Ruházat.

– 1. Görög. A régi írók és műemlékek rendkívül bő anyagot nyujtanak az ókori népek öltözésmódjára nézve, úgy hogy sokszor nehéz eligazodni a sok név között. Általában véve el lehet mondani, hogy a görög és római viselet főrészei a legrégibb kortól fogva egészen a legkésőbbi időig nagyjában változatlanul megmaradtak. A görög viseletet bizonyos nemes egyszerűség jellemezte. Aránylag kevés darabból állott, nem úgy mint a mai korbeli viselet, melynél a legegyszerűbb férfiöltözet is igen sok egyes darabot igényel. A görög nép öltözéke nagyjában megőrizte a homerusi korszak elemeit és főbb részeit két csoportra oszthatók, a szerint, a mint azokat a testre öltötték vagy egyszerűen csak reá vetették (Pollux 7, 50: esJhma d’esti diploun thn creian wV endunai te kai epibalesJai; a rómaiaknál a megfelelő kifejezések indui és amiciri). A testhez szorosabban alkalmazott darabok neve enduma, a könnyebben rávetett köpenyegszerű részek az epiblhma vagy periblhma név alatt foglalhatók össze. Az enduma alatt első sorban értendő a chiton (citon vagy kiJwn), melynek alakja az egyes görög törzsek szerint némileg eltérő volt, míg lassanként a czélszerűbb dór chiton általánosan elterjedt. Ez a chiton a férfiviseletnél rövid gyapjúing volt, újjak nélkül, az iónoknál ellenben hosszabb vászon chiton volt divatos. Erre vonatkozik az ’IaoneV elkesipeploi kifejezés Homerusnál. Biztos adatunk van (Thuc. 1, 6) arról, hogy az athenaeieknél a peloponnesusi háború idején már nem viselték a régi hosszú chitont. A rendes férfichiton felső része eredetileg két darabból állott, az egyik a mellett, a másik a hátat takarta, és a vállon össze kellett a kettőt kapcsolni. Pollux tanusága szerint a chiton vagy amjimascaloV (700. ábra) vagy eteromascaloV lehetett; az előbbit, mely rendesen kétújjas volt, a szabad férfiak viselték, ellenben az eteromascaloV, melyet exwmiV-nak is neveztek, inkább a munkások és rabszolgák viselete volt és ennél a jobb kar és a mellnek jókora része szabadon maradt. Phot. lex p. 25: eteromascaloV citwn doulikoV, hn exwmida legousin. Aristophanes Lysistrate czímű darabjában az aggastyánok kara exomisban jelent meg (v. 662: thn exwmi o’ ekdmwmeJa). Daedalust és Hephaestust is ilyen munkásöltözettel szokták ábrázolni. Az exomis azonban nemcsak chiton volt hanem néha valóságos periblhma vagy imation értendő e szó alatt. Hesychius azt mondja róla, hogy övvel lehetett a testhez szorítani, egyébképen pedig a félvállra is szokták vetni, úgy hogy a comikus költők majd az enduJi, majd a peribalou parancsoló alakok használják. A chitont valószínűleg minden alsóruha nélkül viselték, úgy hogy közvetetlenül a testhez simult (ameswV proV th sarci), csak a későbbi korban történik említés egy vékonyabb alsó ingről. De úgy látszik a férfiviselethez tartozó citwniskoV inkább csak rövid chitont jelent és csak a nőknél értendő a citwnion alatt egy alsó ing. A ki a chiton fölött nem hordott peribolaion-t, annak neve monocitwn volt (oiocitwn már Hom. Od. 14, 488); az acitwn szó viszont olyan emberre vonatkozik, a ki minden chiton nélkül csupán csak a imation-t viselte. Egyszerű, szigorú életmódot folytató férfiak (pl. Socrates, Xen. apomn. 1, 6, 2 szerint) télen-nyáron egyformán gyenge kis himationnal jártak. A felső ruha, a köpenyszerű epiblhma, periblhma, a imation ’Ellhnicon, nagy, négyszögletű szövetdarab volt (tetragwna imatia). Lásd a 71. és 702. ábrát. A rómaiak a pallium szóval fordítják a görög imation-t és ezért olvassuk Petroniusnál: incincta quadrato pallio. Először a bal vállra hajtották és a balkézzel szilárdan tartották az elejét; azután a háton át a jobb kar fölé vagy alá húzták a test köré, úgy hogy másodszor is a bal váll fölé vetették. Ezt kell érteni az epi dexia anaballesJai vagy az ampiscneisJai kifejezés alatt. A régi divat szerint még a jobb kezet is egészen betakarta (entoV thn ceira ecein, a rómaiaknál cohibere bracchium). A himationnak legalább térdig kellett érnie vagy még azon alul is, a rövidebb anabolh már nem volt illő viselet. Theopr. Charact. 4. Quint. 10, 3, 143: togas veteres ad calceos usque demittebant, ut Graeci pallium. A túlságosan hosszú vagy uszályos himation fényűző, gőgös viseletszámba ment. Hogy mentül szebb ránczok támadjanak és hogy mentül feszesebben álljon a himation a vállak körül, kis súlyokat varrtak a ruha csücskeibe vagy szegélyei alá. Crota szigetén és Spartában rövid köpenyt viseltek (metria esJhV, braceiai anabolai). Az ilyen durvább szövetből készült köpenynek tribwn vagy tribwnion volt a neve (703. ábra). A kik a spartai szokásokat szerették utánozni (oi lakwnizonteV), továbbá a cynikus és stoikus iskolához tartozó bölcselkedők ilyen szerény öltözetben jártak. Az athenaei fiúk régebben csak chitont viseltek, de már a Kr. e. 5-ik században felső ruhában jelennek meg; a spartaiak tizenkét éves korukig viselték a chitont, azután az egyszerű tribonnal kellett beérniök. A en imation eiV ton eniauton kifejezés bizonyára azt akarja mondani, hogy az egész év folyamán egy és ugyanazon ruhadarabbal kellett öltözködniök. A jómódú görög polgárok természetesen az egyes évszakoknak megfelelő könnyebb vagy melegetb ruhaneműekről gondoskodtak. Plautusnál (mil. glor. 3, 1, 93) ezt mondja a férjéről gondoskodó háziaszony: eme vir lanam, tibi unde pallium malacum et calidum conficiatur tunicaeque hibernae bonae, ne algeas hac hieme. Ha az attikai fiú ephebusszá serdült, megkapta a clamuV-t (labein to clamudion). A chlamys eredetileg Thessaliában és Macedoniában volt honos viselet, ezért tréfásan Qettalika ptera-nak, thessaliai szárnyaknak nevezték (v. ö. a fecskefark elnevezést az idegenből jött frakkra). A eptera vagy pterugeV voltak a köpenynek lecsüngő csücskei, melyeket a jobb vállon vagy a mell fölött gombbal foglaltak össze. Állítólag már Sappho említi Erosról, hogy bíborszínű chlamysszal volt takarva. A ippikoV clamuV ovas köpenyt jelent. Háború idején néha középen vízszintes irányban összehajtották a himationt és csattal összefűzték a jobb váll fölött. Talán így értendő a diptucoV lwph (Hom. Od. 13, 224) és a claina diplh. (Hom. Od. 19, 226. A claina vagy claniV nevek nem vonatkoznak az általvető ruhának külső alakjára, hanem a szövetre vagy anyagra, amelyből az készült. A női öltözet fődarabja szintén a chiton volt, melyről Herodotus (5, 85) azt mondja, hogy benne a régi divattal szemben annyiban állott be változás, hogy vászonból készítették és elhagyták a csatokat. A homerusi korban peploV-nak hívták azt a ruhadarabot, melyet a mell fölött összetűztek. Eustathius teljesen azonosítja a peploV-t a női chitonnal. A spartai nők öltözéke szintén különbözött más nők viseletétől, egy Euripides-scholion szerint azwstoi kai acitwneV imatidion ecousai voltak (a 704. á. spartai leány öltözete, mely oldalt nincs összefűzve, innen a spartai leányok jainomhoideV elnevezése) Az atheanei nők hosszú chitonja a deréktől lefelé össze volt varrva és a derék fölötti rész két darabból állott, melyeket szintén pterugeV-nek neveztek és a vállon egymással össze kellett kapcsolni. A citwn orJostadioV nem övvel viselendő (ou zwnnumenoV) chiton volt. Egy másik fajta chitonnak az egkuklon periblhma-nak hosszú bő alját felhúzták a csípő fölé és övvel (zwnion, zwnh, strojion) a derékhez szorították (705. és 706. ábra), de még így is mindig a lábig ért, a mellen pedig ránczos öböl, kolpoV, jött létre. Sőt még a két hosszú, felső végét áthajtották a vállon, úgy hogy ezek hátul és elől könnyedén lecsüngtek egészen az övig, a vállon pedig össze voltak tűzve. Úgy látszik, erre a viseletre vonatkozik a diploiV vagy diploh kifejezés. Megjegyzendő, hogy az ión újjas chitonnál a diploiV az öltözéknek egy külön darabját jelenti, melyet a chiton fölött viseltek. Az epomis (epwmiV) alatt szintén egy ruhadarab értendő, melyet a vállon összefűztek. A nők himationja nem igen különbözött a megfelelő férfiviselettől, úgy hogy akár az asszony is viselhette a férje himationját. A női himation kétségkívül leginkább alá volt vetve a divat változásainak; néhol az imatidion vagy imatidarion neveket olvassuk, sőt az ampeconh vagy ampeconion szavak is egyet jelentenek a himationnal, habár viszont az ampeconion a későbbi korban egyszerűen kisebb fajta kendőt jelentett. Szóba kell még hozni a tainia mastwn név alatt említett mellfűzőt. Apul. met. 10: taenia… qua decoras devinxerat papillas. A mitra, az apodesmoV, úgy mint a római fascia pectoralis, a mell felkötésére szolgált. Képzőművészeti emlékeken látható, hogy a nők erre a czélra keresztbe kötött, szélesebb szalagokat használtak. A perizwma vagy perizwstron segítségével összeszorították a testet és így tetszetős termetet alakítottak. A nők a chiton és himation mellett alsó inget (citwnion) is viseltek. Mindkét nembeli öltözet rendes anyaga gyapjú volt; mint leghíresebbet említik a miletusi gyapjút. A vastagabb gyapjúból készült bő himation, a claina, inkább csak télre való viselet volt (Suidas pacu kai ceimerinon imation-nak magyarázza). Könnyebb szövetből készített nyári ruhák (Jeristria) is említtetnek. Aristophanesnél (aves 714) lhdarion-ról olvasunk, a mi, ép úgy mint a lhdion, könnyű nyári öltözet volt, úgyszintén a vékony szövetből való claniV is. A női öltözékek gyapjúból, vászonból és byssusból készültek. A byssus név a régieknél különféle, habár egymáshoz hasonló anyagokat jelentett. De a mit a mai napság byssusnak neveznek, attól a régi bussoV lényegesen eltért, mert ez utóbbi egy növény rostjaiból készült. Rendesen gyapotot (gossypium) értenek a régi szó alatt, de a Herodotusnál is többször említett sindonoV bussinhV telamwneV, melyekkel az aegyptusi mumiákat begöngyölítették és a perzsáknál a sebeket bekötözték, talán mégis inkább finom vászonra értendők. A fehér byssus mellett volt sárga is. Gyapotból csak későbbi időben készítettek ruhákat, körülbelül Nagy Sándor korától kezdve; a sindwn bussinh kétségkívül gyapotkészítmény volt. India lakói (Herod. 3, 47) gyapotruhákat viseltek. A byssus kelméből készült ruhákhoz hasonlók voltak a citwnia amorgina, melyeket állítólag az Amorgus szigetéről importált finom lenből gyártottak. Igen későn karolták fel a selyemszöveteket, ta shrika. A Cos szigete után elnevezett híres kelmék (Coae vestes) kétségkívül selyemből készültek, de más finomabb, átlátszó szövetekről (eimata diajanh) is történik említés. A mi az öltözékek szinét illeti, valószínűnek látszik, hogy a mindennapi viseletben is már korán szerepeltek a különféle színű kelmék a legszokásosabb fehér szín mellett, főleg a női ruháknál, habár ezeknél a fehér színt a legtisztességesebbnek tartották. Így pl. a fiatal leányok chitonja fehér volt; ezt övvel és diplois nélkül viselték. A sáfrányszínű chiton, a crocwtoV, sokszor fordul elő, de e mellett másszínű alsó ruhákat kell érteni az omjacinon, mhlinon, aerinon nevek alatt. Az értékesebb chitonok különféle sávokkal és hímzésekkel voltak díszítve; a chiton alján levő vagy a nyak körüli díszes szegélyezésének wa vagy wa volt a neve. A vízszintes irányban haladó színes sávok (néha kettős sávok) neve rabdoi vagy parujai volt; a díszes hímzésű vagy beleszőtt virágokkal, csillagokkal ékesített chitont citwn katastiktoV-nak nevezték. A felső ruha is lehetett szegélyezve, ilyesmit jelentett a perinhson és egkuklon kifejezés. A rojtok és bojtok neve krossoi és Jusanoi volt, melyeket a himationnak csücskeihez varrtak, hogy a ruha szépségét emeljék. Mintázott ruhakelmékről is van tudomásunk, ilyenek voltak a vestes scutulatae (a görög skutalh után) és a vestis impluviata név alatt említett ruha, mely utóbbi bizonyára koczkásan volt mintázva, mert az impluviumra emlékeztetett alakjával. Vázafestmények is mutatnak koczkás mintákat. Szórványosan más szavakkal jelzett ruhadarabokról is olvasunk. Így pl. a xustiV nevet a grammatikusok különféleképen magyarázzák; rendesen lábig érő, hosszú alsóruhának (podhreV enduma és citwn podhrhV gunaikeioV) mondják, máskor pedig a tragikon endmua-ra vonatkozik ez a név, vagy általában valami díszes női öltözék értendő a szó alatt. Az ejestriV kendő vagy takaró volt. A pásztorok és falusi emberek egyszerű bőröltözékét a derma névvel jelezték, a dijJera névvel jelzett bőrtakarót a fej fölé lehetett húzni; a csuklya neve epikranon, a rabszolga viselete catwnach, a falusi emberek kóczos ruháját a skutinai esJhteV általános kifejezés mellett még a kossumbh névvel jelezték. A sisura valószínűleg nem volt chiton, hanem himation. Mellőzve a még itt-ott előforduló szavakat, áttérünk a fejviseletre. A görög férfiak a városban, sétaközben és a gymnasiumokban födetlen fővel jártak-keltek, de utazás alkalmával vagy némely iparágat űző mesteremberek betakarták a fejüket. A kalapok és sapkák általános neve kunh és piloV. Thessaliai vagy macedoniai eredetű volt a petasoV, mely a clamoV viseletet kiegészítette és ezzel együtt rendszerint az ephebusok viselete volt. A Macedoniából behozott kausia szélesebb karimával birt (707. á.: 1. kuneh aigeih, 2. 4. piloV, 3. 5. 6. 9. petasoV; 7. 8. phrygiai sapka). Hajósok, munkások sapkát hordtak; ilyennel ábrázolták az alvilági révészt Charont és Hephaestust, a meseterségek istenét. A kalapok és sapkák színre nézve is nagyon eltérőek voltak. A római comikusoknál olvasható causia ferruginea színe vörhenyes, rozsdaszínre emlékeztető lehetett. Lábbelit (708. és 709. á.) a görög férfiak csak a házon kívül viseltek, inkább csak czélszerűségi szempontból, hogy a lábukat az utcza pora el ne lepje vagy a göröngyös út föl ne sértse, de otthon rendesen levetették. A legrégibb elnevezés, a pedila és a upodhmata alatt sarúkat és talpakat kell érteni, de czipőkről és csizmákról is történik említés. A sandalion vagy sandalon a láb felső részét takaró czipőt jelentett, a lábújjak fölött szíj lassanként mind szélesebb alakot nyert, úgy hogy egész bőrtakaró, zugoV vagy zugon lett belőle. A sandalion alatt azonban inkább a nők czipőit kell érteni, mert később ez a görög szó ugyanolyan jelentéssel birt, mint a magyar papucs (v. ö. papucskormány). Az endromiV valóságos csizmát jelentett. Csinosabb csizma lehetett, mert Pollux mint Artemis istennő sajátságos viseletét emeli ki. A kohpiV-nek nevezett lábbeli alakjáról nem nyerünk tiszta képet a régi grammatikusok és lexicographusok tudósításaiból. Valószínűleg eleinte csak félczipő volt, mely a láb előrészét takarta és hátul szíjjal volt megerősítve. Valóságos czipőket kell érteni az embadeV szó alatt, mely kizárólag férfiviselet volt. Ezekhez hasonlók voltak a Lakwnikai-nak nevezett czipők. A görög férfi-világ elegans félczipőit blautai vagy blautia névvel jelezték. A máskülönben szerényen öltözött Socrates (Plato symp. 174) állítólag ilyen díszes lábbelivel jelent meg Agathon lakomáján. Az egyszerű falusi emberek nyers bőrből készült, közönséges csizmáinak neve karbatinai vagy arbulai volt. A már említett vadászcsizmákhoz (endromideV) közel állott a tragikus színészek magastalpú koJornoV-a. Mint női viseletet említik még a Persika, baukideV névvel jelzett czipőket; a rabszolganők czipőinek neve peribarideV volt. Az említett lábbelik bőrből készültek, a nemezből és bőrből készített czipőket és csizmákat (piloi és arnakideV) csak a keményebb téli időben viselték. A görög varga (skutotomoV) a melanthria segítségével fekete színűekké festette a lábbelieket, de a finomabb félczipők, papucsok stb. szine néha piros és fehér volt. A papok és gymnasiarchák czipői, a jaikasia, mindig fehérszínűek voltak. – A főbb művek: Ferrarius, De re vestiaria, Padua, 1685. Müller, Archaeologie 336 §. Becker, Charikles ed. Göll. 3, 201–286. H. Weiss, Kostümkunde, 1881. C. Fr. Hermann, Griechische Privatalterthümer, ed. H. Blümmer, 1882. Guhl und Koner, Das Leben der Griechen und Römre. Bőhlan, Quaestiones de re vestiaria Graecorum, 1884. F. Studniczka, Beiträge z. Geschichte d. altgriechischen Tracht, 1886. – 2. Római. Azon évezred folyamán, melyen át a rómaiak a történet színpadán szerepeltek, az öltözésük módja és általában véve a viseletük (Vestimentum, vestis) sok változáson ment keresztül, de azért a rómaiak ép úgy mint a görögök ezen a téren is meglehetősen conservativek maradtak, mert nagyjában mindvégig megőrizték a viselet alapformáját. Már ősrégi időben, férfiak és nők egyaránt, ingalakú, testhez simuló ruhát öltöttek magukra, melyek neve tunica volt. A tunica fölé vetették a férfiak a köpenyszerű togát, a nők a pallát. Lehetséges, hogy a legrégibb időben ez az utóbb említett köpeny egymagában is takarta a testet, de a római férfi rendes házi és dolgozó ruhája a térdig érő tunica volt. Eleinte, úgy látszik, nem voltak újjai a tunicának, de későbben hol hosszabb, hol rövidebb újjakkal volt ellátva. A díszesebb tunicánál a vállrészek a könyökig értek le és az újjak a kar alsó részét is takarták. A hosszú, bokáig érő tunicák (tunicae talares) viseletét asszonyosnak, férfiúhoz nem illő viseletnek tartották. Cic. Catil. 2, 10. Hor. sat. 1, 2, 25. Legfölebb mint a férfiak lakodalmi öltözéke szerepel az ilyen hosszú, de finom kelméből készült tunica talaris. A hivatalt viselő egyének szintén övnélküli, hosszabb tunicában jelentek meg. Rendszerint azonban övvel (cingulum) szorították a testhez, különösen munkaközben vagy vadászat alkalmával (710. á.). A tunica gyapjúból, későbben vászonból készült. Roma emelkedésével és az egyszerű puritán erkölcsök meglazulásával mindinkább divatba jöttek a hosszú, bő tunicák, melyeket az előkelők széles, díszes övekkel viseltek. Az elpuhulás és fényűzés korában egyszerre több tunicát is öltöttek magukra. A tunica interior és exterior elnevezések alatt a testhez simuló szűk subucula és az e fölé húzott supparus értendő. A papok és szinészek hosszú, bő újjakkal bíró tunicái tunicae manicata név alatt fordulnak elő. A köznép, a mezei munkások egyszerű bőrköténynyel takarták testüket. A városban is csak puszta tunicával jártak-keltek, a mit római polgár nem tehetett, ha csak nem akart véteni az illem és tisztesség ellen. Ranggal bíró, nagyobb méltóságokat betöltő férfiak, senatorok, két bíborsávval (claus purpureus) díszített tunicát viseltek, mely sávok a nyak szélétől párhuzamosan húzódtak le az alsó szegélyig. Az ilyen széles biborsávokkal biró fehér ing neve tunica laticlavia volt, a lovagoknak megfelelő viselete volt a tunica angusticlavia. A tunica palmata vagy picta aranydíszű, gazdagon hímzett alsó ruha volt, melyet a pl. a diadalt ülő fővezérek viseltek. Az utóbb említett háromféle tunicához nem kellett öv. A görög himationnak megfelelő felső ruha volt a római polgárnak nemzeti díszöltönye, a toga (711. á.) Innen van a római nép ismeretes elnevezése: gens togata vagy egyszerűen togati. Mart. 14, 124. Verg. A. 1, 282: Romanos rerum dominos gentemque togatam. A toga volt mindvégig az igazi vestis forensis, a béke köpenyege, ellentétben a sagummal; csakis teljes jogú civis Romanus viselhette, száműzötteknek és idegeneknek meg volt tiltva a toga viselete. De nemcsak joga, hanem egyenes kötelessége volt a civis Romanusnak a togát viselni. A ki ez ellen vétett, mint minuens majestatum populi Romani büntetésre méltó volt. A köztársaság vége felé a kényelmesebb görög pallium jött divatba. Augustus megtiltotta, hogy a circusban és forumon valaki görögös viselettel jelenjék meg. Germanicus állítólag magára vonta Tiberius haragját görögös viseletével (par cum Graecis amictus). Lassankint azonban a toga inkább csak mint nemzeti díszöltöny maradt meg, mely a törvényszéki tárgyalásoknál, a színházban és más nyilvános játékok alkalmával kötelező volt. Persze Juvenalis korában némelyek már kényelmesebb ruhadarabokkal akarják pótolni a togát, mert a költő egy helyen (sat. 3, 171) panaszolva említi, hogy nemo togam sumit nisi mortuus, tehát már csak a halottak viselik rendesen a tősgyökeres római togát. A név állítólag a tegere (fedni, takarni) igével függ össze, a görög írók a thbenna néven említik. Az összes ókori népek viseletei között a legkülönösebb, mely nagyságával, sajátszerű alakjával és körülményes, szinte külön tanulmányt igénylő kezelési módjával páratlanul áll az emberiség öltözékei között. A római népjellemnek egyik alapvonása, a gravitas tükröződött benne vissza, mert ilyen hatalmas, bő öltözet határozottan méltóságot kölcsönzött viselőjének (711. á.) Külső alakja és nagysága az idők folyamán megváltozott. Eleinte kisebb és keskenyebb volt, de évszázadok multán mindinkább nagyobbodott, úgy hogy végül a hossza már fölért három férfi nagyságával, szélessége pedig megközelítette két férfi nagyságát. Dionysius (3, 61) peribolaion hmikuklion-nak nevezi; kiterítve hasonlított egy kör segmentumához. A régiségtanok egy lámpaernyőnek keresztmetszetével hasonlítják össze. Eleinte kétségkívül igen egyszerűen történhetett a toga átvetése, de későbben körülményesen, gondosan alkotott ránczokkal és öblökkel öltötték fel a togát. Mindenesetre az egyik csücskét a bal vállra helyezték, úgy hogy az elől lecsüngő szövet majdnem a földig ért, azután a toga többi részét a hátra vetették és a jobb kar alatt áthúzták a mell közé és ismét a bal vállra vonták, úgy hogy a balkart egészen betakarta. Erre vonatkozik a bracchium veste continebatur kifejezés. Az úgynevezett sinus, umbo és nodusra nézve elágaznak a vélemények. Valószínű, hogy a toga első harmadrészét húzták föl a mellet takaró rész fölé, hogy t. i. járás közben ne legyen alkalmatlan, s így képződött a sinus, mely akár zseb gyanánt is szolgált. A toga csücskeihez erősített gombok és rojtok súlyukkal lehúzták az öltönyt. A régi kor emberei még a csatában is togát viseltek, de mivel kissé kényelmetlen volt és a szabad mozgást gátolta, a toga második nagy felét nem vetették a bal vállra, hanem kétszer-háromszor a csípő köré fonták és a testhez szorították. Ez a viselet értendő az úgynevezett cinctus Gabinus alatt. Hasonlóképen vonták testük köré a togát a papok, mikor az áldozati állatot levágták, de ilyenkor a bal vállon nyugvó részt a fejük fölé húzták. Rendszerint fehér volt a toga színe (toga alba), a hivatalra pályázók ragyogó fehér togában (toga candida, innen candidati) jártak-keltek. Vádlottak (reus) hanyag öltözetükkel akartak hatni a népre (toga sordida). A gyászruha felöltésénél (mutatio vestis) sötétszínű togát vettek magukra, ennek neve toga pulla. A magistratusokat a bíborszegélyes toga praetexta illette meg, úgyszintén a fiúk is, a míg körülbelül tizenhat éves korukban fölvették a toga virilist, bíborszegélyes togát viseltek. Az előkelők kis fiacskáit már életük első évében bíborszegélyes togába göngyölítették. A császárok díszes öltönye (trabea) volt a bíborköpeny, toga purpurea vagy toga picta. Diadalt ülő imperatorok és az ünnepi játékok vezetői is ilyen aranyhímzésű, bíbortogákban jelentek meg. Eleinte gyapjúból készültek ezek a togák; különösen az aquliai és tarentumi gyapjú volt híres és a külföldről behozott miletusi és laconiai. Selyemkelmékről csak a császárok korában történik említés, a már korábban említett sericae vestes csak finom szövésű, elegáns félselyem kelméket jelentenek. Nyilvános gyüléseken a római polgár mindig csak togával jelent meg és ez a divat megmaradt az első császárok koráig. De kényelmesebb és könnyebb utczai ruhának használták a görög himationt, az úgynevezett toga Graecanicát és az etruriai tebennát. Még későbben új meg új köpeny-minták kezdtek lábra kapni. Már Augustus idejében történik említés egy lacerna nevű köpenykéről, melyet a toga fölött viseltek, és a mely néha teljesen pótolta a togát. Ez a lacerna nem volt zárt öltözék, vestis clausa, mint pl. a paenula, hanem nyitott, könnyű kis köpeny, melyet rendesen a jobb vállon fibulával tűztek össze. A toga takarására és védésére szolgált (munimenta togae, Juv. 9, 28), de a ruházat díszét is emelte. A lacerna is rendesen fehér volt, de különféle színű, értékes szövetekből is készítették. Különösen kedveltek erre a czélra a dibaphum név alatt ismeretes, kétszer festett bíborkelmét, mely meglehetősen drága volt. Divatra sokat adó, piperkőcz uracskák előszeretettel viselték. Téli viseletnek vagy az útra használták a férfiak és nők egyaránt a paenulát. Ez egyszerű, újjatlan, hosszú köpenyeg volt, rendesen vastag, kóczos szövetből készült (v. ö. Gausape), sőt bőrpaenuláról (paenula scorten) is történik említés. A paenula és lacerna mellett cucullus, csuklya is szokott lenni, melynek csücske a háton lecsüngött. Rossz időben, vagy ha a viselője felismerhetlen akart maradni, a fejére húzta (nocturni cuculli, Juven. 3, 170. 6, 118). A laena terjedelmes általvető köpeny volt, a görög nevű endromis alatt inkább csak vastag, plaidszerű kendőt kell érteni; a testgyakorlatok alkalmával a lágyék köré csavart kendő volt a campestre. Rövid köpeny volt továbbá a görög nevű synthesis és az abolla, melyekről nem igen tudunk közelebbit. A synthesis kényelmes, bő öltözék lehetett, melyet szinte kizárólag lakomák alkalmával viseltek. Derékszög alakú, a görög chlamysra emlékeztető volt a jobb vállon zárt trabea, a lovagok rendes köpenyege bíborszövetből. Hosszú, bő köpeny volt még a fővezérek fehér vagy bíborpiros paludamentuma (album aut purpureum), melyet a consulok, dictatorok és a császárok a háborúban viseltek. Vastag gyapjú kelméből készített, térdig érő köpeny volt a sagum, a római katona hadi köpenye, melyet a vállon fibula kapcsolt össze, úgy hogy kissé emlékeztetett a görög chlamysra. A lábszárakat takaró ruhadarabot, a nadrág-viseletet a római polgár nem ismerte. Gyengébb szervezetű vagy öreg emberek télvíz idején kendőkkel (fasciae, feminalia, cruralia) kötözték körül lábszáraikat. Másféle shawlszerű kendők is fordulnak elő ventralia, focalia név alatt, melyeket elpuhult emberek viseltek. A római katonák csak későbben a császárok korában kezdtek viselni nadrágot (braccae), melyet a gallus és parthus vitézeknél láttak. A római nadrág mindig szűk volt és csak térdig ért. Föveget a római ember nagyon ritkán használt. Rendesen hajadon fővel (capitae aperto) jártak-keltek, csak rossz időben húzták fejükre a togát vagy a paenula csuklyáját. Utazás közben vagy a színházban használták a görögöknél divatos nemez kalapokat. Keskeny karimájú kalap volt a pileus, melyet a szabad ember viselhetett. De egész alakjánál fogva, ép úgy mint a macedoniai eredetű causia is, inkbáb sapka volt mint kalap. Hajósok, földmíveléssel foglalkozó egyének, továbbá vadászok bőrből vagy szalmafonadékból készített, alacsony, félgömbalakú sapkákat hordtak. Thessaliai vagy macedoniai eredetű volt a petasus, a galerusra nézve l. Galerus. A katonák sisakjáról (galea, cassis) l. Fegyverek. De már nagyobb gondot fordítottak a rómaiak a lábbeliekre. Otthon a házban szandálokat (soleae) viseltek, melyeket az étkezés előtt levettetek. Erre vonatkozik demere és poscere soleas (Hor. sat. 2, 8, 77) kifejezés, mert a ki ledőlt a lakomához, az levetette, a ki el akart menni a lakoma után, az előkérte a lábbelijét. A díszesebb öltönyhöz, a togához okvetlenül czipő kellett (cum toga et calceis). Az egyszerű szandálok vastag bőr- vagy fatalpakból állottak, melyeket szíjakkal erősítettek a lábújjakhoz és a sarkoknál a bokacsonthoz. Utóbb az ilyen egyszerű talpakhoz kétoldalt bőrleffentyű járult, mely a nehezebb, köves utakon jobban megvédte a lábat. A calceus nevű czipő már az egész lábfejet takarta és rendszerint fűzős czipő volt (l. Caligae, Ocrea). A köznép faczipőket hordott, akárcsak manapság pl. Belgiumban és máshol. A katonák csizmaalakú, magas fűzős czipőket és vastagtalpú bőrharisnyákat viseltek. A szinészek cothurnusa és soccusa eléggé ismeretes. A senatorok piros vagy fehér színű czipője (calceus senatorius) négy szíjjal (corrigiae) volt ellátva. A patriciusok czipőin elefántcsontból vagy ezüstből készített félhold (lunula) volt látható, melyet a görög írók alakja miatt római kappának (‘Rwmaikon kappa) neveztek. A magistratus curulis viselőjének czipője mulleus név alatt fordul elő. Itt is nagy hatása volt a görög divatnak, a miről többek között a görög eredetű crepida szó is tanuskodik. A római matrona teljes öltözékéhez (682. á.) három ruhadarab tartozott, a tunica, a stola és a palla. Későbben még görög és etruriai hatás alatt divatba jött a fátyol viselete is. Az alsóruha rendesen térdig érő, fölül és alul egyformán szűk, köröskörül zárt ing volt. Közvetetlenül a testre öltötték (tuncia interior, interula tunica), rövid újjakkal volt ellátva és gyapjúból, gyapotból vagy későbben selyemből készült. A fényűzés korában előkelő római nők Cos szigetéről vagy Etruriából behozott, átlátszó, finom szövetekből készíttették tunicájukat. A házban hosszú tunicát viseltek, melyet a mell tájékán övvel szorítottak a testhez vagy néha öv nélkül, a mai empire-viselethez hasonlóan hordtak, úgy hogy hosszabb uszály jött létre. Az ilyen díszes tunicához későbben hozzájárult a görög diploidion, mely a vállakhoz tűzve kétoldalt a könyökig lecsüngött. A tunica interior fölött az előkelő hölgyek mellfűzőt (mamillare vagy strophium) is viseltek. A stoa a római matronát jellemző felsőruha, melyet libertinák vagy más nők (pl. meretrices) nem ölthettek fel. Rövidebb volt mint az alsó tunica, finom kelméből készült, néha gyöngyökkel és aranycsillámmal volt díszítve, vagy bíborszegélyekkel és más értékes bordürökkel volt ékesítve. A tunica és stola felövezésére szolgáló cingulum is rendszerint drágakövekkel kirakott díszmű volt. Végül a palla volt a kimenő ruha, mely nagyjában hasonlított az eredeti, egyszerű szűk férfitogához; négyszögletű vagy tojásdadalakú szövetdarab volt, melyet viselője a feje fölé vethetett, úgy hogy az egész alak be volt takarva. A díszes utczai öltözék kiegészítő része volt a fátyol, mely flammeum vagy ricinium név alatt ismeretes. Ezt hajtűkkel erősítették a fej hátsó részéhez, úgy hogy akár a láb sarkáig lecsüngött. Nászünnepen a menyasszony gyapjú-övvel zárt tunica interiort, sárgaszínű czipőt és sárga fátyolt (croecum velamen) viselt. Fejkendőkről is történik említés, úgyszintén egy calautica (nem calantica) vagy calvatica nevű főkötőről vagy sapkáról. A nők lábbelije általában sandalia név alatt fordul elő. Keztyűket is hordtak (manicae vagy görög szóval chirothecae). A rabszolgák rendes öltözete volt az egyszerű, szűk tunica, melyet Gellius (n. A. 7, 12) exomisnak nevez, de ez nem volt fehérítve, hanem sötét, szennyesszínű volt (pulla). Innen van, hogy a pullati névvel illették általában az egyszerű, alacsony származású embereket. Az utczán szintén egyszerű, közönséges daróczszövetből készült paenulát vagy lacernát hordták. Togát, stolát és pallát rabszolgák és rabszolganők nem ölthettek magukra. Ilyen szűkös, szegényes rabszolgaviseletben (servilis habitus) rejtőztek néha kicsapongó emberek vagy olyanok is, kik rossz fát tettek a tűzre és ezért siettek elmenekülni. Tac. ann. 13, 25. hist. 4, 36. Ismeretes, hogy a színköltészet római és görög tárgyú műveit a fabula togata, illetve a fabula palliata névvel illették. A már fentebb említett munkákon kívül megemlítjük még ezeket: Becker-Göll, Gallus, 3, 189–310. Marquardt, Das Privatleben der Römer. Böttiger, Sabina, 2 (különösen a női viseletre nézve). Baumeister, Bilder aus dem griechischen und römischen Altertum.