4. Tompaorrú orrszarvúak (Ceratotherium Gray)

Szélesszájú orrszarvú (Ceratotherium simun Burch.)

Szélesszájú orrszarvú (Ceratotherium simum Burch.).

Szélesszájú orrszarvú (Ceratotherium simum Burch.).

A tompaorrú vagy szélesszájú orrszarvú, – a búrok fehér-orrszarvúja – vállmagassága 2 m; Chapman egy nőstényen 195.5 cm-t, Selous egy hímen 198 cm-t mért. Teljes hosszúsága, 60 cm hosszú farkát is beleszámítva, 5 m, tehát valamennyi rokonánál nagyobb. Feje olyan roppant hosszú, hogy a test hosszának csaknem egynegyedével ér fel és így hosszúságban felülmúlja az összes szárazföldi emlősök fejét. Egy Gray által lemért koponya hossza 86.7 cm volt. A koponyát egyébként a kanálszerűen kivájt, laposra nyomott alsó állkapocs jellemzi. Az arc a szem belső sarkától kezdve nagyon előrenyúlik s így a szem egészen a második tülök alá kerül. A szájjal párhuzamos orrlyukak keskeny nyílásokat alkotnak. Füle meglehetősen hosszú és hegyes, alsó részében hengeresen zárt. Az állat születése után csakhamar elveszti szemfogait, ha egyáltalán voltak. A mar púpszerűen emelkedik ki s roppant vastag testének nyakáról a bőr két barázdában ereszkedik mellére. Színe egy a világosszürkéig halványuló világossárga, vagy fakó szürkésbarna; a vállakon és combokon, valamint a test alsó oldalán sötétebb. Selous, aki az őserdőben igen sok példányt vizsgált meg, sötét palaszürkének mondja az alapszínt és a búrok elnevezése: a fehér orrszarvú, alighanem onnan ered, hogy a bevándorlók csupa porlepte állatot láttak.

Hátsó tülke rövidebb, mint az első, néha lehet 60 cm hosszú, rendszerint azonban csak 6–12 cm; ellenben az elülső, többnyire egyenes vagy kissé előrehajló tülök hosszabb, mint bármely más fajé. Selous a mult század 70-es éveiben még 122 cm és 137 cm hosszú tülköket is mért, de a rekord, Ward Rowland szerint, Cummings Gordon egy tülkéé, amelynek hossza, kívül mérve, 156 cm és kerülete a tövén 56 cm. E mellett olyan vékony, hogy egy vessző benyomását teszi; e vékony tülkök egyébként jellemzők a nőstényekre. Jellemző továbbá, hogy a legnagyobb tülkök elől, a hegyükön, rendszerint laposra súroltak, mert a legelésző állat a földhöz dörzsöli őket.

A szélesszájú orrszarvú a szó szoros értelmében fűevő; Selous szerint, eltérően a hegyesorrú orrszarvútól, kizárólag fűvel táplálkozik s így kiváltképp a sík mezőségeken tartózkodik, míg a másik faj a bokros vidékeken él. Nyilván a fűevéssel függ össze a száj rendkívüli szélessége.

A szélesszájú orrszarvú földrajzi elterjedéséről ma már majdnem csak egy „történelmi visszapillantást” adhatunk; hála az úgynevezett európai kultúremberek értelmetlen puffantgatásainak, itt is egy olyan „történelmi szomorújáték” pergett le előttünk, mint amilyeneket már egyéb nagyvad élettörténetével kapcsolatban láttunk a mult századokban. A szélesszájú orrszarvú sohasem volt Afrikában annyira elterjedve, mint a kéttülkű orrszarvú; W. L. Sclater véleménye szerint az Oranje folyótól délre és Zambezitől északra sohasem élt. Burchell 1817-ben fedezte fel és írta le Becsuanaföld déli részeiben. De a fokföldi, londoni és tringi múzeumok már a mult század 90-es éveiben is örömmel vették a Machona- és Matabaföldekről származó délafrikai példányokat, pedig eredetileg délafrikai lakóhelyükön azok oly gyakoriak voltak, hogy egy egész napon egész tucattal, sőt többel is találkozhattunk, éjjel pedig az ivóhelyeken 20–25 darab is megfordult. Ez az elefánt után a legnagyobb szárazföldi emlős élve sohasem jutott Európába. De ezért nem kell még felhagynunk minden reménnyel; arra a meglepő felfedezésre jutottak ugyanis, hogy a szélesszájú orrszarvú északon is, még pedig a Nílus legfelső folyásánál, Ladó környékén, kb. az északi szélesség 5 foka alatt szintén előfordul. Trouessart beható tanulmányai során régi bizonyítékokra akadt, melyek szerint a szudáni arab kereskedők, Djeddahban például, első pillantásra meg tudják különböztetni e két fajnak a faragványok céljaira használt és még Kínába is kivitt tülkeit. A hegyesorrú orrszarvút, kherit, a szélesszájú orrszarvút abu-karn, vagyis egytülkű néven ismerik, mivel a hátsó tülköt a másik fajhoz számítják. Trouessart ebből némi joggal következtet arra, hogy a klasszikus ókor orrszarvúja azonos a szélesszájú orrszarvúval. Ennek helyét a középkor felfogásában az egyagyarú narval foglalta el. Amint ismertté vált, a szélesszájú orrszarvú magára vonta az összes múzeumok, vadászok és gyűjtők, valamint a volt amerikai elnök, Roosevelt figyelmét is. Cotton Powell által a British Museumnak szállított anyag nyomán Lydekker külön alfajnak írja le ez állatot (C. s. cottoni Lyd.), nyiltan bevallja azonban, mennyire meglepte őt, hogy a szélesszájú orrszarvúak e két földrajzi változata között, egymástól távoleső lakóterületeik ellenére, milyen csekély a különbség. Ez alkalommal Scherrennek a „Field”-ben leközölt cikke nyomán az is kiderült, hogy Ward Rowland londoni zoológus Szudánból már régóta ismerte a szélesszájú orrszarvú tülkeit. A keletafrikai piacokon található különféle hosszúságú tülköket, amelyek új kéttülkű orrszarvú fajok felállításához vezettek, némelyek ma hajlandók a szélesszájú orrszarvúnak tulajdonítani.

A Magyar Nemzeti Múzeum legutóbb szintén egy szélesszájú orrszarvú birtokába jutott. A hatalmas példányt nagybányai Horthy Jenő lőtte Ugandában.

Szélesszájú orrszarvú (Ceratotherium simum Burch.) 1926. II. 13-án Ugandában lőtte és a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozta nagybányai Horthy Jenő.

Szélesszájú orrszarvú (Ceratotherium simum Burch.) 1926. II. 13-án Ugandában lőtte és a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozta nagybányai Horthy Jenő.

Az orrszarvút már a régiek is jól ismerték. A régi egyiptomiak rajzai, Dümichen szerint, ezt minden kétséget kizáróan bizonyítják. Nagyszerűen megfigyelték és leírták az állatokat s így annál furcsább, hogy ők az elefántra és az orrszarvúra egyaránt az „ab” szót használták. Feltehető, hogy az orrszarvú azonos s Luther bibliafordításában, Hiób könyvében, eredetileg „rem” néven szereplő egyszarvúval. Aristoteles még nem ismeri az állatot. De már a rómaiak arénáiban egy- és kétszarvúak szerepeltek és Martialis megénekli mindkettőt. A természettudományok terén is „sötét”-nek mondható keresztény középkorban a csodálatraméltó világutazó, Marco Polo, a XIII. században beszél ismét az Indiában látott orrszarvúakról. Aldrovandi szerint Emánuel portugál király 1513-ban Indiából kapott egy élő orrszarvút; ez volt az első élő példány az újabb korban Európában. Ő készített az állatokról egy sajnos igen rossz rajzot, ez szolgált mintául Dürer Albert híres fametszetének, amely majdnem 200 éven át az egyetlen kép volt az orrszarvúról. Gesner is ezt használta fel természetrajzában. 1741 és 1750 között aztán ismét mutogattak egy élő orrszarvút Európa legtöbb városában; valószínűleg erről szól Gellert kedves verse: „Um das Rhinoceros zu sehn...”

Nagyjában minden orrszarvú-faj lénye és életmódja, mozgása és táplálkozása megegyező, mindazonáltal minden fajnak megvan a maga sajátossága. Az ázsiai fajok közt például az indiai orrszarvút fölötte garázda, rosszindulatú állatnak tartják, ellenben a jávai orrszarvút már sokkal szelídebbnek és a Szumatrán élőt már teljesen ártalmatlannak mondják. Ugyanígy van az afrikai fajokkal is. A két-tülkű orrszarvút, bár kisebb, az afrikai állatok legbőszebbjének, a szélesszájút pedig éppenséggel ártalmatlan állatnak tartják. Utóbbinak e tulajdonságát legutóbb Berger is igazolja. A való alighanem az, hogy minden orrszarvú, ha először találkozik az emberrel, amíg nem ingerlik, jóindulatú, de tapasztalatain okulva, vagy felingerelve, garázda lesz. A szudáni arabok elvarázsolt lényeket látnak az óriási állatokban, például a nílusi vízilóban s azt hiszik, hogy valami gonosz varázsló ez állatok alakját felöltheti; e hitüket avval okolják, hogy az orrszarvúak és a vízilovak vak dühükben egyaránt nem ismernek határt.

Vízben lehetőleg gazdag vidék, mocsaras környék, medrükből kilépő folyók, bokros, iszapos partú tavak, melyek közelében bő legelők vannak, patakokból öntözött erdők s más hasonló vidékek az orrszarvúak kedvelt tanyái; az afrikai fajok azonban a száraz, füves és bokros vidékeken is tenyésznek, feltéve, hogy valami mocsárra találnak a közelben. Swayne Szomáliban megfigyelte, hogy az orrszarvúak legjobban a köves, változatos dombvidékeket kedvelik, honnan egy közeli folyómederbe járnak éjjel inni és fürdeni. Olyankor hatalmas területeket járnak be gyalog és minden éjjel addig járnak fel-alá a folyóban, amíg alkalmas pocsolyákat találnak, hol a puha homokban a lábnyomok egész labirintusát hagyják maguk után. Schillings azt állítja, hogy a Masszai folyó területén a száraz időszakban éjjelenként órákhosszat tartó utat tesznek meg, amíg a vízhez érnek s e közben tanuságot tesznek kitűnően fejlett tájékozódó képességükről. E hatalmas termetű és páncélos állatok előtt még a legjárhatlanabb vadon is megnyílik, melyet a többi állat meg sem közelíthet, s a legszörnyűbb tövisek is tehetetlenek. Ezért a legtöbb fajt gyakran találjuk az erdőkben, a tenger színétől felfelé mindenütt, sőt a magasabban fekvő erdőkben még gyakrabban, mint az alacsonyabbakban. Így például a wara-orrszarvú, Junghuhn szerint, Jáva szigetén a bokros partvidéken is előfordul, de gyakoribb a hegyekben, ahol 3000 m magasságig nyomul fel. Minden orrszarvú napjában egyszer ellátogat valami vízhez, hogy igyék és az iszapban henteregjen. A szabadban élő vastagbőrűek egyike sem nélkülözheti az iszapfürdőt, mert, habár bőrük igazolja e jelzőnket, mégis nagyon érzékeny a legyek, bögölyök és szúnyogok csípése iránt s némi oltalmat és nyugalmat csak úgy szerezhetnek maguknak, ha vastag iszapréteggel borítják testüket. Még mielőtt legelni indulnának, lesietnek a tavak, mocsarak és folyók partjaira, gödröt vájnak az iszapban s addig hemperegnek benne, míg az iszap ellepi hátukat, vállukat, törzsük oldalát és hasukat. A hempergést az iszapban oly élvezetesnek találják, hogy közben hangosan röfögnek és morognak, sőt a kellemes fürdőben még szokott óvatosságukról is megfeledkeznek.

Az orrszarvúak éjjel sokkal élénkebbek, mint nappal. A tikkasztó hőséget kikerülendő, nappal valamilyen árnyas helyen, félig oldalukon, félig hasukon fekve, fejüket előre nyújtva és a földre fektetve alszanak, vagy lomhán álldogálnak az erdő valamely csendes részében, hol a nagyobb fák koronája védi őket a napsugaraktól. Blanford állítása szerint Abessziniában 5000 láb magasságnál nem mennek feljebb és például az Anzeba völgyben a folyók partján levő sűrűségekben tanyáznak, amelyeket keresztül-kasul szelnek csapáik. Ott, ahol a sűrűséget a gyökerek és fatönkök jóformán áthatlanná teszik, akadunk rá a bennszülöttek által „orrszarvú-házak”-nak nevezett helyekre. A tönkök és ágak le vannak taposva, össze vannak nyomva, s így egy 15–20 láb átmérőjű térséget hagynak hátra, mely esős időben, az állatok lábnyomai és hempergőzései által, mély gödörré alakul át. Ezekben a „házakban” húzódnak meg az orrszarvúak a nap melege elől.

Minden megfigyelő egyetért abban, hogy ez állatok nagyon mélyen alszanak. Többen különös óvatosság nélkül közeledtek a pihenő s ilyenkor érzéketlen szikladarabhoz hasonló orrszarvúakhoz, azok meg sem mozdultak. Az alvó orrszarvú hortyogását rendesen már jó messziről meghallani, úgyhogy akkor is figyelmesek leszünk rá, ha a rejtett állatot nem is látjuk. Azonban az is megtörténik, hogy csöndesen lélekzenek s az ember hirtelen ott terem az óriás előtt, amelynek közelségéről sejtelme sem volt.

Az esetlen állat az éj kezdetén, vagy már a délutáni órákban feltápászkodik, meghentereg az iszapban, nagyot nyújtózkodik és aztán legelni indul. A sűrű, más állatoknak alig hozzáférhető erdőket éppoly könnyen járja, mint a síkságot, a vízben éppoly otthonos, mint a mocsarak náderdeiben s a hegyeken mint a völgyben. Ahol elefántokkal él együtt, rendszerint azok csapáin jár, de nem kerül fáradságába, újakat törni. India dsungeljeiben és Afrika belsejében hosszú, nyílegyenes utakat tapos, amelyek oldalain minden növény le van tördelve. Gyakran a sziklás vagy köves lejtőkön át egyik erdőből a másikba vezető, jól kitaposott, szinte a sziklába vájt mély utakon jár. „Jáva szigetén” írja Hasskarl, „3000 m magasságban éppúgy megtaláltam útjaikat, mint a nedves, lapos déli partvidéken. Aki ezeket az ösvényeket követi, biztosan számíthat rá, hogy végre valami forráshoz vagy pocsolyához ér. Helyenként egy-egy fatörzs dőlt rá a gyakran félméternél is mélyebbre taposott útra, úgyhogy az orrszarvú csak nagynehezen tudhat alatta átbújni, mindazonáltal mégis a megszokott csapán maradt, amint a lekoptatott, sőt valósággal fényesre csiszolt fatörzs tanusítja.” Heuglin hangsúlyozza, hogy a két-tülkű orrszarvú nem csatangol szerteszéjjel, mint az elefánt, hanem megszokott útját követi és tartózkodási helyét legfeljebb a szárazságtól kényszerítve változtatja. Mohr, Junghuhn és Hasskarl egyaránt felemlíti e faj szélesre taposott csapáit, melyek a Zambezitől délre fekvő meredek magaslatokon és hegyeken, még a legmeredekebb csúcsokon és hegyhátakon is átvezetnek és néha még gyalogösvényül is használhatók. Hasonlót hallunk újabban Német-Keletafrikából is. Uhlig, ennek az országnak nagyszerű ismerője beszéli, mennyire megkönnyítették e csapák a Meruhegyen való előrejutását és csodálkozik azon az ügyességen, amellyel ez esetlen, nagy állatok meredek szakadékokat is járhatóvá tudnak tenni. A síkságról, a tavak mellől felhúzódnak a felsőbb régiókba 1400–2800 m magasságig, ahová – Uhlig szerint – a jó legelőterületek, az alpesi növények és a ritkásabb bokrok vonzzák őket. Öhler a Kilimandzsarotól délre fekvő Nagy Árokból írja Meyer Hansnak: „Az orrszarvúak csapái – hányszor könnyítették meg nekünk az úttörés, sőt az útkeresés nehéz munkáját is! Nyugodtan követhetjük őket, akár egy hágón, akár egy folyón akarunk átkelni, vagy egy hegyre felmenni! Bizonyára a legkényelmesebb úton vezetnek az elérni kívánt célhoz. Az orrszarvúak nagyszerűen kihasználják az adott terepet s olyan jól alkalmazzák útjaikat, hogy egy mérnöknek is becsületére válnék. Hegyszorosokban mindig megtalálják a legmélyebb pontot, folyókban a legalacsonyabb vízállású gázlót és a legjárhatóbb partokat. Hegyi útjaik lassanként, kígyózó vonalban emelkednek, a hegyhátak legalaposabb kihasználásával. A hágóknál a különböző csapások összetalálkoznak, minden hegyhátat és völgyet átszel egy-egy csapa, melyet keresztutak kötnek össze.” Schillings többszörösen utal arra, hogy szárazság idején egynémely hegyoldalon az elefántok és orrszarvúak összes létfeltételei megtalálhatók, amikor is ez állatok nagy tömegbe verődnek e magasságokban. Hoyos gróf a Dachât folyó festői völgyében, Szomáliországban, csodálta meg az orrszarvúak „hegymászó” tehetségét, ahol ez állatok csapái, akárcsak a zergékéi, a sziklák útvesztőjében kígyóvonalban vezetnek fölfelé, úgyhogy alig érthető, hogy tudnak ezek a szörnyen esetlen állatok ilyen merész fordulatokat tenni.

Táplálékát tekintve, az orrszarvú ugyanúgy viszonylik a elefánthoz, mint a szamár a lóhoz. Megeszik mindenféle gallyat és kemény kórót, bogáncsot, szamártövist, rekettyét, bokros növényeket, mindennemű nádat és pusztai gazt, de a zamatosabb eleséget sem veti meg. Afrikában, mint már a fajok leírásakor említettük, egyike főleg a gallyakat, különösen az ott nagyon elterjedt tüskés mimózaféléket, a másik a bokrosan termő füveket kedveli. Höhnel határozottan állítja azonban, hogy keleten, a nagy tavaktól északra, legalább 50 kéttülkű orrszarvú gyomrában kizárólag füvet talált. Selous a Zambezi környékén megfigyelte, hogy ez állatok fásnövényeket esznek, s ezt a kéttülkű orrszarvú sokkal nagyobb kiterjedésével és különböző tartózkodási helyeivel hozza kapcsolatba. E végnélküli, meredek dombos vidéken jóformán egyáltalán nincs fű, ellenben sok a fanemű, s a kéttülkű orrszarvú e gyatra növényzet között jól fejlődik és nagy számban található. A szélesszájú orrszarvú ellenben honos a hegyeket rendszerint körülvevő erdős, homokos területeken és széles, füvekben dús völgyekben, de ritkán található a hegyeken, ahol alkalmasint túl soványnak találja a legelőt.

Az eleséget széles szájukkal leszakítják, vagy pedig a kézformájú nyujtvánnyal letörik. Brehm az indiai orrszarvú egy fogvatartott példányán megfigyelte, hogy apró tárgyakat, pl. cukordarabkákat, ügyesen tudott felszedni s alsó ajkát felgörbítve, messzire kinyuló nyelvére tudta tenni. A szájba vett táplálékot rögtön szétmorzsolja, de csak nagyjából, mert garatja elég tágas, hogy nagyobb falatok is lecsússzanak rajta. Az indiai orrszarvú felső ajkának ormányszerű folytatását kb. 15 centiméternyire megnyujthatja s vastag fűcsomót is kitéphet vele és szájába vehet. Abban, úgylátszik, nem tesz különbséget, hogy a fű tiszta-e vagy pedig föld tapad-e gyökereihez. Igaz ugyan, hogy a letépett fűcsomót először a földhöz veri s így lerázza róla a földet, de azután a legnagyobb lelkinyugalommal szájába rakja és minden nehézség nélkül lenyeli. A gyökereket is szívesen eszi, s jókedvében kiszakít a földből valami kisebb fát vagy bokrot, hatalmas tülkeivel addig turkál a gyökerek alatt, míg végre kiemelheti a növényt s miután a gyökereket letépte, meg is eszi.

E szerint tehát sz orrszarvú tülkeit nemcsak védekezésre használja, Hildebrandt főorvos Német-Keletafrikában volt tanuja egy jelenetnek, melyben egy ilyen hatalmas állat a tülkét hallatlan erővel eszköznek, jobban mondva a sűrűségben baltának használta. Egy általa meglőtt orrszarvú halálfélelmében egy fákkal, bokrokkal és szúrós növényekkel benőtt bozótba rohant bele. Tülkével tört magának utat, recsegő-ropogó ágak között, miközben bokros növények, por, rögös föld, ágak, levelek, kúszónövények repültek a levegőbe. Az állat ijedtében mindent eltépett és agyontiport, ami útjában állt, amíg végre ismét szabad teret nyert.

A vegyes tápláléknak megfelelően az ürülék alakja is különböző; néha egészen más, mint az elefánté, máskor azonban ahhoz nagyon hasonló. Hasskarl a jávai orrszarvú 5–7 cm átmérőjű ürülékében gyakran ujjnyi vastag ágakat is talált, Heuglin a két-tülkű orrszarvúéban mindig csak finom szétrágott növényi rostokat. Úgylátszik némely ázsiai orrszarvúnak közös szokása, hogy ürülékét állandóan ugyanegy helyre rakja le s lassanként jelentékeny kupacokat halmoz fel. Selous az általa Dél-Afrikában megfigyelt két fajról kiemeli, hogy viselkedésük igen különböző: a szélesszájú orrszarvú egyszerűen otthagyja ürülékét, ahol elhullatta, nem szórja szét tülkével és nem szántja fel a földet, míg ellenben a kéttülkű faj mindig szétszórja, miközben lábnyi mélységű lyukakat váj tülkével és orrával s gyakran félköralakban szántja fel vele a földet, amerre elvonul. A két fajt már e nyomok alapján is biztosan meg lehet különböztetni. Schillings megfigyelései szerint a kéttülkű orrszarvú is mindig ugyanegy helyen rakja le ürülékét, de azután hátrafelé kaparó hátsó lábaival széjjelszórja. Ily módon széles nyomot hagy a steppék talajában, Schillings úgy látja, hogy az orrszarvúak a kutyák mintájára cselekszenek, ezek ugyanis mindenütt otthagyják hirhedt névjegyüket. Azt hiszi továbbá, hogy az orrszarvúak is e „posta” útján közlekednek egymással. Ogadenben, Szomáliországban, Swayne azt észlelte, hogy a karavánok útjait mindenütt az orrszarvúak csapái keresztezik s e kb. 1 m hosszú és 15 cm mély barázdák azt a benyomást tették, mintha ekével volnának húzva. Ebből viszont azt is következtethetnénk, hogy az állat az által gyűlölt emberi nyomot feldühödten szimatolva követi. Coryndon, aki a British Museum és a Rothschild Múzeum részére kilőtte az utolsó két déli szélesszájú orrszarvút, azt állítja, hogy ez a faj is hatalmas kupacokban halmozza fel ürülékét. Állatkertekben megfigyelhető, hogy az orrszarvúak mindenfajta ürülék kibocsátásánál hátsó lábaikkal kaparnak és a berlini állatkert egyik öreg indiai orrszarvúja olyan rendszeresen járt saját elkerített lakótelepének egyik sarkába, hogy érdemes volt a tisztántartás egyszerűsítése kedvéért ott egy kis körülfalazott erkélyt készíttetni.

Az orrszarvú lénye igen kevéssé megnyerő. Vagy eszik, vagy alszik; egyébként avval, ami körülötte történik, alig törődik. Az elefánttal ellentétben nem csordákban, hanem többnyire magányosan, vagy legfeljebb 4–10 főnyi kis csapatokban él. A társaság nagyon kevéssé összetartó, rendszerint mindegyik a maga útján jár s a maga kedvét követi. Mégsem lehet azonban azt állítani, hogy teljesen közömbösek volnának egymással szemben, sőt, eltekintve az anyaállatoktól és kicsinyeiktől, gyakran baráti, hogy ne mondjuk házastársi viszony fejlődik a különböző nemű állatok között, amely némelykor nagyon benső természetű s talán csak a halállal szakad meg. A szabadban gyakran látni párosával az állatokat, melyek jóban-rosszban megosztoznak s a fogságban egymáshoz szokott példányokon is a gyöngéd szeretet jeleit tapasztalhatjuk. A berlini állatkertben pár évtizeddel ezelőtt élt indiai orrszarvúpárról ugyan ezt éppen nem állíthatjuk. A hím a nősténnyel úgy elbánt, hogy soha többé nem merték e két állatot igazán összeházasítani. Úgy testük, mint szellemi lényük lomhának látszik, de a valóságban egyik sem az. Tagadhatatlan, hogy az orrszarvú rendszerint nehézkesen, sőt esetlenül jár, s ha leheveredik vagy hempereg, mozdulatai roppant otrombáknak tűnnek fel, de a látszat ez esetben is csal. Még könnyed hajlásokra és fordulatokra is képes és sík vidékeken, ha egyszer nekilódult, nagyon gyorsan halad, rengeteg port verve fel, s ez az oka annak, hogy Fonck valami szürke sportautomobillal hasonlítja össze őket. Az orrszarvú nem jár lépésben, mint az elefánt, hanem keresztben fekvő első és hátulsó lábával lép ki és hosszú, kitartó ügetésre is képes. A vadászok valamennyien csodálják e nehézkes állat ügyes fordulatait, – hiszen egy angol vadász éppenséggel a polo-ponyval hasonlítja össze! – s ha sokszor megesik, hogy a vadászra törve, nem találja el őt, ez inkább annak tulajdonítható, hogy gyenge látószerveivel nem veheti a dolgokat élesen szemügyre. Berger állításai szerint a szélesszájú orrszarvú mozdulataiban is igen ügyes és könnyed és hála magas lábainak, csöppet sem tesz nehézkes benyomást. Selous szerint a szélesszájú orrszarvú menésközben rendesen leereszti, a kéttülkű ellenben feltartja fejét; megjegyezhetjük még, hogy amannak fiatal borja rendszerint anyja előtt baktat, emez pedig anyját követi. Érthető, hogy a szélesszájú orrszarvú, e leeresztett fejtartás következtében hosszú elülső tülkét nagyon lekoptatja és ismeretes, hogy a nőstények az előttük futó borjakat oldalba bökve irányítják. Úszni minden orrszarvú tud, de inkább csak a víz színén marad és szükség nélkül nem bukik alá. Némely megfigyelő szerint azonban a mocsarakban és folyókban a fenékig ereszkedik, ott tülkével kitépi a vízinövények gyökereit és indáit, felhozza a víz színére és megeszi. A fogságban tartott fajok közül különösen az indiai orrszarvúak tettek bizonyságot arról, hogy mennyire szeretik a vizet; sokszor órákhosszat ültek nyakig a medencéjükben, míg ellenben az afrikaiak valósággal félnek a mély víztől, viszont szeretik, ha az öntözőcsővel megöntözik őket, miközben a nedves homokban fetrengenek.

Érzékszervei közül hallása, aztán szaglása legfejlettebb. Látása nagyon korlátozott. Linsay Johnson megvizsgálta a szem hátterének berendezését, amitől tudvalevőleg a látás élessége függ, s arra az eredményre jutott, hogy az orrszarvú szemének alkata az összes emlősök között a legprimitívebb, úgyhogy ezáltal valószínűleg képtelen valamit alaposan szemügyre venni. Viszont a legcsekélyebb neszt is már nagy távolságra meghallja, bár hallószerveinek fejlettségét is szinte kétségbe kell vonnunk, ha olvassuk, mint fényképezte le Paasche a szabadban élő, egészséges kéttülkű orrszarvút, s ha tényleg látjuk a kész fényképeket. Hasonló hőstettekről számol be Berger, Német-Keletafrikából. Az állat hangja tompa röfögés, de ha felbőszül, vad horkantásba és hördülésbe csap át. Fogságban, különösen a fiatalabb orrszarvúak, ha éhesek magas í-hangban tartott nyerítést hallatnak. Prüszkölésüket, – s ez Fonck szerint olyan, „mint egy lokomotív, amely rövid időközökben gőzt ereszt ki” – minden vadász ismeri: ezzel figyelmeztetik egymást hogy ember vagy más veszély fenyeget.

Úgylátszik ez állatok már születésüktől fogva erre magyarázzák ezt a hangot, mert valahányszor a berlini állatkert orrszarvú-ketrece előtt Schillings e hangot jól utánozta, az állat figyelmes és nyugtalan lett, látszott rajta, hogy keresi a jelzett veszélyt.

Sok esetben az orrszarvúak igen ártatlanok, sőt gyáváknak bizonyultak. Sir Stamford Raffles szerint a jávai orrszarvú még a kutyától is megfutamodik és más utazók azt állítják, hogyha embert szimatol, rendesen elmenekül. Sokszor azonban az ember megjelenése felbőszíti, ilyenkor vak dühvel egyenesen ellenfelére rohan. Ezt a karaván teherhordói is igen jól tudják Német-Keletafrikában. Hildebrandt igen élénk színekkel fest, miként dobálják le terheiket, miként rohannak az útról a bokrok közé és másznak fel a fákra, amint a vészkiáltás: kifaru – (orrszarvú) – elhangzik. Az állat hangos röfögéssel rohan végig az úton, ahol éppen még a karaván haladt és hirtelen megállva, szinte megrőkönyödött, buta képet vágva bámul maga mögé, csodálkozva, hogy nem sikerült megkaparintania dühének tárgyát. Az afrikai vadászok szerint nem is nehéz egy dühösen vágtató orrszarvú támadását kikerülni. Az ügyes vadász megvárja, amíg körülbelül 10–15 lépésnyi közelségbe ér és akkor oldalra ugrik, a bősz vastagbőrű elzúg mellette, elveszti a szimatot és vaktában száguld tovább, s talán valamely ártatlan tárgyon tölti ki dühét.

Ennek ellenére mégsem könnyű orrszarvúakra vadászni. Schillings joggal utal arra a sok balesetre, amelyeket orrszarvúak okoztak. Amikor a nagy Schöller-féle karavánnal tette első útját, szemtanuja volt, hogy a kiváló Kaiser Alfrédet a táborhely közvetlen közelében egy orrszarvú minden ok nélkül megtámadott, kétszer a levegőbe dobott és súlyosan megsebesített. És Kolb, aki több mint 150 kéttülkű orrszarvút lőtt le végül mégis egynek áldozata lett.

Az orrszarvúak ingerlékenysége alighanem a látószervek gyengeségére vezethető vissza, valószínű azonban, hogy többi érzékszerveik sem kifogástalanok s így az állat az őt környező valódi vagy képzelt veszélyek miatt állandó bizonytalanságban él. Ingerlékenysége mindenesetre annyira elhomályosítja értelmi nyilvánulásait, hogy fölötte nehéz azokat helyesen megítélni. Agyvelejének kicsisége semmiképpen sem szól jelentékeny szellemi fejlettség mellett s testi lomhasága is értelmének fogyatékosságát látszik igazolni. Ámbár a fogságba került példányok kétségkívül csekély értelmet tanusítanak, értelmi fogyatkozásuk mégsem oly szembetűnő, mint azt közeli rokonaikon és más emlősöknél, például minden erszényes állatnál s a legtöbb rágcsálónál láthatjuk. Az orrszarvú emezeknél sokkal előbb és biztosabban megismeri ápolóját, beletörődik fogságába, hozzászokik jelentékenyen megváltozott új életmódjához, úgyhogy éppen nem nehéz vele bánni. Csak a berlini állatkert első kéttülkű orrszarvúja volt ez alól kivétel, melyik éveken át tartó szobafogságra kárhoztatta önmagát és semmikép sem volt rábírható, hogy a külső ketrecbe kimenjen. Ápolójával sem volt barátságban és egyáltalán kellemetlen, mogorva állatnak bizonyult. Ezzel szemben az első két indiai orrszarvú annyira szelíd és jóindulatú volt, hogy Bodinus igazgató szükségtelennek vélte az ápolók védelmére szolgáló berendezést készíttetni; azok egyszerűen bementek a belső ketrecbe, feszítőrúddal kinyitották a gyenge tolóajtókat s így engedték az eladdig mögöttük várakozó s jól felfegyverzett fejükkel türelmetlenül bólintgató kolosszusokat a szabadba. A hím 36 évig élt az állatkertben s az ápoló jeladásának mindvégig sietve engedelmeskedve, szinte gépiesen ment az évek során többszörösen megváltoztatott rácsos ajtókon keresztül a ketrecből a szabadban fekvő fürdőjéhez és vissza. Értelmességének valószínűleg még több bizonyítékait is tapasztalhatnók, ha nem restelnők velük többet foglalkozni és szellemüket fejleszteni, így pedig beérjük azzal, hogy csak legfontosabb életszükségleteiről gondoskodik s egyébként megbámulja, vagy közömbösen magukra hagyja őket.

Szaporodásáról ez idő szerint még nincsenek pontos és megbízható megfigyeléseink. Az indiai fajnak párzási ideje állítólag november és december hónapokra esik s az anyaállat kb. 17–18 hónapi vemhesség után, áprilisban vagy májusban ellik meg. A hímek a nász idejében néha heves csatákat vívnak, így Anderson dühös viaskodásban lepett meg négy hímet, amelyek közül kettőt elejtet s ekkor látta, hogy tele voltak sebekkel. Hoyos gróf az általa Szomáliországban lőtt orrszarvú homlokcsontjában egy tülök letört hegét találta, ami valószínűleg hasonló párbajból eredhetett és Wissmann Német-Keletafrika legdélibb részében, A Rowuma folyó deltájában, ahol akkoriban az orrszarvúak még a tengerparton is megfordultak, legalább is hallott egy ilyen harcot. Táborhelyének csendjét az éj közepén hirtelen dühös toporzékolás, recsegés-ropogás verte fel, a közvetlen közelben hallatszott a csatázó orrszarvúak mély röfögése és magas, éleshangú kiabálása. Hajnalban lelőttek egy állatot, amelynek egyik szeme ki volt ütve. A nőstény csak egy esetlen kis borjút ellik s ez akkora, mint egy süldő malac és nyitott szemekkel jön a világra. Vörhenyes bőre még nem ráncos, de tülkének már meg van a nyoma. Legalább is a Német- és Brit-Keletafrikai fajokra vonatkozólag Nieddieck nyomán következtethetünk a fogamzás idejére; ő október elején lőtt egy nőstényt, amely egy meglehetősen kifejlett borjút hordott méhében. Berger írja, hogy november elején látott egy nőstényt egészen kicsiny borjúval; menekülés közben ez a fejét anyja hátsó lábai közé dugta. Gróf Potocki Szomáliországban ritka véletlen szemtanuja volt. Egy kis orrszarvú születését nézte végig, de azt is, hogy az anya miként hagyta el kicsinyét rögtön, amint az embert megszimatolta. A kis borjú tehát egyáltalán nem vette még észre anyját s így nem is ébredhetett fel benne az ösztön, hogy anyját kövesse. Amint a vadász elindult, minden további nélkül őt követte; lévén ő az első nagyobb, mozgó lény, amelyet észrevett. A hosszú utat a táborig minden fáradtság nélkül megtette s így bebizonyította, milyen jól gyalogolnak az orrszarvúak akár rögtön születésük után. Mindez 1896 január 23-án történt, amiből viszont kitűnik, hogy a kéttülkű orrszarvú fogamzási ideje bizonyos szélsőségek között ingadozik, vagy vidékek szerint változó. A szélesszájú orrszarvúról újabban azt állítják, hogy nincs is bizonyos fogamzási ideje, mert a Roosevelt-expedició ugyanegy időben látott úgy vemhes nőstényeket, mint különböző korú borjúkkal járó anyákat. A nőstények azonban, kivétel nélkül, vagy még alig kifejlett állapotban kicsinyükkel jártak, vagy pedig vemhesek voltak, a mellett, hogy alig hároméves kis borjukat vezették. Mindez az élénk szaporodásnak kétségtelen jele.

Egy szumátrai orrszarvú, amely 1872 december elején Szingapurból Londonba érkezett, még a hajón megellett. A halk nyivákolásra figyelmessé lett ápoló éppen szemtanuja volt, amint az anya éppen azon fáradozott, hogy elharapja magzatja köldökzsinórját. Az ápoló nagyon elcsodálkozott, hogy az eddig nagyon rakoncátlan állat most mennyire csendes és szelíd, sőt még azt is megtűrte, hogy belépjen a ketrecbe, megfejje és borját tőgyére tegye. Az egész úton – a dokkoktól a kereskedő, illetve tulajdonos ketreceiig – az ápoló az állatok mellett maradt. A kis borjú ott nyomban szopni kezdett, s miután jóllakott, otthagyta anyját és egy sötét zúgba húzódott, ahol lefeküdt pihenni, sok kérődző módjára. Az újszülött ösztövér testével, hosszú végtagjaival és nagy, hosszúkás fejének mozdulataival fiatal szamárra vagy sovány malacra emlékeztetett. Első tülke már kb. 2 cm hosszú volt, a hátsó még nem látszott, ámbár egy csupasz folt már elárulta leendő helyét. Csaknem feketebőrű testét tömött, rövid, göndör, fekete szőr borította; fülét kívül is, belül is sűrűbben, farkát a hegyén kefeszerűen fedték a szőrök. Nagyon sajátszerű volt patáinak alkotása, amennyiben a láb puha talpa alatt foglaltak helyet, úgyhogy az állat kénytelen volt patáinak elülső vagy külső oldalára lépni. Testének hosszúsága kb. 1 m, vállmagassága 60 cm, súlya 25 kg volt. A kis állat, sajnos, igen rövid idő alatt elpusztult. Anyja ugyan hűségesen ápolta, nappal hétszer-nyolcszor, éjjel háromszor-négyszer is megszoptatta, a kicsi szemlátomást fejlődött és gyarapodott, azonban december 10-én reggel kiszenvedett. Valószínűleg tulajdon anyja nyomta agyon, amely most, amikor kölykét elvették tőle, szerfelett dühbe jött. A szülés utáni szelídség úgylátszik csak kimerült és gyenge állapotának volt tulajdonítható.

Egy Kalkuttában, február hóban született rojtosfülű orrszarvú borjút Noack decemberben, tehát tíz hónapos korában figyelt meg és rajzolt le. Elülső tülke már kinőtt volt és a rajzról ítélve, bőrredői már éppoly tisztán látszottak, mint anyjáéi. Mindketten nagyon békésen és jámboran éltek egymás mellett a ketrecben és a földről ettek áztatott borsót, kukoricát, répát, szénát és egyebeket. Szopásnál a kis állat a földön feküdt, rendszerint előre nyújtott lábakkal, míg egyébként nyugalmi állapotban azokat néha maga alá húzta. Ha egyik emlő elapadt, a másikhoz nyúlt. Az anya e közben nyugodtan, leeresztett fejjel állt vagy pedig hátrafordulva nézte kicsinyét, amelyik gyermeki pajkossággal sokszor ügyetlenül ugrándozott, mint egy kismalac és játék közben kis tülkét sokszor anyjáéhoz dörzsölte. Pihenéskor az állatok hason vagy oldalukon feküdtek, de mindig szorosan egymás mellett.

Szabadban élő orrszarvúakon is azt tapasztalták, hogy a borjú csaknem két évig szopik s anyja ez idő alatt nagy gonddal óvja és veszedelem esetén bőszülten védelmezi. Hogy az ifjú állat meddig marad anyjával, azt nem tudjuk, valamint azt sem, hogy milyen a viszony az apa és fia közt. A baby az első hónapokban gyorsan növekszik. Egy harmadnapos korában 60 cm magas és 1.1 m hosszú borjú egy hónap alatt, Hodgson szerint, 13 cm-t nőtt magasságban és 15 cm-t hosszúságban. Tizenhárom hónap mulva már 1.2 m magas és 2 m hosszú, kerülete pedig 2.1 m. Bőrének a színe az első hónapokban sötétvörhenyes, később világosabb alapon sötét árnyalatot ölt. A páncélos fajoknál a 14. hónapig alig van nyoma a ráncoknak, ekkor azonban oly gyorsan fejlődnek, hogy néhány hónap mulva már semmi különbség sincs az öregek és a fiatalok közt. Egyébként legalább is nyolc esztendő kell hozzá, hogy az orrszarvú közepes magasságát elérje s a fogságban csak 13. évének betöltésével szűnik meg növekedése.

Ezek a régebbi adatok valószínűleg arra az indiai orrszarvúra vonatkoznak, amely az állatkertekben és állatseregletekben a mult században szerepelt, mert az afrikai kéttülkű orrszarvút sokkal ritkábban mutogatták. Utóbbi időkben azonban ez utóbbi fajból nagyon megnövekedett a behozatal, azon alapos, de kevéssé épületes oknál fogva, hogy most már csupán ez a faj él nagyobb számban. A borjaikkal járó orrszarvúak harcias kedve sokszor igen veszedelmessé válik. Wissmann a Kilimandzsaro aljában egyszer csak nagynehezen menekült meg attól, hogy egy bősz orrszarvú nőstény patái alá kerüljön. Megkíséreltek fiatalokat megfogni és felnevelni, de e kísérlet rendszerint balul üt ki; az anya bizonyára belepusztul, de kicsinye sem éli túl sokáig. Német-Keletafrikából 1904. végén hozta Schillings az első kéttülkű orrszarvút Európába, körülbelül 15 hónapos korában. Elülső tülke 10 cm hosszú volt, a második éppen csak egy kis gomb alakjában jelentkezett. Március közepén az állat hossza a farktőig 196 cm volt, testének kerülete 193 cm, vállmagassága 103 cm. November közepén már 125 cm magas, elülső tülkének hossza 20 cm volt. Egy másik borjút 1908 február végén, legfeljebb öthónapos korában, Brit-Keletafrikából hoztak be. A kölni állatkertbe való érkezésekor csak 60 cm magas volt és 69 kg-ot nyomott. További öt hónap mulva súlya már 170 kg, átlag havonta tehát 20 kg-ot gyarapodott. Ugyanezt a gyarapodási arányt (14 nap alatt 10.5 kg) mutatta egy harmadik, Goldschmidt-Rothschild R. által Kelet-Afrikából Frankfurtba hozott orrszarvú. A kölni állat gyarapodása azonban korántsem volt egyenletes; eleinte fogyott, de aztán mindig növekedett súlyban, míg augusztus végén elért a 208 kg-ot. A következő év márciusában súlya 450–500 kg-ra volt tehető, hátmagassága pedig 110 cm volt, így tehát egy éven belül majdnem 400 kg súlytöbblet és 1/2 m növés mutatkozott. Egy másik példányon az egyes testrészek növekedésére voltak figyelemmel s megállapították, hogy a végtagok 30 cm-ről 37-re nőttek, a fej 34 cm-ről 40-re, az elülső tülök 5 cm-ről 8 cm-re nőtt meg. Nagyon keveset nőtt ezzel szemben a farok és a fül is csak 1 cm-el lett hosszabb. A tülök az örökös súrlódás révén hátrafelé görbül. Különösen a fogságban levő orrszarvúaknak szokásuk az, hogy addig súrolják tülküket, míg egészen apró csökevénnyé nem kopik, vagy teljesen el is tűnik. A hamburgi állatkertben sok évig élt egy indiai orrszarvú teljesen tülök nélkül, végül pedig a súrlódási felületek és a szomszédos koponyacsontok örökös gyulladása és gennyesedése következtében elpusztult.

Az orrszarvúnak éppúgy, mint más nagy-vadnak, vannak „barátaik”, legalább is Afrikában. Anderson, Cummings Gordon és mások úgy a két-tülkű, mint a szélesszájú orrszarvún csaknem mindig egy szolgálattevő madarat láttak, a pondrószedőt, amely egész nap kíséri az óriási állatot és bizonyos fokig hűen őrködik felette, amennyiben leszedegeti róla a rajta hemzsegő rovarokat. Ez a madár majdnem mindig az állat közvetlen közelében, vagy éppen annak testén tartózkodik s ritkán mulasztja el, hogy az orrszarvút a közeledő veszélyre figyelmeztesse. Ezt természetesen öntudatlanul teszi, azáltal, hogy kiabál és nyugtalankodik, ha valami gyanús mutatkozik, de ez elegendő arra, hogy a tollas barátait szemmeltartó orrszarvút figyelmessé tegye. Ha nyugvó orrszarvúakról a pondrószedők hirtelen éles csiripeléssel felszállnak, mondja Schillings, azok rögtön felállnak, vagy legalább is, a kutyák módjára, ülő helyzetet foglalnak el, és figyelmesen hallgatóznak, illetőleg szimatolnak. Schillings azonban még egy másik érdekes, idevágó tényállásról is beszámol. „Nem akarom kutatni, hogy mi köze van a pondrószedőnek a legtöbb általam elejtett orrszarvú bal lágyékán talált, ötmárkás pénzdarab nagyságáig terjedő sebhez. A bennszülöttek azt állítják, hogy a „dundo” a madaraktól származik. Tény az, hogy csupán egyetlen orrszarvút találtam e „dundo” nélkül. E seb a Paasche által készített fényképfelvételeken is látható, de ott az orrszarvú testének elülső részén, meglehetősen magasan, valamivel a váll mögött foglal helyett. Még ma is nyílt kérdés, mi okozza ezt a sebet; vajjon a madarak voltak-e a sebek okozói, mikor egyes pontokon, ahol a rovarok különösen nagy számban tanyáztak, nagy buzgalommal igyekeztek azokat csőrükkel kiszedni, vagy pedig ilymódon csak állandóan nyitvatartották a sebeket, – ezt nem tudjuk, bármennyi orrszarvút lőttek már és lőnek még mindig Afrikában.

Fiatal állatokon, fogságban, sokszor tapasztalták, hogy más állatokhoz ragaszkodnak. E hajlam növelhető, ha már fogságba jutásuk kezdetén alkalmas játszótársakat adunk melléjük. Ez lehet kecske vagy kutya, s e pajtások még az ápolóknak is jó szolgálatokat tesznek, mert ezeket követve az orrszarvú bárhová elmegy. A kis kecskegidák pihenéskor nagy barátjuk hátán feküsznek, mint egy dombon, a kutyák pedig vígan csaholva játszanak vele, miközben a hátára ugrálnak fel.

Az orrszarvúnak az emberen kívül nem igen van ellensége, legfeljebb az oroszlán és a tigris lehetnek az anyjától elszakított borjúra veszedelmesek. Az orrszarvú inkább más, apró állatoktól, nevezetesen bögölyöktől és szúnyogoktól fél, mert jóformán tehetetlen velük szemben, ha a páncélos redői között levő vékony bőrén, vagy elülső végtagjainak belső részén támadják meg. Ott tanyáznak azok a kullancsok is, amelyeknek egy fajtája, a Dermatocentor rhinocerotis de Geer, legfőképpen a kéttülkű orrszarvún él.

Az orrszarvú legveszedelmesebb ellensége kétségkívül az ember. Minden néptörzs, amelynek területén ez az esetlen állat honos, serényen üldözi, eleinte csak saját egyszerű fegyverével, de meg a később behozott puskákkal is. A húsra sóvárgó négerek az elefánt után legjobban az orrszarvút kedvelik, annál is inkább, mert ennek tülkei a kereskedőnél mindig értékesíthetők. Az alvó állatot kedvező szélben iparkodnak meglepni, s úgy ütik testébe a lándzsát, vagy pedig a puskacső száját törzséhez szorítják, hogy a golyó teljes erejét biztosítsák. Az abessziniaiak kelevézzel vadásszák, de néha 50–60-at is ráhajítanak, amíg elejtik. Ha az állat a vérveszteségtől kissé kimerült, a legbátrabb vadász odamerészkedik, s éles kardjával kettévágja Achilles-inát, hogy megbénítsa és további ellenállásra képtelenné tegye. Wadai déli részén, Nachtigal szerint, úgy vadásszák, hogy valamely jó paripájú lovasember magára vonja az állat figyelmét, míg társa nagyon széles, vastag és hegyes lándzsát hátulról testébe döf. A vadászatnak e módjához sok erő és ügyesség kell, mert nagyon veszélyes. Az ország belsejében, a Batha partján, a rendes csapásán haladó állatot fáról ejtik el, úgy, hogy egy fa tetejéről, felülről döfik a lándzsát gerincoszlopa közelébe. Kelet-Afrikában, a Kilimandszaro aljában, ügyesen készített mély gödrök szolgálnak csapdául, de a Vandrobbo törzs és más vadászok, mérgezett nyilakkal is dolgoznak. Indiában elefántokkal vadásznak rá, de a felbőszült orrszarvú néha még ezeket is veszélyezteti, és gyakran elkeseredett harcok zajlanak le a két állat között. Az indiai alkirály 1909-ben Asszánban élt át egy ilyen vadászkalandot; elefánt és orrszarvú egymásnak rohantak, s miközben az előbbi térdrebukott, az utóbbi a földön bukfencet vetve, azonnal talpraállt és eltűnt a bokrokban A wara-fajt, Hasskarl szerint, élve fogják el, úgyhogy hegyes karókkal kibélelt csapdákba csalják, s aztán tülkét Kínában értékesítik. Ilymódon azonban az állat már annyira kipusztult, hogy Jáva szigetén már nagyon ritkává vált.

Az európaiak ugyanoly módon vadásszák az afrikai fajokat, mint az elefántot; éjjel lesnek rájuk a ivóhelyeken, nappal hozzájuk lopóznak a sűrűségben, vagy a nyilt mezőkön lóháton közelítik meg őket, hogy kis távolságról nehéz golyót röpítsenek testük legsebezhetőbb részébe. Afrikában ma leginkább a két-tülkű orrszarvúra vadásznak, s ott lőnek rá, ahol érik, mert a tapasztalat bizonyítja, hogy a modern vadászfegyvereknek nem állhatnak ellent. Csak természetes, hogy a lóháton űzött, vagy sarokba szorított, esetleg megsebzett s a fájdalomtól gyötört állat gyakran szembefordul üldözőivel. Az ilymódon keletkezett balesetek száma azonban aránylag igen csekély, ha meggondoljuk, hogy különösen Dél-Afrikában sok emberöltőn át ezer meg ezer orrszarvút öltek meg a nélkül, hogy ez feltűnést keltett volna. Némelyik vadász egy napon belül 5, 6 sőt 8 orrszarvút is lelőtt, és nem történt semmi baja. Harris beszéli el, hogy a 30-as évek végén, lóháton az elejtett antilop keresésére indulva, egy angol mérföldnyi távolságon 22 orrszarvút látott, és négyet meg is ölt a nélkül, hogy tulajdonképpen vadászott volna rájuk, és a nélkül, hogy eltért volna eredeti céljától. Sok más vadász ehhez hasonlókat jegyzett fel, szemmellátható tehát, hogy az emberek mindent megtettek, hogy pár évtized alatt nagy területeken teljesen kiirtsák az orrszarvút. Kétségtelen, hogy némelyik állat nem várja be, sőt inkább megelőzi a támadást, de ilyenkor is mindig több zavart, mint szerencsétlenséget okoz, és ismét gyorsan el is tűnik. Mint sok más állat, valószínűleg ők is csak hirtelen rémületükben tesznek így, nekirohannak a támadóknak, s köztük áttörve igyekeznek elmenekülni. Selous, a lelkiismeretes megfigyelő és tapasztalt vadász, aki 8 év alatt több mint 100 példányt ejtett el, azt állítja, hogy „az orrszarvú vadászata sokkal kevesebb veszedelemmel jár, mint az oroszláné, az elefánté vagy a bivalyé.”

Ez az állítás, alapjában véve, nem is ellenkezik Schillings véleményével, aki az afrikai orrszarvú-vadászatot, „ha a vadász egyedül van és érti mesterségét”, jóformán a „legnehezebb vadászatnak” tartja manapság. Könyveiben erre sok egyéni tapasztalatokon alapuló példát sorol fel. Az is igaz viszont, hogy angol vagy annak látszani akaró világutazó és szárazlelkű emberek éppen abban lelik örömüket, hogy vadászkalandjaikat semmitmondóaknak állítják be, ellentétben azokkal, akik viszont túlzottan borzalmas és fantasztikus élményekkel dicsekednek. Itt is, mint mindenütt, a középút a helyes. Mind a déli, mind az északi vidékeken élő szélesszájú orrszarvút mindig szelíd, nem-támadó állatnak tartották, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Dél-Afrikában immár ennyire kipusztították.

Az élő orrszarvú elfogása puszta vadászatánál sokkal nehezebb, főleg fiatal állatok esetében. Anyjuk óriási erejének egész dühével védelmezi őket, sőt a fiatal borjú is rendszerint már komoly ellenfél számba vehető. Öreg példányok leginkább a legkisebb és leggyengébb szumatrai fajból foghatók el; ilyeneket az utóbbi évtizedek folyamán többszörösen hoztak élve Európába, de sehol sem maradtak meg sokáig, mert vagy a kereskedőnél, vagy már a tengeri úton elpusztultak. E fajért így sohasem fizettek magas árakat. Az első élő rojtosfülű orrszarvút véletlen juttatta az emberek kezére; az állat a Bengál-öbölnél futóhomokba süppedt, s mivel nem bírt kiszabadulni, mintegy 200 ember kötelekkel kivonszolta, két fa közé kötötte, és nyolc elefánt segítségével Csittagongba vitte. Az indiai fajból csak úgy sikerült fiatal állatokat elfogni, hogy az öregeket előbb lelőtték, és ez a rendszer a mult században még annyira bevált, hogy indiai orrszarvú majdnem minden nagyobb állatkertben, sőt nagy állatseregletekben is, található volt. A sok pusztítás következményeképpen azonban csakhamar elmaradt az utánpótlás, és csak Hagenbeck India utazója, Johannsen, hozott 1907-ben még négy, Ruhe pedig 1910-ben egy fiatal indiai orrszarvút Európába. Az állatkertekben az indiai faj helyét most általában a két-tülkű orrszarvú foglalja el, amely még szép számban fordul elő. Mivel piaci értéke nagy, Német- és Brit-Keletafrikában akadnak, akik nem vonakodnak az élve-elfogással járó veszélytől, s költséget és fáradtságot sem kímélnek. Schillings nagyon élénk színekkel ecseteli, milyen keserves munka egy ilyen kis vadóc elfogása és megszelidítése, különösen, ha már nem egészen kicsi, mert akkor már jókora erővel rendelkezik, és ösztönszerűleg nekimegy minden ellenségének. Amíg alaposan megkötözve nincs, állat és ember vadul küszködve hemperegnek a földön, miközben az utóbbi könnyen szenvedhet csonttörést vagy zúzódást. Csak a legbátrabb bennszülött törzsek – szomáli, masszai – használhatók e műveletre. Igen érdekes élménye volt Selousnak, társával, Wooddal együtt, egy fiatal, körülbelül süldőmalac nagyságú kéttülkű orrszarvúval, miután anyját lelőtték. Eleinte úgy viselkedett, mint az a kis állat, amely gróf Potocki szemeláttára született, később azonban úgy, mint idősebb borjak szoktak. Amint anyja megsebesült, otthagyta őt, és Wood lova alá bújt, míg Selous megadta az öregnek a kegyelemlövést. A kis babyt bárki megsímogathatta, a félelemnek semmi jelét nem adta; a hátán azonban feltűnően izzadt, ez felnőtt állatokon sohasem tapasztalható. A kis vad a Wood lovát követte, mintha anyja lenne, s hat mérföld távolságra levő táborhelyhez, habár a hőség annyira terhére volt, hogy minden árnyas bokor alatt megállt, és csak ha a vadászok már jó darabon előre lovagoltak, kis farkát csóválva, visítva baktatott oda lovához. A táborban azonban, ahol talán az ugatva ugrándozó kutyák, vagy az emberek, tárgyak és szagok okozta összevisszaság megzavarták, hirtelen valóságos kis ördöggé változott, és dühösen támadta meg az embereket és kutyákat, sőt még a kocsikerekeket is.

Feltehetjük, hogy előbb vagy utóbb minden orrszarvú-faj ingerlékeny természete ellenére is, aránylag könnyen megszelidíthető, feltéve, hogy gyengéden és barátságosan bánnak vele. A hajóra szállított példányokon tompa közömbösség vesz erőt, úgyannyira, hogy még ismételt ingerlésekre sem gerjednek haragra. Egyébként a legtöbb állat a végtelen óceánon tehetetlennek érzi magát. Horsfield dícséri egy jávai orrszarvú jóindulatú szelídségét; ennek a szurakarta-i várudvarban adtak helyet, s tanyáját körülbelül 1 m mélységű sánccal vették körül. Az állat évekig élt itt, és nyugodtan tűrte a város lakóinak bosszantását is. Megengedte, hogy megtapossák, sőt a vakmerőbbek még a hátára is felültek. Legszívesebb banánt evett; a víz fontos életszükséglete volt; rendszerint mély, magaásta lyukakban heverészett.

Állatkertjeinkben a legtöbb orrszarvú jóindulatú, szelíd állatnak bizonyult; ellenszegülés nélkül tűri, hogy hozzányúljanak, ide-oda hajtsák, s lassanként határozottan ragaszkodni kezd ápolójához, hacsak értelmesen bánik vele. Csak egy esetet tudunk, amidőn egy orrszarvú két embert, akik valószínűleg ingerelték, megtámadott és meg is ölt. Az antwerpeni állatkert indiai orrszarvúja annyira jámbor volt, hogy beengedte Kretschmert rekeszébe, és nyugodtan tűrte, hogy lerajzolják. Az indiai faj egy nősténye a berlini kertben nemcsak ápolóját, hanem egyéb vakmerőket is megtűrt a hátán, persze, csak a párzás idejében. Ez az orrszarvú-pár általában nagyon könnyen irányítható és szelíd volt, egy ugyanott élő kéttülkű orrszarvú ellenben igen barátságtalannak és nyakasnak mutatkozott. Az ápolók egyike sem mert hozzá bemenni vagy hozzányúlni, mert néha még jólismert gondozóját is megtámadta. Ilyen példányokkal szemben minden szigorúság hiábavaló, s csak még fokozza önfejűségüket. Sokkal többre megy az ember szelíd szóval, barátságos rábeszéléssel, inyenc falatokkal, ámbár a korbács az orrszarvúak esetében is a nevelés nélkülözhetetlen eszközének bizonyult.

Az orrszarvú a fogságban nagyon egyhangú életet él. Valamint a szabadban, úgy itt is csak a hajnali és esti órákban, és az éjszaka egy részében teljesen élénk – már amennyire a hely engedi. A déli órákat, miután előbb megfürdött, átalussza. Pihenés közben hol hasmánt, behajlított lábbal, hol pedig az oldalán fekszik; a homokban is szívesen hempereg, miközben jóval fürgébben mozog, mint az ember hitte volna. Fejét és hosszában kinyujtott nyakát alvás közben a földre fekteti, de fülét még legmélyebb álmában is folyton mozgatja; fürdésnél órák hosszat is a vízben marad, s ha fürdőmedencéje elég nagy, hátgerincéig merül a vízbe, fejét előre nyújtja és szemét behúnyja. Hogy az állat vastag bőre mennyire kívánja a megöntözést, azt azokon látni, amelyek nem fürödhetnek, vagy nem akarnak fürdeni, s ezért naponta fecskendővel locsolják őket. Amíg a fecskendő működik, az állat odalapul a rácsozathoz, ide-oda forog, hanyatt fekszik, szóval mindenképpen elárulja, hogy milyen jól érzi magát, s ez idő alatt nem is támad ellenséges gondolata. A langyos vizet jobban szereti, mint, a hideget, de ha a víz és a levegő 14 foknál nem hidegebb, még örömest fürdik. Ámbár a jobb és silányabb eleség közt határozottan tud különbséget tenni, nem nagyon válogatós. Napi rendes adaga körülbelül 20 kg széna, 3 kg zab vagy más gabonanemű és 15 kg répa. A leveles gallyak és a lóhere nyalánkságszámba megy nála, a fehér kenyeret és a cukrot is kedveli, de azért a közönséges szalmát és sásféléket sem veti meg. A fiatalok még 1–1 1/2 éves korukban is napi 20 liter tejet isznak meg, rendes korpa- és rizsadaguk mellett. Életük első éveiben nagyon játékosak, ha ketrecükbe egy nagyobb fahengert teszünk, vagy az istállóban egy szalmazsákot akasztunk fel, ezekkel szívesen eljátszanak, sőt pajkosságukban néha még ápolójuknak is nekirohannak, persze minden rossz szándék nélkül. Rendes ápolás mellett, legalább is az indiai faj, sokáig kibírja a fogságot a mi éghajlatunk alatt; egyes példányok 36, 40, sőt Indiában 45 évig is éltek fogságban, s így joggal feltehetjük, hogy rendes körülmények között élettartamuk még sokkal hosszabb. Az eddig Európába behozott rojtosfülű orrszarvúak is jól tartották magukat. A szumatrai faj ellenben nem bizonyult hosszúéletűnek, habár a schönbrunni (Bécs melletti) császári állatkert egyik példánya számos éven át élt ott rabságban. A két-tülkű faj ellenálló-képességéről még nincsenek adataink; a fiatal példányok szép fejlődése azonban a legjobb reményekkel kecsegtet. Szélesszájú orrszarvú élve még sohasem jutott Európába. A déli alak kipusztult, mielőtt kivitelét megszervezték volna; az északi mégcsak alig hogy felfedezték, de egyébként is olyan ritka, s annyira hozzáférhetetlen területeken él, hogy aligha fog egyhamar élve idekerülni. A newyorki állatkert öreg indiai orrszarvúja szeméről 1908-ban hályogot távolítottak el. Narkotizáláshoz 900 g kloroformra és 200 g éterre volt szükség, s e mennyiség egy óra hosszat hatott. A fogságban tartott orrszarvúak, amennyire ismeretes, még sohasem párosodtak, igaz, hogy beszerzésük nagy költségei miatt az állatkertek rendszerint csak egy példányt tartanak.

Az orrszarvú hasznát és kárát tekintve, természetesen feltehető, hogy megművelt területeken, ha szabadon garázdálkodhatik, igen sok kárt okoz és így semmiképpen sem lehet megtűrni. Ők maguk is legszívesebben a vadonban tartózkodnak, és csak elvétve olvashatjuk, hogy az afrikai ültetvényben kárt tettek volna. Viszont lehetséges az, hogy úgy, mint az ugandai vonalon az elefántok, vonat kisiklásokat okoztak azáltal, hogy nekirohantak a vasuti kocsiknak. 1905 elején egy kéttülkű orrszarvú két vasuti kocsit dobott le a sínpárról, a nélkül, hogy ez az erőfeszítés különösebben megártott volna neki; kicsit bicegve vonult el utána a bokrokba.

Az elejtett állatnak csaknem minden része felhasználható. Régtől fogva kereskednek az orrszarvúak tülkeivel, csakúgy, mint az elefántcsonttal, s Afrikából Arábiába és a közeli Keletre, és Indiából, meg a Szunda szigetekről Kínába szállítják azokat. Az elefántcsont mintájára, poharakat, kés-, tőr-, és kardmarkolatokat és egyebeket esztergályoznak a tülkökből. A jól megválasztott és finoman kicsiszolt daraboknak gyönyörű halvány vörhenyesságra színük van, s ez különös ékessége a drága kardmarkolatoknak. Szudánban már régen kereskednek a szélesszájú orrszarvú tülkeivel és egyéb részeivel, de erről Európában jóformán semmit sem tudtak. Ez a feldolgozás lehet egyik oka e faj rohamos pusztulásának is. Másik oka talán az, hogy a mohamedánok e tülköknek varázserőt tulajdonítottak. Azt hitték, hogy a mérgezett folyadék felpezsdül egy orrszarvútülökből készült pohárban vagy csészében, Kínában pedig a kuruzslók előírása szerint a tülköket porrá zúzva orvosságnak szedték, vagy kis darabjait magukon hordták a bennszülöttek. Mivel igen magas árakat fizettek érte, Moszkowski állítása szerint az orrszarvút Szumatra belsejében az utóbbi évtizedekben jóformán teljesen kipusztították. Malakka nyugati partjain, Wray L. szerint, nagy tömegekben esik áldozatul a bennszülöttek csapdáinak; a Borneo szigetén élő vad Kajan törzs, a Kajan folyó felső vidékén, a kínaiakkal való kereskedelemben előszeretettel használja a tülköket cseretárgyaknak, míg Sarawak szigetének északnyugati részéből majdnem teljesen eltűnt az orrszarvú, még mielőtt tudományos megfigyelés tárgyává tehették volna. Az orrszarvú tülkeivel régebben Kelet-Afrika északi vidékein az arabok, délen újabban inkább a görögök és indusok kereskednek, akik néger vadászaikat még fel is szerelték modern fegyverekel, s így közvetve ők szolgáltattak okot az elefánt és az orrszarvú hirtelen eltűnésére. Schillings könyveiben sokat olvashatunk erről.

Az állat bőréből a bennszülöttek pajzsokat, páncélokat, tálakat és egyéb eszközöket készítenek. Swayne szerint egy bőrből vagy 30 kis, kerek pajzsot készítenek, amilyenek Szomáliországban használatosak; 2 cm vastagok, átmérőjük 40 cm, s a partvidéken egy dollárért árulják őket. Az Afrikában járt európai vadászok közül elsőnek az angol Ward Rowland készített vadászzsákmányaiból, így a két-tülkű orrszarvú tülkeiből és bőréből is honfitársainak szép és különleges dísz-, illetőleg használati tárgyakat. Újabban a német utazók és konzervátorok is követték e példát. A 12. német agancskiállításon nagy feltűnést és általános csodálatot keltett egy, Mecklenburgi Frigyes Adolf herceg tulajdonában levő gömbölyű asztal, amelyet orrszarvú lábakból és bőrből ügyesen és ízlésesen állítottak össze. Felső és alsó lapja a sötétebb helyeken márványszerű, a világosabb, átlátszó részeken teknőcszerű benyomást keltett; két összetartozó tülökből villamos állólámpák, a lábakból pedig gyufa- és hamutartó meg egyéb hasonló tárgyak tartoztak hozzá. Az állat húsát megeszik, s a háját is nagyrabecsülik, habár az európaiak egyiket sem dícsérik. Csak az angol Swayneről tudjuk, hogy egy hétig kizárólag orrszarvúhúsból táplálkozott, s azt igen ízletesnek találta. Régebbi időkben a karavánszolgákat orrszarvúhússal etették. Höhnel az egyenlítőtől délre élő nagyobb és az attól északra lakó kisebb kéttülkű orrszarvú között levő nagyságbeli különbséget igen találóan úgy jellemzi, hogy előbbiből egyet, utóbbiból kettőt kellett naponta embereinek eleségül lelőnie. Akkoriban persze még egész Kelet-Afrikában tömegesen talált orrszarvúakat, de az ilyen pusztításnak természetesen szomorú következményei voltak. Legelsősorban a szélesszájú orrszarvú esett áldozatul, nemcsak mert húsa kétségtelenül a legjobb, hanem mert a szabad pusztán él, nehézkes és szelíd természetű, s így nagyon is könnyen közelíthető meg. Húsa állítólag akkor kitűnő, amikor az afrikai téli idényben, tehát márciustól augusztusig, rengeteg zsírt termel; íze a marhahúséra hasonlít, de sokkal édesebb, mint amaz. A vadászok kedvenc falatja az állat marján levő dudor, amelyet bőröstől kivágnak, és földbe vájt lyukban főznek meg. A borjak húsa mindenkor kitűnő, olyan, mint a fiatal marhaborjú húsa. Talán ez is oka, hogy élve sohasem került egy sem Európába!

Minden állat- és természetbarát, aki, mint kultúrlény, a természettel és az élőlényekkel szemben fennálló kötelezettségének tudatában van, s aki a helyzetet józanul ítéli meg, arra a kényszerű belátásra jut. hogy az orrszarvúak a teljes kipusztulás útjára jutottak. Sőt, sokakat már el is ért ez a sors, mint ahogyan ezt az előzőekben láthattuk. Csak remélhetjük, hogy a ma még legelterjedtebb fajnak, az afrikai két-tülkű orrszarvúnak védelmére foganatosított intézkedések meghozzák a maguk gyümölcsét, azaz megakadályozzák végleges eltűnését. A német gyarmatok idevonatkozó rendeletei alapján az orrszarvú, a zsiráf, a zebra és a legritkább antilop különösen Német-Keletafrikában a vadászat szempontjából külön osztályt alkotnak, s e vadakra csak engedéllyel vadászhatnak. Újabban egyes zárt területeken egyáltalában nem vadásszák őket. A védelemnek leghathatósabb módja az lenne, ha az állatokat a kereskedelem számára értéktelenné tennék, például megtiltanák a tülkök kivitelét, s ezzel rögtön megszünnék mértéktelen üldözésük. Ilyen intézkedést persze csak az Afrikában gyarmatosító összes nemzetek beleegyezésével lehetne megtenni, de a latin népek és a belgák mindeddig többé-kevésbbé elutasító álláspontot foglaltak el e kérdésben.

A föld történetének multjában az orrszarvúnak sok rokona volt, de a legtöbb faj az idők folyamán teljesen kipusztult; a ma élő fajok száma nagyon csekély, és ezek is aránylag kis területre szorítkoznak. A Himalája nyugati tövénél talált s a pliocénkorból származó szivalik-orrszarvú (Rhinoceros sivalensis Falc. & Cautl.) származásilag talán a jávai fajjal rokon. A Rhionceros palaeindicus Falc. & Cautl. az indiai orrszarvú őse lehetett. Schleiermacher orrszarvúja, (Dicerorhinus schleiermacheri Kaup.) a Miocénból és Németország, Franciaország, meg Görögország Alsó-pliocénjéből került elő; ez rokonságban van, sőt talán azonos a D. sansaniensis Lartet nevű fajjal. Nagyon közel áll a mai szumatrai orrszarvúhoz és más fosszilis emlőssel egyetemben bizonyítja, hogy sok állatfaj nyugateurópai otthonából keletre vándorolt. Lydekker a két-tülkű orrszarvú közvetlen ősének tartja a pliocén vastagpofájú orrszarvút (Diceros pachygnathus Wagn.), amelyet Görögországban, a Pentelikon tövénél, a híres Pikermi lelőhelyen találtak. Koponyája hasonlít a két-tülkű orrszarvúéhoz, testalkata pedig, csekély különbségeket nem tekintve, a szélesszájú fajéhoz, s így a multban összekötő kapocs lehetett a két élő afrikai nem között, habár ezek nagyon eltérők egymástól.

Földtörténetünknek utolsó korában, a Diluviumban vagy Pleisztocénben, az orrszarvúak a mammutokkal együtt éltek az északi vidékeken, s e szőrös elefántokkal azért is szembeállíthatók, mert Szibéria jegében, valamint Galicia földiviasz bányáiban szőröstől-bőröstől megmaradtak. A gyapjas orrszarvú (Diceros antiquitatis Blbch., vagy D. tichorhinus) teste merev sörtékkel és csomókban összeálló puha szőrrel volt fedve; fejét és lábát Pallas már 1722-ben hozta Jakutskból Szent Pétervárra, ahol később Brandt alaposan megvizsgálta és le is írta. E vizsgálatok során azt tapasztalta, hogy míg az összes orrszarvú fajok orrválaszfala porcból áll, addig e faj esetében megcsontosodott, úgyhogy az orrcsontok, a közti állkapocs és a felső állkapocs egyetlen csonttá forrt egybe. Ezért Gray e fajt külön nem – Coelodonta – szilárd és erős alapjából arra következtethetünk, hogy e faj tülkei legalább oly hosszúak és erősek voltak, mint a szélesszájú orrszarvúéi. Ez utóbbi faj felső zápfogai nagyon hasonlítanak a gyapjas orrszarvúéira, amely egyébként is nagyon közel állhatott hozzá; így Trouessart az afrikai fajjal egy csoportba sorolja. Idetartozónak véli Merck orrszarvúját is (Diceros mercki Kaup.); ezt pirosfehér tarkázottságú bundájával együtt Szibéria jégmezőiből emelték ki. E fajt ezenkívül Németországból és Olaszországból ismerik, a gyapjas orrszarvút pedig még Oroszországból, Lengyelországból, Németországból, Angliából és Franciaországból is. Ennek a kihalt fajnak csont-maradványai, főként fogai Magyarországon is elég gyakoriak; különösen a diluviális barlangi üledékből kerülnek napfényre. Különösen érdekes az az eléggé épen maradt tülök, amely Erdély Diluviumából került elő, s az Erdélyi Nemzeti Múzeum gyüjteményében látható. A jégben megmaradt hullák fogai közt fenyőhajtásokat és tűleveleket találtak, ezekre azonban az állat Szibériában bizonyára csak kényszerűségből fanyalodott.

Németországból, Oroszországból és Dél-Szibériából egy másik kolosszus is előkerült a pleisztocénből, a redősfogú orrszarvú (Elasmotherium sibiricum Fisch.). Ez már nem a szoros értelemben vett orrszarvúak alcsaládjához, csupán az orrszarvú-félék családjához tartozik; üres, félgömbalakúan kidudorodó, felül érdes homlokcsontján mindenesetre egy nagy tülköt viselt. E faj lehetett az igazi „egyszarvú”; köréje csoportosul az Elasmotheriinae alcsalád. Egyébként a zápfogak alkata jellemzi; ezeknek zománcredői fodros ráncokat vetnek, s ebben a tekintetben közel állanak a lófélékhez (pl. a Hipparion-hoz.) Már a harmadidőszak közepén jelent meg az ehhez az alcsaládhoz tartozó sok más fajjal együtt a szarvatlan orrszarvúak neme (Aceratherium Kaup.). A harmadidőszak elején élt, még régebbi alcsaládok alkotják az orrszarvúak s közeli rokonaik, valamint egyes, kevésbbé specializált szervezetű páratlanujjúak között az átmenetet. Így például az amerikai fegyverfogú orrszarvút (Amynodontinae) teljes fogsora, valamint agyarakká megnőtt szemfogai jellemzik; a kecses, hosszúlábú, karcsú és hossznyakú Hyracodontinae pedig sok tekintetben a tapirokhoz áll közel. Úgylátszik tehát, hogy az orrszarvú-félék legrégibb alakjai e két csoport képviselőivel közös eredetüek.