Planetae

planhtai, stellae errantes v. erraticae v. vagae, bolygók, olyan csillagok, melyek helyüket folyton változtatják, az álló csillagok közt vándorolnak. Földünket nem tekintve, a régiek ötöt, illetőleg a nappal és holddal együtt hetet ismertek. Ezek közül a Venus Homerusnál és Hesiodusnál is előfordul és hajnali (‘EwsjoroV) és esteli (‘´EsperoV) csillagnak mondják. A bolygókról való tüzetesebb ismereteiket, mint általában astronomiai tudásuknak más elemeit is, a görögök bizonyára Aegyptusból és Chaldaeából kapták. Mozgásuknak részletesebb leirásával és a földtől való távolságuk meghatározásával először Pythagoras, illetőleg a pythagoreusok foglalkoztak. Neveik a következők: Saturnus, (o tou Kronou asthr) Fainwn; Juppiter, (o tou DioV asthr), FaeJwn; Mars, (o tou ’´ArewV vagy ‘HracleouV, asthr) PuroeiV; Mercurius, (o tou ‘Ermou vagy ApollwnoV asthr) Stilbwn; Venus vagy Lucifer ill. Vesper (o thV ’AjrodithV vagy ‘´HraV asthr) ‘EwsjoroV, FwsjoroV, ‘´EsperoV. Ezekhez járulnak még: Sol (‘´HlioV) és Luna (Selhnh). A hét napjainak ezen hét csillagról való elnevezése, úgy látszik, már a császárság elején jött szokásba Romában. Valószínűleg Babyloniából származott át zsidó és görög közvetítéssel. Mindenik nap nevét az első órájában uralkodó bolygóról kapta. Dio Cassius 37, 18. Az egyes napok nevei (vasárnaptól kezdve) Dies Solis, Lunae, Martis, Mercurii, Jovis, Veneris, Saturni. A bolygóknak ma is használatos jegyeit némelyek az illető bolygó görög nevének első betűjéből (Salmasius), mások az istennek, kitől nevüket nevezték, attributumutól származtatják (*+ jelölné Saturnus sarlóját, 4 Juppiter villámát, oä Mars lándzsáját és pajzsát, ¤ a napkorongot, Ś a növő holdat, *o+ Venus tükrét, **o+ Mercurius hirnökpálczáját.) A planetáknak nagy befolyást tulajdonítottak nemcsak az időjárásra, hanem az emberi sorsra is. Erről bővebben l. Astrologia és Chaldaei.