1. alrend: Poloskák (Heteroptera)

A poloskák vagyis felemásszárnyúak (Heteroptera) alrendjébe olyan rovarok tartoznak, melyek a fej elülső részéből kiszökellő és használatlan állapotban a mell felé behajlítható szipókájukat részben növényi nedvek, részben vér szívására használják. A poloskák feje mögött található a szabad előtor, mely a hátoldalon a bogarakéhoz hasonlóan, nyakpajzsot alkot. A lábfej többnyire háromízű. Legjellemzőbb ezekre az állatokra szárnyuk alkotása; elülső pár szárnyuk hátulsó pár szárnyuktól lényegesen eltér. Az úgynevezett felemásszárnnyá, vagy hemielytrává módosult elülső szárnyakon rendes körülmények között bőrszerű, kemény alapi rész és ennek folytatásaként hártyás rész különböztethető meg. Az alapi rész bordák útján több részre különül el, mégpedig egy szélesebb, háromszögletű bőrszerű, kemény darabra, ez a középtér, középső mező, félfedő (corium) és egy keskenyebb, a hátulsó szegélyhez csatlakozó részre, ez a zárótér, belső mező (clavus), melyekhez némely esetben, mint például a mezei poloskákon, még egy, a coriumhoz csatlakozó, ékalakú darab, a beékelt tér, függelék (cuenus) járulhat. A bordákon kívül a szárnyakon még erek is vannak, melyek a többi rovarok szárnyereinek felelnek meg. Hátulsó pár szárnyuk mindig hártyás. Sok poloskafajon az eredetileg mindig ilyen alkotású szárnyak tetemesen megrövidülnek, sőt teljesen vissza is fejlődhetnek. A potrohon farfüggelékek nincsenek. Bélcsatornájuk egyszerű szerkezetű, szívó- és rágógyomruk nincsen; rövid hasdúcláncuk ganglionjai meglehetősen egybeolvadtak.

Legjellemzőbbek mindenesetre azok a szervek, melyek a poloskákat oly rossz hírbe hozták, ezek a bűzmirigyeik. Fontos berendezések ezek, melyek a poloskákat ellenségeiktől bizonyos mértékben megvédik. Megfigyelték, hogy gyíkok összerázkódtak az undortól, ha könnyelmű mohóságukban véletlenül kellemetlen szagú poloskát kaptak be, és ugyancsak vigyáztak rá, hogy más alkalommal meg ne járják. Ezek a védelemre szolgáló mirigyek a lárva-korban a potroh hátoldalán, kifejlődött állapotban a hasoldalon a középső és hátulsó lábak töve között foglalnak helyet. Az ismeretes poloskabűz, mely e mirigyek váladékától származik, azonban nem minden poloskafaj esetében hat az emberre olyan visszataszítóan és undorítóan, mint a házi poloskáé és némely gyümölcspoloskáé. Így a réteken nyáron, gyakori mezei poloska (Adelphocoris seticornis F.) szaga az érett körte illatára emlékeztet és a külföldi poloskák között is nem egy van, mely meglehetősen kellemes szagú.

Sok poloskának vagy egyáltalában nincsen, vagy csak nagyon tökéletlen bűzmirigye van, az ilyen fajok egyéb módon részesülnek védelemben, nevezetesen a csalódásig alkalmazkodnak környezetükhöz, mint erre a poloskák csoportjában számos példát találunk. A karcsú karimás poloska (Chorosoma Schillingi Schml.) száraz fűszálhoz hasonlít és a tolvajpoloska (Nabis myrmecoides Costa) fekete lárvája a potroha tövén látható két fehér foltjával a hangyák potrohát utánozza és ezáltal annyira hasonlít a közelében tartózkodó fekete Lasius-hangyákhoz, hogy nem egyszer maguk a hangyák is társuknak nézik és sikerül neki a hangyáktól egyébként lovagiasan védett levéltetvek nedvét kiszívni.

1. had: Vízipoloskák (Cryptocerata)

E csoport fajaira legjellemzőbb a feltűnően rövid csáp, mely a fej alsó oldalán van elrejtve, úgyhogy, ha az állatot felülről nézzük, a csáp egyáltalán nem látható. Kétségtelen, hogy ez a berendezés szigorúan az állat életmódjával függ össze, mert majdnem egész életüket vízben töltik el. Hosszú, előreirányuló csápok mindenesetre nagymértékben akadályoznák őket a gyors úszásban.

A főleg a trópusokon élő, rövid, széles testű, kidülledtszemű Pelogonidák (Galgulidae) még nem tekinthetők igazi vízipoloskáknak, mert karcsú hátulsó lábaik, nem annyira az úszásra, mint inkább a gyors futásra alkalmasak. Néhány fajról, mint az Asszamban és Szikkimben otthonos és gyakori Mononyx indicus Atk. nevű fajról egészen bizonyos, hogy nem vízben, hanem vizenyős területen, kövek alatt tartózkodik; azonban ez az utóbbi állat kizárólag csakis vízösszegyülemlések közelében, mélyedésekben, általában olyan helyeken található, melyek időnként áradásoknak vannak kitéve.

Igazi víziállatok ezzel szemben a mindenfelé elterjedt búvárpoloskák (Corixidae), melyeknek legjellemzőbb bélyegük a kissé vagy egyáltalában nem előreálló rövid szipókájuk. Elülső lábuk lapított, szélük szőrös. Ezek közül az ügyes úszók közül, hazánk vizeit is számos különböző faj népesíti be. Közülük megemlíthetjük a legnagyobb hazai fajt, Geoffroy búvárpoloskáját (Corixa Geoffroyi Leach). Ennek az útszéli árkokban, tócsákban gyakori rovarnak teste hosszúkás, hátoldala fényes sötétbarna színű, melyet keskeny, sárga harántvonalak szakítanak meg. Pihenéskor a víz alatt hosszú középső lábaival a vízinövényekbe kapaszkodik, időről-időre azonban a felszínre jön, fejét egy pillanatra kidugja a vízből friss levegőért, melyet hirtelen feje és előtora közé raktároz el és aztán ismét a víz alá bukik. A búvárpoloskák fürge rovarok, melyek vízi algákkal és vízben korhadó mindenféle növényi törmelékkel táplálkoznak. Langyos nyári éjszakákon azonban szívesen szárnyra kelnek, hogy új vizeket, új lakóhelyet keressenek föl.

A búvárpoloskák hímjei cirpelni, muzsikálni is tudnak és pedig oly módon, hogy elülső lábaikat szipókájukhoz dörzsölik. A csíkos búvárpoloska (Sigara striata L.) hímjei oly hangokat adnak, melyek éles, rövid, késfenéshez hasonlítanak. Még az egészen apró búvárpoloskák is, mint a parányi, csak mintegy 1 mm hosszú Micronecta minutissima L., mely hegyipatakjainkban és más tiszta vizeinkben fordul elő, feltűnően hangosan tudnak cirpelni. Mivel csak a hímek muzsikálnak, valószínű, hogy ez a zene a nőstények csalogatására szolgál.

Míg az Európában élő búvárpoloskák mindenfelé gyakoriak ugyan, még sem bírnak akkora gyakorlati fontossággal, mint azok a fajok, melyeket Mexiko egyes vidékein sokszázezerszámra gyüjtenek össze és kiszárítva, tonnaszámra visznek piacra, mint tápláló madáreleséget. Egy ilyen tonnában 250 millió példány is össze van préselve. Különösen azt a fajukat, melynek tudományos neve Corixa mercenaria Say, úgyszintén a Corixa femorata Leach nevű fajt még a bennszülöttek is szívesen elfogyasztják. Mindazonáltal mégis inkább a petéik örvendenek jó hírnévnek; ezeket a vízinövényekről vagy külön erre a célra a vízbe tett rőzsékről, nádkévékről leszedik és liszttel összegyúrva nyersen élvezik, máskor vízben főzik meg s ilyenkor „vízibúza” néven kitűnő csemegéül szolgál. Úgylátszik, nem lehet rossz az így készült eledel, melynek ízét egy francia utazó egészen a kaviáréhoz hasonlónak találta, mindamellett nem szabad elhallgatnunk, hogy ez a mindenesetre lelkesedésből fakadó ítélet más oldalról még nem nyert megerősítést.

Ellentétben az élénk és fürge búvárpoloskákkal a víziskorpiók (Nepidae) sokkal lomhább, nyugodtabb lényükkel tűnnek szembe. Alattomos ragadozók, melyek hosszú, két hatalmas rabló- vagy ragadozólábbá alakult elülső lábukkal, valamint szuronyszerű farksertéjükkel egy cseppet sem bizalomgerjesztők. A farkserte azonban nem szúrásra való, hanem tulajdonképpen lélekzőcső, melynek végét a part sekély vizében lapuló víziskorpió kidugja a felszínre és így kényelmesen ellátja magát levegővel. A közönséges vízi skorpió (Nepa cinerea L.) támadásra készen tartott elülső lábaival mozdulatlanul leselkedik kisebb víziállatokra. Miután szárnyai az élénk miniumvörös potrohának hátoldalát befödik, az egyébként egyhangú szürkésbarna, iszapszínű, lapostestű közönséges víziskorpiót nagyon nehéz természetes környezetében észrevenni. Tavasszal a nőstény fehéres petéit korhadó növényi részekbe süllyeszti, úgyhogy a petének csak a hét, csillagosan álló, szálas függelékkel ellátott eleje áll ki. A széles lárvának aránytalanul rövidebb a lélekzőcsöve, mint a kifejlődött közönséges víziskorpióé. Állóvizeinkben a karcsú vízipoloska, vízi botpoloska, tűpoloska vagy pálcapoloska (Ranatra linearis L.) is gyakori, ez az érdekes rovar, miként a közönséges víziskorpió, csak sekély vizekben érzi jól magát és ott a korhadó növényi törmelék és fűszálak között nyurga, vékony lábai és szalmaszálhoz hasonló teste miatt csak nehezen látjuk meg. Hosszúkás, hengeralakú petéjének egyik csúcsán két szálas függelék van, petéit úszó, korhadó növényi részekbe helyezi.

Az Ó- és Újvilág tropikus vidékein, valamint a mérsékelt égöv déli részein otthonosak a tutajpoloskák (Belostomidae), melyeknek hátulsó lábának lapított ízeit úszóserték díszítik. Ennek a családnak a tagjai akárhányszor tekintélyes nagyságot érnek el, mint például a Dél-Ázsiában nagyon elterjedt Belostoma indicum Lep. Serv., melynek hossza a 8 cm-t is megüti.

Indiai tutajpoloska (

Indiai tutajpoloska (Belostoma indicum Lep. Serv.).

A tutajpoloskák nagyszerűen repülnek, különösen éjjel szívesen kiszállnak a vízből és előszeretettel rajzanak a trópusi városok ívlámpái körül. Manners megfigyelte az indiai Belostoma-poloskákat táplálkozás közben. Volt alkalma látni, amint egy ilyen tutajpoloska egy fiatal, a tó felszínén tovaevező varangyot (Bufo melanostictus) megragadott és alulról belekapaszkodva hátulsó lábai közelében hatalmasan megszúrta, úgyhogy a varangy hamarosan elájult. Akárhányszor mégegyszer akkora halak is áldozatul esnek ezeknek az erős ragadozóknak.

A Föld korábbi korszakaiban a Belostoma nem észak felé sokkal távolabb el volt terjedve, mint manapság, úgyhogy Európában a Bódeni-tó környékéig felhatoltak. Így ismerjük őket az öningeni miocen-rétegekből és már a bajor felsőjúrából is mutattak ki ép állapotban megmaradt példányokat. A daliás tutajpoloskák azonban mégsem tűntek el teljesen Európából, amennyiben, mint a régebbi korok maradékállatai vagy reliktumai, Európa több pontján mai napig fennmaradtak. Példának hozhatjuk fel idevonatkozólag az óriási tutajpoloskát (Amorgius niloticus Lap.), mely egész Dalmáciában sós-, féligsós (brack)- és édesvizekben egyaránt honos és nálunk Dr. Horváth Géza Temesvár és Szatmárnémeti környékén szintén megtalálta.

A Belostomidák családja nagyobb érdeklődésünkre tarthat igényt a miatt is, mert náluk az ivadékgondozás érdekes és sajátságos esetével találkozunk. Az előbb említett indiai faj nőstényei ugyan vízinövényekre fűzik petecsomóikat, a többi fajok nőstényei azonban, mint pl. az indiai Sphaerodema molestum Duf. és az amerikai Zaitha fluminea Say, sorban, egymás mellé rakosgatott petéiket a hímek hátára ragasztják, mely terhet egészen addig, amíg a fiatalok a petékből ki nem bujnak, türelmesen és megadással kell cipelniök.

Közel rokonaik a csíkpoloskák (Naucoridae), amelyek közül a mi belföldi vizeinkben a közönséges csíkpoloska vagy csiborhátú poloska (Naucoris cimicoides L.) él; 11–13 mm hosszú, lapostestű, tojásformájú rovar, fáradhatatlanul úszkál, sürög-forog a vízinövények között és meleg nyári éjszakákon alkalomadtán szárnyrakel. Zöldesbarna, kissé domború hátoldalán az előtora és a szárnyfedője a legsötétebb rész. Elülső lábpárjának rövid, háromhegyű alszára úgy csuklik a vaskos, alul molyhosan szőrös combra, mint a bicska pengéje a nyélbe és ez a ragadozó állat fogókészüléke. Fején pontszeme nincsen, négyízű csápjai a recés szemek alatt találhatók. A nőstények hengeralakú, egyik végükön ferdén lecsapott petéiket tavasszal a vízinövények levelére, szárára rakják.

A legközelebbi családnak, a hanyattúszó poloskáknak (Notonectidae) is előfordul nálunk egy igen gyakori képviselője, ez a közönséges hanyattúszó poloska, közönséges hátonúszó vízipoloska, vízipalacka, vízicsimasz (Notonecta glauca L.), mely finom szőrökkel sűrűn szegélyezett, hosszú hátulsó lábaival kitartóan úszkál a vízinövények között, azonban nem, mint a legtöbb vízben élő rovar, a hasán, hanem – és ez az ő legérdekesebb úszóművészete – a hátán. Domború hátának, miként nagyon sok hal és más vízben úszkáló állat hasoldalának, világos védőszíne van, amennyiben feje és potrohának eleje fehéres, kevés sötétebb folttal tarkázott szárnyfedői világos sárgásbarnák, míg a hasoldala, mely úszás közben fölfelé van fordítva, a környezetbe beillő sötét színezetű. Mint a család többi tagjáé, csápja négyízű és az elülső lábak az előtor hátulsó szegélyéhez ízesülnek. A közönséges hanyattúszó poloska gonosz rabló, kisebb halakra és rovarokra vadászik, fajrokonait sem kíméli és szipókájával fájdalmasan megszúrja a nem eléggé óvatos embert is. Aki már egyszer megjárta vele és kénytelen volt kíméletlen, érzékeny csípését eltűrni, az igazat ad azoknak a halászainknak, kik a közönséges hanyattúszó poloskát állítólag „víziméh”-nek is nevezik.

Vízipoloskák: 1. Hanyattúszó poloska (

Vízipoloskák: 1. Hanyattúszó poloska (Notonecta glauca L.); 2-4. közönséges víziskorpió (Nepa cinerea L.) és lárvája, petéi; 5. csíkpoloska (Naucoris cimicoides L.); 6. búvárpoloska (Corixa Geoffroyi Leach.); 7. vízi botpoloska (Ranatra linearis L.); 8. vízmérő poloska (Hydrometra stagnorum L.) és 10. ennek lárvái és petéi; 9. molnárpoloska (Gerris paludum F.); 11. víztaposó poloska (Velia currens L.).

Időről-időre láthatjuk, amint a közönséges hanyattúszó poloska a víz színén felbukkan, ami azonban csak csekély fáradságába kerül, mert a hasát állandóan levegőburok veszi körül s így könnyebb, mint a víz, úgyhogy azonnal fölszállani kényszerül, akárcsak egy parafadugó, amint az evezést abbahagyja és karmos elülső és középső lábaival nem kapaszkodik meg valamely vízinövénybe. A víz színére jutva, fejével lefelé fordul, miközben hosszú, szőröktől koszorúzott légkamráit kinyitja; ezekbe friss levegőt raktároz, mely a légkamrák tövénél levő utolsó stigmapáron keresztül aztán a testbe áramlik. Míg tehát a közönséges hanyattúszó poloska testének hátulsó végén levő lélekzőnyílások belélekzésre szolgálnak, addig a nagy, a toron levő stigmák csupán az elhasznált, oxigénben szegény levegő kiküszöbölésére valók. Szaporodásuk emlékeztet a csíkpoloskák szaporodására, a nőstény közönséges hanyattúszó poloska rövid tojócsövével fölhasítja a vízinövények szárát és sárgásfehér, hosszúkás petéit a hasadékba helyezi.

2. had: Szárazföldi poloskák (Gymnocerata)

Ebbe a csoportba a poloskáknak az a tömege tartozik, melyek a talajon, növényeken vagy állatokon tanyáznak, vagy pedig a víz felszínén sürögnek-forognak, de nem a vízben élnek. Minden faj csápja a fejen szabadon előreáll.

Ennek a népes csoportnak az élén, melyek közül csak a fontosabb családokat említhetjük meg, széltében az egész világon elterjedt címeres vagy pajzsos poloskák (Pentatomidae) állanak, közülük az összes világrészekből már mintegy 4000 fajt ismerünk. Nagy tömegekben megjelenő állatok ezek, melyek gyakran feltűnő, élénk színűkkel is magukra vonják figyelmünket. Fejük egészen a recés szemekig a tor alá van rejtve, felül két pontszemük van. Az oldalsó fejszegély alól kiugró csápok 4–5 ízűek. Szipókájuk minden esetben erőteljesen fejlett és általában négy ízből tevődik össze. Jellemző ismertetőbélyegük az előtoruk, mely ezen a családon nagyságával tűnik ki; ez, ha a szárnyak össze vannak csukva, a hártyás szárnyat betakarja, úgyhogy többnyire a potroh elülső felét is befedi. Néhány faj esetében az előtor még hátrább is nyúlik és a test hátulsó végéig is elérhet. A címeres poloskák a legkülönbözőbb növényeken fordulhatnak elő, sok pl. cserjéken, fákon, mások fűszálakon, pázsiton vagy mezei virágon élnek.

A leggyakoribb címeres vagy pajzsos poloskák közé, melyekkel az erdőkben és kertekben találkozunk, tartozik a szőrös bogyómászó poloska (Dolycoris baccarum L.). Ez olajbarnaszínű rovarnak teste szőrös, előtorának hegye sárgásfehér, csápjai feketén és sárgán gyűrűzöttek és a potroha széle éppen ilyen tarka. Áttelelés után, mely a talajon kövek alatt vagy hasonló rejtekhelyeken megy végbe, az első meleg tavaszi napsugarak a szőrös bogyómászó poloskát előcsalogatják és vígan röpdösnek körül. Ilyenkor gyakran rászállnak a cseresznyefákra, a málna- és egresbokrokra, de sok más egyéb bokrot is szívesen fölkeresnek. Számbavehető kárról, melyet ezeken a növényeken okoznának, alig lehet beszélni, mindazonáltal gyümölcsüket útálatos szagukkal szinte élvezhetetlenné tehetik. A szőrös bogyómászó poloska nősténye petéit kis, korongalakú csomócskákban egymás mellé sorakoztatva, az első tavaszi hónapokban a levelekre ragasztja. A fiatalok a nyár közepére teljesen kifejlődnek.

Egészen hasonló életmódot folytat az általánosan ismert zöldbogyómászó poloska (Palomena prasina L.), mely körülbelül 1–11/2 cm hosszú. Hátoldala és lábai zöldszínűek, hasoldala pedig többnyire pirosas. Előszeretettel lepi el a különféle kerti bokrokat, de főleg a málnaszemeket kedveli, melyeket bűzmirigyük undorító szagú váladékával bepiszkít. A nőstények zöldes petéiket mozaikszerűen elrendezve, a növényekre erősítik. Az egyes petéket leginkább az üstdobhoz lehet hasonlítani. A pete tetejére lapos födél van erősítve, ennek szélét köröskörül számos rövid, szőrformájú függelék díszíti, melyek a levegő bevezetésére valók és megakadályozzák, hogy az erős peteburokkal körülvett embryo megfulladjon. Miként a többi Pentatomidának, úgy a Palomenának is van egy sajátságos készüléke (petepattanója), melyet a teljesen kifejlődött embryo a fején visel és a peteburok felnyitására való. A petapattantó T alakú. Ott, ahol a petepattantó három szára találkozik, kis, parányi, a felnyitást eszközlő fogacska található. A két felsőszár pontosan a fedő széléhez illeszkedik. Az embryo fejlődésével a parányi fogacska mindinkább a fedő szegélyéhez nyomul, miközben a két felsőszár esetleges félrecsúszását megakadályozza, a harmadik szár pedig mint emelőrúd szerepel. Végeredményben a fogacska átfúrja a burkot, a résen levegő hatol be, az embryo lélekzőcsövei megtelnek levegővel, minek következtében testük erősen megduzzad és a fedő most már teljesen fölnyílik. A fiatal állat ekkor elhagyja a petét és a petepattantót, mint most már fölösleges dolgot, leveti. Teljes kifejlődéséig ez a poloska öt lárvastádiumon megy keresztül. Majd áttelel, hogy a következő évben tovább szaporodjék. Sajátságos, hogy a legtöbb áttelelő állat ősszel a színét csokoládébarnára változtatja. Ez a tünet hasonló ahhoz a jelenséghez, mely a növények levélzöldjét (chlorophyll) barnaszínűvé (erythrophyll) változtatja.

A paréjpoloska (Eurydema oleracea L.), miként e nemnek többi tagja, szép, csillogó fényfényű színével tűnik ki. Teste lapított, ötízű csápjának két végső íze egyforma hosszú, a második íz hosszabb, mint a harmadik, előtorán elől harántborda vonul végig. Az állat zöld vagy kék csillogó fémfényű, és vagy feltűnő fehér vagy vérvörös foltokkal mintázott; szívesen üldögél káposztaféléken vagy virágokon. A paréjpoloska Európában a kártékony rovarok közé tartozik. Előfordultak esetek, mikor ezek az állatok ezerszámra lepték el a káposztaföldeket és az egész termést megsemmisítették. A répát, retket, hónaposretket és egyéb kultivált keresztesvirágúakat is, különösen, mikor azok még fiatalok, szúrásaikkal akárhányszor annyira meggyöngíthetik, hogy a terméskilátásokat erősen csökkentik. Előfordul még nálunk néhány közeli rokon faj, mint pl. a káposztapoloskák (Eurydema festiva és ornata L.), melyek színpompájukkal a paréjpoloskákat még felülmúlják, de a kártevésben nem maradnak mögötte. Ezek az igen tarka, cinóbervörösen és feketén tarkázott rovarok gyakran láthatók kertekben a káposztán, e inkább mezőkön, réteken tanyáznak, hol a vad keresztesvirágúakon megy végbe fejlődésük, és ha itten élelmük megfogyatkozott, alkalomadtán seregestől vándorolnak át a szomszédos termőföldekre. Az öregek társaságában tanyáznak a szárnyatlan fiatalok is, mert kora tavasztól késő őszig egyre szaporodnak. Ha nagyon elszaporodnak, érzékeny károkat okozhatnak különösen nagy szárazság idején. Kártevésük abban áll, hogy a káposzta leveleit szivogatják, a levél a szúrás helyén színét veszti és a nedvétől megfosztott levél megaszalódik és az egész növény is elpusztulhat. Amerikában is él egy hasonló tarka faj, a Murgantia histrionica Hahn, melyet ottan bohócpoloskának (The harlequin bug) hívnak, ez Mexikóból vagy Közép-Amerikából származik és az Egyesült-Államokban a káposztafélék és egyéb kerti és mezei növények kártevői közé sorolják.

A kártékony rovarok közé tartozik a pompásan színezett, sötétkék és vörösmustrázatú Calidea Bohemani Stal, mely Afrika tropikus vidékein mindenütt előfordul és a gyapotcserjék nedvének szívásával okoz károkat.

A piroslábú címeres poloska (Pentatoma rufipes L.) sötétbarnaszínű rovar, melyre nagyon jellemző, hogy előtorának hegye sárgáspiros. Lábai vörösek, előtora oldalt vállszerűen kinyúlik. Az egész Közép-Európában mindenütt otthonos piroslábú címeres poloska cserjéken és fákon él, melyeken nyáron többször párosával található. Néha rajtakaphatjuk, amint kisebb hernyó vagy más hasonló puhatestű rovar nedvét szívja és sokan e miatt inkább hasznos állatnak tartják, ezt a jóhírét azonban aligha érdemli meg, mert a gyümölcsöskertekben a gyümölcsfák nedveinek szívásával jelentékeny károkat okoz. Szintén közismert faj nálunk a bencepoloska (Rhaphigaster nebulosa Poda), a nép büdös Marcinak, vagy Margitnak hívja; ez a poloska szívesen elsütkérez a ház falán és ősszel a lakásokba is betolakodik.

Ezzel szemben valóban hasznos rovarok a vastagabb, izmosabb szipókájú és túlnyomóan rablóéletet folytató Asopinák, mint pl. a Picromerus bidens L. nevű, egész Európában elterjed címeres poloska, melynek előtora mindkét oldalon hegyes tüskéhez hasonlóan megnyúlt.

Hatalmasan megnőtt pajzsú címeres poloskák a Tetyrinák. Előtoruk még potrohukat is betakarja és csak szárnyfedőjüknek keskeny oldalszegélye szabad, ez a szárnyrész az egyedüli erősebben chitines része a Tetyrináknak.

Egyike a legfeltűnőbb európai poloskáknak a csíkos poloska (Graphosoma italicum Müll.), mely szintén ebbe a csoportba tartozik. Ez a csinos állat vérvörös színű, hátoldalán fekete hosszanti csíkokkal, hasoldalán pedig fekete pontokkal tarkázott. Közép- és Dél-Európában, s így nálunk is, ernyősvirágú növényeken helyenként rendkívül nagy számban lép fel, Németországnak azonban csak délnyugati vidékein található, míg a hidegebb klímájú területeken teljesen hiányzik. Sokkal inkább el van terjedve egy másik, közelálló faj, az osztrák poloska, tekenőspoloska (napféreg, tekenősféreg) (Eurygaster austriaca Schrk.), mely domború hátával és lapos hasával a teknősbéka benyomását kelti. Színe sárgás, barnásfekete, vagy egészen fekete, hossza 11–13 mm és előtorán világos, bordaszerűen kiemelkedő középvonal húzódik végig. Egy másik közeli rokona a kisebb termetű mórpoloska (Eurygaster Maura L.), ennek előtorán kidomborodó középvonal nincsen. Mindkét faj bozótban, fűben tartózkodik, de a talajban is szívesen megbújik; nem csekély a gazdasági jelentőségük sem; kiváltképpen az utóbbi faj lép fel a gabonakalászokban nagyobb mennyiségben, ilyenkor a még puha,tejes gabonaszemeket össze-vissza szúrkálják, így a fejlődő gabonaszemekben sok kárt tesznek.

Egy másik gabonakártevő a szipolypoloska (Aelia acuminata L.), teste hosszúkás tojásformájú, feje hegyes kúpos, színe világos okkersárga, hátán három sötét hosszanti sávval, melyek közül a középső a legfeltűnőbb. Áttelelés után a szipolypoloskának első gondja az utódokról való gondoskodás és tavasszal éppen úgy, mint a fiatal ivadékok, főleg a földön tartózkodik. A növekedő lárvák és a kifejlődött fiatalok azonban szívesen keresik fel a füves területeket és a gabonatáblákat, s szívásukkal a kalászokban érzékeny károkat okoznak.

Az átható poloskaszag, mely már több lépésről is érezhető, elárulja a jelenlétét egy másik, nálunk is otthonos, tarkaszínű, felül szürkéssárga vagy piros, feketén pontozott poloskának, ez az Elasmostethus grieseus L.; némelykor csapatosan tanyázik a nyírfák levelein és ilyenkor megfigyelhetjük ivadékgondozását; a nőstény ugyanis hűségesen, kitartóan őrködik lerakott petéi mellett, azonban csemetéinek későbbi sorsa – nem mint ahogyan régebben hitték – a legkevésbbé sem aggasztja, amennyiben amint a fiatalok a petékből kibújnak, első dolguk az anyjukat elhagyni és szétszóródni.

 petéit őrző nősténye

Elasmostethus grieseus L. petéit őrző nősténye

Ha ezen faj esetében nem is találkozunk az anyai gondoskodás valami magas fokával, annál szembetűnőbben látjuk ezt a délamerikai Phloea-nemnél; igen lapos, sajátságos állatok ezek, melyek egy darab szürkés zuzmóhoz hasonlítanak és a fák törzsén élnek. Ennek a fajnak a nőstényei összes ivadékukat hasukon cipelik és azt is feltételezik róluk, hogy kicsinyeiket is táplálják, amennyiben táplálékuknak egy részét testük lapos hasoldalára csurgatják. Az ivadékgondozás még egyéb érdekes esetei is megfigyelhetők az amerikai poloskán, így a Ghilianella-nem, – amely azonban egy másik csoportba, a rablópoloskák (Reduviidae) csoportjába tartozik, – nőstényei olyan módon cipelik magukkal apróságaikat, hogy az utóbbiak hosszú, karcsú potrohukkal anyjuk tora körül fonódnak, meghitt családi jelenet ez, mely állítólag a szurimámi patkány esetére emlékeztet.

A legszíndúsabb és a legváltozatosabb testalkatú címeres poloskák természetesen a trópusokon élnek. Nagyszámú fajaik közül csak néhány különösen feltűnő formát említünk meg, így a síma felületű, félgömbalakú bödepoloskákat (Coptosominae), melyek nagyon emlékeztetnek a katicabogarakra és egyetlen fajjal hazánkban is képviselve vannak, a délamerikai Edessinákat, melyeken az előtor széle oldalt a legváltozatosabb módon tüskésszerűen folytatódik, német Kelet-Afrikából pedig az Elapheozygum-nemet, ennek hímjei viszont fejükön agancsszerű fejdísszel ékesítettek, mely az őzagancsra emlékeztet, míg a nőstények feje egyszerű s tanulságos példáját adják az ivari kétalakúságnak. Az emberre e család fajai közül egy sem veszedelmes. A címeres poloskák általában majdnem teljesen ártalmatlan állatok, táplálékukat legnagyobbrészt növényi nedvek szolgáltatják. Ugyanez mondható el a trópusokon élőkről is; csak bűzmirigyeik váladékának visszataszító szaga hat néha undorítóan. Azt mondják, hogy bűzük kényesebb egyéneknél hányingert idéz elő. Különösen a Szunda-szigeteken élő Tesseratominae-csoport hatalmasan fejlett képviselőinek van e tekintetben nagyon rossz hírük, ugyanis bűzmirigyük váladékának erős, kellemetlen szagát már messziről meg lehet érezni. Úgylátszik, az asszami bennszülöttek a poloskaszag iránt kevésbbé érzékenyek. Ők ugyanis az Aspongopus nepalensis Westw. nevű nagytermetű poloskát szívesen összefogdossák és rizsből készült ételeik fűszerezésére használják.

A karimáspoloskák (Coreidae) a népesebb családok közé tartoznak, amennyiben legalább mintegy 1500 fajt számlálnak. Kicsi, háromszögalakú előtoruk potrohuknak még a közepéig sem ér. Négyízű csápjuk a recésszemek közepét a szipóka tövével összekötő képzeletbeli vonal fölött ered. Pontszemeik rendes körülmények között vannak. Sok fajnak a sárgásbarna, vagy sötétbarna tónus a sajátsága, mely az állatnak bőrszerű benyomást kölcsönöz.

Egyike a legismertebbeknek Európában a közönséges karimás poloska (Syromastes marginatus L.), feje közel négyszögletű, előreszökő, csápjának alapja befelé tövisszerűen megnyúlt, pontszemei egymástól távol esnek. A második és harmadik csápíz hosszú és karcsú, míg a negyedik rövid és tömzsi. Potroha szélesebb, mint a szárnya. Testének vörösesszürke színét a fekete pontsávok sötétebbé teszik. Potroha hátoldala vörös, szárnyának hártyás része ércszínű. Meleg, napsütéses időben ez a virgonc rovar szívesen röpköd a sóskacserjék (Rumex) körül vagy pedig a bokrokon tanyázik; sajátságos savanyú szaga kissé a borsdorfi alma illatára emlékeztet. A széles, zömök poloskatermet, mely a legtöbb fajt jellemzi, teljesen hiányzik az érdekes karcsú karimás poloskánál (Chorosoma Schillingi Schumm.) Ez a kis poloska szürkésbarna színű, csápjai hosszúak, vörhenyesek, potrohának sötét hátoldalán világos hosszanti sáv húzódik végig és az egész állat nagyjából elszáradt fűszálhoz hasonlít. Szőlőszemekre és egyéb növények leveleire rakja petéit az aranypetés poloska (Gonocerus acutangulatus Goeze), melynek viaszsárga, hálózatosan recés, üres petéi az interferencia következtében gyönyörű aranyszínben ragyognak. Ezek az üres petehéjak adtak régebben alkalmat az aranyat termő szőlő meséjének keletkezésére.

A színpompás karimás poloskák közül, melyek Amerika tropikus vidékeit népesítik be, a Panamában és Kolumbiában élő Diactor bilineatus F. nevű fajt említhetjük meg. Előtora, valamint pajzsocskája mély, sötétzöld színben tündöklik két, világossárga hosszanti csíkkal. Legfeltűnőbb azonban rajta a hátulsó láb lábszárain lévő, levélalakúan kiszélesedett, bíborvörös, rikító piros foltokkal tarkázott karéj.

Az afrikai tropikus nap heve fejleszthette csak ki a pompás Hormambogaster expansus Karsch nevű fajt, melynek harmadik csápíze korongalakúan megvastagodott. Az állat, bár túlnyomórészt egyszerű barnaszínű, potrohának hátoldala azonban tűzpiros, hátulsó szárnyai viszont sárgák. A poloska ezen élénk színezete azonban csak akkor látható, ha szárnyait kitárja és a levegőbe száll. Ha azonban a földön ül vagy mászkál, barna szárnyfedői eltakarják testének rikító színeit és ilyenkor a Hormambogaster elálló, csipkés potrohszegélyével a megtévesztésig hasonlít valamely száraz falevélhez.

A karimás poloskák közül a száraz, összezsugorodott levél alakjának utánzásában legtökéletesebbek a levélutánzók (Phyllomorphinae), ilyen a Dél-Európában a földön a lehullott száraz falevelek között bújkáló tüskés poloska (Phyllomorpha laciniata Will.), melyet hazánkban Orsova környékéről Dr. Horváth Géza mutatott ki. E sárgásbarna színű poloska testének hátoldala tálszerűen kivájt és testének szélén csipke-, tüske- és tövisszerű kiemelkedéseket találunk, úgyhogy első pillanatban valóban kétségben vagyunk a felől, hogy rovar helyett nem inkább valami száraz növénydarab van-e szemünk előtt. Egyébként ezek a poloskák érdekes ivadékgondozásukkal is magukra vonják figyelmünket, ugyanis a tüskés poloska nősténye petéi számára a legalkalmasabb helynek a hím potrohának hátoldalát találja és a további gondokat kajánul átengedi a hímnek. Így kell azután a hímnek az édes terhet háta mélyedésében, hol a peték a sok kiálló szőr és tüske révén mindenesetre jó védett helyet találnak, mindenüvé magával cipelnie, míg a fiatalok ki nem kelnek.

Két különösen jellemző ismertetőjele a bodobácsoknak, bodáknak (Lygaeidae) a mélyen eredő csáp és a sajátságos szárnyerezet. Ha a szemek közepétől a szipóka tövéig egy vonalat képzelünk, úgy a csápok kiindulási pontja e vonal alá esik. A szárnyerezet pedig annyiban érdekes, hogy a hártyásszárnyon csak négy vagy öt egyszerű, el nem ágazó hosszanti ér fejlődött ki. A bodobácsoknak egyébként a recésszemükön kívül még homlokszemük is van. A „mikropterygia” jelensége, melyet más rovarcsaládok esetén is megfigyeltek, a bodobácsoknál nem ritka, mert vannak fajok, melyek között a teljesen érett, jól fejlett szárnyakkal rendelkező egyének mellett olyanok is előfordulnak, melyeknek szárnya valamely ismeretlen ok miatt egészen rövid maradt, minek következtében röpülésre egyáltalában nem alkalmas.

A legfeltűnőbb európai bodobács a lovagbodobács (Lygaeus equestris L.), mely verőfényes tavaszi napokon seregesen nyüzsög a földön vagy a fűszálakon. Teste megnyúlt ellipszis formájú, fénytelen hátoldala vérvörösen és feketén színezett, szárnyának fehérrel beszegett fekete hártyás részét nagy fehér középfolt és kisebb fehér pontocskák díszítik.

A bodobácsok között veszedelmes kártevők is akadnak. Egyike a legemlítésreméltóbbaknak e tekintetben a Blissus leucopterus Say nevű faj, az amerikaiak hírhedt „chinch bug”-je; kicsi, mindössze 3 mm hosszú, feketés testű, de fehéres szárnyú poloska, mely Közép-Amerikától Kanadáig el van terjedve és rendkívüli szaporaságával tűnik ki. Mondják, hogy tavasszal minden nőstény mintegy 500 petét rak sűrűn egymás hegyén-hátán a fűszálakra. A fiatalok olyan gyorsan fejlődnek, hogy a nyár közepén már lepetéznek, minek következtében egy év folyamán két nemzedék jön létre. Legkedvezőbb létfeltételeit ez a poloska az Egyesült-Államok messze kiterjedő, termékeny, gabonatábláktól hullámzó síkságain találja meg. Itten szinte hihetetlen mértékben elszaporodhatnak. Életük minden korszakában szívják a búza, a kukorica vagy más fűneműek szárát, miáltal gyengítik a növényeket, sőt pusztulásukat is okozhatják és így a terméskilátásokat csökkentik. Jóllehet a poloskák időről-időre hatalmas tömegpusztulás következtében, melyet egy gomba (Sporotrichum globuliferum) okoz, ezerszámra elhullanak és az emberek is ádázul irtják őket, mégis óriási az a kár, ami az amerikai mezőgazdaságot e rovarok pusztításai következtében éri és az általuk okozott kár évenként 20 millió dollárra becsülhető.

A verőköltő poloskák (Pyrrhocoridae) csak egy kicsi csoportot alkotnak, melyek abban térnek el a bodobácsoktól, hogy homlokszemük nincsen. Hártyás szárnyukon nagyobbszámú, legtöbbször nyolc hosszanti ér húzódik végig.

A legközönségesebb európai poloska a verőköltő, boda, bodobács, sutaszárnyú bodobács, verőköltő bodobács, tűzi poloska, botbonák, a kató és napféreg, valamint Grossingers Földi „napköltő” neve és néhol a népies büdös Panna név is rávonatkozik (Pyrrhocoris apterus L.) jellemző vérvörös és fekete színéről, többnyire csonka, hártyanélküli szárnyfedőjéről és a hátulsó, hártyás szárnyainak teljes hiányáról könnyen felismerhető. Kivételesen azonban némelykor felléphetnek köztük olyan egyének is, melyeknek felső szárnyuk hártyás fele, sőt esetleg az alsó szárnya is kifejlődött. Németország egyes vidékein „katonák”, „franciák” vagy „tűzi rovar” néven ismerik; „nálunk a nép suszter- vagy szabó-mesterséget kölcsönöz nekik. Párizs körül „suisse”-nek hívják őket, mert egyenruhájuk a svájci testőrségéhez hasonló. Máshol a napon sütkérezésük miatt „cherche-midi” a nevük. Az oroszok Isten tehenének, mordowkának és kozákocskának nevezik.” Gyakran látható, amint parkokban, temetőkben vagy más hasonló helyeken, öreg hársfák, topolyák törzsén üldögélnek vagy pedig, fa hiányában, a falakon sétálgatnak. Fehéren csillogó petéiket a talajba dugdossák és már áprilisban a legkülönbözőbb fejlődési fokon lévő lárvákat találunk a kifejlődött állatok társaságában. A fiatalabbaknak potroha egészen vörös, míg szárnycimpája fekete és csak öt, egymásra következő, ismételt vedlésekkel kapcsolatos fejlődési stádium lefolyása után érik el teljes nagyságukat és kapják meg végleges színezetüket. A verőköltő nem kártékony állat, mert főleg a döglött rovarok, lehullott gyümölcsök és különféle korhadó növényi részek nedveivel táplálkozik.

Verőköltő bodobács (

Verőköltő bodobács (Pyrrhocoris apterus L.).

A Dysdercus suturellus H. Sch. szárnyas, élénkpiros- és feketeszínű verőköltőpoloska, mely Nyugat-Indiában és Észak-Amerika déli államaiban gyakori, hol a különböző növények nedveit szívja. Floridában akárhányszor a narancsültetvényeken okoz tetemes károkat, rossz hírét azonban mégis inkább annak a körülménynek köszönheti, hogy nemcsak a kifejlődött egyének, hanem a fiatalabb-öregebb lárvák is tömegesen lepik el a gyapotültetvényeket és ott a gyapotcserje termését szívják, minek következtében azok elsatnyulnak, nem tudnak beérni és fölpattanni. Ettől eltekintve, az is könnyen előfordulhat, hogy a gyapot préselése alkalmával az odakeveredett poloskákat is összenyomják, melyek piros nedvükkel kellemetlen, csúnya foltokat ejtenek a gyapoton, ezeket a foltokat aztán nagyon nehéz a gyapotról ismét letisztítani. Az afrikai gyapotültetvényekben az ottan élő vörösszínű poloskák hasonlóan nagy károkat okoznak. Itt szintén élnek ugyanis különféle, karcsú testű, sárgásan vagy sárgásvörösen csinosan mustrázott Dysdercus-fajok, mint például a Dysdercus nigrofasciatus Stal. Ennek a poloskának az összeszedése nagyon nehéz és időrabló, úgyhogy újabban csalétekkel próbálják összeterelni őket, legeredményesebb csalinak a majomkenyérfa frissen fölszeletelt termése bizonyult, melyre ezek a poloskák mohón vetik rá magukat.

A gyapotültetvényekre hasonlóan káros még az Oxycarenus hyalinipennis Cost. nevű faj, kicsike, mindössze 3 mm hosszúságú, sötétbarna, vagy egészen fekete kis poloska, azonban a szárnyfedői fehérek, amely a már fölpattant termésbe mászik be és ürülékével a gyapotot bemocskolja.

A szúnyogpoloskák (Berytidae) többé-kevésbbé karcsú, nyulánktermetű állatok; hosszú, vékony lábaikkal, melyeken a lábszár vége bunkószerűen megvastagodott, mintha csak falábakon járnának, esetlenül csetlenek-botlanak a füvek között. Csápjai azon vonal alatt erednek, melyet a szemek közepétől a fej elülső végéhez lehet képzelni. Ennek a családnak jellemző képviselője a nagy szúnyogpoloska (Neides tipularius L.), mely nálunk egész nyáron át óvatosan inal a borókacserjék alatt, a hegyek kakukfüves fennsíkjain s csalitjaiban és kiszáradt fűszálhoz hasonlít. Hossza mintegy 10 mm, színe világosszürke, feje kúpalakú, csápja vékony s olyan hosszú, mint a teste.

A recés vagy csipkepoloskák (Tingitidae) kisebb termetű fajok, melyeket legkönnyebben sajátságos szerkezetű szárnyfedőjükről lehet fölismerni. Szárnyuk rendes körülmények között üvegszerű, átlátszó és nagyszámú hálózatos rece járja keresztül-kasul, melyek lépszerű külsőt kölcsönöznek neki. Az előtor kétoldali szegélye gyakran kiszélesedik és ilyenkor éppen olyan szerkezetű, mint a szárny. Az előtor eme kiszélesedett szegélye néha teljesen fölfelé hajlik. Fejüket többnyire néhány tüskeszerű nyúlvány koronázza, hátoldaluk rendes körülmények között csuklyaszerű kidomborodással fedett. Egyike a legközönségesebb fajoknak a szürkeszínű kígyószisz recéspoloskája (Monanthia echii Wlff.), mely nagy számban lepi el a kígyószisz (Echium) dudváját, valamint a recés körtepoloska (tingis pyri Fabr.); ez a rovar mintegy 1/2 cm hosszú, fehéresbarnaszínű, barna sávokkal. Rendszerint az alma, körte és birsalma leveleinek fonákján tartózkodik és ott szivogat, a szúrás eredményeképpen a levél felszínén fehér foltok mutatkoznak, fonákja pedig tele van a poloska barna ürülékével. A telet a kerítés, karó vagy a fakéreg repedéseiben tölti. Némely recéspoloska gubacsképzésre készteti a növényt. Így például a Copium teucrii Host. A tarorja (Teucrium) virágain hólyagszerű gubacsokat idéz elő, melynek egyikét, ha fölnyitjuk, megtaláljuk benne a nehézkes, sötétbarnaszínű, bunkóscsápú recéspoloskát.

Vén, kiszáradt fák kérge alatt élnek a sötétszínű kéregpoloskák (Aradidae). Testük lapos, négyízű csápjuk tövén egy fogszerű dúdor ül, szárnyfedőjük szorosan símul testükhöz. A kéregpoloskák táplálékát a kérgek alját átfonó gombafonalak szolgáltatják. Egyik fajuk, az Aradus cinnamomeus Pz., eleven, fiatal lúcfenyőn tanyázik és, ha nagyobb tömegben lép föl, az ágakon a nedvek fönnakadása következtében gumószerű, gyantától csöpögő dudorodásokat hoz létre. A feketeszínű közönséges kéregpoloska (Aradus corticalis L.) régi, száraz fában, a rozsdabarna Aradus dilatatus Duf. nevű faj pedig a tölgy kérge alatt él.

Mindig szívesen elgyönyörködünk a vizeink nyugodt, csendes, csillogó tükrén vidáman cikázó molnárpoloskák (Gerridae) gondtalan játékában. Somogyban úszkáló bogaraknak, uszkova, uszka, csuszkova, korcsolyázó bogárnak hívják őket. A székelyek és hazánk több más vidékén is vízi póknak tartják őket, az apraját viszont vízi szücsöknek, vagy szöcskének (Békés, Zemplén vm.), a nagyját pedig vízi sáskának, vagy molnárkának (Bodrogköz), molnárlegénynek és molnárnak is nevezik. Hosszú, karcsú lábaikkal, majd egyhelyben terpeszkednek leskelődve a víz kristálytiszta, síma tükrén, majd, mint a nyíl suhannak tova, miközben figyelmes kémszemlét tartanak, vajjon valamely kisebb víziállatot, vagy valamely vízre pottyant rovart nem ejthetnek-e rabul, hogy vérüket kiszívhassák. E virgonc állatok szeme nagy, kidülledő, négyízű csápjuk előreszökellő, szárnyaik különbözőképpen fejlettek. Bűzmirigyeik jelenlétét azonnal elárulja az a kellemetlen átható bűz, melyet nyomban érzünk, amint egy nagyobb példányt a kezünkbe veszünk.

Európában legelterjedtebb a tűvékonyságú vízmérő poloska, uszkova, vagy tavi uszkova (Hydrometra stagnorum L.), teste legalább is tízszer olyan hosszú, mint amilyen széles, hossza 9–12 mm, feje bunkószerűen megvastagodott, pontszemei nincsenek, lábai hosszúak, rozsdavörös tarkóját és előtora tövét, valamint sárgásbarna lábait kivéve, sötétbarna színű. A vízmérő poloska, melynek hosszúszárnyú és rövidszárnyú alakja ismeretes, álló és csendesen folyó vizeink szélén, víztől csepegő, mohával benőtt köveken, sziklákon, vagy éppen a víz tükrén üti fel tanyáját és parányi rovarokat ejt zsákmányul, melyeket elülső lábaival fog el.

Az erősebb termetű molnárpoloskáknak (Gerris) több mint 30 faja van Európában elterjedve, ezeket a megrövidült elülső láb, a pajzsocska végéig érő, hosszú tor és az egyenletesen széles, felül lapos, alul erősen domború, keskeny potroh jellemzi. Néha népes társaságokban tanyáznak állóvizeink tükrén, vagy patakjaink és folyóink csendes öbleiben. A kifejlődött egyének között, melyeknek nagy bőrszerű vagy csak egészen rövid szárnyuk van, különböző korú lárvák is cikáznak ide-oda, ezeket eltérő alkotású torukról könnyen felismerhetjük. Jellemzi őket a lökésszerű mozgás, miközben csakis a középső és hátulsó lábukra támaszkodva szökdécselnek előre. A partról a vízbe sodródó bogarakat, legyeket, hernyókat stb. zsákmányolnak. A nőstény a petéit szép sorban a növényekre ragasztja.

Joggal jegyzi meg Wilke, csak ritkán lehet a Gerriseket repülni látni. Úgylátszik, leginkább éjjel kelnek szárnyra. Akárhányszor látunk pocsolyákat, melyek zivatar nyomában maradtak vissza, reggelre molnárpoloskáktól nyüzsögni. „Egy meleg nyári reggelen körülbelül 20 példány Hydrometra (Gerris) lacustris L. nevű fajt fogtam és kis üvegcsébe zártam őket, úgyhogy sem elég tér, sem elegendő levegő nem állott rendelkezésükre. Az üvegcsét erősen eldugaszoltam; víz nem volt benne. Így maradtak fogságban körülbelül 10 óra folyásáig. Amidőn ezen idő letelte után az üveget felnyitottam és belőle a foglyokat az ablakdeszkára ráztam, abban a szempillantásban kiterjesztették szárnyukat és elrepültek.”

A patakokon korcsolyázó víztaposó poloskákat (Velia) a zömökebb, rövid test jellemzi, recés szemük az előtor elülső szegélyére támaszkodik, pontszemeik nincsenek, szipókájuk háromízű. A közönséges víztaposó poloska, csermelyfutó poloska, vagy pataki csuszkova (Velia currens F.) hasoldala narancssárga, s csak potrohgyűrűinek szögletei, valamint kúpalakú fara fekete, miként testének többi része. Hátulsó combja vastag és alul fogazott. Ezek a csínos poloskák különösen a patakok felszínét kedvelik és meglehetős gyorsan tudnak egyenletes mozgással a vizen mozogni.

A Gerridák csoportjába tartozik az az egyetlen rovarnem is, mely nyilt tengerek tükrén éli világát. Ezek a tengerjáró poloskák (Halobates), melyek közül több faj a tropikus tengerek csendes felületén futkároz és akárhányszor messze a partoktól, a nyilt tengerre kalandoz. Walker az Indiai-Óceánban a legközelebbi kiálló sziklától 500 mérföldnyi távolságban is látott már a víz színén tengerjáró poloskákat csúszkálni. Legismertebb közöttük a Halobates germanus Buch. nevű faj; ez egy kicsike, általában szürkés, de a hasoldalán ezüstös szőröktől csillogó, hosszúlábú kis rovar, melyet szélvihar alkalmával a kíméletlen hullámok tömegesen sodornak ki Kelet-India homokos partjaira, hol meglehetősen gyámolatlanul viselkedik. A nőstény petéit leginkább a vízben úszó Janthina-csiga házára rakja.

Tengerjáró poloska (

Tengerjáró poloska (Halobates germanus Bush.).

A parti poloskák vagy parti futópoloskák (Saldidae) bizonyos tekintetben a molnárpoloskák és a szárazföldön élő poloskák között állanak, amennyiben rendes körülmények között sem a víztükröt, sem pedig a szárazföldet nem választják lakóhelyül, hanem legszívesebben nedves helyeken, a tavak, tengerek iszapos partszegélyein, vagy éppen lápos, ingoványos területen élnek. Testük aránylag rövid és széles fejet visel, nagy, kidülledő, recés szemekkel, ezek között ülnek a pontszemek. Hosszú, kissé görbült szipókájuk nem lapul szorosan a testhez. A Salda-nembe kisebb, némileg lapított testű poloskákat sorolunk, ezek nagy gyorsasággal iramlanak a laza talajon, vagy néha ugrálva szökdécselnek, miközben szorgalmasan vadászgatnak azon kisebb legyekre, melyek szívesen tanyáznak az ingoványos talajon. Egyike a leggyakoribbaknak közöttük nálunk a parti futó vagy parti ugrópoloska (Salda saltatoria L.), ezen kis állat hátoldala fénytelen feketeszínű és 4–6 mm hosszú.

A gyilkos poloskák (Phymatidae) kisebb csoportja rablóéletet folytat, többnyire tömzsi, középnagyságú poloskák, közülük csak néhány faj él Dél- és Közép-Európában, hazánkban csak egy faj képviseli őket, a legtöbbjét Amerikából és más világrészekből ismertük meg. Zsákmányukat elülső lábaikkal fogják meg, melyeken a comb feltűnően megvastagodott. Finoman fogazott s gyengén hajlított lábszáruk, miként a kés pengéje a nyelébe, a combhoz csattantható és az indiai Carcinocoris Binghami Sharp nevű faj esetében a lábszár a comb egy különös nyúlványához illik hozzá, mely szerkezet tökéletesen a rákok ollójára emlékeztet. A lábfej feltűnően gyenge marad és a Phymata-fajoknál nem egyéb, mint jelentéktelen függelék, mely a lábszár oldalán kis mélyedésbe rejthető. Tekintettel az ilyen célszerűen fejlődött rablófegyverzetre, nem lephet meg bennünket, hogy vannak külföldi gyilkos poloskák, melyek semmi félelmet nem árulnak el és még a félelmetes méheket is meg merik támadni, hogy vérüket kiszívhassák. Az egész Európában előforduló s így hazánkban is gyakori, fűszálakon és virágokon élő Phymata crassipes F. nevű, mintegy 8 mm hosszú, barnaszínű poloska, mindig készen van arra, hogy kisebb méheket, darazsakat rabul ejtsen és a kisebb bogarakat és a levéltetveket sem veti meg, sőt a levéldarázslárvákat sem kíméli.

Könnyen meg lehet ismerni a szemek mögött nyakba szűkülő tarkójukról, valamint előtoruk haránt befűződéséről a rablópoloskákat (Reduviidae). Ostoros csápjuk négyízű, közbe-közbe némelyik faj esetében fiókízek iktatódnak be az ízek közé, ilyenkor természetesen az ízek száma nagyobb. Fejük tetején két pontszemet viselnek, áralakú, többnyire rövid, háromízű szipókájuk szabadon áll és nem símul a torhoz. Mindezek az állatok dacára annak, hogy lábaik hosszúak, csak nagyon lassan, kimérten, szinte cammogva járnak, nappal szívesen elrejtőznek és csak a sötétben szimatolnak más rovarok után. A külföldön élő fajok között vannak olyanok is, melyek szeretik az emberek és az állatok vérét is szívni, e miatt nagyon ellenszenvesek. Ezek közé tartozik a Conorhinus sanguisuga Lec. nevű faj, mely Mexikóban és az Egyesült-Államok déli részeiben honos, éjjel beoson a lakásokba és kegyetlen, sajgó szúrása miatt egyike a legkellemetlenebb házi vendégeknek. Minden okuk megvan a benszülötteknek arra, hogy ezen éjjeli látogatóval szemben résen legyenek, mert, mint már régebben kimutatták, a brazíliai Conorhinus megisthus Burm. nevű faj az emberi testbe veszedelmes trypanosoma-betegséget olthat be.

Úgy az Ó-, mint az Újvilágban, széltében-hosszában elterjedt szemetes rablópoloska, szemetes zúgpoloska vagy álarcos rablópoloska (Reduvius personatus L.) szintén a házakban keresi megélhetését, azonban megelégszik azzal, hogy rovarokra vadásszék s ezeket szúrásával hamarosan leteríti. Szemetes nevét onnan kapta, mert lárvájának az a szokása, hogy egész testét homokszemekkel, porral s mindenféle piszokkal betakarja és ebben a maskarában, mint egy megelevenedett szemétdarab, cammogva oson zsákmánya után.

Ennek a családnak legszebb faja nálunk a tarka rablópoloska vagy gyilkos poloska (Rhinocoris iracundus L.). Mozdulatlanul leselkedik a kicsi, gyanutlan legyekre és más rovarokra, melyek a virágokat igyekeznek fölkeresni és e helyett a tarka rablópoloska karjai ölelik át a könnyelmű virágkedvelőket.

Kegyetlen ragadozó Afrikában a csinos Phonoctonus fasciatus Beauv., mely éppen olyan színezetű, mint a kártékony Dysdercus-nem, úgyhogy, ha fejének eltérő alkotása, valamint hosszú rablólábai nem figyelmeztetnének bennünket, különösen a futólagos vizsgálatnál, könnyen összetéveszthetjük vele. Óvatosan lopakodik a gyapotültetvényeket ellepő Dysdercusok közé és megbízható megfigyelések szerint ezeket megtámadják és vérüket szívják.

Az élősködő poloskák (Polyctenidae) képviselői valódi parazitákká váltak és kivétel nélkül élősködő életmódot folytatnak. Testalkotásuk nagy mértékben figyelemreméltó; futólagosan vizsgálva senkisem tartaná őket poloskáknak, úgyhogy tényleg nagyon sokáig tetveknek vagy különös legyeknek tartották őket, míg Speiser 1894-ben minden kétséget kizáróan ki nem mutatta, hogy ezek az állatok tulajdonképen poloskák. A Polyctenidák ritka rovarok, mindössze körülbelül egy tucat fajukat ismerjük, főleg Afrikában, Dél-Ázsiában és Amerika trópusi vidékein otthonosak és valamennyi denevéreken élősködik. Testüknek egész alkotása, miként azt Dr. Horváth Géza kimutatta, az élősködő életmódhoz alkalmazkodott. Így a fejükön, mint a legtöbb parazita rovar fején, szemek nincsenek, azonkívül fejük két részből áll, melyek egymással szemben mozgathatók. Ennek az a következménye, hogy a poloska fejének elülső részével, melyen a rövid, négyízű csáp és az ugyancsak rövid, háromízű szipóka ered, nagyon erősen tud a gazdaállat bundájába furakodni. Középső és hátulsó lábai hosszúak, az elülsők rövidek, de a mellett rendkívül erősek, úgyhogy erősen kapaszkodhatik meg velük a denevérek bundájában. Repülésre nincsen szükségük, éppen azért csak a satnya, alapi részükkel összenőtt szárnyfedőik nőttek ki. Külön kell azonban fésüszerűen álló tüskéiket megemlíteni, ezek nem egyebek, mint sorban elrendezett erős szőrök, melyek a gazda szőrében való kapaszkodást nagyban megkönnyítik, éppen úgy, mint ahogyan hasonló berendezést a bolhák és más emlősparaziták testén is láthatunk.

A vérszívó poloskák (Cimicidae), melyeket a csökevényes szárny és a pontszemek hiánya jellemez, főképviselője az undok házi vagy ágyi poloska, régi nevén palacka, pakilincs, csimaz, büdösféreg (Cimex lectularius L.)

Házi poloska (

Házi poloska (Cimex lectularius L.).

E sötétbarna vagy sárgásbarna színű, finoman szőrös vérszívó csápja négyízű, második csápíze rövidebb, mint a harmadik, és a harmadik majdnem félszer hosszabb, mint a negyedik. Háromízű szipókája a torkán levő mélyedésbe rejthető. Előtora szélén látható két kis karély nem egyéb, mint a szárnyfedő csonkja. Hátulsó szárnyai nem fejlődtek ki, azért repülni nem tud; leginkább rejtett zúgokban található, rendkívül lapos testével könnyen befészkeli magát mindenféle résbe, repedésbe, ennek a tehetségének köszönheti rendkívüli elterjedtségét és mivel az ágyakkal és más hasonló házibútorokkal egyik helyről a másikra elhurcolják, az egész Földön el van terjedve, ahol csak ember lakik. Amerikában minden valószínűség szerint az európai bevándorlókkal jutott el, erre utal az a körülmény, hogy az indiánusok azelőtt a házi poloskát állítólag nem ismerték. Az ókorban azonban már legrégibb időktől tudnak róla. Görög és római írók többször említik és fel lehet tételezni, hogy már az euráziai ősemberek primitív kalyibáit és menedékül szolgáló sziklaodúit is sűrűn ellepte ez az utálatos vérszívó.

A házi poloska a világosságot nem szereti. Rendszerint a sötétség beálltával lopakodik elő a kárpitok mögött, a faburkolat és a falak hézagaiban, az ágydeszkák üregeiben, a padló réseiben vagy egyéb hasonló zugokban levő biztos rejtekhelyéből és óvatosan oson az alvó emberre, az sem ritka eset, hogy az emberi test kipárolgásának szagától csábítva, a legügyesebb légtornászt megcsúfolva dobja le magát az alvóra. Ha vérszomját lecsillapította, éppen olyan zajtalanul, mint ahogyan jött, visszasompolyog rejtett kuckójába. A koplalást sokáig bírja. Pontos megfigyelések és kísérletek szerint bizonyos, hogy rendes körülmények között 12–13 hónapig megélhet élelem nélkül. Azokból a kísérletekből, melyeket Ujhelyi József a Magyar Nemzeti Múzeum állattárában végzett, kiderült, hogy még a petékből frissen kikelt fiatal poloskák is, ámbár semmi táplálékhoz nem férhettek, mindazonáltal 4–5 hónapig életben maradtak. A nőstény egyszerre 6–50 fehér, hengeres petét rak a kárpit, általában a szoba apró repedéseibe. A fiatalok 8–10 nap mulva kelnek ki, kezdetben még fehéres színűek s öt vedlésen kell átesniök, mielőtt teljesen kifejlődnek és tovább szaporodhatnak. Kifejlődésük idejének tartalmát azonban nagyon befolyásolják egyrészt a meleg, másrészt a táplálkozási lehetőségek. Kedvező körülmények között teljes kifejlődésük már 7 hét leforgása alatt végbe mehet, természetesen csak abban az esetben, ha a fejlődő poloska minden vedlés előtt legalább egyszer jól teleszívhatja magát vérrel. Ahova egyszer befészkelte magát, onnan nagyon nehéz kiirtani ezt a kellemetlen vendéget. Hogy mily keveset használ a szobából való egyszerű kiutasítása, kidobása, „erről – mint Taschenberg említi – Berlinben eltöltött diákéveimben győződtem meg. Egy ízben egy ragyogóan tiszta könyvkötő műhelybe láttam egy fehérhátú kis poloskát vidáman besétálni. A vasvitriol-keverék a mész alatt már nagyon jól hat, ha előzőleg minden rést alaposan, tisztán kikapartunk, tojásfehérjével és rovarporral, petróleummal vagy marónátronlúggal beecseteltünk és így lehetőleg valamennyit kipusztítottuk. Ezen módszer segítségével, ha kellő eréllyel alkalmazzuk és hacsak rendkívüli kedvezőtlen körülmények nem játszanak közbe, mindenki végleg megszabadulhat lakásában ez irgalmatlan vérszopóktól, de nem az utasember, kit balcsillagzata poloskáktól hemzsegő szállodába vezérel. Ilyen esetekben, mint én azt már több ízben tapasztaltam, legtanácsosabb a lámpát égve hagyni, mert a világosság távol tartja a poloskákat.”

Újabban a következő alkalmas szereket használják pusztításukra: benzin, benzol, terpentin, kloroform, petróleum, xylol, továbbá a kénezés. Mindezek a szerek azonban egyrészt tűzveszélyesek, másrészt drágák és a bútorokat is megtámadják. Nagyobb arányú és alapos irtásukra ma szénkéneget és a gázalakú kéksavat (cyángáz) használják. Azonban csak szakember pusztíthat e szerekkel poloskát, mert az előbbi gyulékony, robbanó és mérges, az utóbbi pedig az emberre is pillanat alatt ható halálos méreg, úgyhogy pl. az Északamerikai Egyesült-Államokban és a németországi nagyobb városokban vagy maga a hatóság vagy a hatóság felügyelete alatt szakemberektől vezetett vállalatok végzik a kéksavval való poloskairtást. Arany Jánosnak van egy jóízű, derűs makámája a házi poloskáról, melyben cseveg a kitartó, hűséges és ragaszkodó, de gyűlölt barátunkról.

A házi poloskán kívül más, hozzá hasonló, az állatok vérét szívó faj is található az emberi lakásokban vagy azok közelében. Így elsősorban a denevérpoloskát (Cimex pipistrelli Jen.) említjük meg, mely a házi poloskától mindössze abban tér el, hogy csápja és pajzsocskája rövidebb, csápjának második íze, Reuter szerint, majdnem rövidebb, mint a harmadik. A denevérpoloskát Angliában fedezték föl, de Németországban, Hollandiában, Svájcban, Oroszországban és nálunk is él. A denevérek vérét szívja és padlászugokban, odvas fákban, falromokban, általában olyan helyeken tartózkodik, hol denevérek szoktak tanyázni, aludni. A galambpoloska (Cimex columbarius Jen.) kisebb, mint a házi poloska és csápjának szerkezetében is eltér kissé tőle, amennyiben második és harmadik csápíze egyforma hosszú, a harmadik azonban egy harmaddal hosszabb, mint a negyedik. Gyakran található a galambdúcokban, azonban, úgylátszik, csak a galambok vérét kedveli és az emberre nem megy rá. A fecskepoloskát (Cimex [Oeciacus] hirundinis Jen.) miként az előbb említetteket is, legelőször Angliában figyelték meg és azóta Európa legkülönbözőbb vidékein, így nálunk is megtalálták. A házi poloskától abban különbözik, hogy testét hosszabb, selymes szőrbunda takarja, azonkívül elülső szegélye kissé kicsúcsosodik és csápjainak végső ízei nem sokkal vékonyabbak, mint az előtte levő ízek. A fecskepoloska nemcsak a molnárfecskén és füstifecskén, hanem a partifecskén és sarlósfecskén is jól érzi magát és Horváth megfigyelései szerint közbe-közbe a háziveréb fészkét is megfertőzi, mely köztudomásúlag költésre szívesen elfoglalja a fecskék fészkét, úgyhogy ez utóbbiak akárhányszor hemzsegnek a poloskáktól. Így Reiber megfigyelte, hogy a strassburgi dómon levő fecskefészkek formálisan ki voltak tapétázva a poloskákkal és sok fiatal fecske a kíméletlen csípésektől annyira legyöngült, hogy végeredményben elpusztult. A fecskepoloska akárhányszor az embert sem hagyja békében, azonban csak kivételesen hatolnak be a lakásokba és Reuter egy rövid összefoglaló tanulmányában joggal hívja fel a figyelmet a fecskepoloskák csodálatos ellenállóképességére, melyek a gazdaállatok elköltözése után rendes körülmények között továbbra is a fészekben maradnak és ottan dacolva a tél dermesztő hidegével, hónapokig koplalva kell bevárniok az idők jobbrafordulását.

A kecses virágpoloskák (Anthocoridae) abban különböznek a vérszívópoloskáktól, hogy szárnyuk teljesen kifejlődött. Pontszemük van és csápjuk harmadik és negyedik íze együttvéve majdnem kétszer olyan hosszú, mint a két első íz. Ennek a csoportnak minden tagja rablásból él. A nálunk is gyakori Anthocoris gallarum-ulmi Gew. különösen szilfákon él és buzgón vadászgat a Pemphigus-tetvekre, melyek rút gubacsaikkal a leveleket gyakran elcsúfítják; ebben a családban még egyet említünk meg, a hazánkban is előforduló közönséges Lyctocoris campestris F. nevű fajt, melyet Reuter nem egy alkalommal melegvérűeken is elfogott és gyakran madárfészkekben, sőt a házakban is rábukkanhatunk.

A mezei poloskáknak (Miridae) legjellemzőbb ismertető bélyege szárnyfedőjük sajátságos szerkezete, a szárnyfedő kóriumának csúcsából ugyanis egy vékonyabb, háromszögletű beékelt tér, a cuneus, különült el. A szárnyfedő hártyás részének tövén többnyire két sejt vehető ki. Rendes körülmények között pontszemeik nincsenek, recésszemük azonban annál jobban ki van fejlődve. Négyízű csápjukon az alapíz gyakran megnyúlt. A mezei poloskák teste puha, lágy, nagyszámú fajaik az összes világrészekben el vannak terjedve, leginkább növényi nedvekkel táplálkoznak s nagyon sokat közülök a kártékony rovarok közé kell sorolnunk.

Kamerunban valóságos csapása az ültetvényeknek a kakaópoloska (Sahlbergella singularis Hagl.), ez folytonos szívásával állandóan gyötri a kakaócserjéket, úgyhogy azok valósággal belepusztulnak vagy legalább is olyan kóros elváltozásokat idéz elő rajtuk, melyek nagymértékben csökkentik a kakaóültetvények terméshozadékát.

Belföldi mezei poloskáink közül felemlíthetjük a hatpettyes díszpoloskát (Calocoris sexguttatus F.), azonkívül a csíkos díszpoloskát (Calocoris variegatus Müll.), ezek azok közé a csinos mustrázatú poloskáink közé tartoznak, melyekkel mezeinken, rétjeinken gyakran találkozunk; mezőgazdasági szempontból azonban különösebb jelentőségük nincsen.

Csíkos díszpoloska (

Csíkos díszpoloska (Calocoris variegatus Müll.).

Az európai fajok között elütő alakjával tűnik ki az ékes hangyapoloska (Myrmecoris gracilis Sahlb.), kicsike kis poloska, mely annyira hasonlít a hangyákhoz, hogy csak alapos vizsgálat után jövünk rá, hogy poloskával van dolgunk. Potrohuk hátul éppen úgy kiszélesedett, mint a hangyáké, testük középen befűződött, csökevényes szárnyaikból alig látható valami. Színezetük és testtartásuk is a velük egy társaságban élő hangyákéhoz hasonlít. Így a hangyapoloska egy vörösesszínű változata a vörös erdei hangya bolyában él, míg egy barnás változata pedig a barnásfekete Formica fusca Latr. bolyában találja meg otthonát.