1. Nagy tengeri teknősök (Chelonia Latr.)

Fejük gúlaalakú, oldalt meredeken lejtő, mellső végtagjaik kétszer olyan hosszúak, de sokkal keskenyebbek, mint a hátulsók. Hátpáncéljukat 13 koronglemez és 25 szegélylemez alkotja; a koronglemezek közül a 4–4 oldallemez elseje nagyobb, mint a többi. Haspáncéljuk szintén 13 lemezből áll, melyekhez mindkét oldalon még 4–5 nagy szegély- vagy bordalemez járul. Farkuk rövid és többoldalú pajzsok borítják.

A levesteknős (Chelonia mydas L.)

[Más neve: Chelone.]

Igen nagy állat; páncélhosszúsága 1.1 m és 450 kg súlyt is elérhet. Felső állkapcsának éles, finoman fogazott szaruhüvelye elül nem horgasan görbült és előreugró, hanem letompított. Hátpáncéljának lemezei nem cserépszerűen egymás fölött, hanem egymás mellett fekszenek. Orrnyílásai s a homlokpajzs között egyetlen pajzspár van. Mellső végtagjain rendesen csak egy karom van. A többi bélyeg annyira változik, hogy mintegy 10 különböző faj felállítására adott alkalmat. A felső testrésznek szintén kevésbbé állandó színezete rendesen sötét barnászöld vagy márványos mustrázattal; az alsó testrész sárgásfehér vagy piszkosfehér.

A levesteknős a forró- és szubtropikus öv minden tengerében otthonos s itt mindenütt gyakorinak látszik. A Földközi-tengerbe, ahol más tengeri teknősök helyettesítik, csak vendégként téved. Megfigyelték az Azori-szigetektől a Jóreménység fokáig az egész afrikai partvidék mentén s a hozzátartozó szigeteknél, Amerika Atlanti-oceáni partjainál az é. szélesség 34. fokától a La-Plata torkolatáig; a Csendes-óceánban Perutól Kaliforniáig; az Indiai-óceánban a Vörös-tengerig, Kelet-India minden partvidékén, a Szunda- és Fülöp-szigetek mellett, végül Ausztrália partjainál. Egyes eltévedt példányait fogták Amerika északkeleti és az európai partok mentén is.

A levesteknős, rokonaival együtt, tökéletesen tengeri állat. Leginkább a partok közelében tartózkodik. Gyakran található a nagyobb folyamok torkolataiban, de sokszor megfigyelték messze benn a tenger közepe felé is. Itt a víz felszínéhez közel látható, amint úszkál vagy néha aluszik, de a legcsekélyebb zavarásra azonnal eltűnik a mélységben. „A szárazföldi teknősök – mondja Lacépede gróf – mindenkor a lassúság mintaképei voltak; a tengeri teknősöket azonban az óvatosság jelképeinek lehet mondani.” Valóban az ember elől ijedten menekülnek. De ebből még nincs jogunk arra következtetni, hogy magasabb szellemi képességeik vannak, mint rokonaiknak. Mert nem a felismert ellenségtől, hanem a szokatlan jelenségtől ijednek meg. A szárazföldön esetlenül mozognak. Mondják róluk, hogy annyi embert elbírnak itt, ahány a hátukra állhat s tovamozognak velük. Igazi elemük azonban a víz; itt fejtik ki bámulatos mozgékonyságukat, mint a sas a kék levegőben. Csodálatosan úsznak, olyan erővel, mint amilyen sebességgel, éppen olyan kitartóan, mint amilyen kecsességgel. Kitünően buknak és lebegnek a különböző mélységekben is. Ott, ahol sokan vannak, rendesen valóságos csordákba verődnek s különben is, úgy látszik, nagyon szeretik a társas életet.

A levesteknős tengeri növényekkel, különösen algákkal él s ott, ahol gyakori, a levágott és a tenger felszínén úszkáló növények könnyen elárulják. A tengeri fű (Zostera marina) leggyengébb leveleit szereti s ezért ezt a növényt valódi teknősfűnek mondják. Az újabb időben gyakran megfigyelték, hogy a levesteknős éppen olyan ragadozó, mint minden rokona s így húsának jósága nem a növényi tápláléktól függ.

A nőstény teknősök bizonyos időszakokban elhagyják a mély tengereket és meghatározott, régen megszokott helyeken kötnek ki, hogy ott tojásaikat lerakják. Erre a célra lakatlan szigetek homokos partjait választják, vagy az emberi tevékenységtől távoleső partsávokat s ha nem is egész életükön át, de létük bizonyos szakaiban mindig ugyanazt a tojóhelyet keresik föl, még akkor is, ha sok száz tengeri mérföldet kell megtenniök. Damper szerint a hímek is követik nőstényeiket, de nem mennek ki velük a szárazföldre, hanem közel a tengerben maradnak vissza. Már előzőleg párosodtak s ez a művelet Catesby szerint 14 napnál hosszabb ideig tart. Úgy látszik, hogy párosodás alkalmával teljesen elveszítik minden félénkségüket és óvatosságukat s nem törődnek semmivel.

A part közelébe érve, a teknős bevárja az idejét s akkor este nagy óvatosan a szárazra megy. Wied herceg megfigyelése szerint már nappal lehet őket látni, amint a partok közelében úszkálnak s csak vastag, kerek fejük áll ki a vízből és hátpáncéljuk csak éppen súrolja a víz felszínét. Ilyenkor pontos szemlét tartanak a ritkán háborgatott part felett. Audubon, aki rejtekhelyről figyelte az állatot, azt írja, hogy mielőtt a partra mászik, még különleges elővigyázatossági rendszabályokat tesz, nevezetesen füttyentő hangot hallat, amely állítólag az esetleg elrejtőzködött ellenséget riasztaná el. A legcsekélyebb zaj hallatára szempillantás alatt a tengerbe menekül és más helyet keres föl. Ha minden csöndes maradt, akkor végre lassan a parthoz közeledik, a szárazra mászik, mintegy 30–40 lépésnyivel túlmegy a dagályt jelző határvonalon, még egyszer jól körülnéz s aztán megkezdi a tojások lerakását. E tevékenysége alkalmával figyelte meg Wied herceg és a következőket írja róla: „Jelenlétünk nem zavarta munkájában; megérinthettük, sőt föl is emelhettük (amihez azonban négy emberre volt szükség!). Csodálkozásunkat hangosan fejeztük ki s így tanácskoztunk azon, hogy mit csináljunk vele s még ezekre sem adta nyugtalanságának egyéb jelét, mint egy olyanforma sziszegést, milyet a lúd hallat, ha fészkéhez közeledünk. Úszószerű hátsó lábaival folytatta megkezdett munkáját, úgyhogy éppen a kloakanyílása alatt hengeralakú, 25 cm széles lyukat mélyített a homokba. A kiásott földet rendkívül ügyesen és egyenletesen, sőt bizonyos ütemben két oldalt maga mellé hányta s azonnal megkezdte a tojások lerakását. Ekkor két katonánk egyike egész hosszában lefeküdt a földre, konyhánk előzékeny és kedves szállítója mellé, belenyúlt a gödörbe s tojásait azonnal elszedte, mihelyt a teknős lerakta. Ilyen módon mintegy 10 percen belül vagy 100 tojást gyüjtöttünk össze. Mikor néhány óra mulva visszatértünk, már nem találtuk ott. Gödrét szépen betakarta s a homokban egy széles sáv bizonyította, hogy ismét visszatért a tengerbe.”

Göldi megjegyzi erről a teknősről, mely tojásrakás céljából rendesen a brazíliai Marajó-szigetet keresi fel s amelyet „szuruana” néven ismernek, hogy az Amazonasz széles édesvízövét kell átúsznia, míg a homokos partot eléri. Természetesen ugyanezt az utat kell megtenniök a fiatal állatoknak is, míg a szabad tengerre érnek. A tojások hosszúsága 41–44 mm, szélességük 40–41 1/2 mm, sőt egyesek teljesen gömbalakúak s átlagos súlyuk 34 1/2 gr. Az itt közelben tartózkodó pásztorok, akik a tojóhelyeket és az időt is jól ismerik s az örökös marhahústáplálék mellett változatosság után vágynak, nemcsak a tojásokat gyüjtik össze, hanem a csak némi ráfúvással védekező védtelen állatokat hátukra fordítják és fütyköseikkel agyonverik.

Tennent említi, hogy Ceylon partjain a tojásrakó teknősök bizonyos ravasz furfangját figyelték meg. Állítólag úgy igyekeznek a fészküket elrejteni, hogy útjukat nagy körben teszik meg s teljesen más vonalon mennek vissza a tengerbe. Az ott lakó bennszülött szingálok kénytelenek az egész nyomot felkutatni s a talajt bot segítségével végigvizsgálni, minthogy sohasem tudhatják, hogy hol van a fészek.

Úgy látszik, hogy az első fészekalj nem meríti ki a nőstény megtermékenyített tojáskészletét, mert az állat bizonyos idő mulva ismét visszatér, hogy az időközben megérett tojásokat hasonló számban bízza reá az anya szerepét betöltő földre. Így a kifejlett nőstény összes tojáskészlete 300–400 drb lehet.

A tojásrakás ideje a vidékek szerint különböző. A Malakka-csatornában, valamint Brazíliában januárius–februárisban, a Bermuda-szigeteken április–júniusban, az Aranyparton azonban – Loyer szerint – szeptember és januárius közötti időben megy végbe. A kikelés ideje 6–10 hét, a szerint, hogy milyen meleg a költőhely. A kikelt teknősfiókák azonnal a tenger felé igyekeznek, de nem tudnak rögtön alámerülni s így nagyon sokan a sirályok, gémek, ragadozó madarak és halak zsákmányává lesznek. De a kifejlett állatokat is sok veszedelem fenyegeti a tojásrakás alkalmával. Nagy ragadozók, főleg elvadult kutyák, ejtik zsákmányul.

A legveszedelmesebb ellenségük mégis az ember és a fehér ember éppen olyan kíméletlen pusztítójuk, mint a színes. Csak kevés helyen vadásszák értelmes vagy vonzó módon. Guayana partjain nagyszemű hálókat feszítenek ki, melyeket úszók tartanak a felső vízrétegekben; ezeket időnként átvizsgálják s a hálószemekbe keveredett tengeri teknősöket kiszabadítják. A Földközi-tengerben a Kikládok közelében a rokon álcserepesteknőst (Caretta caretta) olyan módon vadásszák, mint hajdani időkben. Az a csónak, mely teljes szélcsöndben nesztelen evezőcsapásokkal surran tova a tenger kék vizén, Erhard szerint a szigettől több tengeri mérföldnyire gyakran bukkan a felszínen alvó tengeri teknősökre, melyek messziről olyanok, mint a felborult csónakok. Ha közelébe érkezhettek, mielőtt az állat felébredt volna, akkor a tapasztalt halászok megragadják az egyik lábát, sietve a hátára fordítják s ekkor már tehetetlenné tették, bár a halászok ilyenkor is vigyáznak, nehogy megharapja őket, mert a 2 cm vastag botot is kettéharaphatja.

A Csendes-óceán déli szigetein lakó bennszülötteknek azt a vadászati módját, melyről már lord Anson is írt, de nem nagyon hittek neki, újabban Gill Wyatt W. misszionárius, aki ezt a Torres-szorosban látta, a következően írja le: „Mihelyt alvó teknőst vesznek észre, a bennszülöttek halkan melléje eveznek. Ekkor az egyik, akinek kötél van a derekán, a mit sem sejtő zsákmány hátára ugrik. Emberünk a teknőssel együtt természetesen azonnal a tenger fenekére bukik, ami azonban egyáltalában nem bántja, hanem közben összecsavarja az állat mellső lábait, hátára húzza, hogy jól megkapaszkodhassék bennük, amíg őt a teknőssel együtt a csónakba húzzák.”

Brazilia némely lakatlan partvidékét, melyeken a teknősök partra szállnak, csak nagyon ritkán keresik fel az utazók, ellenben a környéken lakó indiánok a tojásrakás idején valósággal ellepik. „Ezek az indiánok – írja Wied herceg – legkegyetlenebb ellenségei a teknősöknek. Naponta több állatot találnak, melyek éppen tojásaikat akarják lerakni s azonnal legyilkolják őket. A kietlen, sivár partokon, melyeken csak homokot fúj a szél s befelé sűrű őserdők sötétlenek, s amelyeket a világtenger zúgó hullámai paskolnak, mindenütt az élet pusztulásának és elmúlásának szörnyű képeire bukkanunk. Köröskörül ott hevernek a szegény legyilkolt teknősök koponyái, üres páncéljuk, sőt teljes csontvázuk, miután a hollókeselyűk (Cathartes) húsuk utolsó cafatját is lerágták. Az indiánok a húsukban lévő olajért gyilkolják le a tengeri teknősöket, azt kifőzik, összegyüjtik tojásaikat, vagy egyenesen a testükből fejtik ki azokat s nagy kosarakban hazaszállítják.”

És éppen ebben a féktelen tojásrablásban rejlik a legnagyobb veszedelem, mely kihalással fenyegeti ezt az érdekes és hasznos fajt. De erre persze a vad, önző teknősvadász nem gondol. A tojásrakás idejének közeledtével mindenféle csőcselék verődik össze, hogy minél gazdagabb zsákmányra tegyen szert. Gyakran megtörténik, hogy az irgalmatlanul kegyetlen lelkű vadászok több teknőst fordítanak a hátára, mint amennyire szükségük van s a szegény kínlódó óriásokat otthagyják szomorú sorsukra. A túlságosan nagy és nehéz példányokat emelőrudakkal fordítják hátukra, sokat hálóval fognak meg és másokat szigonnyal ejtenek zsákmányul. Audubon megismert egy teknősvadászt, aki egy esztendő alatt nem kevesebbet, mint 800 példányt „küldött másvilágra”. A vadászat mindig éjszaka folyik s reggel a zsákmányt szedik össze, melyet külön e célra készített tartókban raktároznak fel, vagy egyenesen hajóra rakják és szétküldik.

A szegény tengeri teknősöket rettenetesen kínozzák Ceylon szigetén. A vevők valószínűleg friss húst akarnak vásárolni, vagy az eladók nem akarnak vesződni a levágással, tehát egyszerűen lefeszítik az eleven állat mellpáncélját, és a vevőnek azt a húsdarabot vágják le, amelyet óhajt. S akkor az európai iszonyodva látja a rendkívül szívós, félig lenyúzott állat lassú tátogatását és szívének dobogását, amely szervét rendesen legutoljára adják el.

A cserepes teknős (Chelonia imbricata L.)

Cserepes teknős (

Cserepes teknős (Chelonia imbricata L.).

Igazi karett-nek vagy bisszá-nak is nevezik. Nagysága jóval a levesteknősé mögött van, de alakjára és alkatára nézve nagyon hasonlít hozzá. Életének minden fokozatán abban különbözik tőle, hogy felső állkapcsa elől többé-kevésbbé erősen horgos; fejének pajzsai is eltérők, amennyiben az orrnyílások és a homlokpajzs között mindig két egymásután következő pajzspár van, végül a hátpáncél lemezei többé-kevésbbé cserépszerűen egymáshoz feküsznek. Hátpáncélja erősen fűrészes s ezen a fiatal állatoknál három hosszanti él emelkedik ki. Mellső végtagjain mindig két karom van. A hátpáncél minden lemezét gesztenye- vagy feketésbarna alapon sárga sugárnyalábok tarkítják. A mellpáncél lemezei egyenletes sárgák, a fej és végtagok pajzsai pedig sötétbarnák, sárga szegélyekkel. Páncélhosszúsága a 84 cm-t is eléri. A párizsi múzeumban lévő legnagyobb példány hátpáncélja csak 74 cm hosszú. Günther azt mondja, hogy a 60 cm hosszú páncélt már rendkívül nagynak tarthatjuk.

Úgy látszik, hogy a cserepes teknős elterjedési területe körülbelül megegyezik a levesteknősével. Ez is a két féltekének azon a területén lakik, mely a két térítő közötti tengereket foglalja magába. Különösen a Karibi-tengerben, Ceylon körül, a Maledivák mellett és a Zulu-tengerben gyakori.

Megjelenése és életmódja, viselkedése és szokásai is nagyjában megegyeznek a levesteknőséivel. A növényi táplálékot azonban teljesen megveti és kizárólag állati anyagokkal táplálkozik, sőt nagyobb állatokat is zsákmányul tud ejteni. Catesby amerikai halászoktól hallotta, hogy gyakran lehet nagy kagylókat találni, melyeket félig kettéharapott. Puhatestű állatok mellett valószínűleg a halak adják teknősünk táplálékának legnagyobb részét. Úszóképessége mindenesetre hihetővé teszi, hogy azokat is el tudja fogni.

Szaporodása minden tekintetben megegyezik a többi tengeri teknősével. Tojásait homokos partokon rakja le, mégpedig ugyanabban az időben, mint a levesteknős s ehhez hasonlóan mindig azokra a helyekre tér vissza, ahol maga is a világra jött. Tennent szerint 1826-ban Hambantotta (Ceylon) mellett egy bisszát fogtak, s ennek lábán egy gyűrű volt, amelyet 30 évvel azelőtt egy holland tiszt erősített rá pontosan ugyanazon a helyen, amikor tojásait lerakta volt.

És az állatoknak ez a hűséges, mondhatjuk makacs ragaszkodása születésük helyéhez okozza azt a sajnálatos tényt, hogy szembetűnő módon megfogyatkozik a számuk. Mert az ember őket is kérlelhetetlenül és kímélet nélkül üldözi. Húsát csak a bennszülöttek fogyasztják ugyan, az európaiak nem, mert állítólag hasmenést és hányást okoz és keléseket, meg daganatokat idéz elő. Az indiánok és amerikaiak szerint viszont egyéb betegségektől óv meg. A bisszát nem is a húsa miatt fogják, s Klunzinger véleménye szerint ízetlen, mások szerint nagyon jóízű tojásaiért sem, hanem teknőiért, illetőleg páncéllemezeiért, melyekből a kifejlett állat 2–6 kg-ot is adhat. Ennek az értékes kereskedelmi cikknek megszerzésénél is rettenetes kegyetlenséggel járnak el. A teknőshéj ugyanis csak akkor válik le könnyen a hátpáncélról, ha jól felmelegítik. A szerencsétlen teknőst tehát tűz fölé akasztják s addig pörkölik, amíg céljukat el nem érték. A kínaiak belátták, hogy a teknőspáncél a száraz meleg következtében könnyen tönkre mehet, s azért e célra forrásban lévő vizet használnak. A kiállott kínzás után eleresztik a tengerbe, mivel azt tartják, hogy újra héjat fejleszt. Ám lehetséges, hogy az így megcsonkított teknős tovább él, de többször aligha kínozhatják meg, mert az állat visszaszerző ereje mégsem lehet olyan nagy, hogy páncélját új, a kereskedelemben használatos lemezekkel befedhesse.

Ez a teknőshéj nemcsak szépségében és jóságában múlja felül a többi szaruanyagokat, hanem jó tulajdonsága, hogy könnyen össze is olvasztható. Elegendő, ha az egyes lemezeket, melyek egyenlőtlen vastagságúak és érdesek, forró vízbe mártják s azután fémhengerek között préselik. Megfelelő nyomásra a lemezek úgy összeforrnak, hogy az egyes részek határait sem lehet megkülönböztetni. Puha állapotukban nyert formáikat tökéletesen megtartják, ha lassan keményedtek meg, s így kiválóan alkalmasak dobozok és fésük készítésére. Még a hulladékokat is felhasználják, minthogy azokkal kitöltik az egyes táblák közötti réseket s magas hőmérsékleten addig préselik, amíg azokkal teljesen össze nem forrtak. Az értékes héjtól megfosztott hátpajzsot egyes helyeken szintén felhasználják, pl. Klunzinger tapasztalatai szerint az arab tengerészek azokkal díszítik hajóikat. A legjobb és legdrágább teknőslemezek Celebesz-szigetéről származnak, ahonnan Kínába szállítják. De Új-Guinea, a Bismarck- és Salamon-szigetek szintén igen jó árut szolgáltatnak. Európában különösen Nápolyban dolgozzák fel a legnagyobb mértékben. A zsírból kiolvasztott teknősolaj még az európaiak szemében is igazi csodaszer.

A bisszateknősök szintén olyan gyakran kerülnek elevenen a mi piacainkra, mint a levesteknősök. Ezért könnyen megszerezhetők és megfelelő ápolás mellett a fogságot is jól kibírják. Ha nem tesszük őket 12.5 C°-nál hidegebb vízbe, akkor kevés gondot okoznak; csakhamar táplálkoznak, elveszik az eledelt az ápoló kezéből vagy a csípővasból. A medencében velük együtt élő halakat nem bántják, bár a halhúst minden más tápláléknál jobban becsülik. Bámulatos mozdulataikkal pedig minden szemlélőt lebilincselnek. Aki úszni látja őket, rögtön eszébe jut a fentebbi hasonlat, mely szerint úgy viselkednek a vízben, mint a levegőég ragadozó madarai a levegőben. Lassan, de állandóan mozgatják úszólábaikat és testük lassan és egyenletesen siklik a vízben minden irányban. A többi család egyetlen ismert tagja sem úszik úgy, mint éppen a tengeri teknősök. Sietséget sohasem lehet észrevenni rajtuk. Látszólag játszva szelik a vizet s mégis ugyanazon időben akkora utat tesznek meg, mint az erősen küzködő, apróbb víziteknős. Úszásuk nem egyéb, mint lebegés a vízben.