azt görcsösen záródó szájával és erős fogainak segítségével órákig képes így tartani. Hiába igyekszik a kígyó megszabadulni; dühösen tekeri tehát le gyűrűit áldozatáról és próbál visszavonulni, de hiába. Végül is elengedi a gyíkot s természetesen el is illan, de ha még a szája is vérzik, bizonnyal ő húzta a rövidebbet.”

Ennek az eleven leírásnak kiegészítéséül hozzá kell fűznünk, hogy a rézsikló rendesen három gyűrűvel veszi körül zsákmányát s annyira megszorítja, hogy minden megmozdulást, sőt még a szívverést is lehetetlenné teszi vele. Ha a zsákmány lábatlan gyík, akkor ritkábban helyezi el testének szorító gyűrűit, de mindig úgy, hogy az áldozat feje előre van fordítva. Egy Günther által szelídnek tartott példány csak gyíkokat evett, egeret sohasem, bár ez utóbbi után éppen úgy kapkodott. Miután gondozója sokáig etette rendes nagyságú gyíkokkal, egy alkalommal, hogy erejét kipróbálja, egy rendkívül nagy fürge gyíkot adott neki. A sikló többször megragadta és körültekerte a gyíkot s már-már úgy látszott, hogy meg is fojtotta, míg egyszerre csak kiszabadult az áldozat, mire a kígyó megváltoztatva a támadás módját: a farkánál fogva ragadta meg azt, amely letört s azt a kígyó le is nyelte. Ettől kezdve mindig megelégedett azzal, ha a gyíkok farkát letörhette s a farkatlan példányokat egyáltalán meg sem támadta. Fiatal rézsiklókat mindig sikerül letört s még mozgó gyíkfarokkal etetni, hacsak nem jönnek rá, hogy azt ők maguk is letörhetik a gyíkról. Mint valamennyi hazai kígyó, úgy a rézsikló is szokott vizet inni.

Wyder észlelte legelőször, hogy a rézsikló az eleventojó fajok közé tartozik, azaz tojásait addig hordja ki, míg a fiókák mindjárt a lerakás után széttörik a burkot és kibújnak. Lenz úgy találta, hogy a nagyobb példányok tojásai május közepén 15 mm hosszúak és 6 mm vastagok, de június utolsó felében már 25 mm-nél is hosszabbak és mintegy 12 mm vastagok, a bennük lazán összegombolyodott fehérszínű fiataloknak pedig vaskos fejük és nagy, fekete szemeik vannak. A rézsikló 3–15 tojását augusztus végén vagy szeptember elején rakja le s azokból a 15 mm hosszú és irón vastagságú fiatalok azonnal kibújnak. Jó idő esetén még táplálékot is vesznek magukhoz, de különben igyekeznek a tél zordsága elől elbújni s búvóhelyet keresnek maguknak. Oefele báró, aki a tojások világrahozásának lefolyását megfigyelhette, azt tapasztalta, hogy egy szeptember 10-én elfogott nőstény 4 nap alatt 9 fiat hozott a világra, amelyek az 5 cm hosszú és 3 cm vastag tojásokból bontakoztak ki. Az egyes szülések közé vajudásszerű szünet ékelődött be. „Alig akad csinosabb teremtés – kiált föl Linck – mint a fiatal sikló! Hátfoltjai ragyogóan szép sorokban húzódnak tova, egészen a tűvékonyságú farkhegyig; a kissé vastag fej foltdíszítménye tisztán és világosan kivehető s örömmel kíséri figyelemmel szemünk a folyton változó arabeszkeket, melyeket a rendkívül fürge állatocska tovakígyózása közben leír.”

A rézsikló a fogságban rendszerint néhány nap alatt annyira megszelídül, hogy gondozóját, ha az őt a kezébe veszi, nem harapja meg, de akadnak köztük olyanok is, amint erre már utaltunk, melyek sokáig dacolnak, míg ráfanyalodnak a barátságos magatartásra. Kezdetben mindenik harap s noha a nyomás, melyet ez alkalommal állkapcsaival kifejt, igen csekély, éles fogai mégis áthatolnak a bőrön s vérző sebet ejtenek, annál is inkább, mert ennek a kígyónak az a szokása, hogy fejének mozgatásával fogait mind erősebben nyomja a sebbe s az eredetileg csekély sebet ez által kiszélesíti. Azonban harapósságáról előbb vagy utóbb leszokik s ezt a csinos és szép állatot annál is inkább érdemes ketrecben tartani, mert a fogságot megfelelő gondozás esetén igen jól elviseli.

A láncos sikló (Coronella getula L.)

Láncos sikló (

Láncos sikló (Coronella getula L.).

A legszebb díszítésű siklók egyike az Észak-Amerikában honos láncos sikló. Ez az erős állat eléri a 2 m hosszúságot. Alapszíne vörösesbarna, sötétbarna vagy fekete, a háton keskeny sárga vagy krétafehér harántszalagokkal, melyeket kétoldalt a haspajzsok mentén hosszanti vonalak kötnek össze s ez által egy az egész testen végighaladó láncot alkotnak. A felső fejpajzsok csokoládébarnák, változó alakú sárga foltokkal, az ajakpajzsok sárgásfehérek és sötétbarnán szegélyezettek, a haspajzsok sárgásfehérek és barnán kockásak. Farkuk közepes hosszúságú, síma pikkelyeik 21–23 hosszanti sorban állanak, alfelpajzsuk osztatlan. Rendszerint mindkét oldalon 7 felső ajakpajzsuk van.

A láncos sikló az Egyesült-Államok jelentékeny részén el van terjedve és már New-York környékén is előfordul; tartózkodási helyül bokrokban gazdag síkságokat és erdőségeket választ. Mozdulatai mind a szabadban, mint a ketrecben is rendkívül elevenek. A szabadban kizárólag gyíkokra vadászik s ezeket a fogságban is mindennél jobban kedveli, de idővel az egeret és a felmetélt nyers húst is megeszi. Európába gyakran hozzák s megfelelő gondozás mellett évekig kibírja a fogságot, az élelmet a kézből is elfogadja s igen nagy előnye más fajokkal szemben, hogy sohasem harap. Midőn egy alkalommal egy példányt a vele egy hazában előforduló fekete siklóval (Zamenis constrictor) zártak össze, a láncos sikló menekült az utóbbi elől, majd mikor ez nem sikerült, fenyegető állásba helyezkedett, de a fekete sikló mégis megragadta a fejénél fogva s noha ellenállást tanusított, gyorsan elnyelte, úgyhogy éppen csak annyi idő maradt, hogy farkánál fogva kihúzzák támadója torkából. Leszámítva néhány, a fején ejtett karcolást, semmi baja sem történt s még több évig élt ez után a kaland után. Ha ingerlik, farkát a csörgőkígyóhoz hasonlóan gyorsan mozgatja, miáltal a száraz levelek között zörgő hangot idéz elő.