1. Korallsiklók (Elaps Schn.)

Földi korallkígyó (

Földi korallkígyó (Ilysia scytale L.).

A mérges kígyók szépség dolgában általában messze mögötte maradnak a nem mérgeseknek, akadnak azonban köztük olyanok is, melyek fölveszik velük a versenyt, sőt az Amerika melegebb vidékein élő korallsiklókat színpompa tekintetében semmi más kígyó, sőt hüllő sem múlja fölül. A korallsiklók kicsiny, megnyúlt, kissé otromba, hengerestestű kígyók, a nyaktól alig elkülönülő fejjel és rövid farokkal. Kicsiny szemeik pupillája kerek. Ruházatuk egyforma alkotású, 15 sorban elrendezett pikkelyekből és lekerekített haspajzsokból áll; alfelpajzsuk egyszerű, alsó farkpajzsaik párosával állanak. Szájnyílásuk látszólag kicsiny, de ennek ellenére is a nagyobb zsákmányt, így az egeret is le tudják gyűrni. Csatornás fogaik mögött egyetlenegy tömör foguk sincs. Wied herceg még nem mérgeseknek tartotta a korallsiklókat, az újabb szerzők azonban megegyeznek abban, hogy mérgük éppen olyan hathatós, mint a más, hasonló nagyságú, barázdás vagy csatornás méregfogakkal bíró fajoké. Minthogy azonban legtöbb fajuk nem harapós, veszély nélkül kézbe is vehetők, kivéve az északamerikai Elaps fulvius-t, melyet valóban veszélyesnek kell mondanunk.

A braziliai korallsikló (Elaps corallinus Wied)

Brazíliai korallsikló (

Brazíliai korallsikló (Elaps corallinus Wied.).

A nemzetség legpompásabb fajainak egyike a 60–70 cm hosszú korallsikló. „Az állat alapszíne – írja Wied herceg – rendkívül élénk fényű, a hasa pedig tompafényű cinóbervörös. Ezt a szép piros színt a törzsön 16–19, egyenlő távolságban elhelyezett, szabályos, 10–14 mm széles fekete gyűrű szakítja meg, melyeket elülső és hátsó határukon egy-egy keskeny zöldesfehér szalag is elhatárol az alapszíntől. A piros és a zöldesfehér gyűrűk fekete pontokkal vannak beszórva; a pontozottság onnan ered, hogy a végén minden pikkely egy fekete foltot visel. A fej elülső része a homlokpajzs hátsó részéig kékesfekete; a két halántékpajzson egy-egy zöldesfehér, széles harántszalag kezdődik, amely a szem mögött húzódik el és az egész állkapcsot beborítja; e mögött egy fekete nyaksáv látható amely megfelel az első gyűrűfoltnak. A farok rendszerint nem piros, hanem fekete alapon fehéres gyűrűket visel, a vége pedig szintén fehér. Úgy látszik, hogy ennek a fajnak a színe meglehetősen állandó.”

A korallsikló, ugyancsak Wied herceg szerint, a Rio de Janeiro, Cabo Frio és Parahyba környéki nagy erdőségeket és bozótokat lakja; de előfordul Nyugat-Indiában, Argentínában, Ecuádor nyugati részén, Bolíviában és Peru északkeleti részének mélyebben fekvő vidékein is. Egészen nyilt területeken ritkán találjuk, noha olykor mind itt, mind a lakások környékén is előfordul. A mocsarakban nem él, hanem sokkal inkább kedveli a homokos talajt vagy az erdők hűvös és nedves talaját, ahol korhadó növényi részek alatt húzódik meg. „Mozgása nem gyors, úgyhogy könnyen utolérhetjük, a fákra, sok más brazíliai rokonával ellentétben, nem tud felkúszni. Tápláléka kisebb gerincesekből kerül ki, a nagyobbak elnyeléséhez torka már nem elég tág. A brazíliaiak gyakran beszélnek az idegeneknek ezekről a szép állatokról, melyeknek csodás színe őket is bámulatba ejti, de rendszerint mérgeseknek tartják őket és egyesek azt hiszik, hogy a korállsikló a nyakában egy másik kis kígyót rejteget és az harap.” Ebből a felfogásból valóban igaz is annyi, hogy a korallsikló csakugyan mérges és néha másik kígyó is van a szájában, mert hiszen kígyókkal és gyíkokkal él.

A harlekin-kígyó (Elaps fulvius L.)

Az előbbi fajtól abban különbözik, hogy fejtetőpajzsai szélesebbek, mint az a távolság, amely köztük és a középső arcorrpajzsok között van. Észak-Amerikában, Dél-Karolinától az Egyesült-Államok délkeleti részén át számos változata él. Testhossza olykor eléri az 1 m-t is. A nemzetség egyetlen, valóban mérges faja. True F. W. szerint 5 ember közül, kiket tudtával megharapott, kettő belepusztult a mérgezésbe. Harapása kisebb kígyókra szintén halálos. Egyik-másik északamerikai változata nem gyűrűsávos, hanem vörös alapon fekete foltokkal telehintett.

Egy alkalommal, 1882 június 1-én, az Egyesült-Államok nemzeti múzeuma egy tisztviselőjének a bal mutatóujját harapta meg ez a kígyó, éppen akkor, amidőn azt a tarkójánál tartva, egy üvegedénybe akarta helyezni. A harapás oly erős volt, hogy fel kellett szakítani a kígyó állkapcsát, amely alkalommal az egyik méregfog benn is maradt a sebben. A tisztviselő közvetlenül a harapás után heves fájdalmat érzett, majd később álmosság fogta el és még aznap orvoshoz fordult. Három nap alatt az orvosi beavatkozásra jobban lett, de a megharapott hely a marás évfordulója előtt minden évben megdagadt és a fájdalmak is újra jelentkeztek. Két év mulva, az emlékezetes dátum előtt, a Micania guacho nevű brazíliai növény leveleiből és szárából készült orvosságot vett be, mire, ha nem is a fájdalom, de legalább a harapás helyén azelőtt évente visszatérő daganat kimaradt. Hasonló esetekről mások is megemlékeznek. A megharapottnak rendszerint sejtelme sincs a veszélyről, mely fenyegeti, mert ezt a kígyót igen sokszor ártalmatlannak vélik s nem sokat törődnek a kis harapással. Mivel azonban a méreg gyorsan terjed el a vérben, később már a gyógyszer sem sokat használ.

De Grijs a harlekin-kígyó fogságban való viselkedéséről a következőket közli: „Úgy látszik, hogy az Elaps, ha szelíden bánnak vele, nem igen harap. Az e fajta kígyók azonban kiszámíthatatlanok s nem tanácsos velük e tekintetben kísérletezni. Ha a ketrec jól be van fűtve, s a kígyót gyöngén megérintjük, testét nagy gyorsasággal tányérhoz hasonló tekercsbe szedi, majd újra kibontja gyűrűit. Úgyanígy cselekszik, ha más kígyók haladnak el mellette. Nagyon eleven állat. Ingerléskor farka reszketni kezd és gyönge zörgő hangot hallat. Sütkérezés közben testét egész a farka tövéig lelapítja. A viperáéhoz hasonló támadó állást sohasem vesz fel. Inkább lefekteti a fejét a földre, sőt el is dugja kanyarulatai közé. Alakja karcsú és megnyúlt, farka azonban rövid, de ennek dacra sem nevezhető valami ügyesnek, kúszni nem nagyon jól tud s a szabadban mindig a földön lakik. Bizonyos fokig izomereje is a többi fajoké mögött marad. Testének elülső részét nem tudja fölegyenesíteni vagy hátsó végét lengetni, mint a falakó kígyók. Mihelyt nincs testének támasza, a megfelelő testszakasz lomhán csüng alá. Ennek dacára jól tud szaladni s néha beássa magát a laza földbe vagy a homokba. A vizet nagyon szereti. Az én példányom fél napig is hevert felcsavart testtel a vízmedencében. Később egy homoki száguldó kígyó (Psammophis sibilans) megölte, megfosztva engem a további megfigyelés lehetőségétől.”

A múzeumokban elhelyezett példányok alapján aligha alkothatunk magunknak helyes képet a harlekin-kígyó pompás színéről. Ha lenyúzzuk a bőrét, a vörös gyűrűk csakhamar elhalványodnak, ha pedig borszeszbe tesszük és a napfény is éri, néhány év alatt teljesen kifakul. A színanyagokat a borszesz kioldja, mert halványvörös árnyalatot vesz föl.

Gyakran találkozunk azzal a nézettel, hogy számos ártalmatlan kígyó hasonlósága az Elaps-okhoz a mimikryre vezethető vissza, ezeket a kígyókat tehát a korallkígyókhoz való hasonlóságuk megvédené az ellenségeikkel szemben. Ezzel ellentétben Werner kimutatta, hogy ezek a színutánzók többnyire védekezni tudó és veszedelmes fajok, míg maguk az Elaps-ok többnyire nem harapósak és védekezni sem nagyon tudnak. E mellett azonban még az is bizonyos, hogy a kígyókkal élő állatok nem szoktak különbséget tenni mérges és ártalmatlan fajok között, és végül az állítólag utánzó siklók Észak-Amerika nagy részén oly területeken vannak elterjedve, ahol az Elaps sohasem élt. Gadow ugyanerre a meggyőződésre jutott s igen helyesen jegyzi meg, hogy ennek a fajnak feltűnő pirosfekete gyűrűs mintázata nyilván a magashőfokú amerikai területek fizikai tulajdonságaival függ össze.