4. Tigrismacskák (Herpailurus Severtzow)

Külső megjelenésre az előbb tárgyalt macskacsoportra emlékeztető, de vele származástanilag szorosabban össze nem függő újvilági csoport, mely Észak-, Közép- és Dél-Amerika forróégövi részeit lakja számos fajban, vagy részben alfajban.

A kis tigrismacska (Herpailurus tigrinus Erxleben)

Kis tigrismacska (

Kis tigrismacska (Herpailurus tigrinus Erxleb).

Kis tigrismacska (

Kis tigrismacska (Herpailurus tigrinus Erxleb).

Nemzetségének legkisebb alakja az északi Dél-Amerikában és déli Közép-Amerikában elterjedt kis tigrismacska, vagy ahogy a spanyolok hívják: tigrillo. Testhossza 50 cm, farkáé 30 cm. Puha és szép szőre fölül és a testoldalakon fakósárga alapszínt mutat, alul pedig, mint a legtöbb macskánál, fehér. A pofákon két csík halad át, két további pedig a szemzugból a fejen át a farkára, ahol még további csíkok lépnek fel, úgyhogy a nyakon 6 csík húzódik végig, melyek a háton széles foltokba szakadoznak szét. A torkon két fekete folt, a mell előtt pedig széles félkörök látszanak. A hátközépen egy folytonos csík fut végig, tőle jobbra-balra pedig párhuzamos sorokba rendeződve nagy telt foltok helyezkednek el, ezek némelyike világosabb udvart fog körül. A lábszárak és test alsó fele foltozott, a fülek feketék fehér foltokkal. A farok a hegyén bozontosabb, mint a tövén.

A fiatalon befogott és jó bánásmódban részesített tigrismacska igen tanulékony és ragaszkodó állattá válik; ha felnőtt korában fogják be, mindenesetre igen vad és nagyon gonosz viselkedést tanusít, mégis egy idő mulva bizonyos fokban megszelídül. Waterton Guayanában nagy gonddal nevelt fel egy fiatal tigrismacskát; ez rövid idő alatt a legteljesebb mértékben megbarátkozott vele és később úgy követte mindenhova, akárcsak egy kutya. Állandó hadiállapotban volt a házat nagy mennyiségben elárasztó patkányokkal és egerekkel és a kártékony rágcsálóktól hamarosan megszabadította azt. Kezdettől fogva veleszületett és ösztönszerű ügyességgel végezte munkáját. Az alkonyat előtti órákban – legjobb vadászidejében – össze-visszakutatta a házat, minden lyuk előtt lesbeállt, minden szögletet átkutatott és a nagyon kellemetlenné váló patkányok elpusztításával igazán nagy szolgálatokat teljesített.

A jaguarundi (Herpailurus yaguarundi Fisch.)

A délamerikai hegyimacska, vagy jaguarundi, a braziliaiak „gato mourisco preto”-ja, nyúlánk, karcsú termetű állat, amelynek elnyúlt teste csaknem a nyestre emlékeztet. Feje kicsiny, szeme középnagyságú, füle kerekített, szőre rövid, tömött és fekete szürkésbarna színű. Az egyes szőrszálak tövükön sötét feketésszürkék és sötétbarna hegyük előtt feketék, minélfogva az állat majd világosabbnak, majd sötétebbnek látszik. Amikor a hegyi macska teljesen nyugodt, szőre lesimul s ilyenkor természetesen a fekete szőrvégek színe jobban érvényesül, gereznája tehát sötétebbnek látszik. De ha mozog, vagy izgatott, szőre fölborzolódik s ennek következtében a szőr világosabb töve is kitűnik, tehát a gerezna is világosabb színezetűnek látszik. Talpa és ajka inkább szürkések; bajuszsertéi barnák. Néha a szőrszálak feketével vagy sárgával gyűrűzöttek s hegyük szürke. A test hossza 55–60 cm, farka hossza 50–60 cm, vállmagassága 34 cm.

A jaguarundi Amerikában Corrientestől és Paraguaytól kezdve észak felé egészen Mexikóig honos és Texasban közeli rokonai helyettesítik. Életmódja azonos a többi kis macskafélékével. Paraguayban, ahol Rengger kitünően tanulmányozta, erdőkben tanyázik; ám inkább az erdőszegélyt, a sűrű bozótot és cserjést kedveli, mint a tulajdonképpeni szálerdőt. Sík mezőn sohasem látni. Rendes tanyája van s a déli órákban ott szeret szunyókálni. Rabló útjait különösen reggel és este, de nem ritkán fényes nappal is járja; zivataros időben azonban nem igen hagyja el búvóhelyét s inkább megvárja, míg az idő kedvezőbbre fordul. Legfőként madarakkal táplálkozik, de szívesen vadászik fiatal vagy apró emlősökre, pl. egerekre, agutira, tengeri nyulakra, sőt talán a délamerikai őznagyságú, törpe szarvasok borjaira is, egyszóval minden állatra, amelyet hatalmába tud ejteni.

Rendesen párosával él a jaguarundi, még pedig bizonyos területhez ragaszkodik s innen indul ki rövid portyázásaira. Nem ritkán más párokkal is megosztja vadászterületét, ami különben a vadmacskáknak éppenséggel nem szokásuk. Rengger kutyái egy ízben hat meglett jaguarundit ugrattak ki egy bozótosból. A november és december havára eső párzás idején természetesen több hím is kerül össze; ilyenkor a broméliacsalitban hallani őket marakodni s e mellett fújni és sivalkodni. A nőstény 9–10 héttel a párzás után 2–3 kölyköt hoz a világra; vacka ilyenkor a legsűrűbb bozótban, vagy valami gazzal benőtt gödörben, esetleg odvas fában van. Az anya sohasem távozik messze fiaitól. Mihelyt nagyobbra nőnek, bőven ellátja őket madárpecsenyével és kisebb emlősökkel, mindaddig, míg a reményteljes csemetéket a prédaszerzés mesterségébe beavatja. Komoly veszély esetén gyáván cserben hagyja ivadékát és sohasem meri őket kutya vagy ember ellen védelmezni. A hegyimacska egyáltalán sohasem támadja meg az embert, vadászata tehát semmi veszéllyel sem jár. Rendszerint minden igyekezete csak arra irányul, hogy üldözői a bozótosban nyomát veszítsék; de ha már nagyon közelébe férkőztek, fölkúszik a fára, vagy önként vízbe ugrik és úszással kísérli meg a menekülést.

Rengger több, fiatal korától fölnevelt jaguarundit tartott fogságban. Úgy megszelídültek, mint a legjámborabb házimacska. Vérszomjuk azonban mégis nagyobb volt annál, minthogy gazdájuk megengedhette volna nekik a házban való szabad járást-kelést. Ezért vagy ketrecben tartotta őket, vagy pedig pórázra kötötte; ennek elrágására sohasem tettek kísérletet. Szívesen vették a cirógatást, az odanyujtott kézzel játszani kezdtek s ha valaki közeledett hozzájuk, azzal mutatták ki örömüket, hogy elébe mentek, vagy ugrándoztak; de különösebben senkihez sem ragaszkodtak és föltűnőbb ellenszenvet sem mutattak senki iránt. Viszont mihelyt csak egy pillanatra is szabadon engedték, nyomban megrohanták az udvar házi szárnyasait s hol egy tyúkot, hol egy kacsát téptek széjjel. Kappler tapasztalatai is azonosak. Egészen fiatalon fogott, tejen és húson fölnevelt hegyi macskák nagyon megszelídülnek. „Nekem – beszéli Kappler – hosszabb ideig volt egy jaguarundim; szabadon jártkelt a házban, játszott a majommal s a házi macskával s mindenkihez bizalmas volt. Sajnos, arról semmi módon sem lehetett leszoktatni, hogy minden nap meg ne öljön egy tyúkot s miután nem tudtam magam arra elhatározni, hogy ezt a különben barátságos állatot zár alatt tartsam, inkább túladtam rajta.” Rengger több ízben megtette, hogy a csirkét fogaival megragadó jaguarundit nyakravalójánál fogva fölemelte s néhányszor megcsóválta a levegőben, de még így sem tudta elérni, hogy zsákmányát szájából kieressze. Ha pedig erőszakkal vették el tőlük, dühösen haraptak s kapkodtak a kéz után, amely prédájuktól megfosztotta. A vérnél jobban szerették a húst és növényi táplálékra csak akkor fanyalodtak, ha erre a leggyötrőbb éhség késztette. Ha húsdarabot vetettek nekik oda, legelsősorban eldugni igyekeztek. Úgy rágnak, mint a mi macskáink, de kezeikkel szorosan tartja a koncot. Mihelyt jóllaknak, megnyalogatják talpaikat s aludni térnek. Ha hideg van, összegömbörödnek, farkukat törzsükön és fejükön átvetik; meleg időben mind a négy lábukat és farkukat is kinyujtják. Ha reggel nem kapnak ennivalót, majdnem az egész napon át ébren maradnak, szünet nélkül föl – és alá járva a ketrec rácsa előtt. De ha reggel jóllakatják őket, úgy a delet, sőt az éjszaka jó részét is átalusszák. Ezek a csinos macskák újabban elég gyakran láthatók az állatkertekben.

Két jaguarundi, amelyet ugyanabba a ketrecbe zárnak, a legnagyobb egyetértésben él. Kölcsönösen nyalogatják egymást, együtt játszanak s rendesen egymás mellett alszanak. Csak evés közben csattan el egy-két pofon. Érdekes, hogy mindeddig nem volt rá eset, hogy fogságban szaporodtak volna s ebben az irányban Rengger fáradozásait sem koronázta siker.

A nyestmacska (Herpailurus eyra Fisch.)

Nyestmacska (

Nyestmacska (Herpailurus eyra Fisch.).

Csaknem valamennyi délamerikai macskafaj nyúlánk termetű; a nyestmacska, a braziliaiak „gatovermelho”-ja azonban már oly hosszú testű, hogy legalább ebben a tekintetben valóságos összekötő tagnak tekinthető a macskák és cibetmacskák között. Ez utóbbiak közül leginkább a fosszára emlékeztet. Puha szőrének színe egyforma világos sárgásvörös; csak felső ajkán van mindkétfelől egy-egy sárgásfehér foltja, ott, ahol ugyanilyen színű bajuszsertéi nőttek. Az állat testhossza 50–55 cm, a farok 30–40 cm s a vállmagasság mintegy 27 cm. Igazi hazája Brazilia belseje, – melynek partvidékein nem találjuk – valamint Paraguay-Yukatanban egy nagyon közeli rokona, a Herpailurus eyra fossata Mearns él, amelyet azonban csak a nyestmacska alfajául tekinthetünk.

A nyestmacska nem igazolja sokat igérő külsejét. Az ember azt hihetné, hogy a macskák és nyestek minden tulajdonságát egyesíti magában. A nyestmacska is párosan él, mint a jaguarundi. Fölfedezője, Azara azt állítja, hogy semmiféle más macskafaj nem versenyezhet vele áldozata megfojtásának gyorsaságát illetőleg. Rengger tartott ugyan fogságban nyestmacskákat, megszelídíteni azonban nem tudta őket. Jóllehet még oly fejletlenek voltak, hogy a lábukon sem bírtak megállani, a közelükbe hozott baromfira azonban mégis rátámadtak, annak ellenére, hogy a szárnyas megöléséhez elegendő erejük amúgy sem volt; sőt egy kakas ezeknek a kis rablógyilkosoknak egyikét úgy torkon szúrta sarkantyújával, hogy az bele is pusztult. A másikat fékezhetetlen vérszomja miatt folyton zárva kellett tartani s amint egyszer kiszabadult, nyomban több fiatal kacsát lemészárolt. Vérszomját nem tekintve, a kis állat egyenesen jámbornak volt mondható; kis korában szívesen eljátszogatott macskákkal, kutyákkal, naranccsal és papírossal s különösen egy majom iránt mutatott erős vonzódást, valószínűleg azért, mert ez megszabadította alkalmatlankodó bolháitól. Amint idősebb lett, a nyestmacska barátságtalanabbul viselkedett más állatokkal szemben, az emberekhez azonban továbbra is bizalmas és barátságos maradt, kivéve, ha valaki evés közben zavarta. Egyébként semmi különbséget sem tett ápolói és idegenek közt s arról sem tett bizonyságot, hogy egyes adományokra, jó bánásmódra, avagy elszenvedett bántalmakra vissza tudna emlékezni.