1. Csincsillák (Chinchilla Benn.)

[Régi nevük: Eriomys.]

A csincsillák rokonaiktól vaskos fejük, széles, kikerekített fülük, ötujjú mellső és négyujjú hátsó végtagjaik, valamint hosszú s rendkívül lágy és selymes bundájuk révén különböznek. Zápfogaik három zománclemezből állanak. Az egyenletes, rendkívül lágy gerezna szőre a háton s a test oldalain 2 cm-nél hosszabb; a szőrszálak tövükön sötét kékesszürkék, följebb fehéren gyűrűzöttek, végeiken pedig sötétszürkék. Ennek következtében az általános színezet sötéttel futtatott ezüstösnek tűnik föl. Hasoldaluk s lábaik tiszta fehérek; a farok tövén két sötét szalag ötlik szembe. Bajuszsörtéik tövükön feketésbarnák, hegyükön szürkésbarnák. Nagy szemeik feketék.

Aki a régebbi évtizedekben Dél-Amerika nyugati partvidéke felől kapaszkodott át a Kordillerák hegyláncán, 2 – 3000 m magasságba jutva, sokszor volt módjában megfigyelni, hogy a kopár sziklákon mérföldnyi hosszú szakaszon csak úgy hemzseg a sok csincsilla s a macskanyúl. (Lagidium.) Különösen Peruban, Boliviában és Chilében rengeteg lehetett a csincsilla; régi utazók ugyanis azt írják, hogy egy nap folyamán ezernyi-ezer közt vezetett az útjuk. Ma már ez nincs úgy: mint minden értékes prémes állat, a csincsilla is nagyon közel jutott a teljes kipusztuláshoz! Ez az oka annak is, hogy életmódjuk vázolása céljából a régibb feljegyzéseket is föl kell kutatnunk.

Csincsillát fényes nappal is lehet ugyan látni, amint oduja előtt gubbaszt, de sohasem a szikla napsütötte oldalán, hanem mindig csak a legmélyebb árnyékban. Még gyakrabban látható azonban hajnali és esti szürkületkor. Ilyenkor valósággal megelevenednek a kopár, sziklás hegygerincnek, még az olyanok is, amelyen alig van némi nyoma a növényzetnek. Sőt leginkább a látszólag teljesen csupasz sziklafalakon szeretnek kergetőzni, sürögni-forogni s mozgásuk ilyenkor rendkívül fürge és élénk. Valóban meglepő könnyedséggel kúsznak még a legsimábbnak látszó sziklalapokon is, amelyeken emberi szem semmiféle támasztékot sem lát. Függőleges szirteken, 6–10 m-nyi szakaszt, szemmel alig követhető ügyességgel és gyorsasággal futnak be. Nem mondhatjuk ugyan, hogy túlságosan félénk állatok, de azért, mihelyt eláruljuk üldözési szándékunkat, nem igen hajlandók bevárni s egy szempillantás alatt eltűnnek. S ha valamely szirten százával hemzseg is a csincsilla, mihelyt rájuk lövünk, abban a pillanatban hűlt helyük lesz s kopár sziklánál egyebet nem láthatunk. Minden egyes csincsilla úgy eltűnik egy-egy hasadékban, mintha valami varázsló tüntetné el őket szemeink elől. Minél hasadozottabb a szirt kőzete, annál több csincsilla lakja.

A csincsilla szaporodásáról még alig tudunk valamit, ámbár a londoni állatkertben már fiasított is. Hazájában, az év minden szakában lehet pocakos nőstényeket találni, s a bennszülöttek állítása szerint a kölykök száma 4 és 6 közt ingadozik. Részletesebb adatok hiányoznak. A kicsinyek akkor érik el önállóságukat, mihelyt szülő otthonukból elő tudnak bújni, s ettől fogva anyjuk nem igen látszik velük törődni.

A csincsillát hazájában gyakran megszelídítve is tartják; Európába még mindig ritkán kerül. „Ezzel is az történik, – írja Heck, – ami a legtöbb prémes állattal: hiszen hálával szép pénzhez juttatja az embert, ugyan ki is bajlódnék tehát gondozásával? Ez annak a rejtélynek is az egyszerű magyarázata, hogy állatkertjeinkben oly kevés prémes állatot láthatunk. Már pedig a csincsilla az ő lehelletfinomságú, valósággal hihetetlenül finom szürke árnyalattal színezett prémjével egyike a legelőkelőbb hatású prémes állatoknak s még hozzá egyenesen a hölgyek prémes állata. Mert a csincsillaprémet csak az ő részükre dolgozzák föl. A valódi s a – hamis prémet! Mert a lipcsei külvárosi szűcsök mesterien értik a módját annak, hogy a házi és sarki nyulat „csincsillára dolgozzák át” s a prémkereskedelemben a „csincsillanyúl” sokat szerepel, annál is inkább, minthogy az igazi csincsilla mind ritkább és drágább”.

A csincsilláknak csak két faját ismerjük: a rövidfarkú és a gyapjas csincsillát.

A rövidfarkú csincsilla (Chinchilla brevicaudata Wtrh.)

Rövidfarkú csincsilla (

Rövidfarkú csincsilla (Chinchilla brevicaudata Wtrh.).

A rövidfarkú csincsilla feje és törzse 30 cm, farka 13 cm, végszőreivel 20 cm hosszú. Egynemű, finom, fölötte puha bundája a hátán és törzse két oldalán 2 cm-nél is hosszabb szőrű. Az állat hasoldala és lábai tiszta fehérek.

Járása inkább az ugrás egy nemének minősíthető, mint menésnek s leginkább a mi egereink mozgásához hasonlítható. Pihenéskor testük hátulsó felén ülnek; karjaikat ilyenkor mellükre húzzák föl, farkukat pedig hátra kinyujtják. Két lábra is tudnak állani egy ideig meg is tudnak ebben a helyzetben maradni. Kúszás alkalmával négykézláb másznak s a sziklák legcsekélyebb egyenetlenségét és kiugrásait is föl tudják használni.

A fogságba könnyen beletörődik s fürgeségével és tisztaságával mindenki rokonszenvét megnyeri; az állat annyira ártalmatlan s oly bizalmassá válik, hogy a házban és a szobákban minden aggodalom nélkül szabadjára lehet engedni. Csak kíváncsiságával válik néha alkalmatlanná, mert mindent megvizsgál, ami útjába kerül, még a magasan álló bútordarabokat is, mert játszi könnyűséggel kúszik föl az asztalra, vagy a szekrényekre. Némelykor hirtelen ugrással az ember fején vagy vállán terem. Értelmi képességei tekintetében körülbelül olyan fokon áll, mint a mi házi nyulunk, vagy a tengeri malac. Hálát vagy ragaszkodást nem tanusít táplálója iránt. Fogságban korántsem oly eleven, mint a szabadban és sohasem vetkőzi le félénkségét. A szabadban füvet, gyökeret és mohát eszik s eleségét kezeivel viszi szájába.

Hajdanában állítólag a hegylejtőkön, egészen le a tengerig éppoly gyakori volt, mint a magasabb régióban; manapság azonban az alacsonyabb hegységben már csak nagyon szórványosan fordul elő s akkor is csak egyenként, mert az értékes prémjéért szakadatlanul üldözött állat fölszorult a magas hegységbe. A csincsillát ősrégi idők óta buzgón vadásszák s jóformán ma is olyatén módszerekkel, mint hajdan.

Tschudi említi, hogy egy kereskedő Molinosban, a La-Plata államok legnyugatibb helységében, azelőtt évente 2–3000 tucat csincsilla prémet hozott forgalomba, de már 1857-ben csak 600 tucatot vihetett a piacra. Tschudinak több indián vadász panaszkodott, hogy az állatok száma rohamosan fogy s egyre nehezebb őket fogni. Ez a szakadatlan és oktalan üldözésnek következménye. Ha a csincsilla-vadász zsákmánya árát elprédálta, a későbbi bőrökre kapott előlegből némi élelmiszert vásárol és nekivág a legvadabb hegységnek. Itt fölkeresi az előtte már ismerős, vagy pedig fáradságos vándorlásai közben sasszemeivel újonnan fölfedezett csincsilla-tanyákat; a búvóhelyek bejáratai elé erős lószőrhurkokat vagy csapóvasakat állít föl s némi távolságban jól elrejtőzve várja be az eredményt. A kíváncsi állatok, mihelyt a veszélyt elmultnak vélik, gyorsan előbújnak rejtekeikből, s ilyenkor természetesen vagy a hurkokban fogódznak meg, vagy a csapdákban lelik halálukat. Erre az indián oda siet, kiszabadítja zsákmányát, és újból felállítja eszközeit. Most azonban már hosszabb időbe telik, amíg a megriadt állatok újra lépremennek. S ha már többet fogtak el közülük, a többiek 1–2 napig is odvaikban lapulnak meg, mielőtt újból a fölszínre merészkednének. Ez rendszerint ismét olyan kísérlet, amelyért életükkel kell adózniok. Könnyű belátnunk, hogy a türelmes indián ezzel a módszerrel az egész telepet is kiirthatja, mert az éhség végre is még a telep legóvatosabb, utolsó csincsilláját is a hurokba űzi.

A gyapjas csincsilla (Chinchilla laniger Mol.)

Gyapjas csincsilla (

Gyapjas csincsilla (Chinchilla laniger Mol.).

Gyapjas csincsilla

Gyapjas csincsilla (Chinchilla laniger Mol.).

Chile északi és középső részein a nagy csincsillát a kicsiny „korcs”-csincsilla helyettesíti. Életmódja – úgy látszik – hasonló az előbb ismertetett fajéhoz, ezenkívül azonban külseje s bundája színezete tekintetében is közel áll hozzá. De jóval kisebb, mert legföljebb 35–40 cm hosszúságot ér el s ennek egyharmadát a farokra még le is kell számítanunk. Tömött, puha szőre a hátán 2 cm, testének hátsó felén és törzse két oldalán 3 cm hosszú. Színe sötéttel pettyezett világos hamuszürke; testének alsó oldala és lábai fénytelen szürkés vagy sárgás árnyalatúak. Farkának felső oldalán a szőrök töve és vége szennyesfehér, közepük pedig barnásfekete; a farok alsó oldala barna színű.

A gyapjas csincsillát is említik a régi utazók, de a természetvizsgálóknak sok kérésükbe került, amíg néhány koponyához s utóbb egy-két élő állathoz is hozzájuthattak. A tudományba a XVIII. sz. vége felé Molina vezette be ezt az állatot. Londonba 1829-be került az első eleven példány s ezt Bennett írta le. Ez nagyon jámbor kis állat volt, de rossz kedvében néha mégis harapósnak bizonyult. Ritkán volt különösebben vidám, s csak nagy ritkán lehetett sajátságos ugrásait megfigyelni. Rendszerint combjain ült, de két lábra is föl tudott állani s ebben a helyzetben meg is tudott maradni. Táplálékát kezeivel vitte a szájához. A nagyobb zajt nem szerette s ilyenkor nagy nyugtalanságot árult el; egyébkor azonban nyugodt és jámbor volt. Jobban szerette a magvakat és nedvdús növényeket, mint a száraz szénát; ez utóbbit viszont a rövidfarkú csincsilla szerette jobban.

Brehm megfigyelései lényegükben megegyeznek Bennett tapasztalataival, csakhogy az ő példánya inkább éjjeli, mint nappali állat volt.

A délamerikaiak mindkét csincsilla faj húsát nagyon szívesen megeszik, sőt európai utazók is megbarátkoztak pecsenyéjével, de azt állítják, hogy a mi nyúlunk húsával nem vetekedhetik.

Tschudi szerint különösen a Kordillerák magasabb öveiben élő csincsillák bundáját becsülik sokra, mert szőrük hosszabb, tömöttebb és finomabb, s a prémjük sokkal tartósabb, mint a tengerpart mellékén élő állatoké. Amerikában a csincsilla szőrét újabban csak kalapok gyártásához használták föl, mert a takarók és szövetek gyártásának titkát az ott lakók magukkal vitték a sírba.

Az európai prémkereskedésben Lomer szerint két fajta bőrt különböztetnek meg: a nagyobb fajta, igazi csincsilláét, amely hosszú és finom szőrű, valamint a kis „korcs”-csincsilláét, amely rövidebb szőrű. Brasz szerint az előbbi fajtát 1908-ban 60–80 márkájával, az utóbbit 16–40, átlagban 26 pengőjével fizették. A rövidfarkú csincsilla prémje évenkint mintegy 5–6000, a gyapjas csincsilláé mintegy 15.000 példányban kerül a kereskedésbe. Összehasonlítás kedvéért ismételten ideiktatjuk – Lomer adatai alapján – az 1890-iki darabszámot és az árat, annak éles megvilágítására, hogy az utolsó 20 esztendőben ennek a nemes prémes állatnak esetében is minő kedvezőtlenül alakultak a viszonyok. A jelzett évben ugyanis a nagyobb fajból 200.000 darab 1.50–6 pengőjével. Világos bizonysága ez annak, hogy mindkét csincsilla fajt a kiirtás komoly veszélye fenyegeti.

Chile kormánya különben most több évre terjedő szigorú tilalmi időt szabott ki, amelynek tartama alatt a csincsillát fogni és bőrét kivinni tilos.