43. család: Legyezőcsápú bogarak (Rhipiphoridae)

A legyezőcsápú bogarak függőlegesen álló fejét vékony nyak köti össze a torral, szárnyfedőik gyakran kurták vagy szétállók, úgyhogy a szárnyakat csak részben fedik. A tizenegyízes és a szemek előtt eredő csápok a nőstényeken fűrészesek, a hímeken legyezőalakúak vagy tollasak. Legérdekesebb különleges fejlődésmenetük. Leginkább a melegebb déli tájak lakói, de nálunk is vannak képviselőik. A darazsak fészkének lakója a tollascsápú bogár (Metoecus paradoxus L.), mely azonban nemcsak a közönséges, hanem mindenféle darázs élősködője. A 8–12 mm hosszú bogár fekete, tompaélű előtorának oldala és élszerűen kiemelkedő hasa sárgásvörös; a hímek szárnyfedője részben vagy egészen sárga.

Augusztus vagy szeptember hónapokban hagyja el, Reichert megfigyelései szerint, a kifejlődött bogár a darázs fészkét, hogy petéit a szabadban lerakhassa. Föltehető, hogy a kikelt lárvák a hólyaghúzó bogarak lárváihoz hasonlóan igyekszenek céljukat, egy darázslárvát, elérni és így valószínűleg ezek is darázshoz kapaszkodva vitetik magukat azok fészkébe. Ezt ugyan még nem figyelték meg, azonban, úgylátszik, hogy a fiatal tollascsápú bogárlárvák lapátszerűen kiszélesedett lábfeje tapadókészülékként működik. A darázs fészkébe érkezvén, a lárva azonnal befurakodik valamelyik darázslárvába és annak testtartalmát fogyasztja, a nélkül, hogy a nemesebb szervekben kárt okozna, majd elhagyja a lárva testét és közben kukackülsőt véve fel, kívülről szívja áldozatát. Amikor 6 mm-es testnagyságát elérte, még egyszer vedlik, teljesen megeszi a darázslárvát és annak sejtjében bábozódik. A kifejlődött bogár élettartama rövid, a szabadban is ritkán található, míg darazsak földi fészkéből sokszor nagyobb mennyiségben tenyészthető, így Reichert egyetlen darázsfészekből 118, többnyire nőstény bogarat kapott. Egy másik faj, a Rhipidius pectinicornis Thnbg. csótányok testében fejlődik; ennek hímjét, egy 3–4 mm hosszú, feketésbarna bogárkát, mint nagy ritkaságot, öreg fákon találták, nősténye, egy lárvakülsejű, szárnyatlan jószág, csótányok testében él.

4. nemzetség: Lemezescsápú bogarak (Lamellicornia)

Már 1817-ben megállapította Latreille, a neves francia rovarász, hogy a szarvasbogarak, cukorbogarak, cserebogarak, ganéjtúróbogarak és rokonaik, még ha nagyságban, külsőben és életmódban feltűnően el is térnek egymástól, egységes törzset alkotnak. Mindezek az egyetlen hadhoz tartozó bogarak ugyanis megegyeznek csápjuk alkatában, amelyen a tőízen kívül, a végén bunkószerűen megvastagodott csápostort különböztethetünk meg. A legegyszerűbb esetben az utolsó csápízek csak megduzzadtak, rendszerint azonban az egyik oldalon széles lemezekké kihúzottak. A csáplemezek ritkábban egymástól távol állanak, többnyire azonban egymásra feküsznek és egyenként csak akkor láthatók, ha a bogár azokat szétterpeszti. A lemezescsápúak lárvái is egységes felépítésűek, többnyire pajorszerű, lágy, fehéres, kukacszerű állatok, kemény, barnás és szemnélküli fejjel, rövid csápokkal és a torgyűrűkön három pár lábbal, melyek közül az utolsó némelykor csökevényes. A pajorok potrohvége gyakran zsákszerűen duzzadt és áttetsző, úgyhogy a sötét béltartalom azon áttűnik. A potrohvégen van a kerek, nagy, résalakú alfelnyílás, melynek alakja a pajor-félék megkülönböztetésekor bír fontossággal. E mellett az élesen gyűrűzött potroh többé-kevésbbé hajlott, hasoldala öblös, hátoldala domború, úgyhogy az ilyen pajor hasán nem tud mászni, hanem rendszerint valamelyik oldalán fekszik. Amilyen tehetetlenül fekszik a földön, olyan ügyesen ássa be magát a laza földben és fúrja be magát puha növényi és állati anyagokba.

A lemezescsápúak között nagyszámban találkozunk különleges és csodás alakokkal, különösen a hímek fejét vagy előtorát díszítik hosszú, tőrszerű nyúlványok, hajlott szarvak vagy agancsszerű képződmények, a nőstényeken ezek teljesen hiányzanak vagy nagyon csökevényesek. A hímek fejdísze azonban nemcsak a különböző fajoknál, hanem gyakran egy- és ugyanazon fajnál is eltérő nagyságú lehet. Így találunk szarvasbogarat nagy és kis aganccsal és orrszarvú bogarat hosszú tülökkel és olyanokat apró, hegyes csücsökkel. A fejdísz nagyságával a példányok testnagysága is változik, úgyhogy rendszerint a nagy példányok rendelkeznek a legnagyobb és fordítva, a kis példányok a legkisebb fejdísszel. Ezek a különbségek sokszor olyan szembetűnőek, hogyha nem találnánk teljes átmeneti sorozatot, azt hinnők, hogy különböző fajokkal van dolgunk. Amíg a hímek erőfölöslege ilyen fejdíszek kifejlődésére vezet, addig a fejdísznélküli, igénytelenebb kinézésű nőstények erőfölöslegüket petéik fejlesztésére fordítják. Hogy mi okozza a fejdísz erősebb vagy gyengébb kifejlődését, azzal még nem vagyunk tisztában, a lárvaállapotban rendelkezésre álló több vagy kevesebb táplálékkal való magyarázat mindenesetre tévesnek bizonyult. Ezt Ohaus jól sikerült tenyésztési kísérlettel állapíthatta meg, amikor egy brazíliai ganajtúró lárváit tenyésztette. Dacára annak, hogy a lárváknak egyformán a kelleténél több táplálék állott rendelkezésre, a kikelt hímeknek csak részben volt nagy szarvuk, a másik részé csak apróval dicsekedhetett.

A lemezescsápúak pompás szarva vagy agancsa némelykor tényleg valóságos védőfegyverré válik; így a Herkulesbogár a fej és a tor tülkös szarvának foga közé került ujjat vérzésig tudja összeszorítani. Éppúgy tudjuk, hogy a szarvasbogár agancsával elég jól csíp, ezért vetélytársával való harcában eredménnyel is használja azt; különbeni feladata az agancsnak a párosodás alkalmával való támaszkodás. Ezek azonban csak kivételek, mert a hímek rendszerint szarvuknak, csücskeiknek és más kinövéseiknek nem veszik hasznát.