TIZENHATODIK REND: Tetvek (Anoplura)

A tetveket eddig, sőt sok kutató még most is, a csőrös rovarok (Rhynchota) rokonainak tekintették és ennélfogva a poloskaszerű rovarok atyafiságába sorozták, amelyek közt úgysem hiányoznak kellemetlen élősdiek. Mi azonban teljesen Handlirsch és Mjöberg felfogásához csatlakozunk, amely szerint a tetvek a Mallophagákhoz állanak legközelebb, úgyhogy a tetvek alkotásában tapasztalható különleges sajátságok csak az élősködő életmódhoz való továbbhaladó alkalmazkodásoknak tekintendők. Ezen az alapon a tetveket, tekintet nélkül szívó szájrészeikre, habozás nélkül a Corrodentiákhoz sorozzuk be.

A tetvek csoportja nem gazdag fajokban, legalább is máig alig ismerünk többet mintegy hatvan fajnál, amelyek körülbelül 16 különböző nembe tartoznak, és kizárólag emlősökön fordulnak elő. Rendesen úgy van, hogy egy emlősfajon csak egy bizonyos tetűfaj él, de már ebben a tekintetben az emberi is dicstelen kivétel, mert nem kevesebb mint három különböző tetűfaj telepedik meg testének különböző helyein. A juh két fajjal dicsekedhetik, mert először is a Haematopinus ovillus Cram. üthet tanyát rajta, mégpedig kizárólag vastag gyapjúval fedett részein, másodszor pedig a Haematopinus pedalis Osb. (Linognathus), amely Osborn szerint a csupasz, vagy csak vékony gyapjúval fedett helyeken telepszik meg. Így tehát az emberhez hasonlóan, a juhon is különböző lakóhelyekre oszlanak meg a paraziták és Mjöbergnek tulajdonképpen teljesen igaza van, amikor úgy véli, hogy ennél a két tetűfajnál önkénytelenül is nagyon közel esik az összehasonlítás egy „erdei alak” és egy „pusztai alak” közt. „Lábaik különbözőképpen alakultak a fogódzásra. A lábszárak belső csücskén gyakran egy chitintüske van, úgyhogy a karom becsukásakor itt egy zárt gyűrű keletkezik, amely körülzárja a szőrszálat. Ehhez járulnak még az onychiumok (tapadókorongok), vagyis azok a vékonyfalú lábfejfüggelékek, amelyek egyik vagy másik formában majdnem minden Anopluránál előfordulnak.”

A tetvek alkotása igen jól szemlélhető a Pediculidae-családba tartozó fejtetűn (Pediculus capitis Nitzsch.). Ennek a gyűlölt parazitának a teste, mint minden tetűé, lapított és teljesen szárnyatlan. Hosszúsága a nősténynél 3 mm felé van, a hímnél pedig alig 2 mm. Csápja ötízű. A fejtetűnél a fej két oldalán álló nagy, fekete szemek más fajokon csökevényesek, vagy hiányzanak. A szájrészekből kívülről semmi sem látható, csak akkor, ha a tetű étvágyat érez és vért akar szívni, jön elő néhány rész, amelyek addig a fej belsejében voltak elrejtve. Először kitűri a bélcsatorna elejét, a szájbelet. Ez csőalakú ormány, amelyet szorosan a bőrre illeszt rá. Apró, a bőrbe beleakaszkodó horgocskáival a megszívandó felületet kissé szétfeszíti, ebben a pillanatban előnyomul egy fúrószerkezet, amely eddig egy külön tasakban volt elrejtve és áthatol a bőrön egészen a mélyebb, vért tartalmazó rétegekig, miközben a felszívott vér hosszuk mentében a bélcsatornába áramlik. A fúrószerkezet az egyetlen rész, amely egyéb rovarok szájszerveivel összehasonlítható. Ez valószínűleg megfelel az alsó ajaknak, míg a többi szájrészpár a tetveknél hiányzik. Nem hallgathatjuk el, hogy a tetvek fúrókészülékének értelmezésében még máig bizonyos nézetkülönbségek vannak és hogy Enderlein a disznótetűnél egy pár rágót is leírt. A nem világosan elkülönült három torgyűrűn ülő hat láb a tetűnek fontos mászó és fogódzószerve. Ezekkel mászkál lassan és megfontoltan a szőrerdőben és e közben a szőrökön úgy fogódzik meg, hogy a szőröket karomalakú lábfejízeivel körülfogja, amelyek az előző lábíznek egy hüvelykszerű kiugrása felé becsaphatók. A potroh kilenc szelvényből áll, amelyek gyakran nem különülnek el világosan. A bélen a nagy kétkaréjú gyomor tűnik fel. A Malpighi-edények száma négy.

A tetvek petéket raknak. A fejtetű úgy intézi el a szaporodást, hogy egymásután mintegy 50–60 petét, amelyet a nép „serké”-nek nevez, egyenként a hajszálakra ragaszt, amint ez a mellékelt ábrán látható. Minden pete szabad végén egy kis fedő van, amelyet a fiatal állat a kikeléskor a magasba emel és lepattant. Mivel táplálékban és melegben, amelyet a fejbőr folyamatosan bőségesen ad, nincs hiány, a tetvek növekedési körülményei rendkívül kedvezőek. A reményteljes fiatal állat, amely testalkotásában és viselkedésében épp úgy, mint a vérszívás iránti szenvedélyében kezdettől fogva szüleihez hasonlít, képes már mintegy 2–3 hét alatt szintén szaporodásképes tetűvé érni.

Bizonyára igazat fogunk adni Knortznak, amikor a mondákban, szokásokban és az irodalomban szereplő rovarok tárgyalásánál úgy véli a fejtetűről, hogy a bölcsőjénél nem álltak a gráciák. „Mint plebsi teremtmény, kiválóképpen a vándorló iparoslegények, utazó koldusok és érzéketlen parasztripőkök fésületlen és mosdatlan fején tartózkodik. A katonákat csak háború idején keresi fel, miután ezeknek egyéb dolgok van, mint hogy tetveket öldössenek.” Egyébként bizonyos, hogy szerencsétlen véletlen folytán olyan emberek is megkaphatják a tetűt, akiknél igazán nem hiányzik a szükséges tisztaság. A fejtetű mindenesetre joggal viseli a nevét, mert majdnem mindig a fejen telepszik meg és csak ritkán található más testrészeken. Minél bozontosabb, piszkosabb és elhanyagoltabb a hajzat, annál bővebben tenyészik ez az undok élősdi, amely a haj érintésénél, vagy kalapcserénél könnyen átvivődik egyik emberről a másikra. Tapasztalás szerint a gyermekeket könnyebben lepi el, mint a felnőtteket. A tetvek szúrása és szívása kiállhatatlan viszketést okoz, amely az ilyen lakókkal megverteknek, amelyek bizonyos körülmények közt a tüdővészbacillus és egyéb kórokozó csirák számára kedvező benyomulási helyek, úgyhogy az élősködőket már csak egyedül higiéniai okokból is le kell küzdeni. Tisztaság és a rövidre vágott haj már bizonyos értelemben ellenszereknek számítanak; hatásosabb a szublimátoldattal, vagy petróleummal való fejmosás, vagy pedig a (tűzveszélyes!) kénéter, amelyet a fejet fedő sapka alatt engedünk hatni és utána a hajat kifésüljük, miáltal a netáni nem kívánatos letelepedők bizonyosan elűzetnek. Egyes vidékeken, amennyire az megy, úgy segít az ember kedves felebarátján, hogy serényen végigkeresi a fejét, és az e közben szerencsésen terítékre került vadászzsákmány, mint az utazó Moszkowski elbeszéli, Új-Guinea bennszülöttjeinél éppen úgy, mint egynéhány más vad népnél, további körülményeskedés nélkül, szabály szerint a szájba kerül. A fejtetvek valószínűleg már a legrégibb idők óta kínozzák az emberi nemet és az ember főrasszainak megfelelően, különböző varietásokra és válfajokra oszlottak, amelyek nagyság és színezet tekintetében mutatnak csekély különbségeket. Így például állítólag egészen jól meg lehet különböztetni a hottentották nagy és sötét fejtetveit a kaukázusi rasszok kisebb és halványabb fejtetveitől, vagy az ausztrál-négerekéitől. Mjöberg arra is figyelmeztet, hogy a paramaribo-indiánok fejtetvei nagyon hasonlók azokhoz a tetvekhez, amelyeket ő amerikai majmokról Pediculus affinis Mjöb. néven írt le. Így pl. közös sajátságuk az, hogy a potroh hátlemezein jellegzetes sötét rajzolatok vannak.

Fejtetű (

Fejtetű (Pediculus capitis N.) és serkéje

A fejtetűhöz közálló faj a ruhatetű (Pediculus vestimenti Nitzsch.), amely kiváltképpen olyan embereket lep meg, akiknél hiányzik a szükséges tisztaság. A ruhatetű tekintélyesebb, mint a fejtetű, mert a hím 3 mm hosszúságot ér el, a nőstény pedig 4.25 mm-re is megnőhet. Tekintélyesebb nagyságától eltekintve, a ruhatetű még gyérebb sertézete, valamint kissé más petelerakása által is különbözik a fejtetűtől. Kevésbé a szőrökön, mint inkább a ruházat belső oldalán tartózkodik és ennek varrataira és érdességeire rakja le petéit. Erős elszaporodás esetén a ruhatetvek a felszínre jönnek és e közben lesúrolás által könnyen más személyekre juthatnak. Leeuwenhoek kiszámította, hogy egyetlen nőstény tetűnek nyolc hét alatt 5000 utóda van. Mindenesetre tény az, hogy a tetvek, ha a körülmények kedvezőek, mint a háborúban és elhanyagolt fogházakban, könnyen elharapóznak, úgyhogy végül borzalmat keltő tömegekben lepik el az egész testet. E közben, mint az újkor tapasztalatai bizonyítják, nagyon valószínűleg veszélyes betegségeket is, különösen a kiütéses tífuszt is, átvihetik a tetvek az emberre.

Van még egy harmadik tetű is, mely meglepheti az embert és ez valamennyi között a leggyűlöletesebb, t. i. a fantetű, vagy lapostetű (Phthirius pubis L.), amely a fej kivételével az összes erősebben szőrös testrészeket lakja. Az undok állat szétterpesztett lábakkal laposan a bőrre fekszik, fejével mélyen befúrja magát és elviselhetetlen viszketést okoz. Zömök, majdnem négyszögletes, 1–1.5 mm hosszú, fehéres testén a tor és a potroh rosszul különült el. Az utóbbinak ötödiktől nyolcadikig terjedő szelvényein oldalt elálló, szőrös nyúlvány van. A fantetű szőrökre erősíti a petéit; a fiatalabb csápja kezdetben csak háromízű, a kifejletteké ellenben ötízű.

Galambtetű (

Galambtetű (Lipeurus baculus N.). és lapostetű (Phthirius pubis L.).

Az emberen kívül a majmok is meg vannak verve Pediculidákkal. Mindenesetre azonban a Pediculus-nemnél gyakoribb a Pedicinus, amelynek csápjai háromízűek. A fajoknak egész sora jön itt tekintetbe, amelyek főképpen a páviánokon és a selyemmajmokon élnek.

Más emlősállatok lakói közt szerepet visznek a Haematopinidae-család tagjai. Ezek lábaikat ugyancsak tudják a szőrökön való fogódzásra mint kapaszkodószerveket használni, azonban az eddig említett alakokkal szemben az ormányuk hosszú, szemeik csökevényesek, vagy hiányzanak. A kutyán él az igazi kutyatetű (Haematopinus piliferus Burm.) egy sárgásszürke, 2 mm hosszú állat, amely potroha alul fínoman szőrös. Nem éppen gyakori.

Kutyatetű (

Kutyatetű (Trichodectes latus N.).

Különösen nagy a disznótetű (Haematopinus suis L.), amely 3–4.5 mm hosszú barnás állat, a házi és vaddisznón él.

Az indiai elefántokon található az elefánttetű (Haematomyzus proboscideus Piag.), egy vörösesbarna faj, amelynek kedvenc tartózkodási helyei azok a vékonyabb bőrrel fedett helyek, amelyeket ennek az óriási négylábúnak a nagy fülei eltakarnak. A feje hosszú, nyársszerű nyúlványban folytatódik, amelynek végén a szájnyílás van. Az elefánttetű lábain nincsenek fogókarmok a szőrök átfogására, de ezek nem is használnának neki sokat, mert az elefánt szőrruhája visszafejlődött.

Míg az elefánttetű a Haematomyzidae-családnak egyetlen képviselője, a különös fókatetveknek, Echinophthiriidae, már több fajuk ismeretes. A fókatetvek feltűnően esetlen, kövér állatok, amelyeknek egész testét rövid, tüskeszerű tövisek fedik. Fejük elől nem hosszabbodott meg, szemük nincs és rövid lábukon a lábszárnak hüvelykszerű fogónyujtványa van. Fókákon élnek az Echinophthirius-nem különböző fajai, de legérdekesebb az a néhány fókatetű, amelyeket a tudományos délsarki expedíciók alkalmával az antartikus tengerek lakóin találtak először. Ezek a pikkelyes tetvek, Lepidophthiriidae, esetlen, zömök állatok, melyeknek feje és tora összenőtt és csápjuk barnán gyűrűzött. Ilyen az Antarctophthirius ogmorhini Enderl., amelyet az antarktikus szárazföld partjain a tengeri leopárdról (Ogmorhinus leptonyx Blainv.) szedtek le és amely, néhány ősrovartól eltekintve, a legdélebben fogott rovar. Ennek a sajátságos tetűnek a teste alul és felül számos parányi, vékony nyéllel odaerősített, vékony pikkellyel van fedve. Ezek a pikkelyek egy kis levegőkészlet tartására valók, úgyhogy a tetű akadály nélkül tud lélekzeni akkor is, amikor gazdája a sarki tenger jeges hullámaiba veti magát és úszva, bukva vadászik zsákmányra. Északon előforduló faj a rozmártetű (Arctopthirius trichechi Boh.), amelyet szintén sűrű pikkelyruha borít és amely a rozmár ormányon tartózkodik.