Tűhalak (Syngnathus Kp.)

A tűhalak, Syngnathus Kp., nemzetségébe tartozó fajok hímjein a költőtáska második életévükben fejlődik ki. A költőtáska a farok alatt foglal helyet. Fejlődése elülről indul meg. Először a bőrredők alakulnak ki, a védőlemezek később fejlődnek ki. Az állat növekedésével a költőtáska is egyre terjeszkedik és jóval több farokgyűrűre terjed át, mint a fiatalabbakon, s ennélfogva sokkal több ikrának is tud helyet adni. A táskát a végbélnyílás mellett kezdődő és hátrafelé egymáshoz közeledő kétoldali széles bőrredő, továbbá a farok alsó éleinek kiterjedéséből származó védőlemezek alkotják. A bőrredők széle a költés ideje alatt összeragad.

Az ikrák a költőtáska bőrszemölcseiben egymástól elkülönülten ragadnak oda a hím hasoldalához. A táska fejlődésük egész tartama alatt elzárja tőlük a tengervizet. Oxigénszükségletüket az apaállat vére látja el. Az ikrák ugyanis erekben rendkívül dús hámrétegbe ágyazódnak be, amely az ivadékok eltávozása után méhlepényszerűen tolódik ki. A fiatalok növekedése következtében a bőrredő egyre jobban kitágul, megfeszül és elvékonyodik, úgyhogy az ivadék szeme áttetszik rajta. Végül a táska annyira degezzé válik, hogy az összeragadt szélek szétfeszülnek és az ivadék kihull. Leidenfrost megfigyelte, hogy a táska előlről nyílik meg és ürül ki, s hogy a hátulsó részében az ivadékok valamivel apróbb termetűek, mint azok, amelyek a költőtáska elülső kétharmadában fejlődtek ki. A tűhalak ivadékai a költőtáskában teljesen kifejlődnek, s nem lárvaállapotban hagyják el, mint a kígyótűhalak (Nerophis Rafin) porontyai. Mindenben kicsinyített másaik a szülőknek, még úszósugaraik száma is végleges. Leidenfrost csupán a Syngnathus phlegon Risso ivadékain talált lényegtelen különbségeket, amelyek a fejtetőn levő tüskékben mutatkoznak. Ezek a tüskék a felnőtteken már nincsenek meg. A tűhalak hímjei a költőtáskákból kiszabadult ivadékkal tovább nem törődnek.

A tűhalak nemzetségét, Duncker szerint, az északeurópai partok mentén három faj képviseli. A Földközi-tengerben Griffini szerint („Ittiologia italiana”, Milano, 1903) 11, a régebbi szerzők szerint pedig 13 faj él. Az Adriából Canestrini („Fauna d’Italia”, P. III., Milano, 1871–1872) a következő fajokat sorolja fel: S. tenuirostris Rathke, S. rubescens Risso, S. taenionotus Canestrini, S. abaster Risso, S. agassizi Mich. Ezekhez a fajokhoz Perugia („Elenco dei pesci dell’Adriatico”, Milano, 1881) a S. viridis Risso (= S. typhle L.), Karl János. pedig („Math. és Termtud. Ért.” IX., 1871,178. l.) a S. pelagicus Osb. nevű fajt csatolja. A nyolcadik fajt az Adriából Leidenfrost ismertette.

A közönséges tűhal (Syngnathus acus L.)

Közönséges tűhal (

Közönséges tűhal (Syngnathus acus L.). - Csikóhal (Hippocampus antiquorum L.).

A közönséges tűhal (Syngnathus acus L.) 46 cm-nyire is megnő. Erős hátúszójában 40 sugár van, mell- és alsóúszója ellenben gyengén fejlődött ki. Mozgás közben a hátúszó hullámzása előlről indul meg és végigfut rajta hátrafelé, de tud visszafelé is úszni, amikor is a hullámzó mozgás fordított irányban terjed. A farokúszó kis pamattá alakult át. Színe kékesbarna, sötétebb szalagokkal. Az Északi-tengerben és a La Manche-csatornában egészen a Biskayai-öbölig otthonos, a Balti- és a Földközi-tengerből ellenben hiányzik.

Páncélját a törzsön 19–21, a farkon pedig 43–46 gyűrű alkotja. Gyorsan és ügyesen úszik, amiből Duncker arra következtet, hogy nagyobb vándorutakat is tehet. Erre vall az is, hogy nemcsak a parti övben él, hanem gyakran fogják a nyílttengeren is. Életmódjából idáig keveset lestek el. A költőtáska a hím első 25–28 farokgyűrűjén alakul ki. A tejes akkor válik dajkává, amikor a 31 cm-es nagyságot eléri. Az ívási időszak júniustól augusztusig tart. Az ivadék a költőtáskában körülbelül öt hét alatt fejlődik ki. A fiatalok lebegő rákokkal táplálkoznak, az idősebbek apróbb halakat is beszippantanak.

A keskenycsőrű tűhal (Syngnathus typhle L.)

Sokkal elterjedtebb faj a keskenycsőrű tűhal, Syngnathus typhle L., amelynek számos földrajzi változata van. Páncélja 16–18 törzs- és 33–39 farokgyűrűből áll. Hátúszójában 28–41, az alsóban 3 (2–4), a farokúszóban 10 (9–11), a mellúszóban 12–16 sugár számlálható meg. Csőre lapos oldalú és csaknem olyan magas, mint a fej többi része. A keskenycsőrű tűhal körülbelül 30–33 cm-esre nő meg. Háta barna vagy sárgászöld. Színe mindig a környezetéhez alkalmazkodik. Hasa fehéres vagy ezüstös.

Mindenütt a parti élettájék népességéhez tartozik, de nem fenéklakó, hanem a tengeri füvek (Zostera) közt tartózkodik. Igen falánk. Függélyes testtartással és gyorsan úszik. Olyan, mintha az áramlástól leszakított fűdarab volna. Így közelíti meg áldozatát. Eledelét a lebegő rákok és az apró halak sorából szerzi meg. Szája aránylag nagy, s ennélfogva a fejénél hosszabb halakat is be tud kapni. A hím dajkaszerepe akkor kezdődik, amikor a 12 cm-es nagyságot eléri. Költőtáskája a farok első gyűrűjén helyezkedik el. Júniustól augusztusig ívik. A költés ideje körülbelül négy hétig tart. A fiatalok a költőtáskából való kibúvásuk után rögtön a kifejlett állat testtartásával úsznak.

A keskenycsőrű tűhal a Fekete-tengertől kezdve a norvég Vardöig található. Kevert vízben is él. Az Északi-tengerben ritkább, a Balti-ban ellenben a leggyakoribb tűhal-faj. Két változatát S. rondeleti Delar. és S. argentatum Kaup. néven írták le. A földközi-tengeri példányok szürkésbarnák, a csőrükön függélyes barnásfekete vonalak vannak.

A rövidcsőrű tűhal (Syngnathus brevirostris Hemp. et Ehr.)

Az Adria leggyakoribb faja, Canestrini szerint, a rövidcsőrű tűhal, Syngnathus brevirostris Hemp. et Ehr., amely csak 13 cm-nyire nő meg. Törzsét 16, farkát pedig 35 gyűrű vértezi fel. Hátúszója igen rövid, mindössze 29 sugárból áll. Színe a hátán hamuszürke, barnás foltokkal, vagy pedig az oldalának felső részén végig futó barna csíkkal; szeme előtt kékszínű folt virít. A velencei lagunákban Canestrini szerint, a S. taenionotus. Canestr. a legközönségesebb. Az Adria többi részében a S. tenuirostris Rathke is igen gyakori.

A gyűrűs tűhal (Syngnathus phlegon Risso)

Ezt a fajt az Adriából Leidenfrost írta le („Állat. Közl.” 1908, 26. l.) annak a példánynak az alapján, amelyet Garády a fiumei öböl közepéről 1906-ban éjjeli halászat alkalmával fogott. A gyűrűs tűhalat odáig, Carus felsorolása szerint („Prodromus faunae Mediterraneae”, Stuttgart, 1893) Marseille, Nizza, Genova, Stromboli, a Lipári-szigetek, Messzina, Asina, Nápoly, Szicilia és Palermo mellől, az Aegei-tengerből, továbbá a Jóreménység-foka mellől ismerték.

A gyűrűs tűhal, Syngnathus phlegon Risso, 20 cm hosszúra növekedik. Nevére a testét tarkító sötét gyűrűkkel szolgált rá. Alapszíne a hátán égszínkék, az oldalán és a hasán ezüstös. A szeme is ezüstszínű. Testét hétszögletes csontgyűrűk vértezik. Minden gyűrűt sokszögletű és tüskésszegélyű pajzsok alkotnak. A törzsét 17–19, a farkát 49–50 csontgyűrű védelmezi. A hím költőzacskója a farok 17–27-ik gyűrűjének alján helyezkedik el. A hátúszót 38–45, az alsót 3, a mellúszót 16–18, a farokúszót pedig 6–10 sugár tartja kifeszítve.

Risso szerint a gyűrűs tűhal kavicsos fenéken él. Carus azonban az előfordulási adatok alapján határozottan pelagikus fajnak tekintette. Erre vall quarnerói előfordulása is. Leidenfrost ezt a fajt a magyar Adria-expedíciókon is gyüjtötte és megállapította, hogy a gyűrűs tűhal nemcsak határozottan pelagikus, hanem ezenfelül még bathypelagikus, vagyis mélytengeri lebegő hal. A magyar expedíció hálója ugyanis 1100 m-es mélységből hozott fel egy ivarérett hímet, amelynek költőzacskója kevéssel azelőtt ürülhetett ki. Ez a példány acélkék színű volt. Ugyanabból a mélységből négy fiatal ivadékot is kihalásztak. A második magyar expedíció alkalmával, 1914 tavaszán Leidenfrost az Adria déli medencéjében felsőbb rétegekből nagyszámmal gyüjtött fiatal ivadékokat. A quarnerói példány költőzacskójában Leidenfrost különböző fejlettségű ivadékokat talált, amiből azt lehet következtetni, hogy az ikrákat nem egyszerre helyezték le benne, s hogy az ivadék kiszabadulása valószínűen nem egy időben történik, Risso fentebb említett adatából pedig azt gyaníthatjuk, hogy ez a nyilttengeri lebegő faj ívás céljából keresi fel a parti övet.

A kis tűhal (Syngnathus rostellatus Nilss.)

A kis tűhalat, Syngnathus rostellatus Nilss., gyakran összetévesztik a közönséges tűhal fiataljaival. Csak 17 cm-esre nő meg. Háta sötétbarna, hasoldala ezüstös, a költőtáska bőrredője fehér. Páncélja a törzsön 13–15, a farkon 37–42 gyűrűből áll. Úszósugarainak száma: a hátúszóban 36–45, az alsóúszóban 2–3, a mellúszóban 10–13, a farokúszóban 10. A hímek költőtáskája akkorára fejlődik ki, amikor a 10 cm-es testhosszúságot elérik. A táska a 19–25-ik farokgyűrűre terjed ki. A kis tűhalnak hengeres orra van, amely alig hosszabb a fejénél.

Szaporodási időszaka júniustól augusztusig tart. A költés ideje körülbelül három hétre terjed. Az ivadék lebegő életmódot folytat, kifejlődve azonban a parti övben fenéklakóvá válik. Leginkább a ritkásan benőtt homokos feneket kedveli. Apró lebegő rákokkal, főkép Mysis-fajokkal táplálkozik. A kis tűhal a Biskayai-öböltől Trondhjemig terjedt el. Az Északi-tenger partjait övező apró szigetek közt ez a legközönségesebb tűhalfaj. Az angol partokon is gyakori. Mindenütt behatol a folyótorkolatokba is.