6. Nyulak (Lepus L.)

A nyúl-félék családjának legjellemzőbb tagjait soroljuk ide. A nemzetségbe mintegy 103 faj és alfaj tartozik; a föld minden részén otthonosak Ausztrália, Közép- és Dél-Amerika kivételével.

a) Szamárfülű nyulak (Macrotolagus Mearns)

Az északamerikai nyulak egy részét soroljuk ez alnemhez. Hatalmas fülei fejénél hosszabbak, épp ezért a prairiek hivatlan vendégét csúfnéven „Jack rabbit” azaz szamárnyúlnak nevezik. Farkuk felső oldala fekete. Nagy gazdasági jelentőségük miatt, ellenőrzésükre az amerikai földmívelésügyi minisztériumnak külön zoológusai vannak; ilyen Palmer is, kinek tanulmányai szolgáltatták az alábbiak alapjait.

A kaliforniai szamárnyúl (Lepus californicus Bachm.)

Hasa és farkának alsó oldala világos vörössárga színű. Testhossza, az orrhegtől a farkcsigolya végéig mérve, több mint 59 cm, fülei 13–15 cm hosszúak. A Sierrától nyugatra eső Kaliforniában, 3000 láb magasságon alul él. Az Egyesült Államokban és talán az egész világon sem – az egy Ausztráliát kivéve – oly gyakoriak a nyulak, mint Kalifornia némely vidékén. Csodálatos, hogy bár már 1837-ben leírták a kaliforniai, és 1848-ban a texasi szamárnyulat, csak legújabban tisztázták elterjedési viszonyaikat. A kaliforniai sehol sincs oly tömegesen, mint a texasi, sőt helyenként ritka is. Gyérebb voltához a folytonos üldözés is hozzájárult.

Van Dyke szerint („Southern California” 1886) ritkán találunk még egy ilyen bájos állatot; bájosságát megtartja akár az agarak előtt fut szélsebességgel, akár vackából kiugrasztva hatalmas ugrásokkal iramodik tova, hátra-hátra nézve, mintha üldözője képét akarná emlékezetébe vésni; majd megáll, hogy hátsó lábaira emelkedjék s a biztos távolból szétnézhessen; aztán újból tovairamodik, miközben úgy veszi a távolságot, mint a legjobb versenyló. Néha korán reggel vagy este is látható, amint – nyilván játékból – a síkságon szaladgál, miközben 2–3 mérföldet is rohan teljes sebességgel. Igen jó agár kell ahhoz, hogy a szamárnyulat utolérje és a leglassúbb is közülök tetszés szerinti távolságot tud tartani maga és egy közönséges kutya között.

A texasi szamárnyúl (Lepus texensis Wtrh.)

[Más neve: texianus.]

Hasa és farkának alsó oldala fehérszínű; testhossza majdnem 65 cm, fülei 17 cm-nél hosszabbak. Fehér alsó színe jól megkülönbözteti a kaliforniaitól, bár az utóbbiak néha oly világosszínűek, – mint például a San Joaquin völgy dombjain – hogy első szempillantásra alig különböztethetők meg egymástól. Elterjedésük igen nagy; a Sziklás hegységtől nyugatra egészen a Sierra Nevadáig a középső Idaho és délkeleti Washingtontól délre egészen Mexikóig mindenütt előfordul.

A texasi szamárnyúl általában és kimondottan a sík vidék és sivatagok lakója. Dél-Arizonában és a kaliforniai Colorado-sivatagban rendszerint egyedül vagy kis csapatokban – kettesével, hármasával – látható; Kansasban, Kelet-Coloradóban és a Nagy Medence egyes részein gyakran hatalmas tömegekben találhatjuk. Ritkasága vagy gyakorisága a helyi viszonyoktól függ; egy rendkívül hideg tél, járvány, vagy száraz esztendő – melynek következtében kevés az ennivaló – számát annyira csökkentheti, hogy ott is ritka lesz, ahol előző évben tömegei tanyáztak. Kedvező életviszonyok között azonban igen szapora és óriási tömegekben fordulhat elő. Suckley beszéli (1884), hogy Dél-Idahóban oly sok volt belőlük, hogy a 60 emberből álló őrségük egy egész hétig kizárólag texasi szamárnyulat evett. 1891 nyarán maga Palmer is látott nagyobb csapatoka Bakersfield városától délre. Legalább 100 volt mindig egyszerre a szeme előtt, s oly bizalmasak voltak, hogy alig figyeltek az úton közlekedő kocsikra és emberekre, és csak akkor gondoltak a menekülésre, ha azok már csak egy pár lépésnyire voltak tőlük.

Részletesebb leírást közöl Coues (American Naturalist, 1867) Arizonából. Arizonában egész évben igen közönséges és minden terepen otthonos, bár legjobban a füves réteket és nyilt tisztásokat kedveli, az olyanokat, amelyeken bokrokat, tölgyfacsoportokat és tüskés bozótokat is talál. Azok a vadvizes szakadékok, amelyek kivezetnek a hegyekből és amelyek oldalait az obiono (Atriplex canescens) sűrűn benövi, kedvenc tartózkodási helyei. Legelés közben kis utakat vágnak és taposnak ki a sűrű bozótban, ahol kényelmesen járkálhatnak. Ha nem tartanak a veszélytől, nyugodtan esznek és bizonyos lusta hanyagsággal mozognak, miközben hol a bokorból, hol a fűből csipegetnek. Mint az igazi nyulak általában ők sem társaságkedvelők, bár a kedvező körülmények sokakat csábít arra, hogy egy helyen éljenek. Üreget nem ásnak maguknak, hanem mindössze egy kis fekvőhelyet, hosszúkás vackot kaparnak, amelyben meglapulnak. Vackukat Coues nem tartja állandóknak, hanem azt hiszi, hogy ott és akkor készítik maguknak, amikor és ahol szükségük van rá. Talán csak a szaporodás idején van ez másként. A kölykök számát általában 2–3-nak mondják, Coues azonban 6-ot is talált egy vacokban. Az általa megfigyelt vidéken (Fort Whipple) a kicsinyek júniusban születtek. A júniusi ellés valószínűleg csak az első volt, mert időszakonkénti szörnyű elszaporodásuk csak úgy érthető, ha a késő őszig több ellés következik be. A texasi szamárnyúl hosszan elnyúlva ívekben szalad a föld fölött, miközben kiadós ugrásokat is tesz, néha 1 1/4 méter magas bokron is átugrik; hol a levegőben repül, mind a négy lábát szorosan együtt tartva, hol a földet érinti és csodálatos ruganyossággal újból felpattan. Így szalad néhány száz métert, majd hirtelen megáll, egyenesen ül és hosszú, idegesen remegő füleit minden irányban mozgatja, hogy az esetleg még tartó üldözés zajának hangját felfogja.

A keleti szamárnyúl (Lepus melanotis Mearns)

A texasi szamárnyúlnak keleti képviselője, mélyebb színekkel és rövidebb fülekkel. Palmer a Sziklás-hegységből keletre és közép Texastól Nebraszkáig található feketefarkú szamárnyulakat sorozza ehhez a fajhoz. Nagyon nehezen választható el az előbbi fajtól. Kansas és délkeleti Coloradóban igen gyakori, és a városok piacain is állandó árucikk. Attwater szerint mindig vad marad, még akkor is, ha fiatalon kerül fogságba. Hajtóvadászata rendkívül élvezetes sport. Érdekesen ellenőrizték az állatok gyorsaságát (American Field, 1894) a kelet-koloradói prairieken Burlington mellett. Néhány nyulat, miután talpukat ánizsolajjal bekenték, elengedték és egy öttagú kutyafalkát is engedtek utánuk. A kutyák az első és második nyulat 20 perc alatt érték utól, de a harmadikat, – egy „öreg feketefarkút” – 2 óráig üldözték, míg utolérték. Körülbelül 2 mérföldet futnak, míg kifáradnak s ha e közben – minthogy körbe futnak – nyomuk nem vész el, a kutyák biztosan utólérik őket.

Allen szamárnyula (Lepus alleni Mearns)

Észak-Amerika délkeleti részének legnagyobb és legszebb nyula; messziről is jól megismerhető szürke oldaláról és fehér hátulsó feléről; hossza több mint 64 cm, füle majdnem 20 cm hosszú. Hazája Dél-Arizona és Sonora.

Allen szamárnyuláról mondja Price: „Sohasem láttam oly gyorsan felugrani és oly rohanva menekülni, mint a texasi nyulat. Inkább lusta, látszólag gyámoltalan járása van; és mégis, igen hosszúakat ugrik és meglepő gyorsasággal suhan a földön tova. Színe és egész lénye annyira más, mint a többi amerikai nyúl, hogy csodálkoznom kell azon, hogy ilyen soká (1895.) nem írták le.”

Végezetül álljon itt néhány példa a szamárnyulak szaporaságára vonatkozóan. A kaliforniai Mode Countryban egy mindössze csak 6–8 mérföld kerületű területen 3 hónap alatt közel 25.000 darabot öltek meg. Bakersfield mellett néhány hajtóvadászatot tartottak akkora vadászterületen, amely még egy négyzet mérföld se volt. Az első hajtásban – egy délután – 1126 darab nyulat lőttek; utána mégegyszer végigjárva a mezőt 792 darabot ejtettek el. Egy héttel később ugyanott ismét két hajtást rendeztek; az elsőben 2000, a másodikban 3000 nyúl esett, de az utóbbi hajtás alkalmával még egy szomszédos szántást is meghajtottak. A megejtett számítások szerint, ezen a területen 9 nap alatt 8000 nyulat lőttek. A „Kern Country Echo” szerint, 1888-ban a Bakersfield környékén januártól–márciusig tartott hajtóvadászatokon 40.000 nyúl esett; az elejtett nyulak 2/3-a nőstény volt, melyekre átlag 3 1/2 nyúlembrió esett. Ezen az alapon számítva, két hónap alatt az elejtett nyulak 135.000-re szaporodtak volna. „Ha meggondoljuk, hogy egyetlen nyúl is mekkora kárt tud okozni, akkor az a kár, amit ily nagy tömegük okoz, felér egy sáskajárással.” Ada County-ban (Idaho) 1878-ban lépett életbe a prémium-törvény, amely szerint minden beszolgáltatott fejbőrért bizonyos összegeket fizettek; érdekes, hogy 15 évi állandó irtás után 1895-ben szolgáltatták be a legtöbb fejbőrt. Mondják, hogy a szamárnyúl a szaporodás idejében hathetenként átlag 3-4 nyúlfiat ellik, és a nyúlfiak két hónap alatt teljesen kifejlődnek; elképzelhetjük, mennyi táplálékra van szüksége az egész tömegnek. Így lett a nyúlkérdés életkérdés az érdekelt nyugati államok állattenyésztői, gabona- és gyümölcstermelői számára. A különféle mérgek, ragályos betegségek, sőt a nyulak természetes ellenségei sem ritkították meg a kívánt mértékben soraikat. Újabban mindjobban óvják és védik a coyotét vagy prairie-farkast, a nyulak természetes ellenségét, amelyet sokáig üldöztek azért, mert néha egy-két bárányt is prédául ejtett, s valószínű, hogy a szamárnyulak nagymérvű elszaporodása a mezőgazdaági kultúra terjedésével van kapcsolatban, hiszen a megművelt földek terített asztalai a nyulaknak. A nyugati államok polgára a leghathatósabb védelemnek ma is a hajtásokat (drives) tartja. A hajtások eredete állítólag még az indián időkbe nyúlik vissza; az ilyen „nyúlnap” egész kerületek lakosságát talpraállítja; aki csak ép és egészséges férfi, nem vonhatja ki magát e közhasznú kötelesség alól; a hajtás valóságos népünnepélyszámba megy, amelyre külön vonatok szállítják a résztvevőket.

Hajtásnál nagy területeket körülállnak, az ott található nyulakat lehetőleg egy bekerített helyre tereli, ahol agyonverik őket. Mint Palmer fényképei mutatják, egy ilyen hajtás után annyi az agyonvert nyúl, hogy a föld nem látszik tőlük. A hajtásban az irtás játssza a főszerepet, természetesen azonban, amennyire lehet, a zsákmányt is kihasználják. Ami még elég jó állapotban van, piacra kerül; ha jutalom is jár az elejtett nyúl után, lehúzzák a fejbőröket. A fölöslegeseket disznókkal etetik fel, esetleg trágyázásra használják, vagy más módon megsemmisítik. A nyúlgereznát csak a Nagy Medence (Idaho, Nevada és Utah) indiánjai („nyúl-indiánok”) használják, akik ősidők óta nyúlbőrből készítik ruháikat.

b) Igazi nyulak (Lepus L.)

A prairie nyúl (Lepus campestris Bachm.)

Palmer még a szamárfülű nyulak közé sorozza. A valóságban átmeneti alak a szamárfülű és igazi nyulak között. Sohasem található oly tömegben, mint a szamárnyulak, még a legkedvezőbb körülmények között sem. Érdekes, hogy bundájának színe változó: nyáron szürke, télen fehér s ezzel a tulajdonságával a sarki nyúlhoz hasonló. Elég nagy állat, hossza közel 60 cm; hátsó lábai erősek, farka tiszta fehér. Keleti Kanadán és Saskatchevan völgyén át, Kansasig és a Sierra Nevadáig terjed. Bár preairie-nyúl a neve, a magas hegyekben él, legalább is nyáron magasabban, mint bármely más nyúl. Palmer 10.000 láb magasságban látta a Sierra Nevadában és a Sziklás-hegységben, az erdőhatár felett a legmagasabb csúcsok közelében is megtalálták a nyomait. Téli tartózkodásuk felső határa még ismeretlen. A hegyi rétek dús növényzete csalogatja őket a magasba. A hegyek között és északon télen egész fehérek; Kansas, Nebraska és Washingtonban, tehát délebben csak részben változtatják bundájuk színét, vagyis télen nem mindnyájan lesznek fehérek.

Coues szerint, ki az állatot a „Nagy Síkságokon” figyelte meg, az állat nem él társaséletet. Szereti a giz-gazos, bozótos helyeket, melyeket a zsálya-régiókban talál, ott keres védelmet, búvóhelyet és élelmet, amelyet a sík praeirieken jobban nélkülöz. Helyenként elég szép számban él. Így Fischer huszat is látott együtt Kansasban, Colby mellett; északibb helyeken elég sűrűn kerül piacra is. Dakota és Washington államok többször panaszkodtak kártételéről. Prescott mellett egy szentjánoskenyér-ültetvényt tettek tönkre. A John Day és Urnatilla folyók közti területről írja Lord I. K. a következőket: „Mikor kilovagoltunk, nyomokat vettem észre; oly sűrűn fedték a földet, hogy azt hittem, juhnyájtól származók; mintha itt karám lett volna! Alig volt annyi időm, hogy azon gondolkozzam, hogy miféle állatok fordulhatnak elő ily számosan, midőn a kutyák 2–3 nyulat felugrasztottak. Azután még nagyon sokat láttam s többet lőttünk közülük; de minthogy főképpen zsályából táplálkoznak, húsuk is oly erős zsályaízű volt, hogy nem lehetett megenni… A preairie-nyúl szőre hosszú és selymes és pontosan olyan színű, mint a homok és a száraz falevél, amelyek között fészkét készíti. Ha nem mozog, lehetetlen környezetétől megkülönböztetni; ránézhetünk, a nélkül, hogy észrevennők.” Coues szerint mozgása rendkívül jellemző: „Először lelapul abban a reményben, hogy rejtve marad, míg a félelem újból tova kergeti. Hosszúra nyúlt testtel és felálló fülekkel nagyokat ugrik a levegőben; amelyik pillanatban a földet éri, már megint fent van, mintha gumilabda volna... mintha mereven kinyujtott lábaival éppen csak érintené a földet és saját rugalmasságánál fogva repülne ismét a magasba... Ha félelme kezd múlni, leül sarkaira, hogy figyeljen és hallgatózzon... a legkisebb ijedelem elégséges arra, hogy újból kezdje ruganyos ugrásait.” Coues sohasem látta, hogy hátsó lábain „szolgált” volna.

A hócipős nyúl (Lepus americanus Erxl.)

Hócipős nyúlnak amerikai vadásznyelven nevezik, minthogy hátsó végtagjai erősen szőrözöttek; „változó nyúl”-nak is szokás nevezni, minthogy színét évszakonként változtatja. Észak-Amerika északkeleti erdőségeit lakja. Az Alleghani-hegységtől délnyugatra. Nyugat-Virginiában él, legszélsőbb Keleten, Maine-től délre mindinkább ritkábban fordul elő. Testhossza 48–49 cm; nyáron felül rozsdaszínű, alul fehér. Télen egészen fehér, mindössze egy barna sáv van a hátán. Elterjedési területének déli részein télen is barna marad. Fülei és lábai, testéhez viszonyítva, mérsékelten hosszúak; hosszúságuk az amerikai üregi nyulak és szamárfülű nyulakéi között áll. Fekvőhelye egyszerű vacokból áll. Stone és Cram mondják egyik északi változatáról – L. a. virginianus Harl. –, hogy télen-nyáron nincs jobb búvóhelye, mint egy örökzöld növény lecsüngő ágai, amelyek közé egyenként bújnak, hogy ellenségeik és a vihar ellen menedéket keressenek. Nagyon éberen alszik és rögtön felugrik, ha rókát vagy menyétet szimatol, vagy emberi lépteket hall. Ha éhes, előbúvik és a legközelebbi csapához szökdécsel, arra az „országútra”, amelyet a szomszédos nyulak is használnak. Útjaik rendesen egyenesek s egész éven át ugyanazt az irányt követik; a negyedmérföldnyi útból sok mellék- és keresztút vezet a legelőhelyekre. A fiatal nyulaknak sincs más menedékük, mint a lomb felettük; ha anyjuk legelni megy, egészen védtelenül maradnak; az öreg hímek nemhogy védenék, de meg is ölik a kicsinyeket, ha szerit tehetik. A fiatalokat nagyon hamar otthagyja anyjuk s azok úgy gondoskodnak magukról, ahogy tudnak; ennivalójuk bőven akad, csak ellenségeiket nehéz elkerülni; épp ezért ritkán nő fel egy is egy tucatból.

A tél beállta a fák, bokrok kérgére hajtja őket; ilyenkor a nyír-, jávor. és vadalmafák kérge az eledelük. A nyírfa gallyait különösen a tél végén szeretik, mikor annak hajtásai már duzzadni kezdeni; nagy távolságra is vándorolnak ilyenkor kedvenc falatjuk után; hátsó lábaikra állva húzgálják le a felső gallyakat, és sokkal magasabbra is felérnek, mint gondolhatnók. A fiatalok, 1 cm vastag ágakat, fácskákat tőből rágják le, hogy annak végéhez hozzájuthassanak.

Rendesen egész nap vackukban maradnak, bár tél végén délfelé szívesen sütkéreznek is. Naplemente táján mennek legelni és napfelkelte után térnek vissza vackaikba. Bár nagy állat és hátsó lábai is igen erősek, mindegyik még a legkisebb ragadozónak is zsákmányul esik. Északon – úgy mondják – az amerikai coboly és halásznyest legádázabb ellensége és nem valószínűtlen, hogy az amerikai nyérc is fog egyet-egyet közülük. Még a hermelin és a kis menyét is megfogják őket, a fiatalokat pedig ugyancsak könnyűszerrel ejtik zsákmányul. Legveszedelmesebb ellensége azonban a róka. Stone és Cram állítják, hogy a rókák úgy vadásznak rájuk, hogy egyikük lesben áll „országútjuk” mellett, míg a többi az országútra hajtja a nyulakat. Az ölyv, a nagy szürkebagoly és hóbagoly váratlanul emelik ki őket a bozótból, vagy repülve űzik őket az alacsony fák között. Végül ellensége még az ember, aki ősszel és télen kutyákkal és a nélkül vadássza, vagy hurkokat és csapdákat állít nekik. Stone és Cram szerint a fehér ember letelepülése inkább védelmet, mint veszedelmet jelent nekik, mert ezeken a helyeken természetes ellenségeik, a ragadozó állatok, az állandó prémvadászat következtében rövidesen megfogynak. Csakhogy az emberi kultúrával kapcsolatban csakhamar itt is megjelenik az amerikai üreginyúl s ahol ez megtelepszik, onnan a hócipős nyulat rövidesen kiszorítja. Ettől eltekintve is a hócipős nyúl erdei állat, mely a megművelt sík területeket elkerüli.

Stone egész határozottan állítja, hogy a színváltozás vedlés útján következik be. „Minden emlős – legalább is az északi hideg tájakon – évenként kétszer vedlik; vastagabb bundát kapnak télire, vékonyabbat nyárra; a téli bunda a mi állatunkon fehér, a nyári barna; de az egyes szőrszál sohasem változtatja színét, amíg a bőrben van, helyesebben amíg onnan ki nem hull. A színváltozás barnából fehérbe ősszel történik s az állat akkor egy időre kissé foltos kinézésű, de pár hét alatt, vagy még gyorsabban egészen fehér lesz.”

A hócipős nyúl bőre – Brasz szerint – sokkal vékonyabb ahhoz, hogy bundáját értékesíteni lehetne; szőre legfeljebb nemezgyártásnál használható. Húsa hazájában sem nagyon kedvelt; egy darab piaci ára 10–20 cent.

A sarki nyúl (Lepus arcticus Leach.)

[Más neve: glacialis.]

Amerikában él a magas északon; egész éven át fehér marad, csak a füle hegye feketés; nyáron mindössze néhány fekete szőr vegyül a hátszőrei közé, arca és fülei szürkések. Újfundlandi alfaján (L. a. bangsi Rhds.) a nyári ruha feltünőbb.

A sarkinyúl az arktikus régiók nyula; a hó nyujt neki menedéket a viharok és ellenségei ellen. Otthona a hóbavájt üreg, vagy – ha van – egy sziklahasadék; eledele gomba, zuzmók és sarkvidéki törpefák szívós ágaiból kerül ki. A hosszú sarki télen át a kékrókát leszámítva, alig akad ellensége, míg a rövid ideig tartó nyáron a sólyom és a hóbagoly is ellenségei közé szegődnek. Ha nem jár táplálék után, összegubbaszkodva ül fekvőhelyén, nem törődve a hóval, amely néha majdnem eltemeti. Ha sólymot vagy hóbagolyt lát a közelben, csak még erősebben lapul a hóba; de ha a sarkiróka settenkedik a közelében, akkor rendesen élet-halálra menő versenyfutás kezdődik több mérföldön át a fagyos hómezőkön.

Csodálatos, hogy ez a különben védtelen állat a sarki élet viszontagságait mily jól tűri; néha a legközelebbi szárazföldtől húsz mérföldnyi távolságban is megtalálhatók sivár jégmezőkön, befagyott tengerrészek felett. Sverdrup „Új földje” – azaz északi Grönland és a szomszédos partvidékek – úgy látszik kedvenc tartózkodási helyei. A második északisarki expedíció lépten-nyomon találkozott az állattal, s mindenki csodálkozott, hogy még sok van belőle és hogy milyen szelídek; látszott, hogy az embert még nem ismerték. Sokat is lőttek belőle; egyetlen hibájuk az volt, hogy túlságosan kövérek voltak. „Ilyen kövér nyulat még sohasem láttam, fél hüvelyknyi zsír úszott a leves tetején.” Egy folyón való átkelés alkalmával a túlsó parton különös alak ugrott fel. „Hófehér volt két lábon járt, s egészen olyan volt messziről, mint egy kisfiú, aki ingben szaladgál… Csak akkor láttam, hogy nyúl, amikor 300–400 méternyire volt tőlem… Mindenesetre kétségtelen, hogy itt fenn a nyulak elég messze szaladnak a hátsó lábukon.” Sverdrup azt tapasztalta, hogy a sarkinyúl télen csapatokba verődik és más területeket keres fel. „Ennek okáról nem mondhatok határozott véleményt… – de hogy valamiképpen az élelem kérdésével függ össze, bizonyosnak tartom.” Mikor a pézsmatulok vadászatáról ír mondja: „Mennyi nyúlnyom is volt itt! Számtalan nyom vezetett ide-oda, minden irányba.” A havat sok helyen valósággal úttá taposta a sok nyúl. Egy laposabb helyen egész rakás fehér foltot látott; mintha fehér kövek hevertek volna szétszórtan a sovány földön. Minden egyes folt egy nyúl volt. Sverdrup 31 darabot számlált meg. Harminc egész idő alatt mozdulatlanul ült, úgy látszott, hogy alusznak. A harmincegyedik nyilván őrszem volt; fel s alá járkált a többi között s maga volt a megtestesült éberség. Minden pillanatban lábujjhegyre állt és feszülten hallgatódzott; de mivel nem látott semmi gyanusat, folytatta útját a sorok között. Egész közel engedte Sverdrupot, mert mindaddig állva maradt, míg a nyúl ismét meg nem nyugodott. Végre azonban felszökött, s mint egy őrült szaladgált a csapat körül és hátsó lábaival úgy verdeste a földet, hogy csak úgy csattant. Azután a lejtőn lefelé rohant elől az őr s utána az egész társaság hosszú sorban; mintha fehér zsinórt húzott volna valaki a hegyoldalon végig. Óvatos közeledéssel sikerült Sverdrupnak két magányos nyulat 2–3 méternyire megközelíteni. „Igazán megható volt látni ezt a két nagy szelíd nyulat, amint pár lépésnyire tőlem nyugodtan rágták a gyökereket.” Kevésbbé bizalmas volt egy másik csapat. „Nemsokára figyelmesek lettek rám és lassan összébb húzódtak; végre nagy fehér tömeggé sereglettek össze, s aztán úgy álltak. Azonban oly sokan voltak, hogy csak jó néhány sorban fértek el; mindegyik életkérdésnek vette, hogy a legbelső körbe jusson. Tolakodtak, püfölték és harapdálták egymást, és hangosan visítoztak, amiközben a kör lassan, mint egy malomkő, forgott.”

A sekély fjordparton a dagály vonala fölött volt nyilván e nyulak legelője; a legelőhely alaposan le volt taposva és felkaparva. Minden nyom a legelőről az úszójég felé vezet, egy sem a szárazföld felé. Napközben a nyulak az úszójég üregeiben tartózkodtak, amely jobban védte őket a rókák és farkasok ellen, mint a nyilt, sík szárazföld. „Sokszor tapasztaltam, hogy oly helyeken, ahol máskor hemzseg a nyúl, hiába kerestük őket olyankor, amikor már nincs úszó jég a közelben, amely alkalmas buvóhelyet nyujthatna nekik. Ilyenkor beljebb húzódnak a szárazföldre, mert oly környéken, ahol nem rejtőzhetnek el ellenségeik elől, nem tartózkodhatnak. Amikor a Troldford-szorostól lejöttünk a fjordba, útközben mindenütt láttunk nyúlnyomokat az úszó jégen. Még a hajózható víz közepén is nagy számban találtuk őket.” Az expedíció negyedik tavaszán „április 28-án egy nagy vízhez értünk, amely északi irányban messze behatolt a szárazföldbe. A fjordot Nyúlfjord-nak neveztük el és nem ok nélkül. Akárhová néztünk, mindenütt csak úgy hemzsegtek a nyulak. Úgy rohantak fel és alá, mint a félőrültek; éppen a párosodás idejének közepe volt…”

Arra a kérdésre, hogy miből is élnek a nyúlseregek ily magas északon Sverdrup a választ közvetve adja meg, helyesebben arra az expedíció botanikusának, Simmons H.-nak munkája válaszol. Így csak a Foulkefjord és Ellesmere-földön 70 faj magasabbrendű növény él, úgyhogy ott nyáron nemcsak zöld a táj, hanem a növényzet és nem a kövek adják meg a táj jellegét; érthető, hogy búja növényzet fedte Ita – régi eszkimó helység – környékét is, mert hiszen a földet az északi madarak milliói erősen trágyázzák. Az ilyen területek – legalább időnként – kitünő legelői a nyulaknak is, ahová messze tájakról sereglenek össze és ahol hamarosan meghíznak, s így könnyebben bírják „az örökös jég közepén” az idő viszontagságait.

Az északi havasi nyúl (Lepus timidus L.)

[Más neve: variabilis.]

A félénk (timidus) nevet Linnétől kapta, mely névvel helytelenül sokáig a mezei nyúlunkat illették; helytelenül azért, mert Linné hazájában – Svédországban – csak a havasi nyúl fordul elő.

A havasinyúl főképpen abban különbözik a mezeitől, hogy füle a fejénél rövidebb s előre lapítva nem ér az orr hegyéig. Farka felül is fehér; nyári bundájából hiányzik a fehérrel hintett világosbarna szín, sötétebb, piszkos vörösbarna árnyalatú, fent feketés, hátrafelé szürkével futtatott, alsója szennyesfehér. Csak a fülhegyek szélén levő szegély fekete, amely különösen téli bundájában feltünő. Feje egészben véve otrombább, az orrtáján vastagabb; a hátulsóláb feltünően erős és kefeszerűen merev szőrözet fedi, amely nyilvánvalóan a havon való szaladgálással függ össze. Általában véve gyöngébbnek és erősebb lábúnak látszik, mert törzse karcsúbb és hátulsó lábai aránylag erősebbek és hosszabbak, mint a mezei nyúléi.

Az irlandi havasi nyúl (Lepus timidus hibernicus Bell)

Az összes többi havasi nyúltól eltér abban, hogy téli bundája rendesen nem fehér, hanem színes és pedig vörösbarna, vagy rókavörös színű marad; ez a sajátossága úgy látszik, hogy Írország enyhe telének következménye, mert egyrészt szigorú tél esetén bizonyos fokig ez is kifehéredik, másrészt Svédország déli részein, ahol ugyancsak elég enyhe a téli éghajlat, az ott élő havasinyúl színváltozása ugyancsak nem tökéletes.

A dublini havasinyúl (Lepus timidus lutescens Barr. Ham.)

Dublin grófságban él; színe sajátságos világosbarna, majdnem fahéjszínű. Hasonló kiszíneződést tapasztaltak a nyugatskóciai Mull-szigetre telepített nyulakon is. A fahéjszín annyira átütő erejű, hogy Dublin grófságban ma már csak a világosabb színű nyúl fordul elő.

Barret-Hamilton a keletírországi partvidékről, – Melahildetől Balbrigganig – írta le az új alfajt, megjegyezvén, hogyha nem is tökéletesen kiforrott új rendszertani egység, a legjobb úton van, hogy azzá legyen, s így annál érdekesebb.

Lönnberg nem ismeri el a havasi nyulak alfajainak jogosultságát, legalább is Skandináviára vonatkozólag nem, mert lehetetlennek tartja, hogy éles határt lehessen vonni az egyes alfajok között. „Északon és a magas hegységekben télen minden nyúl hófehér és fekete fülsávja is keskenyebb. Svédországban csak kivételesen egész fehérek, rendesen inkább kékesszürkék és a fekete fülsáv kissé szélesebb. Észak felé mindig több a fehér nyúl. Általában némely vidéken körülbelül egyharmad, északabbra fele, majd kétharmad, stb. részben fehér, a többiek kékesek. Ez nyilván azzal áll összefüggésben, hogy mennyi ideig borítja hó a talajt; hasonló átmeneteket látunk a menyét és mókusnál is.”

A havasinyúl színváltozásának módjáról sokáig nem voltak tisztában; azt hitték, hogy az egyes szőrök színe változik meg. Allen 1894. évben (Bull. Amer. Mus. Nat. Hist.) bebizonyította, hogy a sarkinyúl évenként kétszer vedlik; 1899-ben Barret-Hamilton mutatott be a londoni zoologiai társaságnak egy tavaszi vedlésben lévő skót havasinyulat. A berlini állatkertben az egyes szőröket anilinfestékkel festették be, hogy bebizonyítsák azt, hogy a színváltozás vedlés útján következik be. A svéd Lilljeborg szerint (Schwedens u. Norwegens Wirbeltiere 1874): „Amint megfigyeltük, az őszi vedlés kicsit lassúbb, mint a tavaszi. Az őszi vedléskor láttuk, hogy először a nyak, nyakszirt és a törzs hátulsó része lesznek fehérek.” Tehát, mint látjuk, egyes szerzők már régen ismerték a színváltozás mikéntjét. A hőmérséklet – időjárás – és az átszíneződés összefüggéséről ellentmondók a nézetek. Loewis megfigyelte, hogy meleg őszön is rendes időben következhet be a színváltozás. Gordon P. (County Life, 1907 dec.) határozott összefüggést lát az időjárás és színváltozás között. „A Skót felföldön igen enyhe őszön, mikor alig volt még erős két havazás, a havasinyúl lassabban változtatta a színét, mint olyankor, mikor sok volt a hó. Így egy ismert, nyúlban gazdag területen egyik évben alig változott meg a színük, míg egy évvel azelőtt, – amikor már ősszel a hegyek állandóan hóval voltak fedve – már sokkal korábban voltak oly fehérek, mint környezetük.”

Loewis néhány érdekes adatot közöl az orosz kelet-tengeri tartományok havasi nyúlainak életmódjáról. (Die wildlebenden Haartiere Livlands.). „A havasinyúl azelőtt igen gyakori volt, de a sűrű erdők és mocsarak eltűnésével kapcsolatban kiveszőben van. Attól félek, hogy Livlandban már több olyan kerület van, ahol nem találunk havasi nyulat.” Más helyen megállapítja, hogy „a sűrű zárt erdők kiirtása, ritkítása és a nyárfaligetek sokszor ésszerűtlen kivágása, hasonlóan nedves és lombos erdők és füves lápok tisztogatása, valamint az örökös szénagyüjtés és legeltetés okozzák a havasinyúl lassú, de biztos ritkulását, sőt helyenként pusztulását is. Életmódjának nem felel meg a kiterjedt és megművelt szántóföld, az erdészetileg rendezett erdő; az őserdőszerűen nőtt fűzfabozótost, a nyárfák vadul növő gyökérhajtásait, az áthatolhatatlan fenyősűrűséget kedveli és főképp nyugalmat kíván távol emberektől, nyájtól és kutyáktól.”

Minthogy mindezt megtalálja néhány keletporoszországi határerdőben, Németországban is előfordul. Loewis tapasztalatai szerint a havasinyúl is kimondottan erdei állat s a kultúra terjedésével kapcsolatban elterjedése mind szűkebb határok közé szorul; helyét a kultúrterületeket kedvelő mezeinyúl foglalja el. Martenson azt hiszi, hogy Livlandban a havasinyúl bizonyos fokig alkalmazkodott a mezőgazdasági kultúrához. „Sok év óta veszem észre, hogy a havasinyúl – a mezei nyúlhoz hasonlóan – mindig sűrűbben keresi fel a téli rozsvetéseket, tehát ebben is a haladó, mezőgazdasági kultúrához alkalmazkodik. Múlt év októberében, friss havon nyomozva lőttem két havasi nyulat, melyeknek nyomait egy rozsföldön találtam meg, ahonnan egy borókával és magányos fákkal benőtt rétre vezettek, ahol mezei nyulak is találhatók.” Ilyfokú alkalmazkodásuk talán meglassítja gyors pusztulásukat, amelyről általánosan panaszkodnak.”

Loewis még egy furcsaságát említi a balti havasi nyúlnak, nevezetesen azt, hogy a párzás idején sajátságos huhogó-hangot ad. „Ha tavasszal elhagyatott nagyobb erdőinkben járunk, este sokszor, éjfélkor ritkábban, legtöbbször pedig hajnal előtt, különös, elég hangos kiáltást hallunk, amely többször ismétlődik, és körülbelül így hangzik: hu, hu, hu, hu, stb.” Grevé a moszkvai kormányzóságban is hallotta a havasi nyúlnak ezt a sajátságos hangját a párosodás idejében.

Grevé szerint a havasinyúl este előbb jön ki és reggel később tér vissza vackába, mint a mezeinyúl s épp ezért nyomait könnyebb megtalálni, mint a mezei nyúlnak, amelyet az időközben hullott hó gyakran betemet. „A moszkvai és wladimiri kormányzóságban a havasinyúl minden időszakban nappal csak az erdőben volt található; persze ezek az erdők sokszor kicsik, parkszerűek és nem sűrűek voltak, bár elég sűrűn be voltak nőve borókával, mogyoróval és különféle fűfélékkel. Éjjel azután a szántóföldeken összerakott gabonához vagy a réteken lévő szénaboglyákhoz vonultak, hogy ott legeljenek. Sőt néha még az erdőtől nem túl messze fekvő tanyák veteményes és gyümölcsös kertjeibe is kirándultak, hogy a megmaradt káposztatorzsát és a fák kérgét megrágják.” Nagyobb erdőkben kivált a nyárfa kérgét rágják, amit Pleske is megerősít; a smolenszki kormányzóságban Dohrandt erdész a nyulak számára ledöntött nyárfákon állította fel csapdáit, hogy hiúzt fogjon, jól tudva, hogy a havasinyúl a hiúznak kedvenc zsákmánya; és nem hiába. A fa kérgét lakmározó nyúl rágásának zaját negyven lépésről az ember is hallja az erdei csendben.

Ha az erdei, helyesebben havasinyúl lakása fiatal ültetvényben van, a közelfekvő szántóföldeket keresi fel s ott főképpen a téli rozsot eszik. Erdei otthonától csak télen válik meg, oly időben, amikor a még le nem aratott gabona ad neki ételt és szállást. Hajnalhasadáskor, vagy mindjárt napfelkelte után keresi fel vackát, amelybe éppoly óvatosan tér vissza, mint a mezei nyúl. Körbe szalad, majd visszafordul, megkettőzi nyomát, majd óriásit ugrik oldalra s ezt a játékot két-háromszor is megismétli, mielőtt lefeküdne. A havasinyúl nyoma jóval szélesebb, mint a mezeinyúlé s ettől könnyen megkülönböztethető. Tiszta, főképpen fagyos időben hamar ugrik, rögtön elhagyja tanyáját, mihelyt gyanus zörejt hall. Nedves időben elfekszik és meg kell kopogtatni azt a fát, amely alatt ül, hogy felugorjék. Nagy havazáskor és tartós hóviharokban annyira is behavaztatja magát, hogy ismeretes olyan eset is, hogy a vadász síelés közben átsiklott a behavazott nyulon. Magaviselete különben attól is függ, hogy bundájának színe mennyire egyezik a környezetével. A még barna nyúl hóesés után rendkívül félénk s inkább a vackába bújik; hasonlóan tesz a még fehérszínű havasinyúl hóolvadás után. A párosodás ideje földrajzi szélesség szerint más és más, a délibb részeken már január végén kezdődik, Szent Pétervár környékén többnyire februárra esik, a magasabb szélességeken pedig egy pár héttel még későbben. Általános szabály, hogy az első tartós hóolvadással esik össze. Ennélfogva először március-áprilisban kölykezik. Április vége Szent Pétervár környékén a második párosodás ideje. A párzás idején elég komoly tülekedések és verekedések fordulnak elő, legtöbbször csak a kiadós pofonok szerepelnek, de néha fogaikat is használják. Hogy halálos sebesülések is előfordulnak nagyon valószínű, hiszen az egy szállítóládába zárt két havasinyúl közül az egyik igen gyakran megöli a másikat. A kölykek száma változó, a déli részeken 5 is lehet. Szent Pétervár környékén 4, északabbra pedig 3, vagy még kevesebb.

Az első és utolsó ellés azonban rendszerint elpusztul a tavasz és ősz kedvezőtlen időjárása miatt. Kedvező időjárás esetén tehát sok a havasinyúl, nedves nyár után kevesebb. Sok nyulat pusztít el a tavaszi árvíz is, s ezenkívül járványos betegségek is tizedelik soraikat. Némely esztendőben egy galandféreg borsókái találhatók bennük nagy számban. Néha sajátságos magasnyomású folyadékkal telt hólyagok vannak testében, amelyet ha felvágnak, egy méter magasra is szökken belőle a folyadék.

Számos természetes ellensége könnyebben fogja meg őt, mint a mezei nyulat. A parasztok tányérvassal fogják, vagy a nőstény hívó hangját utánozva csalogatják a hímet leshelyükhöz a párzás idején. Oroszországban a hajtóvadászat tárgya, kutyákkal is vadásszák, friss havon pedig csapázzák. Húsa – Fischer J. szerint – kemény és íztelen s így félannyit sem ér, mint a mezeinyúl.

Loewis szerint a havasi nyulat üldözés közben ravaszság is jellemzi. „Ha a kutyák kergetik, nem rohan oly sietve, mint a mezeinyúl, hanem inkább ravaszság – visszatérés, meglapulás – útján igyekszik félrevezetni üldözőit. Sokszor láttam a havasi nyulat lefeküdni és miközben a gyanutlan kutyafalka pár lépésnyire tőle rohant el; alig haladtak 10 lépésnyire, máris beleugrott üldözői nyomába és hosszú iramodással mindig visszafelé szaladt abban. Különösen laza hóban, még a leggyakorlottabb kutyákat is megtéveszti. Míg rokona, a mezei nyúl az őszi „parforce”-vadászatoknál legtöbbször hurokra kerül, addig ő majdnem mindig megmenekül.”

Lönnberg szerint a Skandináv-félszigeten a havasinyúl mindenütt erdőn, mezőn egyaránt előfordul. Nem kedveli a megszakítás nélküli nagy fenyőerdőket s éppen ezért itt ezek ritkábban fordulnak elő. De, ha az erdőben egy kis parasztkunyhó áll, pár szántóföldecskével körülötte, akkor rendesen több nyúl él a közelben. Legjobban az olyan helyeket szeretik, ahol szántóföld, lombos és tűlevelű erdők váltakoznak. Ha a szárazföldön tetszésük szerint oszolhatnak szét, akkor nem laknak sűrűn egymás mellett, mint a mezeinyúl, hanem mindegyik külön területen tartózkodik, hol kisebben, hol nagyobban, a körülmények szerint. A párzás idején a hímek sokszor mérföldeket vándorolnak. A hegységekben a nyírfa és a szürkefűz zónájában gyakoriak, de még magasabban is előfordulnak, ott, ahol már csak a zuzmó terem.

Lönnberg adatait a havasi nyúlról más svéd kutatók is megerősítik, amelyekből együttesen kiderül, hogy egy havasinyúl lakhelyének körzete jóval nagyobb a mezei nyúlénál. Úgy látszik, hogy ez bizonyosfokú összeférhetetlenségével függ össze; a társaságot nem kedveli és nem keresi. Épp ezért bármennyire kímélik is, egy bizonyos területen soha sincs sok. „Ismerek egész sor nagy és gondosan védett vadászterületet, amelynek nyúlállománya minden gond és fáradozás ellenére nem gyarapodik. Így Gimóban (Upland) van Közép-Svédország egyik legjobban kezelt vadászterülete és a 83.000 hektár területen, 1905–1906. vadászati évben, mindössze 576 darab nyúl esett… Tehát nettó két nyúl esett 300 hektár erdőre. Valamivel jobb a helyzet a Schonen-i vadászterületen.” Trolleholmban – 7500 hektár – egy év alatt 97 darab, egy blekingi birtokon – 5000 hektár – 376 darab havasinyúl esett. Mindent egybevetve, Schonenban 31 hektárnyi területre esik egy havasinyúl.

A skót havasinyúl életét egykor és most Macpherson H. B. ismerteti behatóan (Counity Life, 1907), aki nyilván jó ismerője a skót felföldnek. Minthogy a skót felföldön a ragadozókat kiirtották – s így a terület egyensúlyát mesterségesen megbontották – ennek következtében kezdetben a havasinyúl – ott mountain hare = hegyinyúl – alaposan elszaporodott. A nyulak elszaporodását a juhtenyésztők nem nézték jó szemmel, mert hiszen általánosan az volt a nézet, hogy három havasinyúl annyit eszik, mint egy juh. A kultúra, a vasút északabbra való behatolásával kapcsolatban azonban a havasi nyulak száma is megcsökkent, mert a könnyű szállítási lehetőség növelte értéküket. Számukat csökkentette a vadaskertek létesítése is, amennyiben ilyen helyeken a lápokat be szokták fásítani. Macpherson szerint az egykori juhlegelőn még hemzsegett a havasinyúl, a fásítás után pedig egészen eltűntek. Okát ennek abban látja, hogy a havasinyúl a friss zsenge hajtásokat kedveli, azokat amelyek az állandó legelés következtében folyamatosan kinőnek; a nem legelt, befásított terület füve kemény neki. Ezek szerint tehát Skótországban a havasinyúl kerüli az erdőt, különösen a sivár kultúrfenyvest. Macpherson szerint inkább a fennsikon lévő lápok lakója, ahol a legrémesebb hóvihar sem zavarja. A fagyott hó tetején éjjel hihetetlen távolságokra jár és nagy számban keresi fel a mélyebb fekvésű erdőket.

A skót havasinyúl színváltozása tökéletes; a fiatalok első évükben később fehérednek ki, mint az öregek és gyakran egész télen át hátukon kissé barnás színezetűek; ez a barna szín annál erősebb, minél fiatalabbak. Két éves korában tökéletesen fejlett. Alacsonyabb régiókban évenként valószínűleg kétszer ellik. A nyúlfiak száma átlag 2–5; az újszülöttek a következő évben ellenek először, de csak egyszer. Ahol nem él ragadozó, mint a Hebridákon, ott előszeretettel sziklahasadékokban tanyázik., akárcsak az üreginyúl.

Igen könnyen esnek a vadászok zsákmányául és könnyen foghatók hurokban nappal és éjjel is. A vadorzók a hegyoldalon lévő nyúlcsapákat szokták hurokkal megrakni s aztán a nyulakat alulról felfelé hajtják. Épp ezért a havasinyúl-vadászatok ma már korántsem olyan eredményesek, mint a régi jó időkben. A legnagyobb zsákmány az utóbbi időben – amelyről Macpherson hallott – 300 darab volt. Minthogy Skótországban juhtenyésztőnek és vadásznak egyformán terhére van, félő, hogy ott rövidesen kipusztul.

A prémkereskedelemben a havasinyúl igen nagy szerepet játszik, különösen az orosz – szibériai fehér – nyúl értékesíthető előnyösen; fekete, barna, kék, hiúz vagy csincsilla színűre festik – néha nyírják is – és így igen tetszetős – de nem nagyon tartós – prémárunak dolgozzák fel. Ilyen prémből 2–3 millió darab jut évenként forgalomba (1915). A fehérek egyrészét feketére festve mesterséges „farok” gyártására használják. De még a tavaszi és őszi átmeneti színekben pompázó állatok gereznáját is feldolgozzák, nevezetesen azokat, amelyeknek fedőszőrei már vagy még szürkék, gyapjúszőrei azonban fehérek. A tiszta nyári bunda csak kalapnemez készítésére alkalmas.

Az állatpiacra havasinyúl ritkán kerül, de a kereslet sem nagy, mert a fogságot nehezen tűri. És ez egy cseppet sem csodálatos, hiszen tápláléka javarészt lomb és rügyekből kerül ki. Állatkertekben tenyészteni sem sikerült. Más az eset Svédországban, ahol Lönnberg szerint a vadállomány növelése céljából kis karámokban is tenyésztik.

A havasinyúl és mezeinyúl korcsairól König A. tudósít, akinek sikerült Szent Pétervárról két hím havasi nyulat élve szereznie; a két hím havasinyúl mellé két nőstény mezei nyulat eresztett. „Már néhány nap mulva az erősebb hím agyonpüfölte mellső lábaival vetélytársát. A párosodás majdnem mindig eredményes volt. Legtöbbször két nyúlfi, de néha négy is született. Az anya gyöngéden gondozta őket. Mégis csak ritkán sikerült felnevelnie a csinos jószágokat. Félig fejlett állapotban a legtöbb elpusztult, de azért megvolt az az öröm, hogy néhányan felnőttek. Ezek külsőleg teljesen azonosak voltak azokkal a nyúlkorcsokkal, amilyeneket Szent Péterváron a szabadban láttam. Csakhogy mindkét nem teljesen meddőnek bizonyult.”

A szabadban is keveredik a kétféle nyúl egymással. Loewis már 1877-ben írja, hogy húsz év alatt legalább egy tucat ilyen korcs fordult meg a kezében. Loewis megfigyelését Pleske is megerősíti. Lönnberg is vizsgált ilyen korcsokat (Proc. Zool. Soc. 1905), amelyek Svédország déli részein találhatók azóta, amióta oda a mezei nyulat is betelepítették. Lönnberg szerint a korcsok koponyája és fogazatának szerkezete is középhelyen áll a kétféle fajtáé között. Érdekes, hogy úgy Pleske, mint Lönnberg anatómiai vizsgálatai arra az eredményre vezettek, hogy a korcsok tovább szaporodásra képesek. Erre azokból a jelenségekből vélnek következtetni, hogy vannak korcsok, amelyek háromnegyed vérmezei nyúlnak, vagy háromnegyedvér havasi nyúlnak látszanak az anatómiai vizsgálat alapján. König említett kísérleti tapasztalatai azonban ezt nem igazolták.

Érdekes, hogy Észak-Oroszországban e korcsok oly gyakoriak, hogy a nép is külön névvel – tumak-nak – nevezi őket. König maga is azt mondja, – aki sok orosz nyúlvadászaton vett részt, – hogy a parasztok mindig helyesen alkalmazták az új nevet. „A havasinyúl – amelyet az oroszok bjelnak, azaz fehérnek neveznek, – ott sokkal gyakrabban fordul elő, mint a mi mezei nyulunk, amelyet az orosz paraszt, a havasi nyúllal ellentétben russ-nak nevez. Azokat a példányokat pedig, amelyek nyilván a havasi- és mezeinyúl keverékei voltak tumaki-nak hívják.”

Első szempillantásra felismerhetők, hogy korcsok, már csak színéről is. Így, míg háta télen szép, tiszta fehér, mint a havasinyúlé, addig feje, oldala és hátsó része vörösbarna. Lábai vörösbarnával keverten fehérek. Bundája tömött, az egyes szőrszálak hosszúak és lágyak, szemei feltűnően sötétek, majdnem feketék.” Martenson is nagyon jól ismeri ezeket a korcsokat. Egy általa lőtt korcs súlya 4 1/2 kg volt, tehát kb. 1 kg-mal több volt, mint a havasinyúlé. Testhossza 55 cm, fülhossza pedig 13 cm volt. Grevé kiemeli, hogy a korcsok színe nem mindig egyforma.

Bár a havasinyúl élete óriási előfordulási területének különféle helyein más és más, végeredményben mindenütt – akár al-, akár felföldön – a nyirkos erdő és láp jellemző állata. Mindenütt ott van, ahol hosszú a tél és sok a hó; ez alól csak Irland, a zöld smaragd sziget kivétel, hol alig van hó, tartós hóról pedig nem is beszélhetünk. Annál csodálatosabbnak látszik, hogy Irlandon a havasinyúl az egyetlen nyúlfajta. Gondoljuk meg azonban, hogy a földtörténeti Negyedkor elején az úgynevezett Jégkorszakban a sarki jég határa Anglián, Németországon és Oroszországon húzódott keresztül egy olyan ívben, melynek legdélibb része majdnem a Kárpátokig ért, keleti széle pedig az Ural-hegység északi tájait érintette. A nagy kiterjedésű jég természetesen a sarki állat- és növényvilágot is délebbre szorította. A jég visszahúzódása után Irland sziget maradt s a havasi nyulak ott rekedtek, más nyúlfaj pedig nem más, mint jégkorszaki emlék, úgynevezett glaciális reliktum. De jégkorszaki emléknek tekinthető a havasinyúl pireneusi, alpesi, kárpáti és kaukázusi szigetszerű előfordulásai is. Méhely a régi Brehm Állatok Világában Bielz nyomán Erdélyből a törpefenyő-övéből is felsorolja nevezetesen a Retyezátról és Törcsvár környékéről. Hogy az erdélyi havasinyúl melyik alfajhoz tartozik, egyelőre eldöntetlen kérdés. Ugyancsak Méhely az idézett helyen Lékáról (Vas m.) is említi, mely előfordulás azóta, mint a L. t. varronis Mill. nevű alfaj lelőhelye át is ment a köztudatba.

A havasinyúl megkövesedett csontjai a Negyedkor jégkori üledékeiben Magyarországtól északra mindenütt gyakoriak. Hazának nevezett rétegeiben is igen közönségesek. Megkövesedett csontjai jól meghatározhatók Liebe K. Th. munkája nyomán (Verschiedenheiten am Knochengerüst des Feld- und Schneehasen. Zoologischen Garten, 1880), amely a mezei- és havasinyúl csontjai között lévő különbségeket részletesen ismerteti.

Az alpesinyúl (Lepus timidus varronis Mill.)

Alpesi nyúl (

Alpesi nyúl (Lapus timidus varronis Mill.).

Az állatot sokan mint külön önálló fajt tárgyalják, mások alfajnak tekintik. Kétségtelen, hogy az alpesinyúl, mint jégkorszaki emlék maradt vissza az Alpokban és az azóta eltelt hosszú idő alatt annyira eltávolodott sajátságaiban északi rokonaitól, a havasi nyúltól, hogy bátran külön fajnak is tekinthetjük. És mi mégis mint alfajt tárgyaljuk azért, mert végeredményben mégis csak egy erősebben eltérő láncszeme annak a hosszú sornak, ahová a havasi nyulak különböző helyi változatai is tartoznak. Ezt a rokonsági viszonyt, összefüggést pedig a hármas alfaji név sokkal jobban kifejezi.

Első pillantásra is kisebbnek és finomabbnak látszik, mint robusztus, vastagfejű rokona, az orosz havasinyúl. Tschudi, az Alpok állatvilágának klasszikus leírója „az egész törzset kisebbnek, gyöngébbnek, keskenyebbnek mondja a mezei nyúléval szemben.” A svájci példányok fülei határozottan hosszabbak a fejénél, bár „csak kevéssel álltak előbbre.”

Az állat életét Tschudi ismerteti a legbehatóbban és mindenkor a mezei nyúllal hasonlítja össze. „Fürgébb, elevenebb, merészebb; a feje rövidebb, gömbölyűbb és domborúbb, orra rövidebb, füle kisebb, arcorra szélesebb; hátsó lábai hosszabbak, talpai szőrösebbek, az ujjai mélyen bevágottak, nagyon szétterpeszthetők és hosszú, hegyes, görbe, könnyen visszahúzható karmokkal fegyverzettek. Rendesen valamivel kisebb, mint a mezeinyúl, de vannak 6 kg súlyú hímek is; így Bündenben egy 7.5 kg súlyút is lőttek.” Fatio szerint az ilyen súlyú példányok ritka kivételek és átlagosan kevesebbet nyomnak, mint a velük egykorú mezeinyúl. Ugyancsak ő figyelte meg, hogy míg az Alpokon 1300 méter magasságtól kezdve mindenütt előfordul, az Alpokkal szomszédos Jura-hegységből hiányzik. A francia Svájcban – Fatio szerint – 3200 méter magasságra is felmegy és nappal igen sokszor egy alpesi rózsabokor tövén üldögél. Életmódja bizonyos fokig az üregi nyúléhoz hasonló, amennyiben szívesebben bujik el lyukakba, így elhagyott marmota-tanyákat is elfogad szükség esetén. Állítólag nem él egészen remete életet és télen kis csapatokba is verődik.

A magyarországi és ausztriai előfordulásról Mojsisovics közöl adatokat, aki hazánkból ugyancsak Bielz nyomán a Retyezátot és a Töcsvár melletti barcasági hegyeket – amely alatt valószínűleg a Bucsecs és Nagykirálynő értendők – említi. Jeitteles úgy gondolja, hogy a Szepességben, Liptó, Gömör és Zólyom megyékben is elő kell fordulnia. Kornhuber egyáltalán nem említi. Kocyan szerint pedig az északi Tátrában még senki sem lőtt havasi nyulat. Ausztriában Stájerország, Tirol és Alsó-Ausztriában él. „Az összes tulajdonképpeni alpesi területeken előfordul, nyoma – mint kéknyúl – 2700 méteren felül, télen pedig – bár ritkán – 1000 méteren alul is található.”

„Midőn a hó decemberben rákerül az Alpokra – mondja Tschudi – ez a nyúl oly tiszta fehér, mint a hó, csak a füle hegye marad fekete. A tavaszi – márciusi – napsugár azonban sajátságos színváltozást okoz az állat bundájában. Először is megszürkül a háta és egyes szürke szőrök egyre nagyobb mennyiségben vegyülnek a törzsoldal fehér színébe is. Áprilisban szabálytalanul tarka vagy pettyezett ruhát ölt. Napról-napra túlnyomóbb lesz a sötétbarna szín s végre májusban megkapja új bundáját, amely egészen egyszínű, nem pettyes, mint a közönséges nyúlé, melynek a szőre is durvább, mint az alpesi nyúlé. Ősszel már az első hóeséssel együtt megjelennek az első fehér szőrök is; de mivel az Alpokban a tél nagyon hirtelen áll be, a színváltozás is nagyon gyors és október közepétől november derekáig már be van fejezve. Mikor a zergék fekete ruhát öltenek, szomszédjuk, a nyúl megfehéredik. A színváltozás nincs bizonyos határozott időhöz kötve, hanem az időjárással tart lépést, úgyhogy ha a tél korai, a színváltozása a hermelinével és a havasi fajdéval halad karöltve, melyekre ugyanez a szabály érvényes. Az alpesinyúl nyári bundája csak annyiban különbözik a mezei nyúlétól, hogy amazé szürkésebb, olajzöld árnyalattal és több feketével, emezé vörösesbarna, kevés feketével; az elsőnek a hasa és fülének egy része fehér marad, az utóbbinál az alsó test sárga és fehér színt ölt.”

A színváltozás alulról fölfelé halad, olymódon, hogy először a lábuk fehérednek meg és legutoljára a hát. A Brehm-től megfigyelt állatokon október 10-én kezdődött a színeződés s a hó végéig annyira előhaladt, hogy a lábuk egészen térdig vagy csuklóig, a nyak és a combok hátsó oldala is fehérek voltak, míg a test többi szőrözete világosabbnak látszott ugyan, mint kezdetben volt, de tulajdonképpen még nem kezdett fehéredni. Ez idő tájt olyan volt az állat bundája, mintha átlátszó fehérfátyol borította volna. Novemberben rendkívül gyorsan terjedt a fehér szín és pedig az egész felső testen egyenletesen; a szürke egyre jobban eltünedezett s mindenütt a fehér lépett a szürke helyébe.

„Az alpesinyúl – mondja Tschudi – minden alpesi tartományban biztosan előfordul a hegységek magasabb színtájában s rendszerint legalább is oly gyakori, mint a mezeinyúl az alsóbb tájakon. Legszívesebben a fenyves öv és az örökös hó határai között tartózkodik, körülbelül egyenlő magasságban a hófajddal és a marmotával, 1600–2600 m magasan a tenger színe fölött, azonban gyakran mégmagasabbra is elkóborol. Lehmann a Wetterhorn legmagasabb csúcsa alatt 3600 m-nyi magasságban látott egy példányt. A tél kissé lejjebb kergeti az erdők felé, ahol némi védelmet és legelésre alkalmas szabad helyeket talál, de nem szívesen ereszkedik 1000 m-nél alább, s mihelyt lehet, visszahúzódik kedves hegyei közé.”

Sammereyer H. szerint azonban korántsem oly éles a határ az alpesi és mezeinyúl elterjedése között; éppoly gyakran látta a mezei nyulat 2000 m magasságban, mint az alpesit a völgyekben, ahová néha, úgy látszik egészen rendszertelenül és különböző okok miatt húzódnak. Sőt ismer egy esetet, amikor az alpesi nyulak Judenburg nevű vadászterületen állandóan a völgyben tartózkodtak, annyira állandóan, hogy az már letelepedésnek látszott.

Tschudi szerint élete folyása nyáron körülbelül a következő: „Állandó tanyája kövek közt, barlangban, vagy törpefenyők alatt van. Rendesen itt fekszik a hím föltartott fejjel és fölálló fülekkel, a nőstény ellenben éjszaka mind a ketten eltávoznak tanyájukról s a verőfényben ott legelésznek a sziklákat szegélyező gyepen, miközben folyton neszeznek és szaglálódnak, hogy nincs-e közelükben valami róka, vagy nyuszt, sas sólyom, vagy talán egy-egy menyét, amely a süldőnyulakkal ugyancsak elbánik. A havasinyúl különféle alpesi növényekkel táplálkozik, különösen a lóhere-fajtákat szereti, de a sisakvirág és a gerániumhoz még a legnagyobb inségben sem nyúl hozzá, mert azok mérgesek. Ha jóllakott, akkor leheveredik a gyepre, vagy egy napsütötte sziklára, ahol nem könnyű észrevenni, mert színe a talajéval azonos. Vizet csak ritkán iszik. Estére újból legelész, sőt sétálgat is, miközben gyakran felágaskodik, azután visszatér tanyájára. Éjjel a róka, menyét és a nyuszt üldözésétől kell tartania; az uhu, mely könnyen legyőzhetné, sohasem száll föl ily magasra, azonban sok példány esik áldozatul az Alpok nagy ragadozó madarainak.”

„Télen sokszor nagy ínségben él. Ha előbb lepi meg a tél, mintsem fölvehette volna vastagabb bundáját, akkor gyakran napokig sem búvik elő vackából, hanem éhezve is ott kuporog. Akkor is fekve marad, ha erős hóesés éri utol. Mint a nyír- és hódfajd, ő is egészen behavaztatja magát és csak akkor jön elő, ha a hó teteje már megbírja őt. Addig a hó alatt kapargál s az alpesi növények levelein, gyökerein éldegél. Ha az idő végképp télire fordult, a ritkás alpesi erdőkben keres füvet és fakérget. Ilyenkor gyakran ellátogat a szénapajtákhoz, ahol társtalan is tanyát üt a szénában, melynek jórészét megeszi, a többit pedig ürülékével elrondítja. Szénahordás idején szeretnek a nyitott, hogy az egyik nyúl az innenső, a másik a túlsó oldalon heveredik le. Ha az emberek közelednek, mind a kettő egyszerre fut el, sőt többször megfigyelték, hogy amelyik előbb vette észre a veszedelmet, a helyett, hogy elinalt volna, először megkerülte az istállót, hogy alvó pajtását fölébressze.”

Merck M. szerint az alpesinyúl élete nincs a magasabb színtájakhoz kötve, hanem a kultúra s elsősorban az örökös legeltetés elől húzódik oly magasra. „Lövöldözés nem igen ijeszti, otthonában a kőomlás okozta zaj és a mennydörgés csattanása nem ritka, s így neki nem rendkívüli. Ellenben igen hamar észreveszi a szögescipők okozta zajt, valamint azt a hangot, amelyet a megvasalt végű hegymászóbot idéz elő.”

Éppoly szapora, mint a mezeinyúl. A nősténynek – Tschudi szerint – 2–5 kicsinye van; a kicsinyek homlokán fehér foltocska van, s már a második nap anyjuk ugrálnak és igen hamar rászoknak a zsenge fűre. Az első fiadzás rendesen április vagy májusban történik, a második július vagy augusztusra esik. Harmadszori fiadzása nem bizonyos, bár a vadászok azt állítják, hogy májustól-októberig minden hónapban találtak apró nyulakat. Annyit biztosan tudunk, hogy a nőstény 30 napig hordozza vemhét. Családi életet majdnem lehetetlen megfigyelni, mert szaglása nagyon éles és a nyúlfiak is értik a módját annak, hogy miképpen rejtőzzenek el a sziklahasadékokban és lyukakban.

„Vadászatuk nehéz, de megéri a fáradtságot. Mivel a nyúl rendesen csak akkor vadászható, ha a hegyeket már hó borítja, a vadászat eléggé vesződséges, de talán kevésbbé bizonytalan, mint más vadra, mert a nyúl friss nyoma pontosan megmutatja tartózkodási helyét... Vadász gyakran 3–4 darabbal tér haza, s ezeket mind fektükben lőtte. Az alpesinyúl csapájában van valami sajátszerű; csupa nagy ugrásokból áll, aránylag nagyon széles nyommal. Futás közben szétterjeszti ujjait, amelyek ilyenképpen valóságos hósarukká lesznek s az állat nem süpped bele egykönnyen a hóba.” Húsa, Fatio szerint kevésbbé jóízű, mint a mezei nyúlé.

„Különös, hogy az alpesi nyúl könnyebben szelidíthető, mint a mezeinyúl nyugodtabban és bizalmasabban viselkedik, de a fogságot nem bírja sokáig és még a legbőségesebb táplálék mellett sem hízik meg, mert az alpesi levegő hiányzik neki. Télen azonban a fogságban is fehér lesz.” Brehm saját megfigyelése alapján állítja, hogy a fogságban mindkét faj eredményesen kereszteződik. Több, mint egy évig fogságban tartott alpesi nyula június 2-án három korcskölyköt ellett.

A mezei nyúl (Lepus europaeus Pall.)

[Régi neve: timidus L.]

Mezei nyúl (

Mezei nyúl (Lepus europaeus Pall.).

Testhossza a 75 cm hosszúságot is eléri, amelyből 8 cm esik a farokra; vállmagassága 30cm testsúlya 5–6 kg, ritkább esetekben a vénebbek 7–8, sőt 9 kg súlyú is lehet. Bundája kétféle szőrökből áll, nevezetesen a rövid és erősen göndör gyapjúszőrből és a hosszú, kevéssé göndör nemezszőrből. Gyapjúszőre alsaján, torkán és végtagjainak belső felén tiszta fehér; oldalán fehérek, de az egyes szőrök hegye gyengén rozsdavörös; hátán is fehérek, feketebarna hegyűek; a nyak felső oldalán sötétvörhenyes – rozsdaszínű és a tarkón fehér hegyű. A nemezszőrök – fedőszőrök – töve a test felső oldalán szürke, végső fele feketebarna és rozsdasárgával gyűrűzött; közbe-közbe fekete szálak is találhatók. A bunda színe egészben véve a föld színéhez hasonló. Testének felső oldala feketével szórt barnássárga, nyaka fehérrel futtatott sárgásbarna, hátrafelé fehéresszürke, testének alsó oldala fehér. A színezés télen és nyáron szabályosan megváltozik és a nőstény vörösebb mint a hím. Bundájának általános színe annyira hasonlít a környezet színéhez, hogy az állatot még kis távolságról is alig lehet a föltől megkülönböztetni. A talpak sűrű és puha szőrrel fedettek. A fiatal állatok legtöbbje fejebúbján pár fehér szőrszálból álló, úgynevezett csillagot hord.

Egészen fiatal - csupasz és vak - üregi nyúl.

Egészen fiatal - csupasz és vak - üregi nyúl.

Egészen fiatal - szőrrel fedett és nyitott szemű - mezei nyúl.

Egészen fiatal - szőrrel fedett és nyitott szemű - mezei nyúl.

Színváltozatok a mezeinyúlnál igen ritkák, sokkal ritkábbak, mint az üreginyúlnál. Elvétve találhatók fehér, fekete és vörös színváltozatai; leggyakoribbak még a fehérfoltokkal tarkázottak. A fehérszínű mezeinyúl sohase igazi albinó, minthogy szemei nem vörösek. Igen gyakori színváltozata a fehéressárga, vagy világos zsemlyeszínű. A Gironde torkolatánál fekvő Oléron-szigetén élő fekete mezei nyúl, az elszigetelt beltenyésztés eredménye. (Bull. Soc. nat. d’accl. 1910. január.)

A mezei nyulat koponyája alapján mindenkor biztosan meghatározhatjuk. A csontos szájpadlás szárnycsont hézaga nagyon széles, szélesebb, mint a zápfogsor félhossza; az üreginyúl koponyáján ugyanez a hézag keskeny, szélessége a zápfogsor egyharmadáéval egyenlő. A mezeinyúl járomcsontjának hátrafelé néző nyújtványa kicsi; az üreginyúlé több mint még egyszer akkora. Az üreginyúl koponyáját jellemzi a falközti csont (os interparietale) jelenléte, a mezeinyúl koponyáján ez a csont teljesen hiányzik, illetőleg már nagyon korán összeforr a nyakszirtcsonttal. Az alsó kar csontjainak szabása is – az életmódnak megfelelően – eltérő. Nevezetesen a mezeinyúl singcsontja (ulna) sokkal keskenyebb és gyengébb az orsócsontnál (radius) és elölről nézve a singcsont az orsócsont mögött elhelyezett; az üreginyúl alsó karján ez a két csont körülbelül egyformán fejlett és egymás mellett elhelyezett.

Igen gyakoriak a mezei nyulak között a torzok; a nyulak nagy számához és előfordulásához mérten azonban nem rendkívülien gyakoriak. A több mint 4 lábú, több mint kétfülű, két farkú, egy szemű, vagy fületlen szörnyszülöttek közismertek; hasonlóképpen a különféle mértékben összenőtt vagy kifejlett ikrek. Az agyarszerűen kiálló metszőfogak rendesen valamilyen baleset, vagy lövés eredményei; a megsérült, vagy kitört metszőfog szembenállója nem tud kopni s minthogy állandóan és gyorsan nő, agyarszerűen megnövekedik. A „szarvas”-nyúl természetesen a régi világ hiedelmei közé tartozik, mert ilyen torzszülött nem lehetséges.

A mezeinyúl hazája egész Közép-Európa, Franciaországtól a Kaukázusig. Elterjedésének északi határa Skótország, Svédország déli és Oroszország északi tájain húzódik keresztül; déli határát Dél-Francia és északi Olaszország alkotják. Legörömestebb a termékeny, fás vagy fátlan síkságon s a hegységek erdős nyúlványain tartózkodik, azonban az Alpokban 1500, a Kaukázusban 2000 m-ig is fölhúzódik. Határozottan jobban szereti a mérsékelt éghajlatú tájakat, mint a zord vidékeket, s mivel szereti a meleget, a széltől védett mezőkön üt tanyát. Az öreg hímek nem oly válogatósak, mint a nőstények és nyúlfiak, mert sokszor bozótban, nádasban és magosan fekvő hegyi erdőkben is tanyáznak, míg amazok igen gondosan válogatják meg lakóhelyüket.

„A nyúl – Jäger szerint – főkép a nyílt vidékek lakója és nagy összefüggő erdők belsejében teljesen hiányzik; rögtön megtaláljuk azonban ott, ahol az erdőben rét és szántófölddel tarkázott tisztás van. A vadász ezeket erdeinyúl néven különbözteti meg a mezeitől.

Sőt még egy harmadik fajtát, a bozóti nyulat is ismer. A mezeinyúl egyáltalán nem megy az erdőbe. A bozótinyúl felváltva hol a mezőn, hol az erdőn tartózkodik. Az igazi erdei nyúlat még a lombhullás zöreje sem zavarja, nappal mindig az erdőben van és csak nyáron – de akkor se mindig – jár ki a mezőre legelni.”

Wöber humorosan jellemzi a mezei- és erdeinyúl életét. „A mezeinyúl csavargó, aki, ha éppen eszébe jut, a nap minden órájában társakat keres és verekedik velük, nem tartja be az étkezési idejét, tanyáját ma itt, holnap ott üti fel, tetszése szerint; szóval lumpéletet folytat. Az erdeinyúl ellenben mindig betartja útjait, föltéve, hogy nem zavarják, egy helyen tanyázik és mint az őzike, bizonyos órákban – reggel – jár élelme után. Az erdeinyúl mindig párosan él, míg a mezeit sokszor találjuk csoportosan. Alkalmam volt két pár erdei nyulat egy teljes évig megfigyelni és bár reggel és este egy kis tisztásra jártak legelni, sohasem vettem észre, hogy a két házaspár közeledett volna egymáshoz. Egyformán tiszteletben tartották a másik legelőjét, a nélkül, hogy egymással törődtek volna.” Csak egyetlen esetben menekül rögtön a nyílt mezőre, „amikor erős hóesés után hirtelen olvadás áll be és nagy csomókban hull le az olvadó hó a fákról és a bokrokról.”

A nyúl eredeti tulajdonságait tekintve steppei állat; a Jégkorszak után keletről vándorolt nyugatra, ahol meg is maradt, hiszen létfeltételei a földműveléssel csak javultak. Mai rétjeink és mezőink tulajdonképpen nem egyebek, mint kultúrsteppék, amelynek ő a legszembetűnőbb lakója.

„Általában – mondja Winckell Dietrich – a nyúl inkább éjjeli, mint nappali állat, ámbár derült nyári napokon még napnyugta előtt és még reggel is láthatjuk a mezőn kóborolni. Nem szívesen hagyja el azt a helyet, ahol született és felnőtt. De ha nem akad párjára, vagy nincs elég ennivalója, messzebbre megy, mint rendesen; mint ahogy a hím legkésőbb ősszel, úgy a nőstény is a nászidő közeledtével visszatér megint szülőföldjére. Ha nyugalmában nem zavarják, akkor szerfölött ragaszkodik otthonához; de ha üldözik, örökre hátat fordít annak. Leginkább a szántó-földeken tartózkodik, de esős időben onnan elvonul. Ha a határt learatják, más helyre költözik, répa- és káposztaföldekre, friss vetésbe teszi át lakását. Minden káposzta- és répafajnál azonban jobban szereti a petrezselymet. Késő ősszel a nem nagyon friss szántást a nem igen nedves sással, szittyóval benőtt mélyedéseket és a káposztásokat keresi föl, mert az őszi vetésen kívül, ilyen helyeken szerez legtöbb táplálékot. Ameddig nem borítja hó a tájat, vagy vékony a hótakaró, addig nem változtatja helyét, csak éjjelenként látogat el a kertekbe, hogy kipuhatolja a letakart kelkáposztát. Nagyobb havazáskor behavazhatja magát, de mihelyt alábbhagy a fergeteg, a lóhereföldek közelébe vonul. Ha jégkérget kap a hó, akkor a nyúlra nehéz napok virradnak, s ilyenkor nagyon kártékonnyá válik a kertekben és faiskolákban. Ebben az időben ép oly jó étvággyal fogyasztja pl. a fiatal akácfa, vagy vörösfenyő kérgét, mint máskor a káposztát. Ha langyos időben elolvad a hó, a nyúl is visszatér előbbi helyére s ekkor kizárólag mindenféle zöld vetéssel táplálkozik. Míg az őszi vetés zsenge, azt eszi; később a tavaszi vetésbe húzódik, azonban ezt is csak zsenge korában eszi meg; különben esténként a frissen ültetett káposzta- és répaföldeket keresi fel.”

„Amikor a gabona érni kezd – írja Bütow – rendesen feltűnik a figyelmes szemlélőnek, hogy a nyulak azon mesterkednek, hogy utat készítsenek maguknak. Hosszú, sokszor nyílegyenesen utakat találunk a vetésben, amelyeket össze-vissza hányt, heverő és tövükben lerágott gabonaszálakról ismerhetünk fel, amelyeket úgy hagyott ott, amint éppen leestek. Az utak szélesek lesznek... Különösen azokban a vetésekben feltűnők, amelyek erdőhöz közel fekszenek. Minden megfigyelő meggyőződhetik arról, hogy a nyulak csaknem kizárólag ezeket az utakat használják... A kalásztengerben tehát mindig ismerős utakon jár.”

„Hogy a nyúl télen-nyáron tisztán tartja útját – írja Beizer – azt az erdész – nagy bánatára – minden évben tapasztalja akkor, ha tisztásokon és irtáson kell ültetvényt telepítenie... A sűrű ültetés mellett elkerülhetetlen, hogy épp a nyúl útjára ne ültessünk, s mindenütt, ahol így történt, másnap a friss csemetét már lerágva találjuk... Ha a véletlen úgy hozza magával, hogy az ültetés egy egész sora esik a nyúlútra, akkor az egész sor elpusztul és így joggal beszélhetünk kártételről. A nyúlnak eszébe sem jut, hogy a kis akadály elől kitérjen, erőszakkal eltávolítja útjából azt, akár gyenge, akár erősebb növény, legyen lomb, vagy tűlevelű, éles fogai mindenkor legyőzik az akadályt.”

„A párzás idejét kivéve – folytatja Winckell – amikor a nyúl folyton jön-megy, egész nap alszik, vagy szundikál a tanyáján. Sohasem tér egyenesen vackába, hanem először tovább fut, ide-oda fordul, előre és oldalt ugrik, s végre egy nagy szökéssel ott terem, ahol maradni akar. Vackát úgy rendezi be, hogy a mezőn 5–8 cm mély, hátsó végén kissé boltozatos üreget ás, amely oly hosszú és széles, hogyha első lábait kinyujtja, fejét lekonyított füllel rájuk fekteti s hátsó lábait a teste alatt összehúzza, akkor hátának éppen csak a teteje látszik ki. Az enyhe évszakban, mikor az esőtől teljesen megvédi tanyája. Télen rendszerint oly mélyre ássa vackát, hogy csak egy kis feketésszürke folt látszik ki testéből. Az időjárás, különösen pedig a szél iránya szerint változtatja helyzetét és pontosan a vidék alakulata szerint igazodik; így hullámos vidéken, ha lejtőn fekszik kivételesen fordítja fejét a völgy felé. Miután a sötétség védelme alatt kielégítette igen jó étvágyát és ha az erdő nem kedvezőtlen, alig múlik el reggel, hogy mindjárt napkelte után egyedül, vagy pajtásaival ne ficánkoljon, hancurozzon a homokos helyeken. Vidám ugra-bugrálással, körbeszaladással és hempergéssel fejezi ki jókedvét. Az öreg nyúl ritkán hagyja magát meglepni és ha egészséges és jó erőben van, rendesen meg is menekül ellensége elől. Ilyenkor sok kerülővel és zeg-zugos futással – amelyhez kitünően ért – igyekszik üldözőjét becsapni. Csak ha a gyors agár elől menekül, akár más nyulat igyekszik ugratni eléjük, annak vackába menekül és a kiszorított tulajdonost hidegvérrel engedni át az üldözőknek; szorultságában a marhacsorda közé rohan, vagy a legközelebbi nádasba rejtőzik és szükség esetén még elég széles vizeken is átúszik. Néha megtörténik, hogy az igazi, vagy a képzelt veszedelem annyira kihozza sodrából, hogy még a menekülésről is megfeledkezik, ide-oda futkos, sőt siralmas panaszhangokra fakad.”

A nyúl igen tiszta állat. Roth szerint „tanyáján sokszor egyenest ül; szorgalmasan tisztogatja magát. Először az első lábait nyalogatja, majd lehúzza a füleit és alaposan megtisztogatja. Egy bukfenc után következik a fejmosás, hogy végül az egész test következzék sorra. Ezt a foglalkozást naponta többször megismétli… Így múlik a nap és azután a nyúl a mezőre indul. Ilyenkor azonban előbb homokfürdőt illik venni. Megfelelő helyen megáll s gondos körülnézés után pár pillanatig hempereg a homokban…, majd megrázkódik s a homokot eltávolítja bundájából.”

Minden ismeretlen dologtól rettenetesen fél, s ezért gondosan elkerüli a madárijesztőket. Mindazonáltal az öreg tapasztalt tapsifüles némelykor nagyon vakmerő és még a kutyáktól sem riad vissza; ha látja, hogy láncon vannak, hallatlan szemtelenséggel megy a kertbe és szemük láttára legel. Lenz többször látta ablakából, hogy a nyulak oly közel jöttek a megláncolt kutyához, hogy a felbőszült kutya szájából a nyulak bundájára fröccsent a habzó nyál. Még kevésbbé fél a nyúl az embertől, különösen, ha észreveszi, hogy mindennapi tevés-vevése nem ő rá vonatkozik. Így gyakran telepszik meg országutak mentén is. Ha valaki közel a vackához áll meg, kiugrik, mert azt hiszi, hogy látják.

A nyúl azért fut olyan gyorsan, mert hátsó lábai hosszabbak, mint az elsők, épp ezért hegynek fölfelé is gyorsan halad, mint lefelé és a hátsó lábak nyomai mindig az első lábak nyoma előtt látszik. Rendes körülmények között rövid, lassú ugrásokban halad, de gyors futása alkalmával szerfölött nagyokat ugrik. Menekülés közben – különös ok nélkül, csupa szokásból – vackától némi távolságra fölágaskodik; ha sikerült megelőznie a kutyákat, akkor nemcsak, hogy feláll hátsó lábaira, hanem ebben a testállásban néhány lépést előre is megy és mindenfelé forog.

Mezei nyúl pihenés és kényelmes mozgás közben. (Alul a megfelelő nyom képe.).

Mezei nyúl pihenés és kényelmes mozgás közben. (Alul a megfelelő nyom képe.).

A mezei nyúl menekülés közben. (Alul a megfelelő nyom képe).

A mezei nyúl menekülés közben. (Alul a megfelelő nyom képe).

Hogy milyen gyorsan szalad a nyúl? Erre a kérdésre az autósok adhatnak legpontosabb választ; mert ha este az országúton baktató nyúl belekerül az autó fénykévéjébe, addig szalad az autó előtt, míg egy fordulónál a fényből ki nem kerül, vagy míg halálra nem gázolják. Az autó sebességmérőjéről pontosan leolvasható a nyúl sebessége is. Az erre vonatkozó adatok nem egyezőek, mert 20–80 km-es óránkénti sebességeket mértek. S ez nagyon természetes, mert világos, hogy nem mindegyik nyúl szalad egyformán gyorsan. Másképpen tud futni a fiatal, mint az öreg, másképpen az egészséges, mint a beteg.

A nyúl rendesen csak akkor ad hangot, ha veszélyben érzi magát. Hangja a kisgyermek sírásához hasonlít. Panaszos, síró hangját különösen magas láblövés esetén hallatja. Ha a menyét megtámadja, akkor is hangosan panaszkodik. Schäff szerint egyik másik, azonban ritkán hallható, s így kevésbbé ismert hangja egy halk, tompa mormogás. A nyúlfiak is nyiffognak néha, az anyanyulak pedig „jeladó” hangokat hallatnak, melyeket rendesen hátsó lábuk dobbantása kísér.

Csupán népies mende-monda, hogy a nyúl nyitott szemmel alszik. „A nyúl, mint minden más emlősállat, – mondja Schäff – alvás közben becsukja a szemét. Ha nem teszi ezt, bármily nyugodtan fekszik is, éppen nem alszik.” Csupán a veleszületett óvatossági ösztöne tartja őt mozdulatlanul, hiszen a futáson kívül a mozdulatlanság legerősebb védelme ellenségeivel szemben.

Hasonlóan vitatott kérdés, hogy ugrik-e önként vagy akadályokon keresztül a nyúl? Határozottan mondhatjuk, hogy igen. Gondoljunk csak a horvátországi Karszt-vidékre, ahol minden valamire való talpalatnyi földet kőfallal, kőkerítéssel vesznek körül. Ezeken a falakon kívül a nyúl vajmi keveset, vagy éppenséggel semmi ennivalót sem talál. Meg kellett tanulnia az akadályugrást, hogy éhen ne vesszen, és megtanulta. Helyenként 2–3 méteres akadályokon ugrik keresztül.

Az uszkáló nyulakról is sok szó esik. Findeisen Karlsruhe mellett figyelte meg a nyulat önként úszni. Vollbracht a Wesert átúszó nyulat figyelte meg. Az alsó-ausztriai Duna ligeteiben (Österr. Forst u. Jagdzeitung) több nyulat figyeltek meg, melyek nappal a Duna zátonyain tartózkodtak és este a Dunát átúszva jártak a partra legelni. Egy másik mezeinyúl 10 C-fokos hidegben úszta át egy északi szélvihar alkalmával a jeges Dunát. Heinroth elől az Északi-tengerben fekvő Juist-szigeten a mezei nyulak a tengerbe menekültek. Weber az Alduna mellékén fekvő mocsarak táján mást tapasztalt. „Hóolvadás után végeláthatatlan tengerré változik a határ; a vízből csak itt-ott látszik ki egy-egy emelkedés. Ezeken kuksolnak, szorosan egymáshoz lapulva a teljesen átázott, szánalmas állapotban lévő nyulak; inkább kísérteteknek, mint élő lényeknek látszanak.” A végeláthatatlan vízzel úgy látszik nem bírtak megbirkózni.

A nyúl a jégen is jól érzi magát. A jégen szaladó nyulat az agár se tudja utolérni, mert a biztosan és gyorsan oldalt forduló nyulat nem bírja a síkos jégen követni; biztos mozgását sűrű, kefeszerűen szőrrel fedett lábainak köszönheti.

A nyúl a havat is jól bírja, vackát ilyenkor a hóban ássa, s akárhányszor csak egy nyílás árulja el tartózkodási helyét. Még azt a tapasztalt vadászt is megtréfálhatja ilyenkor, aki a hó taposásával akarja kikergetni vackából. „Egyszerre megingott a föld a lábaim alatt és a nyúl mint egy rakéta pattant ki vackából s rohant az erdőbe, mig én missé erősen a hátamra estem s mindkét lövésem a levegőbe repült, mert esés közben ujjammal megérintettem a ravaszt.”

A nyúl érzékei között kétségtelenül hallása a legfejlettebb, de szaglása sem mondható rossznak. Az a távolság, amelyről megszimatolhatják az ellenséget, sokszor nem csekély. Néha azonban, minden látható ok nélkül, felmondja orruk a szolgálatot. Látása meglehetősen gyönge, inkább mozgások észrevevésére alkalmas. A mozdulatlanul álló vadászhoz egész közel fut a nyúl, de rögtön eliramodik, ha megmozdul.

Értelmi tehetségei között rendkívüli óvatossága és figyelmessége érdemel említést. „Messzelátó segítségével meggyőződhetünk arról, hogy a nyúl ha biztonságban érzi magát, sokszor felemelkedik vackánál és körülnéz; ezt azért teszi, hogy nyomait megfigyelhesse. Hiszen a nyomán kell várnia természetes ellenségeit – a rókát és a farkast, amelyek orrukkal üldözik. Mihelyt észreveszi, hogy ellenség követi nyomait… kiugrik vackából és elmenekül.” Éppen ezért „Aki hóban akarja a nyulat belopni, sohasem éri el a célját, ha közvetlenül a nyomot követi; köröznie kell a hely körül, hol tanyáját gyanítja, s mindig szűkebbre véve a köröket, nem ritkán addig marad a nyúl a vackán, míg majdnem rátapossunk.” Így érthető, hogy miért látszik néha a nyúl bámulatosan okosnak és miért néha bámulatosan ostobának.

A nyúlnak az a tulajdonsága, hogy oly óvatos körültekintéssel megy otthonába, vele született ösztön. Másképpen aligha volna megérthető, hogy már háromhetes korában hasonló körültekintéssel keresi fel vackát. Az pedig csak természetes, hogy minél idősebb az állat, annál óvatosabb. A nyúl gyávaságáról is sokat beszélnek, de akadnak közöttük bátor, sőt harapós egyének is.

A fiatal nyulacska játékos kedvéről Baltz közöl egy igen kedves történetet (Wild und Hund 1907) „Egy elhagyott ösvényen ugrált egy fiatal kis nyulacska, amely oly pici volt, hogy csak átmenetileg hagyhatta el a nyúlmamát; kirándulásán találkozott egy fekete rigóval. A madár első viharos támadása védelemre késztette a nyuszikát és első lábait dobverőnek használva, igyekezett megszabadulni támadójától. Ez azonban, mint csakhamar fölismerte, nem akart rosszat; kissé visszavonult s pár meghajlás után a második támadásra készült. Ezúttal a nyuszikának hosszú füleit akarta elkapni, mert utána kapott, miközben lassú repüléssel megkerülte a kis állatkát. Ez mint az orsó forgott s mellső lábait használta védelmül. Ha a rigó leszállt, rögtön támadásba ment át és galoppban rohant a biztos fedezékben váró madár felé; a madár felszállt és a játék újból kezdődött. Ez mindaddig folytatódott, míg a nyuszika ki nem fáradt és nemtörődömségével adta tudtára társának, hogy többé nem hajlandó – játszani.” Hallingdal még bensőségesebb barátságát figyelte meg egy fiatal nyuszinak, (Field, 1908) egy fajdtyúk és csibéivel, mely barátság késő őszig tartott.

A nyúl, mint már említettük, nagyon ragaszkodik születési helyéhez. Ez a röghöz való ragaszkodás a magyarázata a látszólagos nyúlvarietásoknak. Így az erdei nyúl sokkal élénkebb színezetű, színe a lehullt lombhoz hasonló. A mezőn élő nyúl inkább fakóbarna, rögszínű; különösen világos színűek a homokos területeken élők.

Mindennek ellenére bizonyos fokú helyváltoztatás – mely néha vándorlás jellegű – a mezei nyúlnál is észlelhető. Így különösen télen az árnyékos helyek teljesen kihaltak, míg a napsütéses domboldalakon mindig megtalálhatók. A gipsztartalmú talajt sem kedvelik. Néha az erős fagy is tova űzi a nyulakat, különösen akkor, ha a fagyott talajban nem tudnak maguknak vackot ásni. A vadászok által zaklatott nyúl is elhagyja szülőföldjét, de rendesen már másnap, legkésőbb harmadnapra visszatér régi helyére. Akárhányszor még vadászat közben – bár rendesen vesztére – visszatér arra a helyre, ahonnan felugrasztották.

Más elbírálás alá esnek az idegen helyre telepített nyulak, amelyek kezdetben seholsem találják helyüket. Azonban tapasztalat szerint ezek sem távoznak a kitevés helyétől 30 km-nél messzebbre. Ez alól csak egy Németországban telepített magyar nyúl volt kivétel, amely februártól októberig mintegy 75 km-t vándorolt a telepítés helyétől (Deutsche Jägerzeitung 1910.)

A két nem számbeli aránya az elejtett zsákmány statisztikai adatai szerint igen kedvező, mert minden esetben több nőstény esett, mint hím, amiből jogosan következtet Schäff arra, hogy a valóságban is több nőstény van, mint hím. Winckell szerint a nőstény oldala világosabbszínű a hím lapockái inkább vörösbarnák; Schäff is hasonlót tapasztalt színezet dolgában. Diezel szerint a hímet biztosan felismerhetjük arról, hogy menekülés közben lökésszerűen és folytonosan mozgatja farkát; mintha csettintene vele. A nőstény csak az első 4–6 ugrás közben teszi azt, s ha még „csettint” is egy néhányat, állandóan sohasem folytatja, sőt egy idő mulva farkát szorosan testéhez szorítja, úgyhogy az sokkal hosszabbnak látszik, mint a hímé. A hím ezenkívül kissé ferdén tartja testének hátulsó részét és gyorsabban, könnyebben fut, mint a nőstény. A nőstény futása lassúbb és egyenletesebb, testtartása is egyforma. Schäff és Diezel egyaránt vallja, hogy a fentemlített játékból ítélve, tavasztól őszig a figyelmes szemlélő ritkán téved; de ettől fogva a megkülönböztetés mindig nehezebb lesz, télen pedig teljesen lehetetlen. Régi vadászregula, hogy a nőstény sokkal kitartóbb vackában, mint a hím. Azok a nyulak, amelyekre majdnem ráléptünk, legtöbbször nőstények. A hímek előbb és fagyos, szeles időben lőtávolon kívül kelnek. Az erdőből korán kijövő s mindjárt az erdőszélen nyugodtan legelő nyúl, nőstény; a hímek később és rövid időre jelennek meg és az erdőszéltől nagyobb távolságban kezdenek legelni.

A nász ideje kemény tél után, március elején, enyhe időben már februárban, sőt januárban is kezdődik; általában annál korábban, minél több tápláléka volt a nyúlnak. „A nász kezdetén – írja Winckell – a hímek szakadatlanul ide-oda kóborolnak, kutyák módjára földre tartott orral keresik a nőstény nyomát. Mihelyt egy pár összekerült, legott dévaj ingerkedés, körbefutás, bukfencezés kezdődik s ebben eleinte mindig a nőstény jár elől. A nőstény azonban csakhamar oda szegődik a hím oldala mellé… A többi hím alig pillantja meg szerencsés társát, rögtön oda siet, hogy elűzze, vagy legalább megrontsa a mulatságot. Az első hím menekülésre próbálja rávenni társát, de ez csak ritkán mutat erre hajlandóságot; így új komédia kezdődik, amennyiben a nőstényt több kérő üldözi és ingerli, míg végre is a leggyorsabb eléri. Persze ilyen körülmények között nem megy minden békésen. A féltékenység még a nyúl kedélyét is feldúlja s így hamarosan harcra kerül a dolog, nem ugyan életre-halálra, de nagyon hevesen és mulatságosan. Két, három, sőt több hím is összeröffen, egymásnak ront azután szétszalad, megint összekeveredik, ugrál, bukfencezik, újból egymásnak ront s e közben erőteljes pofonokat osztogat, hogy csak úgy repül a bunda szőre. Végre is a legerősebb elnyeri jutalmát, de még többször csalódik, mert a nőstény a nagy patália közben a vetélkedők egykével vagy esetleg egy új jövevénnyel egyszerűen suttyomban eltávozik.”

Szavahihető vadászok mondják, hogy a nyulak viaskodása látszólag ugyan nagyon ártatlan természetű, azonban mégis komoly sebesülésekkel végződik, s gyakran találni vak példányokat, melyek ilyen alkalommal vesztették el szemük világát. Néha oly kegyetlenül megkínozzák a nőstényt is, hogy sokáig nyomorék marad, vagy el is pusztul. A vadász a küzdőhelyeken szerteszét heverő szőrcsomókról tudja, hogy a nász elkezdődött, s ez időtől fogva, különösen enyhe években, még ha nem is volna itt a törvényes kímélet ideje, óvakodni fog nyúlra vadászni. A fajfenntartó ösztön erősségének jellemzésére Brandt K. írja (St. Hubertus, 1905), hogy „egy nyúlnak a lábát lőtte meg, s szemeivel követte, hogy merre menekül. A beteg nyúl előtt hirtelen egy nőstény ugrott ki a vackából, mire a sebesült megfeledkezve minden fájdalmáról, elkezdett a nősténynek udvarolni.”

Diezel és Schäff szerint a nőstény 30 napig pocakos. Nehring az állítás helyességét kétségbe vonta, s a terhesség idejét 35 napra becsülte. „Ha meggondoljuk, hogy az üreginyúl 28 nap után csupaszon és vakon hozza világra fiait és a kis mezei nyulak szőrösen és nyitott szemmel születnek, már eleve valószínűtlennek látszik, hogy mindössze egy-két napos eltérés elegendő volna ahhoz, hogy ilyen jelentékeny változás következzék be a testi fejlődésben.”

Rendszerint március második felében fiadzik először, augusztusban negyedszer és utóljára. A szabály alól azonban rengeteg a kivétel. Így Kocyan a Magas-Tátrában egy évben már február 4-én egy újszülött nyúlfiat talált a hóban, amikor még az egész tájat hó borította. A rendellenes fiadzások rendesen a rendellenes időjárással függnek össze, bár kétségtelen, hogy Magyarországon még augusztus végén és szeptember elején is rendesen találhatók kicsinyei. Ezeket figyelembe véve hosszabbították meg legutóbb kíméleti idejét – nagyon helyesen – hazánkban. Hasonló tapasztalatokra tettek szert Németországban is. „Az öreg nőstény szeptember folyamán még ellik. Így minden szeptemberben lőtt nőstény vagy szoptatós, vagy még viselős.”

A nyúlnak első alomjában 1–2, a másodikban 3–4, a harmadikban 3 és a negyedikben ismét 1–2 fia van; nagyon ritka esetekben 5, sőt több kölyke is lehet. Érdekes, hogy a szabadban ritkán találunk 2 nyúlfiúnál többet együtt. Pontos megfigyelések alapján állíthatjuk, hogy csak azért ily keveset, mert a nyúlfiak igen korán szétszaladnak. Bütow megfigyelései szerint már 8–10 napos korukban szétszaladnak, jeléül annak, hogy már egészen jól tudnak önmagukról gondoskodni. Ugyancsak ő figyelte meg, hogy még az ellésben megzavart nőstény is egy vacokba rakja összes kölykeit.

Betegágya az erdő vagy a mező valamely nyugalmas pontján kivájt egyszerű gödör, egy-egy trágyakupac, valami korhadt fa odva, egy lombrakás, barázdamélyedés vagy a puszta föld is. A nyúlfiak nyitott szemmel és nagyon fejlett állapotban születnek. Némely vadász szerint az újszülötteknek maguknak kell megszárítkozniuk és megtisztálkodniok. Az állatok fejlettségét a következő eset is bizonyítja: Egy csapóládába esett nőstény négy nyúlfiat szült. A születéskor a kicsinyek még nedvesek voltak. Kinyitották a csapdát és egy félóra mulva az egész családnak hűlt helye volt. A szoptatás idejének tartamáról különfélék a vélemények; mai nézet szerint 2–3 hétig is tart; tovább azonban nem is tarthat, ha meggondoljuk, hogy milyen gyors egymásutánban ellik. Hogy a nyulak csak 3–5 napig szopnának, mint azt régebben hitték, nem valószínű, hiszen igen sok más emlős is párzik közvetlen az ellés után. A nyúlanya tanyáját a fiataloktól messze választja, Rothe szerint azért, mert igen erős szaga hamar nyomra vezetné ellenségeit, amelyek felfalnák kicsinyeit. Igaz, hogy ellenség közeledtével az anyanyúl cserbenhagyja fiait; ámbár voltak esetek, hogy a vén nőstények megvédelmezték őket, különösen a ragadozó madarak, hollók és gólyák ellen. Így Paschen beszéli, hogy egy nyúl hirtelen, látszólag minden ok nélkül, támadott meg egy lóhereföldön sétálgató gólyát. Mint kítűnt, a nem messze fekvő fiait féltette. Szükség esetén az egészen fiatal nyúlfiú is megpróbál védekezni. Az első ellésből való nyúlfiak nagyrésze rendesen elpusztul; az átmenet a meleg anyai testből a hideg földre túlságosan hirtelen; a kis jószág megdermed és oda van. És ha mégis megmarad, sok mindenféle más veszedelem fenyegeti, még a tulajdon apja részéről is. A hím néha igazán utálatosan viselkedik kicsinyeivel szemben, mert ha módját ejtheti, halálra kínozza őket. Éhes ragadozónál az eset magyarázható, de növényevőnél érthetetlen és természetellenesnek látszó cselekedet.

A párnapos kis nyulak pontos korát megállapítani nagyon nehéz, egyedüli támpontunk ebben a fiatal nyúl gyűrött füle, melynek redői aránylag lassan símulnak ki. Az egész fiatal nyúl is, veleszületett ösztönénél fogva, már önmaga gondoskodik biztonságáról. Bámulatos ügyességgel tudnak elrejtőzni. Ennek ellenére is rendkívül sok pusztul el közülök; sok az időjárás viszontagságait nem bírja, sok pedig a ragadozóknak esik zsákmányául. Az orrukkal kereső állatok elől nehezebb elrejtőzni, a jó fedezék a ragadozó-madarak és a varjúk ellen védi őket. Hogy a varjú is sokat elpusztít közülök, arról a szaklapok híradásai tanuskodnak. Sőt egy megfigyelő Württembergben azt is látta, hogy egy körülbelül 3/4 méter hosszú keresztes vipera támadta meg és nyakánál fogva tartotta a nyulat (St. Hubertus, 1090).

A fiatal nyúlcsalád nem szívesen hagyja el azt a helyet, ahol született. A testvérek nem mennek messze egymástól, bár mindegyik külön vackot ás magának. Este közösen vonulnak a legelőre, reggel együtt térnek vissza, s így igen kedves és vidám életet élnek, amely addig tart, míg felserdülnek; csak süldőkorukban válnak el egymástól. Tizenöt hónap múlva teljesen kifejlődtek, de szaporodásra már egyéves korukban is képesek. A legnagyobb kor, amelyet nálunk a nyúl elérhet, 7–8 esztendő, de kivételesen még hosszabb ideig is elélhet, ha addig nem érte utól a végzete. Brehm apja nyolc évig ismert egy nyulat, amelyet végre egy hideg télen sikerült elejtenie; súlya 9 kg volt.

Hogy melyik a nyúl vadászatának a vadászhoz méltó módja, arról már könyveket írtak. Diezel-Mika szerint hazánkban leginkább a les, a keresés, nyomozás vagy nyúlugratás, a mezei s az erdei hajtóvadászat és itt-ott az agarászat is járja. A mezei hajtóvadászat egyik neme a körvadászat, a cseh vagy pásztázó vadászat s a zsákutcába való terelés. Ízlésünk szerint legtöbb élvezetet nyujt a vadásznak a keresés és a les, mert folyton izgat; legméltóbb a vadászhoz, mert keresés közben alkalma van bebizonyítani, hogy igazi vadász, lesben állva pedig sokat tapasztal, mert az állatokat, mégpedig nem csupán a nyulat, úgyszólván otthonukban figyelheti meg és viselkedésüket a teljes nyugalom és gondtalanság állapotában vizsgálhatja. Sok vadász – mondja Diezel – az erdei lest minden vadászatnál többre becsüli, mert „ennél a remény, az égnek legédesebb adománya, melyet az emberi szívbe oltott, hű és elválhatatlan kísérője a vadásznak.” Klotz megfigyelései szerint a vizslával való keresés az állomány romlására vezet; „a mindig óvatos hím ritkán várja meg a kutya közeledését, hanem már tisztes távolságból kereket old, míg a nőstény hihetetlen gondatlansággal várja be ellenségét, s rendesen áldozatul is esik.” Egy olyan területen, melynek gazdája csak vizslával vadászott, négy év alatt 379 nőstény és 81 hím nyulat lőttek… A tulajdonos a szomszéd területet is bérbevette s így eleintén évente 500 nyulat lőtt vizsla előtt; tíz év multán az évi átlag 40–50 darabra süllyedt. Az erdős területen szokásos kopózásnál, inkább a hímek kerülnek terítékre, mert a kopó szívesebben halad a friss nyomon, mint hogy egy újat keressen.

A jól talált nyúl egy-két bukfenc és görcsös rángatódzás után kimúlik; néha alig 4–5 másodpercre a lövés után. Hajtás közben 60, lesen 40 lépésnyiről nagyobb távolságra ne lőjjünk, ha nem akarjuk kellemetlen meglepetésnek kitenni magunkat. Egy pozsonyi orvos tapasztalata szerint, egy goromba söréttel (2. sz.) meglőtt nyúl még 200 lépésnyire szaladt, holott – mint utólag kiderült – egy szem sörét érte csak, de az a szívkamráját ütötte át.

A nyulat néha nyúlsíppal is közelünkbe lehet csalogatni; a nyúlsíppal a nyúlsírást utánozzák s így tulajdonképpen a róka csalogatására használatos. Fürst meséli („Wild u. Hund”, 1909); „A multkor a nyúlsírásra egy nyúl ugrott elő a magas bozótból és mintegy 12 lépésnyi távolságból hosszasan nézett engem és mellettem ülő kutyámat. Végre eltávozott, de az ismételt nyúlsírásra rögtön visszafordult. Ezt a játékot ötször, hatszor is megismételtem. Egyszer oly tűzzel rohant felénk, hogy kutyám – mely valószínűleg azt hitte, hogy megtámadják – utána kapott, ami azonban cseppet sem zavarta a nyulat abban, hogy ismét felénk rohanjon. Végre 70 lépésnyire leült s addig figyelt ránk, míg egy kerékpáros elriasztotta.” Hasonló dolgokat mások is tapasztaltak.

A nyúl kártételéről is sok szó esik és nagyon eltérők erről a vélemények. Wacquant szerint télen a természet utalja a nyulat a fakérgek megrágására, s ez akkor is bekövetkezik, ha más táplálékról bőven gondoskodunk. Sajátságos, hogy a nyúl a keserű növényeket – legyen az fű vagy fakéreg – kedveli. A felvágott nyúlgyomor is kesernyés-édeskés szagú, amely rögtön elárulja, hogy valami különös táplálék van benne. Csemegéje a nyúlnak a közönséges cickafark (Achillea millefolium L.), amely sok gyógyteának is hatásos anyaga. A nyúl minden időben mohón fogyasztja, gyakran napokon, sőt egész héten át ez a mezei nyúl egyetlen eledele, amelynek még a gyökerét is megeszi; ha másképpen nem fér hozzá, a föld alól ássa ki magának. Nagyon szereti még a nyúl a here-hura füvet (Trifolium arvense L.) is; a százforintos fű (Centeurea umbellatum Gilib.) szörnyen keserű szára (földepéje) kedvenc csemegéje, hasonlókép a madárberkenye (Sorbus aucuparia L.) bogyói; mindannyiból keserű teát készítenek. Megeszi még az áfonya szárát, a rezgőnyárfa, galagonya és különféle vadgyümölcsök kérgét. Friss és részben keserű táplálék nélkül meg sem tud élni a nyúl; a káposzta, mint a nyúl kedvenc eledele, ma már csak az ábécés könyvekben szerepel. Így korántsem csodálatos, ha ínséges időkben azt a táplálékot – fiatal gyümölcsfák, akácfák, nyírfák stb. kérgét – keresi, mely természetének legjobban megfelel. Ugyancsak Wacquant szerint a védekezés leghathatósabb módja az, ha a kertész által levágott gyümölcsfagallyakat összehalmozzuk, amelyhez nyírfagallyakat keverünk; ez a táplálék mindig kedves a nyúlnak s nagy mértékben hozzájárul majd ahhoz, hogy az ellenségként szembenálló vadászt, nyulat és kertészt némiképpen kibékítse egymással. Lovassy Sándor (Magyarország gerinces állatai) a következőket mondja: „Minthogy a nyúl nagyon kedveli a seprőrekettyét (Spartium scoparium), ültessük vele körül a megvédendő telepítvényt; a Spartium a nyúlnak téli takarmányul szolgál, levágott törzsei évről-évre kisarjadzanak s a megvédendő fák sokkal kisebb károsítást szenvednek.” Luther írja, hogy a Späth-féle híres gyümölcsösben „a nyulak lerágták a nekik legjobban megfelelő gyümölcsfák kérgét és a nekik külön ültetett káposztát otthagyták”. Végül is a faiskolát drótsövénnyel vették körül. Más helyen azt tapasztalták, hogy előbb a káposztát ették meg s aztán a gyümölcsfák kérgén köszörülték fogukat. Teuffel von Birkensee a kéregrágást a csersav utáni vágyakozásra vezeti vissza, mert azt tapasztalta, hogy fáinak kérgét a legszebb lucerna- és lóheretermés mellett rongálták meg. Schäff kísérletileg igazolta, hogy a mezei nyúl spárgát csak végszükségből eszik, míg az üregi nyúl nagy pusztításokat végezhet a spárgaültetvényekben.

A nyulak hasznáról és kártékonyságáról mindenkinek más a véleménye, másképpen ítél a mezőgazda és másképpen a vadász. Aki elfogulatlanul ítél, az a nyulat okvetlenül kártékony állatnak vallja, mely legalább is kétszer annyiba kerül, mint amennyit ér. De a legtöbb helyen azért nem érezhető ez annyira, mert a nyúl itt is, ott is torkoskodik s így pusztításai nagyobb területen oszlanak szét; letagadni azonban nem lehet kártevéseit. Oly határokban, ahol évente többezer nyúl kerül terítékre, már nagyon is érezhető a takarmányban okozott veszteség. „Dettweiler számításai és becslései szerint egy 2 1/2 kg nyúl csaknem 50 kg kitűnő szénát fogyaszt, míg ezt a súlyt eléri, és ha egy vadászterületen például másfélezer nyulat lőnek évente, az elfogyasztott takarmány mennyisége 75.000 kg szénának felel meg.” Ha ezt a megfelelő szénaárral beszorozzuk, egész tekintélyes összeg lesz az eredmény. Bár Dettweiler számítása több szempontból kifogásolható, okoskodása nemzetgazdasági szempontból mégis figyelemre méltó, mert rámutat arra, hogy a nyulaktól okozott, s nagyon nehezen megállapítható és bizonyára ingadozó kár, mennyire jelentékeny.” „Hogy ez különösen a nyúlban gazdag sík vidékeken, ahol kevés az erdő, nagyon tetemes, – mondja Méhely, – az mindenki előtt világos, akinek alkalma volt a nyúl életviszonyaiba mélyebben bepillantani… Ha meggondoljuk, hogy Wenckheim Frigyes gróf lébényszentmiklósi uradalmaiban 1895-ben 3965, Erdődi Ferenc gróf galgóci és pöstyéni uradalmaiban 1896-ban 5189, Wenckheim Frigyes gróf pósteleki, szöllősi, kigyósi, székudvari, lébényszentmiklósi és borossebesi uradalmaiban 1896-ban 13.511, Festetics Tasziló gróf összes uradalmaiban 1896-ban 6350 nyúl került terítékre, sőt hazánk vidékein egyetlen napon 1000–1500 darab nyulat lőnek, be kell látnunk, hogy a nyúlokozta kártétel évente sokszázezer korona értéket képvisel.”

A nyúl kártékonyságát kétségtelenül bebizonyítottnak tartjuk, ebből azonban korántsem következik, hogy ki is kell irtani. Úgyis éppen eleget gondoskodnak számuk csökkentéséről, és akiknek károkat okoz vagy kellemetlen, módjukban áll, hogy tetszés szerint megritkítsák soraikat; akik pedig az állatok föltétlen kiirtását hangoztatják, gondolják meg, hogy a vadászélvezet és a nyúlpecsenye is érdemel némi tekintetet.

Hozzá kell szoknunk ahhoz a gondolathoz is, hogy a vadászatot gazdasági jelentősége szerint is méltassuk. Így csak a berlini központi vásárcsarnokban a statisztikai adatok szerint 282.000 nyulat adtak el mintegy 843.000 márka értékben. Rörig Poroszország nyúlállományát 3 millióra becsüli, s így 10 hektár mezőre és 20 hektár erdőre esne egy-egy nyúl. A német birodalom nyúlállománya pedig – a hivatalos statisztikai adatok 50%-os csökkentése után – 4,800.000 darab volna. Hazánkban évenkint átlagosan másfélmillió darab mezei nyúl kerül terítékre (Lovassy).

A nyúlnak joggal becsült húsán kívül bőrét is felhasználják; szőréből kalapokat készítenek, bőréből enyvet főznek vagy kicserzik, s így kerül feldolgozásra. Évente 5–10 millió nyúlbőr kerül forgalomba igen tekintélyes értékben. Természetesen a téli bőr többet ér, mint a nyári.

Kétségtelen, hogy minél jobban védjük, gondozzuk nyúlállományunkat, annál gyakoribb közöttük a megbetegedés, sőt járvány is. Régebben nemcsak a nyúl volt kevesebb hanem a róka is több volt, amely hűségesen teljesítette a természettől rárótt természetes kiválogatás feladatát. Zsákmányául elsősorban gyenge, beteg nyulak eshettek, s ezek elpusztításával csak hasznot hajt a róka. Az erdők, mezők „egészségügyi rendőrségét” sok helyen meggondolás nélkül kiirtották. Az ezután fellépő járványos betegségek meg a nyúlállomány kipusztításáról gondoskodtak! Az elhamarkodott tett tehát alaposan megbosszulta magát; mert hiszen a vadőr mindenkor védekezhetik a rókák túlkapása ellen, számukat az optimumra korlátozhatja, de a betegséget csak megállapítani tudja, elterjedését, és pusztítását meg nem akadályozhatja. Ismételten tapasztalhatjuk tehát, hogy a természet egyensúlyát büntetlenül megzavarni nem lehet.

A nyúlbetegségek között igen gyakori az, amelyet a Staphylococcus pyogenes albus okoz; a bőrben, a bőr alatt, az izmokban és a belső szervekben genycsomók keletkeznek, mely a különféle testrészek gyulladását is előidézi. A betegséget, Bürgi vizsgálatai szerint, a nyúlbolha (Spilopsyllus cuniculi vagy más néven Pulex goniocephalus) terjeszti, melynek nyálmirigyeiben bőven ki lehet mutatni a betegség okozóit.

A nyulak áltuberkulózisát a Bacterium pseudotuberculosis rodentium idézi elő; Franciaországban, évekkel ezelőtt, a nyulak tömeges elhullását okozta. A nyúl, üreginyúl, hörcsög, háziegér tüdejében okoz a tuberkulózishoz hasonló kóros elváltozást. A házi nyulak veszedelmes betegsége, a coccidiozis, a mezei nyúlon is felléphet járványszerűleg; a kór okozója az Eimeria stiedae nevű véglény. Ezenkívül még egy egész sereg különféle betegség okozhat komoly bajokat a nyúlállományban. Vadászkörökben az a nézet is járja, hogy a földek műtrágyázása is lehet veszedelem forrása; azonban komoly ellenőrző vizsgálatok nem igazolták ezt a hiedelmet.

Belső élősködőik közül laposférgek okozzák az úgynevezett májrothadást, fonálférgek, a tüdő- és a gyomorféreg betegséget; galandférgek találhatók a bélben és borsókái a máj felületén. A borsókából a kutya galandférge (Taenia serrata) lesz, amely az emberben nem fejlődik tovább; a borsóka tehát csak a kutyának jelent veszélyt.

A külső élősködők közül sokat kínozza a nyulat a kullancs (Ixodes), tetű (Hćmodipsus bryocephalus) és atkák (Trombidium), mely utóbbi bőrgyulladást okozhat. A bolha is állandó élősködője.

A nyulak között fellépő járványos betegségeket sokszor az újabban nagyon szokásos telepítésekkel hozzák vonatkozásba. Így Löns H. írja (Jagd, 1905) a következőket: „Mióta vérfelfrissítés céljából cseh nyulakat importálnak, – amelyek majdnem mindig nyúlkertekből származnak s így ha nagyobbak is, de elpuhultak és degeneráltak, – a hannoveri nyulak között mind gyakrabban és súlyosabban lépnek fel a különböző járványos betegségek, mint azelőtt; a két utolsó évben megállapítottam, hogy mindazokon a helyeken, ahova cseh nyulakat importáltak, tömeges elhullás következett be.” Bränder A. (Deutsche Jägerzeitung, 1906) igen elégedetten nyilatkozik a magyar nyulakról. Mindazokon a helyeken, ahová magyar nyulakat telepítettek, az évi zsákmány a kétszeresére emelkedett. Hasonlóan jó eredményt értek el a magyar nyulakkal az osztrák Karszt vidékén (Deutsche Jägerzeitung, 1909), ahol a betelepített nyulakat – jelzett fülükről – még két év mulva is felismerték. Kevésbbé sikerült a telepítés az oroszoknak, mert a kieresztett nyulak már másnapra eltűntek a területről. Úgy látszik, hogy az eredmény sikeréhez nagyban hozzájárul az is, ha az első fiadzásig zárt területre engedjük ki a nyulakat. Klotz Rudolf telepítésre elsőben a nőstényeket ajánlja, minthogy kísérletei szerint a nőstény jobban örökíti át tulajdonságait utódaira, mint a hím.

A telepítés, mint már a havasi nyulakkal kapcsolatban is említettük, Svédországban is jól sikerült. Az Argentínába vadászat céljából telepített német nyulak úgy elszaporodtak, hogy ma (1906) már nem az a kérdés, hogy miképpen kell a nyulat lőni, hanem az, hogy miképpen lehetne egyszerre minél többet elépusztítani belőlük? Oly hihetetlenül elszaporodtak, hogy azon gondolkoznak, hogy mint az ausztráliai üregi nyulakat, ezeket is fagyasztva küldik ezerszámra Európába. Argentínában a törvény a nyulat kártékony vadnak minősíti. Pedig a telepítés óta nem múlott el húsz esztendő… Az irtás módját Hast ismerteti. „Az ünnepélyesen díszbe öltözött gaucsók – lovas pásztorok – mintegy 100 méter hosszú vasdrótot húznak maguk között a földön, s így minden teremtett állatot az egész területen felugrásra kényszerítenek. A drót mögött haladnak a vadászok. Ami hátrafelé menekül, azt más gaucsók lasszóval ejtik el. Így pusztítottunk négy napig. Megközelítőleg sem tudom, hogy hányat lőttünk, de 10.000-nél jóval többet. A nyulakat később összeszedték és hosszú árokba ásták el.”

Ausztráliában és Új-Zélandban is könnyen lehetett a mezei nyulat megtelepíteni, ahol elég szépen elszaporodtak; sajátságos azonban, hogy annyira ellustultak, hogy már szaladni is alig akarnak; épp ezért lövésük nagyon könnyű s így aligha élvezetes.

Az elmúlt századokban a nyúl mint vad, a szarvas és vaddisznóval szemben igen alárendelt szerepet játszott, valószínű, hogy akkor nyúl is sokkal kevesebb volt. Így János György szász választófejedelem uralkodásának ideje alatt (1611–55) 65.700 darab vadat ejtett el, de köztük oly kevés nyulat, hogy fel se jegyezték. VIII. Lajos hesszeni őrgróf 1735–1760-ig csak 246 nyulat lőtt, pedig mindent meglőtt, ami csak puskája elé került, így például többek között 720 pacsirtát. Pedig nevezett őrgróf ősei – Nagylelkű Fülöp – már 1553-ban védte a nyulat és védterületein, pl. Kassel környékén, igen szigorú büntetés terhe alatt tilos volt másnak nyulat lőni.

A nyúlhúst minden időben szerették; római néphit volt, hogy széppé teszi azt, aki nyúlhúst eszik; költőik, így Martial is megénekelte, bár kissé irónikus módon. A keleti népek közül soknak tilos nyúlhúst enni és pedig azon hiedelem alapján, hogy az állat főtulajdonságai átmennek húsának élvezőire; a nyulak bujasága pedig a régi népek előtt is ismert tulajdonság volt. „A régi gyógyászatban – írja Méhely – jelentékeny szerepe volt a nyúl szőrének, hájának, vérének és agyvelejének, sőt a csontjának s még az ürülékének is. Sokáig az a tisztesség érte a nyulat, hogy elvarázsolt lénynek tartották. Azokat a keskeny csapásokat, melyeket a magas vetésben tör magának, némely helyütt még ma is a boszorkányok munkájának tartják és boszorkány-ösvényeknek nevezik.”

A fogságba került nyúl hamar megszelídül. Könnyen hozzászokik a házinyulak táplálékához, de rövid idő alatt elpusztul. Ha fiatal nyulakat öregekkel zárunk össze, a fiatalokat rendszerint agyonharapják. Más gyöngébb állatok sem járnak jobban s Brehm tapasztalata szerint néha még a patkányt is megölik, sőt ki is kezdik. Tengeri malacokkal jól megfér a nyúl. Fiatalon fogságba került nyulak úgy megszokják az embert, hogy hívásra előjönnek, kézből esznek s mindenféle ügyességet megtanulnak; az öregek azonban nem tanulékonyak s alig ismerik meg gondozójukat. A fogva tartott állatok csinosak és elevenek, de ijedősségükről nem szoknak le. „Kacagtató látvány, – írja Lenz, – ha egy ív fehér papírossal vagy más effélével lépünk be a nyúlistállóba. A nyúl egészen kijön sodrából s eszeveszett módra, méternyi magasra ugrál a falakon.” Máskülönben, bár lassan, de ellenségeit is megszokja. Fuchs bajor erdésznek volt egy kifejlett szelidített nyula, amely a vadászkutyákkal együtt aludt s velük egy tálból is evett; különösen egy fiatal és igen jó vizslának annyira megnyerte barátságát, hogy az eb nyalogatta s mindenképpen éreztette vele rokonszenvét, bár a nyúl őt és a többi kutyát is néha igen gorombán kezelte; első lábaival ugyanis igen sokszor alaposan pacskolt fejükön és hátukon. Érdekes, hogy ez a nyúl semmit sem evett oly szívesen, mint a húst és csak ha húst nem kapott, evett zöld ételt. A borjú- és disznóhús, a májashurka és disznósajt láttára addig táncolt örömében, míg kedvenc csemegéjét meg nem kapta.

Mesterséges felnevelésük cuclis üveggel nem megy mindig simán; különösen a bélhuruttól kell óvakodni. Hogy ezt elkerülhessük, ajánlatos a tejbe tölgyfakéreg-főzetet elegyíteni, melynek keserű csersavtartalma rendben tartja bélcsatornájukat. Landois-nak valamennyi nyula igen sokat ivott, különösen ha száraz takarmánnyal etették őket. Nedvdús takarmányozás mellett sokkal kevesebbet ittak. A fiatalok igen ügyesen szopnak; az egyik megkap egy emlőt és egy-egy másodperc alatt gyors egymásutánban hatszor szívja meg azt; azután a másodikat ragadja meg s azt is hasonló mód megszopva, a harmadik, majd a negyedik után kap, hogy azután újból előlről kezdje. A kis nyulacskák alaposan megtanulták a rendesen rövid szoptatási idő gyors kihasználását.

Az óvilági nyúlfajok száma Trouessart katalógusában 1904-ig nem kevesebb, mint 56, s azóta még többet is írtak le. Ezek a fajok tulajdonképpen a németországi mezeinyúl keleti, nyugati és déli képviselőinek tekinthetők, s végeredményben mindegyiket az igazi nyulak alneméhez is sorolják.

Az északkeleti nyúl (Lepus aquilonius Blas.)

Amióta tudjuk, hogy a régi Linné-féle Lupus timidus név az európai sarkinyulat illeti, a mezeinyúl számára a Pallas-féle Lepus europaeus nevet kellett elfogadni, bár világos, hogy ez a név – Pallas kutatási területének megfelelően – elsősorban a keleteurópai nyulat illetné. Ezt az északkeleti formát már Blasius is ismerte és Lepus aquilonius-nak nevezte el. Blasius szerint igen sűrű és hosszú bundája van; fülei elég hosszúak és sűrűn szőrözöttek; testének oldala és combjai erősen fehérek; télen háta szürke, oldalai és combjai szürkésfehérek. Világos téli bundáján kívül első szempillantásra feltűnő még nagyobb volta is. Óriás volta különösen akkor szembetűnő, ha a tiszta fehér sarki nyulakkal hasonlítjuk össze.

Hilzheimer a nyulakat négy határozott földrajzi táj szerint csoportosítja (Jahreshefte d. Ver. f. vaterl. Naturkunde in Württemberg, 1908). Az egyes tájak északnyugatról délkeletre terjedők és nyugatról keletre haladva, az egyes területek éghajlata fokozatosan megy át a kontinentális éghajlatba.

Az első földrajzi táj Angliától Franciaországon, Spanyolországon, Itálián, Görög- és Törökországon át valószínűleg Kis-Ázsiáig terjed. A terület nyulairól keveset tudunk. A területen a kis, élénkszínű nyúlfajták élnek.

A második földrajzi táj a Vogézektől Németországon, Ausztrián, Magyarországon, Románián és Dél-Oroszországon húzódik át. A területen a nagyobb, sötétebb színű nyulak élnek, amelyek a kontinens keleti részeiben télen már részben megfehérednek és pedig főképpen a háton és tenyérnyi szélesen a combokon, a farok előtt.

A harmadik földrajzi táj a dán Seelandtól kezdve a Keleti-tenger országain át, Pétervár és Moszkva környékét is beleértve, Karkovig húzódik. A területen a már említett L. aquilonius-hoz hasonló nyulak élnek.

A negyedik földrajzi tájhoz Irországot, Skandináviát és Észak-Oroszországot sorolja. Ez a terület már a sarki nyulak hazája.

Érdekes, hogy teljesen azonos véleményre jutott már 1901-ben – tehát Hilzheimernél jóval előbb – Méhely Lajos is (Brehm–Méhely: Az állatok világa), aki egy dél-európai, középeurópai és északkeleti fajtát különböztetett meg.

A délangol mezei nyúl (Lepus europaeus occidentalis de Wint.)

Nyugat-Európa és Észak-Afrikai nyulait de Winton tanulmányozta (Anneles and Magazine of Naturel History, 1898). A délangol mezeinyulat – Herefordshire grófságból – Lepus europaeus occidentalis néven, mint külön alfajt írja le; az új alfaj színe nemcsak élénkebb és vörösebb, hanem hátsó lábai is 2.5 cm-rel rövidebbek.

A délspanyol nyúl (Lepus lilfordi granatensis de Wint.)

A délspanyol nyulat de Winton szevillai környékéről, a Guadalquivir területéről Lepus lilfordi granatensis néven ismerteti, s így önálló fajnak is tartja. Legfeltűnőbb bélyege, hogy háta és hasoldala között oly éles különbség van. Hátoldala ugyanis vörhenyes nyúlszínű, de hátul hosszú, fehérhegyű fedőszőrökkel, a lágyéktájon pedig különösen díszes: általában a hátoldal szőrei sokkal hullámosabbak, göndörebbek, mint a mi mezei nyulunknál. A hasoldal ellenben hófehér, kivéve egy sötétfakó sávot a toroktájon.

A szardiniai nyúl (Lepus europaeus mediterraneus Wagn.)

A szardiniai nyúl leírását Wagner-nak köszönhetjük, annak a Wagner-nak, aki a Schreber-féle emlős műnek „Supplementumát” írta. A szardiniai nyúl több mint egy harmaddal kisebb a mi nyulunknál; végtagjai gyengébbek, fülei aránylag hosszabbak és csak a szélein sűrűn szőrözöttek, különben csupasz, legfeljebb rövid szőrökkel ritkán borított.

A keletkaukázusi nyúl (Lepus cyrensis Sat.)

A kaukázusi és oroszázsiai nyulakat Szatunin tanulmányozta (Mitteilungen d. Kaukasischen Museums, 1907). Munkájában a kaspinyulat (L. caspius Ehrb g.) is, mint önálló fajt említi.

„A keletkaukázisi nyúl szemmelláthatólag különbözik az északibb vidékek mezei nyulaitól. A Kura-folyó mentén különösen nagy számban találtam, miért is e folyó neve után – az ókorban Kyros vagy Cyrus – neveztem el.” A keletkaukázusi nyúlról Radde Gusztáv a következőket mondja: „A Mugan-steppe és a dünák nyula némely esztendőben nagyon elszaporodik, más évben sokkal ritkábbak; úgy vélik, hogy nem ritkán pusztító járvány tizedeli meg soraikat.” Szatunin szerint „a nyúl nyilt helyeken tartózkodik és különösen a sűrű bozóttal benőtt helyeket szereti; a Talysi-i erdőkben pedig egyáltalán nem fordul elő. Hogy hányszor ellik itt évenként a nőstény, nem tudtam, pontosan megállapítani; március végén azonban már harmadáig kifejlett nyulakat találtam, terhes nőstényeket pedig az egész nyáron… Rendesen 3–3 embrió volt bennük.”

A sivatagi nyúl vagy tolai (Lepus tolai Pall.)

Büchner a transzkaspiai nyulat (L. lehmanni Sev.) és a beludzsisztáni nyulat (L. craspedotis Blanf.) is ehhez a fajhoz sorolja. Szatunin az ázsiai nyulak egy csoportját látja bennük, „amelyeket főképpen vöröses rozsdaszínű nyakszirtjük, mellük és nyakuk alsó része jellemez.” Nyugati Belső-Ázsia nyulai ezek, melyeknek elterjedési területük nemcsak érintkezik, de egymásba is kapcsolódik. Szatunin (Über die Hasen Zentralasiens, 1907) szerint nem terjednek annyira nyugatra, mint ezt Büchner állította, hanem Transzbajkáliában, a Selenga-folyó környékén élnek. A sivatagi nyulak életéről Büchner a következőket mondja: „Mivel ez a nyúl a szikesek húsos növényeiből (ballagófű, stb.) táplálkozik, melyeknek víztartalma igen nagy, a Gobi-sivatag teljesen víztelen vidékein is még jól érzi magát; de azért nyáron sokat szenved a szomjúságtól és Przewalsky sokszor talált kutakba fulladt nyulakat. A negyedik expedíció alkalmával, 1885 január végén, Przewalsky nem talált az Altyn-tagban – a Kurgan-szai völgyében – nyulakat, ahol pedig 1877-ben előfordultak. A bennszülöttek szerint valószínüleg a zord telek okozták pusztulásukat. A nyulaknak általánosan használt mongol neve: tolai”.

A tibeti nyúl (Lepus tibetanus Wtrh.)

Nyugati Tibet, keleti Afganisztán és Beludzsisztán nyula. Úgy látszik, hogy hosszú fülein kívül egész megjelenése és lénye az üregi nyúlra emlékeztet. Legalább is Lydekker „Astor vad üregi nyulát” nem tudta másképp jellemezni, mint ahogy azt Greig gyarmati tiszt naplójában olvasta. Ezek szerint sziklaüregekbe menekült, fehér húsa volt és ahol otthonos volt, mindenütt látni lehetett megkezdett üregeit.

A pegui nyúl (Lepus peguensis Blyth)

Hátsó-Indiában és a hozzátartozó szigeteken – Blyth szerint – hiányoznak a nyulak, csak az indokínai határvidékekről voltak bizonytalan értesüléseink róla. A pegu nyúl Burmától csak felső Peguig terjed. Az Irrawaddi torkolatánál nem él nyúl s éppúgy hiányzanak az Arakan-hegységen túl is, mely nyugatról határolja az Irrawaddi völgyét a Bengáliai-öböl keleti partvidékein. Igen érdekes, hogy Bonhote egy sziámi kis emlősgyűjteményben egy nyúlkoponyát, később egy nyúlbőrt is talált, melyek alapján a sziámi nyulat (L. siamensis Bonh.) írta le; így Blyth előbb említett nézete nem bizonyúlt valónak.

Különösen érdekesek Tibet és Himalája nyulai – L. oiostolus Hodgs, L. pallipes Hodgs és L. hypsibius Blanf., – amelyeket Blanford a havasi nyulak közeli rokonainak tart. És tényleg úgy az ő, mint Büchner adatai szerint ezek az állatok bámulatos magasságokban – 5000 méteren felül is – élnek. Sehol sincs szó azonban arról, hogy télen fehérek lennének, csak szőrzetének gyapjas, fürtös voltát emelik ki. Büchner szerint szívesen tartózkodnak kövek között, folyók mentén, vagy elhagyott róka- és mormotakotorékban.

A közönséges indiai nyúl (Lepus ruficaudatus Geoffr.)

Tudományos neve felül vörösbarna farkára vonatkozik. Észak-Indiában, a Himalája lábától kezdve általánosan elterjedt; gyakran lövik és alkalomadtán kutyákkal is vadásznak rájuk.

A szind nyúl (Lepus dayanus Blanf.)

A közönséges indiai nyulat Szind, Nyugat-Rajputana és délnyugati Punjab területén a szind nyúl pótolja; hazájának megfelelően inkább pusztai forma. Ha üldözik, nem ritkán elhagyott róka- vagy más vacokba menekül. Blanford csak egy kölyköt talált az alomban, Hodgson ellenben kettőt s ezt a számot tartja a rendesnek.

A feketenyakú nyúl (Lepus nigricollis F. Cuv.)

A feketenyakú nyúl India déli felét a Godavari folyótól kezdve lakja és Poona vidékén Dekkanban, Ceylon mellett él. Ismertető jele egy nagy fekete vagy barnásfekete folt a nyakszirtjén. A hegyekbe is felhúzódik, ahol gyakran odvas fákban tanyázik. Davidson szerint rendesen egy fiat ellik, de néha kettőt is. Tenyészideje októbertől januárig tart.

Az egyiptomi nyúl (Lepus aegyptus Desm.)

[Más nevei: habessinicus, isabellinus.]

Az előázsiai és északkeletafrikai nyulak ismeretét főleg Hemprich és Ehrenberg kutatásainak köszönhetjük.

Újabban de Winton és Anderson is tanulmányozták az állatokat (Zoology of Egypt), úgyhogy ma már eléggé ismerjük a nevezett terület nyulait.

Feltűnő hosszú fülek, ösztövér testalkat és halvány színek jellemzik. Az arabok erneb néven is nevezik. Brehm 1862 tavaszán épp oly gyakran látta a mélyen fekvő Szamharán, mint a Bogos-föld magas fennsíkjain; egészen különös, ostobán merész, korlátolt teremtéseknek mondja. Abesszínia hegyi és partvidéki lakói, bár részben keresztények és részben mohamedánok, még mindig tiszteletben tartják a mózesi törvényeket s ezért megvetik a nyúlhúst. Ennélfogva az ember a nyulat legkevésbé sem háborgatja s ez teszi érthetővé, hogy a hosszúfülű és hosszúlábú komák oly ostobán merészek. Az európaiak lakóhelyétől távol eső helyeken a nyúl mindenütt rendkívül gyakori. Néha négy-nyolc darab is ugrik fel egyszerre a vadász előtt. Mivel a földdel egyszínű, vackában – melynek készítésével az erneb nem fáradozik különösebben – ritkán láthatjuk meg; a gyanús neszre is mindig korán ugrik föl. Ha közeledő embert pillant meg, egyáltalán nem siet elmenekülni, hanem egész kényelmesen, lassan baktat a legközelebbi bokorhoz, leül alája s egész egyszerűen csak a füleit fordítja abba az irányba, ahonnan a közeledőt sejti. A bokrok azonban ezeken a tájakon oly gyérek, hogy a nyulat még 100 lépésnyiről is jól láthatjuk; mégis gondtalanul engedi az embert 30 lépésnyire, azután tovább megy a legközelebbi bokorig s itt pontosan ugyanazt ismétli. Még egy elhibázott lövés után sem változtatja meg viselkedését; az ijesztő durranás és a sörétek fütyülése kétségtelenül megijeszti, egy pár perc múlva azonban épp oly kiállhatatlan tolakodással néz a vadász puskacsövébe. Ha nem lőnek rá, egymásután többször is ugyanabból a bokorból lehet kizavarni, mert mindig a kiválasztott helyre tér vissza. Egészen másképpen viselkedik akkor, ha kutya, róka, sakál vagy farkas kergeti. Ilyenkor lábait épp oly kitartással szedegeti, mint a mi mezei nyulunk; gyorsasága rendesen meg is menti üldözőitől. Azonban a levegőben egy még sokkal rosszabb ellenség, a sas les reá, amely éppen erre az alkalomra várt, hogy a kopár síkon rohanó s így pár pillanatig védtelen rágcsálóra lecsapjon. Menten fölkapja a földről és hatalmas karmaival megfojtja szegényt, mielőtt észrevenné, hogy mi is történt vele.

Neumann Oszkár a szomáli nyúlról (L. somaliensis Hgl.) ugyanezt meséli.

A fokföldi nyúl (Lepus capensis L.)

Régóta ismeretes. Feltűnően kicsi; lábai durva és oly rövid szőrökkel fedettek, hogy karmai félig csupaszon állók. Sclater W. L. szerint a lakatlan területek ritkás bozótjait lakja. Az emberhez és a mezőgazdasági kultúrához egyébként a mezei nyúlon kívül egyetlen egy nem európai nyúl sem szokott hozzá. Estszürkületkor és hajnalhasadáskor gyakran láthatjuk valamely füves térségen legelni. Üldöztetve felálló fülekkel menekül oda, ahová tud, gyakran a föld alá, habár – mint igazi nyúl – nem ás földalatti lakást magának. Ezért mind hajtásra alkalmatlan vadat nem sokra becsülik. Egyébként a fokföldi nyúl élete nem az ernebéhez, hanem a mi mezei nyúlunkéhoz hasonló. Meglehetősen ravasz és óvatos, épp ezért nehéz lőni. A bennszülött zulukafferek épp úgy beszélnek ravaszságáról, mint mi a rókáéról; a mi házinyúlunk ezzel szemben nem a ravasz csaló, hanem a mindig megcsalatott szerepét játssza. Így a hold istene, minthogy a fokföldi nyúl egy küldetésben hamisan járt el, büntetésből hasította fel a száját. Csak egyetlen egyszer nem volt a helyén, – mert a rossz idő miatt nem mert vackából előjönni, – amikor az állatok a farkukat kapták; a többi állatokat bízta meg a neki járó dísz átvételével, de bizony azok becsapták.