TARTALOMP

Phoenix

Foinix. – 1. A phoeniciabeliek mesebeli törzsökös ősatyja, kinek leánya Homerus szerint (Il. 14, 321) Europa volt. Más hagyomány szerint azonban Ph. nem atyja hanem testvére Europának, míg az ő szülei viszont Agenor és Argiope (Telephassa). Midőn Europát elrabolják, ő indul keresésére és a róla elnevezett Phoeniciában (Hy. fab. 178 Africában) egy ugyancsak az ő nevét viselő népnek ősatyja lesz. Apollod. 3, 1, 1. Közvetetlen utódainak neve: PeiroV, Astypale (Astypalae), Europa, Phoenicie és Adonis. – 2. L. Achilles és Amyntor. – 3. L. Iambographusok. – 4. Az aegyptusiak mesebeli szent madara, megfelel a perzsa simorgnak és az indus semendarnak. A Herodotusnál megörökített monda szerint (2, 73) minden 500 évben halállal elveszti édes atyját, kinek holttestét aztán a fiumadár hazájából Arabiából Heliopolisba hozza Aegyptusban. Aegyptusba jövet a holttetemet myrrhából készült tojásba tette és Helius istennek szentélyében eltemette. Sashoz hasonló alakban ábrázolták piros és arany tollazattal. Plin. n. h. 10, 2, 2. Achilles Tatius 3, 25. Ettől eltérőleg Tacitus (ann. 6, 28) úgy magyarázza a Ph.-nek titokzatos lényét, hogy Arabiában lakik, s mikor megérzi, hogy immár vége közeledik, utolsó erejével fészket épít, melyet nemző erővel ruház fel, úgy hogy belőle egy ifjú Ph. kel ki. Ez aztán feljővén, apját Helius oltárán megégeti és hamvait eltakarítja. Ismét más hagyomány szerint mindenkor csak egyetlen egy él (unicus, Ov. amor. 2, 6, 54. Claudian. laud. Stilic. 2, 417), fészkét illatozó füszeres fákra építi és mikor 7006 évig tartó élet után Aegyptusban meghal, hatalmas féreg lesz belőle, mely a napnak éltető melegétől újabb Ph.-szé fejlődik. Tzetzes chil. 5, 397 skk. Plin. n. h. 10, 2. Ov. met. 15, 392 skk. A népek alkotó phantasiája azután mindig tovább és tovább fényesebbnél fényesebben szinezte ki a Ph.-madárnak rejtelmes természetét. Költők beszélik, hogy mikor már 500 évet ért, máglyát emel illatos füszerből, melyen önnönmagát újra szüli. Mikor pedig nagyra nőtt, régi elviselt testének megmaradt porát myrrhába zártan Heliopolisba viszi, a hol megégeti. Pomp. Mela, 3, 8. Stat. silv. 2, 4, 36. Napsugárból, verőfényből születik (mondja a hagyomány tovább), maga is fényes az aranytól, fészke pedig a Nilus forrásainak táján illatos füszerből van összerakva, ebben öregszik meg, és mielőtt önmagától ujjá születnék, bűbájos dallal énekli által az egyik életből a másikba önmagát. Philostr. Vita Apollonii 3, 49. Vannak írók, a kiknek tanusága szerint Indiában tartózkodik és hol 500 hol 1461 évet él egy huzamban. Philostr. u. o. Luc. de morte Peregrini 27. A hieroglyphicákban neve Benu, jegye pedig nem sashoz hasonlít, hanem a szürke gémhez (ardea cinerae), mely mindig a Nilusnak áldáshozó megdagadása előtt jelentkezett. Az egész mythus alighanem egy határozott csillagászati korszaknak, illetőleg e korszak tartamának jelképe; Seyffarth szerint a Mercuriusnak átvonulását a nap előtt jelképezi a tavaszi éjnapegyen alkalmával. Lassankint azonban az új életnek jelképe lett, mely minden enyészetből támad. Mint a megifjodás symboluma, a keresztény mondákba is eljutott, sőt a byzantiumi birodalomnak egyik emblemája. Végre az alchymisták nyelvén egyik elnevezése lőn a bölcsek kövének. A modern (irodalmi) nyelvhasználatban az újraéledésnek, megújhodásnak jelképe (pld. a «Losonczi Ph.» Vahot Imrétől, emlékkönyv, mely az elpusztult Losoncz felujítása czéljából készült. V. ö. Lactantius). A Ph.-re vonatkozó régibb irodalomból a szakszótárak idevágó czikkein kivül l. Tezel, Ph. visus et auditus, sive fictae illius avis quae usque adeo celebratur toto urbe descriptio symbolica cum figuris (Amsterdam, 1706). Henrichsen, De PH. fabula apud Graecos, Romanos et populos orientales (1, 2, Kjobenhavn, 1825–27). Grässe, Beiträge zur Erklärung der Sagen d. Mittelalters (Dresden, 1858). Cassel, Der Ph. und seine Aera (Berlin, 1879).

L. M.