Nincs realitás, mely öntudatunk számára lényegesebb volna a történelemnél.
A történelem elsajátítása által az örökkévalóságba vetünk horgonyt.

Földünk sója világtengerekben kering. E szüntelen áramlás kicsiny része megrekedt hajdan, imitt-amott a tengermélyi hegyek között. Erdély hegyei közt néhol záporok verik a só homlokát.

Évmilliókkal ezelőtt ugyanis Erdély völgyeiben a világtenger vize hullámzott. Elég, ha bizonyságul csak Vízaknát és környékét említem. S tanúként azokat a katonákat (tiszteket) mindkét, mindhárom hadseregből, akik öntestükön tapasztalhatták a bányatavak tengersós vizét, a nyár végi veszedelem napjaiban. Veszedelem? Vízaknán úgy tudták, hogy Dreispitzwaldról (itt nyomultak legközelebb a betört csapatok) a román tüzérség nem lőheti a várost.

A katonai parancsnokságok a háromemeletes, pompás gyógyszálló megüresedett lakosztályait foglalták el a sóstó fölött. Az 51. honvéd hadosztály törzsén kívül egyéb (tüzér, műszaki) alakulatok parancsnokságai is befészkeltek e szanatóriumszerű palotába, s akadt néhány német törzstiszt is - köztük Staabs tábornok hadtestparancsnok -, akik naponta kocsiztak a közeli falvakban táborozó csapataikhoz.

Nagyszebent nem ezek a támadásra felsorakozó csapatok ürítették ki, ám a várost kímélendő, még nem határozták el magukat rohamra, hogy visszafoglalják.

A támadó három román hadsereg egyike, az első számú fogta körül Nagyszebent, ahová augusztus 27-én vonult a védtelenül hagyott Vöröstoronyi-szoroson. Nagyszeben lakosságának kétharmada elmenekült.

A polgármester 31-én két fehér zászlót tűzött ki a városháza tornyára, az elöljáró példát a lakosság is nyomban követte, s fehér lepedőket és fehérneműket tűzött fel a házak ormára, s akasztott ki az ablakokba.

Dörr Albert polgármester néhány városi bizottsági taggal s a felekezetek papjaival a Bretterpromenádra sietett, hogy a bevonuló ellenségnek átadja a várost, s oltalmat kérjen. Ezen a sétálóhelyen ugyanis három út torkollik egybe, s a dél felől érkezők nem kerülhették volna el a várakozókat. Órák teltek hiábavaló várakozással.

Két vállalkozó (kocsin) elindult Sellenberk felé, hogy felderítse a közeledőket, de ott - ahonnan később erős tüzérségi tűz terült a városra, s észak felé - akkor még egy szál román katonát sem találtak.

Ebéd után még ismét kiment a polgármester egy megcsappant fogadóbizottsággal, hogy a bevonuló román tábornokot köszöntse, de estig senki sem mutatkozván, a város első embere többé nem tette magát élcelődés tárgyává. (Akadt ezek miatt utólag elég baja egyébként is.) Akkor nyilvánvaló lett, hogy a vezénylő román tábornok nem készül bevonulni Nagyszebenbe, noha a második román hadsereg már az egész Székelyföldet lerohanta.

Vízaknán ezekhez képest biztonságos polgári élet folyt. Az innen is menekülésre készülő lakosság megnyugodott. A gyér, távoli ágyúzás már senkit sem riasztott, minthogy mindenki tudta, hogy a Szebentől északra és délre szemben álló ellenfelek ágyúszóval érintkeznek egymással. A déli órákban korzó népesült a tereken, utcákon. A kiürült gyógyhelyi szobákat üdülni vágyók foglalták el ismét.

A szeptember 19-éről 20-ára forduló éjjel felhőszakadásszerű zivatar terült a vízaknai katlanra, ám reggelre kiderült. Szeptember 20-án délelőtt 11 óra és 35 perckor - derült, napos időben - mennydörgésszerű robbanás hullámzott végig a sétányok fölött, egyetlen hatalmas, hömpölygő, visszhangzó detonáció. A civilek megriadtak, futkosni kezdtek tanácstalan rémületükben, a szakértő arcok (volt itt most belőlük elég) dél felé fordultak, abból az irányból fejtendő meg az égi tüneményt, számolva ismétlődésével is. Újabb robaj azonban nem következett, a figyelő szemeknek percek múlva egy terebélyesedő, dalmahodó felhő jelezte a helyet - a vízaknai dombvonulat északi oldalán -, ahonnan bizonyságot lehet kapni a dördülésről.

- A Nagyakna - mondták a helybeliek. - A felhagyott sóbánya - magyarázták a hadi szavakhoz szokott katonáknak.

Nem sokat tévedtek: a Nagyaknától kőhajításnyira egy ugyancsak szolgálaton kívüli, elfödött sófejtést ért a találat. Olyan kopárost, amelyen az évtizedek alatt csenevész bokrok telepedtek meg.

Mindenféle közemberek fogták már félkörbe a szivárgó rést, mire az illetékes urak odaérkeztek az enyhe lejtésű, sebesült domboldalra.

A halom gyomrából sós patak fakadt, s kereste útját kanyarogva az aljban. Meg-megtorpant, tócsát, sarat csinált magából. Az érkezők azonban nem törődtek a sárral: odafent a patakocskát három fiatal katona torlaszolta el. Csak a legkülső látszott teljes hosszában, s hogy mezítláb töltötte a dombhajlat alatt az időt. Mióta? Azt hamarjában senki sem tudta, mert a halott katonákon ismeretlen egyenruha volt.

A magyar hadosztályparancsnok, Tanárky Béla vezérőrnagy kellett ahhoz, hogy kimondja valaki: ezek honvéd huszárok, s alighanem 1849-ben kerültek a megőrző töménysós aknavízbe.

Fiatalok voltak a huszárok, s a legbelső, a harmadik, bajuszos tiszt alig lehetett sokkal több húszévesnél. Arca a sodró, sós áramlat alól pozsgásan pirosodott, akárcsak a galambszürke dolmánya, amelyet mint hasznavehetetlent rajta hagytak, lám, az egykori temetkezők. Csizma azonban rajta sem maradt. Legtöbbet azért egy helybéli román úr, dr. Moldován György (vagyis Gheorghe Moldován dr.) tudott az ifjú katonákról.

- Mátyás-huszárok, Bethlen Gergely csapatából - mondta megilletődve.

Közelebb hajolva a nagy igyekezetben, s mert tán kései hullaszagot árasztott, a halott tisztet felismerni vélte:

- Hozsváth Károly főhadnagy!

A többi urak elnézően motyogtak, a hadosztályparancsnok azonban elismerte: - Csakugyan huszártiszt volt ama halott, de csak hadnagy, nyilván Bethlen Gergely huszárosztályából. Moldován doktor (egyébként ügyvéd) látva, érezve a jelenlévők malíciáját, kipirult arccal és megrendült sóhajjal kivonta magát a társalgás gócából. Ám meg nem adva magát "tévedése" kudarcának, bejáratos lévén a legutóbbi időkig oda, este a kaszinóban egy színes fotográfiát produkált, amely Hozsváth huszár főhadnagyot ábrázolta. Addigra már a jelen lévő civil urak révén kiderült román származása, a jelen lévő katonák (törzstisztek s két tábornok) a nappal vártnál több fenntartással viseltettek a különös (bár magyarul és németül kifogástalanul beszélő) ügyvéddel szemben. Mégis, a sóaknából előúszó Mátyás-huszártiszt megszólalásig hasonlító ábrázata a bekeretezett s színezett daguerrotípián figyelemre méltó volt. Tanárky vezérőrnagy meg is jegyezte: - Vajon életében vagy holtában léptették elő főhadnaggyá? - Az elismerő csodálkozás egy pillanatra általános lett. Moldován azonban nem adott alkalmat a jelen lévő uraknak, hogy kérdéseket tegyenek fel a kép keletkezését illetően.

Ezt könnyen megtehette, mert a továbbiakban tőle tartózkodóan elfordulva, egész este azután arról vitatkoztak az urak, a katonák a civilekkel, hogy vajon a Dreispitzwaldtól vagy Sellenberkről tudták belőni a román tüzérek a vízaknai domborulatot.

Egy tüzér őrnagy keményen tartotta magát véleményéhez: - A román tábori tarackok képtelenek belőni ilyen távolságot.

- És valami rendkívüli töltettel? - okvetetlenkedett egy civil úr.

- A töltet ereje-súlya a távolsággal csökken.

A más fegyvernembeliek is megnémultak e szakszerűség hallatán.

- Egyébként parancsot adtam ütegeimnek, hogy Kiscsűrtől hallgattassák el mindkét tűzfészket - jelentette ki a tüzérparancsnok.

A tábornok helyeselt, hiszen ő adta ki a megtorló parancsot, de nagyon elgondolkodott a vitában hallottakon. Vajon nem magyar tüzérek vagy utászok gyakorló lőutasítása okozta-e a közeli becsapódást. Tanárky vezérőrnagy tüzetesen kivizsgáltatta másnap a magyar műszaki és tüzéralegységek 20-i foglalkozási naplóit - vétkességük elhárítható volt.

Viszont a német tüzérek két dombhajlattal odébb nehéz aknavetőkkel gyakorlatoztak. És ennyi kiderülvén, a magyar tábornok leállított minden további kutatást, segédtisztje figyelmét a három kései szabadsághős méltó katonai tisztelettel való eltemetésére utasította.

A magyar és német csapatok ellentámadása szeptember 26-án indult meg. Tizennyolc nap alatt a három román hadsereget kiszorították Erdély területéről.

Kolozsvárt, midőn az ingerültségnek némi jelei már mutatkoztak, s a történhető kitörés méltó aggodalmat gerjesztett, a közrend, az élet- és vagyonbiztonság fenntartása érdekében már március 21-én nemzeti őrség felállításáról gondoskodtak.

Vízaknán május 20-án szólították fel a népet védelmi állapot tekintetéből a nemzetőrségnek önkéntesen való felállítására. Másnap a tanácsháznál 122 magyar önkéntes jelentkezett. (A románok követei közölték, hogy ők is készek a nemzetőrséget felvállalni, csakhogy az az általuk választandó tisztek alatt román vezényszóval működjön, mivel félnek, nehogy a fegyver rajtok maradjon.)

Július végén 100, augusztus közepén további 120 puskát igényeltek és kaptak szuronyostul, s ezer-ezer darab golyótöltést is, és ezeket - kifizetvén - maguknak kellett átvenniök Fejérvárott.

A nemzetőrtiszteket közfelkiáltással választották meg. A magyar nemzetőrök száma idővel 450-re szaporodott fel. A Várdán minden éjjel 24 nemzetőr vigyázott, közülük 12 állandóan cirkált. A város bejáratainál is őrök álltak. Előőrsök voltak Papkapusánál Kiscsűr és Mág felé, Kerekveremnél Alamor felé és Kishunyad iránt. A lármafát Kis János kapujában emelték.

Május 4-én Szebenben a szászok s a katonák fekete-sárga kokárdát tűztek fel, zászlót bontottak, s a márciusi alkotmány ellen tüntettek. Ettől fogva a magyar kormány rendeleteit csak látszólagos engedelmességgel fogadták, rokonszenvvel nem.

Május 15-ére román nemzeti gyűlést hívtak össze Balázsfalván.

Vízaknáról is többen átmentek, köztük volt Moldován János, vagyis Ioan.

Mintegy 15 ezren tanácskozván a románságot önálló nemzetnek nyilvánították, román nemzetőrségek felállítását határozták el, valamint azt, hogy ezután a többi nemzetek a maguk és törvényes dolgaikban és nyelvükben az oláhokat románoknak nevezzék, nem pedig oláhoknak és valachoknak.

Szebeni székhellyel állandó komitét szerveztek.

Május 29-ére hívták össze Kolozsvárra az utolsó erdélyi országgyűlést, mely kimondta az egyesülést Magyarországgal. Pünkösd napján a szelindeki ortodox pap átkocsizván Vízaknán fellázította a románokat, megbízottaik, de különösen Moldován Ioan ellen, hogy népüket eladták a magyaroknak. A vádból annyi volt igaz, hogy Moldován minden alkalmat megragadott a Vízakna két népe közötti békesség megőrzésére. Józan emberségén kívül erre egy személyes oka is lehetett: feleségül szemelte ki magának, özvegyember lévén, néhai Szaplonczay Ádám egykori sótiszt leányát, a tizennyolc éves Ágotát. Ám erről akkoriban még senki sem tudott, talán csak özvegy Szaplonczayné született Szabó Eszter, aki elsőbb magára vonatkoztatta Moldován közeledését, bár eleve némi röstelkedéssel, lévén harmincnyolc évesen három esztendővel idősebb a "kérőnél".

- Maga túlságosan öreg az én kislányomhoz - hárította el az első színt valló tapogatódzásokat.

A népközi gyűlölet dagadása csak ezután következett.

Augusztusban Vízaknán is megszervezték a román nemzetőrséget. Szeptemberben már ötszázan voltak, év végéig 700-an. Parancsnokuk Moldován János lett századosi rangban.

Minden nappal a békesség reményének egy-egy szála szakadt meg.

Nem tudhatni, vajon a nyugalmat vagy a lázadás szellemét szolgálta-e, hogy a Kolozsvárra küldött királyi biztos rendeletéből a nyugalmat felzavarók megfékezésére Vízaknán is vesztőfa felállítását határozták el, melyet még július 3-án tizenkét ács el is készített.

Augusztusban Vízaknán is mozgolódás támadt, és a magyarok katonaságot kértek Szebenből, de Moldován mint a román nemzetőrök parancsnoka nyugalmat ígért. S különös gonddal csillapította Szaplonczayék házának aggodalmát, mit sem törődve az első, szinte könnyed visszautasítással, amit ő nagyon is megértett, lévén hogy maradott első házasságából egy hároméves leánykája, Aspasia nevű, ki születése perceiben veszítette el édesanyját. Ez a kisleány természetszerűen növelte az Ágotát illető majd húszévnyi korkülönbséget.

Október 2-án Szebenből a szászok emlékirattal fordultak a császárhoz, s kérték, hogy Szászföldet, magyarán Királyföldet önálló Markgrófsággá alakíthassák. Ezzel egy időben az újból összegyűlt román komitéval kölcsönös hűséget fogadtak egymásnak.

Érezvén, hogy a magyar kormány nem teljes biztonsággal terjeszti ki hatalma szárnyát a városra, s az egyre inkább és végül nyíltan a császár oldalára állt katonaság Szebenben nagyon is közel van - a vízaknai sóhivatal óvatosságból két táblát tartott készenlétben: az egyiken kétfejű sas volt, a másikon a magyar címer; a hatalom közelségéhez képest cserélték a táblákat. Ez időtt a kétfejű sas volt divatban a sóház kapuja mellett.

A Honvédelmi Bizottmány október 10-én felszólította a románokat, hogy "magukat bujtogatóik által félrevezettetni ne engedjék, nyolc nap alatt mindenki a csend és törvényességnek, engedelmességnek magát alá vesse, csendesen legyen, zavargás és zendülésnek jelét ne adja".

Ennek ellenére a románság, éppen nyolc nap múlva, elindult a császári felség szent nevében, hogy a magyar nemességet egész Erdélyben lefegyverezze.

A szomszédos falvakból (Alamorról, Preszkáról, Örményszékről) többen Vízaknára menekültek. De sok nemesi család keresett menedéket az innen háromórányira fekvő Kis-Enyeden, hol is Zsigmond Elek kastélyszerű udvarában telepedtek le.

A maroknyi magyar csoport katonai védelmet kért a General Kommandótól. Nem kapott.

A kastélyudvar ostroma négy napig tartott.

Az ostromló románság több ízben felszólította a körülzártakat, adják ki fegyvereiket, nem lesz bántódásuk. Mindenki hazamehet. A maroknyi magyarság hallva az addig történtekről, nem bízott a román ígéretben.

Erre a románok az udvarház körül roppant sok szalmát kazlaztak fel, hogy azt meggyújtván, a lak felgyúljon, s az ostromlottak bent égjenek.

Akkor odaérkezett a szebeni katonai főparancsnokság küldötte. Az ő szavára s ígéretére, hogy fegyvereik átadása után szabadon és sértetlenül távozhatnak, az udvarbéliek megadták magukat.

Ez már este történt, s alig adták ki a fegyvert, a román parasztok berontottak a nyitott kapun, s nőket, gyermekeket, fegyvertelen férfiakat, negyvenöt családot lemészároltak.

A hírek hallatán megdöbbenve, s a tisztánlátás végett, Moldován János százados úgyszólván egymaga átutazott Kis-Enyedre, de már segíteni nem tudott.

Ám ne fussunk előre egy órát sem a történtek fölidézésében.

Moldován csak elindult, alig ért ki a városból, vele szemben hatalmas csapat román felkelő sereg jött. "Hová?" kérdésére az élen haladó puskás vezetők azt felelték: - Hozzátok, Vízaknára, hogy segítsünk nektek a magyaroktól a fegyvert elvenni. - Erre már nincs szükség, elszedtük már azt magunk is - füllentette Moldován. De a több száz, tán ezernél is több fegyverest számláló sereg eleje csak bizonykodott, hogy ők már csak bemennek Vízaknára, megbizonyosodni a helyzetekről.

Moldován erre megfordította a kocsit, a lovak közé csapott, s bevágtatott a városba, annyival megelőzve a gyalogosan igyekvőket, hogy a maga embereit sebten összekolompolva a vártára, idejében kisereglettek Vízakna bejárata elé, hogy meggátolják a jövevények városba sereglését. A hosszas rábeszélés meg a vízaknai román lándzsások kitartó útlezárása végül visszafordította a dúlásra készülőket.

Moldován a vérengzésre készülő román tábort lecsillapítva és távozásra bírva, ismét Kis-Enyedre indult. Ludasra érkezvén az ottani román paptól kérdezősködött: - Miképpen állnak Kis-Enyeden a dolgok? - Nagyon szomorú választ kapott, mégis saját szemével akart megbizonyosodni a történtekről.

Kis-Enyed fölött, a szőlőknél, megállította szekerét, gyalog indult lefelé. Találkozott egy tribunnal, aki szekereken hajtva felfelé, cigányokkal muzsikáltatta magát. Moldován tőle is megkérdezte, miként áll a dolog Kis-Enyeden. A dolog készen van - felelt hetykén a tribun -, eredj, nézd meg, ha kíváncsi vagy rá! - azzal gajdolva tovább húzatta a cigányokkal.

Moldován lefelé haladtában találkozott egy alázatos jobbággyal.

- Kiféle vagy?

- Daczóné-féle jobbágy vagyok, s te hová mégy, domnule?

- Be a faluba.

- Menj csak - mondta a jobbágy -, de előbb nézd meg az asszonyomat, itt fekszik a szőlőben.

S mutatta, hogy merre.

Moldován arra tartott, s a szőlősorok között meglelte Daczónét. Termetes, szép asszony lehetett, míg élt. Arca szétroncsolva, lándzsadöfésekkel éktelenítve, combjai szétfeszítve, kitágított szeméremtestébe cső kukorica erőszakolva, nyilván csak záró töltelékül, mert a bocskornyomok az élő asszonnyal való élvezkedés sokadalmát mutatták.

Moldován szőlővenyigét és burjánt tépett, azzal födte be az összemarcangolt hűlt tetemet. Könnyeivel küzdve indult visszafelé, nem volt lelkiereje Daczóné láttán Kis-Enyeden megbizonyosodni. Útjában két fiatal leányt talált. Alighanem Daczóné kisasszony lányait. Egymástól kissé távol, nyilván, hogy a velük való művelkedésben a két férficsapat ne zavarja egymást.

A kisebbiknek még alig fanosodott szemérme, de őt sem kímélték, combjai szétfeszítve, akár lentebb anyjáé s odébb nénjéé. Mindkét leány combjai között a férfi térdnyomok a bocskorok lenyomatait legyőzték. Szemérme táján mindkettőnek szikkadt férfilucsok. Testüket valami furcsa tisztelet - talán a szüzesség látványa - megóvta a vérmocskos lándzsaszúrásoktól. Éppen csak torkukat metszették el, hogy ne siránkozzanak, jajgassanak tovább.

Később még egy megmeneküléssel végződő kis-enyedi sorsot is elmesélt Moldován, de a hír valódiként kis idő múltával már Vízakna-szerte ismertté vált:

Bartha Zsuzsannát, aki a helybéli tanító lánya volt, miután férjét, Pallós Istvánt agyonverték, egy helybéli cigány, bizonyos Bandi nevű klarinétos mentette meg, azt mondván, Zsuzsanna az ő nője. S valóban szegény megrémült, megfélemedett asszonyt burdéjába vitte, s élte ott december elejéig, mikor is a főparancsnokságtól két katonát küldtek ki, hogy a cigány karmai közül kimentsék, s Szebenbe vigyék.

Moldován János az Enyeden történteket egyebütt röviden, egyedül Szaplonczayéknál mondta el részletesen, könnyeivel küzdve. Nem lehetett benne szándékosság, hogy beszámolója a leánykérő törekvés érdekét szolgálta: Ágota még tán nem, de édesanyja, ha gondolatban is, hajlott már reá, hogy vejének képzelje az oly emberséges, maga korú özvegyembert.

Ezekben a hetekben Moldován többször folyamodott Szebenbe katonaságért városa biztonságának megőrzése végett. Néhány lovas meg is jelengetett, de aztán odébbállt, azzal, hogy a lefegyverzés a románokra van bízva, s legfeljebb a sópénztárat vitték magukkal. Azonban éppen a legveszedelmesebb napokon nem érkezett katonai segítség. S Moldován, ki nemcsak a román nemzetőrök kapitánya, hanem népe főbírája is előbb, szigorú parancsot kapott a komitétől, hogy a magyarokat fegyverezze le. Ez kölcsönös vérontás nélkül nem hajtható végre - jelentette: adjatok katonaságot. Nekünk nincs - felelt a komité.

A katonai parancsnokok is megtagadták a kérést, a generálisig el sem jutott. Ám kitudakolta, mi gondja van éppen a főparancsnoknak: szoptatós dajkát keres gyermekének (unokájának?). Moldován sietett, tudta (főbíró volt!), hogy Onye Germán nevű sóvágónak Alexandra nevű leánya szoptatós, de másfél éves fiacskáját már elválaszthatja. Fogta hát Alexandrát (alapos tisztálkodás, ünneplő öltözetbe búvás után), felvitte Szebenbe. Érkezésük hírére megnyílt a generál-kommandó ajtaja. A generális maga vette szemügyre a szemrevaló, dús emlőjű Alexandrát, s nyomban a gyermekszoba felé irányította. Moldovánt pedig megkérdezte, milyen jutalmat kér. - Katonaság? Ilyen célra? S hogyan felelsz, ha egynek is bántódása esik? - Minden elesett katona helyett tízet adok - válaszolt Moldován.

Másnap hajnali háromkor egy kompánia gránátos indult Vízaknára, továbbá egy század svalizsér s két háromfontos ágyú. A főbíró a város előtt fogadta, s egyenest a kamaraházhoz vezette őket, ahol is a katonaság felsorakozott.

Öreg reggel lett, mire a magyar nemzetőrök is teljes fegyverzetben összehúzódtak, s a piacon három rendben felállíttattak.

Egyidejűleg a Vízaknát környező magaslatokon idegen román felkelők mutatkoztak fejszésen, lándzsásan, szekerekkel, s nyilván meglepte őket a katonaság megjelenése.

A gránátosok kapitánya s a magyar nemzetőr tisztek között többórás alkudozás kezdődött. Ezek iszonyatos lelki tusakodás által határozták el magukat fegyvereik átadására. Ráadásul esküt kellett tenniök a császárra. (A kamaraház falán ez alkalommal a kétfejű sasos tábla függött.)

A magyar nemzetőrök ezután névsorolvastatván egyenként a felsorakozott szekerekre rakták katonai puskáikat, s a szuronyokat is, melyeket úgy kapták volt. A meglett férfiak közül sokan sírtak.

Az odaözönlő lándzsás román nemzetőrök közül többen a földek, a határ azonnali felosztását követelték. Ám a gránátosok kapitánya azt felelte: Ez továbbra való dolog, erről most nincs szó! Éljetek békességben, különben golyót kaptok!

Moldován ezután övéi nevében is felelősséget vállalt, hogy csend és békesség lesz Vízaknán.

Mindazonáltal a vízaknai magyarok élete a következő hetek alatt rettegésben telt. Különösen azt követőleg, hogy a Szebenbe szállított fegyvereiket hamarosan a román nemzetőrök kapták vissza, nyilván a komité közbenjárására.

December végén Bem József tábornok Észak-Erdélyben megkezdte a független magyar kormány hatalmának és tekintélyének visszaállítását. De igen-igen messze járt még Vízaknától.

Özvegy Szaplonczayné január elején beleegyezett abba, hogy lányát Moldován Ioan eljegyezze. Jól tudta, hogy környezetükben nincsen olyan fiatal férfi, akit ártatlanságában Ágota eszményül választhatott volna.

Bem serege, megfutamítva elleneit, nagy kerülővel kelet felől közeledett városunkhoz, de január 16-án parancsot küldött Czetz ezredesnek, hogy nyomuljon előre, s Vízakna felől támadja meg Szebent.

A magyarok közeledésének hírére Puchner generális már a Vöröstoronyi-szorosba menekítette a pénztárakat.

Czetz 17-én reggel 10 órakor indult el dandárával Tordáról, nagy hóban, húszfokos hidegben. Keresztül kellett haladniok a kilenc nappal előbb hamuvá égett Nagy-Enyeden.

Az előcsapat, egy Mátyás-huszár század, Pálfy őrnagy vezetésével, Mundra felől érkezett Vízaknára, 20-án kevéssel éjfél előtt. A viszai útba eső román temető kapujának torkában Moldován János fogadta társaival a lovasokat. A nagy sötétségben, eloszlatva a találkozás bizonytalanságait, Moldován a következőket mondta: - Hogyha ti azzal a szándékkal jöttetek, hogy az itteni románokat megöljétek, akkor, kérlek, előbb öljetek meg engemet, hogy ne lássam azok halálát, akiket én eddig jó rendben tartottam. - Te sem fogsz meghalni - felelt meghatottan Pálfy őrnagy -, s a többi román sem. A te neved a magyar táborban ismeretes.

S bevonulván Vízaknára, a huszárok a fősereg elszállásolásával kezdtek foglalkozni. A sókamara falát magyar címeres tábla ékesítette.

Történt pedig, hogy Szaplonczayék utcájában s házában Hozsváth Károly hadnagy huszárai keresték a kvártélyozóhelyeket, s a hadnagy személyesen ellenőrizte a kijelölt szállásokat. Az éj közepén felriasztva, a háziak úgyszólván hálóköntösben nyitottak ajtót; a két nő nagykendőt meg köpenykét kapott magára, s csak a szolgálók tüsténkedtek amúgy kócosan-ingben.

Amint a hadnagy bemutatta magát, a két fiatal szeme összevillant. Hozsváth életkora is kiderült: huszonnégy éves - valamint az is, hogy ügyvédbojtári gyakorlatát cserélte el a Mátyás-huszárok galambszürke uniformisával.

A leányszobát jelölték szállásául, mert egyetlen pillanat elég volt eldönteni, hogy ő maga itt fog letanyázni.

Az éji pihenés nem tartott négy óránál tovább, a huszároknak rövid kürtébresztő után portyára kellett indulniok. Anya és leánya is megébredtek, s fel is öltöztek a kürtjelre. Hozsváth hadnagy elébb az asszony jobbja fölé hajolt csókkal, majd a leány megriadt kezét illette ajkával, miközben szemükkel egymást keresték.

- Csodálatos éjszaka volt - mondta a hadnagy, s az éjfélkor sebten áthúzott ágyneműre gondolt, a friss damaszt alól átsugárzó leányillatra.

- Ebédre várhatjuk? - kérdezte az özvegy - vagy talán vacsorára?

- Csatába indulunk - sóhajtott Hozsváth -, de ígérem visszatérek.

Majd hozzátette, még mindig kezében tartva Ágota kezét: - Ha élek.

A nők szeme erre könnybe lábadt. Sem ebédre, sem vacsorára. Bem Szelindek felől támadta Szebent. Czetz és dandára késlekedtek, a császári ágyúk véres rendet vágtak Bem seregében. Gróf Mikes Kelemennek, a Mátyás-huszárok ezredesének fejét vitte el egy ágyúlövedék. Bem Bethlen Gergelyt tette az ezred élére.

A sókamara épületén napokig nem volt tábla.

Egy hét múlva Bem Vízaknára helyezte hadiszállását. Moldován János őt is beszéddel köszöntötte, s felajánlotta magát román társai életéért cserébe. Bem kezet nyújtott barátsága jeléül, s németül nyugtatta meg a szónokot. Minthogy sem magyarul, sem románul nem tudott.

Másnap este vacsorára köszöntött be Szaplonczayékhoz Hozsváth hadnagy. A leányszoba ágyneműjét új huzattal látták el, mert Ágota a hadnagy távozását követő éjszakára anyja mellől ismét a saját ágyába bújt. (Ámbár örökre megmarad a gyanú, hogy a hadnagyot négy órán ölelő damasztot nem cserélte frissel, mikor fekhelyére visszatért. S ahogy előbb a fiatalember a leányillatot, később álló hétig ő is érzékelte a férfitest szagát az ágyneműn. Szaglásuk által, íme egymás után ily módon egyesülhettek.)

Három ízben éjszakázott még Hozsváth hadnagy a Szaplonczay házban. A második este már Károlynak szólították a nők, s viszonzásul ő is nevén szólította a ház leányát, édes Ágotának.

Vacsora után a fűtött ebédlőben, kirakós kártyajáték közben magukra maradtak. Nem volt szokva a virrasztáshoz Szaplonczayné.

Mikor a szomszédos szobából hangos, szinte hortyogásszerű légvétele felhangzott, tűrhetetlenné vált a kártyajáték, s Ágota és Károly egymás növekvő igézetében asztal mellől emelkedve borultak össze, s rábeszélő szavak és szabódás nélkül úgyszólván egymást terelve húzódtak a leányszoba felé.

A rendkívüli körülmények szokatlan és gondolat nélküli mozdulatokkal áldották meg a leányt. Óvatosság nélkül zuhantak a vetett ágyba.

Ágota a bevérezett ruhadarabokat, még a paplan hófehér mezején pirosló bőséges bizonyítékot is, édesanyja elől előbb elrejtve, majd hetek múlva eléje tárva, élete végéig megőrizte.

Február harmadikán teremtő mély álmából ébresztette Hozsváthot a hajnali kürtszó. A háziak ez alkalommal nem keltek fel, a szolgáló sütött szalonnát tojással. Hiszen úgyis visszatér vacsorára, mint szokássá vált, ez motozhatott a két nő félálmában a legcsekélyebb rossz előérzet nélkül. A hadnagy azonban nem jelentkezett vacsorára, nyilván előőrsbe parancsolták. De be kellett volna kukkantania másnap, ha csak egy gyors búcsúvételre is, a Szaplonczay házba, midőn a vesztett csata után Vízaknán özönlött vissza gyalogság, huszárság, tüzérek vegyest és feltorlódva Bem visszavonuló parancsára.

Február negyedikén este a sókamara épületére visszakerült a kétfejű sas.

Déva, a piski híd felé hátrálva Szászsebesen számba véve a magyar sereget, 560 ember hiányzott.

A Vízaknára beözönlő császári csapatok parancsnoksága részéről intézkedés történt az elesettek összegyűjtésére és eltemetésére: A Nagy-Aknán innen s a város felé északra, hol régente a körtefa alatt a jégverem volt, nagy gödör ásattassék tömegsírul! Azonban a föld oly mélyen és keményen fagyott volt, hogy a határozat végrehajtása lehetetlennek bizonyult.

A csizmáiktól és minden értéktárgyuktól megfosztott katonákat a felhagyott sóaknába, a Nagy-Aknába hányták.

A régi sóvágók hagyománya szerint ez az akna hetvenkilenc öl mély volt. Az akkori bányászati szokások szerint alakja befelé s lefelé szélesbített, öblösített kúp. Az aknának fönt két torka volt, ezeken lappancsos ajtók, ezek a nagy temetést követő hónapokban beomlottak, eltömődtek, mintegy a feledéshez szoktatva a várost s a történelmet.

Moldován János nemzetőr kapitány, a város főbírája, ki a "temetésen" jelen volt, följegyezte, hogy háromszázhét testet dobtak be az akna vizébe, valamennyien magyar egyenruhát viseltek. Zubbonyt, dolmányt, de legtöbbnyire csak nadrágot. Lábbelit egy sem.

A rablástól Moldován majdhogynem csupán a Szaplonczay házat tudta megvédeni, bár késve érkezvén, egy s más holmikat onnan is elvittek a mohó császáriak.

Március 11-re virradólag 12 ágyúval igen sok orosz katona érkezett Szebenből Vízaknára, bőségesen elszállásolván magukat, reggelre gazdag früstököt rendeltek házigazdáiktól. De midőn hírét vették Bem érkezésének, étlen futottak vissza Szebenbe, s onnan a Vöröstoronyi-szoroson át Havasalföldre.

Egész Erdély a magyarok kezére került. A tábornok Vízaknára is visszatért; szállásán hagyott s a gazda által elrejtett személyes holmijait meghatottan vette át.

Szaplonczayék most, öt hét után, átvonuló Mátyás-huszároktól kérdezték Hozsváth Károly hollétét, minthogy visszavárták. A huszárok vagy tudatlanok voltak a hadnagy felől, vagy eltűntnek mondták. Moldován elejtett szavaiból tudták, hogy az aknába huszárok is kerültek, még tiszt is, nem is egy.

Szaplonczayné, ki serdülőkora óta ellenőrizte leánya hószámának ritmusát, február végén kiderítette, hogy Ágota teherben van. Az idő sürgette őt, s ő sürgette az időt.

Március 12-én utolérték egymást. S mert Moldován János főbíró ismét megkísérelte a leánykérést, s ez éppen oly időben történt, mikor a magyar címer díszlett a kamaraház bejárata fölött, az özvegy úgy ítélte, megalkuvás nélkül mondhatnak igent.

Moldován sürgette az esküvőt, mondván, mátkaidőnek tekinti ő azt az esztendőt, mióta először kérte Ágotát. S a hosszú mátkaság nem tesz jót a jegyeseknek - tréfálkozott. S örvendett, hogy ellenkezésbe nem ütközött.

Március utolsó vasárnapján, szerencsés napos időben, nagymisék után esküdtek, nem templomban, hanem a piac sarkán rögtönzött oltár előtt. Nem a nyilvánosság elé tolakodva, hanem a két felekezet közötti békesség megőrzése végett. Megtehették volna, hogy egymás után mindkét templomban alávetik magukat az egyházi szertartásnak. De már az, hogy melyikkel kezdjék! Így aztán egyszerre eskette őket a két pap. A katolikus plébános Ágotának tette fel a szükséges kérdéseket, a görög egyesült egyház parochusa pedig Jánosnak. Az áldást egyszerre mondták - latinul. Szerény közebéden ülték meg a lakodalmat: néhány közeli rokon, Ágota leánytársai, János katonacimborái, a városi hivatalbéliek s a két pap.

Nyáron Ágota dereka domborodván, Szaplonczayné már bánta, hogy a papok határozatába beleegyezett: ha fiú lesz, az apja, ha leány, az anyja vallását kövesse.

November 11-én (hét hónapra) fiúcskát szült Moldovánné, s görög katolikus szertartás szerint Gheorghe névre keresztelték.

Anyja azonban már a bölcsőben Gyurikám néven becézte fiát.

Hozsváth Károlytól (vagy tőle) semmilyen hír nem érkezett.

Ágota egyszer kicsattanóan, felzengően jókedvű volt, máskor meg búskomorság mezsgyéjén magába borult. Anya s leánya nem beszéltek február 3-a éjszakájáról. Csupán egyszer dünnyögte vacsoránál Szaplonczayné (Moldován távollétében): - Az a Károly alighanem a Nagy-Aknában pihen.

Ágota felzokogott, s többször elsusogta a bölcső fölé hajolva - Miért is nem kereszteltünk Károlynak?

Anyja józanul csitította: - Nem tehettük meg Jánossal szemben.

A fiatalasszony utóbb egészen megnyugodott attól a gondolattól, hogy Hozsváth hadnagy emléke tőle másfél kilométernyire úszik az örökkévalóság felé.

Hatvankét éves korában váratlanul meghalt Szaplonczay Ádámné, egykori sótiszt özvegye. Részes aratóival pörlekedve érte az agyvérzés - román szóval az ajkán lehelt utolsót.

Ágota (noha férje és három gyermeke volt) egészen magára maradt. Támaszát s gyóntatóját veszítette el anyjában. A mindenkori plébánosnak, templomi gyóntatójának kezdettől fogva hazudott a tekintetben, hogy első fogantatásának idejét s körülményeit rendre elhallgatta, s az áldozáshoz a titok megtartásával járult. Az így nyert feloldozást és bűnbocsánatot, érthetően, nem tekintette soha tökéletesnek.

Ugyanis édesanyjának tett mindenkori bűnvallomásaira, beleértve mindig azt a legelsőt - megkapta a teljes fölmentést vétke, vétkei következései alól.

Anyja halála után Ágota lelkének nyugalma megbomlott. Eddigi különös szokásai elhatalmasodtak fölötte. Övéinek apróbb-nagyobb kórságait "hasonszenvi" eljárással (similia similibus curantur) orvosolta, hódolt mindenféle borogatásoknak, sőt kezének egyre inkább delejes erőt tulajdonítva, a kézrátétel hatásában is szentül hitt. S hitt a szellemidézésben, melyet anyja éltében csak olykor-olykor űzött, de mostanában (gyakran szolgálói társaságában) estenden, teletszaka táncoltatta az asztalkát: mindig Hozsváth Károly hadnagy (később főhadnagy) érdekében. Főhadnagy? Gondolataiban Ágota léptette elő.

Családi körben gyakorolt gyógyeljárása a test tisztán tartása, méregtelenítése végett naponta (esetleg többször) megismételt klistélyozás, az allövet lett.

Gyermekei ezért szívesen vállalták az intézeti életet, és szünidőben aggódva tértek meg a szülői házhoz.

A tizenhat éves Erzsébet Temesvárott tanult a Miasszonyunk-apácáknál. A kisebbik fiú, akit egy meddő gondolattal Károlynak kereszteltetett Ágota, de akit apja vallásán s nyelvén Carolnak neveztek s írtak, a szebeni román gimnázium negyedik osztályos növendéke volt ezidőtt, s magyar szóra egyre zavartabban járult anyjához vakációzni.

Gyermekei s anyja fogytán az özvegy minden maradék szeretetét férjére terelte. Moldován lassanként megszokta, hogy felesége úgyszólván rigolyái által édesül hozzá, de elfogadta az ártalmatlannak ítélt kuruzslásokat, s el még az olykor vállalt allöveteket is, melyek ideig-óráig segítettek az egyre hatalmasodó baján: dülmirigye kezdett evesedni.

Moldován Jánosnak hatvanéves korában egyik óráról a másikra elzáródott a vizelete. Egész alteste iszonyatos feszülő fájdalmán csak Szebenben tudtak segíteni: fémkatéterrel elvezették testéből a felgyülemlett pangó hugyot. (Az sem volt kis fájdalom!)

Hazatérvén felesége gondozásába esett, ki újra és újra leküzdvén maradék irtózásait, naponta lemeztelenítette férje hanyatt vetett altestét, a fél kezével magasba tartott zománcedényből csatlakozó cső végét szabad kezével beledöfte a szorongó férfianuszba. A szappanos, langyos víz néhány percig még csak növelte a duzzadó prosztata feszítő fájdalmát-ingerét. Amint azonban Ágota "mehet" szava elhangzott, felkapva nadrágját rohant a pervátára, ahol is belei kiürülvén, vízhólyagja táján is jóleső könnyebbedést érzett.

Sokadik alkalommal, mikor különösen jólesett alteste enyhülése a klistélyozás által, visszaheveredett előbbeni helyére, és ezt mondta:

- Nem is reméltem, Ágotám szívem, hogy ennyire szeretsz engemet.

Tegezte feleségét, az meg kezdettől magázta őt.

Moldován György huszonnegyedik évében végezte el a jogakadémiát (anyja kívánsága szerint), azért ily későn, mert nővére, apai ágon féltestvére, Aspasia unszolására a papi szemináriumban töltött két évet. Aspasia akkortájt ment férjhez Bukarestbe, a neves, főúri Marghiloman család egyik sarjához, hatása öccsére akkor megcsappant, s az érsek beleegyezett (Szebenben), hogy félbehagyott egyházi művelődése mellé esetleg egyházjogászi minőségben alkalmasint többet használjon felekezetének.

Az érsek óhajára a doktori, tudori fokozatot Bukarestben kérte, minthogy a jogakadémián (melyet magyarul végzett) erre mód nem volt.

Ez sem volt könnyű dolog, de sógora családjának befolyásával s a maga fölényes műveltségével sikerült.

Anyja a huszonnégy éves fiút (még csak doktorandusz) maga elé állította, és sarjadó bajuszát a maga ízlése szerint ollózta ki. Talán két hétbe is tellett, míg Gyurikám (Moldován Ioan Gyuricámnak szólította) férfidísze megfelelően alakult. Akkor anya és fia bekocsiztak Szebenbe, galambszürke huszárdolmányt rendeltek főhadnagyi rangjelzéssel a legjobb szabótól, s az elkészülvén (egy következő alkalommal, már ősszel) Szeben akkor még egyetlen fényképészénél a bajuszkás-dolmányos fiúról felvételt készítettek. György csak ezután utazott Bukarestbe, hogy a szükséges vizsgáknak eleget tegyen.

- Nagy kép legyen, színezve - utasította Moldovánné a képművest.

A színezett fénykép nyolc esztendeig egy sublótfiókban lappangott, zár alatt, csak magános ünnepi alkalommal került napvilágra, csak néhány percre megtekintés és megcsókoltatás végett. Moldován János nem tudott róla egyáltalán. György meg teljesen megfeledkezett még a fényképezkedés kínos órájáról is.

Az egykori főbíró üvöltő fájdalmak között szenvedett ki hatvankilencedik évében: csapolás már nem segített, érvágással hiába próbálkoztak, a piócák undorodva, szívatlan fordultak le a nyaktól talpig, tokától bokáig felpüffedt testről.

- Húgyvérűség - tártak tenyeret a tanácstalan orvosok.

Alig egy héttel a temetést követőleg, általános nagytakarítás után, előkerült a sublót záros fiókjából a bajuszkás huszár főhadnagy képe, s felkerült az újdonat özvegy hálószobájának falára, szemben az ágy fölött aranyló szentképekkel.

György csak most révedt vissza a szebeni fényképész műtermére.

- Milyen nyalka katonatiszt lehettem volna, ha az élet könnyebbik végét ragadom meg!

- Sajnálom, hogy a hazáról eltévesztett fogalmad van, kisfiam - mondta az özvegy -, akinek te a modellje vagy, bizony azt az élet a nehezebb, a halálos végén ragadta el.

Homályos beszéd volt, a nézetkülönbségnek kölcsönös, hosszan tartó csókkal vették elejét.

Július 3-án emberemlékezet óta nem tapasztalt felhőszakadás zúdult Vízaknára. A környező lejtőkről a városra ömlött a víz, a nyíltszíni sóstavak kiöntöttek. Félóráig tartott az égiháború, de órákig tartott, míg az ár elvonult az utakról.

Ami soha nem történt meg addig, a hatvan-nyolcvan öl mély, felhagyott sóaknák is megteltek.

Megteltek, és ki- s feltörtek a föld alól. A Nagy-Akna régen beomlott, s fűvel, bokrokkal benőtt lappancsán új kapu nyílt, s azon öt honvéd holtteste úszott elő, melyeket (kiket) a vízaknai csata után háromszázheted-magukkal löktek a sós mélybe.

"Negyvenegy évig és hat hónapig aludtak nedves sírjukban" - írta másnap a helyi hírlap. - "A holttesteket a sós víz romlatlan állapotban megőrizte. Az ismeretlen és névtelen hősöket, a mesés idők hazajáró, néma tanúit a város kegyeletesen közös sír megszentelt földjébe fogja temetni." Még azt is megírta a lap, hogy a hősök között egy galambszürke dolmányt viselő huszár is van.

Mikor Ágota hírét vette a szörnyű-gyönyörű hírnek, befogatott, hóna alá kapta a falról a főhadnagyi képet, s úgy, gyászruhásan a ravatalozóhoz hajtatott.

Ott feküdtek sorban a honvédek, még koporsón kívül.

Az özvegy negyven év és hat hónap várakozással szemében és szívében kereste és találta meg a galambszürke huszárt.

A só a tűző napon már megkristályosodott a holt férfiak arcán. A huszár arca borostás volt, de bajuszt nem viselt. Dolmánya kopott (még az élettől), nyaka és arca idegen, közlegényi. A bizonyság előtt Ágota ájultan összeroskadt. Gyászruhája is, meg a kép is besározódott. Mikor életre locsolták, elfordult a jövevény halottaktól, s ezt motyogta: - Többé nem imádkozom.

Február harmadikán reggel a szolgálók összeguborodva s halva találták asszonyukat. Felöltözve halt meg, gyermekei távollétében.

Az orvosok tudták, gyógyíthatatlan, daganatos női betegsége van. A halottkémnek annyi dolga akadt csupán, hogy kiegyenesítse a horgasra merevülő tetemet.

Hosszú esztendők óta találkoztak ismét a testvérek.

György Budapestről sietett haza, Erzsébet Kassáról, oda ment volt férjhez, jó tíz éve, szinte a nevelőzárda iskolapadjából - földbirtokoslány pad- és évfolyamtársnője testvérbátyjához. De magában jött, gyermekei s ura nélkül. Carol (Aspasia kedvence) most is Bukarestből érkezett, s eljött maga Aspasia is, kinek (most derült ki) csupa kedves emlékei maradtak Ágota mamáról. A gyászoló "gyermekek" Erzsébet kedvéért - ő szégyellte a románt - magyarul idézgették a boldogult jó tulajdonságait. Csak kevés szót ejtve az utolsó két évtized furcsa szokásairól.

Suttogták, s ez a "gyermekek" fülébe is eljutott, hogy a nagybeteg mérget vett volna be, hogy végezzen magával.

A plébános véleménye az volt, tökéletes temetést fog celebrálni, noha Ágota testvérünk már két esztendeje nem részesült a bűnbocsánat szentségében, s utolsó kenetért sem fohászkodott az Úrhoz.

A rövid végrendelet egyenlően osztott a négyek között, bár az örökségre egyik sem szorult rá.

György pecsétviasszal lezárt külön borítékot kapott, saját kezű felbontásra és nyilván személyes, sőt magános olvasásra.

Ő nem is bontotta fel nyomban a borítékot. Meglepte az üzenet, bár minden részletét ismerte a belefoglalt néven kívül.

"Fogantatásod napjának s órájának évfordulóján halok meg. Semmi okom nincs meg nem tennem. Apád arcképét nézem haldoklásomban, aki olyan volt, mint Te, huszonnégy éves korodban. Szerettem volna, s szeretnék holtában találkozni vele. Tudd a nevét, mely a tiéd is lehetne: Hozsváth Károly főhadnagy a Mátyás-huszároktól."

Moldován György olyan tetemes részt vállalt a románság sorsának istápolásából, hogy anyja állítását egy halódó s megzavart elme utolsó termékének minősítette. Annyira szerette Moldován Ioant, még haló porában is (ahogy mondani szokták), hogy az ő lelki nyugalmát megháborítani sajnálta volna. S egyben saját lelke nyugalmát is őrizte azáltal, hogy anyja utolsó üzenetét elégette, s szavai hamuját emlékező ganglionjainak leghátsó zugába söpörte.

Hónapokba telt, míg Moldován Gheorghe-ban György visszaszerezte egyensúlyát. Midőn az egymást támogató magyar és német csapatok a Kárpátok mögé szorították a három behatoló román hadsereget, György örült, mert érezte, eljött az ideje - amikor segíthet mindkét népének. Mert románsága még a nagy sósvízi találkozás után sem pusztult ki belőle. S ezt érezték a magyar urak, amikor felajánlotta szolgálatait a készülő békekötés előkészítésében.

Magyar urak? Először Tanárky vezérőrnaggyal próbálkozott, őt a "tetem" és fénykép azonosítása alkalmából ismerte már személyesen. Hamarosan kiderült, hogy Tanárky a békéhez kicsi ember. De kicsinynek bizonyult az osztrák-magyar csapatok erdélyi főparancsnoka, straussenburgi Arz Artúr gyalogsági tábornok is, aki miután hosszan hallgatta Moldovánt, megkérdezte: - Magyar ügy? Igen? Én a császár kabátját viselem. A katona feladata az ellenség megsemmisítése!

Ám jött személyesen megszemlélni a csatamezőket Károly, az új császár és király, ez utóbbi minőségében negyedik.

Sokkal udvariasabb és készségesebb volt a katonáknál az eléje tolakodó Moldovánhoz. Figyelmesen hallgatta, s megértvén, hogy Erdélyről van szó, Tisza István grófhoz, a magyar miniszterelnökhöz utasította.

A miniszterelnökhöz kétnapi várakozás után jutott be. Elmondta végre segítő szándékát. - Röviden - szólt szigorúan Tisza -, ha jól értem, ön a románok számára kegyelmes békét óhajt, midőn mi évtizedekre meg akarjuk bénítani őket.

- Én arra akarok figyelmeztetni, mi lesz, ha visszajönnek Erdélybe!?

- Ön románként a lehetetlen latolgatására késztet!

- Szeretném bebizonyítani személyesen nagyméltóságodnak, ha megérjük, hogy ama lehetetlen esetben én magyar leszek.

A kihallgatás búcsúvétlen ért véget.

Igen finom szemű, tiszta és nagy szilárdságú agyagpalából készült íróvessző a palavessző, mellyel a szintén agyaglemezből való palatáblán írni lehet. Az agyagpala, melyből a palavesszőt gyártják, hosszabb idejű fekvés után, érintés nélkül, hosszú, vékony oszlopocskákká esik szét, mert benne az igazi és hamis palásság egyszerre kezd működni.

Minden lemezekre hasítható kőzet: pala. De nem minden palával lehet írni, az agyagpalán kívül csupán a grafittal. A kristályos palák legelőkelőbbikével, a csillámpalával például nem.

Ezek valamennyien részt vettek az őskorban a föld felépítésében, s így bolygónknak mintegy alapkőzetét alkotják.

Georgica, Gyurica, Gyurika első iskolás esztendeiben palatáblára rögzítette Vízakna legtapasztaltabb oskolamesterétől, Prekup Majerántól hallott s a fekete táblán megpillantott ismereteket, mindig - palavesszővel. A fakeretes palatáblácska mindkét lapjára írhatott, s ha nem sikerült első nekibuzdulásra az írásbeli művelet, zsineggel fogva tartott, kissé nedves spongyával hirtelen, bármikor simára törölhette a hibásnak ítélt felületet.

A spongyát zsineggel derékba kötötték odahaza a táblakeretbe, még tán a gyártók, likat fúrtak, s az átfűzött zsineg által rögzítették a mindig nedves szivacsot. Szivacs és palatábla, birtokbavétel óta egyek voltak. A törékeny vessző fölött nagyon kellett őrködniök a gyerekeknek, aki tehette - jövet-menet -, az iskolán kívül tokban tartotta. Ha félbetörött vagy éppen harmadába negyedébe a vessző, azzal aztán nehezen boldogult a kárvallott.

Az ősz bajszú Majerán románul oktatta a fiúcskákat, leánykákat, de Gyuricának (Moldován Györgykének) nagyanyja, Szaplonczayné kérésére, tudománya velejét rendre magyarul is elmondta, ismételte. Így a román iskolában Gyurika szépen megbarátkozott a román mondatokkal, a többiek viszont megtanulták a fentebbi magyart, melyet az utca porából egyébként már ismertek így-úgy. Még a tompább elméjűek is kezdték értegetni az ungur szókötést.

Az osztálytársak közül egyetlen maradt név szerint is időálló: Muntyán Lenuca, egy sokgyermekes, szegény sorsú sóvágó leánykája. Aki történetesen Gyurica mögött ült, együtt tanulásuk első másfél esztendejében.

Kis Györgyünk odahaza magyarul nevelődött, csupa nők között: nagyanyja becézésében s "féltestvére", az alig három évvel idősebb Aspazia (Aszja) dédelgetésében. Kishúga, Erzsébet születésekor s minden későbbi fürdetésekor Gyurikát eltávolították, kitessékelték, ne lásson, ne halljon, ne szaglásszon fiú módon. Látványban nem is volt része szeme csodálkozása éveiben, legfeljebb a szagok, a női szagok tapadtak megkülönböztetésül érzékeibe, úgy csütörtök-péntek napjaiban sejtette, hogy a ház nőillata felerősödvén, magát másféle szagúnak tudja: valamennyien csak egyszer fürödtek hetenként s éppen szombaton. De mindig úgy, hogy a fiú friss meleg vízben, utána már csupán "apja" következvén, az elütő szagú, dohánybűzös Moldován János. Olyankor, szombaton, emlékezetes tiszta köntösben látta viszont a családot, s a jó érzéstől minden érdeklődése megcsihadt a szagok iránt.

Erősen megsínylette a fiú növekvő tapasztalási igényét, hogy Aszját kilencéves korában édesapja román szóra Szebenbe vitte zárdai bentlakásra.

Az iskolai szünetekben hazaérkező nagylány egyre módosuló személyisége inkább tiszteletre, mint szeretetre méltóan változott.

Gyurika látása bizonyos tekintetben fejletlen (mert kielégítetlen) maradt. Még a kis Erzsébetet sem láthatta pólyából kibontva. Igen, otthon a szagok után tájékozódott, kilépve a házból, úgyszólván tapasztalatlan volt.

Egy napsütéses tavaszi délelőtt (Majerán tanító épp románul magyarázott) véletlenül padlóra esett Moldován Gyuri palavesszője. Könnyen meglelte, csak le kellett kuporognia ülőhelye alá. A nap sugarai a padok között siklottak be a tanterembe, s a kuporgónak váratlan fényeket villantottak meg: Lenuca térdeit - megnyitva, támaszt keresőn - Gyurika padjának feszítette: köntöse alatt nem volt semmi ruhaféle. Ahogy az ilyen korú leánygyermeket öltöztetni szokták, s hogy szükségét könnyebben végezhesse - csupán kántust viselt, vállán, hátán kis könnyű bekecset.

A halványrózsaszín nyiladék látása álló percig mozdulatlanságba nyűgözte Gyurikát. Úgy érezte, e szép napsütötte pad alatt messzibbre már nem lehet s nem is érdemes ellátni.

Csak akkor tápászkodott fel, amikor Majerán magyarra fordította a szót, s egyedül az ő kedvéért s érdekében.

Óraközi szünetekben Lenucát figyelte, s minden mozdulatát másnak látta, mint akár tegnap. S el is feledte, hogy tegnap még észre sem vette a kislányt.

Aznap még kétszer ejtette el palavesszőjét Gyurika, mindkétszer szándékosan. Majerán semmit nem vett észre, Lenuca sem, bár az egyik ejtés idején rövid időre összezárta térdeit, de már akkor a napsugár is odább kúszott.

Hazafelé menet Lenucához szegődött. Nagy kerülőt kellett tennie, a szegény sóvágók a város túlfelén laktak. A lány közömbösen fogadta a kíséretet, az átalvető vászontarisznyát nem adta oda. Néhány nap múlva Lenuca annyit engedett, hogy a tarisznya szalagját kétfelől fogva vitték.

Azokban a hetekben több palavessző eltörött a pad alatt. Majeránnak kellett egy ízben előszólítania az ülés alatt keresgélőt, utóbb meg is tiltotta, hogy a pad könyöklőjének vájatából legördüljön az íróeszköz, egy madzagocskára maga az ősz tanító bogozta a spongya mellé az aznapi palavesszőt, még mindig tanácstalanul a tekintetében, mi kutatnivalója lehet növendékének odalent.

A tilalmat elsöpörte az iskolai szünet. Ősszel Gyurika úgy igyekezett, hogy megint a Lenuca előtt való padba kerüljön.

A hazakísérést nem tiltotta Majerán. Muntyánék kapuja előtt egyik délben Lenuca anyja csodálkozott leánya gavallérjára. Az elgyötört asszonynak egyéb dolga is volt eddig, mint idegen kisfiúkkal törődni. Azért azt kérdezte: a cui pizdă eşti?

Gyurika egy szó kivételével ismerte a mondást, s emiatt nem is felelhetett honnan származása dolgában. A leányka tudta anyja szavainak értelmét, de nem ismerte azt a testrészt s a hozzá tartozó nőt, aki Gyurika anyja kellett legyen. - Copilul lui Moldován - bökte ki végül Lenuca.

Nem sokkal karácsony előtt Gyurika leszaggatta, foggal elharapta a spongya zsinegét, hogy legyen mit pad alá ejtenie. Majerán tanító halk léptekkel a kuporgó fiúcska mögé került, hogy fejének, tekintetének alulról oldalaslag csapó irányát kifürkéssze. Maga is lehajolt, ám a két szurtos leánykatérd padnak terpesztett feszülése elegendő bizonyíték volt számára. Odébb sétált, majd románul feleletre szólította Georgicát, mintha mit sem vett volna észre, valamit a betűk írásmódjáról kérdezett.

Még aznap felkereste a tanító Muntyánékat, s az asszonyt rábeszélte, Lenucának varrasson, varrjon, eszkábáljon össze chiloţi-ot, nadrágocskát - vászonból. Nagyon meglepődött az éppen újból terhes asszony, mondván, ő maga sem visel ilyenféle ruhadarabot, két idősebb leányára sem varrt, adott soha chiloţi-ot. Majerán szerint a tanteremben fel fog fázni a gyermek. Ennyiben maradtak. Soha nem firtatta-vizsgálta a tanító Lenuca alsó öltözetét. Hanem Gyurikát másfelé ültette. Szaplonczaynénak a dologról nem szólt. Férfiszolidaritásból? Talán magának is lehetett része gyermekül hasonló felfedezés örömében.

Tizedik esztendejében Gyurikát érettnek nyilvánította a plébános a szent gyónásra és a szent áldozásra. Több hetes készület előzte meg a gyónást, a bűnök fogalmának és válfajainak részletes megismerése által, melyeket igen és nem feleletek közben fel kellett sorolni a gyóntatószékben is.

Mindennek Gyurika híven eleget tett, ám mikor másnap az Úr testét két szín alatt magához kellett vennie, néhány perccel azelőtt, hogy az ostyát nyelvére fogadta volna, eszébe jutott, hogy tán a legsúlyosabb bűnét elfeledte megvallani. Tudta, a bűnök előtanulmányozása során tanulta, hogy négy éve, sokszor a Lenuca térdei alá kuporogva a paráználkodás bűnének egy nemét követte el.

Tudta, s mégis áldozott, és soha a későbbiek alkalmával nem gyónta meg, sem a véteksorozatot, sem a hamis áldozást, mely talán, gondolta ő, még nagyobb bűn volt, mint amit első gyónásakor "feledékenységből" elhallgatott.

Ekkor, ettől kezdődött felekezetétől való eltávolodása.

Segítette őt ebben, szándékolatlanul, nagyanyja, ki római katolikus lévén, minden más vallást sajátjánál csekélyebb értékűnek tartott, még a görög egyesültet is, melyben "apja" után Gyurikát iktatták.

Az igazi hatást az gyakorolta a bűnösen áldozó fiúra, hogy Szaplonczayné még saját felekezetében is igen sok kivetnivalót talált és hangoztatott. Örökké elégedetlenül tért haza a vasárnapi misék prédikációival. S az imakönyvek! Az alapimádságokkal: a miatyánkkal, az üdvözléggyel, a hiszekeggyel nem elégedhet meg magára adó hívő - az ezerféle alkalomra felkészítő fohászok tárházai lennének az imakönyvek. Szaplonczayné a köznép számára írott s kinyomtatott imádságos könyvet mind ismerte, forgatta, többi közt az Aranykoszorút, a Rózsáskertet, a Zöld Koszorút, a Kis Kalauzt s még vagy nyolc-tízet. És mindenkor élénk bánattal azt vette észre, hogy ezek a szép nevezetű könyvek belső tartalmukra nézve a legnyomorultabbak és értéktelenek, a legsekélyesebb bírálatot sem állhatják. Ő azokban sem morált, sem nemes érzeményekre való buzdítást, sem a szépnek és jónak megkedvelésére ingert nem bírt lelni. S azonkívül mindet oly iszonytató unalmasnak találta. S valahányszor elmélyedni próbált e fohászgyűjtemények valamelyikében, mindig mélyen elszomorodott. Mert azt hitte, hogy egy lelkes, a nép fogalmaihoz készült, a szívekre érzékenyen ható imádságoskönyv a szegény köznépnek igen kedves és üdvdús olvasmányt nyújtana, nyújthatna.

Nagyanyjának egyháza elleni emez apprehenziói éveken át vigaszt nyújtottak Gyurikának gyónással és áldozással súlyosbított bűnének elviseléséhez. Egészen közelbúvásig azonban nem engedte őt nagymamának az a szokása, gondossága, mellyel övéinek emésztését figyelemmel követte.

Szaplonczay, a sótiszt, egyike volt ama keveseknek, akik a Jellasics elleni győzelmes ütközetekben életöket veszítették. Özvegye szerint nem halt volna oda hősleg, ha aranyere miatt mozgása nem oly lomha. Gyurikának többször végig kellett hallgatnia e kór eredetét és megelőzésének módjait.

Nagymama nézete szerint az aranyér nem más, mint azon szenvedések, amelyeket a beteg végbelében lévő apró giliszták háborgásai okoznak. A szenvedő ember üdvösebbet nem tehet, mint ha az aranyér szülőokát, a gilisztát pusztítja. Mentül több hideg vizet igyék a szenvedő, és gyakran vegyen hideg vízből allövetet. A végbélben érzett fájdalmakat azonnal meg lehet szüntetni, csak hideg vízből vegyünk allövetet. De hát mi az oka a fájdalom megszűntének? Amint a hideg víz a gilisztához ér, megszűnik rágni. Az ekképp szenvedőknek úgy kell élniök, hogy a giliszták szaporodását meggátolják. Oly eledelekkel éljenek, melyeket a giliszták nem szeretnek. Ilyenek az ecetes, citrommal készült és minden savanyú ételek, retek, cékla, káposztaleves, mindenekfölött a makk-kávé, bodzalekvár, hagyma, maga idejében a szőlő, és főképpen mentül újabban merített friss víz. És az oly eledelektől óvakodjék a beteg, mit a giliszták szeretnek, ilyenek: a forralt tej, a tejben főzött ételek, a cukros sütemények, a sok kenyér és tésztás étel.

Gyurikának sok savanyú étket kellett nyelnie, s ha estenden körbetekeregve a városkát, vacsora után már legfennebb lábmosásra jutott idő lefeküvés előtt - s az allövet megalkotása kihullott nagymama és édesanya szorgos estéli keze ügyéből, eszméletéből -, az eredményes kószálás volt.

A közös katolikus egyházi szokások ellen való berzenkedés simogatólag hatott a fiúcska lelke nyugalmára. A giliszták elleni sűrűn történő támadások viszont deréktől lefelé riadalomban tartották egész valóját.

Hiába Gyurika, rimánkodva és farolva, hogy neki nincsen gilisztája, ha volt is egyszer kicsiny s kutyáskodó korában, s nem is fáj neki soha ott, legfeljebb éppen akkor csupán, mikor a beszappanozott csövű klistélyt magába kell fogadnia.

Ezért aztán mikor Gyulafehérvárra latin iskolába került négy esztendőre, a nagy idegenség fenyegetése s a hazulról történő elszakadás fölötti búsulás mind visszájára fordult: Fehérvár ígéret földjének tetszett, a szülőházból kitépődni pedig az estéli meggyaláztatásoktól való talán végleges szabadulás üdvözülésének látszott.

Csak az internátusba imákkal és gyónással beiktatódó napok idején jött elő a szentségekben hazudás bűne, melyet továbbra is magába zárt, elhallgatván mind a palavesszők korát, mind a vétekben fogant szentségfelvételeket.

Négy év kellett Gyulafehérvárott, hogy ezek a sebek betokozódjanak.

Az algimnázium után Moldován János sarkára állt: a fiúnak román iskolában kell folytatnia. Egész nyár ment rá a családi huzavonára. Végül György Szebenbe indult ősszel - német gimnáziumba.

A serdülés kegyetlen éve egyszerre tört rá Györgyre az új nyelv támadásaival. S bizony tanulmányi eredményei legalább másfél fokozattal süllyedtek, de buktatásra egyik tanára sem gondolt, bár kedvencül sem fogadta egyikük sem.

Serkenő bajuszkával s német bizonyítvánnyal érkezett Vízaknára a nyári szünetre. Gondolt rá, hosszú nadrágjához sétapálcát szerez, s pálcát fogó jobbjára glaszékesztyűt. Idősebb barátai figyelmeztették, pálca és kesztyű csak az érettségi után jogos. Így aztán a kánikula beköszöntén visszaereszkedett a kurtanadrágos viseletbe.

Az első szabad heteket könyvei között töltötte György, rozsaratás idején mozgalmasabbá tette éltét "apja". Magával vitte a rozstarlóra "fiát", nem kaszával-sarlóval, hanem csak a felügyelet végett: szemmel tartani az aratókat s cséphadaróval cséplőket - se a gabonaszemnek, se a szalmának ne legyen híja a gazda távollétében sem.

Csak úgy a második napon vette észre, jutott fülébe az egymáshoz dobált kurjantásokból, hangos és zsíros tréfálkozásokból, hogy mezei munkásaik egy része a Muntyán család ivadéka, köztük maga a családfő is természetesen. Lenuca nincs köztük, csak nénjei és bátyjai - s majd évek múlva - gondolta György - itt lesznek húgai és öccsei is, de őt magát nem tudta elképzelni e verejtékes munkában. A családra ráismervén - gyónásainak minden szépsége elméjébe villant - az evangélikus gimnáziumi esztendőben belső híradás nélkül megszűntek a gyermekvétkek, s elég volt a Muntyánok nevének többszöri elhangzása, Lenuca térdei képzettek meg a nyári napsütésben, s az a reménység, hogy esztendilyenkor ő is tán az aratók között hajladozik majd.

Amint nőtt-terjedt a tarló, egyre ott bóklászott György cipősen az aratók között, megszólításokra éhesen s figyelve a férfiizmok játékát, a nők csípős verejtékét. Naponta sikerült domnişor megszólításban részesülnie egy-egy közömbös kérdés örvén. Muntyán volt az, aki ha szólította, mindig magyarul, kicsi úrfinak szólította.

Úgy telt el a hét, hogy "apja" egyszer sem járt ellenőrizni a mezei munkát, s megelégedett az estéli jelentésekkel. Akaratlanul, de tán nagyon is szándékosan növelve a fiú férfitekintélyét, melynek ezek a napok igen sokat használtak.

Péntek lehetett, alkonyattal, már hazafelé készülőben eléje állt Muntyán: Vajon lehetséges volna-e, kicsi úrfi, kérem, hogy a tarlón a mi libáink legeljenek, míg az eke be nem fordítja az elhullott magvakat.

A választékos, magyart románnal vegyítő kérelmet elhalaszthatta volna másnapra, otthon megtárgyalván az engedélyt. Ám frissen szerzett urasága gyors és azonnali választ diktált, s hogy nagymama meg ne változtassa az ő hirtelen igenét, még nagyos elfordultában odavetette: Ha nagyanyám tíz lúdját is kihajtják.

Muntyán meghökkent, de rábólintotta a bine-t.

Nagymama tapsolt a domnişor eleven és talpraesett döntésének, "apja" fejcsóválva beletörődött, maga juhlegelőnek szánta a felmagzó tarlót.

Következő hétfőn két gyermek, Lenuca valamelyik öccse és valamelyik húga gyámoltalankodott be a Szaplonczay udvarra, csak annyit tudtak kibökni, hogy "ludak", majd magyarázatul románul is: gâşte, s hosszú fűzvesszőkkel utcára terelték a tíz fehér libát.

György szokásszerűen aznap is kiballagott a Meleg-oldalbéli rozsföldre, hogy immár a gyermekek, a libapásztorok dolgát ellenőrizze. Félúton bosszankodott magára, milyen unalmas nap néz őrá, s csaknem visszafordult, aztán mégis továbbment.

A rozsszalma mellett, a kévénkint rakott kazal tövében egy nő kézimunkázott, s távolról ügyelt a pásztorkodó gyermekekre s hát a minduntalan két falkára szakadó lúdcsapatra. György el akart lépni mellette, de a nő (most már közelről: lány) fürgén felkelt, és kezitcsókolommal köszönt.

Hátravetett hajfonata derekát verdeste, orcája két piros alma.

György nem viszonozta a köszönést. Erre a találkozásra lelke csak esztendő múlva készült, de már a piros arcról lejjebb csúszott szeme: Lenuca kebles volt már, igen kebles. Ez is meglepő volt, s amint a lány magát megingatva szólt: Én vagyok a főpásztor - a fiú ráérzett, amint mostanában hajnalonta akaratlanul, készségére: a találkozáshoz nem kell várakoznia egy évig.

Úgy beszélgettek vagy fél órát a kicsépelt kévékből rakott kazal árnyékában.

Másnap ugyanott folytatták, bár nem sok szóval. Lenuca nem védekezett, amint mögéje kerülve a lihegő-reszkető fiúkéz melleit próbálta kutatni. Ne itt - mondta a lány, s a kazal túlfelére terelte Györgyöt, Lenuca egyre ki akart fordulni a szorongatásból, hogy szemtől szembe kerüljenek. György azonban egyre mögéje került.

György a végső öröm elérését csak az állatok világában, a baromfiudvaron, kertben, kutyák révén néhányszor s a sertések közé került kan disznó próbálkozásai által tudta.

Lenuca tudta, mit akar a fiú, nem háríthatta el vadul kísérleteit. Egy idő után ellazultak a markoló kezek. Ezt nem értette a lány, s azt sem, hogy aznap negyedórányi unatkozás után, a támadások szűntén magára maradt a kazal tövén.

Másnap azonban megint frissen érkezett György - tapasztaltabban s emiatt céltudatosabban. Nem elégedett meg a keblek sanyargatásával. Odanyúlt, ahol a kilenc év előtti látványt sejtette. Meglepte s feldúlta, hogy a régi rózsaszín helyén mit lelnek ujjai.

Lenuca nem nagyon tiltakozott, csak annyi szóval szabódott most is: ne itt.

Ebben nyilván igaza volt: de hát hol?

A lány a közeli fasor felé pillantott. Ezt odahaza csenderesnek tudta György. Megindult. Néhány lépés után visszanézett. A lány engedelmesen lépkedett nyomában.

Egy riadt gondolat a bokros fasor előtt: Lenuca most sem visel alsóneműt!

Már bent járnak a bozótosban, tisztást keresnek s találnak, némán.

A kézimunkád hol hagytad? A kazal tövén.

Ennél többet nem beszéltek. György a leány mögé került, de most a szoknyája alá nyúlt mindjárt. Lenuca ingerülten fordult meg. György ismét hátulról próbálkozott, ahogy otthon az udvaron tanulta. Elfáradásig forogtak így. A leány nem mondta, nem mondhatta, hogyan kell csinálni, mert ő meg otthon öccsei s húgai létre ébresztésének módját számos éjszakán hallotta, s olykor látta is, minthogy egy nagy s közös szobában háltak szüleikkel, különösen a kisebbek.

Türelmét veszítve harapásra villantotta fogait, de csak egy csókféle lett abból, hogy a fiút magával szemben tartsa, akármilyen dermedten. Farkasszemet néztek, s így, igéző szeme fonalán tartva a tétovázót, a lány elhanyatlott a gyepen, s minden egyéb lehetőséget elhárítva hasig felhúzta ruháját s fel térdeit is, most már odaengedve a fiú szemét is.

Lekuporodva a két térd közé megkísérelte összeegyeztetni eddigi elképzeléseit az eléje nyíló lehetőséggel György, orrával és ölével egyszerre próbálta megközelíteni a sötét bokros gócot. Akár egy karikába görbedő íj. A lány maga is tapasztalatlan lévén, csak úgy tudott segíteni, hogy a kis hím vállait megragadva maga fölé húzta: az íj lazult ily módon kissé és saját súlyától a test, a kész vesszőt az áhított irányba tolta, s merő véletlen, hogy a bokros góc pőréjéhez érintette. Most néztek egymás szemébe merőn! Pillantásuk azt mondta: Igen! Ez az!

S György lassan lejjebb ereszkedett, de akadálynál tanácstalanul megállt.

- Ha felcsinálsz, domnişor, a bátyáim agyonvernek téged! - sóhajtott boldogan Lenuca. S ez nem hangzott üres fenyegetésül.

György feltérdelt, s begombolkozott.

A rozsföldre többé nem gyalogolt ki.

Lenuca hosszan nézett utána, várakozóan, még nyitva tartva magát.

Moldován Aspazia Bukarestben töltötte utolsó diákéveit. Egy szebeni barátnője vitte át, s apjának "csak" az internátus díját kellett fizetnie. Ehhez persze szükséges volt Ágota együttérzése és beleegyező részvétele a pénzküldeményekhez.

Jutalma ehhez annyi lett, hogy a szünidőben, Vízaknán Aszja ővelük (vele s anyjával) magyarul beszélt. Apjával azonban mindig románul s mindig szeretetteljesen javítgatva az ő erdélyies-falusias idiómáját, a maga finom irodalmias, bukaresti szólásához idomítva.

Apácáknál fog lakni, ez évtől maga is tanítván, az eddigi apanázsról félig-meddig már le is mondva, de a további küldeményeket meg nem tagadva, mert valamiképp magasabb szintű életet kell élnie-mutatnia a zárdai életnél. Ágota mamának súgta meg a nagy titkot: diplomatajelölt udvarlója van, s azért nem hagyhatja oda Bukarestet.

Georgicát cseperedő gyermekként babusgatta a régi módon, csiklandós kacagásokkal azért egyre inkább tudomásul véve s kimutatva, hogy tapasztalata van róla - bajuszkás férfiembert von olykor ölébe, majd máskor, más kedvében maga ül a kicsi úrfi ölébe. Olyannyira egymás hatása alá kerültek, hogy ősszel - városba induláskor - Aspazia döntötte el, hogy Georgica csakis a szebeni román líceumban folytathatja tanulmányait. Azt is sejtetvén "öccsével", hogy magát ugyanúgy, mint őt, a görög nem egyesült felekezet hatáskörébe helyezi. Ki is fejezvén "apjok" előtt is többször: az igazi román vallás a görögkeleti egyházban érhető tetten.

Erre a nyári szünetre Aspazia már gyűrűs menyasszonyként tért haza Vízaknára.

Georgica pedig érett férfiként. Nádpálcát, keménykalapot s szarvasbőr kesztyűt vásárolt Szebenben.

A vízaknai fürdősétányon kart karba öltve sétáltak, Aszja a bukaresti életről csacsogott, a promenád népe megfordult utánuk, ők meg erre-arra köszöngettek, egyre kikarolva egymásból: Georgicának jobb kézzel kellett teljesítenie a kalapemeléseket, miközben kesztyűs baljában könnyű nádbotját lengette.

Reggel a nagy családi tükör előtt (a Szaplonczay házban) dús szappanhabot verve állán és arcain "apjától" örökölt hatalmas borotvával körülményes, finom mozdulatokkal húzta le magáról a legénytollat.

A három nő áhítattal bámulta a férfias szertartást. Aszja saját parfümjét ajánlotta fel az apró habmaradványok letisztogatásához, s ekkor a sima arc már csókolható volt anyja, nagyanyja számára. Miért, miért nem, Aszja nem követte példájukat, ám magukra maradva átkulcsolta "öccse" nyakát, erősen szemébe nézett, s száját szájára eresztette, s percekig tartó csókba bocsátkozott. Gyurica számára ez merőben új formája volt a rokoni szájak érintésének - új és felzaklató. Gyurica a lehetséges érzéki sóhajok után állapította meg félig kérdőleg: - De hiszen mi testvérek vagyunk! - Ölelő karjain nem lazítva, felnőttként felelt Aszja: - De csak féltestvérek! S az egyházjog nekünk még frigyre is engedélyt adna, ha kérnénk.

- Csakhogy te már menyasszony vagy!

- Nagyon jól tudom, csakhogy én téged is szeretlek!

Ez a lehetőség évtizedekig élt Georgica képzeletében. S eleinte még úgy, hogy Aszja óhajtásait életére vonatkozó parancsnak érezte és teljesítendőnek.

- Azt mondtam a vőlegényemnek, hogy papnövendék, teológus leszel. Így aztán akármennyit dicsérhetlek, nem féltékeny.

Ősztől így lett György a szebeni teológia első éves hallgatója - a görög nem egyesült hiten. A líceumból, ahol ugyanezt a vallást táplálták a növendékekbe, egyenes út vezetett az ortodox szemináriumba.

Moldován János nem tiltakozott, hiszen szebeni kapcsolatai őt magát óhitűnek tekintették még 1848-49-ből.

Özvegy Szaplonczay Ádámné életének hatvanadik esztendejében ágynak esett. Lábszárai combvastagságúra dagadtak. Az orvos vízkórságot állapított meg: vizelethajtókat, érvágást és piócázást rendelt. Ez volt az első év, hogy a hideg allövetekről saját maga számára is lemondott a beteg.

Nagymama napjában többször ágya mellé rendelte Györgyöt, tanulmányai felől faggatta, s mindegyre bebizonyította, hogy az ortodox teológia nem felel meg az ő szabad lelkének.

Egyik este elpanaszolta "apja" - abban a szobában állt a betegágy -, hogy a rozsaratáshoz hiányoznak ez idén a legjobb munkásai, a Muntyánok. György mutatott némi érdeklődést. - Hát azért, ha nem tudnád, azért, mert Muntyán Lenuca hozzáment a Morariu fiúhoz, Aurélhoz. - Aurélhoz - állapította meg sóhajtva, mert tudta, hogy Aurél félnótás. Az öregek valami tíz hold jussról beszéltek, amit Auréllal kaptak Muntyánék. Hát ezért nem jönnek ez idén. György szótlanul magába roskadt. - Nagyon válogatós volt, s íme, húszévesen még jól is járt ez a lány - mondta a maga szövegét Ágota mama. "Fia" bánatát csak Moldován vette észre: - Ne búsulj, fiú, lehet még benne részed - majd hosszú hallgatás után hozzátette, mindezt négyszemközt: - amint már a csenderesben megtetted volt.

György mélyen elpirult, lám, valakik kilesték a csenderes délutánját. Nem kérdezősködött, vajon ki lehetett az. Tán a két libapásztor fecsegett valami érdeklődőnek. Mi oka lenne cáfolni e hamis értesülést. Rejtett gyászában életének egy korszaka zárult.

Nagymama tovább firtatta a szebeni felkészülés módját s hibáit. Nyárnak delelőjén aztán kimondta: - Egy ősödnek kívánságára jogásszá kell lenned, fiacskám!

Néhány napra ez újdonat kívánság volt. De állandóan ismétlődvén megszokta a fül.

- Halálos ágyamban ez az egyetlen kívánságom! S ha nem, nem lesz nyugvásom odaát.

Holmiját, iratait kikérvén a teológiáról, harmadévre nem tért vissza Szebenbe.

S minthogy Aszja idén nem jött szabadságra, ősztől a váradi jogakadémiára iratkozott be Moldován György.

Az elszakadás azonban nem ment könnyen. Iratai kézhezvételéhez el kellett zarándokolnia az érsek-metropolitához, Şaguna Andráshoz. Áttérése alkalmával már váltottak néhány rokonszenvező szót. Most azonban komor arccal fogadta a fiatal papnövendék konvertáló elhatározását. Nem érezte megnyugtató egyedüli oknak a magyar nagyanya súlyos betegségét. - Én is súlyos beteg vagyok - mondta -, s nem fordíthatnám vissza személyes döntésedet egyházfői óhajommal?

György nem visszakozott, s a metropolita utóbb még becsülte is szilárdságáért: - Egyházjogászként még hasznára lehetek felekezetünknek.

- Jó, jó! De ahhoz Bukarestben lehetne megszerezni a licenciátust.

- Ennek örömmel teszek eleget, minthogy néném oda ment férjhez.

Az érseki titkár rövid okiratot szerkesztett erről, György aláírta, Şaguna kézjegyével és pecsétjével látta el, s az egyezség bekerült az érsekség levéltárának "cauze suspensate" részlegébe, kezelendő 1875-ben! záradékkal.

Búcsúzáskor a pásztorgyűrűre lehelt csók után Şaguna homlokon csókolta Györgyöt, s egy pillanatra ősz szakálla hatalmas tömegével besátorozva, alkonyatba borította a fiú arcát.

- Te vagy teológiánk legkiválóbb ígérete. Nem akarlak elveszíteni! - Majd áldás után: - Vajon nem a Federaţiunea minapi kiáltványa zavarta meg elméd elhatározását?

Csakhogy György nem tudott a kiáltványról.

Budapesten jogi doktorátusokat szerezvén, juris utriusque doctorként távozott a magyar fővárosból, s ígéretét megtartva a szebeni érseki levéltár kezelőjét figyelmeztette adósságára. Ajánlásért megint az érsek-metropolitához következett fel, de Şaguna helyén már a fekete szakállú Roman Miront találta; jelentéstételre esztendő fordultán ismét felkeresvén, a gyűrűt ajakkal illetni megint elmulasztotta, de a szövetség a fiatal ügyvéd s az ortodoxia között megerősíttetett.

Nagymama is már a vízaknai temetőben, helyét Ágota mama foglalta el, elérvén a határozatképes érett kort, háromgyermekes anyaként negyvenöt évesen.

A licenciátus megszerzése után visszaemlékezve Şaguna utolsó kérdésére, a bukaresti akadémia könyvtárában előhozatta a pesti Federaţiunea 1870-es évfolyamát, s ott az erdélyi Román Jogakadémia megalapításához szükséges eszközök megszervezésére vonatkozó tervezeteket találta. Várd meg - gondolta az ősz metropolita, aki mindenben apránként akarta magához fűzni növendékét. Kései üzenetéhez azonban, íme, nem ragaszkodott, nem ragaszkodhatott.

A fiatal ügyvéd már esztendilyenkor bejegyeztette magát idős vízaknai kollégája irodájában, s alig érkezett haza, máris ügyhöz jutott: egy magyar sóvágót román földszomszédja néhány méter elszántott mezsgye miatt perel. Vagy három ottföldes tanú s a határjárás bölcs megállapításaival salamoni ítéletre lehetett serkenteni a járásbírót: két ottfelejtett mezsgyeakác mutatta, hogy az elszántott terület feleakkora, mint a felperes követelése, s az alperes magyar is belátta, hogy ekéje idegen barázdát csatolt telekkönyvi betétlapjához. Mindkét fél belenyugodott az ítéletbe, Moldován doktor ügyvédi jó hírét ezzel városszerte megalapozva. Szebenből is jöttek távoli hívások egyházjogi problémák megoldására, de a második ügy ismét Vízaknán létesült.

Két termetes bátyjával Lenuca, Morariu Aurélné jelent meg az irodában. Hárman egymás szavába vágva adták elő, hogy ők miért volnának perbe híva. A tíz hold miatt, s hogy még nincsen gyermek öt év után sem, semmisnek kell nyilvánítani a házasságot, a jussként kiszakított tíz hold visszautalandó a Morariu család birtokába, akár Aurél személyével együtt.

Ifjú ügyvédünk látta, hogy a katolikus egyházjog alapján egyházi bíróság előtt is végig kell futtatni az ügyet, ahol arra lesznek kíváncsiak, el van-e hálva a frigy. A járásbíróság előtt Moldován dr. csak Aurélt idéztette meg: szereti-e feleségét, el akar-e válni tőle? Aurél zokogni kezdett arra a lehetőségre, hogy Lenucától elválasztják. A pert a Muntyánok nyerték meg.

Ügyvédi tiszteletdíjban nem állapodván meg, néhány nappal az ítélet után Lenuca lépett az ügyvédi irodába: - Elhoztam a díját, domnişor. - Egy kicsi kendőt tartott kezében, egyéb nem volt nála.

- Mennyit? - kérdezte Georgica. Az asszony tetőtől talpig végigmutatott magán: - Ezt mind.

S mielőtt az ügyvéd ocsúdhatott volna, hasig felhúzta ünneplő ruháját.

Georgica kulcsra zárta az iroda ajtaját. S a bőrheverőn, most már gyakorlott mozdulatokkal, egymás után kétszer, anélkül hogy félbehagyta volna, magáévá tette Lenucát.

Csak miután kiengedte vendégét, vette észre, a heverő s alsóneműje, sőt nadrágja is véres. Lenuca még lány volt huszonöt évesen. Ezt utólag, bizton érezte is.

Napokig zaklatta lelkét a lehetőség, megtagadhatta volna-e a felajánlott ügyvédi honoráriumot? Nem, bizonyosan nem! Lenuca tiszta ártatlanságában madonnaszerűen élt tovább, ha lehunyta szemét.

A Morariuk azonban fellebbeztek, s a tíz hold dolga a gyulafehérvári törvényszék elé került. A koronatanú ismét Aurél volt s a törvényszéki orvos, aki megállapította, hogy a házastársi együttélés bizonyított.

A Morariu család tanácstalan lévén, a törvényszéki ítélet ellen nem fellebbezett.

Lenuca, Fehérvárról visszatérve, már a következő héten jelentkezett az újabb ügyvédi költséggel. György éppen tárgyalt, s azt mondta: majd máskor, itt most nem lehet. Ezen felbátorodva az asszony másnap késő este lakásán kereste fel Györgyöt. "Apja" házában lakott egyedül, legényesen, Moldován János átköltözött a Szaplonczay házba.

Nem volt erő, mely eltávolíthatta volna az asszonyt. Az egész éjjelt együtt töltötték végül, újon és újon nekibuzdulva egymásnak. De hajnal előtt Lenuca önként távozott.

- Aurél nagyon keres már, nehogy gyanút fogjon.

- Ne hidd ám, hogy bármikor idejöhetsz.

- Tudom jól, s csak addig, míg felcsinálsz.

Többször nem fogadta be Moldován doktor a honoráriumtörlesztőt. De már elkésett a tilalommal, s a Morariuk megdöbbenésére Lenuca farsang tájt domborodásnak indult.

A tartós együttlét új s meglepő szokásokat hozott a fiatal ügyvéd életébe. A család vitatkozás, ellenkezés nélkül két különböző s mélyen ellentétes igyekezetre szakadt. Ágota mama minden szabad idejét nagyfia megházasításának szentelte: magyar, mindenképp méltó magyar feleséget szerzendő. "Apa" a maga politikai nézeteivel törekedett azonosítani "fia" világszemléletét s jövőképét. Ez a jövőkép egyben országkép is volt egyre inkább, s abban kellett véleményüknek azonosulni, hogy Erdély-Ardeal előbb-utóbb az egyesült dunai fejedelemségekhez csatlakozzék.

György számára idegen volt ez a lehetőség, Erdélyt jelen állapotában tartotta fejlesztendőnek, s benne a román nép viszonyait is.

Moldován János a román nemzeti akarat megnyilvánulását a passzivitás mellett való kitartással azonosította: a Román Nemzeti Párt is ezt hirdette. Két felnőtt ember összekoccanása közben csupa meglepetés.

Kiderült, hogy "apa" járatta a legöntudatosabb román lapot (Budapestről), a Federaţiuneát. Előkerültek a sárguló évfolyamok. Ezeket idehaza eddig nem látta György.

- A passzivitás? Ezt olvasd - ütött fel egy régi példányt Moldován.

"Az aktivisták kétértelmű magatartásával kapcsolatosan felmerült kétségek tehát csak abban az értelemben merülhetnek fel, hogy energikusabb vagy kevésbé energikus kifejezést adjunk a passzivitásnak, ez élénk vitára adott okot a nemzet vezetői között. A vélemények megoszlottak éspedig: a) azok, akiknek megvan a választói joguk (a feudális választási jog alapján), ne is iratkozzanak fel; b) iratkozzanak fel, de ne menjenek választani; c) menjenek, de ne szavazzanak, hanem tiltakozzanak; d) a román választók szavazzanak arra a román jelöltre, aki előzőleg becsületére kötelezi magát, hogy megválasztatván nem lép be a budapesti képviselőházba."

- Ön, atyám, tehát a passzivitás híve?

- Igen.

- S melyiké?

- Természetesen az aktív passzivitásé. A tehetetlen passzivitás hibás volt. Az erdélyi románokhoz méltó passzivitás, mint az ország lakóinak többségéé, nem lehet más, mint az élő, határozott aktív passzivitás. Nem érted? Olvasd ezt a helyet:

"A budapesti országgyűlés érezze, lássa, hogy csonka. Az uralkodó hallja a románok fájdalmát és kívánságait, melyet egy olyan néppel szemben követnek el, akit áldozatul dobtak oda egy másik privilegizált nép korlátlan hatalmának."

- Tehát megfordítani a privilégiumot.

- Élesen vág az eszed.

- Ez esetben lesz-e olyan lap Kolozsvárt, Szebenben vagy éppen Bukarestben, mely címében viselné a federációt, mellyel Magyarország felé nyújthatja kezét az erdélyi magyar nép?

- Az ilyesmi lehetetlen lenne.

- S a privilegizált népet milyen alapon tisztelnénk meg e címmel?

- A többség és az ősi ittlakás címén.

- Mi, akik nevünkben viseljük, honnan érkeztünk ide, fennen hangoztathatjuk ősi ittlétünk tényét?

- Kiüt anyád magyar vére belőled.

Erre György nem válaszolt, hanem elmondta egy szeminarista kori emlékét, amikor is Şaguna érsek százezer forintos alapítványt tett a görögkeleti egyházi iskolák javára. Ez azonban minden tartalék pénzét felemésztette, s mikor a felsőház üléseire Budapestre kellett volna utaznia, azt üzente fel, hogy nincsen pénze szállodára és útiköltségre. Ha a miniszterelnökség évjáradékot szavazna meg s állandó budapesti lakást! Megkapta mindkettőt: főúri lakosztályt a Sugár úton és évi 8000 forintot.

- Ne kötekedj velem, fiam, egyházainkat nem vonhatjuk az aktív passzivitás politikájába. S te magad jobban tennéd, ha törődnél természetes gyermekeddel, jó román módjára. Csodálkozol? Morariu Aurélné fia a te fiad! S az én unokám, román ágyékból!

- Csak talán nem ezt pletykálják a városban?

- Ez nem pletyka, ezt én tudom!

- S honnan tudja, atyám?

- Kiszámítottam! Ama hajnal, midőn házamból kijőni láttam Aurélnét, s a gyermek születése között épp kilenc hónap telt el.

- Atyám figyeli "házunkat"?

- Korán ébredek, s szemmel tartom az utcát.

- Anyám tud a dologról?

- Arról csak én tudok s most te s persze ő, Lenuca.

Erről többet nem beszéltek s amelyből kibomlott, az aktív passzivitásról is, sokáig nem.

Nem került szóba a gyermek neve sem, csak úgy mintegy, hogy ez már nagyapaként Moldován Joan gondja lesz.

Egy vásári nap délelőttjén, az ügyvédi iroda ablakában állva s kitekintve egyszer csak arra lett figyelmes György, hogy a guggolva portékát áruló kofák közül kiemelkedik egy ünneplő katrincás asszony, ölben tartott fiúcskát emel diadalmasan magasba. Lenuca volt az. Aztán elfordult, ölbe ejtette fiát, mintha csak véletlen örömében tolta volna fel a napsütésbe.

Ágotának számos leányváltozat után sikerült megtalálnia az igazit György számára.

Erzsébet már tavaly is magával hozta néhány hét nyaralásra Kolozsvárról, ahol gyakorló tanári évüket töltötték, első végzősei lévén a Ferenc Józsefről elnevezett tudományegyetemnek s főként első nőtanárai. Csutak Júlia eleven volt, világosbarna, tavaly még igen tartózkodó modorú. Ezen a nyáron már többször kacér szembenézéssel hárította el magától Györgyöt, akit anyja azzal tiltott: "Túlságosan szép ez neked!" Ettől figyelt fel Júliára. Zongoraszóra táncoltak, s György a lány füle mellé csókolt. Fejét magasra emelve eltávolította a leány: - Kedves Gyuri, ne gyakorlatozzon rajtam. - Maga is katonatisztre pályázik, mint Erzsébet? - Mi nem utánozzuk egymást, nem azért diplomáztam, hogy házasságba rejtsem oklevelemet.

Györgyöt egyre jobban érdekelte Juliska finom vonalú, mindig nedvesen piros szája. Tudta, hogy melle is teljes, de csak táncoló összeborulásuk üzenték. Erzsébet udvarlója, a tüzér főhadnagy leruccant "háztűznézőbe". Most már Ágota mama ült, annyi év után, zongorához. Csak keringőt tudott gyermekeinek.

A legényházban, míg a főhadnagy Vízaknán vendégeskedett, sok mindenről szó esett, de a legjelentékenyebb értesülés az volt, hogy Juliska Kolozsvárt félelmesen megközelíthetetlen.

Udvarlója távoztán, Erzsébet elbúsulta magát - a várt leánykérés nem történt meg, bár a tüzérfiú azt súgta: "az okmányok legyenek készenlétben". A táncnak befellegzett, maradt helyette a fürdőzés a sós vizekben meg a nagy séták. A mindent takaró, ámde nedves tapadásában majd mindent érzékien megformázó fürdőruhában Juliska gyöngéden ívelt vonalú alakja mágnesként vonzotta Györgyöt, ám a tóban óvta magát az illetlen közeledés izgalmától, de a határ néptelen tájaira irányzott séták több lehetőséget kínáltak. Kínáltak s adtak is, a csenderes azonban szóba se jöhetett. Egyik este megkérdezte anyját a nála szokatlan zavarral küzdő fiú: - Mit szólna, édesanyám, ha megkérném Juliska kezét? - Ágota, fejét ingatva, ilyen kitérő válaszokat adott, magában kuncogva: - Korod miatt, közel jársz a harminchoz. S ő is huszonhárom. De hát a diplomájával igazán nem számít vénlánynak. - A legközelebb négyszemköztöt így használta fel György: - Nem gyakorolni akarok. Én egy életre ajánlom fel arcunk és testünk gyakorlóterét.

A gyűrűket Szebenben vették meg. (Ez is szép kirándulás volt.) A szája és kezei számára megnyílt szabadság napról napra egyre dúltabbá tette az ifjú ügyvédet, ki már be sem járt az irodába, a nyarat zaklatott boldog vágyakozásban töltve, a nappalok szüntelen együttléte miatt. Esténkint gerjedt állapotban olykor már arra gondolt, hogy önkezűleg vet véget a mátkasági feszültségnek.

Egyik nap, késő este hazatérvén, mezítelenre vetkőzött az éjszakában, vizet húzott a kútból, s az alacsony, használatlan vályúba kuporogva magára zuhintotta a vödör vizét. Egy női hang azt mondta: - Húzok még egy vödörrel.

György nem örült, nem bosszankodott, talán meg sem lepődött, de nem is takarta magát az éjszakai derengésben. Lenucának frissen mosdott szagosszappan-illata mögül már természetes párák szivárogtak elő. Befelé menet György nedves vállára tette kezét.

- Mai vreau încă un copil de la tine. Vreau să mai facem încă unu.

György nem tiltakozásul szólt: - Miért éppen ma? - Mert a múltkoriból kiszámítottam, mikor tudok foganni. - Biztos vagy benne? - Egészen biztos.

A példa készen állt - először ő is mezítelenre vetkőzött. György ámulva sóhajtott.

- Elválasztottam a kicsit. Már harapott.

De a férfi erre már nem is figyelt. Ráborult az immár nem szoptató, hatalmas mellekre.

Váratlanul sokáig tartott egyesülésük. Lenuca többször felvinnyogott. Új volt számára, amit érzett. Mikor György felkelt, ő úgy maradt. S a józan kérdésre - Vársz még valamire? - így felelt: - Hogy még egyszer megteszed.

Kevés idő múlva György megtette még egyszer. A két izmos láb derekára kulcsolódva csak nagy sokára engedte el.

Nem mosdott, várta, míg felszikkad. Aztán öltözés közben: - Teodornak fogom nevezni. - Biztosan fiú lesz? - Biztosan, és papot csinálunk belőle. - S az elsőből miért nem? - Miért? Ha látnád a micsodáját, nem kérdeznéd, domnişor. Abból katona lesz.

Papot csinálunk belőle - ez maradt meg.

Még éjfél alig múlt, Lenuca már surrant is a kapu felé. Közömbös-bizalmasan visszasúgta: - A Morariuk elfogadták. - Kit? - Te még azt sem tudod, domnişor, hogy hívják! Pavlika! De én csak Likának becézem. - Ki volt Pavel a családban? - Hát az Aurél apja. Élnek-halnak a gyerekért. Vasgyúró.

Senki nem erőltette tovább Pável tanulását, csupán a hazulról kapott Morariu-ösztönzésből a polgári iskola harmadik esztendejéig futotta.

A fiúnak egyedül a lovakhoz volt kedve, s nem irigylette, hogy öccsét, Tódort gimnáziumba járatták "szülei". Ezúttal apjaként kell tekintenünk Györgyöt, bár ő nemigen tüsténkedett (immár nős, családos ember) ebben az apaszerepben, de valahányszor Lenuca hozzáfordult, mindig irányt mutatott a Morariu Aurél családja számára.

Lenuca nem kereste a találkozást, de ha utcán, olykor mégis esett úgy, szembetalálta magát a domnişorral, nem köszöntötte őt, csak megemelt arcán rejtelmes mosollyal elhaladt mellette. György egyszer-egyszer megállt, hátha beszélhetnének valamit közös dolgukról (talán épp a gyermekekről), de látva, hogy az asszonynak nincs szüksége, hogy feltárja növendékei fejlődését, biccentéssel ő is továbbhaladt.

Teodor-Todorka gimnáziumba segítése volt (az ügyvédi irodában), amikor a két lurkó jelenlétében, a tizennegyedik évébe lépő Pávelnek a lovas-gazdálkodó hajlama szerint döntöttek. Öt év múlva történt a következő látogatás. Teodor már szúrós pillantású kispap - Balázsfalváról, Pável pedig a sorozás után, épp bevonulandó regruta, a 31-esekhez indulóban. Hogy ez jó lesz-e? György huszárnak szánta a fiút, s maga intézte másnap el, hogy a második huszárezredbe vonulhasson be - magyar vezényleti szóra. Két esztendő múlva, a báját veszített (vagy hájait leplező) asszony huszár tizedes fiokkal jelentkezett: most aztán végképp - hogyan tovább az egész életre! Az asszony képzeletében felmerült lehetőségek között ott sorakozott a posta, a vasút, az erdészet s valamelyik méntelep, mint életre szóló foglalatosság. Az utóbbi a lovak miatt. Sorra vették mindet, kissé fanyalogva még a méntelepnél is. Hát a lovascsendőr-élet! Az miként tetszenék? A daliás huszár tizedes egyszerre boldog vonzalmat érzett a másik lovas alakulathoz.

A szebeni csendőrszárny parancsnokságán el tudta intézni György, hogy a kolozsvári csendőr tanosztály már ősszel kebelébe fogadja a meghatott huszárt.

Mért volt meghatódva ott az ügyvédi irodán? Lenuca súgta: - Megmondtam neki. Örvend, hogy nem kelekótya magból ered. De csak mi tudjuk.

Ettől fogva évenkint jelentkezett Pál, néha többször is, ha életében változás történt. Kiharcolták, hogy Szebenben központi helyen szolgálhasson - apaközelben.

Március 20-án az érsek-metropolita (immár a harmadik Moldován doktor életében) magához kérette őt.

- Kedves fiam! Bizalmas és titkos megbeszélésre óhajtalak elküldeni tégedet Bécsbe, de csak úgy, ha előre teljes hallgatást fogadsz.

György megtette, megfogadta a hallgatást.

- Arról van szó, fiam, hogy a trónörökös kezébe kívánja venni sorsunkat, s ezért üzent nekem s Mihályi érseknek Balázsfalvára Vajda Sándor által, hogy titkon utaznánk fel hozzá a Burgba. Te jól tudod, fiam, hogy én titokban nem mozdulhatok Szebenből, s ezért magam helyett tanácsosomat, Cristea Miront küldöm, példámra kollégám egy kanonokot meneszt a megbeszélésre, meghallgatásra. Úgy vélem, Cristea egyházjogi s általában jogi kérdésekben nem eléggé járatos. Szóba fog kerülni a Lex Apponyi dolga, s ebben a te jelenléted szükséges lehet. A főherceg szárnysegéde, von Aarenau őrnagy a mi emberünk, s a titkosságot az utolsó ajtóig ő szervezi és őrzi meg. Találnunk kellene egy hallgatni tudó, erős, a fegyverhez is értő útitársra, aki hármótok zavartalan utazását oltalmazná. Az idő sürget, a körültekintésnek lehetőleg még ma szerét ejthetnéd. Gondolkozz, te sok embert ismersz.

- Tudok egy daliás lovas csendőrről, aki gyalogszerrel is a 190-et közelíti. Összeköttetéseink révén a csendőrszárny-parancsnokságtól szabadságoltatnunk nem lesz nehéz. Pavel Morariu.

- Milyen garanciát tudsz vállalni érette?

- Házasságon kívül született természetes fiam.

Az érseket meglepte a közlés, hosszan elgondolkodott, majd rábólintotta a bine-t.

Vajda Sándorral s a görög egyesült kanonokkal Kolozsvárt találkoztak, majd az utolsó pillanatban Vajda nélkül szálltak vonatra, két első osztályú fülkét bérelve.

Bécsben a Tegethoff hotelben szálltak meg. Huszonhetedikén Aarenau levélben közölte, hogy a "Herr" (a császári Fenség) 28-án déli 12 órakor fogadja az urakat kihallgatásra. "Nem is kell tán figyelmeztetnem - írta -, hogy a kihallgatásnak a legteljesebb titokban kell maradnia. A magyar kémek naponta a Belvedere kapui körül settenkednek, ahol a trónörökös lakik."

Fél tizenkettőkor konflis gördült a Tegethoff szálló elé, ajtaját egy kéz (Aarenau keze) nyitotta ki. Előbb Cristea, majd Bunea hágtak fel s ültek le hátul egymás mellé, méltó papi talárban, Moldován doktor zsakettben, csíkos pantallóban s kézben tartott cilinderrel az őrnagy mellé ült, Pavel természetes mozdulattal a bakon, fel a kocsis mellé. Nagy kerülőt tettek a városban, végül is nem a főbejáratnál állapodtak meg, hanem a palota kertjén át, egy rejtett hátsó ajtón jutottak be a trónörökös magánlakosztályába.

Ferenc Ferdinánd egyszerű tábornoki öltözetben állva fogadta a küldöttséget, rendjeleket nem viselt, kezet feledékenységből vagy meggondolásból nem nyújtott, biccentés után leült a számára külön álló trónfotelbe, s keze intésével hellyel kínálta vendégeit, akik illendően megnevezték magukat. Nem tudhatták, meg képes-e különböztetni honnanjöttüket, mert nyomban elkezdte mondani a magáét, György úgy érezte, fenséges előkészített szövegét.

- Köszönöm, hogy olyan messziről eljöttek, és örvendek, hogy alkalmat adtak annak kifejtésére, hogy én ismerem a derék és lojális román népet, miként hosszas nélkülözéseit és szenvedéseit, amelyek a magyarok részéről érik. Ismerem a románok méltó és érdemes viselkedését egész történelmi múltjukban, főként szolgálataikat és áldozataikat, amelyeket 1848-ban hoztak a trónért és a dinasztiáért. Ismerem a román ezredek vitézségét a harcban. Szeretem a román népet, és lelkem vágya, hogy segítsek rajta, amikor lehetséges. Most azonban nem sokat tehetek. Egyelőre. Azért hívtam önöket, hogy megmondjam, ismerem az önök helyzetét, és együttérzek önökkel. Mondják meg népük körében - de természetesen óvatosan és úgy, hogy ne tudják meg ellenségeink -, melyek az én terveim, s mi az én felfogásom. A nép reméljen, mert helyzete meg fog javulni. Amint tehetem, meg fogom változtatni a mai állapotokat.

A két pap egymás szavába vágva hálálkodott a trónörökös jóindulatáért.

- Köszönjük császári fenségednek a szép ígéreteket. Ezt a különleges kegyet jelnek tekintjük és reménynek, hogy a mi népünk számára is felvirrad a szebb jövendő.

- A mi népünk paraszt, földműves nép, de becsületes, konzervatív és hűségesen dinasztikus. Meggyőződésből, mert mindent a dinasztiának köszönhetünk.

- A mi érdekeink azonosak a dinasztia érdekeivel, ezért a magyarok kizárnak, s a jövőben is ki akarnak zárni a közügyekből.

- A városok lakosaival akarnak kormányozni, akik tudnak írni, olvasni, és mind kossuthisták. Még nálunk, Balázsfalván is kossuthista gyűlést rendeztek, amelyre szemtelenül meghívták a mi érsekünket, Mihályi Viktort is.

- Csak tán nem ment el? - rebbent a főherceg.

- Ó, nem. Visszautasította a meghívást.

- Néhány román gyermek és diák elment, de mikor a Kossuth-nótára nem vették le a kalapjukat, megverték őket, a szolgabíró és a csendőrök szeme láttára.

- Különös szimpátiával viseltetem a román földmívesekkel szemben. Maradjanak önök továbbra is becsületes, földmíves nép.

- Mi szeretnők, ha erényei megőrzése mellett minél többen ipart tanulnának - jegyezte meg halkan Moldován doktor, de őfensége nem figyelt oda.

- Úgy ítélem, hogy az Apponyi-féle iskolatörvény kedvezőtlen a nemzetiségekkel szemben, különösen a 27. paragrafus, nemde?

- Igen, fenség, ez a törvény megsemmisíti az egyházak autonómiáját iskolai téren, arra kényszerít, hogy több tárgyat magyarul tanuljunk, ám ezekről jogtanácsosunk adhat egészen pontos tájékoztatást.

- Nagyon furcsa ennek a törvénynek a címe: "a nem állami elemi népiskolák jogviszonyairól és a községi és hitfelekezeti néptanítók járandóságairól".

- Igen, az, hogy a járandóságot a törvény címébe emelték, szokatlan a mi jogalkotásunkban. De hát a magyaroktól minden kitelik.

- Nem ok nélkül, fenség. Az állami oskolákban a tanítók fizetése kétszerese, háromszorosa az egyháziakéhoz képest. A törvény kilátásba helyezi, hogy ők is megkapják az állami illetmények összegét, ha elfogadják az állami felügyeletet.

- Nos - szólalt meg Cristea -, ez okozhatta, hogy tiltakozó megmozdulásainkban csak papjainkra számíthattunk.

- Van erre egy idevágó régi román közmondásunk - bátorkodott neki Bunea -: pénz az ördög szeme.

- Ami a 27. paragrafust illeti, benne rejlik a törvény punktum saliense: Ha fegyelmi eljárás vagy vizsgálat során kiderül, hogy a felsorolt hibák valamelyikében a lelkész is részes, a vallás- és közoktatásügyi miniszter erről értesíti az illetékes egyházi főhatóságot, s megvonhatja az állami kongrua-kiegészítést, az eset súlyához képest - örökre. Ha az egyházi főhatóság a helyzet orvoslása iránt egy fél év alatt kellő biztosítékot nem nyújt, a miniszter az iskolát bezárhatja, s helyébe állami iskolát állíthat.

- Eszerint a felelősség a papság vállán van.

- Igen, fenség - helyeselt Cristea.

- Súlyosabb esetekben a miniszter kimondhatja, hogy az illető lelkész állami iskolában hitoktatással többé meg nem bízható.

- Tehát ez a nevezetes paragrafus nem sorolja fel azokat az izéket, hibákat?

- Az másutt felsoroltatik: ha a tanító a magyar nyelv tanítását elhanyagolja, ha nem engedélyezett tankönyveket használ, ha kivándorlási ügyekkel foglalkozik, ha feslett életű, meg kell torolni vétkét.

- Mi a megtorlás határa?

- Dorgálás, pénzbírság, a korpótlék megvonása, állástól való elmozdítás.

- Történtek elmozdítások?

- Igen, mert képesítés nélküli tanítóink nem ismerték a magyart, melyet oktatniok kellett volna.

- Az 1868. törvény is rossz volt?!

- Igen, küzdöttünk ellene, és elértük, hogy falvaink nagy részébe nem szivárgott be negyven év alatt magyar szó - felelt Cristea.

- A német szó azért Csehországban mindenütt beszélt nyelv, s a Monarchia olasz tartományában is - említette meg Moldován.

- Az természetes - biccentett Ferenc Ferdinánd.

- Igen, fenség, az természetes - mondta Bunea.

- Tiltakozásunk eredményeképp törölték a törvénytervezetből, hogy a nem magyar tanítási nyelvű népiskola elvégzése után a gyermeknek folyékonyan kell tudnia magyarul írni, olvasni és számolni. A törvény csupán némi megértő nyelvismeretre szorítkozik, s nem is lehet ellenőrizni, mily mértékűre.

Bunea váltott hangot és beszédfonalat.

- Folyton gyanúsítanak, hogy kifelé gravitálunk, csak azért, hogy fenséged előtt kompromittáljanak.

- Ugyan, dehogy! Ismerem a románok hűségét a dinasztiához.

- A román nép hűségét ismerve, fenséged elődje, Rudolf főherceg gondolt rá mint lehetőségre, hogy a dunai fejedelemségekkel egyesítve, külön államként a Habsburg-dinasztia hűségébe kapcsoltassék - szólt Moldován.

A trónörököst kellemesen érintette a régi terv.

- Igazán kedves, de nekünk első Károly, a románok királya jó barátunk, vele szövetségben tervezzük a közös jövőt a román nép érdekében.

- A román nép történetében egyetlen eset sincsen, hogy hűtlenné vált volna - fogadkozott Cristea. - El vagyunk nyomva, fenség, de a román nép életerős, sok a gyermeke.

- Nemsokára minden másképp lesz, uraim. Én ismerem az összes jogtalanságokat - súgva -, tudok róla, hogy Szebenben az Albina Bank útján Bukarestből pénzbeli támogatást kapnak. Ha elfogadják, jól teszik. Törjenek borsot a magyar kormány orra alá. Minden másképp lesz a jövőben. Lesz rá gondom, hogy ne érezzenek szükséget. Szeretem a románokat, szívemhez nőttek azok az egészséges, szép parasztok, akik a havasok közt laknak, és nem ismernek semmiféle betegséget. Szeretem nemzeti öltözetüket, szép nemzeti öltözetüket és hosszú, szép hajukat. - Homlokához kapott. - És ezt a népet kényszerítik a magyarok, hogy kivándoroljon Amerikába?

- Igen - biccentett Cristea.

- Igen - mondta Moldován -, bár az is igaz, hogy a kivándorlók zöme föld nélküli magyar.

A trónörökös legyintett.

- Végignéztem egy falusi lakodalmat. Láttam táncukat.

- A táncok között - kedveskedett Cristea - vannak nagyon régiek is, római eredetűek.

- A nyelvük is szép, harmonikus. Sajnálom, hogy nem tudok románul, de ha lesz időm, talán... Ha azonban lassan olvasok egy román újságot, sokat megértek, mert hasonlít a latin és olasz nyelvhez.

- Például az olasz fronte németül Stirne - bökte ki Bunea -, románul frunte.

- De az a magyar tata-tete valami lehetetlen borzalmasság. Már negyven év óta kínlódom, hogy megtanuljak magyarul, és nem megy.

- Engedje meg fenséged, hogy illusztráljam szövegekkel megállapításait.

A trónörökös intéssel adta meg az engedélyt.

- Hervad már ligetünk, díszei hullanak, tarlott bokrai közt sárga levél zörög - kezdte Moldován, majd lélegzettel folytatta: - Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, még zöldel a nyárfa az ablak előtt, de látod amottan a téli világot, már hó takará el a bérci tetőt. Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár - Szeretem én langy május-reggelen a permet-esőt, mely gyéren aláhull csillámfonalkint, a dörgéstelen, napszűrte felhők tiszta fátyolárul, midőn a tájnak élénk zöldje lenn, a szőke fényű légből visszahárul és sárgazölddé lesznek a sugárok, melyekben a kelő nap átszivárog.

A főherceg elragadtatott mozdulatot tett, Moldován folytatta.

- Egy szó nyilallott a hazán keresztül, egy röpke szóban annyi fájdalom, éreztük, amint a föld szíve rezdül és átvonaglik róna, völgy, halom...

- Micsoda dallama van! - kiáltott fel a trónörökös - gyönyörű szép a románok ősi nyelve!

- Mi örvendünk - vágta el a dicséretet Cristea -, hogy fenséged ilyen alaposan ismeri a román népet.

- Erdély nagyon szép. A hadgyakorlatok alatt jártam Déván, Szászrégenben és Görgényben, ahol egy szimpatikus vadászom volt, Simeon, jól beszélt németül.

- A román nép szívesen beszél németül, ha alkalma adódik - igyekezett szólni Bunea.

- Ismerem azt a vidéket, fenség - mondta Cristea -, Szászrégen környékén, Oláhtoplicán születtem, a Maros felső folyásánál.

- Furcsa az ön szájából hallanom az oláh nevezetet, ez, úgy tudom, tilos.

- Igen, de szülőhelyemet századokon át így hívták, s a magyarok, noha tiltakoztunk az ügyben, ragaszkodnak a régi helynévhez.

- A klérusnak igen nagy befolyása van a népre. Önök, mint a két román egyház képviselői, neveljék továbbra is ezt a csodálatos népet dinasztikus szellemben.

- Megígérjük - emelte jobbja két ujját Cristea, mintegy szavai erősítéséül -, hogy minden alkalommal, templom szentelésekor, ünnepi prédikációkban, népgyűléseken mindig tudomására hozzuk népünknek fenséged megkülönböztető jóindulatát, mert az a kegy, mely velünk szemben megnyilvánul, reményt nyújt a román nép jobb jövőjére.

- Igen, tegyék ezt, és óvakodjanak a kossuthizmustól, és az ilyen törekvéseket nyomják el.

- Megígérjük, fenség, mert a magyaroktól nincs mit várnunk. Nekünk szabadság kell, és akkor tíz, esetleg húsz éven belül várakozáson felüli fejlődést mutathatunk. Most nehéz a sorsunk, a magyar kormány kevés pénzt juttat nekünk. Amit ád, annak is egy részét azon papjainknak kezébe adja, akik választáskor a szolgabírák utasítása szerint szavaztatják le a népet.

A trónörökös észrevette, hogy Cristea, a küldöttség vezető embere, feléje fordult:

- Igen, az egész rendszer korrumpált. Igyekezni fogok, és a császárt ráveszem, ne engedje, hogy a magyarok ilyen messzire menjenek.

- Olyan választási törvényt kívánunk, mint Ausztriában van.

- Legalább olyat. De ebben az esetben küldjenek fiatal embereket a parlamentbe, hogy erélyesen követeljék jogaikat.

- Meg fogják kísérelni, hogy megrövidítsenek bennünket a választókerületek beosztásával. A kerületi beosztás rettenetes. Szeben mellett van egy kis város, Vízakna, amely régebben magyar város volt, de most meglehetős számban románok is...

Moldován doktor közbevágott:

- Vízaknai vagyok, ez a városka évtizedek óta román többségű.

- A román körzeteket úgy jelölték ki, hogy nagy lélekszámra jusson egy képviselő.

- Az olyan kerületeket, melyek valószínűleg ellenzéki képviselőt választanak, nagyobbra jelölték.

- De hát Vízakna, nemde, kisváros.

- Igen, de kormánypárti küldötte van.

- Miért engedte ön, Mo...

- Moldován.

- Moldován doktor, hogy városa, hm...

- Minthogy ifjú koromban katolikus létemre ortodox teológiára jártam.

- Úgy, ön teológiát is végzett, milyen nyelven?

- Természetesen románul, de már Vízaknán románul tanultam, s a gimnázium egy részét szász nyelven abszolváltam.

- Ön tökéletesen beszél németül. Önnek jövendő uralkodásom idején nagy szerepet szánok.

- Fenség! Ötvennyolc éves vagyok.

- Ugyan, uralkodónk hetvennyolc, s mily jól bírja magát, bár...

S ennél a szónál tenyerét kitárta.

- Ki most a képviselő Vízaknán?

- Markbreit doktor.

- De hiszen ő német! Majd beszélek a fejével, alkalomadtán. - És gyors váltással: - Hallatlan dolog, hogy az önök köréből minap egy küldöttség memorandumot akart átnyújtani, s nem engedték őket őfelsége elé. Ön hol tanult?

- A brassói román gimnáziumban kezdtem - hajolt meg Bunea -, a teológiát Rómában végeztem, németül könyvből tanultam. Cristea doktor sokkal jobban tud németül. - Átadta neki a beszámoló lehetőségét.

- Igen. Szász gimnáziumba jártam, de Szebenben általában németül beszélnek.

- Úgy? Ezt örömmel hallom.

- Az egyetemet Budapesten végeztem.

- Eszerint ön magyarul is tud?

- Szükségképpen. Nálunk van Szebenben most a 2. honvéd gyalogezred, melynek katonái székelyek.

- Ők is németül beszélnek?

- Nem, ők magyarok. Sok tiszt is magyarul beszél, az utóbbi időben divat lett magyarul beszélni.

- Románok és németek nincsenek a helyőrségben?

- De vannak, fenség.

- A legénységet anyanyelvén kell oktatni, egyébként gyengül a vonzalom a hadsereg irányában. Kár, hogy a hadseregben is kezd tért hódítani a magyar nyelv. Hogy vannak a románok érsekei?

- A mienk a gyulafehérvár-fogarasi görög egyesült érsek - örvendett a szólhatásnak Bunea -, doktor Mihályi Viktor, 67 éves és egészséges.

- A mi metropolitánk Meţianu János, 81 éves, teljesen ősz, de egészséges, s még szereti a munkát.

- Utódomat, a majdani trónörököst, Ottó öcsém fiát, az ifjú Károly Ferenc József főherceget, kit hadgyakorlatainkon parancsőrtisztnek magam mellett tartok, őt is úgy oktatom, hogy a nagyszerű román népet mindig a trón legerősebb támaszaként becsülje és szeresse.

Ez búcsú- és végrendelkezésül hangzott.

A főherceg felállt, s most kezet nyújtva bocsátotta el vendégeit. Elsőül Cristeának nézett szemébe kitartón, majd röviden Buneáéba, végül György kezét szorította meg hosszan.

- Jövő politikámban még számítok önre, Moldován doktor.

A lépcsőn dúsan aranyzsinórozott szárnysegéd kalauzolta a kert felé őket.

Mikor kissé magukra maradtak, Cristea megjegyezte: - Doktorkám, ön alaposan megvédte a magyar nyelvet.

- De, sajnos, sikertelenül - vetette vissza a dicséretet Moldován.

Már látva a kapu előtt várakozó fiákert s fent a bakon Morariut, középütt az úton megállt Cristea:

- Mit szólnak önök az egészhez?

Némi tétovázás után csak Moldován válaszolt.

- A trónörökös őfensége csontig kinyalta a valagunkat.

Ettől a két pap megnémult. Csak közvetlenül a fogat előtt jegyezte meg Bunea:

- Ezt románul nem lehetne ily tömören kifejezni.

A hintóban, hol már Aarenau őrnagy bent várakozott, érkezésük rendje szerint foglaltak helyet, az őrnagy csak ennyit mondott:

- Háromnegyed óráig tartott a kihallgatás! Rendkívül fontos tanácskozásnak ítélem!

A Tegethoff hotelnél, a fiákerből szállás előtt, busás napidíjat nyújtott át mindhármuknak a szárnysegéd - borítékban.

A kanonok s az érseki tanácsos még napokig maradtak városnézés és vásárlás okán.

Moldován György és Morariu Pál még aznap az esti vonattal Budapest felé utaztak.

- Mit beszélgettél Aarenauval - kérdezte Moldován az első osztályú fülkében -, míg mi fent voltunk?

- Kifaggatott, és megparancsolta, hogy havonta küldjek neki jelentéseket.

- Szóval beszervezett, kémnek.

Pál megvilágosultan bólintott.

Két esztendeig szolgálta a trónörökös szárnysegédét Pavel Morariu, de terhére volt ez a fajta szolgálat. "Apjához" fordult panaszkodva. Moldován György rövid úton segített fián: soron kívül Molnárra magyarosította nevét, s Szebenből Lugosra helyeztette át a nőtlen törzsőrmestert. Molnár eltűnt Aarenau alezredes szeme elől s a várható későbbi jutalmazás elől is.

Jutalma Silbereis Matild tanítónő lett, egyszerű sváb szülők lánya, kiterjedt rokonsággal egész Bánátban.

Fehértemplomban is, ahová Ferenc Ferdinánd meggyilkolása után helyeztette át magát, ott még szerbül is megtanult valamicskét a törzsőrmester, fölöttesei nélkülözhetetlennek minősítették, s rövidesen őrsparancsnok lett Ungarisch-Weisskirchen német többségű városban, hol akkoriban kezdték ünnepelni Maderspach Ferenc alezredest, aki a Szabadságharcban megvédte honvédzászlóalja élén a várost.

A Maderspach név belekerült még Molnár-Morariu Pál-Pavel nekrológjába is.

"Az osztrák-magyar monarchia már csak térképen volt meg, mikor 1918 október utolsó hetében a haderő pontosan körül nem írható cél nélkül az olasz fronton az ellenséggel még utoljára megütközött. A Monarchia megszűnt, de hadserege, különösen annak magyar része, messze saját határaitól, még állt és harcolt."

November elejére az egész arcvonal visszavonulóban, a magyar ezredek ziláltan Magyarország határai felé özönlöttek, a román többségű zászlóaljak politikus tisztjeik irányításával (Maniu Gyula főhadnagy) Bécs felé gyülekeztek.

Molnár Pál főtörzsőrmester Fehértemplomban erről csak néhány hónap múlva szerzett tudomást, amikor a Monarchia szűntén, vele is az a csoda történt, hogy csendőreivel ő még továbbra is egy nem létező államot képviselt. Kopott ruhás szerb katonák és jól felszerelt francia (gyarmati) csapatok szállták meg a várost, és a lakosság békén hagyása és egyetértése végett minden hivatalos közeget helyén hagytak.

Horvátországon keresztül, a már szerbek által megszállt Dél-Bácskán át, szakasznyi csoportokra szaggatva, félig-meddig lefegyverzett román férfiak érkeztek a Monarchia egyenruháiban.

Akkor tudta meg Pál ezektől, románul nyomban bizalmukba férkőzve, hogy az osztrák köztársaság szolgálatában a szociáldemokrata kormány belügyminisztere (a Monarchiából helyén maradt úr) megbízta őket, hogy fegyveresen fogják körül a fővárost, Vienát, s akadályozzák meg a kommunista forradalmat. Nagyon jó kosztot kaptak, kimenők idején a városban nők is akadtak. Harcolni nem kellett, aranyélet volt, s most nem tudják, miért kell megválni fegyvereiktől s már eddig is felgyűlt értékes holmijuk nagy részétől.

Pál hamarosan megtudta a szerb parancsnokságon: Románia a Tiszáig akarja bekebelezni az eddig Magyarországhoz tartozott területeket, ám ami Bánátot illeti, ahhoz az új Szerb-Horvát-Szlovén állam is ragaszkodik - igényt tart. "Majdan fegyveresen ránk (Bánátra) támadó katonákat, méltányosságból csak meztelen engednék átvonulni."

Nos, a levetkőztetéssel Pált bízták meg csendőrei élén.

Fegyvert már alig-alig tudtak elkobozni. Ha szó szerint értik a parancsot: minden mást. Ezt emberiességből, s román a románnal szemben, Pál nem tehette meg. Akinek bocskort nem tudott juttatni, annak vásott csizmát dobatott, akinek nadrág nem jutott, arra koszlott köpenyt vetett. Az így leszerelt zúgolódó hadfiakat vagonokba terelték, s rövid vasúton a közeli Báziásra zsuppolva, ott a Dunán várakozó uszályokba hajtották.

Az a néhány hét, amíg erre az áldatlan fosztogató tevékenységre kényszerült, nagyon megviselte Pált, s amikor a franciák közvetítésével mód nyílt rá, fegyveresen visszavonult, az őrs véle tartó magyar tagjaival, Szegedre, ahol lajstromoztatván magukat Dorozsmára kerültek.

Molnárné Silbereis Matild két gyermekkel Lugosra költözött francia hatóság alatt rokonaihoz.

Mikor a román csapatok a franciák és szerbek elvonulása után Lugosra bevonultak, kétségessé vált, Matild menjen-e Magyarországra, vagy Pál Romániába.

Teodor Morariu döntötte el végül bátyja sorsát, mikor családja (Matild) nevében beadta Molnár Pál visszahonosítási igényét. Ő, Teodor, akkor már Déván a Hunyad megyei sziguranca főnöke volt.

A magyar királyi csendőrség csalódottan engedte ki kötelékéből Molnár Pál tiszthelyettest. Öccse rövid úton elintézte, hogy a Szeben megyei milícia egyik helyettesévé nevezzék ki, nevét visszarománosítva Morariura, századosi rangban.

Teodor Morariu a titkosrendőrség állományában Hunyad megyében (Déván) őrnagy volt ezidőtt, több paptársával együtt vállalták, hogy az államszerkezet fegyveres apparátusában teljesítik hazafias kötelességüket - az új kor igényei szerint.

Pavel Morariu az ismerős városban jól érezte magát, ügyesen beilleszkedett az őhozzá hasonló származású új tisztikar diadalmas kasztállományába, bár éppen a régi szász tiszti állomány teljes helyén maradása némi rivalizálást vagy tán inkább különállást okozott.

Matild asszony s a gyermekek, Kurt és Hildegard néhány hónap alatt beleszoktak az új helyzetbe.

Május elején Teodor Morariu, a Hunyad megyei sziguranca főnöke (alezredesi rangban) kölcsönkérte Szebentől öccsét egy nagyobb rendőri művelethez. Déván tárgyalták meg az akciót.

- Másfél hét alatt hétszer tartóztattam le, soha nem tudtunk ellene főbenjáró vádat szerkeszteni-teremteni, de most segítségeddel, bátyám, elkapjuk, bemártjuk ezt a gazfickót. Most már ismer bennünket, hogy behúzzuk, számára ismeretlen arcok kellenek. Te, bátyám, meg egy volt közös hadseregbeli kapitány s most román őrnagy.

Meg kellett ismerkednie Pavelnek a "gazfickó" körülményeivel: múltjával, jelenével. Maderspach Viktor az Alsó-Barbatyán-Iszkrony falucskában lakik a Zsil völgyében, Petrozsénytől délre. Száz munkással dolgozó fűrésztelepe és zsindelygyára van. A Monarchia hadseregében tartalékos huszár főhadnagyként fejezte be a katonáskodást. Fegyvertartási engedélye nincs, gyanítható, hogy rejtve puskát, pisztolyt tart. Többszöri rajtaütésre sem sikerült fegyverrel bajlódva tetten érni. Jómódú ember, talán gazdag, házkutatások alkalmával koboztak el tőle aranyholmit. Petrozsénytől északra, Banica falucskában mészégető üzeme van, az azonos nevű patak partján. Nős, gyermekei vannak, idős anyja, öccse. Lojális román állampolgárnak maszkírozza magát.

- Tudjuk, érezzük, hogy nem az - mondta Teodor.

Pünkösd előtt kilenc nappal, polgárias úri öltözetben szállt le az iszkronyi vasúti állomáson a két jól megtermett, ismeretlen férfi. Rövid kérdezősködés után a több kúriaszerű lakot rejtő parkba jutottak, s románul s magyarul egyaránt beszélő cselédek az úrnőhöz irányították őket. Tiszti bokaütéssel, meghajlással s kézcsókkal üdvözölték az úrnőt, s azt súgták: - Magyarországról jöttünk, s fontos beszélnivalónk van Viktorral. - Vezérkari őrnagy vagyok - mutatkozott be a Teodor által melléje adott, magyarul kifogástalanul tudó úr. Ő maga, Pavel tartalékos huszár főhadnagynak mondta magát.

- Medvelesre hívták - sajnálkozott Maderspachné -, tehenet falt fel a havason a vadállat, s fiam nélkül a parasztok nem boldogulnak vele. De estére biztosan itthon lesz. Legyen szerencsénk vacsorára.

A két "magyarországi" visszavonatozott Petrozsénybe, s csak este jelentkezett, vacsorára, pontosan kilenc órakor. Terített asztal várta őket, hat személyre. Ez kissé meglepte őket. Egy vendég úron kívül az idős hölgy s kisebbik fia is vacsorához ült.

- Boldog vagyok, hogy magyar urakat láthatok vendégül asztalomnál, nem vagyunk elkényeztetve odaátról való hírekkel.

- Úgy el vagyunk zárva szabad testvéreinktől - jegyezte meg az öcs -, hogy csak egy-egy átvetődött utas által lehet valamelyes híreket kapni.

Maderspach Viktor - hatalmas termetű úr, méltó párja Pavelnek - udvariasan hallgatott, s alkalmas pillanatban asztalhoz intette a társaságot.

Pavelék háromszemélyes vacsorára tervezték beszélgetésüket, s megzavarta őket a három fölösleges személy s még tán Maderspach medveölő testalkata is.

A vacsorázó hangulatot még a bor sem oldotta beszédessé. Időjárásról, utazásról, a tehénfaló medvéről esett szó.

Vacsora után a szalonba mentek át - feketézni, dohányozni. Maderspach egyre figyelmesebben (tán figyelőn) környékezte őket. Az idős hölgy, miután kinek-kinek kitöltötte a kávét, fia intésére távozott.

- Sajnálom, hogy nem első szájból hallhatom a budapesti híreket, de kései nekem már ez az óra.

- Öcsém és barátom előtt nyíltan szólhatnak - intette leülésre vendégeit Maderspach -, ők ugyanúgy éreznek, ahogy én.

Úgy beszélték meg, Pavel eleinte csak hallgat.

- Uraim - fogta egész halkra szavát a "vezérkari őrnagy" -, a magyar nemzeti hadsereg még ebben a hónapban offenzívát indít, hogy felszabadítsa a megszállt területeket.

- Na végre - mondta nagy boldog sóhajjal a vacsoravendég.

Maderspach Viktor nem intette le lelkendező öccsét sem.

- Uraim, engemet váratlanul ér ez a hír.

- Pedig önre - hajolt oda Pavel, majd mivel már tegeződésre fordult a szó -, tereád nagyon számítunk.

- Munkásaim nagy része derék román, őket nem vihetem hazájuk ellen.

A "vezérkari" kissé erőltetetten felkacagott: - Erről szó sincsen! Terád egészen más, testhezálló feladat vár: vasúti hidakat kell az adott jelre felrobbantanod. Én magam a Kolozsvár melletti alagutat fogom felrobbantani. Ez távol esik a te működési területedtől...

- Akkor miért kell tudnom róla?

- Mert a szükséges tizenöt kilogramm dinamitot tőled kell megszereznem, édes barátom!

Maderspach felugrott foteléből.

- Okleveles mérnök vagyok, tizenöt kilogramm dinamittal nem lehet alagutat robbantani! De tudnia kell ezt minden tisztnek, aki őrnagyságig felvitte.

- Azt hiszem, nincs igazad, Viktor - tiltakozott a lelkes vendég.

- Bátyám, azt hiszem, méltatlanul bánsz az urakkal.

- Az a tartalékos huszár főhadnagy, aki étkezéskor a kést szájába veszi s a villát fogai piszkálására használja...

Pavel tetten érten felpattant: - Ezt kikérem...

- Tiltakozom, hogy házamban valaki ilyesmikkel előhozakodjék! Én lojális magyar nemzetiségű román állampolgár vagyok. Tiltakozom, hogy bennem bárki magyar katonatisztet lásson, felkérem az urakat, azonnal hagyják el a házamat, különben magam hívom a csendőrséget!

Mindnyájan felugrottak.

- Ne ragadtasd el magad, bátyám!

- A magyar csapatok bevonulása után haditörvényszék elé állítlak!! - kiáltotta az álvezérkari.

- Szégyellem magam miattad, Viktor - mondta az alkalmi vendég.

- És ők ne szégyelljék, hogy nadrágszíjukon nehéz pisztolyok lógnak - s rácsapott Pavel zakójának jobb szárnyára, ahol csakugyan pisztoly agyát érte a tenyérütés.

Pavelt sértette és megzavarta az evőeszközök parasztos használata miatti vád. Soha nem gondolta, hogy másképpen kellene ennie, mint otthon megszokta, ahol is a húst magának (s a gyerekeknek is) mindig feldarabolja. S hogy ő a kést szájába vette? Miért ne! S hogy a befogandó bűnös az ő pisztolya után nyúl, rácsap, azt nyomban, gondolkodás nélkül személye (hivatalos személy) megtámadtatásának érezte. Amely azonnali, jogos fegyverhasználatot követel! Félfordulattal eltávolította magát "támadójától", és kapásból tüzelt.

Maderspach fülét pörzsölte a pisztolylövedék: egyetlen gyors mozdulattal átkarolta Pavelt, ölelő fél keze mozdulatával kiütötte a tűzkész pisztolyt.

- Fogjátok le azt a másikat!

Ott, ketten egy ellen.

Maderspach Pavel jobb karján térdel, csont roppan, Pavel harap, Maderspach két marokkal gégén szorítja, majd a csigolyákat forgatja meg, gyakorlott mozdulattal.

Lövöldözés amott, először az öcs sebesül meg, aztán az "őrnagy", aki nyomban segítségért indult, maga is vérezve.

Percek alatt katonák özönlötték el a szalont, de Maderspach Viktort már nem találták ott. Teodor nagy készülettel nyomoztatott utána a megyén túl is, üldöztette. A hírlapok tele voltak fényképével. Banicát is körülzárták a készültségi csapatok. Maderspach fegyvert, mannlichert és egy Frommer pisztolyt kaparintva magához, távol tartotta magától üldözőit, a Retyezát havasán át eltűnt. Nem akadtak nyomára, bár vacsoraidőben félcipőt viselt.

A Maderspach családra sanyarú jövő várt.

Pavel Morariu nagy s díszes temetést kapott Szebenben, de nem ott hantolták el, hanem Moldován György ügyvéd intézkedésére Vízaknára szállították át, gyászhintóval. Ott volt az egész város, de Moldován megakadályozta, hogy nagy hazafias szónoklatok hangozzanak el. Az elhunyt végakaratára hivatkozva csak egyházi temetésre szorítkoztak.

Mindig volt kutya a Szaplonczay udvarban. S emiatt örökké galandféreg is a családban s ok hétről hétre a nagy tisztálkodásokat megelőzve, péntekente, de legkésőbb szombaton délután a hidegvizes allövetekre, melyeket maga özvegy Szaplonczay Ádámné illesztett a giliszták forráshelyére, magának s mind a gyermekeknek. Egyedül János, veje, Moldován János alfeléhez röstellt töltött klistéllyel közeledni, s emiatt a vő esztendőszám elháríthatta testétől a beöntéses gyógymódot, s anyósa eszméjét (rögeszméjét?), hogy az aranyeret csak ily módon kerülheti el az ember, s azt a korai (aranyér előtti) illetlen vakarózást is, a bélférgek mozgolódása miatt.

Történt azonban, hogy Moldován testében, korosodván, bizonyos rekedések ismétlődtek, s noha viszketések nélkül, feleségéhez folyamodott némi bűntudattal, hogy mindeddig elhárította magától a jótékony allöveteket. Megbecsülésnek foghatta fel ezt a családi fejleményt Ágota, hogy harmincnyolc esztendejét elérve, férje testének új tájékát ismerhette meg. S János is új testi érzést, a csiklándozó izgalmat, minthogy a gyermekek után eszközölt allövetekkel gyanútlan hitvese őt is megfertőzte a gilisztákkal.

Aszpázia Bukarestben tanult s ha szabadságra, nyáron, Vízaknára jött, legfeljebb illendőségből vetette magát alá a családi szertartásnak. Gyurica ez idén volt teológiára menendő Szebenbe, pénteken-szombaton inkább eltűnt nagyanyja szemhatárából, csakhogy ne kényszerüljön ellenkezni. Erzsébet és Karcsi azonban hétről hétre áldozatául esett a nagyanyai gondoskodásnak. A tudásszomj egyedül Karcsiban működött: a kapott allövet végtermékét, félrehúzódva a figyelő tekintetektől, gondosan megvizsgálta, ha csak tehette, ágacskával itt-ott bele is piszkált, ha mozgást, rándulást, kígyózást tapasztalt, a többnyire híg, barna latyakban.

Apja, immár részese a hétvégi családi béltisztogató szertartásnak, egy alkalommal tanúja lett Karcsi (Carol) oknyomozó vizsgálódásának, s az orsóférgek ránduló úszását maga is észlelve, nem intette meg fiát, hanem tovább folytatva a közös megfigyelést, átvitte ott szimatoló kutyájukra a tapasztalatot: Diána is szenved a véghurka-viszketegtől, különben nem nyalná magát megemelt hátsó lába között fektében hátranyelvelvén. Diána báránymagas fekete szuka volt, szemöldöke és mancsai barnasága bájolták el kicsi korában a barátkozókat, bár fajtáját senki nem tudta meghatározni: korcs volt, de nőttében is kedves maradt a Szaplonczay-Moldován udvarokon, miután nevében is, a magyarul is románul is jól használható Diánában megállapodtak.

Előre nem beszélte meg tervét a családdal Moldován, hanem egy tapasztalt nyúzó cigánnyal. Mikor a cigány jelentkezett, Moldován darabka szalonnabőrrel átcsalta Diánát a Szaplonczay udvarból a Moldován udvarba, ahol éles kacorkés várakozott egy kézben.

Mikor a kapu becsukódott, Diána farolva morgott, gazdája hiába csitította.

A cigány is félt. A ház felé hátrált.

Ekkor Moldován, tervét féltve, szóval irányította a teendőket.

- Tedd le a késed a tornác kávájára.

A cigány megtette. A kutya indulatos morgása mintha enyhült volna. Moldován letérdelt a szelíd állat mellé, mellső lapockáit erősen megragadta.

- Most kerüld meg az udvart, ott a fészer sarkában találsz egy bunkót.

A cigány megtette.

- Megvan a bunkó?

- Megvan, Domnule.

- Ragadd meg, s halkan kerülj mögénk.

A cigány mögéjük került.

- A kutya neve Diána.

Neve hallatán a kutya lombos farka barátságosan intett.

- Értettem - mondta a cigány.

- Egyetlen csapással üss Diána fejére.

A cigány megtette. Moldován arcára vékony vérsugár szökött. Elengedte Diánát, a vályúhoz indult, hogy a vályú vizében lemossa arcát.

A cigány már nem félt, nyakon ragadta a vonagló kutyát, s a fészer gerendájához vonszolta. Ott juhok nyúzásához két kampó szolgált, de mielőtt hátsó lábainál fogva felakasztotta volna a mozdulatlan hullát, visszaballagott nyúzókéséért a tornác szájához.

S mindezt látta a tizenkét éves fiú, Karcsi (Carol), aki ezen a nyáron az algimnázium második osztályába készült. A kiskaput nyitva hagyták.

Moldován meglepődött, szándéka ellen volt, hogy kisfia lássa az ő meg nem beszélt tervének teljesülésében, de nem kergette el.

- Nagyanyádnak egy szót se erről!

Karcsi megértette.

- És anyukának?

- Neki se! Senkinek se. Diána elkóborolt, nem tudjuk, hová.

- Azt kell mondani?

- Azt.

Karcsi megértette.

Moldován bezárta a kiskaput, nem kívánt még egy hívatlan vendéget, s maga is oda állt a szín elé, fiacskája mellé, hogy nézze a cigány munkálkodását.

A cigány feladata mesterének bizonyult: bal keze két ujjával vezette a megbontott bőr résében a borotvaéles kést, anélkül hogy egyszer is a has mélyébe eresztette volna.

Merthogy a két hátsó láb nyúzása után Diána hasán folytatta metszését: odafent csak a két barna pamatú mancs maradt érintetlen, s rövidesen háta bőrét is lehúzva, ismeretlen meztelen kutya látszott. S ha eddig bujkált is sajnálkozás kettejük tekintetében, ez a csupasz lény teljesen idegenné vált már számukra.

- Tejet kapott reggelire - mutatott a földre Karcsi.

- Micsoda?

Diána bőrével együtt kivetette magából utolsó étkét is.

- Ne lépj a tócsába! - figyelmeztette fiát Moldován, mert Karcsi ujjával megérintette Diána combját:

- Még meleg.

A cigány most vágta el nyakban a bőrt, s az egészet szőrénél két tenyerére feszítve, húsával felfelé az udvar gyepére fektette. Moldován csak most vette észre, hogy a fölöslegessé vált nyúzókést a cigány foga között tartja.

- Köpöd ki, te barom!

A cigány megbántottság nélkül fűre pökte az iszamos pengéjű kacort, s figyelmét a nyers bőrre irányította: nadrágzsebéből szattyánszütyőt kotort elő, annak korcát meglazítva finom port hintett az imént még eleven vérrel lüktető felületre. Moldován érdeklődéssel figyelte a "szakember" tevékenységét, oda sem figyelt, hogy Karcsi felemeli a szájból vetett éles kést, odamegy a szín szájában függő mezítelen ebhez, s az imént látott finom mozdulatokat utánozva, az irhától fosztott emlősorok között megbontja a szuka hasfalát. Elér egészen az összehajló bordákig, ott a porcogókon túl nem jut. Visszatér a lüktető hártyához, melyet eddig megkímélt: gyöngéden belémetsz, irányt tartó bal kezére hirtelen reáomlanak a sárral feszülő belek. Tudja, mért, ezeket nem bántja, hanem a különálló szerveket (egyikének, másikának tudja csak nevét), májat, lépet, szívet próbálja elkülönítve kimetszeni - amikor valami mozduló gömböcbe akad a penge csúcsa. Amint lassan végigreped a duzzanat, kicsi, még eleven lények indulnak a megnyíló résen kifelé, és valami indákon függeszkedve lefelé: négy csukott szemű, zárt szájú kicsi kutya.

Ezt a félig eleven ömlést már a két felnőtt is látja.

- Vemhes vala Diána - sóhajt Moldován, most sápad el, mintha rókáznia kellene.

- A késemet, kicsiúrfi - motyogja a cigány, rendületlen nyugalommal csombolygatva a csicsegő bagót egyik pofájából a másikba.

Átveszi a kést, nadrágjába törli, s beszúrja derekán feszülő brîujá-ba.

- Elássam, vagy elvigyem, Domnule?

- Vigyed, vigyed, minél előbb minél messzebbre. Itt van még egy korona, hogy senki ne lásson meg.

Moldován a Szaplonczay ház felé bök koronát nyújtó kezével.

Ekkor a csüngő bélgomoly megszakad egy helyt, bűzös sár csordul lefelé, s látni, hogy a kocsonyás folyadékban sárgásfehér férgek nyüzsögnek.

- Hát ezért - könnyebbedik meg Moldován.

- Akik az enyémben mozogtak, azok hosszabbacskák.

A cigány oda se figyel: leakasztja Diánát, talicskába gyömöszöli, szénát lök rá.

- A bűrért maj alkonyattal gyüvök.

Karcsinak úgy rémlik, a széna alatt mozognak a kiskutyák, mintha anyjok csecsét keresnék az árvák.

- Mért jön el a bőrért alkonyattal?

- Mert az ő munkája fizetsége a bőr.

- És a korona?

- Az csak ráadás, hogy minél előbb el innen!

Egy augusztus eleji nap késő délelőttjén foszlott-koszlott öltözetű idős férfi botozott a sóháztól a Moldován udvar felé, ahol tájékoztatták, merre kell botoznia. Bocskort viselt és töredezett szálú szalmakalapot. A sóház irodistája románul igazította útjára a hajlott embert, de ő magyarul köszönte meg a szívességet.

Elérkezvén a Moldován ház kapujához, benyitott, halk szóval - János! János! - kereste a gazdát, de a ház üres volt.

Moldován odaát ebédezett a Szaplonczay házban, és soha nem siette el az étkezést.

A jövevény az udvaron egy rönkre telepedve várakozott, állát botjára támasztotta. Ebéd utáni ejtőzésre számítva hazanyitott Moldován, románul köszöntötte a furcsa vendéget. Ő aggyonistennel válaszolt, s felgémberedve ültéből, megbillentette kalapját: - Uram, van öt krajcárom, adj hozzá még kettőt, hogy vegyek magamnak egy fertály pálinkát.

Moldován bizonytalanul nézte emberét, szavát akarta még hallani, míg erszényéhez nyúl, vagy egyéb:

- Régen várakozol-e?

- Semmi az egész - válaszolt az -, még nem delelt a nap. - S mutatta botjával, mettől meddig haladt az árnyék azóta.

Moldován döbbenten hallgatott.

- No, jut két krajcár?

Moldován kitárta karját:

- Avramuc! Drága Avramuc! Így kell lássalak, édes barátom.

Az ember elsírta magát.

- Lám, megismertél. Próbára akartalak tenni.

- Két krajcár nem lesz, de kapsz pálinkát! S vajon ebédeztél-e már?

- Elszoktam az effélétől.

S ezzel tovább kérdezetlen átegyengette rézsút szembe a Szaplonczay házba édes barátját Moldován, hogy visszaszoktassa Avramucot legalább a mai ebédhez.

Otthon volt épp (s még) a két diákfiú is. Gyurica civilben, ingujjban, nem tudva még biztosan, hogy nem veszi fel többé a teológus fekete köntöst, s Karcsi is, az algimnáziumi negyedikes növendék.

Ágota mama s özvegy Szaplonczayné gyanakodva néztek a magát gálánsul meghajtó koldusfélére, megemelt kalapja alól kócosan előszürkéllő, csapzott ősz hajára.

- Ő Avram Jánku, a havasok királya.

- Voltam, voltam - hajtotta le fejét, akit barátja királynak nevezett.

- Mikor találkoztunk utoljára?

- Régen, nagyon régen.

- Bizony van annak már húsz esztendeje. Ötven márciusában, amikor Bécsbe vonultunk a császár elébe.

Jánku legyintett, nem akart emlékezni arra a márciusra. Ágota a verandán, hol ebédeltek volt, tányér levest, kanalat tett az asztalra, amelyről már eltakarította a csetres edényt.

Jánku letette a földre botját, kalapját, szótlanul bekebelezte a levest, csak az üres tányérba mondta:

- Be elszoktam az effélétől.

Az eléje tett maradék csirkeaprólékot villával, késsel kezdte szájába egyengetni. Nehezen boldogult, szétnézett, csupán Moldovánt tudva maga mellett, kézbe fogta a combocskát, s az utolsó falatig, kenyér nélkül, még a csontocskát is megrágta, s lenyelte. A keze ügyébe tett teli pohár bort hosszan nézte, forgatta, s lassan, kortyonkint, száján tartva a poharat, megitta.

A tornác alól felhívta Moldován a várakozó fiúkat, kik nem akartak részt venni a koldus ebédjén, de a név, Jánku neve ott fogta őket.

- Ezek az én fijaim.

Jánku könnyet törölt keze fejével.

- Ágotám, jertek be!

Az asszonyok is valahol az ajtó mögött várakoztak, hallgatództak.

- Ő az én anyósom, ő az én feleségem.

- Nekem senkim sincs. S ez fáj.

Szaplonczayné elfeledte egy pillanatra, hogy a panaszkodó vendég.

- A lándzsával átdöfött magyarok, a felhasított terhes asszonyok hasából kiboruló gyermekek nyöszörgését hallja tán máig?

Jánku nem bántódott meg, sőt hálásan emelte szemét vádlójára. E nézéstől Szaplonczayné kötényébe rejtette arcát.

- Köszönöm, asszonyság, hogy eszembe hozza az abrudbányaiak Cserbojnál történt legyilkolását. Azt kiáltottam a hírhozó prefektnek: - Több gyilkosság eztán elő ne forduljon! Mert a vérem is fagyni kezd azok hallatára. - Ó, te gyáva! - rivall rám ő. - Kár, hogy oly nagy címet, rangot és hatalmat adtunk neked, hogy első légy köztünk.

- Kár vagy nem kár, az én akaratom az, hogy több gyilkosság ne legyen!

Erre ő: - Elfelejtetted hát, mire esküdtünk Balázsfalván? Hogy a magyarnak írmagját sem kíméljük! - Én nem engedtem, hogy gyilkoljanak, kik tették, nélkülem s ellenemre tették. Én, asszonyság, vagyont nem gyűjtöttem, senkit nem sarcoltam!

- Jó, jó, Avramuc, nem akart ő bántani téged. De hát ő magyar, tudod, s még mindig sajog szívében az akkori riadalom. No, ne sírjál, nem méltó hozzád, nevedhez a könnyezés.

- Nem a bűnbánat ríkat engem.

Karcsit nagyon érdekelte, hogy ez az ember nem vállalja, hogy lándzsával felhasította volna magyar asszonyok hasát, melyben kisgyermek volt.

- Hát akkor miért sír a bácsi?

- A császár, a császár az oka mindennek.

Rázta a zokogás. Moldován nyugtatólag vonagló vállára tette kezét.

- Ha könnyebbséget ád lelkének - biztatta paposan Gyurica -, könnyítsen magán. Panaszait mi megőrizzük, és megbocsátjuk.

- A császár, a császár a legnagyobb gonosz.

Tovább senki nem biztatta, de a gennyedő seb kifakadt, s csöppről csöppre elöntötte mondatait.

- Ötvenkettőben a havasbeli biztos üzente, hogy őfelsége Déva és Brád felől a havasok közé fog érkezni, és egyik állomása Vidra lesz. Nem hittem mást, szülőházamban akar köszönteni engem, kinek oly sokat köszönhet. Hisz nélkülünk az ő csapatait a magyarok tönkreverték volna.

- A császár csakugyan Vidrán haladt keresztül.

Jánku ismét könnyeit törölte, s tagadólag ingatta fejét.

- A vidék egész papsága ornátusban házunk előtt gyülekezett, mögöttük én, ha odaér a császár, pópáink sora szétnyílik, hogy szülőházamban köszöntsem őt, s eléadjam a nép kívánságait. A ház két oldalán szüleim lóháton, anyám díszes öltözetben, s másik oldalt apám bírói jelvényeivel. Jött a hír, hogy a Felség a havastetőre megérkezett, s ott egy szép helyt letelepedvén, villásreggelit veszen magához. Mi s a papok s az egész nép ünnepi ruhába öltözve vártunk, vártunk. Végre odaértek: elöl csendőrök, oldalt csendőrök. Ő, a császár, lovon. Amikor házunk elé ért, felemeltem onnan a meghajló papok mögül jobb kezem, üdvözlésül, s hogy invitálólag intsek Neki. Észrevett? Nem vett észre? De tisztán hallottam parancsoló szavát: Vorwärts Gendarmen! S a lassuló, tán tétovázó csendőröket parancsnokaik gyorsabb haladásra sarkallták.

Haragomban földhöz csaptam csúcsos ünneplő kucsmámat.

Megalázottan széledt el falvaink sujtásos palástba öltözött papsága is. Apám istállóba vezette a lovakat, anyám összeszorított foggal hallgatott.

Híre jött, hogy Topánfalván fáklyásan fogadta a nép, s hogy özvegy Kalcherné házában szállt meg, de csak pohár forrásvizet fogadott el.

- Ki volt az a Kalcherné?

- Egy bányatiszt özvegye - akadt meg a régi névnél Jánku, majd némi könnytörlés után folytatta:

- Embereimmel nyomban Topánfalvára lovagoltam ama házhoz, s kértem, bocsássanak a császár elé. Azt mondták, aluszik, hiába kérleltem a csendőröket, végül kettő karon fogott, más kettő káromkodva, taszigálva segített nekik, hogy jó messzire lovamtól és társaimtól elengedjenek. E gyalázat után többé nem kerestem a császárt, de kurrentált ő, mert ettől fogva kopói mindig nyomomban vannak.

- Még most is? - rebbent Ágota.

- Még most is - súgta, figyelmeztető mutatóujját megemelve ő.

Moldován hunyott szemmel felesége iránt ingatta meg fejét, hogy ez nincsen úgy, ma már nincsen ok félni. S hogy elhárítsa a vendég gyanakvását:

- Mért nem próbáltad megközelíteni az udvartartás útján, adjutánsai valamelyikével?

- Én Bécs után egyetlen osztrákban sem bíztam. Ahogy ott elbántak velem!

A tornác zárt levegőjében - a vadszőlős ablak színes üvegein át a délutáni nap melegen tűzött - eluralkodtak a szabadban rejtőzködő szagok. A két asszony s a mögöttük hallgatódzó nagylány (Erzsébet) érdeklődésük ellenére fintorogni kezdtek. Avram Jánku több hetes (tán több hónapos) nyári gondozatlanságában, bűzlött. A megürült tányérokkal a nők behúzódtak a konyha felé.

- Hogy bántak el a bácsival Bécsben?

Karcsi valami véres történetet szimatolt.

Jánku a gyermekszóra tiltakozólag csápolt kezével: erről ne essék szó, legalábbis az ő szájából ne.

- Cu mincinoşii n'am nici o treabă!

Hazugokkal nem tárgyalok!

Ez még a császári szolgálattévőkre és az adjutánsokra vonatkozott.

Moldován azonban tisztelte kisebbik fia kíváncsiságát, s magát Jánku fejébe visszaemlékezni is szerette volna 1850 márciusába.

- Az első tavaszon, azután, hogy feloszlattad a sereget, szükségesnek látszott, hogy egy küldöttség figyelmeztesse a császárt előbbeni ígéreteire, amit a románságnak tett a magyarok ellenében. Ott voltam én is, de elengedhetetlennek látszott, hogy te, mint a román vitézség hőse, puszta jelenléteddel is hozzájárulj, hogy a románság szolgálataiért politikai kívánalmainak teljesítésével megjutalmaztassék. Voltunk vagy százan. A császár együttesen fogadott minket s mondott vagy tízszónyi német köszönetet. Te, Avramuc külön kihallgatásra számítottál, hogy elmondd sorra panaszainkat és kívánságainkat. Ehelyett a rendőrfőnök elé idéztek, s mit is mondtál ott?

- Én, hogy én mit?

- Amikor érdemrendet ajánlott fel.

- Érdemrendet?

- Igen! Hogy te nem érdemrendért harcoltál.

- Nem érdemrendért?

- Hanem nemzetünkért. S hogy annak idején nem így egyeztünk meg.

- Igen, igen, így történt.

- Alig értél haza, szállásodra, rendelet várt reád, hogy 24 órán belül hagyd el Bécset, pedig néhány órával előbb még nagy hópénzzel járó hivatalt is ajánlottak.

- Kétezer forintos hivatalt, igen. Nem kellett! Nem tudtam volna soha magyar ember szemébe nézni.

Georgica, még teológus, arcán az ördög játszott: - Azt a szembenézést váltig elkerülhette volna.

Jánku felemelte botját, hogy odasújtson.

- Mit mondasz, fiú?

- Én semmit, csak azt, mire emlékszik ama személyes kívánságaira, amiket a császárnak el akart mondani?

- Hát persze! - Jánku nem vette észre a gunyoros fordulatot, s ujjain számolni kezdte: - Először is Topánfalván állítsanak fel jogakadémiát a móc fiúk számára. Aztán... aztán építsen az állam Topánfalván gőzfürdőt is.

A további halkuló aztánok után nem következett semmi.

Moldován tudta, hogy a császár mócvidéki kerülő útja után Gyulafehérvárra idézték a havasok hősét.

- Mivel vádoltak Gyulafehérvárt?

- Hogy gyaláztam a császárt. Pedig én nem, én csak az ő osztrákjait szidtam.

Az emléktolulat zokogással rázta meg, egészen váratlanul s ugyanoly hirtelen feltisztulva tört elő a legfőbb sérelem, Georgica-György iménti biztatása, mintha most hatolt volna elméjébe: könnyítsen lelkén.

- Istenem - sóhajtotta, de fohász nélkül -, istenem, ha eszembe jut, hogy ezek az osztrákok, akiknek az ügyéért én is harcoltam, mily megvetéssel és gyűlölettel viseltetnek a románok iránt, akik véröket ontották, míg ők ki voltak kergetve az országból, majd megszakad a szívem. Hogy Gyulafehérváron fogolyként milyen pimaszul bántak velem.

...Egy délután volt. Börtönöm előtt sétáltam, elgondolkozva sorsom iróniáján, a román nép sorsán, az emberek hitványságán. Egyszer csak odajön a börtönfelügyelő, bizonyos Höhn, ki meg volt bízva az én ellenőrzésemmel is. Sétálni kell mennem - mondta - térjen vissza cellájába.

- Aki nem volt rab, nem tudhatja, milyen becses a levegő s az isten napsugara. Kértem, hagyjon künn még egy kicsit. Nem akart engedni. Akkor én azt mondtam, kint tölthető időm még nem tölt el, s még jogom van kint maradni. Szegény fejem! Elfeledtem, hogy rab vagyok, és a rabnak nincs joga. Rám rivallt. Én pedig részint, hogy ne alázkodjam meg előtte, vagy magam sem tudom, tán másrészt, hogy uralkodhassak indulataimon, tovább folytattam sétámat. Ekkor ő engem megfogatott, s erőszakkal kísértetett be tömlöcömbe, odabent mindkét kezemet megvasaltatta, s láncomat lábamhoz bilincseltette. Istenem, mennyi hittel és bizalommal harcoltunk, én s a nép, s íme, most gonoszabbul bántak velem, mint az ellenség. És mit gondolsz, barátom, mi következett? Midőn látta Höhn, hogy bilincsbe vagyok verve, s a nehéz lánc lehúzza karomat - pofon ütött. Pofon ütött többször egymás után. Ó, a gazember! Ó, a gazember. Gondolatban szétzúztam a fejét, megtiportam, kitapostam a belét.

A vacsorát kívánsága szerint: érett szalonnát, zöldhagymával, köröm közül - már a Moldován ház udvarán költötte el Jánku. Ingben, gatyában. Előbb azonban melegített vízben, egy felhagyott dézsába állítva megfürdette őt a gazda. Házi szappant adott kezébe, s időnkint habzó nyakát langyos vízzel locsolta-öblögette.

Sajátjából alsó fehérneműt hozott ki a házból Moldován, s friss kapcát is a bocskorba, ruhát is ajánlott a magáéból, de Jánku ragaszkodott felső gönceihez.

Míg kendertörülközővel szárogatta magát, s testére tekintett:

- Megöregedtem, barátom, erőst megöregedtem. De te sem lettél fiatalabb, pedig öcsém lehetnél jócskán.

Moldován végigsimított kopaszodó fején.

- Öcséd, drága Avramuc? Bizony tizenkét esztendővel vagyok idősebb nálad.

A törülköző alfelé haladva megtorpant a löttyedt, ráncos, mezítelen férfitesten. A frissen borotvált, frissen mosott arcból feddő üres tekintet meredt Moldován Jánosra.

- Ezzel a tizenkét esztendőkkel nagyon megszomorítottál engemet, Ionel. Nagyon meg engemet...

Éjszakai szállást csak a szénapadláson fogadott el. Kora reggel tovább indult, nem lehetett marasztalni. Levetett bűzlő ingét, gatyáját, kapcáit hiába kereste.

Szolgalegényével a gazda a kert lábjában még az este elásatta, eltemettette.

Tavasszal már mindenki tudta Bukarestben, hogy háború lesz a török ellen, de az emberek remélték, hogy az oroszok maguk győzik majd le az ottomán birodalom balkáni erejét, s a román hadsereg részvétele csak jelképes lesz.

Mikor április 23-án csakugyan kitört a háború az oroszok és törökök között, a diplomáciák tárgyalásai közepett egyre kevesebb remény maradt, hogy román vért nem kell áldozni: a hagyományos vitézség hangoztatása s az erkölcsi kötelesség emlegetése előkészületekre sarkalltak. Annál is inkább szükségesnek látszott a paraszt férfiak fegyverbe szólítása, mert az előző években Ilfov, Vlasca és Dolj megyékben parasztfelkelések voltak, melyeket bár levertek, bármikor s bárhol ez idén is kirobbanhattak. Kogalniceanu miniszterelnök beismerte, hogy "a semlegességi politikát csak nagy áldozatokkal lehetne folytatni", a nemzeti függetlenség kivívása érdekében a háborúban részt kell venni a török ellen.

A nép véleményének fellobbantására végül elegendő volt az a hír, hogy Törökország még a Románia elnevezés elismerését is megtagadta.

Május 9-én a Kamara tudomásul vette a háborús állapotot Románia és Törökország között. Ily módon kapott hivatalos formában Románia függetlensége megerősítést.

Az előző nap a török tüzérség ágyúzta Viddinből Calafatot.

Június közepén az orosz csapatok megtörték a dunai erődrendszert, és Sistovnál átkeltek a folyón. Júliusban elfoglalták Nikápolyt (felégették, porig rombolták), s zömmel megindultak Plevna ostromára. Két orosz rohamot vertek vissza a törökök. Hosszú időbe telt volna, míg orosz földről az utánpótlás megérkezik, ezért az orosz parancsnok felkérte a román hadsereget, hogy vegyen részt Plevna ostromában. A felkérésben az is benne volt, hogy a hadművelet fővezérének Károly fejedelmet ismerik el.

Ennek ellenállni bizony semmiképp sem lehetett.

Augusztus 20-án négy román hadosztály Corabiánál átkelt a Dunán. A harc augusztus 30-án kezdődött. A román csapatoknak sikerült elfoglalniok Grivica erődjét, de az általános támadást a törökök visszaverték. A négy román hadosztály 15 000 katonát veszített.

Carol Moldovan a bukaresti Orvosi Iskola (főiskola) másodévét végzett hallgatója ez évben nem utazott haza Vízaknára nyári szabadságra, mert a háborús előkészületek kiterjedvén az orvosi körökre, a várható sebészhiány miatt a hadsereg és a Vöröskereszt alakulgató szervezete bejelentette igényét a biztosabb kezű sebészhallgatókra is. És Carol ezekhez számított.

Az első román harccselekmények napjaiban a Turnu-Măgurelében felállított vöröskeresztes barakk-kórház még épülőben volt, s gyógyító személyzet sem volt a helyén.

Carol Moldovan hatodmagával az elsők között érkezett. Bukarestből Szlatináig vonaton utaztak. Reggel indultak el a fővárosból, egy órakor a végállomáson ebédeltek, majd parasztszekéren egész éjjel utazva, reggelre érkeztek Turnu-Măgurelébe.

Délután keresztül kocsiztak Coteanán, Brancoveanu herceg szép birtokán, majd egy olyan falun, Vizureştin, amelyben csak a tetők látszottak; a parasztok csupa földbe vájt kunyhókban laktak. A gazda, a falucska birtokosa elmagyarázta: a síkságot heves viharok pásztázzák télen-nyáron, a földbe mélyesztett kunyhók megvédik lakóikat, hóviharok idején meleget tartanak, a nyári hőségben pedig hűvösek. Vizulea úr megmutatta saját föld alatti lakását, melyben modernül berendezett szalont is találtak: a többszobás lakás jól szigeteltnek látszott, penész- vagy dohszagot nem lehetett érezni.

Turnu-Măgurele félóra járásra, de látótávolságban keletkezett a Dunától északra. Nikápolytól egy fából rótt hadihíd választotta el. A harctér minden szükséges forgalma ezen a hídon bonyolódott le. Az alig háromezres lélekszámú községben, városban most tízezrekre menő népség szorongott. Több jótékonykodó kórházacska is létesült. Ám ezek egészségügyi állapota kezdetleges, sőt siralmas volt, a legprimitívebb igényeket sem elégítették ki. Az utcai por és szenny, az árnyékszékek hiánya annyira elszaporították a legyeket, hogy a vendéglőkben étkezve állandó csapkodással kellett védekezni ellenök, nehogy az étellel együtt a vendég szájába röpüljenek.

A vöröskeresztkórház nem szenvedett a legyek miriádjaitól, mert a négy barakk a város peremén épült, jó ötszáz méterre az utolsó háztól. Egyéb erénye aztán nem is volt ennek a szellősen, földre alapozott épületcsoportnak: ablakait a legkisebb szellő megzörgette, s hogy a réseken ne szökjék be a felkavart homokpor, gyékénnyel bélelték a dorongfalakat. Néhány hét alatt e gyékények alá egerek, békák, sőt kígyók költöztek a közeli vizenyős területekről.

Ilyen körülmények között kellett az orvosoknak, sebészeknek dolgozniok.

Az első sebesültek szeptember másodikán érkeztek Turnu-Măgurelébe, ökrös szekereken s oly nagy számban, hogy a még felkészületlen kórházak s a fejetlenség, szervezetlenség miatt a városi parkba fektették le a kötözésre, műtétre szoruló katonákat, s több napba tellett, míg valamennyien ágyba s ápoló kezekbe kerültek.

A négy barakkból egyiket az ápolószemélyzet - szerzetesek, apácák s az orvosok, főiskolai hallgatók foglalták el, a maradék háromba száznyolcvan sebesültet tudtak elhelyezni.

Mint a villám, úgy csapott a légyözön, az eddig kiesnek hitt Vöröskereszt Kórtelepre is. Történt, hogy a törökök, élelmiszereik fogyván, százával üldözték át a bolgár lakosságot a frontvonalon. S bár a román csapatok tüzet nyitottak rájuk, sikerült átjutniok a tűzön s a Dunán is. S a város vezetősége a lakott részek és a Kórház barakktelep közé utasította ezeket a szerencsétleneket, ezeket az éhező, lesoványodott menekülteket, önmaguk árnyait. Bélhurut és mocsárláz gyötörte legtöbbjüket. A barakkok környéke megtelt ürülékkel, mert a naponta hamuval hintett latrinák csak a kórház lakóinak szolgáltak. Végül nem maradt más választás, mint az az ötlet, hogy a Kóroda ételmaradékai fejében felfogadták a bolgár tábor még tettre kész férfiait, hogy maguk takarítsák el híg mocskaikat.

Az ötlet Carol Moldovan orvosnövendéktől származott, s az efféle gyakorlatias megoldásokra felkészületlen, "városi" orvosok a végrehajtást is őreá bízták. Két napba tellett, míg tolmács és ígéretek segítségével, a kórház környékén a szagrend és a fegyelem helyreállt. Azt nem tudta Carol megakadályozni, hogy az ételosztásra várakozó bolgárok ne húzódjanak valamivel közelebb a szélső barakkhoz.

Az éjjel-nappali ügyeletet néhány rátermett szerzetesen kívül a főiskolai hallgatók látták el. Holmi kólikásokkal az apácák bajlódtak, de a sebesültek zöme sebészkésre várt és kötözésről kötözésre.

Carol Moldovan, egyedül társai közül, már a második napon késhez jutott. A tapasztalt sebészek az elüszkösödött, reménytelennek ítélt végtagokat bízták rá, egy-egy oldalsó pillantást vetve munkálkodására.

A többnapos ökrös szekeres zötykölődés, a szabad ég alatt való kétségbeejtő várakozás kezdetben megtette a magáét: hullott a gyöngébbje, még a kötözés előtt, több volt a csonkolásra ítélt sebesülés, mint azt az orvosi képzelet előre kiszámíthatta volna.

Azt a katonát, kinek jobb keze, karja a csuklót tíz napja ért roncsolás után szinte hónaljig elüszkösödött - Carolra bízták a "városi" orvosok - senki se mondhassa, hogy hozzányulatlanul engedték a halálba.

Kezdetleges eszközökkel s gyakorlatlan segítőtársakkal fogott hozzá a műtéthez Carol: éles késsel, néhány csipesszel, tűbe fűzött vékony juhbéllel s egy alkalmas fűrésszel - jobbján egy évfolyamtársával, balján Aglájával, a kirendelt "altató" novíciával s szemben egy második, élemedett apácával.

Mikor az alapos bemosakodással végzett, a hörgő, szinte halálhörgést hallató, szinte eszméletlen katonát Carol intésére Aglája kloroformos vattával elaltatta. Arasznyival a püffedt, de még tán nem üszkösödő váll alatt éles pengéjével finoman kijelölte az "operatőr" az ejtendő metszést, kötelékével a segítőtárs kíméletlen gúzzsal lekötötte a hússal együtt az ereket. S mielőtt a feketedő karból a kiszorult vérnek ideje lett volna, a kés csontig hatoló kört hasított. A katona megrándult, de Carol kezében már dolgozott a fűrész, hat-nyolc erőteljes húzás után, mint fáról az odvas ág, levált a fölöslegessé vált végtag.

Aglája ebben a pillanatban elájult. Bal karjával a mindenre figyelmes sebész egy zsámolyra segítette a leányt. Annyi figyelme is maradt: észlelte a fiatal női test lágy hajlását.

Az idős apáca átvette Aglája helyét a kloroformos üvegnél s a hörgő katona orránál.

Carol ügyesen összehúzta a fölöslegesen hagyott laffogó bőrt, intésére azonban társa a franciáktól meg angoloktól kapott antiszeptikus port hintett a szivárgó sebre a segítő, s a csonk pillanatok alatt eltűnt a zsákvarró öltések alatt.

Mire Aglája felocsúdott, az irdatlan sebet már be is bónyálta a két fiú. Sőt a fölöslegessé vált feketedő szőrös kart is a hulladékgyűjtőbe temették.

Ez az ájulás és hirtelen s meggondolatlan átkarolás okozhatta, hogy Carolt és Agláját hírbe hozták egymással: az apácaseregben áthatolhatatlan pletykálkodás folyt. Nem túlzás: az állandó megszólás volt tevékenységük nagy része, mert legalább kétszer annyian voltak, mint akik állandó munkához juthattak volna.

Aglája ovális arcához nagyon jól illett a fehér fityula madonnai ártatlansága, csak bogárfekete szeme villanásai sejtették, hogy odafent a homlok mögött még él a nemiség ördögöcskéje. Tekintetét lesunyva viselte Aglája, de valahányszor a barakkok néptelen folyosóin találkozott Carollal, szúrósan szembenézett vele, ilyenkor mindig valami rögtönzött kérdésre kellett válaszolnia. Egy alkalommal az ifjú sebész nem talált szóval kérdeznivalót hirtelenében, s jobb kezével szólította meg a "sorort" deréktól lefelé, lassú mozdulattal. A vékony köntösön át is érezni lehetett a fiatal női test libabörzését. "Még nem vagyok beavatva" - súgta Aglája, a legszükségesebbet, ami éppen eszébe ötlött. "Incă nu sunt iniţiatá" - ismételgette magában Carol az ártatlan lélek frivol megnyilatkozását s magafelajánlását.

Októberben az igazgató orvos rendcsinálás végett elhatározta, hogy az apácák hasznukvehetetlen akadék felét visszaküldik a kolostorokba, s a fölösleges szerzeteseket is. A maradék névsorába Carol becsempészte Agláját is, de a korosabb apácaanyák (maici) mellőzve a reá vonatkozó pletyka egyéb rágalomrétegeit, azzal tiltakoztak az avatatlan nővérke maradása ellen: "Ájulós, nem bírja nézni-látni a friss vért."

Csappant létszámmal a sebesültek ellátása semmit sem romlott, tán még javult is inkább. A szolgálat fárasztó volt, mert a reggeli vizitek a gyakori kötözések miatt majdnem délig elhúzódtak. Az egész személyzet gyakran az összeomlásig helytállt. Hála a szigorú antiszepszisnek, a folyamatok menete jó, a sebgyógyulás kielégítő volt.

Heteken át küzdöttek, s üzenetekkel próbáltak változtatni az elsősegélynyújtásnál alkalmazott módszerek ellen. Nevezetesen az ellen, hogy a kötözéskor a lövedék okozta sebekre ne rakjanak koncentrált vérzéscsillapítót, ferrum sesquichloratum oldatba mártott vattát, amely szövődményeket okozott: égette a bőrt, és a seb körüli szövetek elhalását okozta. A másik hibás eljárás volt, hogy a végtagok szövődményes sebeire azonnal gipszkötést tettek, és a sebesülteket így szállították Grivicától Turnu-Măgureleig - kíméletes-lassú ökrös szekérrel. (Sebesültszállító lovas fogatok csak tiszteknek jutottak.) A beteg végtag néhány óra alatt eldagadt, a nehéz és szilárd kötés pedig még csak növelte a fájdalmakat, s kínos-fájdalmas volt aztán a kőkemény páncél leszabdalása is. A măgureleiek tiltakozására az utolsó hetekben már keményített organdi pólyába csavart végtagokkal érkeztek a sebesültek. Ha a sebesült útközben érezte, hogy a pólya szorítja, ráöntött egy kevés vizet, s könnyített fájdalmán.

Carol Moldovan harmadévre menendő orvostanhallgatót hamarosan csak amputáló doktornak emlegették.

A sok közül név szerint csak kettőre emlékezett ő: a Vasile Cismaru, ploesti emberre, és Demse Mózes nevezetűre Klézsa faluból, aki lovas katona volt.

Cismarunak jobb combját lövedék roncsolta szét, fájdalmában fogát csikorgatta, de nem jajgatott, azt kérte, ne altassák, s ha le kell vágni combig a lábát, hagyjon meg belőle amennyit lehet a "doktor", mert csizmadia létére nagy szüksége lenne minél nagyobb csonkra, hogy azon kalapálja ki a talpakat. A műtét kedve szerint sikerült, bár egy alkalmas pillanatban orrára szorította a tapasztalt apáca a kloroformos vattát.

Egy alkalommal éjszakai ügyeletesként a soros apáca azzal riasztotta: egy katona nagyon üvölt, de egy szavát sem értik. Carol odasietett, s a katona azt ismételgette fennszóval: "Ne hagyjatok megdögleni, testvérek!" Magyarul hangzott a végső segélykiáltás.

Carol magyarul nyugtatta meg, s megígérte, hogy reggel mindent megtesz szétzúzott bokái érdekében. Reggel kiderült, a szétroncsolt alsó lábszárak második hete evesedtek a "régi" kötözési módszer páncéljában, s már a térdeket környékezte az üszkösödés. Megnézte a főorvos is, és jóváhagyta: térdből! A sebesült felhördült: "Fiatal menyecskét hagytam otthon!" - "No, annál fontosabb, hogy megmentsünk" - nyugtatta Carol. Az operáció jól sikerült, a második héten már derűsen magyarázott az otthoniakról a térdben csonkolt katona, ha Carol arra járt magyarul beszélgetni.

Ez a "boldog" ember Demse Mózes volt Moldvából, közelebbről Klézse nevű csángó-magyar faluból. Hogy Moldvában magyarok is léteznek, az Carol számára meglepetés volt.

Történt, hogy egy nyugalmazott ezredes, valami közeli faluban birtokos, felkereste a kórházat, és öt csonkolt katona nevét kérte, akiknek holtukig életjáradékot szeretne folyósítani. Carol Cismarut és Demsét javasolta. A főnökség a moldvai magyart kihagyta a rövid névsorból. Cismaru az első hópénzt felvette, majd megkapván mankóját, az orvosok tiltakozására hazaszökött a kaptafához. Még állt a kórház, mikor híre jött, hogy a ploesti csizmadia meghalt. Megürült életjáradékos helyére más került, nem Demse.

A hadügyminiszter Ion Brătianu Turnu-Măgurelében működtette ezekben a hónapokban minisztériumát. Egy nap meglátogatta a Vöröskereszt Kórházat. Megcsodálhatták klasszikus fejformáját, élénk szemét, arcát, beszédének finomságát. Kedvesen, tréfásan szólt a sebesült hősökhöz. Hősöknek nevezte őket. Búcsúzóul az orvosokkal kezet fogott. Carollal is.

Hosszú, napsugaras ősz volt. De november közepén az éjszakák hűvössé váltak. A gyakori fertőtlenítővel való mosakodás felsebezte az orvosok kezét, de Carol még így sem átallotta folytatni munkáját. Plevna eleste után már gyéren érkeztek román katonák, hanem ezrével török foglyok. Hírlett, hogy az ostromgyűrűben ötvenezren estek fogságba.

A magas rangú török tisztek a "Grand Hotelben" kaptak szállást. A többiek, valami kétezren, a Vöröskereszt barakkjai köré szorultak - sátrakba s szabad ég alá.

December negyedikén hosszú esőzés kezdődött, Turnu-Măgurele utcáit híg sár borította. Barakkjaik és a fogolytábor körül cuppogott a felázott föld.

A foglyokat román katonák (kurkánok) őrizték. Parancsot kaptak, minden törököt, aki az őrök vonalán át próbálna lépni, le kell lőni.

A hosszú esőzés havazásba csapott át, a hosszú ősz kemény télbe. A hőmérő mínusz 15 fokot mutatott reggelente.

Carolt a fogolytáborba rendelték. Egy reggel egyik sátorban hat törököt talált, nyakig szalmában, szájukban hideg, kialudt cigaretta, arcuk békés, mintha csak aludtak volna. Megfagytak!

Károly fejedelem, jövőre már király, aki fővezérhez illően a harctérhez közelebb tartózkodott, míg a csata zajlott - hazafelé útjában meglátogatta a kórházat. Őfelsége elbeszélgetett a sebesültekkel, érdeklődött, miként és hol sebesültek meg. Az orvosoknak érdemrendet osztogatott, majd ezt mondta: - Köszönöm, uraim! Az orvosok kitűntek egész idő alatt. Nagyon hálás vagyok nekik ezért - "Vă mulţumesc, Domnilor! Medicii s'au deosebit în tot timpul, le sunt prea recunoscător." Idegenes hangsúllyal, skandálva beszélt, mintha verset mondana. Állát magasba emelve, hogy magasabbnak látszódjék.

A hadügyminiszter úgy rendelkezett, hogy az orvostanhallgatóknak haladéktalanul Bukarestbe kell utazniok tanulmányaik folytatására, de a méteres, másfél méteres hófúvások napokig tartóztatták még őket.

Az uralkodó december 26-án indult a fővárosba. Az általa nyitott út Rosiori-de-Vede felé vezetett. Az északi szél éles pengeként vágott, a magas hóban jobbra és balra semmit sem láttak. Másnap este kilencre érkeztek Costestire, elcsüggedve, hogy lekésték a hatórai vonatot, de megvigasztalódtak, feledve félig fagyott kedélyüket, mikor megtudták, hogy a síkosság miatt a vonat még be sem érkezett.

Carol Moldovánt sebesült hősként ünnepelték: a sok fertőtlenítő mosakodástól fájó mindkét kezét csuklón fejjül befásliztatta még Turnu-Măgurelében, s az úton, ha a szánból kiszálltak egy-egy fogadónál, társai segítségére szorult evésnél, ivásnál és... egyébkor.

Az esztendő nyaranta hozta össze a családot Vízaknán. György a helyi járásbíróságon, a fehérvári s a szebeni törvényszéken védett, vagy vádolt, olykor Budapestre is fel kellett utaznia, ha az ügyfelek valamelyike nem nyughatott. "Apa" idehaza már véglegesen, hol ágyban, hol botozgatva a sír felé. Károly Bukarestben befejezve a tanulhatókat, egy évet a budapesti orvoskaron akart tölteni, illetve a klinikán tágítani sebészi tudását, de még tele a román főváros szellemiségével. Erzsébet, a középső gyermek, már gyűrűs menyasszonyként látta vendégül Thuróczy Ödön tüzér főhadnagyot, ki a hadtestparancsnok, mint illetékes fölöttes parancsnok házasodási engedélyével érkezett. Moldován Györgyné Csutak Júlia tavasszal még tanított Szebenben az apácáknál, mindenórásként születendő elsőszülöttére várt anyósa védnöksége alatt. Néhány napra a "féltestvér" néne, Aszpázia is megérkezett Bukarestből ötéves fiacskájával Trajánkával, Traján Marghilománnal.

A férfiak a Moldován házban háltak, a nők a Szaplonczay oldalon, hozzájuk számítva a kis Trajánt is. De a nappalok az ebédelőasztalok köré vitték már reggel a férfiakat.

A beszélgetés napokig egyetlen ügy körül folyt: ki volt előbb Erdélyben: a magyarok vagy a románok. Ez a kérdés ezidőtt a román fiatalságot izgatta inkább.

Ágota mama, Júlia és Ödön miatt magyarul folyt a vitatkozás, egymás okítása. Trajánkára nem voltak tekintettel. Erdély és Dácia (Dákia) nevek felváltva használtattak.

Aszpázia azt mondta: - Kár ezen vitatkozni, tény, hogy magyarok is, románok is lakják Erdélyt, s az is bizonyos, mi románok vagyunk többségben.

- Nem úgy van - intette le öccse, Károly -, az elsőbbség, az őslakás dolga igen fontos.

- Annyi bizonyos, a magyarok már 890 táján itt voltak, legalábbis átvonultak, ha nem is foglalták el tartósan ezt a területet.

Ennyire futotta Ödön tudományából.

- Mi meg, szerintük, akkor még a Balkánon szerveződtünk - bosszankodott Károly.

- Nem oda Buda, öcskös! A román nép dáciai eredetének elméletét magyar histórikusok indították meg. Az egész elmélet Béla király névtelen jegyzőjének időben visszavetített honfoglalási leírásán alapszik. E magyar kútfő alapján álmodta meg, az olasz szót hallva, Rómában Sinkay György páter a dáko-román örökséget.

- De a magyarok ezt megtagadták.

- A magyarok századokon át elengedték a fülük mellett ezeket az álmodásokat. Azt hivén, az álmoknak nincs erejük. A románság balkáni keletkezésére a német tudósok figyeltek fel.

- Nem érdekelnek a németek. Tagadhatatlan, hogy Trajanus császár elfoglalta Dáciát 106-ban, és Aurélianus százhatvannyolc év után kiürítette Dáciát az állandó rabszolgafelkelésektől tartva s az apulumi és a Potaissában lévő légiókat a Duna mögé vonta vissza.

- Miféle városok ezek? - volt Ágota mama egyetlen közbeszólása. Károly vállalkozott, hogy anyját benn tartsa a "képben".

- A római hódítás egész idején a Dáciát őrző csapatok magvát a XIII. Gemina légió alkotta, Apulum=Gyulafehérvár székhellyel. Marcus Aurelius alatt, mikor a tartományt szakadatlan felkelések és támadások fenyegették, idehozták 167-ben az V. Macedon légiót is, és Potaissában, Tordán telepítették le. E két légión kívül, a provincia egész területén még számos segédcsapat is tartózkodott-tanyázott, amelyek mindegyike 500-1000 főnyi létszámú cohorsokból, alákból és numerusokból állott.

Ödön bedobta elővillanó hadtörténeti ismereteit:

- Ezek a segédcsapatok nagyrészt Szíriából és Palesztínából érkeztek. Alkalmasint jócskán akadt köztük zsidó is.

- De Ödön! - fékezte vőlegényét Erzsébet -, te nem vagy antiszemita!

- Mért lennék az, drágám?

Károly folytatta:

- Igen, kedves sógor, noha a gyarmatosok s a katonák különböző népekhez tartoztak, a közigazgatási, politikai, katonai, gazdasági követelmények rákényszerítették őket arra, hogy az egymással való érintkezésben közös nyelvet használjanak, s ez csakis a latin lehetett. A katonák szolgálati ideje meghaladta a húsz évet is. Megszokták az itteni életet, mikor veteranusokká váltak, vénültek, elhagyták a katonai tábort, megnősültek.

- Kiket vettek feleségül a kiérdemesült hadfiak?

- Természetesen dák leányokat.

- Ezért is történhetett az, hogy amikor 271-ben a hivatalnokok, a tisztviselők, a hadsereg, a kereskedők a Duna mögé vonultak vissza, ezek a földmívessé vedlett veteránok nem hagyták el Dáciát, maradtak, kapcsolatba lépve a felszabadító dák törzsekkel, hozzájárultak a terület gazdasági és népességbeli folytonosságához.

- S a vegyesházasságból származó gyermekek szír és palesztin apáitól dák anyanyelv helyett az innen-onnan összeeszkábált közvetítő nyelvet örökölték.

- Micsoda beszéd ez?!

- Micsoda dák leányok voltak dák ősanyáink, ha a dicső dák nyelvből semmit sem suttogtak csecsemőik bölcsője fölé.

- Micsoda mocskolódó beszéd ez? Téged elragadott a magyarizmus!

Felpattanva farkasszemet néztek a testvérek.

- Ezek teóriák - szólalt meg Moldován János -, fijaim, ezeken nem érdemes összeveszni.

- Ezek nem teóriák, apám, ezek tények!

- Ezt mondom én is, öcsém.

- Mik a te tényeid?

- Azok, hogy több mint nyolcszáz éven át sem a dákságnak nem tudják kimutatni román tudósaink, sem a latinitásnak a legkisebb nyomát sem Erdélyben.

- Mert a hegyek közé szorítva vészelték át a népvándorlás viharait.

- De azért bár egy sírkövet hagyhattak volna maguk után, egyetlen, írott sírkövet, amely oly divatos volt 271-ig.

- Micsoda román vagy te?! Mi?!

- Én és velem együtt a józan románság, megfontolásból, józan taktikából a helyi származásra nem adunk semmit. Mi elfogadjuk a kutató tudomány eredményeit, s ez a tudomány azt állapította meg, hogy a román néptől a római elemet megtagadni nem lehet, de sem a nyelv, sem a nép nem dáciai eredetű, hanem balkáni.

- Kisebbíted a román nép becsületét! Legfeljebb arról lehet szó, hogy némely törzsek, nemzetségek, legeltetve, a Balkánra levonultak.

- Semmivel sem nagyobb vagy kisebb becsület, ha Balkánról legeltetve felszivárogtak, s itt otthonra leltek.

- Erre semmi bizonyíték!

- No várj csak - kiáltott György, s átfutott a Moldován házba, nemsokára egy kis notesszal tért vissza, amelybe valahonnan az idevágó olvasmányaiból jegyzett be egyet-mást.

- No, halljuk, nagy balkánista - gúnyolódott Károly.

- Oklevél igazolja, a vlachok nemcsak a Haemus-hegységben, hanem egész Bulgáriában szerte-széjjel laktak. Azt kérdé valaki a vlachoktól: hol vannak most nejeitek és csordáitok? Azt felelték: Bulgáriának hegyein. Mert szokásuk, hogy háznépeik és csordáik áprilistól fogva szeptemberig a magas hegyekben tartózkodnak, hol nagy a hideg. Egy spanyol utazó a 12. században azt írja: Thessáliában valachokra bukkantam, itt kezdődik Valachia, melynek lakosai a hegyek közt élnek. A valachok oly sebesen szaladnak, mint a kecskék. Zsákmányért a hegyekből csapnak a görögökre. Senki sem meri bántani őket, nincsen uralkodó, ki meg bírná zabolázni őket. A bizánci írók ezt a tudósítást azzal toldják meg, hogy Thessáliát Nagy-Valachiának, Aetoliát és Akarnamiát Kis-Valachiának, a délkeleti Epirust pedig Felső-Valachiának nevezik. Ezer körül a vlach népnév az egész Balkánon ismeretes volt. A vlachok költözködő hajlandóságáról ír az Athosz-hegyi Iberon kolostor irománya: 300 vlach háznép telepedett meg, kiknek szállását katun-nak hívják. A kolostor rendszabályai ellenére a kalugerek szabadon közlekedének a vlach juhászokkal, kiknek nejei és leányai férfiruhában bojtároskodtak. A szerzetesek nemcsak tejet, sajtot és gyapjút vettek tőlük, hanem mulattak is velük. Megtudván ezt a patriárka, eme összeköttetést megszüntette, a vlachokat Pelopponnesusba telepítve. A híres athoszi sajtot azóta a kalugerek maguk készítik. Kekaumenos 1071-ben ezt írja, tehát a magyar honfoglalás után csaknem másfél száz évvel: a vlachok nemzetsége megromlott és hitetlen: se az istenhez, se a császárhoz, se saját feleihez nem hű. Hazug és rettentő zsivány, kész mindenre esküt tenni, de mindig megszegi. Hűségét soha senkinek nem tartotta meg. A vlachok gyávák, nyúlszívűek, de szemtelenek is...

- Édesapám tűri ezt?! Tată! Dece înduri?

- Taci! Taci! Gheorghe! - kiáltotta Ion Moldován.

György elhallgatott, majd főt hajtva bocsánatot kért.

Aszpázia békítően szólt: - Kár ezen vitatkozni! Tény, hogy magyarok és románok is lakják Erdélyt. S mi, románok, vagyunk többen.

- Veled már sajnos eggyel kevesebben - dünnyögte szenvedőleg Moldován.

- Kerülnöm kell az ilyen izgalmakat - korholta férjét Júlia.

Moldován nem titkolva kínját, mint máskor, orvos fiához fordult:

- Gyere, Carol, toszítsd be azt a nyomorú katétert. Tegnap óta nem hugyoztam. S már nem tűrhetem tovább.

S indultak a Moldován házba.

Aszpázia Ödön kivételével mindenkit arcul csókolt - a békesség jegyében.

Az ilyen mindennapos beszélgetések tették, hogy a vakáció vége felé Trajánka már tűrhetően gagyogott magyarul.

Moldován Károly a kolozsvári Ferencz József tudományegyetem orvosi fakultásán tanársegéd - csak március közepén döbbent rá, milyen általános parasztfelkelés robbant ki a Bukarest környéki megyékben. Fontos magánügyben meghatározatlan időre szabadságot kért, s már másnap átlépte a határt. Régi ismeretségei és tartós összeköttetései révén, a Vöröskereszt s a hadügyminisztérium segítségével, három katonai sebesültszállító országos járműre tett szert: kocsisokra és katonai szanitécekre, valamint egy vaspántos ládában szükségműtétekhez alkalmas felszerelésekre.

A gyalogos zászlóalj, amelyhez Károly (Carol) csatlakozott három járművével, Jalomica megyébe indult. A katonák nem tudták mivégre mennek, annyit közöltek velük, ha megtámadnák őket: "Beléjük kell lőni!" Vállra vetett puskájuk töltve volt, tüzelésre készen. A kapitány is csupán annyit tudott, a parasztok fellázadtak, rendet kell teremteni köztük.

Az önkéntes vöröskeresztes részlegnek a gyalogmenethez kellett igazodnia. A lovakat fékezték a kocsisok, meg-megállították őket, hogy előnyt adjanak a talpasoknak. A kapitány is, lóháton, le-lemaradozott a csapattól - az első nap. Este azonban egy bojárlakban szálltak meg (nem kastély, inkább csak udvarház), ahol nemrégiben a felkelők dúltak, s padlók véres szennyeződése mutatta, alighanem embervér is folyt. A közeli faluban asszonynép, gyermekhad s néhány reszketeg férfi lakott. Ezek azt vallották, hogy a fegyvert fogható fiatalokat a felkelők "elhajtották". Sebesült vagy halott, ebben a faluban nem került, de másnap a kapitány nem maradozott le embereitől, példáját követve a fogatokkal Moldován is a katonák nyomában maradt.

Délutánig úgy látszott, az osztály útvonalán nincsenek lázadók, s ha vannak is, elhúzódnak a csőre töltött fegyverektől. Ám egyszerre hadi rivalgás jött szemből. Amonnan egy lovas (călăraşi) osztag szembehajtott egy csoport kaszás-lándzsás parasztot. "Ezek a lázadók", suttogták a katonák, a közeli bokrosokba széledve, majd a kapitány parancsára tüzet nyitottak. Válaszul két lövés érkezett a katonák felé az úti vonulás irányában, de ott csak három vöröskeresztes fogat állott. A műszeres kocsi jobbso lovát találat érte. A kocsisok földre vetették magukat, a kapitány újabb tüzet parancsolt, a sebesült ló hördülésére odaátról emberi jajgatás felelt. A kapitány rohamot vezényelt. A megrémült fogathajtók feltápászkodtak, a toporzékoló állatról lefejtették a hámot, így az, csupaszon, ugrott egyet és összeroskadt.

A katonák foglyokat tereltek ütlegelve, Moldován a két szanitéccel portyára indult a jajgatások irányába. Akadt kötöznivaló mindhármuknak. Egymás hegyén-hátán hevertek a sebesültek s a halottak. Gyors mozdulatokkal rángatták el az élettelen vagy reménytelen tetemeket. Többnyire felsőtesten és fejen találta a rongyos parasztokat a sortűz. Rábukkant Károly egy csuklóban roncsolt kézre is, nyomban egy fatörzsnek támasztva, a szükséges antiszeptikus előkészületeket megtéve, csupán a bemosakodást mellőzve, megoperálta a megszeppent románt - lefűrészelte nagy hirtelen a hasznavehetetlen, cafatos kézfejet.

Így ment azután a dolog faluról falura. Megesett, hogy a felkelők elmenekültek, s még halottaikat is magukkal cipelték. Annyi lőtt mellkast s kifordult beleket, sem Turnu-Măgurelén, de egész orvosi gyakorlatában nem látott Károly, mint itten egyetlen nap.

A foglyokat másodnaponkint lovas katonák terelték a börtönök felé.

Károly csak a sortüzeket hallotta, s a vér omlását, alvadását látta, alig volt fogalma, hogy mindez miért van. Estenden próbált a foglyokkal beszélni, de a kapitány megtiltotta. Egyedül a sebesültekkel tudott szót váltani, de azok csak annyit s azt hajtogatták: a föld miatt meg a bojárok miatt. Akadt aztán egy dászkál (tanító), kit népe közt ért a katonagolyó, ő többet tudott mondani.

Ez már április elején esett, midőn a katonák kezdtek undorodni cselekedetük eredményének látványától, s a kapitány is ritkábban vezényelt sortüzet.

- Tudod-e, doktor - suttogta a dászkál -, hogy 1864-ben a kormány földtörvényt adott a parasztnak?

Károly nem tudta.

- Félmillió jobbágycsalád dolgozott a bojárok birtokán. A törvény megszüntetett minden jobbágykötelezettséget s tizenöt éven belül fizetendő pénzbeli kártalanítást állapított meg a bojár számára. A törvény arra irányult, hogy kisszámú földhöz juttatott parasztnak marhái száma szerint adtak valamennyi földet. Ezek a legrosszabb minőségű földet kapták meg, s többnyire úgy, hogy útjuk a bojár földjén át vezetett.

Károly mindezeken csodálkozott, mert Erdélyben már rég nem tudtak efféléről.

- A földosztásnak ez a módja - folytatta az öntudatos, parasztbarát dászkál - a kártalanítással a parasztság kifosztását jelentette. Híresztelték: a parasztnak munkaereje, a birtokosnak pedig tulajdona urává kell válnia.

- Szépen hangzik, de mit jelent ez?

- Azt, hogy a nagybirtokok továbbra is megmaradtak, s megmaradtak a jobbágyrendszer maradványai is, mert a paraszt munkaerejét úgy vásárolta meg, hogy háznépe télen éhezik s fázik, s márciusra kifogy minden élelméből, melyet pujáinak adhat.

- Nem adott a földtörvény semmit?

- Reménységet! De minden remény elfoszlott tizennégy év alatt.

Moldován naponta órákig pólyált, vágott, metszett, fűrészelt - április végére elfogytak a gyógyítani való vérző parasztok. A meghatározatlan idejű szabadság lejárt. Októberben a volt beszélgető társ, a sebesült tanító hatvan felkelő parasztfogoly levelét juttatta el Kolozsvárra, kik valamennyien részt vettek a plevnai csatában is. "Elbocsátottak bennünket a hadjáratból 78-ban s nap nap után, évről évre vártuk, hogy mi is földet kapjunk, úgy, ahogy azt parancsnok uraink, akik minket a Plevna körüli legnagyobb támadásokban vezettek, az ellenség színe előtt mondogatták, ígérgették nekünk. De hiába harcoltunk, hiába vártunk és tűrtünk mind ez ideig. Engedjenek ki bennünket a văcăreşti börtönből, mivel annak a felkelésnek alkalmával zártak ide bennünket, melyet a szenvedések okoztak, mivel a földbirtokos urak s a bérlők vasigája alatt nyögünk - ők nem voltak ott velünk, karddal az ellenséggel szemben, s máig is vérök hullása nélkül uraskodnak birtokaikon. Családunk nélkülöz, mert most még nem is dolgozhatunk a bojár urak földjén hajnaltól napestig, tűrve a nap hevét hátunkon, verejtékben úszva, mert most itt sínylődünk a văcăreşti börtön falai közé vetve. Mikor Plevna elestekor a törökök fogságunkba estek, nem űztünk úgy s olyan gúnyt belőlük, mint ahogy minket gúnyoltak-gyaláztak, amíg a Marmizon kaszárnya lovardájáig űztek-hajszoltak bennünket..."

Ezt a valahová szánt segélykiáltást Moldován véleménye szerint ama sebesült dászkál írhatta, fogalmazhatta személyesen a foglyok sorsa enyhítése érdekében. Ő vagy valaki, hasonlóan gondolkodó-érző, írástudó román.

A nagyszebeni érsek-metropolita, Roman Miron halálos ágya mellett ismerkedett össze Moldován György szentszéki jogtanácsos az aradi püspökkel, Meţianu Jánossal. A püspökök, vikáriusok s némely esperesek, kik a közeli görögkeleti kongresszuson majd megválasztják a haldokló metropolita utódát - nagyrészt jelen voltak Szebenben, s maradtak is a temetésig, s egymás között már suttogták az új főpap nevét: Meţianuét.

Meţianu János tudta ezt, s készült is egyházfői hivatására - harmadnap félrevonta Moldovánt:

- Kedves barátom és testvérem az úrban, segítségedet kérem, mert vádol bizonyos közvélemény s még inkább vádolni fog, midőn érseki beiktatásomhoz a magyar kormány jóváhagyását kívánom elérendeni.

- Püspök atyám rendelkezzék velem.

- Nos, elsősorban simoniával vádolnak: hogy a papjelöltektől felszentelésük előtt pénzösszegeket szoktam volna kicsikarni. Így Brázsa mácsai papjelölt, gazdagon nősülvén, kétezer koronát adott volna nekem szülőfaluja plébániájáért. S hogy később Brázsa pisztollyal fenyegetődzve követelte volna vissza ezt a pénzt. Mihucza vaskóhi illetőségű papjelölt 50 aranyat adott volna, de miután felesége elhalt, ő kilépett a papi rendből, s az aranyakat máig visszakéri, különben... Nos, állítólag úgy kárpótoltam őt, hogy tanulmányai folytatására ösztöndíjat juttattam neki. Egy Rotariu nevű temesvári ügyvédnek adósa lévén, miután a metropolitánál bevádolt, a Timisiana bank igazgatói székét juttattam, hogy elhallgattassam. Aztán: mikor 92-ben Bécsbe indultak ama memorandummal, Mangra Vazullal együtt, megáldottam volna őket. Meg hogy a túlzó passzivistákkal egy követ fújtam vala.

A nagyszebeni görögkeleti egyházi kongresszus csakugyan Meţianut választotta metropolitává hatvanegy szavazattal negyvenegy ellenében. Popea Miklós karánsebesi püspökkel szemben.

Újabb vádak keletkeztek, végleges beiktatása ellen: egy népiskolai tantervben az állam nyelve, a magyar, szomszéd nyelvként emlegettetik. Aztán a külföldi, a romániai pénzek felülvizsgálata. Az utóbbi már követelés az új egyházfőhöz, s végül egy feltétel a beiktatáshoz: Goldis József vikárius aradi püspökké leendő megválasztását teljes befolyásának érvényesítésével biztosítsa. Moldován kevéssé törődött vele, a vádaskodások koholtak-e vagy valódiak, olyan beadványt fogalmazott, amely a kormány számára Meţianu minden előbbi és jelenvaló cselekedeteit félretolva, még a jövendő titkos tanácsosi kinevezésre is esélyessé tette. Meţianu ellenkezés nélkül elfogadta a kormány huszonnégy pontba sűrített végső követeléseit is, minden vádat (Moldován okfejtésével) célzatos hangulatkeltésnek, koholmánynak, avagy legkíméletesebben szólva - meggondolatlan lépésnek nyilvánította. "Mert úgy hivatali, mint hivatalon kívüli főpapi működésem, valamint jellemem tisztasága sokkal feljebb álló elismerés magaslatára emelkedtek, mintsem hogy rólam a fenti vádbeli tényeket még csak feltételezni is lehetne." Ezzel Moldován a nemrég elnyert I. Ferenc József-rend nagykeresztjére célzott.

Meţianu beiktatása által a magyar kormány azt remélte, az 1869 óta tartó román passzivitás megszűnik, vagy legalábbis enyhül.

A hivatalos vélemény az volt, hogy a mérsékeltebb román politikusok megunták már a passzivitás meddő politikáját. Mert a passzivitás nem hozta meg a remélt eredményeket, inkább kárt okozott. A külföldi agitáció hatástalan, itthon pedig lejáratták magukat a nemzeti mártírok.

"Jogokat, szabadságot szívesen adunk, de ennek feltétele az, hogy azok, akiknek adjuk, az államhoz és a hazához való hűségben megbízhatók legyenek. A passzivitás kizárja ezt a megbízhatóságot."

Meţianu képviseletében ott volt Aradon Moldován György a püspöki beiktatásán, mely Goldis József nagyváradi püspök vikárius és országgyűlési képviselő felmagasztalása volt. Augusztus elsején kánikulai forróságban Popea karánsebesi püspök celebrálta az ünnepi avató istentiszteletet.

Az egyházi ceremóniák után a Fehér Kereszt télikertjében kétszáz terítékes bankettet rendeztek. A püspökök a román induló hangjai mellett vonultak be. Popea püspök szólalt fel elsőnek: a királyra s császárra emelte poharát, kinek jóságos uralkodása alatt visszanyerték autonómiájukat. Éltette a hazát és minden nyelvű polgárát. A Gotterhalte és a Rákóczi induló után Goldis köszöntötte Popeát, egyháza díszét, a nagy Şaguna tanítványát. A bankett fényszónoka kétségkívül Tisza István gróf volt: "Örömmel veszek részt - kezdte - a mai ünnepen, csak azt sajnálom, hogy az ünnep hatása alatt keletkezett érzelmeimet nem fejezhetem ki én is románul, de azt hiszem, akár magyarul, akár románul beszélek, megértik, ha szavaimat a hazaszeretet vezérli. A törvényhozók nevében örömmel jelenthetem ki, hogy az új püspökben olyan hajthatatlan jellemet látok, akire büszkeséggel nézhet fel minden jó hazafi, s az ünnepeltetése lelkesedéssel töltheti el a román polgártársak minden igaz barátját. Ha a történelem lapjait tekintjük, hogy miként állhatott fenn egy ezredéven keresztül a maroknyi magyar nép a viharos századok alatt, egyik magyarázatát abban lelem, hogy idegen ajkú polgárait soha el nem nyomta. És ha tovább fenn akar állani, ezután sem nyomhatja el. A magyar nemzet missziót teljesít, mert Európa e részén lakó népek önálló fejlődésének legfőbb őre és biztosítéka. A magyar nemzet legtermészetesebb szövetségese a román faj. Vessenek egy pillantást a történelembe és a térképre. Vajon lehet-e a román faj boldogulásának más módja, mint a magyarokkal való testvériesülés. Őszinte szívből örülök, hogy olyan püspök kerül az egyházmegye élére, aki tündöklő példaképe lehet minden jó románnak és emellett a hazának is hű polgára. Kívánom, hogy Goldis József a jövőben is azzal a faj- és hazaszeretettel teljesítse feladatát, mely eddig is jellemezte. Jókívánságaimat nem tudom méltóbban kifejezni, mint ha azt óhajtom, hogy az elvetett mag áldást hozó gyümölcsöt teremjen. Éljenek azok a románok, akik hű polgárai a hazának!"

Éljenzés, szetreászkázás következett, a zenekar magyar és román dalokat játszott.

Tisza István gróf felköszöntőjére Popea Miklós püspök felelt: - Az volt eddig a legnagyobb rossz, az okozta mindig a nemzetiségi összeütközéseket, hogy nem akartunk arról beszélni, hogy a magyar és a román egymásra van utalva, egyik a másiknak testvére. Ezeknek az ellentéteknek el kell simulniok. Tisza István beszéde alkalmas arra, hogy így legyen. Ha alkalmunk lett volna eddig is gyakrabban összejönni, barátságos eszmecserét folytatni, jóval hamarább megértettük volna egymást. S ha így leszen, s békében és jó egyetértésben élünk, Magyarországot még a poklok kapui sem dönthetik össze. Rosszul ítéltük meg egymást eddig, most morális kötelességünk, hogy a múltak tévedéseit helyrehozzuk.

Az utolsó pohárköszöntőt Mangra Vazul mondta, ki a hét év előtti memorandumbotrány "hőse"-ként még mindig általános szilenciumát szenvedte. Beszédét románul kezdte, majd kifogástalan magyarsággal folytatta: - Ha tudtuk volna, hogy magyar politikus úgy gondolkozik a románokról, mint Tisza István, akkor sok minden másként intéződött volna el a múltban. De még nem késő, az elmulasztottakat jóvá lehet tenni! Az imént hallott szavak iránymutatók lesznek. Reméljük, a szavakat tettek is fogják követni. Mi, románok, már jó példával jártunk elöl, midőn egyházmegyénk élére olyan férfiút állítottunk, kinek elvei lehetővé teszik teljes kiegyenlítését a nemzeti súrlódásoknak.

Moldován György nem szólalt fel a banketten, elég távol ült a gróftól, arcát nem kínálta emlékezetébe vésődni. A beszédek meglepték, elgondolkoztatták, de megvolt a maga véleménye, s azon a hallott fogadkozások nem sokat változtattak. Különben is - végig úgy viselte, raktározta megfigyeléseit, mint az érsek megbízottja.

A történtek és elhangzottak híre már másnap országosan elterjedt, s Kolozsvárnak még az is tudomására jutott, hogy Moldován György is együtt evett-ivott a püspökavató kétszázakkal. Igazán Karcsi számára volt ennek jelentősége. Levelet írt Vízaknára, s megtagadott minden testvéri kapcsolatot Györggyel.

"Szégyellem, hogy bátyám vagy! Bűntény, amit Aradon elkövettek a román nép és a görögkeleti egyház rovására. Ezt én, aki görög katolikus vagyok, mindenkinél jobban érzem. A szánalmas püspöki vikárius megválasztását és felmagasztalását minden elfogulatlan és nem titkos szolgálatban lévő jó román, a nemzeti becsület s az egyház jó erkölcsének tekintélyét sújtó csapásnak (arcul csapásnak) érzi.

Egy nép- és hazaárulót, akit hajdan maguk a jelenlegi választási ügynökök és szolgalelkű párthívek is elítéltek, most egy román püspökség élére állítottátok, félredobva a hazaszeretet, az erkölcs, a rend és következetesség elvét, amelyek pedig mindenkor díszéül szolgáltak a román lelkületnek. Ami pedig a gróf álszent falsumait illeti, szégyen, hogy pisszenés nélkül hallgattátok végig, sőt románul éljeneztétek és tapsoltatok neki."

Néhány napos vízaknai vakációzását arra szánta Károly (Carol), hogy tovább becsmérelje bátyja hazaárulását. Meghökkent, midőn, egyebek mellett közölte György, hogy a kárhoztatott püspök, a magyar ügynök Goldis egyik első intézkedése volt, hogy Mangra Vazult visszahozatta hétéves hallgatásra ítélt állapotából az egyházi és pedagógiai közéletbe. Ez az odavetett érv azért is hatott Karcsira, mert 1892-ben maga is, tölgyek közt fűszál, ott volt a memorandumot Bécsbe vivő népes küldöttségben, s Mangra Vazult hősnek és zászlónak tartotta.

Október elsejére Ion Raţiu dr. ügyvéd, a Román Nemzeti Párt elnöke, a Memorandum per első számú vádlottja és elítéltje, értekezletet hívott össze Szebenbe, s ott a megfigyelőként Aradra kiküldötteket meghallgatva, a passzivitás folytatása mellett döntöttek. Moldován az érsek-metropolita küldötteként magának Meţianunak tett objektív jelentést az Aradon történtekről. Egyikőjük sem vett részt a Raţiu által összehívott konferencián. Meţianu lélekben ott volt. Moldován lelke mélyén céltalannak tartotta a román politikusok harminc éve kezdett ellenállási mozgalmát, és idejétmúltnak is, hogy ne vegyenek részt a magyar politika kialakításában. Az aradi nagy összebékülést azonban ő maga is színpadias eredményűnek tartotta.

Moldován Károly (Carol) már a szebeni kórház sebész főorvosa - ott akart lenni a Román Nemzeti Párt minden megmozdulásán, miután a vezér Raţiu Ion is Szebenbe költözött Tordáról.

Szenvedélyesen érdekelte minden, ami magában Romániában történik. Politizálni szeretett volna, s nemcsak a sebészi szikével.

Revelációként hatottak rá Caragiale megállapításai: európai értelemben vett politikai pártok, vagyis a hagyományokra, az osztályok új vagy régi érdekeire, eszmei vagy elvi programra támaszkodó pártok nincsenek Romániában. A két úgynevezett történelmi párt, mely váltogatja egymást a hatalomban, valójában nem egyéb két nagy politikai klikknél, melyeknek nem párthíveik, hanem ügynökeik vannak. E klikkek vezetői többnyire nagyravágyó politikusok.

Mivel a képviselőházi és szenátusi választások a vagyoni állapot szerint összeállított kollégiumok által történtek, a képviselőházi választásokon 1,3 százaléka vett részt az állampolgároknak, a szenátusi választásokon pedig 0,38, azaz egyharmad százaléka, vagyis minden háromszázadik román. Hogy ez mit jelenthet, azt első két sebészi expedíciója alkalmával nem rögzítette magában, csak most midőn újabb parasztfelkelés robbant ki: február 15-én, a téli éhínségtől felingerelve, Dorohoi és Botoşani megyei falvakban, bunkókkal, villával és kaszával felfegyverkezve rohamozták meg a parasztok a Sturdza birtokok bérlőinek kastélyait. Ennek a hercegi családnak harmincezer hektárnyi földjén tizenöt falu rabszolgái próbáltak osztozni.

A hívást február 27-én kapta Károly, mikor a Tg Frumoson összegyűlt parasztok ellen lovasrohammal védekezett a hatóság.

Mikor Moldován Károly dr. sebesültszállító szekereivel elindult Bukarestből, azt a megjegyzést tette, hogy: megismétlődik 1888! Az orvos őrnagy, aki ezt hallotta, így indította útjára a vöröskeresztes kis karavánt: Ez egészen más, barátom! Itt félmillió lázadó ellen az egész hadsereg harcol, beleértve a tüzérséget is. A jelszó: kaszáljátok, géppuskázzátok őket. Én maradok Bukarestben, te sem vagy köteles velük menni, hiszen te önkéntes vagy.

A csapatok faluról falura járva pusztították a parasztokat - válogatás nélkül. Moldován előbb az 5. lovasezredet követte, majd a 17. ezred második zászlóaljához csatlakozott, aztán a 18. ezred első zászlóaljához, de midőn ennek tüzérsége Gvardeniţa falut porig ágyúzta minden felderítés nélkül, otthagyta ezeket, s önállóan indult tovább. Sortüzek, géppuskakaszálások után érkezvén, nyomban a sebesültek mentésébe fogott embereivel, de a parancsnokok kivették a szanitécek kezéből a jajgatókat, s főbe lőtték sorra mindegyiket pisztolyukkal, megfosztván segítő, akár amputáló munkájától Moldovánt. Valami iszonyú felső parancs következtében öldökléssé vált a megtorlás.

A liberális párt a konzervatív Petre Carp jelszavát alkalmazta: "Előbb a megtorlás, azután majd meglátjuk."

"A jelenlegi körülmények között minden románnak össze kell fognia az ország megmentésére, és el kell felejtenünk a bennünket elválasztó különbségeket" - jelentette ki a parlamentben a konzervatív Take Ionescu.

Szállóigeként terjedt a csapatok körében Gigurtu tábornok parancsa, mellyel tisztjeit megfeddte: "Csodálkozom erélytelenségükön! Az ilyen embereket nem letartóztatni kell, hanem agyonlőni. Ne a foglyok, hanem csak a halottak számát jelentsék!"

Moldován kedvetlenül kocsizott észak felé Moldvában.

A helyzetet igazán Radeni-Jaşi faluban értette meg, addig csak nagy zűrzavar lakott fejében. Itt egy gyalogsági őrnagy engedélyével végig figyelhette néhány elfogott felkelő kihallgatását. Egy Stefan Fortuna nevű ősz paraszt, a függetlenségi háború veteránjának vallomását, aki rongyos szokmányán öt katonai kitüntetést viselt.

- Te vagy a lázadók feje? - kérdezte az őrnagy, de nem várt választ -, megveretlek, tüzes vassal tépetlek, hogy megtudd, törvényeinket meg kell tartanotok! Mit gondoltok, ti részeges banda, eljött az ideje, hogy meggyalázzátok őfelsége nevét? Banditák!

- Engedelmet kérek, őrnagy uram - szólalt meg Fortuna szelíden, de szikrázó szemmel -, mi, parasztok, szenvedjük a ciocoiok kegyetlen rablását, gyermekeink tél idején ruha nélkül és éhesen sírnak. Egész nyáron a főúri földeken dolgozunk gyermekeinkkel együtt, mint a rabok, és évről évre süllyedünk az adósságba, már szentképeinket is el kellett adnunk, hogy a bojár járandóságát kifizessük. Panaszt panasz után küldtünk őfelségéhez, de meghallgatást nem kaptunk. Igazságot adott-e nekünk valaki? Vannak törvények, senki sem tagadja. De a törvényben nincs megírva, hogy nekünk, parasztoknak mikor van igazunk, és amikor meg van írva, a törvényben akkor sincs igazunk! Mindent eltűrünk, hiszen mi, parasztok erősek vagyunk a tűrésben, és buták vagyunk, erősek, mert kutya módra tűrünk, és buták, mert ha nem lennénk buták, nem tűrnénk.

- Éppen te - lepte meg a paraszt értelmessége az őrnagyot -, éppen te, akinek példát kellene adnod a becsületben és az okosságban, hiszen az ország érmeket adott neked katonai helytállásodért, éppen te nem gondoltad meg, viselkedéseddel meggyalázod az ország és őfelsége nevét!

- Éppen erre nem gondoltam, Domnu major, és nem is gondolhattam rá. Borítsák be az embert tetőtől talpig érmekkel, és öntsék rá az egész ország és őfelsége becsületét, ha az éhség mardossa bendőjét: hiába fejedelem, hiába ország! Az érmek nem verik el az éhséget.

- Ha nem tudod becsülni az ország kitüntetéseit, te nyomorult, nem is vagy rájuk méltó - üvöltötte az őrnagy, s egyenkint leszakítva a szegényes szokmány melléről az érdemrendeket: földre vetette azokat.

- Sok bajt s nyomorúságot szenvedtem - szepegte könnyes szemmel Fortuna -, de nem vétettem őfelsége becsülete ellen. Drága volt nekem az, hogy viselhettem a fejedelem jelvényeit, és volt még egy ajándékom is tőle, egy kürt! De az adóbehajtó elvette tőlem zálogba valamicske pénzhátralékért. Ezzel a kürttel fújtam a rohamjelet a grivicai erőd emelkedőjén. Folyt a vér patakban homlokomról, de csak fújtam a trombitát, hogy buzdítsam a katonákat, fel a dombra, úgy fújtam, hogy hírem őfelségéig eljutott, s nekem adta a kürtöt. Akkor kedves voltam a fejedelemnek, de most, úgy látszik, megutált minket, hogy ránk küldte önt, Domnu major.

Az őrnagy nem tűrhette ezt tovább, intett a kivégzőosztag őrmesterének, és Stefan Fortuna, az 1877-es diadal harcosa, kürtöse Radeni falu szélén fiatal társaival együtt omlott a bojár földjére.

Egy óvatlan pillanatban Moldován doktor felvette s tarsolyába tette az érdemrendeket. Nem akart beszélgetni az őrnaggyal, még aznap délután odébbállt kicsiny vöröskeresztes karavánjával. Dél felé tartottak, és feleútjukon folyvást ama háborúra és Turnu-Măgurelére gondolva, eszébe ötlött egykori csonkolt páciense, Demse Mózes és faluja, Klézsa. Úti kérdezősködések után a Szeret-folyó felől felkanyarodtak a Klézsa pataka mentén, s ott meglelték a Demse házat. De azt éppen gyászban találták. A család hatodik gyermekét, a tizenhét esztendős kicsi Gáspárt előtte való héten temették: többedmagával a falut megszálló katonák (munténiaiak) lőtték agyon, holott a faluban semmiféle lázadás nem volt. Mózes botban végződő csonka lábaival s két mankóval ügyesen közlekedett, ha mezei munkát nem végezhetett is. Egykorúak voltak Moldován doktor s Mózes, de az asszony, Anna, ki nyilván fiatalabb volt náluk, jóval öregebbnek látszott a sok régi gond s az új gyász miatt.

Emlékezés közben előjött a kérdés, kinek milyen érdemrend jutott Grivica mellől.

- Nekem ejsze semmi, csak egy húszkoronás arany, az is magyar földről.

- Hadd lám - hitetlenkedett az orvos.

- Akik meglőtték kicsi Gáspárt, azok vitték el, hogy megkímélték Mózsit - szepegte Anna.

Moldován, mintha ihletés érné, zsebébe nyúlt, s az asszonytól tűfélét kérve, mind az öt érdemrendet, ami Fortunától maradott, feltűzte Demse Mózes mellényére.

Ezeken a szekerező utakon tudta meg Moldován Karcsi, hogy Havasalföldön és Moldvában még tart a jobbágyság, sőt némely falvakban még a rabszolgaság is megmaradt.

Bukarestben, eszközeivel és embereivel a hadügyminisztériumban számolt el. Maga a miniszter fejezte ki háláját, s elkottyantotta, hogy a lázadásnak körülbelül annyi halottja van, mint a 77-es függetlenségi háborúnak. Szájára ütve a meggondolatlan szóért, fogadalmat tétetett az önkéntes sebésszel, hogy örökké hallgat odaát ezekről a dolgokról.

Utaztában és hazatérvén Szebenbe, megtartóztatta lelkét attól Moldován, hogy összehasonlítsa az erdélyi állapotokkal néhány hetes regátbeli tapasztalatait.

Két év alatt kiheverte Károly katonasebészként szerzett megrázkódtatásait. Amikor hírét vette, hogy Ferenc Ferdinánd főherceg, a Monarchia trónörököse látogatóban Sinajába utazik a románok királyához - nem fogta Szebenben a hely.

Sinajában már javában folyt a készülődés, mire Carol Moldovan odaérkezett, Popovici C. Aurél, önkéntes erdélyi száműzött (a Replika pör menekültje) volt a főszervező, ki harmadéve Die vereinigten Staaten von Grossösterreich címen terjedelmes könyvet adott közre a dualisztikus Monarchia föderatív átalakítása mellett. A doktor ismerte ezt a könyvet.

A trónörökös érkezése előtti napon megérkezett szárnysegédje, Alexander Brosch von Aarenau alezredes, hogy gazdája érkezését biztosítsa.

A román király környezete csaknem minden szükségest megtett a méltó fogadás külsőségeihez: a vasúti állomástól a kastélyig zászlódíszbe öltöztették az utat. Popovici ismerősként (mint temesvári születésűt) fogadta az alezredest, s figyelmét a zászlóerdőre irányítva megjegyezte: "Nem találod, hogy sok itt a magyar lobogó?" Csakugyan, román, osztrák és magyar színek váltakozva, egyenlő arányban sorakoztak a díszútvonalon. Aarenau felcsapta fejét, és skandalumnak nevezte a látványt. Kapóra jöttek az ellenvonattal érkező, piros-sárga-kék és fekete sárga szalagokkal, kokárdákkal felsallangozott bukaresti diákok. Popovici biztatására, első biztató szavára ezek letépdesték a magyar zászlókat, s a Prahova vizébe dobták valamennyit. Moldován doktor nem azonosulhatván ezzel a magyargyalázó tüntetéssel, Manolescu prefektushoz fordult, aki azzal mentegette magát: a zászlókat a folyó vizéből már vissza nem szerezheti, újakat állítani nem tud, egy piros-fehér-zöld lobogó maradt még, azt a vasúti indóház falára egy osztrák zászló mellé felerősítteti, s hogy baja ne essék, rendőrt állít mellé.

Mire a fenséges vendég vonata begördült, már az a zászló sem volt a helyén, ama bukaresti diákok az éjszakai őrváltás szünetében azt is letépték, s a Prahovába lökték.

Ionel Brătianu miniszterelnök köszöntötte a trónörököst, de ott termett Popovici is az előkészített felirattal, melyet mint "a Habsburg korona országaiban született románok, akik kényszerítve voltak Romániában letelepedni" adott át. A trónörökös Brosch súgása alapján nagyon jól tudta, miről van szó, mégis szívesen vette át a feliratot, ezzel is jelezve, nem azonosítja magát azokkal az állapotokkal, melyek az öreg császár országaiban léteznek.

Az ünneplő-harsogó tömeg csak a kastélykert faláig kísérhette a barátságosan integető bécsi trónörököst, ott a tárgyalás-vendégeskedés napjaira eltűnt szem elől, a bukaresti diákok kórusa meg hosszan-kitartóan hirdette a nem titkolt várakozásokat: "Éljen a románok császára! Le a magyarokkal!"

A belső tárgyalásokba még Ugron követségi tanácsost sem bocsátották be, ki a Monarchia bukaresti követe nevében hiába tiltakozott a Popovicival teendő kézfogás ellen. Román körökben el volt terjedve az a hír, hogy Ferenc Ferdinánd nemcsak feltétlen híve a Nagy-Ausztria föderatív alapon történő újjászervezésének, hanem hogy trónra lépése után az osztrák-magyar dualizmust meg fogja szüntetni. A magyarok ellen való harcban feltétlenül számít a románokra. (S ha valamiféle dualizmus fennmarad, az osztrák-román dualizmus lesz.) S hogy császárként Erdélyt át fogja engedni Romániának, hogy az mint Nagy-Románia beilleszkedjék a Habsburg birodalomba.

S hogy mi lesz I. Károly román királlyal? Nagy-Románia a Monarchiával olyan államjogi kapcsolatba kerülne, mint Bajorország a Német Birodalommal.

De nem is kell, nem is lesz szükség talán ilyen bonyolult államjogi szerkesztményre, hiszen Ferenc József is, Károly király is öreg emberek. Rövidesen távoznak az életből, nélkülük az osztrák-román dualizmus könnyen, vér nélkül megvalósulhat.

Hohenzollern-Sigmaringen Ferdinánd trónörökös joga a román trónra úgyis mondvacsinált, hiszen nem gyermeke, hanem unokaöccse a román királynak. A román trón öröklésének joga egyszerű kormányrendelettel teremtődvén meg, ugyanúgy el is törölhető.

A román király és felesége Wied Erzsébet hercegnő, németek lévén, zavartalanul diskurálhatták végig a vendégeskedés napjait, egyedül csak Ionel Brătianut vonva be a társalgásba. Popovicinak volt az ötlete, de a végrehajtásban Moldován Carolra is szükség volt: a fenséges vendég éjszakáiról is gondoskodni kell.

A hölgynek tudnia kell németül, legyen iskolázott, s leginkább legyen egészséges a szüzességig menően. Ilyen nőt Bukarestben eleget találhattak volna, talán csak a harmadik feltétel okozott volna némi keresgélnivalót. De a lányt Sinajában kellett még aznap meglelni. Itt a német nyelvismeretből indultak ki, s nyomban a bíró zárdában nevelt lányának, Mariorának neve bukkant fel elsőnek. S nem is kellett tovább keresgélniök, mert a leány bájos, sőt szép volt.

Előbb az apát, a bírót győzték meg a hazafias kötelesség jelszavaival. A lány apai parancsra vetette magát alá az orvosi vizsgálatnak. Moldován kíméletes volt, nem vetkőztette le Mariorát, hanem eskü alatt vallatta ki, hogy még soha és senkivel, bár tudja, miről van szó, és lesz próbatétel.

A honleányi kötelesség és a várható elismerés őt is némi lelkességgel töltötte meg. Kimosdatva, beszagosítva, egy s más mit-hogyan tanácsokkal ellátva mehettek a kastélyba, egyenest Aarenau alezredes kezébe.

A tárgyalásokról semmi hír nem szivárgott ki. Az odakint, odalent várakozók azt kommentálták, amit hinni akartak. Régtől fogva tudták, Ferenc Ferdinándnak szerfölött tetszik Károly király dacos alacsony termete, hogy feltartott állával némi magasságot próbál állandósítani magának, s hogy vendége még így is állandó testi fölényben maradhat.

Távozáskor a Bécsbe induló trónörökös a legnagyobb megelégedés hangján szólt: - Románia egészen külön varázzsal bír előttem. Nagyon megkedveltem a román népet!

A vasúti búcsúvételnél Moldován történetesen Ugron követségi tanácsos mellett állt, s ezt mondta:

- Tartok tőle, hogy őfensége a királyi párral téveszti össze Romániát és a kis Mariorával. Ezért távozik a Peles kastélyból ily kedvező benyomásokkal.

Őfelsége, a régi erdélyi országgyűlési választótörvényt sutba dobva, június 15-re tartománygyűlést, Landtagot hívott össze Nagyszebenbe. A résztvevők számát és személyét császári oktroj (rendelet) alapján állapították meg: százhuszonöt választott "taggal" és negyven királyi hivatalos küldöttel. A vidéki kerületek hetvenhat személyt delegáltak, a városok negyvenkilencet. Ötvennégy magyar, negyvenhárom szász, ötvenhét román képviselő kerülhetett Szebenbe. A románok közül tizenegy királyi hivatalnok volt, negyvenhat pedig választott.

Vízakna városa a románság nevében Moldován Jánost választotta, de a magyar szavazók is őt támogatták.

Nagy öröm a családban, mind a Szaplonczay, mind a Moldován portán. János már több mint tíz esztendeje nem vett részt a közéletben, még városi feladatokat sem vállalt szívesen, éppen csak bent ült az elöljáróságban - tanácsban -, többnyire hallgatagon.

- Menjen csak János, eriggyen csak abba a szebeni gyülekezetbe, és segítse megszületni valamennyiünk elégedésére a végső békességet.

Felesége is, anyósa is magázták, s Jánosnak (nagy ritkán Jánosomnak) szólították.

S Jánosunk ment, emelt fővel s emelt fejében a javaslandó tervek sokaságával, s e javaslatok erre is, arra is a méltányosságot tervezték, amúgy vízaknai módon.

Az asszonyok csak akkor méláztak el, s apasztották el buzgó örömüket, reménységüket, amint hírül vették, hogy a magyar képviselők három kivételével nem jelentek meg a Landtagon, s nyilván nem csupán azért, mert ennek az erdélyi gyülekezetnek német nevet adtak.

A tanácskozások szünnapjaiban János haza-haza kocsizott tisztálkodás, fehérneműváltás és egyebek végett. A híreket természetesen ő hozta, s egyre öntudatosabban, mindattól, amit Szebenben hallott, hétről hétre egyre inkább feledve az eltervelt felszólalásokat s javaslatokat, amelyeket első indulásakor elméjében forgatott.

- És csak úgy belenyugodtak, Jánosom, amikor látták, hogy a magyarok hiányzanak? - kérdezte ártatlanul Ágota.

- Ó, az senkit nem lepett meg, mert a magyarok valamennyien nyilatkoztak.

- Még ama három is?

- Talán a három kivételével nyilatkozást küldtek, németül is, románul is, hogy nem vesznek részt a Landtagon.

Ágota továbbra is tájékozatlannak mutatkozott:

- No, de hát miért nem?

- Azért, azt írják, sem a tartománygyűlés összehívását, sem a választásnak a császári rendelkezés szerinti módját nem tartják törvényesnek. Ahogy ők mondják - alkotmányosnak.

Ezen az asszonyok nagyon elgondolkoztak, s jó hétbe tellett, míg özvegy Szaplonczayné lehiggadt vélekedéssel megkérdezte:

- És ki légyen az a három gyászmagyar?

Moldován Jánosnak gondolkoznia kellett, ki is lenne a három, akire a kérdés nyilaz.

- Hát gróf Béldi és bizonyos Nemes nevű s a harmadik Szamosújvár választott követe, Lászlóffy.

- És mit mondanak, ők mért vállalják a részvételt?

- Hogy ők mindketten magas kormányszéki hivatalt viseltek a harcok után, s a király bizalmát megbecsülésnek tekintik.

- És Lászlóffy?

- Ő? Nem mond semmit.

- Vagy tán nem tudja kegyelmed.

- Igazad van, nem tudom, mert nem kérdeztem tőle.

Más alkalommal, anyja biztatására, megkérdezte Ágota a hétvéget otthon töltő férjét.

- S végtére a magyarok nélkül mire törekszenek ott Szebenben kegyelmedék?

- Többfélére törekszünk.

- De csupa olyanra, ami a románságot szolgálandja - próbálta Szaplonczayné is megtörni veje hivatalos titoktartását.

- Hagyja, édes, hátha nem akar Jánosom titkot kibeszélni.

- Nem titok az - fortyant fel Jánosom. - Célunk a románságot Erdély törvényes nemzetei közé iktatni, s más három nemzettel teljesen egyenrangú politikai nemzetté tenni.

- De hiszen ezt már Kossuthék is megadták volt, vőmuram.

Moldován tiltólag emelte fel kezét:

- Ezt a nevet senki sem mondhatja ki tartománygyűlésünkön - majd folytatta: - Szabályozni kell, miként használtassék Erdély közéletében a magyarral s a némettel egyenjogú, egyenértékű hivatalos nyelvként a román nyelv, s aztán a közigazgatást és igazságszolgáltatást törvényesíteni a nyelvi és nemzeti egyenjogúság szerint.

A nők elnémultak, nem merték újra Kossuth nevét említeni.

Néhány hét múlva hozta Moldován az örömhírt: - A más hárommal, a magyarral, székellyel, szásszal egyenjogú nemzetté tettük a románt a Landtagban.

- S az nem baj, hogy a magyarok nélkül, ugyanazt, amit már egyszer a magyarok megadtak?

S október közepén az asszonyok számára már érthetetlen örvendezéssel:

- Őfelsége, mint Ausztria császára és Erdély nagyfejedelme, október harmadikán megerősítette, és ki is hirdette törvényünket.

- Valami újdonság, általunk nem ismert, nem hallott öröm is van ebben a törvényben?

- Hogyne! A két román vallás, a görög egyesült, meg a nem egyesült is a bevett vallások közé számít, harmadika óta. S ami igen szép: Erdély nagyfejedelemségének címerpajzsába a román nemzet számára is saját címer állítandó, iktatandó be.

Egy-egy ilyen hír vagy magyarázat hallatán, amelyből kiviláglott, hogy a Landtag törvényhozása Erdélyt az osztrák császári birodalomnak autonóm koronatartományaként kezeli, az asszonyok tartósan elszomorodtak.

- S mi a cél, János, mi a cél?

- Megmondom őszintén, úgy, ahogy Szebenben gondolkozunk: meg van adva a lehetőség a románságnak, hogy idővel mint számbeli többség, a vezetést teljesen kezünkbe vegyük, s Erdélyt kizárólag nemzeti jellegű autonóm tartománnyá tegyük. S ha ez megtörtént, a jövő természetes következése, hogy a román faj egyetlen államban egyesüljön.

Az asszonyok, anya és lánya ilyesfélét forgattak fejükben:

S velünk mi lesz?

A tartományi gyűlés, ahol természetesen németül folyt a tanácskozás, hozott még egy törvényt a hosszú hónapok alatt, mintegy az előbbinek, az első törvénynek megerősítése és kibővítése végett: A nyelvek egyenjogúságáról címmel. Ebben többek között azt határozták el, hogy a császári és királyi hatóságokhoz intézett irataikat a községek a magok nyelvén intézik, a törvényhatóságok azonban a lehetőséghez képest a német nyelvet használják. Ezt a törvényt a császár (és nagyfejedelem) noha elfogadta, soha nem emelte jogerőre a kihirdetés által.

Törvényeket hozott, de nyugalmat nem a szebeni Landtag.

Az élet, a modor, az érintkezés Erdélyben feltűnően szenvedélyessé, bizonytalanná és keserűvé vált. Elégedetlenség, az emberi méltóságnak és a humánus viselkedésnek hiánya érződik mindenütt. A nép a hivatalokban tolakodóan viselkedik, mindenütt nagy a pajtáskodás, nepotizmus meg a lepénzelés. A hivatalnokok eltűrik a pimaszságot, nehogy népszerűtlenné váljanak. A bíróságok még tekintélyük külsőségeit sem tudják megóvni és fenntartani. Tudás és gyakorlat hiányzik mind a bírákból, mind a tisztviselőkből. Minő bírák, minő tanácsbeliek! Mindenki jogosultnak és alkalmasnak hiszi magát bármiféle hivatalra. Csak a nemzetiséghez való tartozás és az atyafiság számít - a többi aztán magától jön - a hivatal meghozza az észt is!

Vízaknáról nem tudhatták figyelemmel kísérni őfelsége gondolatainak változását odafent Bécsben: Két esztendő múlva a császár feloszlatta a szebeni tartományi gyűlést, és hatályon kívül helyezte, semmissé nyilvánította mindazokat a törvényeket, amelyeket a Landtag hozott, s még inkább a tervbe vett, jövőbe tekintő elhatározásokat.

Moldován János a szász képviselők viselkedéséből már hónapokkal előbb kiolvasta az idő fordulását, a császári döntés mégis lesújtotta. Csüggedése komor búsongássá fajult, búskomorság környékezte. Ígérte, hogy Szebennek többé tájékára sem megy. Visszaköltözött a Moldován házba, elfeledett olykor átmenni, visszamenni a Szaplonczay házba étkezés, ebédezés végett. Csalogatni kellett, nemegyszer ágyához kellett vinni az ételt. Meg a váltó fehérneműt is: anyósa rászoktatta, hogy másodnaponta váltson fehérneműt. Reggelente gyakran nem akaródzott neki ágyból szállni. Megszaporodtak vele a gondok.

Végül is Ágota vigasztalta meg, s csábította vissza a mindennapokba.

Történt, hogy a Landtag első törvénye után, az asszonyok (s általában a magyarok) elszomorodása idején Ágota a maga elszánása szerint, de anyja jóváhagyása mellett, visszautasította János hétvégi közeledéseit, nem törődve semmit vele, hogy férje Szebenben keres-e hétközi kárpótlást.

Eleinte hószámára hivatkozott, majd fájdalmakat színlelt, s Moldován idő múltával szinte-szinte le is mondott formán tekintette a házaséletet.

Volt még egy oka beletörődésének. A szász szokás gyakorlása. Ezt is anyjától örökölte Ágota. S nem Szaplonczayné találta ki, hanem századokon át az erdélyi elődök gyakorlatából szállt, mindig női ágon a következő nemzedékre. Többnyire a magyar nemes asszonyok örökségeként.

Moldován nehezen egyezett és szokott bele. Különösen a "most" szó időben történő elsuttogása esett nehezére. Vállalva a módszert, nem magyarul, románul nyögte ki: acuma! S Ágota gyakran inkább elébb tette oda mutatóujját, nem győzvén megvárni a három szótagos román mostot. Az elnevezést később a házastársak orvos fia határozta meg tudományosan, apja betegségeivel bajlódva.

Coitus saxonicus=olyan közösülés, amikor a nő az utolsó pillanatban jobb vagy bal keze mutatóujjával leszorítja a hímtag tövét, s ezáltal a mag a húgyhólyagba kerül, torlódik.

Amikor Ágota egyik reggel früstököt és váltó fehérneműt vitt a Moldován házban raboskodó, önkéntes búskomornak, s amint átöltöztette, -vetkőztette, annak hajlandóságát látva, melléje bújt az ágyba, nem szorult biztatásra sem a férji kötelesség dolgában, sem az utolsó pillanat jelzésében János magyarul kiáltotta - Most, most!

Moldován György majdani jogakadémiai hallgató, a jogtudományok későbbi tudora, jegyzetfüzetébe, melyet élete végéig megőrizett, a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában szentesített XLVI. törvénycikkből a következőket rótta fel magának

Minthogy Magyarország összes honpolgárai az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan, egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozik is, egyenjogú tagja; minthogy továbbá ezen egyenjogúság egyedül az országban divatozó többféle nyelvek használatára nézve, és csak annyiban eshetik különféle szabályok alá, amennyiben ezt az ország egysége, a kormányzat és közigazgatás gyakorlati lehetősége s az igazság pontos kiszolgáltatása szükségessé teszik; a honpolgárok teljes egyenjogúsága minden egyéb viszonyokat illetőleg épségben maradván, a különféle nyelvek hivatalos használatára nézve kötelező szabályok fognak zsinórmértekül szolgálni.

A nemzet politikai egységénél fogva Magyarország államnyelve a magyar lévén, a magyar országgyűlés tanácskozási s ügykezelési nyelve ezentúl is egyedül a magyar; a törvények magyar nyelven alkottatnak, de az országban lakó minden más nemzetiség nyelvén is hiteles fordításban kiadandók. A törvényhatóságok jegyzőkönyvei az állam hivatalos nyelvén vitetnek, de vitethetnek emellett mindazon nyelven is, amelyet a törvényhatóságot képviselő testület és bizottmány tagjainak legalább egyötöd része jegyzőkönyvi nyelvül óhajt.

A törvényhatósági (megyei) gyűléseken mindenki, akinek szólásjoga van, anyanyelvén szólhat.

A törvényhatóságok a kormányhoz intézett irataikban az állam nyelvét használhatják, de hasábosan használhatják bármelyik nyelvek egyikét, melyet jegyzőkönyvileg használnak. Ugyanez áll egymás közti irataikra is.

Belső ügyvitel terén a törvényhatósági tisztviselők az állam hivatalos nyelvét használják. Amennyiben ez gyakorlati nehézségekkel járna, kivételesen törvényhatóságaik jegyzőkönyvi nyelveinek bármelyikét használhatják.

A törvényhatósági tisztviselők saját területükön, a községekkel, gyülekezetekkel, intézetekkel és mágnásokkal való hivatalos érintkezésben a lehetőségig ezek nyelvét használják.

Az ország minden lakosa azon esetekben, amelyekben ügyvéd közbejötte nélkül, akár felperesi, akár alperesi, akár folyamodó minőségben, személyesen vagy megbízott által veszi és veheti igénybe a törvény ótalmát és segélyét: saját községi bírósága előtt anyanyelvét; más községi bírósága előtt az illető község ügykezelési vagy jegyzőkönyvi nyelvét; saját járási bírósága előtt saját községének ügykezelési vagy jegyzőkönyvi nyelvét; más bíróságok előtt, legyenek azok saját, akár más törvényhatóságának bíróságai, azon jegyzőkönyvi nyelvét használhatja, amelyhez az illető bíróság tartozik.

A fenti esetekben panaszt vagy kérelmet a panasz vagy kérelem nyelvén kell elintézni. A kihallgatást, szemlét és más bírói cselekményeket, mind peres, mind peren kívüli, valamint bűnvádi eljárásoknál, a perben álló felek, illetve a kihallgatott személyek nyelvén kell eszközölni. A bíró a tárgyalási jegyzőkönyvet a törvényhatóság jegyzőkönyvi nyelveinek bármelyikén vezetheti, azonban annak tartalmát a feleknek szükség esetén tolmács által meg kell magyaráznia.

A bírói határozat a tárgyalási jegyzőkönyv nyelvén hozandó, de köteles a bíró minden egyes félnek azon a nyelven is kihirdetni, amelyen kívánja, ha a nyelv a törvényhatóságnak, amelyhez a bíró tartozik, jegyzőkönyvi nyelve.

Az egyházi bíróságok maguk határozzák meg ügykezelési nyelvüket.

A fellebbezett perekben, ha azok nem magyar nyelven folytatódtak, vagy nem magyar okmányokkal vannak ellátva, a fellebbezési bíróság mind a pert, mind az okmányokat, ha szükséges, magyarra fordíttatja.

Végzéseit, határozatait és ítéleteit a fellebbviteli bíróság mindig az állam hivatalos nyelvén fogja hozni.

Leküldetvén a per az illető első bírósághoz, az köteles a fellebbviteli bíróság végzését minden egyes félnek azon a nyelven is kihirdetni, amelyen azt kívánja, amennyiben az a bíróságnak az előbbiek szerint ügykezelési nyelve volna.

Az államkormány által kinevezett minden bíróságok hivatalos nyelve kizárólag a magyar.

Az egyházközségek egyházi felsőségeik törvényes jogainak sérelme nélkül, anyakönyveik vezetésének s egyházi ügyeik intézésének, nemkülönben az országos iskolai törvény korlátai között, iskoláikban az oktatás nyelvét tetszés szerint állapíthatják meg.

Felsőbb egyházi testületek és hatóságok saját maguk állapítják meg a tanácskozás, a jegyzőkönyv, az ügyvitel és egyházközségeikkel való érintkezés nyelvét. Ha ez nem az állam hivatalos nyelve volna, az állami felügyelet szempontjából a jegyzőkönyvek egyszersmind az állam hivatalos nyelvén is, hiteles fordításban felterjesztendők.

Az állam, illetőleg a kormány által már állított vagy a szükségeshez képest állítandó tanintézetekben a tanítási nyelvnek meghatározása, amennyiben erről törvény nem rendelkezik, a közoktatási miniszter teendőihez tartozik. De a közoktatás sikere, a közművelődés, a közjólét szempontjából, az államnak is legfőbb célja lévén: köteles ez az államintézetekben a lehetőségig gondoskodni arról, hogy a hon bármely nemzetiségű nagyobb tömegekben együtt élő polgárai az általok lakott vidék közelében anyanyelvükön képezhessék magokat egészen addig, hol a magosabb akadémiai képzés kezdődik.

Az országos egyetemben az előadási nyelv a magyar, azonban az országban divatozó nyelvek és azok irodalmai számára, amennyiben még nem állíttattak, tanszékek állíttassanak.

A községi gyűlések magok választják jegyzőkönyvük és ügyvezetők nyelvét. Mindezek azon a nyelven is viendők, amelyen a szavazatképes tagoknak egyötöde azt szükségesnek látja.

A községi tisztviselők a községbeliekkel azok nyelvét kötelesek használni.

Az ország minden polgára saját községéhez, egyházi hatóságához, vagy törvényhatóságához (megyéjéhez), annak közegeihez s az államkormányhoz intézett beadványait anyanyelvén nyújthatja be.

Más községekhez, törvényhatóságokhoz s azok közegeihez intézett beadványaiban vagy az állam hivatalos nyelvét, vagy az illető község, illetve törvényhatóság jegyzőkönyvi nyelvét vagy nyelvei egyikét - használhatja.

Községi és egyházi gyűléseken a szólás jogával élők szabadon használhatják anyanyelvüket.

Ha magánosok, egyházak, magántársulatok, magántanintézetek és törvényhatósági joggal nem bíró községek a kormányhoz intézett beadványaiknál nem az állam hivatalos nyelvét használnák - az ily beadványokra hozott végzés eredeti magyar szövegéhez a beadvány nyelvén eszközölt hiteles fordítás is mellékelendő. Valamint eddig is jogában állott, bármely nemzetiségű egyes honpolgároknak, éppen úgy, mint községeknek, egyházaknak, úgy ezen túl is jogukban áll saját erejökkel, vagy társulás útján alsó, közép és felső tanodákat felállítani. E végből s a nyelv, művészet, tudomány, gazdaság, ipar és kereskedelem előmozdítására szolgáló más intézetek felállítása végett is, az egyes honpolgárok, az állam törvény szabta felügyelete alatt, társulatokba, vagy egyletekbe összeállhatnak, és összeállván szabályokat alkothatnak, az államkormány által helybenhagyott szabályok értelmében eljárhatnak, pénzalapot gyűjthetnek és az, ugyan az államkormány felügyelete alatt, nemzetiségi törvényes igényeiknek megfelelően kezeltetik.

Az ilyen módon létrejött intézetek, iskolák azonban a közoktatást szabályozó törvény rendeleteinek megtartása mellett, az állam hasonló természetű és ugyanazon fokú intézeteivel egyenjogúak.

A magánintézetek és egyletek nyelvét az alapítók határozzák meg.

A hivatalok betöltésénél jövőre is egyedül a személyes képesség szolgálván irányadóul, valakinek nemzetisége ezután sem tekinthető az országban létező bármely hivatalra vagy méltóságra való emelkedés akadályául. Sőt inkább az államkormány gondoskodni fog, hogy az országos bírói és közigazgatási hivatalokra s különben a főispánságokra a különböző nemzetiségekből a szükség s a nyelvekben tökéletesen jártas s másként is alkalmas személyek a lehetőségig alkalmaztassanak.

A korábbi törvényeknek a fentebbi határozatokkal ellenkező rendeletei ezennel eltörültetnek.

Mi e törvénycikket s mindazt, ami abban foglaltatik, összesen és egyenkint helyesnek és kedvesnek s elfogadottnak vallván, ezennel királyi hatalmunknál fogva helybenhagyjuk, megerősítjük és szentesítjük, s mind magunk megtartjuk, mind más híveink által megtartatjuk.

Kelt Budán, egyezernyolcszázhatvannyolcadik évi december hó hatodik napján: Ferenc József s. k.

Ellenjegyezve Gróf Andrássy Gyula s. k. által.

Az ifjú Moldován hatalmas betűkkel: Foarte bine! Foarte bine! kiáltó helyesléssel hagyta jóvá a törvényt.

Moldován Jánost csak március 6-án tudták elvbarátai vízaknai magányából kimozdítani.

- Ne mozdulj, Jánosom - kérlelte Ágota -, alighanem esment valami új törvényt akarnak véled hozatni, s csak baj és bánat származik abból.

- Beválasztottak a központi nemzeti bizottságba, távollétemben. A becsület, a megbecsülés azt kívánja, hogy menjek, megjelenjek.

- És megint Szebenbe? Jánosom.

- Nem Szebenbe, hanem Szerdahelyre.

Ágota ebbe belenyugodott. Ha nem Szeben a hely, az más. Akkor jó, talán jó.

Március 6-án kocsizott Moldován János Szerdahelyre, a vendégeknek, kik összegyűltek háromszáz fölött, privát házaknál foglaltak helyet, de a vendégfogadók minden szobáját is a meghívottak számára tartották fenn.

Moldován az elnöklő házigazda Macelariu Illés nyugalmazott kormányfőtanácsos házában szállt meg, a vendégszobát dr. Raţiu János fordai ügyvéddel osztotta meg, kivel már a Landtagon ismeretséget, mondhatni: barátságot kötött. Négy éve nem találkoztak. Az ügyvéd tréfásan lustának, tétlennek korholta Jánost. Ő, ugyancsak tréfásan visszavetette a vádakat.

- Nem úgy, barátom! Én szüntelenül tiltakoztam az osztrákoknak magyarokkal történt kiegyezése ellen, s mind a tavaly hozott nemzetiségi törvények ellen még tervezet korukban.

S elmagyarázta, hogy a tavaly, május 15-én Balázsfalván tartott ünnepségen, a 48-as román nemzetgyűlés huszadik évfordulóján ("sajnálatunkra nem voltál ott") elhatározták, hogy felterjesztéssel, Memorandummal fordulnak a császárkirályhoz, hogy ne engedje továbbfajulni a magyarok törvényszerkesztési mániáját. Utóbb egyszerű határozat született, mely Pronunciamentum (tehát Kiáltvány) nevet kapott.

- S te bizonyára nem tudod, mi volt kiáltványunk merituma, pedig közreadtam a Federaţiunea tavaly augusztusi számában.

Moldován fejét ingatta, szemét meresztette, s bevallotta, nem ismeri a nevezett lapot, annyira elzárkózott Vízaknára keserű csalódottságában.

- Nos, hát mi volt abban az augusztusi lapban, abban a pronunciamentumban?

Raţiu neheztelése oldódott.

- Semmi egyéb, csak minden a régi balázsfalvi gyűlés szellemében. Először is önálló Erdély. Másodszor: a szebeni Landtag őfelsége által szentesített minden törvénye állíttassék vissza. S végül a pesti országgyűlést nem tekinthetjük jogosultnak arra, hogy Erdély számára érvényes törvényeket hozzon.

Moldován János órák alatt pótolta az utóbbi években elmulasztott tájékozódást. Az estebéden, melyet a vendéglátó házban vagy századmagával költött el, kiderült, hogy a köztevékenység fő mozgatója szobatársán kívül Axente Szevér, a 48-as tribun és csapatvezér, a magyarok legyilkolója Erdély déli megyéiben. Moldován visszariadt mindattól, amit Axente hirdetett, tudván azt is már régebbről, hogy a császártól "érdemeiért" kegydíjat húz. Vacsora után, lefekvéshez készülődve meg is kérdezte, hogyan fér össze a kegydíj a lázításnak beillő kiáltozásokkal.

Raţiu nevetve magyarázta meg:

- Szevér legfellebb a király gesztusai ellen agitál, a császár tekintélyét mindig tiszteletben tartja.

- De mért olyan népszerű mégis a küldöttek körében?

- Mert örökké tevékenységet mutat a magyarok ellen.

- És mi lenne a régin, a véresen kívül a mostani tevékenysége?

- A legutóbbi az csak csínytevés, de népszerű. Hiszen tudod, a Küküllő-híd felgyújtása.

Igen, erről Moldován is tudott: amikor az újonnan kinevezett királybiztos Balázsfalvára igyekezett, hogy a görög egyesült érsekkel tárgyaljon, egyezkedjék - fogatával a Küküllőhöz érkezett, a fahíd nagy lánggal égett, a lovak visszahorkantak, érezvén a kocsis gondolatát, vajon áthajthatna-e még sebesen a lángok között, miközben Balázsfalván félreverték a templomok minden harangját, nem tudhatni pontosan, hogy gróf Péchy Manó királybiztos érkezésének veszedelmét kongatták-e, vagy a híd égésének örvendeztek.

- A vizsgálat nem derítette fel, ki volt a gyújtogató?

- Azt nem, de a vészharang-kondításokat, kongatásokat ő rendelte el. Véletlenül éppen Balázsfalván időzött, kedves bátyám.

Tizenhat ével volt fiatalabb szobatársánál.

- Néhány órával később, kerülő úton Manó gróf mégiscsak az érseki palota elé érkezett.

- Igen, de azt a néhány óra hátráltatást az egész érseki székvároska figyelte, aminthogy a te füledbe is eljutott, bátyám, a vakmerőség híre.

Már félálomban megkockáztatta a kérdést Moldován.

- Talántán a te nyilvánvaló becsületed is ilyen keletű?

- Becsületem?

- Tekintélyed, mely mondom, nyilvánvaló, amint köréd sereglenek, s szavadat figyelik-várják.

- No igen, ilyen keletű, mint hogy a királybiztos körutazásába szövődik. Tordán román küldöttség fogadta Manó grófot, s engem állítottak, hogy üdvözlő beszédet mondjak.

- A kiegyezés ellen szónokoltál?

- Közvetve bár, igen. Elmondtam, a románok el vannak határozva, hogy Erdély autonómiájáért való küzdelmüket, ha kell, ha úgy hozza a sors, akár száz esztendeig is lankadatlanul fogják folytatni.

- Nem gondoltál reá, hogy mint ügyvédet perbe is foghattak volna e vakmerőségért?

- Nem, mert beszédem elején és végén fennszóval éltettem a császárt, sőt a királyt is. S még arról sem feledkeztem meg, hogy a mi szeretett fejedelmünknek nevezzem őt.

- Bölcs magatartás, de mindenképp ravasz.

- Şoarecele cu o gaură numai - kacagott Raţiu doktor - îndată îl prinde pisica.

Somolygott Moldován is:

- Ezt odahaza úgy fogom elmondani: Minden jó ürgének két lyuka van.

Az ügyvéd elgondolkozott az idegen nyelven való értelmezés fölött.

- Én maradnék az egérnél. Ürgéből kevés van Erdélyben.

- Jó - mondta Moldován -, akkor hát legyen: az egylyukú egeret hamar elcsípi a macska.

Másnap, kilenc órára el kellett készülniök a gyülekezésig.

- Gyakran kijártál az éjszaka, csak talán nem félredolgodra?

- De bizony - vallotta be Moldován.

- Elcsaptad a hasad?

- Nem, nem; hugyozni lépegettem ki.

- Ez máskor is megesik?

- Meg. Minden éjjel. Bocsássál meg, hogyha felébresztettelek.

- Nincs semmi baj, bátyám, nem tehetsz róla. Férfidolog.

Még a tanácskozás megkezdése előtt, a román származású tényleges főhivatalnokok közrefogták Axentét és Raţiut: ne irritálják fölöslegesen a kedélyeket, ne prostituálják szükségen felül a konferenciát. Miután a hivatalnokok meggyőzték kettejüket, hogy ők nem a kormány embereiként, hanem saját román minőségükben vannak jelen a gyűlésen, megígérték nekik, hogy okosan fognak viselkedni a közös cél érdekében. A közös cél, melyet a háromszáz főnyi összegyűltek végül a kétnapos tanácskozás után elfogadtak: a passzivitás lett. S csupán a négy-öt főhivatalnok szavazott az aktivitás mellett.

Elnökül a házigazdát választották meg, ő nyitóbeszédében mindenelőtt hűséget proponált a felséges császári és királyi házhoz, a trónhoz, respektálását a szentesített törvényeknek, de törekvést minden olyan törvények constitutionális megváltoztatására, melyek a román nemzet terhére vannak.

A gyűlés tárgyát mások adták elő: semmi haszna nem volt annak, hogy a román képviselők elmentek a bécsi Reichsratba s a pesti országgyűlésbe. Tevékenységük által a nemzet nem nyert, sőt inkább kompromittálódott. Ezek a képviselők olyanok, mintha nem tanultak volna történelmet; azt hiszik, hogy a magyar "testvérek" nélkül, a magyar dicső jövő nélkül a románok a maguk gyöngesége, tehetetlensége által semmire sem vinnék, s a román jövő reménysugara csak a magyarok által virrad fel. Ily szavak hallatán meg kell repedni a keserűségtől.

Akadt egy tekintélyes férfiú, aki a balázsfalvi pronuntiamentumot ajánlotta megszavazásra s felterjesztésül az uralkodóhoz.

Raţiu - akiről sokan tudták, hogy fogalmazója volt ama balázsfalvi kiáltványnak - mérsékelt, de elegáns okfejtéssel hárította el a javaslatot, de nagy autoritással beszélt a passzivitás mellett.

Moldován első megnyilatkozásában ki akart térni a csatlakozás elől: a követválasztási törvény igazságtalanságairól beszélt csupán, de végül ő is a passzivitás mellett szavazott, bár nem nagy meggyőződéssel. A szerdahelyi gyűlés eredményeit, határozatait, egy öttagú comissio bölcsességére bízták, öntsék oly formába, hogy Memorandumként őfelsége színe elé terjeszthessék. Az elkészült okiratot Raţiu János doktor és Bariţiu György, a Gazeta de Transilvania szerkesztője írták alá.

A Memorandum, többféle meggondolás után - akkor - nem került őfelsége színe elé.

Roman Miron az erdély-részi görögkeleti románok érsek-metropolitája május másodikán félnapos négyszemközti beszélgetésre fogadta Moldován Györgyöt, az érsekség világi ügyeinek megbízott ügyvédjét, úgyis mint egyházjogászt.

A személyes érintkezés ritkán esett meg közöttük, évek is elmúlhattak úgy, hogy a metropolita nem érezte szükségét találkozásnak.

Roman Miron állva fogadta vendégét, áldó kezei kitárásával kerülte el a kézfogást.

- Nagy gondjaim közt kérem segítségét, kedves fiam.

Huszonkét év lehetett köztük a korkülönbség. Legutóbb még tegezte kedves fiát.

- A magyar nyelv tanításáról készülő törvényről töprengünk.

- Ismerem a gondokat.

- Annál jobb, de az én helyzetem az érseki székben mindenkiénél, minden románénál nehezebb.

Fekete haja, fekete szakálla meghazudtolta korát. Kézmozdulattal hellyel kínálta vendégét, s maga is leült.

- Nem titok, de nem mindenki köteles tudni, hogy én bírom a kormány bizalmát, de épp elegen tudják, hogy a kormány meg számít az én hálámra.

Moldován meghajolt, mintha már tudná ezt, vagy éppen most tudta volna meg.

- Amikor Şaguna urunk elhunyta után 1874. október 27-én a metropolitaválasztó kongresszuson csaknem egyhangúlag ellenjelöltemet választották meg, s én csupán egy szavazatot kaptam, a kormány megsemmisítette a döntést, és a megválasztott metropolita kizárásával új választást rendelt el. A román nemzeti egyházi kongresszuson ama december negyedikén aztán egyhangúlag engem tettek meg, ültettek az érseki székbe.

Ezek a körülmények elmosódtak már György fejében, ha bele is hatoltak valaha.

- Várom excellenciád utasításait.

Legszívesebben hozzátette volna: nagyon kíváncsian várom. De az illendőség s a tapintat eltérítette ettől a konfidenciától.

- Meggyőződésem, hogy hűséggel viseltetsz hitünkhöz, különben nem tértél volna érett ifjúkorodban egyházunkba. De azt is tudom, életednek vannak (voltak?) magyar vonatkozásai is.

- Ez így igaz, kegyelmes uram.

- Nos, az én kérésem, s nem utasításom most az, hogy egy órácskára s nem is beszélgetésünk egész idejére, fordítsd vissza lelkedet magyarrá, még akkor is, ha ez tán nehezedre esnék.

- Nem egészen értem a szándékot s a hogyant.

- A készülő törvényről gondolkodom, s remélem, a tervezetek előtted sem ismeretlenek.

- Ismerem az eddig nyilvánosságra került elgondolásokat.

- Nekem, nekünk - most kell megfogalmaznunk ellenjavaslatainkat, mielőtt törvénnyé válnék a minket, románokat sértő tervezet.

Moldován még nem egészen értette a reá váró feladatot, de hallgatott.

- Tehát: fordulj vissza magyarrá, és mondj el mindent, amit a maga népéhez húzó értelmes magyar a készülő törvény mellett érvül elősorolhat.

- Nehezemre esnék teljesíteni excellenciád óhaját, de ha mégis próbát tennék, némi koncentrálásra volna szükségem. Néhány óra inkubációs időre.

Az érsek derűs szigorral emelte fel ujját.

- Nem, kedves fiam, azonnal kezdjél el koncentrálni, itt, most, a fülem hallatára.

Egy hosszú percbe telt, míg közlendő gondolata első szavára rátalált, csak közben szüremlett keresztül György agyán, hogy a metropolita érzülete visszacsúszott a régi tegezés szintjére.

- Vajon lesz-e bátorsága a kormánynak szakítani a politikai gyávasággal, mely által mind a külügyek, mind a belügyek terén a magyar nemzeti érdekek mindig háttérbe szoríttatnak. Elő meri-e terjeszteni a magyar nyelv kötelező oktatását a hazában.

- Ez a hezitálás elég általános a magyar intelligencia körében.

- Igen, ez még a kormánypárti körökben is, ha másképp nem, szűk körben, beszéd tárgya.

- Folytasd, fiam.

- Tán egy külföldi előtt furcsán hangzanék, hogy az államélet conditio sine qua nonját, a hivatalos állami nyelvet sem a közigazgatásban, sem az igazságszolgáltatásban, sőt még az iskolákban sem használják országszerte mindenütt. A haza számos vidékén a tisztviselők, bírák és tanítók nemcsak nem tudnak magyarul, de a magyar nyelv ellen agitálnak is. A külföldi ez állapot fölött szánakozóan mosolyog, amint most kegyelmességed teszi.

- Ez ne zavarjon téged, kedves fiam.

- Az angol a távoli Indiában, az afrikai gyarmatokon képes az államnyelvnek érvényt szerezni. A német a szláv tartományokat birodalma keleti részén alig négy század leforgása alatt amalgamizálta. A francia is így tett a németektől s olaszoktól elvett területek lakóival, nem is szólva a provánszi s a normandiai nem francia lakossággal. Az orosz óriási birodalmában minden alattvalóját russzifikálta. A török háromszázados uralma alatt a mohamedanizmust úgy meghonosította a Balkán félszigeten, hogy a népek jelentékeny része szláv eredete dacára töröknek vallja magát.

- De a románokra ez nem vonatkozik.

- Igen. Bár a balkáni, a timokvölgyi s a macedóniai románság lemorzsolódásáról keveset tudunk.

- Folytasd, fiam.

- Csupán a magyar engedte és tűrte ezeréves államéletében, hogy hazája területén minden nemzetiség szabadon űzhesse saját faja propagandáját=nyelvét, a magyar állam rovására. E példátlan, végzetes türelemnek köszönhetjük, hogy magyar népünk ezeresztendei ittlakás után, alig számlál kilencmillió főnél többet, hogy az uralom egyik hathatós biztosítékát, az államnyelvet az alattvalók egyharmada nem érti, hogy a magyarnak uralmon maradása minden európai bonyodalom esetére katonai és hadászati kérdéssé törpül, s hogy ellenségeink a Kárpátokon túl és innen államunk felbomlására gondolni és számítani mernek.

- Átélésed élethű, kedves fiam.

- E szégyenítő helyzetet tovább tűrni nem lehet. A kormánynak kötelessége a magyar nyelv terjedését radikális eszközökkel siettetni. Ilyen eszköz a törvényjavaslat, mely elrendeli, hogy a magyar nyelv minden elemi iskolában kötelező tantárgy legyen.

- A románságra vonatkozólag: s ezt ne feledd, fiam, az elégedetlenség fokozódik azáltal, hogy az 1868. évi XLIV. törvénycikk, mely a nemzetiségi egyenjogúságot szabályozza, napról napra feledékenységbe megy.

- Éppen erre vonatkozólag kínálkozik egy magyar érv, minthogy az 1868. másik, a XXXVIII. törvénycikk, mely a tanítókra vonatkozik szintén feledésbe merült, mert magában hordta a végrenemhajthatóság csíráját. Annyira általánosságban mondták ki, hogy az alsó iskolákban a magyar nyelv is taníttassék, hogy annak végrehajtására a törvényhozás nem is gondolhatott. A törvény mélyen hallgat a tekintetben, mi történjék azzal a tanítóval, aki a minimális magyar tudásáról tanúságot tenni nem tud. A törvénynek nem volt bátorsága kimondani, hogy az ilyen tanítót el kell bocsátani.

- Ezt mondjuk mi is. Nem?

- Nem, mert a magyarok azt mondják, ha ez a törvény végrehajtható lett volna, a másik törvénnyel együtt, akkor most tizenkét év múltán nem volna szükség új törvény alkotására e tárgyban.

- Nincsen-e olyan árnyaltabb magyar vélemény, mely közelebb állna a mi érdekeinkhez?

- De igen, elképzelhető.

- Összefoglalnád, kedves fiam?

- Hogy mit értsünk "a magyar nyelv terjesztése" kifejezés alatt, az benne foglaltatik a törvényjavaslat praeambulumában. Eszerint: az ország nem magyar ajkú polgárainak alkalom kell adassék, hogy a magyar nyelvet mint az állam nyelvét elsajátíthassák, s hogy az államnak e polgárai e lehetőségért hálával, sőt őszinte mély hálával kell tartozzanak. Sok magyar tudja, ez naivitás, gyermeteg hiedelem. Akarva, nem akarva, az érintett nem magyar nyelvűek könnyen úgy vélhetik, hogy a magyar faj létszámát a többi nemzetiségek rovására e törvény által kívánnák növelni. Ezért veszélyes az 1868-as törvényektől eltérni, melyeket a románok akkori ellenállásuk dacára időközben teljesen magukénak elismerve vélekednek. Meg kell elégednünk azzal, hogy a magyar nyelvnek csak abból a szempontból adassanak előjogok, amennyiben az államkormányzat célszerű vezethetése végett múlhatatlanul szükséges, hogy bizonyos dolgokra nézve az országban nyelvegység legyen.

Moldován György két tenyérrel összeszorította homlokát, mintha hosszú okfejtése után fájdalmas űrt próbálna megszüntetni.

Az érsek csöngetett, s kávét rendelt.

- Igen, ez józanságában közelebb áll nézetünkhöz.

Moldován hallgatott.

- Szedd össze magad, kedves fiam, s itt van, nézzed a törvénytervezetet, míg kávézunk, visszafordítva lelkedet románra, tanulmányozd át, mit kellene kiiktatni belőle, vagy korrigálni rajta.

Moldován csak bólintott, távolba révedő szemmel, mintha lelkével most lebegve borzongna vissza, egyik létéből a másikba. Közben az eléje tett szövegen kalandozott.

Némán, társalgás nélkül szürcsölték a kávét, majd az érsek az utasításra jelentkező fekete reverendás titkárnak intett, hogy egy mellékasztalkához ülve jegyezze mindazt, amit "ügyészünk" szájából hall. Még néhány perc, s a kávé magához térítette "ügyészünket".

- Memorandum lesz - figyelmeztette emberét Roman Miron - őfelsége kezéhez.

György nekifohászkodott.

- Az ügy, mely bennünket e komoly, megfontolt lépésre kényszerít, felekezeti népiskoláinkra nézve is behozatni szándékolt oly törvényhozási intézkedés, melynek kijelentett célja, gyakorlati kivitele a közművelődésre nézve károsnak, pedagógiai szempontból éppen lehetetlennek, eredményeiben pedig olyannak mutatkozik, mely hazánk nemzetiségi viszonyai közt a foganatosítás körül túlbuzgó eljárást vonhat maga után.

- Minden szót írjon, titkár úr - fejezte ki tetszését az érsek.

- Oly törvényjavaslatot szándékoznak a törvényhozás elé terjeszteni - folytatta György, az egyházjogász -, mely szerint az alkotandó törvénynek hatálybaléptétől számított hat éven belül a magyar nyelv kötelező tantárgy lenne minden elemi vagy felsőbb népiskolában avégett, hogy a magyar nyelvnek mint az állam nyelvének elsajátítására, minden állampolgárnak kellő mód nyújtassék. S a lehetőségek az elemi népiskola által nyíljanak meg. Ámde a törvény a nép alsó rétege számára oly sok tantárgyat szab elő, melyeknek a tanulók anyanyelvén történő megtanulása a törvényben meghatározott időt teljesen kitölti, s ezért a tanulók előtt egészen ismeretlen nyelvet akár elemző, akár gyakorlati oktatásra oly mértékben, mint a javaslat kívánná, eltekintve az elmefogékonyság hiányától a fizikai idő keretében lehetetlen.

- Most már tudom, miért fogadott kegyeibe téged nagy elődöm! - Az érsek önfeledten szivarra gyújtott, majd a titkár meglepett arcára tekintve, szórakozottan eloltotta, és titkos tárcájába rejtette a messze szagló Koronitászt.

- Kérdezzük - sóhajtott György -, helyes lenne-e az okvetlenül szükséges tantárgyak háttérbe szorításával, hogy az iskolaoktatási éveknek egész tartama alatt a közéletben nem mindenkinek feltétlenül szükséges magyar nyelvnek gyakorlati oktatására fordíttassék, mégpedig a tanulók saját anyanyelve használatának és elmetehetségük fejlődésének megszorításával.

- Ezt ismételje meg, kedves fiam.

György nagyjából azonos szavakkal megismételte az anyanyelv háttérbe szorításának lehetőségét.

- A nem magyar nyelvű elemi tanulók hosszas erőlködés után tudnák talán itt-ott némileg törni a magyar szót, vegyítve saját anyanyelvük elemeivel, de a reális szükségletnek megfelelő művelődésnek még csak elemeit sem sajátíthatnák el. Más részről nem vonjuk kétségbe, hogy a magyar nyelvnek elsajátítására lehet némi előkészületeket tenni már az elemi népiskolában is, jóval kisebb terjedelemben, mint a javaslat tervezi.

- Valamit a magyarosításról!

- Tudva van, hogy hazánkban a magyar közvélemény oly törvényhozási és kormányintézkedéseket sürget minduntalan, melyek a nem magyar ajkú honpolgárok magyarosításához vezethetnek. Visszatekintve a néhány évtizeddel ez előtti hasonló kísérletekre, egyházhíveink attól tartanak, hogy a szóban forgó törvényjavaslat újabb kezdetét veszi e törekvéseknek...

György elakadt, az érsek ihletetten folytatta:

- Melyeknek célja a magyarosítást mindenáron keresztülvinni, s melyek a további fejlemények folytán oda irányulhatnak, hogy nemzeti nyelvünknek a közéletben, egyházközségeink és templomainkban eddig szabadon gyakorolt használata mindezen terekről lassankint végképp leszoríttassék.

György szemét meresztette.

- Ennyire aggódik excellenciád?

- Fészkes fenét - mondta az érsek, majd a titkár felpillantására szájára ütött - uram bocsá! De ennek a félelemnek benne kell lennie felséges urunk szeme elé kerülő panaszunkban. No de valamit tanítóinkról!

- Igen - folytatta György -, a tervezet a már hivatalban lévő néptanítókra nézve akképp intézkedik, hogy ezek hat év alatt kötelesek legyenek a magyar nyelvet annyira elsajátítani, hogy az "azon való" tanítási képességüket vizsgálattétellel igazolhassák, és csak az életük ötvenedik évét betöltött tanítókra nézve enged kivételt, mégpedig úgy, hogy e kivételes esetekben a felekezeti tanítókat is tekintve, a miniszter határozhat.

- Szóljunk-e arról, hogy az egyházi autonómiánkat érinti?

- Igen - egyezett bele György. - Jelentékeny, sőt túlnyomó része működő tanítóinknak, az eddigiek szerint vagy sehogy sem, vagy csak igen hiányosan bírja a magyar nyelvet, s ezek a magyart tanítani aligha képesek. Ehhez hozzájárul az a sajnálatos körülmény, hogy a szegény egyházközségek által fizetett népiskolai tanítók évi fizetése oly csekély, hogy azzal a néptanító mindennapi szükségét fedezni nem bírja, hanem sanyarú háztartása érdekében szabad idejét más egyéb kereseti forrásra kénytelen fordítani. Ezektől nem lehet elvárni, hogy a magyar nyelvet utólagosan megtanulják, amely magánszorgalomból a legjobb viszonyok között is csak igen nehezen eszközölhető. A törvényjavaslatból kifolyólag nem maradna más hátra, ha még nem érték el ötvenedik évüket, el kell mozdítani őket állásukból. Igen ám, csakhogy honnan vegyünk olyan tanítókat, kiknek magyar tudása kifogástalan?

- Látom, kedves fiam, fáradt vagy. Ennyi elegendő is mára. - Roman Miron intett a titkárnak, felkelt, jelezte, vége a megbeszélésnek. Búcsúzóul kezet nyújtott, majd rövid tétovázás után homlokon csókolta Moldován Györgyöt. Homlokát, melyen háláját végezte, éppen elérte szájával.

- Aztán erről egy szót sem senkinek!

György még aznap hazautazott, s az esti órákban, fáradtan, mindenről beszámolt édesanyjának.

Ágota hallgatta-hallgatta, s igen elgondolkozott.

- Aztán mondjad csak, Gyurikám, melyik lelkeddel értesz egyet?

György csak nagy sokára felelt.

- Azt hiszem, egyikkel sem.

Április végén Károly levelet írt Bukarestbe Aszpáziának: "Ha még életben akarjátok látni apánkat, a szokásos nyaraló látogatást hozzátok előbbre: gyertek korábban (veniţi ceva mai de vreme)."

Dan Marghiloman, Aszpázia férje még nem járt Vízaknán, s a bukaresti esküvő óta nem látta apósát, de hozta-húzta a kíváncsiság, honnan indult felesége, aki idén a legmagasabb körökbe jutott fel a román fővárosban. Május hatodikán érkeztek, a hatodféléves Trajánkát sem hagyták ott, sőt még nevelőnőjét sem, kit az elemi tudományok elsajátítása s francia társalgás végett fogadtak a fiúcska mellé.

Az út egy részét vonaton, a többit hintóval tették meg, a bevagonozást a két kiteljesedett pejlóval a kocsis intézte, mindig a menetrendszerű személyvonathoz kapcsolt teherkocsiban.

Vízakna bája emelte a Moldován család egyszerűségét s vele Aszpázia gyermekkorát. Utólag mindent elégedetten helybenhagyott a vő vendég. Semmit nem bírált, magatartásán az udvarias derű uralkodott. Lehet, hogy épp az önuralom által, de bizonyosan az által is, hogy rajongó pillantásaival Aszpázia érett szépségén feledkezve, megfeledkezett minden egyébről.

Dan Marghiloman bojárosan öltözött, utazókabátja alatt is mellényt viselt, amelynek két zsebét átívelte vastag arany óralánca, domborodó pocakja fölött. Testes, szinte kövér mozdulatai harmonikusan illeszkedtek termetéhez, amint mellénye bal zsebéből negyedóránkint, ellenőrizendő a lassan múló időt felpattintott nehéz aranyórájára tekintett. Ilyenkor pecsétgyűrűs jobb keze dominált.

A Moldovánok semmilyen gyűrűt nem hordtak, csak ünnepi alkalmakkor az apa, a megkímélt jegygyűrűt.

Moldován János nem haldoklóként fogadta a vendégeket; maga intézkedett, hogy a fürdőszálló két lakosztályát frissítsék fel téli zordságából, fűtsenek be, nehogy fagyoskodniok kelljen a bukaresti uraságoknak, kik mellesleg rokonok is.

Egyiket a házaspárnak, másikat a nevelőnőnek a lurkóval. Így tervezte Moldován, nehogy a párizsi nő magában valami ledérségre gondolhasson, éppen itt, Vízaknán, a Moldovánok kontójára.

Nemcsak a rangos ellátás vagy éppenséggel az alkalmatlanság miatt volt szükség a szállodai elszállásolásra, de az ikrek miatt is: velök édesanyjuk, Moldován Györgyné, született Csutak Júlia eleve a Szaplonczay házba vette be magát, s ha egymaga érkezik Aszpázia, akkor is nehezen fértek volna meg, mert ilyenkor György is melléjük fészkelődött. De a kocsisnak jutott hely a Moldován házban, ott az istállók is, a béresszoba is már évek óta üresen álltak.

Aszpázia mintha nem tudna, vagy nem törődne apja állapotával, kislány szokása szerint nagy óvatosan apja térdére ült, s frissen igazított-borotvált szakállát cirógatva, kérlelve-kétkedve formán kérdezte, vajon helyeselné-e a tata, hogy immár gyermekes asszony létére udvarhölgyként a királyi udvarhoz szegődjék Erzsébet királyné kíséretébe.

Örökösen jelenlévő testi fájdalmai és tegnapi politikai sikere mellett, külön meglepetés volt Moldován számára a leánygyermeki közlés, s csak azért nem járult hozzá a fényes lehetőséghez, mert Aszja arcán aggodalmat látott, s a női test a térdén okozott fájdalomra vonta figyelme felét. Nem gondolt rá, hogy lánya aggódása leginkább s éppen az ő testi állapotáról tanúskodik.

- Ezen még gondolkoznom kell, kislányom. Adj időt, hogy magamban meghányjam-vessem. De mondhatom, bármint döntenék is, nagyon meg vagyok tisztelve, hogy a vízaknai Moldován-csemete a királyi trón közelébe hívatik.

Négyszemközt maradván, Aszpázia felelősségre vonta kisebbik öccsét, bár egy enyhítő, csókszerű arcul legyintéssel.

- De hiszen édesapánk minden, csak éppen nem haldokló.

- Az örömhír, hogy tegnapelőtt másodmagával képviselővé választották a vízaknai román szavazók a nemzeti párt alakuló értekezletére.

Aszpáziának meg kellett magyarázni a megbecsülés jelentőségét.

- Nem lehetséges, hogy érkezésünk öröme tette őt ily aktívvá?

- Az is lehetséges, de az bizonyos, a megválasztás híre szökkentette ki.

Dan, Daniel meghallva apósa sikerét, fellelkesült, s még inkább, mikor megtudta, már a jövő héten megalakítják demokratikus küldöttgyűlésen a román nemzeti pártot, s éppen a közeli Szebenben. Mindent akart tudni e dologról, s imponált neki, hogy az itteniek nem oszlanak liberális vagy konzervatív felekezetre, hanem együtt akarják megvívni politikai csatájukat.

Csakhogy Moldován János fellobbanó öröme ellenére sem szándékozott átmenni Szebenbe, bár a választás eredményét visszautasítani sem volt ereje. Kétféle döntését fiai a testi gyöngeség tétovázásának minősítették, ha nem is belenyugvó helyesléssel.

Daniel volt az, aki nem csappanó lelkességgel a gyűlésremenetelt sürgette, magát is elszánva, hogy valami módon részt vesz ezen a Bukarestbe is bizonnyal átsugárzó tanácskozáson.

A felnőttek vitáinak, aggodalmas hezitálásának felhőit órákra, fél napokra elfújták, feledtették értelmes gügyögésük bájával az ikrek; Csongor és Tünde. A leányka már fogódzva-állva "beszélt", a fiú megfontolt lustán ültéből magyarázott. Trajánka repesett az "unokatestvérkék" bűvöletében. Aszpáziát anyás rajongásrohamok fogták el, s még Daniel is lehasalt az egyesztendős kicsik mellé, s két mutatóujját ajándékozta szorongatnivalóként dundi kezecskéjükbe.

Elkövetkezvén a nagy nap, május 12-én az urasági hintóval - Daniel dicsőségben nem tűrt ellentmondást - átkocsiztak Szebenbe a férfiak mind a négyen.

Moldovánt régi ismerősök ölelgették, amint kisebbik fia és veje betámogatták a gyűlésterembe. Györgyöt a metropolita titkára árgus szemmel kiemelte a sokaságból, Daniel tekintélyes külsejének köszönhette, hogy minden formaság mellőzésével bebocsátották a gyűlésterembe, holott a százötvenhárom választott küldött megbízó levelét páronkint megvizsgálták, azonosították név szerint, személy szerint.

Daniel valósággal lelkendezett, hogy idegen ország területét tapodva nincsen rá szüksége, hogy anyanyelvén kívül más idiómát használjon.

Az első fél nap szónoklatait türelemmel figyelték a vízaknaiak, csak Danielnek kellett kiegészítésekkel szolgálniok az erdélyi helyzet s körülmény megértéséhez. De az előterjesztés praeambulumában sok minden megvilágosodott.

Miután a románok több ízben megkísérlették Magyarország államférfiait, a kormányt és az országgyűlést arra indítani, hogy a románokat is a haza hű fiainak elismerjék, végre a nép vezérférfiai felhasználták az 1881. évben a magyar nemzetgyűlésre nézve, a dualizmus óta ezúttal ötödször bekövetkezett új, háromévi választási időszakot, s mindazon választókerületekből, hol románok laknak, mégpedig a tisztán, vagy túlnyomóan román országrészekben, maguk a választók által választott egyénekből álló, nemzeti értekezletet hívattak egybe. Fő célja e gyülekezetnek az, hogy Magyarországon és Erdélyben, román nemzetnek a köztörvényhatóságokban és községekben az itt elhatározandó politikának keresztülvitelében a megválasztott megjelentek buzgón és lojálisan működjenek közre. Minthogy ez az értekezlet a román nemzeti párt megalakulását határozandja el, románlakta részek számára.

Moldován Jánost nem sokkal ebéd előtt kitámogatta Carol fia s a figyeléssel Daniel magára maradt, nem lévén nyelvi nehézsége. A vízaknai küldött csak másnap tért vissza ugyancsak fia kíséretében. Az ismételt katéterezésektől szemlátomást megrokkanva, talán megőszülve is, mert a reggeli borotválkozást elmulasztva, arca sörtéi szürkén árulták el, milyen lenne tar koponyája, ha beszélni tudna hajakkal. Fia megadóan magára vállalta az ügyetlenséget, hogy a vizeletcsapolások minden eddiginél fájdalmasabbak voltak.

Régi barátja dr. Raţiu János szegődött melléjük nagy részvéttel, előre beszámolva a várható vitákról s fejleményekről, melyek az alföldszéli, aktivitást szorgalmazó képviselők és az Erdély-részi küldöttek között fognak kirobbanni.

- Rossz bőrben vagy, drága barátom, nem kellene itt időznöd az egészségtől kicsattanó és bajodra érzéketlen sokaságban: látom, férfigondjaid nagyon elsúlyosodtak.

Carol bosszúsan tűrte a kéretlen barát diagnózisát, de mégis megfogadta a tanácsot, másodnapján délután hazakocsiztak Vízaknára. Daniel szobát nyitott a legjobb szebeni szállodában, s a tanácskozás harmadik napján is részt vett. Aznap már semmiféle ellenőrzés nem történt a terem bejáratánál: Marghiloman Dan, a romániai Dolj megyéből származó Caraula községben birtokos bojár, erdélyi küldött módjára viselkedett s az újonnan alakult Román Nemzeti Párt programját szinte sajátjaként vitte negyednap Vízaknára, mert hogy kocsisa üres hintóval visszatérvén még egy áltó napot várakozott a Hotel udvarán szénáztatva lovait.

Egész úton észak felé haladva memorizálta a hintóban Dan, hogy a Moldovánok előtt exabrupto csillogtassa újonnan szerzett hazafiságát.

"A jogok, melyeknek törvényes úton leendő megszerzéséért a nemzeti párt közrehatni kíván, a következők: Először: Erdély autonómiájának helyreállítása. Másodszor: Minden románok által lakott vidékre nézve, a román nyelv használatának, úgy a közigazgatás, mint az igazságszolgáltatás terén leendő törvényes behozatala. Harmadszor: Behozatala annak, hogy a románok által lakott kerületekben román hivatalnokok, vagy a nem románok soraiból csak olyanok alkalmaztassanak, kik románul beszélni és írni képesek, s kik a román nép szellemét ismerik. A jelenlegi gyakorlat pedig, a román népet nem ismerő hivatalnokok alkalmazása megszűnjék. Negyedszer: A nemzetek egyenjogúságáról szóló törvényeknek a románság számára előnyös revíziója. Ötödször: egyházi és felekezeti iskolák autonómiájának kiküzdése és fenntartása, s ezek állami kincstárból történő segélyezése, azon véráldozatok arányában, melyet a román nemzetiség a hazának tesz. Hatodszor: új választási törvény alkotása, szavazati jogot minden állampolgárnak, ki egyenes adónak alá van vetve. Hetedszer: a román nemzeti párt minden, az állam közegei részéről közvetlenül vagy közvetve nyilvánított magyarosítási törekvést, hazafiatlan cselekedetnek tekintvén, ellensúlyozni fog."

Nem minden követelést értett tökéletesen Marghiloman, például azt sem: a dualizmus kérdése ezúttal napirenden nem lévén, a nemzeti párt fenntartja magának a jogot, hogy erről a maga idejében később még nyilatkozzék.

Mert miért kell emlegetni azt, ami nincs, nem került szőnyegre?

Az úti memorizálásnak azonban nem maradt sok értelme, Vízaknára érvén apósát halva találta, s az általános szomorúságban s a temetési készülődésben a családban már senkit sem érdekelt az új párt programja.

Ágota mama, amint özvegy kezére vigasztaló kézcsókkal hajolt nála nem fiatalabb veje, úgy érezte, szólnia kell hozzá valamit a rokoni részvét viszonzásául:

- Beleegyezett, utolsó perceiben is segített azzal, hogy beleegyezett, mert nagyon szerette nagyobbik lányát.

A román mondatformálás kifogásolható lett volna, ám Daniel minden szót értett, csak éppen azt nem, mit akarhat közölni anyósa, a halottas szoba felé intve.

- Mibe egyezett bele a megboldogult?

- Hát hogy udvarhölgy legyen Aszja - súgta magyarul Ágota, majd tagolta románul: - Doamnă de onoare la curte.

Daniel elcsodálkozott.

- De hiszen már második hónapja a királyné mellett teljesít szolgálatot Aszpazia. Sikerült néhány nap szabadságot kapnia.

Ágota elkomorodott, a megboldogult helyett is kissé.

Csak néhány héttel később, Roman Miron érsek-metropolita kérésére, Moldován György fogalmazott egy új kiáltványt az ortodox vallású román Erdély-lakókhoz: a románságnak ugyan nagy szüksége van egységes és minden vonatkozásban szolidáris politikai cselekvésre, csakhogy ennek nem szabad az állam érvényes alkotmányával ellentétbe kerülnie.

A memorandumprogram, amit Bariţiu György és Raţiu János fogalmazásában oly hiába vitt Vízaknára, a Dolj megyei bojár - néhány év alatt szétfoszlott a Moldován György által fogalmazott Roman Miron körirattal szemben.

Hogy az esztendők hamuja alatt egy évtized múlva újra izzani kezdjen...

Csutak Júlia, ismét várandósan, úgy tervezte, utolsó hetéig tanít. Az ikrekkel (már iskolások) Ágota mama törődött, ők ketten Györggyel az érseki palota szárnyépületében kaptak két szobácskát.

György a metropolitának hetenkint (ha nem naponta) súgott, vagy utasítására hol a törvényszéken, hol az esküdtszéken tárgyalt-védett.

A miniszteri fölterjesztésekben az ilyenféle megnyugtató passzusok mindig tőle származtak: "Tekintve mostani nehéz helyzetünket s számolva a felelősséggel, mellyel istennek, lelkiismeretemnek s uralkodómnak tartozom, alapintézményeink megóvása végett, indíttatva érzem magam valamennyi esperesi hivatalt s ezek útján a főpásztorságom alatt álló főegyházmegye összes papságát odautasítani, hogy szigorú felelősség terhe alatt, tartózkodjanak minden kezdeményezéstől és részvételtől zajos népgyűléseken. Különösen őrizkedjék papságunk, nehogy politikai gyűléseknek templomainkban, felekezeti iskoláink épületeiben helyet adjanak. Azon legyenek, hogy adandó esetekben a népet lelkileg megnyugtassák, annyival is inkább, mert én más alkalommal mind írásban, mind szóban biztosítottam papságunkat és népünket, és tényekkel is világosan megmutattam, hogy felsőbb egyházhatóságként soha nem tévesztjük abbeli kötelességünket, hogy eréllyel de egyszersmint eszélyességgel is egyházi autonómiánk és művelődési érdekeink védelmére keljek, valahányszor azok ellen bárhonnan is támadás intéztetik."

Efféle fogalmazványait otthon készítette elő György, s Júlia imitt-amott helyeslőleg, vagy módosítva, változtatott a szövegen, férje örömére, hogy együtt éreznek, együtt gondolkozhatnak.

Tavaly hívták Györgyöt a Román Nemzeti Párt központi bizottságába, a maga érdemén és apja helyett is. Az érsek nem ellenezte részvételét, de Júlia igen. Olyan feszültség izzott közöttük a harmincas bizottság összeüléséig s tanácskozásai alatt is, lévén, hogy György bármikor elhatározhatta volna magát a részvételre, de amikor olvasták a Tribuná-ban a Párt határozatát és választói felhívását, egyszerre megenyhült életük:

"Az egész választási ciklus alatt 1881-1884-ig a legkisebb lépés sem történt sorsunk enyhítésére, vagy legalább az igazság eszméjének megközelítésére, ami a jogállamok egyedül tartós alapja. Ellenkezőleg, minden irányban és a közélet minden területén növekedtek az igazságtalanságok nemzetünkkel szemben, keményebbek lettek az intézkedések, amelyekkel minden életérdekünket sértik, és megerősödtek a támadások a haza román elemeinek elnemzetietlenítésére, ott ahol tizenhét százada élnek, és amelyet számtalanszor megvédtek és oltalmaztak utolsó csepp vérükig... Továbbra is teljes egészében fenntartjuk az 1881-ben elfogadott programot, valamint az erdélyi románok számára a passzív, a bánsági és magyarországi részek számára pedig az aktív ellenzéki politika folytatását."

- Te ezt nem írhattad s még alá sem írhattad volna - ölelte át csüggeszkedve férje nyakát. S György megtapasztalva, milyen örömet szerzett asszonyának, kedves versét suttogta fülébe, melyet anyja számára tanult meg, de neki szemtől szembe soha nem tudott elmondani, csak így most Júliának s ő akármelyik akár jövendő gyermekétől megkaphat majd, s ő már a jövő héten visszamondhat anyósának. György fia helyett is.

- Ez versből van, nem ismerem, ki írta?...

- Kölcsey.

- Tudod tovább is?

- Tudom.

- Hadd hallom.

- Nem folytathatom, amiért anyámnak még ennyit sem mondtam, azért neked sem folytathatom. Mert ez a két sor reád is illik.

Júlia megtanulta, s többször elismételte a két sort aznap este, önfeledt nászuk előtt és után.

S most várják a gyermek születését.

Február 3-án a Tribuna munkatársai feleltek sajtóvétségükért (bűntettükért?) a szebeni esküdtszék előtt. S a metropolita engedélyével és óhajára Moldován György a védőjük.

Júlia nem szereti az efféle feladatokat, de ellene tenni keveset tud, csak azt reméli, hogy férje becsülettel kerül ki minden ilyen kényszerű kalandból.

Mikor tavaly Slavici János (maga szerint inkább Ion Slavici) átvette a szebeni Tribuna szerkesztését, már több mint egy évtizedes szépirodalmi múltja volt Bukarestben, ahol járatossá tette magát az irodalmi és politikai berkekben, s a magyarországi román nemzetiségpolitikai törekvések és a bukaresti közéleti árnyalatok között nemcsak kapcsolatot, hanem egyetértést és együttműködési hajlandóságot sikerült teremtenie. S ennek következtében szebeni működéséhez bátorságot (tán vakmerőséget) alapoznia. Világosi születésű lévén - egyéves gyerkőcként élhette meg a fegyverletételt - a magyart is tűrhetően bírta, bár a magyarokat nem szívelte.

Február 3-án az egyik vádlott éppen ő, a főszerkesztő volt. Az ügyész felolvasta a bűnösnek talált cikkrészletet:

"Most a magyarok azon alternatívát tették fel, hogy vagy elvész a földről minden, ami nem magyar, vagy a magyar állam felbomlik, ezért egyikünk életének mindenképp el kell pusztulnia - vagy a miénknek, románokénak, vagy Magyarországnak, mert mi, románok, a szászokkal együtt igen gyöngék vagyunk a magyarokkal szemben a küzdelmet fenntartani, vagy pedig fatális módon vak ellenségeskedésre vagyunk utalva a magyar állam ellen. Emiatt figyelmeztetem román népemet, nekünk lesnünk kell az alkalmat, hogy a magyar államot alapjában felforgassuk, ellenségeit mindenütt felkeressük, részére ellenséget szerezzünk, ellenségeivel mindenütt szövetkezzünk."

Az ügyész dörgedelmes vádbeszédet mondott, György ügyes mellékmondatokkal az idézett szöveg fortisszimóit alapfokra, pianóra, pianisszimóra hangszerelte. A bírák tanácsai alapján az esküdtek visszavonultak tűnődni a megidézett bűn fölött, s negyedórányi zárt együttlét után a bíróság elnökének tanácsai dacára "vétek hiányában" felmentették a vádlottat.

A felmentő ítélet után a vádlott, Ion Slavici kézfogással köszönte meg Moldován Györgynek közreműködését. Elvbarátjának tekintvén őt. György Júliára gondolt, s fanyarul fogadta a hálás gratulációt.

Otthon szerette volna elkerülni, hogy részletesen szóljon az esküdtszék előtt történtekről, de Júlia már hallott az ítéletről a városban, a gimnáziumban is mindenütt arról beszéltek.

- Nézd, és értsd meg, szívem - magyarázkodott György -, akár ott sem lettem volna: ha én is vádolom, Slavici hősleg viselte volna, ha egyesztendős fogházat kap, de sejtette, tudta, hogy a szebeni esküdtek őt inkriminált szövegéért bűnösnek találni nem fogják, s bátran, mert kockázat nélkül, maga állt bírái elé.

- Mit akarsz mondani azzal, hogy maga állt oda?

- Azt, hogy a hírlap, ez esetben a Tribuna felelős szerkesztője állíthat maga helyett felbérelt bűnbakot, aki jó fizetség fejében vállalja a vád tárgyát képező cikk szerzőségét. A Tribuna nyomdájának van egy alkalmazottja, bizonyos Balteş, akinek igen jól jövedelmező mellékkeresete, hogy a szerkesztő urak helyett leüli a kiszabott s államfogházra szóló kényelmes büntetéseket.

Júlia tudta, az államfogház úri dolog - a párbajvétségben talált tisztek is, leülvén a hat hónapjukat, emelt fővel, makulátlanul tagolódhatnak vissza, akár a felső társaságba is.

- Ezúttal Slavici nemcsak azért vállalkozott rá, hogy maga áll esküdtszék elé, mert nem érzett veszélyt, s a szöveget a jövendő híre miatt szentnek tartja. De végül azért is, mert Balteş éppen szokásos büntetését töltvén, nem volt sorompóba állítható.

Csutak Júlia nem engesztelődött ki a további magyarázatok után sem. Szabadságot kért a gimnáziumtól, s anyósához, meg az ikrekhez utazott Vízaknára másnap, s még februárban megszülte harmadik gyermekét, kisfiát. A vízaknai görög-katolikus pap nagy fejcsóválásokkal Mikes és Zágon keresztneveket írta be a matrikulába. Minthogy az első osztályos Csongor is görög-egyesült hiten élt, Tünde pedig anyja vallásán, református maradt.

A Slavici-ítélet vétele után Orbán Balázs báró, országgyűlési képviselő, a függetlenségi párt nevében interpellált a parlamentben, s követelte, hogy a rendeleti úton létesített nagyszebeni esküdtszéket ugyanoly módon szüntessék meg és az erdély-részi sajtóvétségekre a kolozsvári és marosvásárhelyi esküdtszékek illetékességét mondják ki.

A választások előtti konferencia immár szokásossá vált. A metropolita most is bejuttatta a tanácskozók közé Moldován Györgyöt azzal a megbízással, fékezze a fékteleneket.

Bármint határoztak a konferencián, a metropolita Roman Miron szentenciája érvényesült: La capăt pocneşte biciul! Vagyis: Csattanjon végén az ostor, vagy éppen ne csattanjon. Nyár végén vedd számba a nyájat. Toamna, se numără bobocii! Hogy a végén mi történjék, azt Mocsonyi Sándorral és Babes Vincével, az eleddig aktivista bánáti-alföldi képviselőkkel kellett megbeszélnie Györgynek.

Mert a május 12-i választási gyűlésen elhatározták, hogy továbbra is fenntartják az 1881., illetőleg 1884. évi nemzeti programot, azzal a hozzáadással, hogy "a Nemzeti Párt harcolni fog minden állami szervtől származó, vagy bárhonnan eredő magyarosítási törekvés ellen". Aztán: "az erdélyi románok továbbra is fenntartják a passzív rezisztencia politikáját. Tekintve a magyarországi és erdélyi románokkal a választásokon való, folyamatosan tapasztalt hivatalos visszaéléseket, az igazságtalanságokat... pénzzel, étellel-itallal való korrumpálást, fenyegetődzést és bosszúállást azokkal szemben, akik tiltakozni mertek... a nép demoralizálódik, szívében szeretet helyett utálkozás és megvetés gyülemlik a szabadelvű intézmények, sőt az állam és a művelt társadalom céljai iránt, mely hatalmát tévesen gyakorolva a nép minden honpolgári erényét aláássa és lerombolja, amiben a hazára, a békére, a nép haladására a legveszedelmesebb következmények rejlenek.

...az utolsó választási időszak tapasztalatai szerint, a magyar országgyűlés nem kínál nekünk semmi biztosítékot az ellenőrzésre az általa megszavazott és a Korona által szentesített törvények alkalmazására, ezért a gyűlés távolmaradást jelent be a »részek« nevében is a választásokból és az országgyűlési választási mozgalmaktól, felhatalmazván a központi bizottságot, hogy a magyarországi és bánsági részek ama kevés választói körzetében, amelyekben programunk és pártunk érdekei a jelöltség elfogadását és pártunk részvételét a választásokon megkövetelik, ezeknek kezdeményezésére, a központi bizottsággal egyetértésben kivétel tehető.

A román népnek e gyűlés által ajánlott állásfoglalása, pontosan és sajátságosan megindokolva egy memorandumban, e gyűlés nevében, küldöttség által a Korona tudomására hozandó, hogy érdeme szerint s ne az ellenfél feketítésével értékeltessék."

Roman Miron a határozat olvastán megjegyezte: - Látszik, kedves fiam, hogy nem a te célratörő logikád szerint fogalmazódott meg a gyűlés akaratának summája. Mármost az a fontos, hogy ez a köntölfaroló szöveg ne alakíttassék át memorandummá. Ez legyen nem éppen könnyű feladatod, kedves fiam.

Feladatát Moldován György úgy oldotta meg, hogy úton-útfélen javasolta, hogy Babeş Vincének és Mocsonyi Sándornak - hiszen kedvükért szerepel a határozatban a "kivétel tehető" mondattöredék -, a két aktív politikát gyakorló képviselőnek is jusson hely a Memorandum szerkesztőbizottságában. S mihelyt őket rá lehetett beszélni, hogy válasszák a részvételt, Moldován megbízatása teljesítve volt. Ő tudta ugyanis, hogy ők ketten nem helyeselték a Memorandum Őfelsége elé terjesztését, s valóban (külön érseki utasítás nélkül) taktikájuk az volt, hogy lehetőleg késleltessék a Memorandum végleges megfogalmazását, abban a várakozó hazárd reményben, hogy majd csak közbejön valami, olyan szerencsés-szerencsétlen esemény, amely az Emlékirat felterjesztés lehetőségét semmissé teszi. Három évig húzták-halogatták a szöveg csiszolását, finomítását, amíg a szerencsés-szerencsétlen véletlen esemény bekövetkezett.

Moldován György hátráltató súgásairól Júlia mindig előre (előző este) értesült, s örökkön aggódott, hogy a politikai passzivitás erdély-részi román Memorandum sürgetői előtt elébb-utóbb lelepleződik férje, s lehetetlenné válnak a vízaknai-nagyszebeni társadalmi tényezők körében. Roman Miron védelmében, mely mindig csak titkos lehetett, Júlia nem bízott (s maga György sem nagyon), minthogy az érseknek a saját tevékenységét is folytonosan lepleznie kellett.

- Költözzünk - sóhajtotta esténkint az asszony - akár Kolozsvárra, akár...

- Kolozsvárra? Hogy ott megint s újra nyakamba zúduljanak az esküdtszéki ügyek.

- Akkor Székelyudvarhelyre, ott nincsen esküdtszék.

Székelyudvarhelyet az ikrek gimnáziumba adása végett is emlegette Júlia.

- S a klientélám? Az ügyfeleim oda nem jönnek utánam. - S rátapintva felesége valódi szándékára: - Nem vagy megelégedve édesanyám nevelésével?

- Ó, dehogynem! Hiszen ő is velünk költözhetne.

- Itt hagyni a szülőházat! Idegen világba kényszerülni.

A gyötrődésnek ebben az állapotában Júlia mindig sírva fakadt, megbántva székely mivoltában.

- Hát tenéked Udvarhely idegen világ?

Az a véletlen esemény, amelyre a memorandumhalogatás hívei vártak, szeptember 11-én el is következett, ha nem is úgy, amint Babes és Mocsonyi elképzelték. A Tribuná-ra egyszerre két súlyos sajtóper zúdult, s ezúttal s ugyanaz nap a kolozsvári esküdtek előtt tárgyalták mindkét ügyet. A szebeni komité egy híján valamennyi tagja megjelent a tárgyaláson, hogy erkölcsi nyomást gyakoroljon az esküdtek döntésére. Mocsonyi Sándor volt a távol lévő férfiú, de nem volt ott Moldován György, az eddigi, szokásos szebeni védő sem.

Ezúttal nem Slavici volt a vádlott, őt már április 25-én ugyancsak sajtóvétségért egyesztendei államfogházra ítélték - ugyancsak s már Kolozsvárott. A bűnbak Balteş, nem volt kéznél, szokásos pénzért vállalt büntetését töltötte, Slavici, a felelős szerkesztő egyébként is meg akarta mutatni, hogy az esküdtek Kolozsvárt is az ő ártatlansága mellett törnek lándzsát, azaz adnak igazságot.

Szeptember 11-én az egyik vádlott, a Slavici helyét betöltő felelős szerkesztő, bizonyos Albini Septimiu volt, a másik egy féktelen szónok, de írásban is harsányan megnyilatkozó pap, Macaveiu atya. A vádlottak s ügyetlen-tapasztalatlan védőik a biztos diadal előlegezett bátorságával nemcsak a vád tárgyát képező írásművek szövegét ismételték meg szinte szó szerint (bízva az esküdtek szíve rezdüléseiben), de a pópa cikkének folytatásaként az ősi dákoromán haza folyamatos bitorlásával vádolva a magyar népet, távozásra szólította a bírákat s magát az ügyészt is, amennyiben más lenne a véleménye.

Hát a királyi államügyész-helyettesnek alaposan más véleménye volt. Csaknem kétórás, történelmi érvekkel körülbástyázott vádbeszéde - nemcsak az inkriminált két cikk lázításelemeit, hanem a Tribuna egész működésének igazság- s hamisítástartalmát feltárta.

A királyi ügyészhelyettes nemcsak gondosan ügyelt a túloldal minden írott és elhangzott vérvádjának megsemmisítésére, hanem a román nép érdekeinek védelmére fordította azokat, a magyar érdekek igazával megegyezően. "Szokássá lett Macaveiu pópa köreiben, s még templomokban is azt hirdetni, hogy a magyarok új törvényei erőszakkal tépik le a román anyák kebeléről a hároméves gyermekeket, és zsandárokkal kísértetik be őket a kisdedóvókba, hogy ott kizárólagosan magyar oktatásban részesülvén, anyanyelvüket elfelejtsék, és magyar janicsárokká neveltessenek!"

S a hároméves kis janicsárok fantom képzetére olyan erőteljes szónoklati kupolát emelt, hogy a vakmerő közbekiáltozó pópa is megnémult, s csak reszkető szakálla jelezte ítéletsejtő lelke riadozásait. A vádbeszéd igen nagy hatással volt a megosztott véleményű hallgatóságra: a kezdeti hangos véleménynyilvánulásokat beszédes csönd váltotta fel, az esküdtek is maguk elé meredve megrendülten hallgattak. A középen bírákkal szuggeráló helyen ülő komitétagok is abbahagyták összesúgásaikat, s rosszat sejtve némelyikük magáról megfeledkezve bajuszát rágta.

Az esküdtek s a bírák véleménye egyhangú volt: a felelős szerkesztő félévi, a nyughatatlan pópa másfél évi államfogházat kapott.

A román nemzeti komité ott lévő tagjai (egy kivételével tehát) még Kolozsvárt megállapodtak, hogy sürgősen össze kell ülniük Nagyszebenben, hogy őfelsége elé fölterjesztő magyarázattal forduljanak, nehogy a Trón körül a románság sérelmei és érdekei "az ellenfél feketítésével értékeltessenek".

Dr. Raţiu János tordai ügyvéd, néhai Moldován János barátja, a központi választóbizottság elnöke, nem kis kétségek között a rövid terminus miatt, október 27-re hívta össze a magyarországi és erdélyi választók nagygyűlését Szebenbe.

A nagygyűlés jóváhagyta a legutóbbi alkalmak három Memorandum-ra vonatkozó elhatározásait. Indokoltnak tartották az egybegyűltek azokat a megokolásokat, amiért mostanáig nem tartották helyesnek, hogy a Memorandum-ot a Magas Trón elé terjesszék. Ugyanakkor, tekintettel a megnehezült helyzetre, utasítják a Központi Bizottságot (Komitét), hogy készítsen el egy politikai memorandumot, mely foglalja magába a román nép minden politikai sérelmét, és a sérelmeket akkor hozza a Magas Trón tudomására, amikor ezt szükségesnek látja.

A választói nagygyűlésre (talán tévedésből) apjok helyett Carol Moldovánt hívták meg, akkor már kolozsvári kórházi orvost. De az érsekmetropolita jogtanácsosaként ott volt György is, egy szavazatnál erősebb befolyást gyakorolva a kétnapos tanácskozás menetére.

A Memorandum-bizottság elnökévé György sugalmazására Babeş Vincét választották. Carol - Károly ellene szavazott, hangoztatván, hogy ő úgyis csak gátolni fogja a felterjesztés ügyét, de többség szerint, némi hunyorítással éppen azért lesz a Memorandum kikerülhetetlen, mert Babeş tudja, hogy ő kilenc esztendeje az ügy kerékkötője.

A Tribuna válsága azonban nem múlt el. Ion Slavici nem tért vissza a szerkesztői székbe: visszavándorolt Bukarestbe, a liberális vezér Sturdza Demeter védőszárnyai alá, abban a hiszemben, hogy ott többet tud tenni az erdélyi román mozgalomért, mint Nagyszebenben.

Ion Slavici nem egyedül érkezett, hanem Bukarestben rávette Carol Moldovánt, kérjen a kolozsvári egyetemi klinikán féléves tanulmányi szabadságot, s utazzék vele. Volt alkalma együttes szebeni szerepléseik során megismerni a fiatal orvos átlagon felül való szervezési készségét, s tudomására jutott nővére jelentős szerepe az Udvarnál.

Az erdélyi memorandumok kudarcát vitték magukkal, s hamarosan megtudták, a bukaresti hivatalos világ segítségére nem számíthatnak, bár széltében-hosszában ismertették és elevenné tették az erdélyi román ellenzék panaszait. Egyedül az egyetemi ifjúság körében értek el harsány felháborodást. Ezért határozták el, hogy Liga Culturală néven, olyan "közművelődési" egyesülést szerveznek, mely minden irányú politikai tevékenység keretéül is szolgálhat. Az alakuló gyűlést már január 24-én megtartották. A kormányzat annyira tartózkodóan viselkedett az ügy iránt, nem engedélyezték, hogy az ifjúság a Liga alakuló gyűlését az egyetem épületében tartsa meg. Egy, a kormány hatókörébe tartozó gazdasági szervezet adta bérbe tánctermét a hazafias célra.

A liga pontos címe így alakult: Liga pentru unitalea Culturală a Romînilor. Célja: ápolni a román faj összetartozandóságának érzetét, és fenntartani egy olyan mozgalmat, amely igazolja a románság keleten való kulturális küldetését.

A csatlakozó iaşi egyetem ifjúsága nem helyeselte a bukarestiek kezdeti transilvanomániáját. Véleményük szerint a Liga három központtal dolgozzék: Bukarestben, Iaşiban és Krajován. A központok mindegyike a leigázott románok egy-egy csoportjával külön foglalkoznék. Az iaşiak a bukovinai és besszarábiai románsággal, a bukaresti a magyarországi és a macedóniai, a krajovai pedig a bulgáriai, szerbiai és az isztriai románokkal.

Slavici és Moldován érvelés után úgy döntöttek, nem szabad szétforgácsolni az erőket, egyelőre csak a magyarországi románok ügyeivel szabad foglalkoznia a Ligának.

Így is történt. Mindenütt, ahol román ifjak tanultak a külföldi egyetemeken, erős magyarellenes agitációba kezdtek, s e hadakozásukban a Liga által májusban kiadott Memorandum volt, mely a magyarországi és erdélyi románok sanyarú kulturális helyzetét taglalta. A szövegezés, megfogalmazás oroszlánrészét erdélyiek végezték, bizonyos Ion és Carol. Az összes eddig Magyarországon elhatározott memorandumokat helyettesítő bukaresti Memorandum elsősorban a nyugati államok rokonszenvére számított. A kiadványt ezres példányszámban olasz-német-francia-angol nyelven is kinyomtatták - immár a liberális párt titkos pénzalapjából - s a felsorolt nyelvek sajtója mindenütt nyilvánosságot adott a Monarchia s különösen a magyarság befeketítésére. A bukaresti emlékirat külországi hatására felfigyelt a Szapáry-kormány s már júliusban a budapesti egyetemi ifjúság vezetőit válasziratra inspirálta. Az uralmi politika szólamait és tételeit hangoztató iratnak A magyar románok és a magyar nemzet címet adták, s értelmező alcímül: A magyar főiskolák ifjúságának válasza Románia egyetemi ifjúságának emlékiratára.

A budapesti kezdeményezés külföldi hatása eleve korlátozott volt, éppen a bukarestivel egyező soviniszta hangja miatt, s mert a magyaron és románon kívül más nyelven nem adták ki.

Vízaknán (s a szebeni ügyvédi-tanári lakásban) született meg az a válasz, amely méltán felelt a bukarestiek állításaira.

A házaspár legszebb hetei voltak a válasz közös megfogalmazása. Versengve illesztették össze az eszükbe villanó adatokat, s a végleges megfogalmazás gyakran Júliától származott, de a felelősséget természetesen György vállalta, hiszen ő hitelesítette nevével és "románságával" a kiáltványszerű közlést:

Nekünk itt, a magyar állam földén, akik jó románok és jó és hűséges alattvalók vagyunk s akarunk maradni, tiltakoznunk kell az ily rágalmak s visszaélések ellen. Isten és ember előtt ki kell nyilvánítanunk, hogy a hűtlenséget szító elemekkel semmiféle egyetértésünk nincsen.

A memorandum készítői oly egyénektől kaptak elfogult és valótlan információkat, akik innen vándoroltak ki Romániába, s tárgyilagosan nem nyilatkozhatnak állapotainkról. Nem akarunk Európában hazudozások árán jutni kétes értékű elismertetéshez. Mi, erdélyi románok, nem vagyunk maffia, erkölcstelen titkos társaság. Mi, magyarországiak, örülünk, hogy ti már tizenhárom évi függetlenség után otthon oly kemény lábon álltok, hogy nem marad más teendőtök, mint beleavatkozni egy szomszédos baráti állam belügyeibe. S annál is inkább örvendünk, mert úgy látszik, ti már testvéreinket szabadnak és boldognak tudjátok Bukovinában, Besszarábiában, Macedóniában és Epiruszban. Más rendezett szénájának felforgatásához fogtok, mikor a ti szénátok otthon igen rosszul áll. Tizenhárom éves függetlenség után, alig huszonöt éves alkotmánnyal, fejletlen intézményekkel, kezdetleges kultúrátokkal nincs jogotok megbírálni minket, kik ezeréves alkotmánnyal élünk. Mi saját román kútforrásainkat fogjuk használni érvelésünknél, nehogy az a vád érhessen bennünket, hogy elfogult magyar kútfők után indulunk... A rómaiak dáciai uralma a memorandum szerint sehol nem végződik, hanem folytatódik a románok uralmában. Kelták, gótok, hunok, avarok, magyarok uralma mind semmi, a román nép mindég csak itt van Erdélyben... Úgy vagyunk mi ezzel a római folytonossággal, mint Afrika négerei a színes üveggyöngyökkel, miket az utazóktól kapnak... A franciában, olaszban, spanyolban összesen nincs annyi dölyf, amennyi a memorandum egyetlen aláírójában származása okán... és ezerszer szégyen, a román-római nevet bemocskoltátok a rabszolgaság értelmével, a rabot, a jobbágyot rumánnak neveztétek el a dicső római ősök dicsőségére... Adjatok egy darabka földet a »római« utódnak, és örök időkre lemond a származás csillogó színes üveggyöngyeiről... A román történészek összekutatták eddig a világ könyvtárait, a görög írók hagyatékát fenekestül felforgatták, de nem kaptak egyetlen emléket sem, amely a dáciai eredetűség mellett szólna. A román nyelv alakulási, fejlődési menete, processusa ismeretes, minden törvényét és szavát ismerjük, minden szó eredete világos előttünk, és a nyelvben nem kapunk egyetlen emléket sem, amely dáciai eredetűségünket bizonyíthatná... A harmadik század végével megszűnnek Erdélyben a római emlékek, egyetlen kődarab sem mutatja, hogy ez a föld a románok kezében lett volna. Vajon, lehetséges-e, hogy Erdély=Dácia román népe több mint hatszáz éven át úgy éljen itt, hogy egyetlen életjelt ne adjon magáról, s egyetlen szót ne kölcsönözzön az itt lakó s itt átvonuló népek nyelvéből s még az »előd« dák nép nyelvéből sem. Annál többet a magyarból. A román nép a történelem tanúsága szerint a Balkánon bukkan fel. A legelső nyelvemlékünk (580 körül) balkáni eseményre vonatkozik - a nyelv maga kétségtelen balkáni előzményekre megy vissza... Én és velem együtt a józan románság holmi taktikából a dáciai származásra nem adunk semmit. Mi elfogadjuk a kutató tudomány eredményeit, s ez a tudomány azt állapította meg, hogy a román néptől a római elemet megtagadni nem lehet, de sem a nyelv, sem a nép nem dáciai eredetű, hanem balkáni fejlemény... Mi érdekünk tekintetében fenntartunk egy falsumot, s e téveszmében neveljük ifjúságunkat... Mikor ti önalkotta fejedelemségeitekben szlávul imádkoztatok és énekeltetek, mi Erdélyben románra fordítottuk egyházi könyveinket. Mi adtuk 1544-ben a román irodalomnak az első nyomtatott munkát. Mikor ti azt sem tudtátok, mi fán terem a nép nyelve a templomban, Rákóczi György erdélyi fejedelem 1643-ban a románt rendeli egyházi nyelvvé a szertartásban. És ez a magyar fejedelem Gyula-Fehérvárott 1638-ban román nyomdát állít fel, s ezzel a román könyvek kiadását indítja meg. S ti még olvasni sem tudtatok latin betűkkel, nemhogy írni. Azidőtt öt püspökötök közül a glagolitában négy írástudatlan volt, bár közölök három silabizálta a szentkönyveket... és most ti álltok az erdő felől? (Az efféle ízes szólások többnyire Júliától származtak, s György kapva kapott rajtok.)

Tény az, hogy a magyar, a magyar kultúra többet tett érettünk, mint mi magunkért mindösszesen.

Ti Európa színe előtt, szemtől szemben az igazsággal, a tettenéréssel, úgy csináltok, mint a cigány, kit lopásért kergettek, s ki, hogy a világ figyelmét másfelé terelje, maga kezd tolvajt kiáltozni.

Iskoláink a jobbágyok gyermekei előtt is nyitva voltak. A magyar jobbágynak egy sorsa volt a románnal: 1848-ban mindkettejük rabláncai, rabigái lehulltak. A román fejedelemségekben a jobbágy nem volt ember, hanem portéka, áru, adták-vették az embert, mint a barmot. Efféle adásvételi ügyek még a legutóbbi években is folytak nálatok, alkotmányos független királyságtok idején is... Ti azt hirdetitek, hogy mi erdélyi románok, a magyar király alattvalói, csak Károly román királynak tartozunk engedelmeskedni, a magyar király iránt semmi kötelességünk... Nagyon furcsa, hogy a magyar állam földén »a mostoha viszonyok« között a román egyház és tanügy virágzóbb, mint nálatok, a szabad Romániában... S hogy a vallási üldözés régebbi példáját ne idézzük fel: Európába is eljutott a romániai zsidóüldözés híre. Mikor ti Európához intézitek memorandumotokat a vallás szabad gyakorlása érdekében, a zsidóitokat ezerszám üldözitek ki országotokból. S ti csúfondáros módon jó utat kívántok nekik. Sainean Lázár tudóst mostanában dobtátok ki az egyetem katedrájából, mert zsidó... Kinek háza fedele s oldala üvegből van, ne dobálódjék kővel... Mi üldöztetést vallásunkért nem szenvedtünk soha. Hány román elemi iskolát vett át 1867-ben a magyar kormány az osztráktól? Kétezerötszázat. És most háromezerhétszáz román tannyelvű elemi iskolánk van. ...Önérzetünkben vagyunk megsértve, ha felteszitek rólunk, hogy a magyar nyelv megtanulása elégséges ok arra, hogy magyarrá legyünk. Ti voltatok szlávok és görögök, mi mindig románok voltunk... Ti romanizáltok tűzzel-vassal. Dobrudzsában a nemzetiségek mellett a román elem elenyésző. Lapjaitokban nemrég nyíltan kimondták, a dobrudzsai török-bolgár népességet mindenáron románná kell tenni...

A kiegyezés óta Erdélyben tizenhárom román újságírót ítéltek el az esküdtszékek sajtóvétségért. Bukarestben ez idő alatt harmincnégyet! ...Magyarországi korrupciót emlegettek? Hát már elfelejtettétek a közkórházak, egyik miniszteretek, tábornokaitok botrányos ügyét? Ahol a közvádló így kiáltott fel: »Európa még levantei államnak tekint minket, ahol pénzzel bármit el lehet intézni!«...

Kérdezitek tőlem, ki bízott meg, hogy az erdélyi románok nevében beszéljek? Senki. Én szívemből beszélek... De titeket ki biztatott fel? Tudjuk, titeket felültetett egy férfiú, ki ágensetek volt, s ki a Tribuná-ban nálunk Szebenben, összevissza hazudott mindent, hogy megbízásotoknak megfelelhessen. Felhasznált titeket, hogy undok bosszút állhasson egy főpapon, ki ellen személyes gyűlölségnél fogva irtóháborút viselt, és ti felhasználtattátok magatokat egy piszkos magánbosszúra, s ez megbélyegez titeket s őt is, ki undokul visszaélt bizalmatokkal. Ti rút bogár után eredtetek, s ő bevitt a hazugságok piszkos vermébe.

Júlia György legszebb ügyvédi teljesítményének minősítette a válasziratot. De örömeik nászából, nászaikból már nem születtek gyermekek. Vigyáztak, Júlia próbálkozott anyósa tanácsaival.

György az érsek-metropolita elé terjesztette vitairatát. Roman Miron egy-két helyen módosítást ajánlott a szövegen. Az feltétlen kívánsága volt, hogy se ő, se a Tribuna egykori, múltkori szerkesztője, Ion Slavici név szerint ne kerüljenek bele a nyomtatványba.

Február 10-én temették Moldován Jánosnét született Szaplonczay Ágotát.

A testvérek, gyermekeik nélkül (talán a tél miatt) ott álltak igaz gyásszal a nyitott ravatal mellett. Júlia, kit anyósa édes kis Csutakomnak becézett, közelebb lépett, s kézzel megérintette a fiatalos szépre kisimult arcot, s megsimította az alig őszülő barna hajat a ránctalan homlok mögött. S elkezdte mondani a halott fülének soha ki nem ejtett hódoló verset:

S férjére nézett, kérdően. György megértette, hogy elérkezett az alkalom, folytatta:

Erzsébet, Károly nem sokat értettek a kettős szavalatból, s Aszpázia éppen nem. Háttal fordulva a mozdulatlannak, férje arcába súgta Júlia:

- Ez a vers reám is illik. Gyermekeimet tanítsd meg reá, hogy ravatalomnál elmondhassák ők is.

György átölelte, magához szorította, nem tartott egyikük közeli halálától sem.

A plébános ellenkezés nélkül vállalta a természetes halállal holtnak járó temetést, noha az orvos fiú (maguk közt) kimondta: - Drága anyánk mérget vett be, csak tudnám, miért.

Nyílt papíron gyermekei és unokái között szétosztotta kedves tárgyait Ágota, világos elmével, józanul, szeretettel.

György egy pecsétes borítékot kapott, a többiek oda sem figyeltek, a maguk szomorú ajándékaival voltak elfoglalva, s elhatározták, a szülőház (s főként) az édesanya bútorainak rendjén semmit sem változtatnak.

György a pecsétes levelet csak később törte fel, s a hagyatkozás első sora bűntudatot ébresztett elméjében, de nem tudta, miképp tehetné jóvá saját létét.

"Fogantatásod napjának s órájának évfordulóján halok meg."

A levél többi sorait szinte föl sem fogta - akkor.

Ám hetek múlva, mikor anyja szép Erdély barna fürtű leánya utolsó betűit Júlia kezébe adta, nem tudta felfogni, miért melegebbek az ő estéli, hajnali hozzábúvásai.

S amikor szeptember végén, midőn a Replikára írták a választ, furcsa volt hallani - Nem neked, nem nekünk kellene ezt írnunk.

- Hát kinek?

Júlia beletörődött, de félteni kezdte férjét, önmagától is talán.

A bukaresti egyetemi hallgatók mozgalma s mögöttük Ion Slavicinak és névtelen segítő társainak, köztük főként Carol Moldovannak igyekezete nemcsak a nyugati sajtót mozgatta meg s a magyarországi románság érdeklődését erősítette meg saját ügye iránt, de a szebeni Komité huszonöt tagú vezetőségének lelkiismeretét is felborzolta. Carol Moldovan, megszakítva bukaresti "tanulmányútját", már tanácsadóként, informátorként ott van Nagyszebenben a január 20-án, 21-én tartott értekezleten.

A Román Nemzeti Párt vezető emberei a sikertelen Memorandum-tervek nyomán türelmüket vesztve most már gyors és végleges-végletes döntést hoztak. A sorozatosan csüggesztő tapasztalatok meggyőzték a románság vezetőit, hogy sem a bukaresti parlamentben, sem a magyar kormányban nem lehet bizalmuk, ezért lemondva az állampolgár legértékesebb jogainak gyakorlásáról, magukat olyan elemnek voltak kénytelenek tekinteni, amely nincsen képviselve az ország törvényhozásában. Ezért a március 26-i konferencia megbízásából, amelyen a Lajtán inneni románság összessége képviselve volt, hódolatteljes tisztelettel járulnak Felséged trónjainak lépcsői elé, hogy felhívjuk a figyelmet azokra a veszélyekre, melyek a közös hazára a jelenlegi kormánypolitikából származnak, s hogy Felséged tudomására hozzuk azokat a tényeket, melyek a románokat, a Monarchia egyik leghűségesebb és türelmesebb népét arra kényszerítették, hogy egyelőre lemondjon legfontosabb jogai gyakorlásáról, melyeket Felséged kegyelméből nyert, jutalmul a vagyon- és véráldozatért, melyet az uralkodóház dicsőségéért és a Monarchiáért hoztak negyvenhárom évvel ezelőtt.

Panaszolta a Memorandum, többek között, hogy Erdélyben külön és sokkal szigorúbb sajtótörvényeket tart fenn a kormány, csakhogy lehetetlenné tegye a románok vélemény- és gondolatszabadságát. A nagyszebeni esküdtszéket megszüntette, mivel a város nem magyar nemzetiségű polgárai, mint esküdtszéki tagok nem voltak hajlandók a vádat képviselő királyi ügyész szája íze szerint ítélkezni. A sajtóbíróságul szolgáló esküdtszékeket két színmagyar lakosságú városba, Marosvásárhelyre és Kolozsvárra helyezte át a kormány, ahol a román vádlottak fölött magyar esküdtek, tehát politikai ellenfeleik hoznak ítéletet.

A Memorandum végleges szövege csak a következő évben került széles körű nyilvánosságra, de a zárószavak már előbb szétsugároztak:

Látva az általános elégedetlenséget, mely a társadalom minden rétegét áthatja, és látva a nehéz korviszonyokat, a románok úgy vélték, hogy Felségednél kell vigaszt és bátorítást keresniök, teljesítve kötelességüket, mint lojális és őszinte alattvalók... a románok kitartanak a kívánság mellett, hogy törvényes formában és az erre hivatott tényezők közreműködésével megváltoztassák kormányzati rendszerét, oly módon, hogy az egyszer megszerzett jogok és a soknyelvű magyar államot alkotó valamennyi nép törvényes érdekei megőriztessenek és biztosíttassanak... Sem száma, sem kultúrája, sem politikai bölcsessége nem emelte a magyar népet arra a magaslatra, mely szükséges ahhoz, hogy a közös haza ügyeit, a többi nép segítsége nélkül, sőt ezekkel ellentétben vezetni tudja. Az az eszme, hogy alkotó elemeinek nemzeti egységesítése által a soknyelvű magyar államot magyar nemzetállammá alakítsák át, veszedelmes utópiának bizonyult. A jelenlegi magyar állam oly képződménynek látszik, melynek csak az a hivatása, hogy a magyar uralmat mindenáron fenntartsa, a magyarokat segítse, többi állampolgáraitól pedig megvonja jogaikat... Áthatva a béke vágyától, melyet oly mélyen nélkülözünk, aggódva a haza sorsáért, teljes bizalommal Felséged bölcsessége és atyai gondoskodása iránt, a románok remélik, hogy mint korábban oly gyakran, ma is beigazolódik hagyományos hitük, mely szerint a bajok megszüntetése és a szívek békéje mindig ismét a Tróntól ered, mert az uralkodóért dobognak a szívek, és a szívek adják a hatalom teljességét.

Öten írták alá a Memorandum-ot, első helyen s elnökként Raţiu (azaz Rácz) János, tordai ügyvéd, a Komité megbízásából. Néhai Moldován János barátja, Carol Moldován bizalmasa a Memorandum elkészítésekor.

A végre-végre megszületett felterjesztéstől nemcsak az Udvarnál számítottak atyailag pártoló meghallgatásra a bizottmány tagjai (s velük a mögöttük felsorakozó forrongó értelmiségi románok, a közelmúlt s a jelenlegi felvilágosított, felrázott egyetemi hallgatók Kolozsvárt, Budapesten és Bécsben).

Forradalmi vívmánynak tudták saját bátorságukat, hogy a magyar kormány megkerülésével egyenest a császárhoz fordulnak panaszaikkal - s tőle egy újabb hatalmas ugrással a művelt világ közvéleményéhez, a bukaresti egyetemi ifjúság nyugati visszhangjánál hangosabb echót remélve az erdélyi kiáltásra.

Mintegy háromszáz fontos (vagyis magát fontosnak tartó) személyiség érkezett május 28-án Bécsbe, a vezér Raţiuon kívül olyan később csakugyan jelentékennyé öregedett férfiak, mint Mangra Vazul, Maniu Gyula, Bécsből Vajda-Voevod Sándor s a szebeni főszervező, Carol Moldovan.

Elsőbben a Reichsrat bukovinai román képviselői által próbálták hivatalos külsőbe öltöztetni az érkező küldöttséget, ám a bukovinaiak jövendő szerepük hitelét féltve, elzárkóztak. Akkor hirtelen eszméléssel Bécs polgármesteréhez fordultak, az osztrák antiszemita és klerikális párt exponenséhez (kit mellesleg magyargyűlölőként is számon tartottak), Luegerhez, ki a városházán kitüntető lelkesedéssel fogadta az erdélyi háromszázakat. Hogy ő segítse a románok ügyét. Tudták vagy nem tudták Raţiuék, Lueger most megmondta nyíltan, ő a császár akarata ellenére ül Bécs polgármesteri székében, mert bátor és antikonstitucionális szókimondása miatt népszerű ugyan a városban, de nem a Burgban. A városháza körül bozsgó román s egyéb kíváncsi tömeget eközben a rendőrség szétoszlatta, mert hogy a felvonulást egy nappal előbb be kellett volna jelenteni. De ez csak egy kicsi lecke volt, a nagyja csak másnap következett. Tanulságképpen szolgált a rendőri beavatkozás, őfelsége kabinetirodájában még aznap bejelentkeztek.

Maga dr. Raţiu így számolt be később a történtekről.

"Folyó évi május 29-én fogadtak őfelsége kabinetirodájában bennünket, ahol a legjobb indulattal közölték velem, hogy mivel ügyünk politikai természetű, az audienciát csak a magyar minisztérium engedélyével kaphatjuk meg. Ezután jelentkeztem Szőgyén-Marich László, őfelsége személye körüli miniszternél, aki az ügyben illetéktelennek mondta magát, és azt tanácsolta, forduljunk egyenesen Budapestre, a belügyminiszterhez. Ezt nyomban őfelsége kabinetirodájának tudomására hoztam, ahol felszólítottak, hogy miután a Memorandum-ot audiencián nem mutathatjuk be őfelségének, ragaszkodjunk ahhoz, hogy a Memorandum-ot az őfelsége személye körüli miniszter nyújtsa be. - A felszólítás következtében május 30-án meg akartuk kérni őfelsége személye körüli miniszter őexcellenciáját, hogy szíveskedjék a Memorandum-ot tőlünk átvenni és őfelsége elé terjeszteni. Ebben az ügyben a kegyelmes úr május 31-én délelőtt 9-11 között magához kéretett. - Mikor ebben az időben jelentkeztem, megtudtam, hogy őkegyelmessége eltávozott Bécsből. - Ezt a körülményt őfelsége kabinetirodájának tudomására hoztam, és újból kértem, hogy szíveskedjenek a Memorandum-ot átvenni, és ezen az úton rendeltetési helyére juttatni. Így június 1-jén délben egy órakor lepecsételt borítékban a Memorandum-ot őfelsége kabinetirodája főnöke őexcellenciája címére benyújtottam."

Minden közös aláírású politikai irat egy-két elméből származik rendszerint. A tordai magyar ifjúság joggal vélte, hogy a Memorandum nagyrészt Raţiu dr. elmeszüleménye. Hazaérkezvén (mint ki dolgát jól végezte) egy tüntető csoport jelent meg lakása előtt, macskazenével "ünnepelte" a hőst, majd lakása három utcai ablakát betörte.

Efféle akkoriban minden választási korteskedésben szokásos volt, az ellenfél jelöltjével szemben, lett légyen az magyar vagy akármi más.

A román sajtó ebből nagy ügyet fújt, s jutott a szörnyülködésből nyugatra is.

A kabinetirodából a Memorandum-ot átküldték Budapestre a miniszterelnökhöz, onnan (felbontatlan borítékban) dr. Raţiu János tordai címére kézbesítették. Éppen idejében még, mert átköltözőben volt az incidensek) miatt Nagyszebenbe, ügyvédi irodástul, családostul.

Nem törődve a Bécsbe sereglett küldöttség kudarcával, vagy talán éppen azért, a romániai egyetemi ifjúság válaszra határozta el magát a tavalyi magyar főiskolások szenvedélyes, de adatokkal bőven bizonyító reflexiójára. S hogy hitelesebb legyen a vitairat, nem a maguk, hanem a magyarországi román egyetemi hallgatók nevében kívánták megszerkeszteni válaszukat, mely Replika címen vált híressé, hírhedtté. A Replika a román nemzeti komité őfelsége elé szánt Memorandum szenvedélyesebb hangon megfogalmazott változata. S bár kiadóként a Bécsben, Grázban, Budapesten s Kolozsvárt tanuló román egyetemi hallgatókat tünteti fel a kiadvány, annak retorikája egyetlen kútfőre megy vissza. S ez a kútfő, illetve fő egy bécsi orvostanhallgató, Popovici C. Aurél feje. Az ő vesszőparipája a pánmagyarizmus elleni küzdelem. Újabb bizonyítékokat tár fel a magyarországi elnyomatásra. A magyarság semmi által feljogosítva nincs arra, hogy a nálánál különb románságon uralkodjék... Passautól a Fekete-tengerig és Oderbergtől és Égei-tengerig fekvő területen a legszámosabb és legnagyobb nép a román... A románok szilárdul meg vannak győződve, hogy az osztrák-magyar monarchia a jövőben csak úgy állhat fenn, ha átalakul egy föderatív monarchiává... A román nép jól tudja, hogy a magyarokkal való antagonizmus több század óta tart, s hogy ez nem egy ízben tört ki vérontásban... a küzdelem önmagától az összeesküvések sötétségében helyeződik át, és nem kételkedünk, hogy a keserűség és a gyűlölet annyira össze fog sűrűsödni a lelkekben, mint idáig soha, és a magyar uralkodás épületét alapjaiban le fogja rombolni. Mi hiszünk ebben a végben, és ez minket örömmel tölt el, bármennyi áldozatba és könnyhullásba kerülne.

Moldován György vállára, lelkére vette, hogy válaszoljon Popovici C. Aurél féktelen s lázító szókimondására:

Az ifjúság, mely igazság nélkül dolgozik, olyan, mint a földbe szúrt fenyőgally, amelynek gyökere nincs, egy ideig csal, zölden marad, aztán elszárad, elpusztul... A kérdéses Replika megírásában egyetlen kolozsvári vagy budapesti román egyetemistának semmi része nincs... Nekünk a magyar nemes ifjúsággal szemben gyűlölködésre nincs okunk: mindnyájan bocskorból lettünk urak. A magyarság türelme révén lett intelligenciánk... A magyar állam nem elegyedik a román állam belügyeibe... Pedig idézhetne zavart, megbolygathatná Dobrudzsa elnyomott nemzetiségeit, s a moldvai s havasalföldi zsidóság rabszolgaláncait Európa előtt megcsörgethetné.

Magyarország Európa szíve, minden oldalról megközelíthető. Megszűnt barbár ország lenni. A mócot kényelmesen meg lehet látogatni havasaiban. Jöjjenek az európaiak, nézzék meg ezt az "elnyomott" román népet, és aztán saját szemükkel győződjenek meg róla, hogyan él a román parasztjobbágy Romániában: szinte rabszolga módon. Ne egy röpirat rosszindulatú kancsal szemüvegén át nézzék országainkat.

A Repliká-ban két vád látszik indokoltnak. Az egyik: az Erdélyre hozott külön választási törvény, mert ezáltal csak az unióellenes szélső politikát követő elemek malmára hajtotta a vizet... A másik, alappal bíró sérelem, hogy a kormány és törvényhozás elnézte, hogy az 1868-as nemzetiségi törvény rendelkezései mellett külön szokás honosuljon meg. Alkottak egy törvényt, amelynek érvényt szerezni mindenben nem tudtak. Ez a szokás azonban nem jelenti azt, hogy a románság nyelve használatától el lenne ütve.

A többi sérelem a Repliká-ban hangosan van kikürtölve, de mesterkélt, erőszakolt mind... Alá van aknázva az egyházi autonómia. Tehát van, csak alá van aknázva... A társulati jog meg van tagadva. A Replika kilenc visszautasított társulati alapszabályról tesz említést. Huszonöt év alatt a kormány kilenc alakulni akaró román egylettől vonta meg az engedélyt. Ez idő alatt legalább húsz magyar alapító szándékkal is ugyanez történt. De nem említi, hogy hány román alapszabály kapott megerősítést... Nem alkalmaznak románokat a hivatalokban. Mutassa ki a Replika egyenkint azokat, akik állami hivatalért folyamodtak, és nem kapták meg!

A tanügy magyarizáló! A román iskolában román a tannyelv, román a felügyelet és az igazgatás. Heti kettő-négy órában az állam nyelve is köteles tantárgy. Ez magyarizálás? Nevetséges vád, mely figyelmet sem érdemel... Az államhatalom őrizze meg higgadtságát. S a mérsékelt románok programját igyekezzék megvalósítani.

- Nekünk kell ezt megfogalmazni a világ számára? - kétségeskedett Júlia, amint némelyik mondatszerkezeten változtatni próbált.

- Igen - mondta György. - Igen.

- Sok ellenséget szerzel magadnak.

- Ezer varjú ellen elég egy kő.

- Ezt találtad ki?

- Nem, hanem a nép: Ajunge un ciomag la un car de oale.

- A te ellenségeid olyanok, mint az ár, elöntenek mindent körülötted.

- A víz lefut, a kövek maradnak - felelt György halkan, s nem magyarázkodott.

A kolozsvári esküdtszék augusztus 31-én tárgyalta a Replika ügyét. A vádat, minthogy a röpirat a szerző nevének feltüntetése nélkül jelent meg, a nyomdavállalat igazgatójára célozták (sózták), ki egyben a Tribuna akkori szerkesztője is volt. Drámai jelenetek között kezdődött meg a "vádlott" kihallgatása, ki makacsul azt ismételgette, hogy a szerzőt nem ismeri, a kézirat, mely ismeretlen kezek által jutott őhozzá, igen megtetszett neki, s nyomdába adta. A vallomás hihetetlenül hangzott, de imponáló volt, hogy védi az ismeretlenül s büntetlenül lapuló szerzőt, talán valami jelentős kül- vagy belföldi személyiséget.

Amint éppen esketni készültek a vádlott-tanút, a hallgatóság padjairól felpattant egy jól öltözött karcsú fiatalember s közölte az esküdtszékkel, hogy a Chestiunea româna în Transilvania şi Ungaria la "Răspunsul" dat de junimea academică Maghiară "Memoriul" studenţilor universitari din România címen kinyomtatott kiáltvány az ő személyes alkotása. Ezt nem is igen kellett bizonyítania, a füzet adresszát oly könnyedén s pontosan mondta fel s kérdezetlen, nyomban be is mutatta magát: - Popovici C. Aurél vagyok, orvostanhallgató a bécsi egyetemről.

Ettől kezdve természetesen az ő ügyét tárgyalták, a nyomdaigazgatóra ügyet sem vetettek. Tanúvallomásokra nem volt tovább szükség, dr. Jeszenszky Sándor kir. főügyészi helyettes, a kolozsvári sajtóperek nagyszónoklatú, szigorú közvádlója nyomban belefoghatott előre elkészített vádbeszédébe.

A két Moldován fivér, egymástól távol, ott ült a hallgatóság padjaiban, az érdekeltség okán is: György mint a Replika megválaszolója, Károly meg az orvoskolléga érdeklődésével - a kettejük hazafi kíváncsisága vonzásait nem is számítva.

Jeszenszky dr. bőven idézett Popovici szövegeiből, de nem feledte el, bár természetesen névtelenül, idézni Moldován György válaszának érvelését sem.

A védő szintén előkészített beszédet adott elő, eleve gyámoltalanul, minthogy arctalan vádlottat védvén, alig tehetett mást, mint az inkriminált dolgozat legenyhébb állításait csokorba szedve mutatni be az ismeretlen szerző honszerető jóindulatát.

Maga a vádlott harciasabban védte igazát: saját művéből citálta (emlékezetből) bizonyító erejűnek vélt állításait, de ő sem feledkezett meg a Moldován reflexióiról, természetesen az ügyész által elhanyagolt szövegterületekről. S végül a maga mentségét erősítendő, tervezetet adott elő rögtönözve, hogyan lehetne Magyarországon véglegesen és közmegelégedésre megoldani a nemzetiségi kérdést. S merthogy ezt sem a mostani magyar állam, sem a dualisztikus monarchia mai körülményei között megoldani nem lehet, nincs más mód, mint a magyar államot Svájc mintájára teljesen föderatív állammá átalakítani.

A föderáció hallatára az esküdtek mozgolódni kezdtek: valamennyien tudtak a Kossuth Lajos által inaugurált dunai konföderációról, s ha ez az Aurél fiú is valami ilyesmit akar, oda kell figyelni szavára.

De amikor ő kifejtette, hogy lenne egy magyar, egy tót, egy szerb, egy rutén, egy román és Erdélyben egy székely terület, melyek mindegyike önálló nemzeti állammá szerveződne, saját törvényhozással és kormánnyal, amikor ideért fejtegetésében, éreznie kellett, hogy az esküdtek előbbeni feléje hajló rokonszenve megtorpan.

Hiába magyarázta, hogy őfelsége e nemzeti államok élére saját vérükből való kormányzókat nevezne ki. S ez államok közös dolgaikat illetően szövetségi államban tömörülnének természetesen. De hiába hangoztatta keményen, hogy a közös országgyűlés székvárosa - természetesen - Budapest lenne, ez a föderáció már nem tetszett a tizenkét kolozsvári polgárnak.

Rövid tanácskozás után az esküdtszék négyesztendei szabadságvesztésre ítélte a Replika önkéntes szerzőjét. Államfogházról lévén szó, alkalmat adtak neki, hogy magánélete ügyeit e hosszú időre rendbe hozza, minthogy sem az ügyész, sem ő, az elítélt, nem fellebbezett.

Nem fellebbezett, de másnap Szebennél átszökött Romániába, ahol hősként fogadták.

A testvérek a nyilvánvaló nézetkülönbségek miatt - Szeben és Vízakna között - nemigen érintkeztek, különösen, hogy György nem volt hajlandó csatlakozni a Bécsbe induló háromszázas küldöttséghez, meg aztán Károly sejtette, hogy a Repliká-ra adott "román" válasz bátyja fogalmazványa.

Most, az ítélethirdetés után mégis Karcsi kereste Györgyöt. S nehogy félreértés támadjon az elvi különvélemény tekintetében, eltávolodva minden kolozsvári jelentől, felemelte ujját:

- Júlia nagyon beteg. Jártatok már belgyógyásznál?

- Júlia beteg? Nekem nem panaszkodott.

- Nekem sem panaszkodott, de én ritkábban látom, s látom a testi romlását.

György elgondolkozott: felesége csakugyan lesoványodott mostanában.

- Mire gyanakszol?

- Sebész vagyok, belgyógyásznak kellene megnéznie.

- Kit ajánlasz? Szebenben? Kolozsvárt?

- Budapestre vidd el, Korányi professzorhoz.

György gondolkodóba esett. De csak néhány óráig (vissza-visszatérőleg), néhány napig tartott aggodalma.

Orvosi rémlátásnak minősítette öccse megfigyelését, hibás sebészdiagnózisnak: ha fájdalmai lennének, Júlia már panaszkodott volna. Egyébként jegyességüktől fogva tudta, hogy Károly szerelmes volt menyasszonyába, és sokáig neheztelt édesanyjukra, hogy nem őneki, az ő számára szervezte az édes barna székely leányt.

Talán csak az ikrek születése táján szűnt meg e tartózkodó szerelem reménykedése.

Megvárták a karácsony iskolai szünetét, hogy Budapestre utazzanak. Napokig kellett várakozniok, míg a klinikán a professzor színe elé jutottak. (Korányi Frigyes, noha báró is volt, csak a professzor úr megszólításhoz ragaszkodott.) György bemutatta magát és feleségét, de a vizsgálat idejére, mely csaknem másfél óráig tartott, Györgynek egy forgalmas klinikai folyosón kellett várakoznia.

Júlia a vizsgálat alatt hasi fájdalmakat érzett, s a professzornak bevallotta, hogy nem először.

- Tud erről a férje?

- Nem, nem akartam megrémíteni.

- A házasság az a társadalmi képlet, ahol a társaknak egymás gondolatairól és fájdalmairól, akár félelem árán is értesülniök kell!

Ezt Moldovánné hallgatag bólintással ismerte el.

Amint Györgyöt beengedték a vizsgáló szobába, Korányi elismételte, amit apránkint feleségével már közölt: - Női baj, sósfürdőkúrát javallok, három hónap múlva jöjjenek ismét. Fájdalmak esetére csillapítót írok.

A fájdalmak szó megütötte György fülét, Júlia elgyötört arcát egy pillanatra a professzor kíméletlen vizsgálati, tényfeltáró kezének tulajdonította.

- Nagyon vigyázzon a feleségére - mondta búcsúzó kézfogáskor a professzor. - Tudja, mire gondolok? - Moldován úgy biccentett, mintha tudná, de már akkor az asszisztensnő asztala előtt állt, magára maradva Júliával, s a tetemes orvosi honoráriummal bajlódva, némi röstelkedéssel, hogy tárcája és erszénye között kell hezitálnia a summa előszámlálásában.

- Nem kérdeztük meg, Vízakna jó lenne-e - hökkent meg már az utcán György, bérkocsikeresés közben.

- Én említettem neki vizsgálat után, és ő helyeselte, sőt tetszett neki.

- Most is fáj?

- Igen.

- Jobban, mint előtte?

- Jobban.

- Goromba mészáros!

Többet aztán még a vonaton sem beszéltek Júlia fájdalmairól, mert a csillapítók már hatottak, mosolyogni is tudott, s férjéhez bújva vidám történetkéket mesélt gyerekeiről meg az iskolában esett dolgokról.

Hosszú előkészületek után a Memorandum-pör tárgyalását május hetedikére tűzték ki, és - természetesen - Kolozsvárra, az esküdtszék elé.

A bukaresti Ligă Culturală és az erdélyi román nemzeti bizottság több hónapos előkészületeket tett, hogy a pört úgy tárják a világ elé, mintha az egész magyarországi románság lenne a vádlott, holott csak az aláírókat s a kinyomtatott Memorandum terjesztését elrendelő komité valamennyi tagját vádolták, s azt a néhány személyt, akit a nyomtatványok terjesztésében tetten értek.

Az első számú és mindenképpen fővádlott, a Moldovánok régi barátja s immár szebeni ügyvéd Raţiu János lett, s ő először arra gondolt, hogy a régi barátság okán bevonja az országos (Európára tágított) szervezkedésbe Károlyt (sikerrel) és Györgyöt - személyes védőként, mert valamennyi vádlottnak külön ügyvédje volt -, s a tárgyalás egész menete alatt összehangolt zenekarként kellett játszaniok. György nem vállalta a megbízatást, bár alkalmat nyerhetett volna rá, hogy a Memorandum ellen táplált különvéleményét a leghevesebb román értelmiség köreiben helyreigazítsa. Roman Mironra hivatkozott.

A tárgyalás első napjára vonattal, fogatokon s gyalog, román parasztok ezreit terelték Kolozsvárra a szervezők: tanítók és pópák, azzal a titkos, de nem titkolt reménnyel, hogy az odacsődített külföldi újságírók szeme előtt, a színmagyar Kolozsvár hevesebb ifjúsága a kirendelt csendőrség-rendőrség védelmében csatározást kezd a felizgatott román parasztokkal. Bíztak benne, hogy Kolozsvár utcáin román vér fog folyni, míg a tárgyalóteremben a nép vezetőit "igazságtalanul" vádolják, s a vérfürdő alkalom lesz újabb izgatásra s demonstrációra Európa nemzetei előtt, milyen barbár elnyomás alatt él az erdélyi román nép: a magyarok gyilkolják a jogait, törvényes és alkotmányos úton védő fegyvertelen román népet.

Egy román jelentés szerint:

"A mai napot mindnyájan úgy üdvözöltük, mint egyikét a legnagyobb napoknak, amelyet valaha is megért a Tisza és a Kárpátok között élő elnyomott román nép. Kolozsvár utcáit már kora reggel a román parasztok százai és ezrei árasztották el, akik nagy távolságokból jöttek ide, hogy jelen legyenek a nagy tárgyaláson. A reggeli hatórai vonat több mint ezer románt hozott, élükön a papsággal és az értelmiséggel. Hét órakor Kolozsvár piaca tele volt románokkal. Nem volt olyan román szív, olyan román lélek, amely ennek a hatalmas embertömegnek láttán ne érezte volna kettőzött erővel a nemzeti büszkeséget, és ne lett volna tudatában a román nép életerejének. A tömeg felvonult a Híd utcán, ahol a Bizottság tagjai vannak elszállásolva a Hungária Szállóban, majd a Monostor utcán a városi Vigadó előtt, ahol a tárgyalás színhelye volt, és a Monostor utca felé vezető más helyeken. A Bizottság a védők kíséretében elindult a szállodából. A Hungária kapujától a vádlottakat s védőiket az utcák mindkét oldalán elhelyezkedett néptömeg tüntető ünneplésben részesítette. A bírákra és esküdtekre nyilván s ugyancsak nagy s mély benyomást gyakorolhattak a viharos éljenzések, amelyek legkevesebb 15000 emberkebelből törtek elő."

A tárgyalás tizenhat napig tartott, a vádlottak s védőik időhúzó módszere által.

A karhatalom s a lázas kolozsvári magyar ifjúság minden összetűzéstől megtartóztatta magát. Három napig tartott a felcsődült román parasztok kitartása: a sétatereken tanyázván, éjszakázván a bokros területek annyira elszennyeződtek, hogy az éjten ürítkezők már egymás piszkát tapodták bocskoraikkal: s harmadnapon elemózsiájuk is fogytán, papjaik az egyházi szállásokról egyre kevesebb figyelmet s vezérlést szentelhettek híveiknek.

Vita Sándor főügyész terjesztette elő a vádat: aki a törvény kötelező erejét támadja, vagy az ellen izgat, ötévi fogsággal sújtható bűntényt követ el. S ugyanilyen bűnt követ el, aki a törvény kötelező ereje ellen izgató sajtóterméket terjeszt.

A Memorandum aláírói és terjesztői az unióról szóló törvényről kijelentették, hogy nem ismerik el, s magukra nézve kötelezőnek nem tartják.

Raţiuék úgy vélték, minél hosszabban tart a pör, annál több agitációs anyagot szolgáltatnak a mintegy harminc nyugati tudósítónak. Ám a vádlottak s védőik csak szőrszálhasogató érvekkel, tartalmatlan rabulisztikával tudták kitölteni a maguk szabta időt, második-harmadik nap már semmi újat nem tudtak produkálni, s érezniök kellett, hogy az ügy, melyet oly nagyra szántak, ellaposodik.

Moldován György, aki szakmai hozzáértéssel figyelte a jogászok pengeváltásait, úgy is, mint Roman Miron érsek-metropolita megfigyelőként küldött egyházi jogtanácsosa, figyelmeztette Raţiuot, a "vívómestert", tennie kell valamit, nehogy nevetségessé tegyék a román ügyet. Raţiu meghallgatta a tanácsot, de másképpen cselekedett. A tárgyalás tizenhetedik napján az elnök az egyik védőt, durva s az esküdtszéket mélyen sértő szavai miatt ötven forint rendbírságra ítélte, midőn az visszautasította a bíróságot, az elnök százforintra emelte a rendbüntetést. A következő napon (Raţiuval egyetértésben) az egyik fővádlott védője, a nagy tekintélyű tót jogász, Stefanovics Milos, ki a magyarországi tót és román nemzetiségi pártok együttműködése alapján vállalta megbízatását - bejelentette, a tárgyalást vezető elnök tegnapi eljárása lehetetlenné teszi a védelem további működését, az összes védők visszalépnek.

Raţiu János ekkor határozta el magát, hogy megfogadja Moldován tanácsát, s nyilatkozattal vet véget a tizennyolc napos tárgyalásnak. Erre módja volt, minthogy az elnök eddig is minden szólásra jelentkezőnek megadta a szót.

Raţiu János arra kérte az elnököt, hogy a védők lemondván, újabb védelemről szinte lehetetlen hamarjában gondoskodni, a végtárgyalást napolja el. A faji kizárólagosság - fordított váratlanul szónokilag javaslatán Raţiu - irtóháborút hirdetett nyelvünk és nemzetiségünk ellen. Nem maradt más számunkra, mint hogy fellebbezzünk az állam ügyei legfőbb intézőjéhez és a civilizált világ közvéleményéhez. A kormánynak vagy mentegetőznie kellett volna, vagy bosszút állnia. Amiről itt szó van, uraim, az a román nép léte. Egy nép létezéséről nem kell vitatkozni, mert az önmagáról tanúskodik. Ezért tehát mi itt nem vádlottak, hanem vádlók vagyunk. Személy szerint nincs semmi keresnivalónk az esküdtszék előtt, mert mi csupán a román nép megbízottaiként cselekedtünk, s egy egész népet nem lehet bíróság elé állítani. Éppen ezért nem méltó a román néphez, hogy a kolozsvári esküdtszék előtt védekezzék. Önök nem illetékesek arra, hogy minket elítéljenek. Ne kívánják tőlünk, hogy részt vegyünk egy látszattárgyaláson, s hogy mi is látszatból vétkezzünk.

A budapesti parlamentben Pázmándy Dénes foglalta össze a pör tanulságait.

"A nemzetiségi agitátorok nem egyes alkotmányos országokban is előfordulható panaszokkal lépnek fel, hanem Magyarország állami egységét akarják megbontani. A bíróság előtt Magyarországot elveszettnek, a magyar egységet már csak idő kérdésének mondják. Hogy tizennyolc napos tárgyalás után annyira se jussanak, hogy a közvádló vádbeszédét megtarthassa, s midőn a fővádlottat felszólítja az elnök: vádlott, feleljen, azt válaszolja: nem én vagyok a vádlott, hanem önök! Annak örve alatt, hogy nem tudnak magyarul, holott tökéletesen beszélik a nyelvünket, fordításokkal és haszontalan írásoknak ide-oda csavarásával töltik, töltetik az időt, hogy egész Erdélyt s ha lehet, egész Európát mobilizálhassák. Támadják Magyarország létjogát. Ha mi nem érezzük magunkat erősnek, és nem bírjuk ellenségeinkkel megértetni, hogy mi itt urak vagyunk, s a törvény mindenkire kötelező - akkor Magyarország a második évezredben abdikál nagy történelmi szerepéről. Ne méltóztassék variálni azt a régi francia közmondást, hogy az erő - gyöngeség, mert ez csak paradoxon. Igenis gyöngeség erőt mutatni ott, ahol arra nincs szükség, de gyöngeség erőt nem mutatni ott, ahol szükséges."

Az esküdtszék nem hallgatott Raţiu javaslatára, a tizennyolc napos huzavona, a pro és kontra elhangzott nyilatkozatok alapján a vád és védelem minden mozzanata világos volt.

Raţiu újabb tiltakozása után a vádlottak közül tizennégyet hosszabb-rövidebb tartamú államfogházra ítélt a bíróság. Maga Raţiu két évet kapott.

Az ítélet ellen a magyarországi, erdélyi és bánáti román főiskolai ifjúság a román nemzeti párt végrehajtó bizottságához intézett nyilatkozatában tiltakozott:

"Testvérek! A magyar kormány vezetőinket elragadni, megsemmisíteni akarja, hogy aztán a népet tudja megsemmisíteni létünk elleni merényletek eddigelé szórványosan és részben elrejtve, manap látható módon és agresszíve egyszerre nemzetünk ellen fordult. Ezen, az emberiség történelmében páratlan tényekkel szemben, mi legmagasztosabb kötelességünknek tartjuk, hogy hatalmas vétót kiáltsunk, és kinyilatkoztassuk, amíg vér folyik ereinkben, nemzetünk jogainak revindikálására mindent felhasználni készek vagyunk."

Az aláírók között ott találjuk Iuliu Maniut, a huszonegy éves diákot, budapesti jogászt.

A vízaknai sósfürdők nem szüntették meg Júlia hastáji fájdalmait: Életét a naponta szedett morfiumcseppek (Korányi recipéje szerint) tették elviselhetővé.

Június közepén a házaspár hosszas előkészületek után, egy diakonissza kíséretében vonatra szállt. Júlia rosszul viselte a vasúti zakatolást, útközben többször hányt.

Korányinak jó előre táviratozott, a vizsgálatra nem kellett várakozniok. A professzor arca nem árult el semmit a várható diagnózisból, most félóráig sem tartott a beteg külszíni megszemlélése a lemeztelenített, kissé püffedt altesten. Még a diakonisszával sem néztek össze a beteg fölött-mögött. Az ápolónő természetesen részese lehetett a kórismézés külsőségeiben, míg Györgyöt most is kirekesztették. A beteg öltöztetése és kézmosás közben a professzor gyakorlatias tanácsokat adott, tapintatos szelíden a diakonisszának, s csak aztán simogatta elgondolkozólag hegyes, szürke szakállacskáját, amikor a "férjemuramat" is beengedték.

Immár mint vendéglátó, kényelmesen leültette látogatóit Korányi, s ahelyett hogy a betegség jelentőségéről, vagy prognózisáról kezdett volna magyarázatába, a közeli Memorandum-perről kérdezte Györgyöt, Júlia biztos magyar volta miatt eleve a sajátjával egyező nézetet tulajdonítva a házastársaknak. Végül is ő fejtette ki véleményét:

- Mi itt, Budapesten őszintén aggódtunk. Azt hallottuk, az erdélyi magyarság nem érzi magát biztonságban: az 1784-i és az 1848-as mészárlásokat emlegették sokan.

- Annyira nem fajulhattak volna el a szenvedélyek - mondta György.

- Mi úgy láttuk, hogy magyar részről a legvakmerőbb provokáció után sem történt semmi, addig a román nemzeti eszmének színpadi rendezői minden alkalmat, minden szerepet arra használnak fel, hogy a magyar államlét törvényes alapjait támadják.

- Igen, túlmentek, túlléptek a tűrési küszöbön.

- Előfordulhattak volna ilyen precedensek a művelt nyugaton? Mit szólana például Németország, ha Elzász-Lotaringiában a franciák csak egy század részét is tennék annak, amit itt az oláhok évek óta tesznek.

- Magam részéről az események mérséklésére minden helyzetemből adódót megtettem.

A professzor elbizonytalanodva hallgatott el, megérezte, hogy szóhasználata és nyílt bírálata Moldovánban nagyobb ellenérzést gerjeszt, mint amennyit elárul.

Egy rövid ideig mind a négyen elgondolkodtak ugyanafölött, ugyanarról.

- Műtétre lesz szükség - mondta ki Korányi az ítéletet.

Júlia lehajtotta fejét, mint egy megvert állati lény. György szeme elhomályosult láttán.

- Ajánlhatnék sebészt Budapesten is nem egyet, de legjobb volna minél közelebb Vízaknához.

- Öcsém Nagyszebenben sebész főorvos.

- Nem, akármilyen kiváló sebész is az ön fivére. Feltételezem, hogy az, sógornője operációját ő maga is valószínűleg visszautasítaná.

- Ennél közelebb Vízaknához nincs...

- Kolozsvár sincsen túlságosan messze. Kollégám és átmenetileg hellyel-közzel tanítványom, Brandt Józsi kitűnően el fogja végezni a beavatkozást.

- Doktor Brandt József professzor - bólintott Moldován. - Ismerem, ez idén éppen ő a Ferenc József Tudományegyetem rektora.

Beletörődve a közeli jövő megpróbáltatásaiba, Júlia Korányi némely szavain tűnődött el hosszan a vonatban.

- Miért mondta "legjobb volna minél közelebb Vízaknához".

- Hogy ne kelljen messzire utazgatnunk.

- Budapest éppen elég messze van, s nagyon közel, ha ott tartott volna.

- Nincs jelentősége egy odavetett mellékmondatnak.

Kolozsvárt a rektor elsőbben, sűrű és kényelmetlen társadalmi elfoglaltságára hivatkozva, kitért az operáció elől, tanársegédjére hárítva. De Moldován makacs volt, s emlékeztetvén a sebész Moldovánra, némi további informálódás után megállapodtak abban, hogy július 4-én felnyitja a beteg asszonyt, eltávolítja az eves szöveteket. Engedékenységét fél szavakkal s azzal is magyarázta Brandt professzor, hogy megkapta Korányi megtisztelő diagnózis-átiratát, s így nem térhetett ki - most nagyon tudván, mit találhat a beteg test poklában.

A műtét reggeltől délig tartott. György láthatta, amint a különszobába tolták viaszájultan Júliát, s akkor Brandt karonfogva magával vitte, s útközben a folyosón csak ennyit mondott:

- Megtörtént, bízzunk betegünk szívós fizikumában.

Szobájában konyakkal kínálta a kérdezésre kész férjet, de megelőzve minden magánérdekű társalgást, György ismert és elképzelt szerepének ismeretében a Memorandum-pört pendítette meg. Nem is a pört, hanem az egyetemi román ifjúság június elsejei zártkörű kiáltványát...

- Mint Pilátus a krédóba. Nem tehettem mást, jelentenem kellett a miniszternek.

- A belügyminiszternek?

- Á, dehogy. Azzal nekem nincs dolgom. Az én miniszterem a vallás- és közoktatásügyben lakik. Nem tehettem mást, jelentésem céljára kihallgattam a fiúkat, mért fogalmazták a, hm, nyilatkozatukat. És, kérlek szépen, a kihallgatási jegyzőkönyvből kitűnt, itt büntetendő cselekmény látszik fennforogni, én enyhítő körülményeket sugalltam nekik, de ők nemcsak hogy nem tagadták részvételüket, de inkább az egész kihallgatás során, a közös vétek elkövetésével inkább hivalkodtak.

Moldován György csak legyintett, nem érdekelte őt ott, a klinikán Maniu Gyuláék ügye.

- Mikor vihetem haza feleségemet?

- Négy hét múlva bizonyosan - felelte sértetten a rektor -, jó sebgyógyulást remélek.

Augusztus másodikán került haza Júlia Vízaknára. A visszatérő diakonissza levette a mindennapi ápolás és gyógyszerezés gondját György válláról, ki minden idejét a házban, sok idejét a betegágy mellett töltötte. A világgal s feladataival mit sem törődött.

Magának sem vallotta be - a betegszoba levegője elméjére súlyosult.

Augusztus 15-én éjfélkor meghalt Júlia. A halál szaga uralkodott a szobában, amikor elengedte Júlia mozdulatlan kezét.

Ezt a nehéz illatot, jóslatként, már tizenhárom napja érezte György a Szaplonczay házban.

Három évet töltött az Udvarban Aszja, míg újra eljutott Vízaknára, gyermeksége környezetébe. Akkor sem egészen magától, hanem tizedik évébe lépő fiacskája, Traján (Vízaknán csak Trajánka) unszolására, mert a családi birtok román cselédsége által körülzárt Caraula falubéli kastélyban egy kicsit mindig rabnak érezte magát, ott, Dolj megyében. Bukarest pedig egészen más világ volt számára a folytonos tanulással, fegyelmezéssel, a vízaknai utca meg a két tágas családi ház paradicsomkertként maradt meg az érdekes magyar szavakkal a fiúcska emlékezetében.

Aszpázia a vendégeskedés első napjaiban még udvarhölgyi méltósággal sétálgatott a sóstavi korzón, de odahaza aztán pongyolára váltva bukaresti-sinajai öltözékét visszavedlett vízaknai lánnyá, s még Trajánkának is megengedte, hogy a vegyes szavú magyar-román kölyökcsapattal játszódjék.

Aszpázia Vízaknán kettős titoktartás eufóriájában lubickolt: Júliával Ágota mama emlékét s nagyobbik fiának hagyott végrendelkező levelét őrizték, Györggyel pedig Muntyán Lenuca jelenvaló lényét és gyermekhozadékainak Júliára nem tartozó tudását osztotta meg.

- Honnan tudsz te Lenucáról - kérdezte György halk riadással.

- Apánktól, kedvesem. Utolsó nyarán árulta el nekem mind a két Morariu fiút, de ne félj, Júlia szívét nem búsítom. Legyen ez, maradjon ez hármónk titka.

- Ki lenne a harmadik?

- Természetesen Lenuca. Tudod, hogy ráismertem, megismertem a piacon.

- Ennyi idő után?

- Igen, a kislánykori arcáról. Ezt mondtam neki, amint tojást árult: Ismerlek, te vagy Lenuca. Nagyon biztonságosan nézett fel rám: Én is ismerlek téged, nagysága, vegyél tojást tőlem.

- S vettél?

- Vettem. Tudod, szerettem volna megkérdezni tőle, hogyan történt veled. De aztán meggondoltam, hiszen tőled is megkérdezhetem, igaz?

- Igaznak igaz, csakhogy nincsen sok mondanivalóm róla.

Ha magukra maradtak, akár percekre is, újra és újra kérlelte Györgyöt, s hogy vesse el a szemérmeskedést vagy a birtokba vett nők iránt kötelező lovagias hallgatást. Ha bármit elárulsz, csak fény esik Lenucára, nem árnyék.

- Háromszornál nem találkoztunk többször, s mindannyiszor ő akarta.

- Hogyan kezdődött?

- Nem volt pénzük ügyvédi honoráriumra, s ő természetben fizetett.

Részletesen elmesélte a pört, a fellebbezéssel együtt. Ám a hatéves kori palavessző-leejtésekről s a csenderesben történt aratás utáni kísérlet kudarcáról hallgatott.

Más alkalommal, négyszemközt:

- Soha nem bántott, hogy román pohárba töltöttél magyar bort?

S mert György értetlenül hallgatott:

- Nem éreztél bűntudatot, hogy magyar vérrel a román fajt szaporítod?

- Ez női gondolkodás. Férfi olyankor nem gondolkozik, különösen azzal nem törődik, lesz-e gyümölcse a beoltott méhnek.

Még azon a héten felsorakoztatta a Moldován ház udvarán hancúrozó fiúcsapatot, Trajánka társait Aszpázia.

- Melyik közületek Pável? Pavlika.

Hárman is jelentkeztek.

- A Muntyán Lenucáé melyik?

Egy elkomolyodó, világos arcú, de kipirult fiú mondta, hogy eu. Erősebb és határozottabb volt társainál, még Trajánkánál is, bár nem tudhatta, miért. Aszpázia nem kérdezgette, csak megsimogatta fejét s kétfelől az arcát, és szeretettel mondta neki: - Jól van, nőj nagyra. A jelenetet a kis Traján vacsoránál panaszolta el, némi sértett féltékenységgel.

Az asszonyok megértően összenéztek. Júlia Trajánkára, Aszja Pavlikára gondolt mosolyogva.

Amikor szóba került az ügyvédi iroda szerencsés nyári pangása (hogy György a családdal lehet), az ikreket ölbe kapó elkényeztetése közben Aszpázia, mintha csak mellékesen, megjegyezte:

- Ha lesz egy kövér pöröm, reád bízom, Georgica.

Más alkalommal meg Csongort magasba dobva s nagy kacagással elkapva: - Be örülne a királyi pár, ha ilyen lurkójuk lenne, kire a trónt ráhagyhassák.

György tudta, Pávelka is benne van ebben a megállapításban.

A Moldován házaspár kíváncsi volt rá, mint megy az élet az Udvarban. Elsőbben a gyermekáldás királyéknál: született vagy tíz éve gyermekük, de szomorúságukra, merthogy leányka, ám azon túl is, növekedvén, hogy megmutatkozott az utód testi hibája és szellemi gyöngesége. Nagy és zokogásokkal kísért megkönnyebbülésnek számított tavaly, amikor a kis Mária hercegnőt valami heveny fertőzés sírba döntötte. A temetésre a szülőkön, a komornyikon s a katolikus papon kívül senkit nem engedtek oda, s még a sírt sem jelölték meg kereszttel Cotroceniben, a nyári királyi palota kertjében.

Júliát őszintén érdekelte a királyné személye, kiről tudta, hogy neuwiedi Wied hercegnőként került a Hohenzollern-Sigmaringen "fiú" mellé, semmilyen trónról nem ábrándozva a frigy percében.

- Alacsony asszony - mesélte Aszpázia -, leánykája után, úgy érezzük, tapasztaljuk, nem mert vállalkozni újabb gyermek kihordására. Wied Erzsébet máskülönben teljesíteni igyekszik minden királynéi kötelességét, azon kívül, hogy trónörököst nem tud adni az országnak. Ez kettős bánat a házaspáron:

- Szép nő? - kérdezte Júlia.

- A királyné boldogsága inkább a szenvedés, mint a szépség. Ez a szenvedés versekben is kifejeződik. Ő Carmen Sylva néven költő is. Nyelvtehetsége révén nemcsak németül, de románul is grammatikailag kifogástalan költeményeket állít össze. Irodalmi szalonjában...

- Felolvassa őket?

- Nem, dehogy, annál több és finomabb ízlése van. Irodalmi szalonjában Bukarestben is, Sinajában is sok öreg és fiatal, tehetséges és tehetségtelen írót fogad hetenkint.

- A tehetségteleneket miért?

- Mert román nyelven nem tudja megkülönböztetni a szövegek művészi értékét, s nem akar senkihez igazságtalan lenni. De vannak tehetséges emberek is, persze, szerdánkint a palota vendégei között. Nagyon dicsérnek egy Ghorghe Enescu nevű muzsikust. Mert a zenéhez is ért Erzsébet: termeiben mindig műsoron van Bach, Beethoven, Mozart és Schumann szelleme. Enescut nemcsak hogy külföldre küldte tanulmányútra, hanem anyagilag továbbra is támogatja.

- Csupa dilettáns írót gyűjt szalonjaiba? - tudakolta György.

- Dehogy. Csak válogatás nélkül. Ott van például Vasile Alecsandri. A román népköltészet titkait tőle tanulta, s próbálja is utánozni. Alecsandrit nagyon kedveli s becsüli.

- Talán azért is, mert 1878-ban megnyerte a latin törzsökű költők versenyét Montpellier-ben.

- Mi mindent tudsz te, Gyurica!

- Talán ez is nyom valamit a latban.

- Ott volt Frederic Mistral is.

- Lehetséges, de a másik költőzsenit nem szíveli úrnőnk: Eminescut.

- Talán azért, mert eredeti neve, azt beszélik Eminovics volt, és csernovici származék.

- Nem tudom. Ő előttünk soha nem mutatkozott antiszemitának. De hogy is lenne az, szinte semmi gyakorlati érzéke nincs, gyakran úgy viselkedik, mint egy ötéves kislány.

- De hiszen Eminescu nem volt zsidó!

- Egy szóval sem mondtam!

- Na és a király?

- Igen, a király alacsonyabb nálam, s emiatt nagyon respektál engem. Néha étkezések után, mikor rájön a beszélhetnékje, olyasmiket mond, amiket diplomataként (s a király fődiplomata) nem lenne szabad.

- Emlékszel ilyen tilalmas kijelentéseire?

- Gyurikám, ne faggasd Aszját, hiszen ő is diplomatanő, helyzeténél fogva - szólt közbe Júlia.

- Nektek akármit elmondhatok itt, csak jusson eszembe.

Aztán apránkint eszébe jutott ez, az.

- Azt mondta egyszer nevetve a király: elébb a flandriai grófot szemelték ki a trónra, de az nem fogadta el. Akkor állapodtak meg személyemben, s jöttek hozzám Sigmaringenbe, hogy vállaljam a fejedelemséget. Én hezitáltam - mesélte Károly - s a küldöttség egyik tagja, gondolván, hogy kicsillem a kettős fejedelemséget, egy térképet terített elém, amely Romániát a szomszédos Erdéllyel, Bukovinával, Bánsággal és Besszarábiával egységes országként ábrázolta, s megjegyezte, hogy e területek lakói túlnyomólag románok, kik idő múltán mind alattvalóim lesznek. Erre én azt jegyeztem meg - mesélte tovább a király, - hogy ezt a nagyon messzire tekintő tervet nagyon kalandornak tartom.

- Milyen térkép lehetett az - kérdezte Júlia, de Aszja ezt nem tudta.

- Valószínűleg a Treboniu Laurián által a negyvenes években szerkesztett dákoromán térkép lehetett az, mely Dacia moderna név alatt terjed.

- De aztán mégiscsak elfogadta a trónt, talán épp e térkép hatása alatt.

- Nem - felelt feleségének György -, igazából Bismarck beszélte rá.

Ehhez súgva tette hozzá Aszja, most már igazán tilalmas hangon:

- És tavaly csatlakozott is királyunk-kormányunk a hármasszövetséghez.

Ez újdonság volt György számára:

- Az erdélyi politikára is befolyást fog gyakorolni ez.

Egy más alkalommal, ugyancsak hatszemközt:

- Erdélyi politikai menekülteket fogadott egyik napon őfelsége, s türelmes türelemmel hallgatta-fogadta előterjesztésüket, melyben Erdély és Bánság mielőbbi Romániához csatolását sürgették, azt mondta ebéd után a király: Én nagyon csodálkozom, és egyáltalán érthetetlen, hogy Erdélyben vannak, lehetnek értelmes, világosan gondolkodó románok, akik egyesülni akarnak királyságommal, Romániával, noha ismerik a havasalföldi és moldvai nyomorúságos viszonyokat.

A másik titok, mely összesúgási szövetségbe kötötte a két asszonyt, Ágota mama végrendelkező levele, mely Júliára szállt. György édesanyja zaklatott elméje termékének minősítette eltűnt "édesapjának" a huszár főhadnagynak fantáziaképét.

Júlia hitt az utolsó levél valószínűségében. Aszpáziát nem sértette, sőt felvillanyozta a levél titka. Maga is emlékezni kezdett kislány kori fél hallomásokra: Gyurika hét hónapra született, s ahhoz képest túlságosan erős és nagy testű gyermek volt.

Ragaszkodása, rokoni rajongása az ikrekhez nem lazult: két karral magához ölelve őket - úgy szeretlek, Csongor, úgy szeretlek, Tünde, mintha enyémek volnátok.

Ilyenkor Júlia elhomályosult szemmel élvezte Aszpázia örömét.

Választás éve. A lapokat olvasva, Júlia szemébe ötlött, Mocsáry Lajos bátor függetlenségi képviselő, saját pártjával meghasonolva elveszítette kiskunhalasi mandátumát a következő ciklusra:

- Meg kellene szereznünk őt Vízaknára.

Szívesen teljesítette felesége okos óhaját Moldován György. A vegyes lakosságú városka jobb érzésű választói szégyellték is már, hogy örökké kormánypárti, "mameluk" követek jutnak a budapesti parlamentbe az ő hátukon.

Személyesen kereste fel Mocsáryt Moldován, s felkínálta neki a vízaknai lehetőséget. Nem lesz szükség fölösleges és költséges korteskedésre, mindössze egy néhány napos ismerkedő látogatást várnak el a maguk érett becsületére büszke választópolgárok.

Május első hetében érkezett Mocsáry Lajos Vízaknára, szerény ünnepléssel fogadták Moldován hívei, egy szűk körű ebéd után a fürdőszálló tánctermében történt az ismerkedés. A házigazda szerepét György vállalta, úgy egyeztek meg, hogy a vendég az érdeklődő kérdésekre válaszolva fejti ki politikai felfogását és nézetét az ország mai helyzetéről.

Mintegy ötvenen voltak kíváncsiak a híres (némileg hírhedt) jelölt bemutatkozására. Nőként egyedül Júlia merészkedett oda.

- Milyen reményt fűz ön a közművelődési egyletek működéséhez? - kérdezte elsőnek a vendéglátók nevében György.

- A közművelődési egyletek működése még eddig gyöngén lüktet - kezdte rövid de gyakorlott mélázás után Mocsáry -, s nem sok kilátás van arra, hogy eredményekben nagy mérveket öltsön. A nyomasztó anyagi viszonyok mellett nagy összegeknek adakozás útján begyűlése nem várható. A megyei pótadót sok helyt valószínűleg nem fogadják el. Bár sokan vannak, akik a nemzetiségek általános megmagyarosítását lehetséges dolognak tartják. Ez azonban szánalmas illúzió. Hogy az ország lakosságának egyik fele elfogadja, a lakosság másik felével elfogadtassa a maga nyelvét, s oly időben, mely a nemzetiségi eszmének szülő korszaka, oly korban, melyben a tűzzel-vassal való eljárás lehetetlen, oly országban, mely nem bír önállósággal, cselekvési teljes szabadsággal, oly viszonyok közt, midőn a tényleges hatalom egyik vezérelvét a divide et impera képezi, abban látván egyik leghathatósabb eszközét, hogy az egyik nemzetiséget a másikkal féken tarthassa.

- Arról senki nem beszél, hogy a művelt nyugaton, mit művel az angol az írekkel, skótokkal, welsziekkel? Vagy a francia a bretonokkal, provánsziakkal? - kérdezte egy magyar városatya, aki örök ellenzékben még mindig kívül maradt a kormánypárti képviselők kegyén.

- De hát hiszen emlegethetjük az újabb időket is, rámutathatunk - felelt nagy lendülettel Mocsáry -, hogy mit művelt nemrég velünk Ausztria, vagy mit művelt a porosz és kivált az orosz a lengyelekkel, ha másoknak szabad, nekünk miért nem? A felelet erre oly egyszerű, hogy szinte röstelli az ember elmondani, de nálunk, fájdalom, mihelyt a nemzetiségi kérdésről van szó, kezd az érzelem az értelem fölé kerekedni, s a frázisnak oly roppant ázsiója van, hogy előre meg kell jegyeznünk si duo faciunt idem, non est idem. Ne is szóljunk a nyelv és nemzetiségi üldözés erkölcsi és jogi oldaláról, csak arról, vajon jó politika-e, s tőle mily eredmény várható. Porosz- és Oroszország nem vágta oly nagy fába a fejszéjét, mint tennők mi, mert ott az a nemzetiség, melyet be akarnak olvasztani, nem képezi az ország lakosságának felét, ott tehát könnyebb rájuk súllyal nyomakodni, mint nálunk. De nem is oly veszélyes, mert ott az ország lakosságának aránylag kis részét tartják izgatottságban. Ki nem érzi, ki nem tudja, hogy nálunk a reális hatalom nincs a nemzet kezében, hanem az ország körén kívül esik, ki nem tudja, hogy az ultima ratio rerum Bécsben van. A török kiűzése óta.

- Telepítéssel kellene megoldani a nemzetiségi kérdést, nem magyarosítással - izgatta fel magát egy román férfi - mint Mária Terézia tette.

- Ha telepítéshez akarnánk fogni, hogy látszata legyen, nagyméretűnek kellene lennie, de mostanában hol vesszük az embereket, s hol vesszük a földet. Hiszen az állami jószágokból maholnap itt-ott marad valami, s az a kísérlet, amelyet a csángókkal tettünk Déván és Délvidéken, nem nagyon biztató, mert igen sok nehézséggel járónak mutatja a feladatot: más volt a telepítés akkor, amikor a török háborúkban elpusztult s úgyszólván üresen maradt országrészeket telepítették be boldog-boldogtalannal.

- Gyakran hangzik el a panasz, hogy őseink elmulasztották megmagyarosítani a nemzetiségeket - Júlia csengő hangja meglepte a résztvevőket, de magát a vendéget is.

- A mohácsi csatát megelőzően, ilyen vád nem érheti őseinket. De nem is találjuk nyomát annak a történelemben azután sem, hogy az uralkodó nemzetiségek a többieknek nyelv tekintetében beolvasztását külön törekvésük tárgyává tették, s e célra kényszereszközöket használtak volna. A nyelvegység iránt nem volt érzékük, sokkal inkább a vallásegység iránt. A mi őseink nem mulasztottak el semmi olyant, mit más nemzetek elvégeztek, s ezért mi a magyarosításra azt, hogy csak régi vétkes mulasztást akarunk helyrehozni, ürügyül nem használhatjuk.

Egyszerre két kérdés merült fel. Az egyik: vajon mért lobog olyan fennen a magyar hazafiúi jó hírnév. S aztán: ki lehet-e a nemzetiségeket elégíteni kívánságaik teljesítésével.

- A hazafiúi jó hírnév olyan kényes pont a magyar ember lelkében, mint erényes nőnél a női tisztaság, melynél nem elég az az öntudat, hogy megvan, de amelynek látszatát is szükséges szeplőtlenül megőrizni - válaszolt az első kérdésre aforisztikusan Mocsáry, de a második kérdéssel hosszabban birkózott:

- Mondják, ők soha nem fognak a magyar állameszmével megbarátkozni. Minél többet engedünk, annál több olyat követelnek, ami a magyar állameszmével összeférhetetlen. Ha ez így volna, akkor a logika csakugyan oly végletekre vezethetne bennünket, hogy nem maradna egyéb hátra, mint az általános magyarosítás.

- S ez a logika miért érvénytelen - kérdezte kipirulva Júlia a férfiak helyett is.

- A nemzetiségek programjával tisztában egyáltalán nem vagyunk: a mozgalom, a románok mozgalma nem pontosan fogalmazott-formulázott célok körül forog. Bizonyos aspirációk, költők és ifjak ábrándozása még nem komoly cselekvési program, azok az aspirációk éppoly utópikusak, mint a mi törekvésünk, hogy a hazának minden fia valóságos magyar legyen.

- S a dákoromán eszmék?

- A dákorománok állítólagos terve, hogy Erdélyt, sőt Magyarországot a Tiszáig oláh állammá alakítsák át, és Romániával egyesítsék, s a tótok azon vágya, hogy Magyarország északnyugati részét Csehországgal egyesítsék, az Omladina terve a Bánátot és Bácskát Szerbiához csatolni, a horvátoké Muraközt bekebelezni, s Magyarországtól teljesen elszakadni - ezek mind olyan dolgok, melyeknek megvalósításában nem gondolnám, hogy hisznek a nemzetiségek komolyan gondolkodó emberei.

- Miért ne hinnének?

- Mert van egy körülmény, amely teljesen lehetetlenné teszi azt, hogy itt tiszta nemzetiségi államok alakuljanak, s ez az, hogy nálunk, mint egész Délkelet-Európában, összevissza keverve laknak a nemzetiségek, annyira, hogy új államok határait ésszerűleg etnográfikus és nemzetiségi alapon megvonni lehetetlen. Földrajzi és történelmi momentumok önkéntelen nagyobb súlyt gyakorolnak, s döntőbb befolyással bírnak állami alakulásoknál, mint a nemzetiségi. Tanulságos e tekintetben, amit e percben szemlélhetünk a Balkán-államoknál: új népvándorlási korszakot kezdeni s ezúton tisztázni a nemzetiségi állapotokat, nem lehet.

- Ezt tartja a dákoromán eszméről is?

- Alig hiszem, hogy a legfanatikusabb dákoromán vagy irredentista is komolyan hiszi, nem is szólva tiszántúli Magyarországról, hogy magából Erdélyből román országot csinálni lehessen. Ha sikerülne is nekik Hóra-Kloska-féle, vagy 1848-as atrocitásokat színre hozni, az ily szaturnáliák bármily borzasztóak is, állandó eredményeket nem hoznak létre, mert az efféle dolgok természetüknél fogva sokáig nem tarthatnak, s a legnagyobb anarchiában is megvan a rendnek csírája. A románok nem bírnának előteremteni annyi dinamitot, hogy vele a Kárpátok övét a föld színéről eltávolítsák, s azt a nyolcszázezer magyart Erdélyből kiűzni vagy kiirtani nem lehet.

Mind a magyar, mind a román választópolgárok (minthogy fele-fele arányban jelentek meg) kényelmetlenül hallgattak. Mocsáry úgy érezte, folytatnia kell a megkezdett fejtegetést. - Nem kell tehát azt hinni, hogy a román mozgalommal úgy állunk szemben, mint amely nem céloz egyebet, mint a magyarságnak Erdélyben való megsemmisítését. Annál a román mozgalomnál bizonyosan vannak komoly emberek, kik tudnak számolni a lehetőséggel. Igaz, nagy hibát követtek el, mikor megengedték a Hóra-Kloska-rekviemeket és ünnepélyeket, vagy azokat a leghatározottabban nem dezavuálták. Ha ez megtörténik, talán az irredenta ocsmány proklamáció sem látott volna napvilágot. A nemzeti vagy akár nemzetiségi mozgalmaknál, ha valóban ilyenek akarnak lenni, nemcsak erkölcsi rugóknak kell érvényesülniök, az ügyért való eszményi lelkesedés az ily mozgalmak legfőbb emeltyűje. Nemzeti mozgalmat, ha fegyverre kerül a dolog, hősökkel kell megcsinálni, nem rablókkal és gyilkosokkal. Rablással, gyilkolással a hősiesség, a lelkesedés, a kitartás összeférhetetlen.

- No, de az mégiscsak tény, hogy voltak rekviemek és irredenta ünnepélyek. Megengedhetik-e a román nemzetiségi mozgalom vezetői, hogy mozgalmukat a Hóra-világból eredeztessék, datálhassák?

- Nem, határozottan nem. Mentségükül nem szolgálhat az a történelmi tény, hogy a rabszolgalázadások mindig ily véresek voltak. De azt, hogy a románok manapság még mindig rabszolgai helyzetben volnának Erdélyben (ha a fejedelemségekben vannak is jobbágy-rabszolgák), nem hitethetik el senkivel. A világ szellemi és erkölcsi inferioritás bizonyítványnak fogja tekinteni, ha ily véres úton akarnák nyilvánítani a nemzeti szabadságra való törekvést. Ha a rabszolgákra akarna hivatkozni, azt mondanák róluk: ez valóban rabszolganép, ez még nem érett oda, hogy helyet foglaljon a szabadságra méltó nemzetek kerek asztalánál.

- Mozgalmunk programjában nincs tudtommal ilyesmi - tiltakozott egy román férfi, egy nyugdíjas tanító, bizonyos Prekup Majerán.

- Én megvallom - bólintott a megállapításra a szónok - nem is akarom hinni, hogy a román mozgalom vezetőinek programjában állna, hogy à la Hóra-Kloska akarják csinálni a forradalmat Dákorománia előállítására. Hanem meglehet, azért engedték színre hozni ezeknek a dolgoknak emlegetését, mert tudták, hogy ezzel nagy hatást képesek gyakorolni, s azt remélték, hogy az így rettegésben tartott magyarságtól könnyebben, mint bármely más módon kaphatnak engedményeket.

- Ha ez így lenne, bizony nagy tapintatlanságot követnénk el mi, románok, valamennyien - háborodott fel illendőséggel egy román városatya.

- Nohát, ha elfogadjuk, ha nem, bizony nagy tapintatlanság, mert igen plauzibilissé tették minden kiegyezési kísérletre azt a feleletet, hogy rablókkal és gyilkosokkal transigálni nem lehet. Nagy hibát követtek el, ha azt gondolták: Lucri bonum odor ex qualicumgue re!* Annyira még nincs meglazulva a közmorál, bármennyire csökkent is az idealizmus, hogy rablást és gyilkolást a politika eszközei gyanánt elismerjen a világ.

Talán a latin szólást nem egészen értvén, a férfiak mélyen hallgattak.

- Tehát nem kell rettegnünk? - kérdezte igen halkan Júlia.

- Én azt hiszem - mosolyodott el Mocsáry -, a nemzetiségi törekvéseknél, itt is, ott is igaznak bizonyulhat a régi német példabeszéd: Man isst nicht so heiss, wie man kocht: az ember nem eszik olyan forrón, mint ahogy főz. Azt hiszem, az irredentisták készek volnának engedni Dákoromániából s a többi kikerekített nemzetiségi államok vagy tartományokból, s készek volnának egy tisztességes modus vivendire megalkudni, mely szerint teljes nyugalomban is biztonságban lehetnének aziránt, hogy nemzetiségöket fenntarthassák, és a teljes polgári egyenjogúság mellett ebben az országban a románok románul élhessenek. Ezért nem mindegy, miként bánunk mi, magyarok, a nemzetiségekkel.

Az esti bankett ötventerítékes volt. Júlia elhárította a háziasszonykodást. Valamennyien férfiak, Vízakna múltjáról, jelenéről és jövőjéről beszélgettek. Ország dolgát mintha szándékosan kerülték volna. Talán azért, mert a vendég nyilatkozataival sem a magyarok, sem a románok nem voltak egészen elégedettek. S nagyon megörvendtek, hallván, hogy az újvidéki szerbek is felkérték, vállaljon Mocsáry Lajos náluk képviselőséget: Újvidék nagyobb, érdekesebb város, ilyen jeles ember számára több, nagyobb jövőt, lehetőséget ígér!

Csak fejüket csóválták a vízaknaiak, mikor hírül vették aztán, hogy előző nap, június 24-én Mocsáry Lajos kormánypárti ellenfelével szemben százhét szavazat különbséggel kisebbségben maradt. Nem sajnálkoztak, hiszen Vízaknán ismét mameluk képviselőt választottak, de azért óhajtották, hogy oly bátor ember, mint Mocsáry valahol mégiscsak bejusson a parlamentbe. S egy évvel később két pótválasztás után a karánsebesi románok megbízásával be is jutott. Történt ugyanis, hogy Doda Traján, volt határőr tábornok megválasztása után, elég goromba levélben közölte a parlament elnökével, nem teszi be a lábát olyan épületbe, mint a magyar Országház. Megfosztották mandátumától. A február 8-i pótválasztáson Popoviciu Mihály orsovai görögkeleti esperest választották meg. Ő ugyanúgy járt el, mint Doda tábornok. Őt is megfosztották küldetésétől. A második pótválasztáson aztán Mocsáry Lajost választották meg a karánsebesiek, őt nem kötötte a román nemzeti párt passzivitási utasítása. Ő volt, maradt az erdélyi románok egyetlen képviselője abban a választási ciklusban.

Júlia azt mondta ekkor férjének:

- Zaklatott ember Mocsáry, rokonszenves, de jobb, hogy nincs közvetlen érintkezésünk vele.

Éjféltájt történt. A diakonisszát kiküldte a szobából: - Feküdjék le, s a két gyermeket fel ne ébressze. A halottmosó asszonyért hajnalban elég küldenie, a táviratokkal ráérünk postanyitásig. Ilyen józanul.

- Itt óhajt maradni - kérdezte a diakonissza -, vele? - s vitte az utolsó éjjeliedényt.

Itt - vele.

Az elkormosodott lámpa pislogásánál Júlia arcát nézte, beszélni már nem tudott hozzá. Gondolatait megállította. Eszébe sem jutott, hogy homlokon csókolja, vagy az imént még kezében tartott kezét visszavegye. Tudta, már kihűlt, az utolsó napokban már nem vágták le körmeit - a végső szorításnál érezte. Szemhéját nem kellett lecsukni testmelegen. Behunyott szemmel, fájdalom nélkül, lemondva a világról, utódairól is megfeledkezve haldoklott. De hát minden szerető éberségét mi vettük el tőle a mértéktelen ópiummal. Arcán a kihűlt nyugalom. Lehetséges, hogy ez mégis természetes. (Anya feldúlt vonásai, kapaszkodón maradt kezei a világban vívott évtizedes elégedetlenségét mutatták két éve.) A kilencéves kisfiú maradjon nagyanyjánál - üzenjen a távirat - őt ne hozzák. Még soha ilyen sovány nem volt Júlia, és a váratlan betegség miért lett volna természetes. S ha a betegség, a kora halál is természet ellen való. Könnyek nélkül érezte az élve maradás szégyenét. A lámpa már alig világított, s odakünn szürkült, s a gyér hajnal előtti fény belengett az ablakon. Gyávaságból veszni engedni az utolsó vonások redőit. Redő, mert ránc nincsen az arcán. Két keze használatlan, érzékeny középső ujjával végigjárta homloktól a füleken s az állon, szájszéleken keresztül az egész arcot. Ujjbegyei adták vissza a megfeszült bőrnek az életmeleget. Boldog volt, hogy ezt megteszi, s végül két tenyerével befödte a két arc horpadásait. Ettől a boldogságtól két könnycsepp hullt csuklójára, keze fejére. Nem volt miért felnyúlnia saját arcához, már fel is száradtak szemei. Az ágy két szélén nem maradt hely. Mint aki megtett mindent, s csak őrködnie kell, a leszálló lábaknak ágy elé vetett szőnyegecskére heveredett, háttal az "aluvónak" dőlt, ha még el akar távozni, a búcsúvétel után büntetlen megtehesse. Tenyerével most saját két arcát takarva, a harmadnapi virrasztás után, kútmély, sírmély álomba temetkezett.

Világos reggel a diakonissza ébresztette: - Már megjött a halottmosó. Nehéz napunk lesz a mai meg a holnapi - mondta. S ezután mindennap - gondolta György -, ki tudja, meddig.

Az ikrek más-más szobában nyolc előtt keltek. Csongor sírt egy keveset, de Tünde, hogy nem mehettek még be a halotthoz, dacosan ült le reggelizni.

Halottkém jött, meg kíváncsiak - magyarok, románok, levett kalappal, olvasófüzérrel.

A két gyermek engedélyt kért, hogy elmehessen fürödni. Apjuk megtiltotta. Aztán vagy félóra múlva, mégis azt mondta: mehettek. Fürdőkészségeikkel ők elindultak, de a fürdőház előtt elszállt a kedvük. Az úton annyi néma köszöntés, sajnálkozó megtorpanás súrolta andalgó gyaloglásukat, a lány is elsírta magát. Úgy tértek haza, egymás kezét szorítva, zokogva.

Délben már átérkezett Szebenből Károly, dúlt lélekkel, meghazudtolva sokat látott orvos voltát. A gyász felét magára vette, a méltatlan többiekre hagyta a maradékot. A megtörtént intézkedések útját újra végigszenvedte a halottkémtől a sírásókig. Szinte megsértődött, hogy a diakonissza már református papról is gondoskodott, holott neki illett volna hoznia, keresnie egyet Szebenből.

Az esti vonat Csutakékat hozta Székelyudvarhelyről, hozták a tiltó távirat ellenére Mikes-Zágonkát is, aki alig értette, mi történt, anyja betegsége óta elidegenült Vízaknától. Csutakné, erős, szikár asszony, elájult a ravatal előtt. Testes, ősz bajszú férje, a pap, csak megállt a küszöbön, és azt hajtogatta: - És mi még abban reménykedtünk, hogy ő fog eltemetni minket.

Vacsoránál is, másnap a temetésnél is: - Ki áll majd a mi koporsónk mögött.

Harmadnap, a temetés reggelén Thuróczy Ödön őrnagy hozta Erzsébetet Kassáról, már feketében, az őrnagy is, zubbonya bal karján fekete karszalagot viselt.

Kérdéses volt, hogy Bukarestből megvárhatják-e (rekkenő nyári melegben) a temetéssel Aszpáziát, s egyáltalán jöhet-e ily váratlanul puszta táviratra. Délre azonban fekete csipkeruhában, fekete selyemkalapban megérkezett Aszpázia is. Éppen gyászebédnél ültek a többiek - a felnőttek eléggé étvágytalanul. Aszpázia elhárította magától a felkínált falatokat.

Az utcát, fel a temetőoldalig ellepte a nép - nem volt ellensége Júliának. Koporsójának katolikus cinterem adott helyet. A református pap hozott magával énekes híveket, ne legyen néma, se a beszentelés, se a gyászmenet. Zúgtak a harangok is, a görög egyesült s a nem egyesült egyházak harangjai is.

Ki legközelebb állt hozzá, a menetben már legtávolabbra jutott a Testtől: az járt fejében, ha nem hagyott végső rendelkezést (mert nem hagyott), mire vonatkozhat szívbéli utolsó kívánsága. Tárgyaival keveset törődhetett. De a gyermekek sorsa bizonyára belenyilallt lelkébe, ha éjten az ópium enyésztén a testi kín öntudatra ébresztette.

A gyermekek! Persze a gyermekek jövője gyötörhette, ha maradott még hely a fájdalmak fölött.

Együtt, Vele együtt kell most határoznia a három gyermek felől.

A halotti torra számított a város. A Moldován házban Károly két berbécset vágatott, s kenyérrel és borral is bőven ellátta a kíváncsian bekukkantó vagy a lócákon hosszan megülő férfiakat. Nők nemigen jöttek, de így is tele volt éjfélig a Moldován porta.

Odaát a Szaplonczay házban alig ettek a felnőttek, a gyermekeken való osztozkodás foglalta le estéjüket.

Aszpázia mindhárom Moldován gyermeket vállalta: anyjuk helyett anyjuk lesz - ígérte. Amikor kiderült, hogy Csongornak Kassán már helye van a katonai reálban - még lelkesebben igényelte Tündét, az ikrek felét, ha már egyszer úgyis elválasztódnak egymástól. Hogy a lány református? Van Bukarestben magyar református pap is meg hitoktatás is. Bejáratos lesz az Udvarba, elmondhatatlan szép jövő néz reá.

Csutakné makacsul ragaszkodott Tündéhez: Lányom helyett lányomul van szükségem és igényem őrá.

- Hát akkor Mikes-Zágon! - próbálkozott Aszpázia. Ő úgyis görög-katolikus, apja eredeti vallása után...

- Van görög-katolikus pap Udvarhelyt is - mondta Csutak, még mindig vigasztalhatatlanul -, s már otthon érzi magát nálunk.

A gyermekek apjára várt a döntés. György hosszan hallgatva, együtt gondolkodott a halottal.

Júlia szerette volna egyenruhában látni nagyobbik fiát. Ez hát lehetséges lesz, "odafentről".

Amikor egyszer Aszpázia mondta a táncoló kislány láttán "az udvari színpadon, be szép lennél". - Júlia elkomorulva szólt:

- Nem, ilyesmi ne legyen.

S a kisfiú? Anya-nagyanya kell annak még.

- Női gondoskodásra van szüksége Mikes-Zágonkának - rendelkezett György.

- Hát én nem vagyok nő? - csattant egészen váratlanul s az esethez nem illően Aszpázia. Lassan higgadt le dühös indulata, s bár szorítottak volna a házban hálóhelyet neki is, emelt fővel, a kései óra dacára szállodába ment. S az esti heveny haragos búcsúzást nem számítva, búcsúvétlen utazott vissza Bukarestbe.

Györgynek csak az álmatlan éjszaka hozta eszébe: Júliának volt, mégis volt egy határozott végrendelkező akarata: Két esztendeje, egy másik temetésen.

Mielőtt a család Udvarhelyre és Kassára útnak indult volna, két szép ügyvédi papírra másolta az áldást, amit a sír fölött kellett volna legalább az ikreknek elszavalniok, elimádkozniok: "Szép Erdély barna fürtű Leánya, hű anyám, Tekints az égi lakból Még egyszer vissza rám..."

Esztendőnél előbb fejezte be a gyászt György felesége halála után, vagy tovább tartotta, nem tudta környezete, mert a sötét öltönyt a nyári meleg ugyan lehántotta róla, de arcáról a mélázó szomorúság nem hárult el a fekete hónapokkal.

Kerek egy évig gyászolt Károly is, anélkül hogy a szokások vagy a társadalom kötelezték volna akármi tartós bánatra, lelki böjtre. Év múltán feloldozva érezte magát a holt múlt lelki köteléke alól, s házasságra határozta el magát. Szebenben egy olyan lányra lett figyelmes, aki Júliára, sógornőjére emlékeztette. Eleinte, mert megismerkedett vele a társaság szabályai szerint, eleinte csak haja színe, termete, ovális arca formája, szája íve, hangja zengése hasonlított, utóbb minden tulajdonsága harmonikus egységgé forrt - Júlia emlékezetének, képének elhomályosultán - Károly behunyott szemű képzeletében.

Spannagel Friderika, evangélikus papleány, szigorú vallásos nevelkedésben s kissé rátarti válogatósságban cseperedett - falusi mértékkel mérve - vénlánnyá. Carol Moldován udvarlásának kevés esélye lett volna, ha Friderika húszon alul jár, s nem a huszonötödik évét tapossa. Szebeni szász körökben meghökkenés kísérte Károly közeledését a papcsaládhoz, s mondhatni, megrökönyödés a házasság, az esküvő hírére.

A "román" sebészorvosnak azonban volt oly szakmai tekintélye, hogy egy "vénlány" félig-meddig való elveszítésébe duzzogva, beletörődött a szebeni szász társaság.

A szebeni kisebbik evangélikus templomban tartották augusztus 18-án az esküvőt, természetesen szászul. Egy rokon szász úr állt tanúként a koszorús-fátylas menyasszony mellett, Károly tanúja, a békülékenység jegyében, György volt.

Károly ragaszkodott hozzá, hogy a frigyet csak a következő éjjel konszumálják - Vízaknán, a szülői házban - a görög katolikus szertartás után.

Nehezen győzte le Károly a család ellenállását, nem is győzte le egészen, mert a vízaknai esküvőre egy szál magát eresztették el Friderikát, szülők, rokonok, tanú nélkül, elég desperált hangulatban, aminthogy a lakodalmi vacsora is féloldalasra sikerült, nem következvén utána a nászéjszaka Szebenben.

Vízaknán a görög egyesült templom zsúfolásig megtelt, a "mi fiunk" nászára kíváncsi asszonyokkal. A pap udvariasságból románul és németül tette fel a szertartás kérdezéseit. Friderikán ugyanúgy mirtuszkoszorú és slájér volt, mint tegnap Nagyszebenben.

Tanúként Aszpáziát fogadta el a menyasszony: ajándék arany ékszerekkel, testvérré fogadó csókokkal együtt.

György a Szaplonczay házat lakta mostanában, de Károly megkérte, feleségével az első éjet tölthesse ott. Erre az éjszakára György a Moldován házba vettetett magának ágyat a román szolgálóval, úgy gondolván, hogy Aszpázia, mint máskor is, szállodában tölti azt a néhány órát visszautazásáig. Ám az esküvői vacsora után a fürdőszállóban Aszja nem fogadta el a számára nyitott szobát - "haza" akart menni. Akadálya ennek nem volt, éjfélkor felköltötték a cselédet, tegyen lakhatóvá még egy szobát a Moldován házban. Hirtelenében csak egyetlen burás petróleum-lámpa került (a többi odaát a "fiataloknál"), ezt György átengedte "nénjének" - maga sötétben vetkezett, s bújt ágyba.

Negyedóra sem múlhatott, s mintha csak a világító sugárzó lámpa tette volna, nyílt az ajtó, s hosszú áttetsző selyemtüll hálóköntösében Aszpázia úszott a "legényszobába", úszott öltözéke fényében s az ápolt nőiség illataiban. Közeli asztalkára helyezte a talpas lámpavilágot, s leült György ágya szélére.

- Felébresztettelek?

- Még nem aludtam.

- Én sem tudok aludni, s oly sok mondanivalóm van.

Oldaláról hanyatt fordult György, mélyet szippantott a szoba megújult levegőjéből.

- Jó szagod van. Jobb, mint a szegény... menyasszonynak.

- Nem ilyet képzeltem Karcsinak.

- A szebeni nagy sokaságból erre esett a választás.

- Csak tudnám, mit eszik rajta öcsénk.

- A férfiízlés megjósolhatatlan.

Erre Aszpázia egy mozdulattal felelt: jobb tenyerét György vállára emelte gyöngéden.

- Elszakadtál tőlünk, testvérkém. Ettől a háztól is. Azért nem találod helyed az éjszakában.

- Lehet, de ez nem akármilyen éjszaka.

- Nyári, meleg.

- Igen, de évfordulós is meg nászéjszaka is.

- Nehéz esztendő volt ez nekem, testvérkém.

- Nekem is.

- S neked miért?

Mielőtt felelt volna, keze öt ujjával belefésült György hajába.

- Nem vagyok többé nő, ötvenévesen.

- Beteg vagy?

Aszpázia anyásan felkacagott.

- Á! Elhagyott a bajom. S annyi.

- Eszerint nem lehet gyereked.

- Eszerint nem.

- S ez megváltoztatta életedet?

- Ez nem, csak Dan.

- Dániel?

- Felmentve érzi magát.

Aszpázia szemében kicsi könnycsepp. Bal kézzel éppen letörölhető.

- Egyik napról a másikra?

- Ó, nem. Utóbb már nagy kihagyásokkal, de ez most igazolta őt.

- Máshol kereskedik?

- Ő? Ismered, örül, ha nyugodtan alhatik otthon.

Tarkósimogatás, füljáratok körülkutatása mutatóujjal.

- Nagyon hiányzol nekem, György. Egyre többet gondolok rád.

- A sok mondanivalódból most törleszthetsz.

- Lehet, hogy félreértesz, de kérdezzél.

- Igen, igen. Nem tudjuk, legalábbis én nem tudom, odaát Bukarestben, hogyan vélekednek a mi gondjainkról. Például a Memorandum-pör foglyairól.

- Ne okozzon nekem, nektek gondot az ő sorsuk. Néhány hét múlva szabadulnak.

- Ezt te csak úgy mondod?

- Nem. Királyunk kérésére s a ti császár-királytok beleegyezésével, engedelmével titkos megállapodás alapján lesz szabadulásuk.

- Ez biztos?

Aszpázia ümgetett, s lebomló haját György fejére terítette s leheletével arcát permetezte. György feléje fordult szájával, s meglepett tiltakozást kísérelt meg:

- Aszja, Aszja...

- Igen, én vagyok, de tudnod kell, hogy legfeljebb féltestvérek vagyunk.

- Legfeljebb?

- Legfeljebb közös öcsénk által mostohatestvérek.

György reszketett.

- Ennyire megtartottad a gyászt?

Erre már nem is várt választ, felhajtotta a könnyű paplant, s a didergő férfi elé feküdt felcsúszó hálóinggel.

Érezte, s maga mögé nyúlva kézzel irányította az esztendős érintetlenség acélját. S lassú ringással a mozdulatlan férfitest forróságát néhány perc múlva magába fogadta. Ekkor megpihent, visszafojtva saját esztendős tevékenységvágyát, a másikra bízva, mi következzék összeforrott állapotukból. S most a másik kezdett ringani, időtlen időkig s csak a felszaporázó légvételek hörgő sóhajaiból számolták a félóránkint megismétlődő időt.

Csak hajnalban szólalt meg György:

- Szerettem volna arcodat látni.

Aszpázia válasza ez volt:

- Nem kell bűntudatot érezned. Maga a legtisztább természet történt velünk.

Lámpafénynél kezdtek beszélgetni, s a hajnali derengés még az odaát Bukarestben gyűrűző véleményekkel tűnődve találta őket.

Már felcihelődtek, és mosdótálból így-úgy megtisztálkodtak, mikor a szolgáló reggelihez hívta őket, riadtan, a Szaplonczay házba. Riadtan? Megértették, amint az étkezőasztal fehér abrosza fölött megpillantották a nászutas ifjú házaspárt.

Friderika vörösre sírt szemmel meredt maga elé, s kente vajas kenyerét. Nem figyelvén oda, már néhol ujjnyi vastagon feküdt a barna kenyéren a vaj. (A Moldován családban, de a Szaplonczayban is barna rozskenyér járta mindig.)

Aszpázia jókedve egy pillanatra megtorpant a komor reggelizők láttán, de társasági fölénye szavára hallgatva, csak semmi kérdezősködés! Itt vidám csevellyel kell észrevétlenné tenni a nászéj katasztrofális kudarcát. Mert az új pár hangulata nem kevesebbet mondott.

Míg Károly kitépte "felesége" ügyetlenkedő kezéből a vajjal púpozott kenyeret, Aszpázia halántékon csókolta Friderikát, kávét s tejet töltött csészéjébe, s a tört süvegcukorból felcsípett egy darabot.

- Még meg sem egyeztünk benne, hogyan szólítsalak, Rita, Erika? Mert a Friderika nagyon méltóságos a fülemnek.

- Mindegy. De talán mégis inkább a Friderika legyen. A muti kicsiny koromtól úgy szólít.

- Nagyszerű, remek! Te pedig engemet egyszerűen Aszjának szólíts.

- Pedig te igazi udvarhölgy vagy. Nemde?

- Neked igazi barátnőd leszek és: Aszja!

Az új asszony szeme ennyi kedvességtől felszikkadt, s hogy Károly eléje csúsztatta a vékonyra vajazott kenyérszeletet, már egy halk danke schön is odahullt a feléje nyúló kéz mellé.

Fél délelőttjét a vigasztalással töltötte Aszpázia, tudatlanul az éjszakai kudarc lényege felől, valami olyasmit sikerült elhitetnie a tapasztalatlan "vénlány-újasszonnyal", hogy az ilyesmi minden házasélet kezdetének, tehát a nászéjnek szükséges, szinte elkerülhetetlen tartozéka.

Csak a kertbe félrehúzódva tudakolta a bajt s a haragos hallgatás okát György.

Károly tekintete újra felszikrázott.

- Vörhenyes! Érted? Vörhenyes!

- Mi vörhenyes, öcsém?

- Neki, ott! A szőr!

- Hol?

- Értsd meg, nem bronzvörös, hanem fakó, mosott-vörhenyes.

- Hol?

- Ott lenn! A fanszőrzete.

Györgynek erőfeszítésébe került, hogy el ne kacagja magát.

- És... és szerinted milyennek kellene lennie?

- Milyennek? Feketének, gesztenyésnek! Legfeljebb bronzvörösnek.

Csak egy elképedt kézmozdulat felelt.

- Mint egy rendes, hozzánk való nőnek!

Ez mégjobban meglepte Györgyöt.

- Rendes, hozzánk való nő? Milyen az?

- Mint anyánk s mint... Júlia - izzott a "becsapott" újházas férj.

- Te, te láttad, hogy nekik milyen volt?

Elcsodálkozott Karcsi ezen a durva szón.

- Nem láttam, hogy is láthattam volna, de elképzeltem!

Ebédig a kiengesztelődés következett. A testvérek a bukaresti politika kulisszái mögé szerettek volna bepillantani Aszja által, Friderika a királyi udvar s főként a királyné szokásait hallgatta volna szívesen. - Neked majd négyszemközt - biztatta sógornőjét Aszpázia. - De tudod, a fiúk politikára éhesek.

- Igen, igen! Hogyan pótolja Sturdza Demeter a liberális párt élén boldogult Brătianu Joant?

- Persze titeket Erdélyről alkotott véleménye érdekel. Nohát Sturdza azt mondja, hogy az erdélyi kérdés nemcsak egy idegen állam belpolitikai ügye, hanem a román nemzeti állam fennmaradásának is kérdése. Ő nem azt mondja, hogy a királyságbeli románság kormánya egyoldalúan és közvetlenül avatkozzék be az erdélyi románság javára, hanem hogy közvetítse a magyarokkal a békét. Sturdza azt állítja, hogy a konzervatív kormány nem teljesíti ezt a kötelességét. Sőt a konzervatívok most úgy gondolkoznak, hogy előnyösebb volna a román királyságra s a rumunizmus ügyére nézve is, ha az erdélyi kérdést nem feszegetnék.

- S ez megfelelne Joan Brătianu véleményének?

- Nem, mert idézni szokták az akkor a kormányelnök Brătianuhoz intézett Kogălniceanu-interpellációt s a liberális kormányelnök válaszát.

- Erről hallottam a pórlázadás után, de elmosódott fejemben - tűnődött Károly.

- Nos, mit felelt Brătianu: Mindig azt mondottam a Kárpátokon túl lakó románoknak, ne avatkozzanak a mi dolgainkba. Mi jobban ismerjük az országot, amelyet nemzedékről nemzedékre küzdve sikerült odáig vinnünk, ahol most van. Hagyjatok minket békében, hogy magunk intézhessük ügyeinket. Mi sem megyünk hozzátok, hogy nektek leckét adjunk. Mi nem avatkozunk a magyarokkal való küzdelmeitekbe. Nektek csak akkor lenne jogotok beleavatkozni a mi dolgainkba, ha mi is beleavatkoznánk a tietekbe.

- Utóbb Sturdza egészen mást mond - jegyezte meg György.

- Igen, de Brătianu akkor kormányon volt.

- Idézik is azokat a szavait, melyeket jegyzőkönyvön kívül felelt a konzervatív interpelláción: Kogălniceanu úr! Ön most az ellenzéken ül, ön nyilatkozhatik úgy, ahogy akar. Miért kényszerít engem, aki a kormány padjain ülök, hogy őszintén nyilatkozzam? Ha az ellenzék padjaira ülök, én is úgy fogok beszélni, mint ön. És ha ön a helyemre ül, ön is úgy szeretne hallgatni Erdély kérdésében, mint én.

- Emlékszel-e, a konzervatív kormányszónok mit felelt erre Sturdzának?

- Lahovary külügyminiszter? Azt mondta: a nemzeti kérdés olyan kényes természetű dolog, amelyet nemcsak óvatossággal kell kezelni, hanem komoly hazafias érzéssel, és vigyázni arra, nehogy azt a pártok egymás ellen politikai fegyver gyanánt használják. Sturdza szerint Erdélyben olyan hallatlan erőszakoskodások történnek a magyar kormány részéről a románokkal szemben, aminők minden civilizált államban lehetetlenek lennének. Az embereket tömegesen börtönbe zárják, a vad és erőszakos tömegek lerombolják a románok házait. Nem tudom megítélni, hogy a vádak mennyire igazak, de azt tudom, hogy Sturdza kormányzásának idejében, pártom, a konzervatív párt egyes tagjait, akiket előbb a vad és erőszakos tömeg véresre vert, börtönbe csukták! Milyen jogon lépjünk fel odaát való állítólagos atrocitások miatt, ha mi ugyanazt tesszük, tettük ellenzékünkkel.

- Igen - dünnyögte György -, Raţiu kollégám három ablakát beverte a tordai ifjúság. Ennyi történt, rombolásként.

Károly leintő mozdulattal hallgattatta el bátyját.

- Úgy értesültem, Carp földművelésügyi miniszter árnyaltabban szólt a kérdéshez.

- Ó, igen, Petre Carp okos ember, kijelentette a kormány padján: A nemzeti ideál nem lehet más, mint az összes románok egysége. S vajon a jövő nagy európai összeütközésében magunktartását illetően egyedül az erdélyi kérdés legyen-e a kalauzolónk. Az a nagy kérdés a leendő európai háborúban, hogy a Kárpátokon vagy a Pruton túli testvéreink követelései fognak-e kielégíttetni. Vajon egy európai konflagráció esetén lehetséges-e, hogy semlegesek maradjunk. Valamelyik félhez csatlakoznunk kell. Vagy a hármas szövetséghez, melyhez most szerződés köt, vagy a francia-oroszhoz.

- Ez világos beszéd.

- Igen, és Carp szerint az erdélyi kérdésben nem a románok engesztelhetetlensége vagy a magyar kormány vonakodása a bontó ok, hanem az, hogy a magyarok magukat ma is uralkodó népnek tartják.

- Kiről érdemes még tudnunk?

- Urechia szenátorról a Liga Culturălă elnökéről. Ő azt mondta: a román állam nemzetközi helyzete egyre erősödik. Ezt az állam földrajzi helyzete is okozza. A nagyhatalmak nem tudnak megegyezni felosztásán. Románia nem azzal teheti magát erősebbé, hogy a hármas szövetséghez, vagy a francia-oroszhoz csatlakozik, hanem ha létrehozza a balkáni államok szövetségét.

- S ki volna még?

- Például a konzervatív C. C. Arion. Szerinte a román állam feladata, hogy őrt álljon a Duna torkolatánál. Semlegesnek maradni a jövő háborújában? Ostobaság. Romániának kard van a kezében, nem maradhat semleges. Oroszországból testvéreinknek még jajkiáltását sem halljuk. Magyarországról igen. De Magyarországnak nincs akkora gyomra, hogy elnyelhesse Romániát.

- Hogy tudod mindezt megjegyezni, megtartani szép fejedben, drága Aszja - szólt bele a román társalgásba Friderika, melynek igazából nem is értette minden szavát.

Aszja egy orcacsókkal jutalmazta a sógornői csacska elismerést.

- Még Take Jonescuról kell tudnotok, testvérkéim. Ügyvéd és boszorkányos szónok. Most vallás és közoktatási miniszter, mint tudjátok. Azt mondta: Nincs a világ egyetlen parlamentjében precedens arra, hogy heteken át tárgyaltak volna olyan kérdést, amely valamely idegen államnak saját alattvalóit illető ügyeivel kapcsolatos. Az ember nem érti, miért e túlzó buzgalom. A románoknak a magyarokkal való küzdelme nem most kezdődik. A helyzet most az, hogy a román állam erősödik, s vele a rumunizmus eszméje is. Sturdzáék azt hajtogatják, a románság a Monarchiában elvész, de nekünk az Osztrák-Magyar Monarchiára szükségünk van. Ez kolosszális ellentmondás. Az erdélyi kérdést nem Bukarestben, hanem Nagyszebenben kell megoldani, tehát az Osztrák-Magyar Monarchia határain belül.

A délutáni vonattal utaztak el hárman. György felzaklatott lélekkel magára maradt.

Szeptember 14-én a Memorandum-pör elítéltjeit az uralkodói kegy kegyelemben részesítette. (Amint azt egy hónappal előbb Aszpázia bukaresti értesülései alapján megjósolta.) Szeptember 16.: valamennyien szabadultak. Raţiu János és társai ez alkalommal magyar-román nyelvű hálairattal fordultak őfelségéhez, a magyar igazságügyminiszter útján. A magyar miniszterelnök közölte, hogy az amnesztiát a román kormánynak az az ígérete előzte meg, hogy a magyarországi román lakosságnak Románia területéről való izgatását megszüntetik, s a román irredentisztikus aspirációkat visszaszorítják.

December második felében Moldován György vidám tartalmú levelet kapott a királyi udvarból, Bukarestből:

"Drága Gheorghe! Fohászaimat meghallgatta az ég. Minden emberi számítás dacára áldott állapotba kerültem négy hónapja. Daniel minden vonatkozásban részt vesz örömünkben. Trajánka is boldog izgalommal várja kishúgát. Mert leánykára számítok. Smarandának fogjuk nevezni. Sok s mondhatom - rokoni szeretettel gondolunk rád, ki bizonnyal lélekben is velünk vagy - Aszjátok."

December végén a püspök és esperesek összegyűltek az érseki konzisztóriumban, hogy az esztendő fogytán számot adjanak maguknak az erdélyi görögkeleti papság megtett és elmulasztott cselekedeteiről. Meţianu érsek-metropolita bölcsen meghallgatta az egymás után véleményt mondó püspököket s a szerényebben viselkedő teológiai tanárokat, egy-egy szóval mutatott valamit nézetéből s nyitott utat a következő megnyilatkozásnak.

Legtöbben a balkáni háború eseményeiről, eredményeiről beszéltek - Moldován György doktor, a mindenkori érsek jogtanácsosa hallgatásával tapasztalatot szűrt le, a hol szelíd, hol heves szónoklatokból. A szelídek a magyarokkal való megbékélést nyugtázták, a hevesek mindenkori elégedetlenségüket jelentették. S valamennyien bizonyos tanácstalansággal a tekintetben, hogy a lezajlott balkáni konflagrációról jót vagy rosszat gondoljanak.

Egyik esperes úgy találta, hogy a magyar kormány körözvénye a román nemzeti színek, a piros-sárga-kék, viselésére vonatkozóan megnyugtatóan hat a hívekre, akik eddig rejtve, szinte kebelükben hordták a trikolórt. A karánsebesi püspök, György régi beszélgető társa s társa némely küldetésekben, Ceistea Miron erre fölcsattant, mondván: a színek viselésének szokása vagy joga a magyar kormány mostani fogalmazásában nem kielégítő, mert utolsó bekezdésében biztosítja a magyar hatóságoknak "magától értődő" jogát arra, hogy a román trikolór hordását eltiltsák, valahányszor annak nemkívánatos politikai demonstráció a célja. A püspök szerint ezáltal a rendelkezés az engedékenység, az engedély álcája alatt még inkább szabad teret nyit az önkénynek, s talán jobb lett volna, ha ezt a fél engedményt nem is teszik. A véleményében támadott esperes megbántott szerényen csak annyit jegyzett meg: a mi falvainkban alig akad ház, ahol a tisztaszoba főhelyén, a szentképek mellett ott ne függne a románok királyának, Első Carolnak képe s azon szétnyíló kárpitként a kétágú piros-sárga-kék szőttes. Egy móc vidéki öreg papban, kit kora jogán, okán hívtak meg a tanácsba, Octavian Goga költő egy cikke sajgott, amelyet még a Tribuná-ban publikált: Chemarea preotimii noastre - olvasta a megbántott öreg: "A kopár hegyek közé zárt román falu népének a pópa a vezére, ő a családfő, együtt kapál, együtt küzd, szenved népével, de a teológiai kérdések iránt közönyös. Pedig a nép számára a legfontosabb kérdés a papi kérdés. A román pópa viszont csak úgy, mellékesen isten szolgája. A nép nem vallási vigaszt vár tőle, hanem útbaigazítást, védelmet nagyon is világi dolgokban. Nekik nem imádkozó lelkiatyák kellenek, hanem harcosok. A román pópa az egyetlen, aki a népé, a képviselők, a politikusok más légkörben élnek, a néppel nem értik egymást, a román ügyvéd csak keresetforrásnak tekinti a román parasztot. A pópa nélkül teljesen magára volna hagyatva a nép, amelyet csakis az adókönyv köt az államhoz."

A gyülekezet rejtett s kissé unatkozó mosollyal hallgatta az öreget, meg is kérdezte valaki, mit sérelmez a költő apoteozisában. - Hát azt, hogy mi ott a kopár falvakban nem adunk vallási vigaszt. - Az általános és rokonszenvező derültség után Meţianu Moldován jogtanácsos urat kérte még, adjon tájékoztatást a Balkán-félszigeten végbement változások következtében a magyar kormány által követendő magatartás tárgyában, s egyáltalán, miért és hogyan változott meg a magatartás Törökország iránt.

Moldován nem készült a magyarázatra, csak röviden adta elő ismérveit:

- Mindenki érzi, hogy egy új kulturális fejlődés korszaka kezdődik, ebből a magyar kormány is részelni akar, és kénytelen, ha nagyhatalmi érdekeit és állását meg akarja óvni. Azzal a dogmával, hogy csakis a török birodalom fenntartásában bízhatunk, le kell számolni. Az evolúció elvégezte azt az amputációt, amelyet az államférfiak egész sorozata előre látott. Gyorsabban végezte el, mint ahogy azt az érdekelt felek maguk hitték. Csak éppen az időpontot nem tudták megjelölni. A dolgok ilyetén állása mellett igen természetes, hogy nemcsak figyelmet kell a magyar kormánynak fordítania az új államalakulatokra, hanem anyagilag és szellemileg fel kell fegyverkeznie, hogy irányt adhasson azoknak, és közvetítsen, ahol közvetíteni lehet.

Nagy csend fogadta e tájékoztatót. A gondolatokat Cristea Miron tette helyre:

- Úgy tudom, a román királyi kormány elhatározása is hasonló.

Erről eszébe jutott valakinek, hogy a román fővárosban senki nem protestált a balkáni szláv vérengzések miatt. A magyar parlamentben hangzott el tiltakozás a megdöbbentő és hajmeresztő egész népcsoportokat kiirtó atrocitások ellen, a macedóniai kucovlachok és albánok védelmében.

- Mi az? Miről van szó? - kérdezték többen.

- Hát arról, hogy Macedóniában albán és cincár falvak népét, asszonyokat, gyermekeket, öregeket mészárolnak le, hogy egy későbbi nemzetiségi politika számára alapot teremtsenek.

A tanácskozás apró sérelmek és szélsőséges vélelmek tocsogójában tapicskolt. Az érsek szemlátomást unta papnépe fecsegését, hallgatott, és pilláit lecsukva szunyókált, s jelenlétét, egy-egy hangosabb szóra kinyitva szemét, igazolta, tanúsította. Két tenyérrel takarta el arcát, hogy hatalmas ásítást leplezzen. Lassan feltápászkodott, és isten nevében befejezettnek nyilvánította mára a tanácskozást. Míg oszlott a fekete ruhás sokaság, intett Moldovánnak, hogy kövesse, vagyis támogassa őt közeli magánkabinetjébe egy kis pótbeszélgetésre.

Meţianu János ott feketekávét rendelt, de már a kávé hírére felélénkült.

- Nem kérdezem önt, kedves fiam, arról, mi volt érdeme konferenciánknak, mert nagyrészt ébren voltam, s csak a végén szenderegtem egy keveset, ám félig odafigyelve. Bocsássa ezt meg nekem, nyolcvannégy esztendős aggnak, én már nem tartom meg népünk tanácsát, mert én már egy kicsit odaát vagyok, túl az élet küszöbén: Cine doarme mult, traieste putin! No hadd lám, a híres magyar nyelven, hogyan szól ez?

- Aki sokat alszik, keveset él - vágta rá Moldován -, de úgy is mondhatnók: míg aluszol, halott vagy.

Fejét csóválva folytatta az érsek:

- Hát ezt: somnul ca vamesul: viata pe jumatate ne-o ia!

- Szó szerinti bőbeszédűséggel - sújtott egy cseppet Moldován a román nyelvre - az álom olyan, mint a vámos, az életünk felét elveszi.

- Miért bőbeszédű?

- Mert így rövidebb: az álom elvámolja életünk felét.

- Éles a magyar nyelve, kedves fiam. No, de ezt hogyan: somnul e rupt din moarte! Ez csak elég rövid!

- Hogyne: az álom ki van tépve a halálból. Magyarán: álom - rövid halál.

- Na jó - sóhajtott Meţianu -, a lényeg az, hogy nyolcvannégy éves vagyok, s az eszem s emlékezetem nem fog úgy, mint régen.

- Hatvan után - bókolt György - már én is érzem, csappant elmém virgoncsága.

Meţianu elgondolkozott.

- Erről a Balkánon kitört háborúról töprengek. Ma is sok szó esett róla. Észre vehette, kedves fiam, hogy én nem nyilatkoztam. S tudja, mért nem? Nem emlékszem, hogyan kezdődött. Pedig tudtam, tudnom kellett volna.

Nem volt kérdés, de választ várt.

- Az olaszok kezdték.

- Az olaszok? Lehetetlen. Ők nem balkáni nép.

- És mégis. III. Viktor Emánuel 1911. szeptember 27-én ultimátumot küldött a szultánhoz, átengedi-e két afrikai tartományát, Tripolitániát és Cyrenaikát Olaszországnak.

- No de hát miért?

- Merthogy e két tartományban a török állam nem képes fenntartani a közbiztonságot, és különben is Olaszországnak létérdeke, hogy birtokolja ezeket a területeket.

- S a szultán azt mondta, hogy nem.

- Azt.

- Joggal.

- Két nap múlva Olaszország megüzente a háborút, s november elején, szinte harcok nélkül, bekebelezte a két országrészt.

- A nagyhatalmak mit szóltak ehhez?

- Anglia nyomban elfoglalta Szollumot, az oroszok pedig felvetették a tengerszorosok kérdését.

- S a mi monarchiánk?

- Hötzendorfi Konrád vezérkari főnök úgy vélte, most kell megtámadni Olaszországot.

- Tehát hátbatámadni egy szövetségest? Na de hát ebből nem lett semmi, remélem.

- Nem. Sőt a császár elrendelte, hogy meg kell kezdeni a tárgyalásokat a 14-ben lejáró hármas szövetségi szerződés megújítására a digókkal.

- A császár nem használhatott ilyen szót.

- Nem. Az olaszokat a trónörökös szokta digóknak nevezni.

- Eszerint ő és Konrád...

- Igen, de a császár a vezérkari főnököt decemberben elbocsátotta. Az olaszok azonban nem álltak meg. Ez idén megszállták a Dodekaneszosz szigetcsoport legfontosabb szigeteit az Égei-tengeren. Rodoszt, Szamoszt...

- Igen! És ettől felbátorodva Szerbia és Bulgária...

- Hartvig nélkül, aki Belgrádban...

- Orosz követ!

- Igen. Március 13-án létrehozta a szerb-bolgár, május 23-án a szerb-montenegrói szerződést. Május 25-én ehhez Görögország is csatlakozott. Csak október 1-jén mozgósítottak.

- Mi volt az elkésett jogcím?

- Mint az olaszoké, s ráadásul, hogy a törökök csapatokat vontak össze a határon. A francia miniszterelnök, Poincaré biztosítani kívánta a békét azzal, hogy Macedóniában reformokat ígért a szultán nevében.

- Végül is, ki kezdte?

- A legkisebb, Montenegro, az olasz-török békekötés napján, október 18-án üzent hadat. Bulgária eddig még tárgyalt az autonóm Macedónia felállításáról, főként saját ellenőrzése alatt. Ezt a szultán visszautasította, mire a bolgárok s a szerbek együtt üzenték meg a hadat.

- A görögök?

- A görögök krétai képviselőket fogadtak az athéni parlamentben, erre a törökök...

- Igen, de hadait Görögország indította meg Szaloniki felé.

- Ahol már a bolgárokkal ütköztek össze. Akik csak Drinápoly alatt torpantak meg.

- Ezekre már emlékszem. S arra is, hogy a montenegróiak Szkutarinál, a szerbek Durazzónál akartak az Adriára kijutni.

- November 4-én Törökország a nagyhatalmak közvetítését kérte. Londonban a nagykövetek autonóm Albániát határoztak el, s miután Bulgária letett Konstantinápoly elfoglalásáról, november 25-én megkezdődtek a béketárgyalások, s december 3-án Szerbia és Montenegro is kéthónapos fegyverszünetet kért. S most itt állunk.

- Ezekről egy rövid feljegyzést kérek, hogy papjaim előtt legközelebb nehogy felsüljek. De várjunk csak! Románia? Mit tett Románia a milliónyi balkáni románság érdekében?

- Erről nincsenek értesüléseim, excellenciás uram.

Az érsek hosszan, elmélázva kavargatta maradék kávéját. Hol járhattak gondolatai? Mintha vendégéről is megfeledkezett volna. Ám felriadt, s nagyon barátságosan mosolygott Moldovánra, egy váratlan, friss találkozás derűjével.

- Hány éve vagy özvegy, fiam?

- Tizenhét - lepődött meg a letegezett jogtanácsos.

- Hosszú idő - s hosszan hallgattak. Györgynek nem volt panaszkodni kedve, amit az érsek nyilván elvárt volna.

- És szeretném, ha nem excellenciáznál.

György beleegyezően bólintott.

- Nyolcvannégy esztendősen, túl a földi és testi hívságokon, engedj meg nekem egy kérdést, kedves fiam.

De várt még a kérdéssel.

- Gyakorolod-e még a testi szerelmet, kedves fiam?

György két karja egyetlen mozdulatával felelt: erről nincs mit beszélni.

- Tudom, hogy nem könnyű erről férfiembernek szólnia. De énelőttem, érseked, legfőbb lelkiatyád előtt bátran megnyilatkozhatsz.

György lehajtott fejjel hallgatott.

- Könnyíts a lelkeden. Tarts bűnbánatot. Nem jó együtt élni a bűntudattal.

- De nékem nincsen bűntudatom, Szentatyám.

- A bűnösnek ajándék a büntetés. Esetedben a feloldozás: faptă face ruşinea, iar nu pedeapsă.

- Cselekedetünk csinálja a szégyent, nem a büntetés.

- Kiforgatod a szentenciát.

- Inkább megfordítanám: a büntetés teszen minket bűnösökké.

- Jó-jó - mondta az érsek lélegzetnyi szünet után -, hol is hagytam abba?

- A feloldozásnál.

- Igen, igen. Kedves fiam, oldozzál fel engemet egy öreg ember vétkes kíváncsisága, kíváncsiságának vétke alól.

- Hogyan tehetném?

- Hogyan, hogyan? Elmondanád nékem, az én két öreg fülemnek, hogyan szoktad cselekedni.

- Bűnt követnék el, ha a női testet s a bűntől már megszabadult női lelket káromolnám.

Sóhajtva, hosszú töprengésbe zuhant az agg egyházfő, jobb kezét tartóztatón jogtanácsosa kezén nyugtatta.

- Évekkel ezelőtt, mikor trónörökösünkhöz voltál menendő, említést tettél természetes fiadról, a daliás lovas csendőrről. Miképp szólítottad őt világra? Vagy talán nem mondtál volt nekem igazat az ő létéről?

- De igazat mondtam.

- Eszerint te a nép méhéhez hajoltál le.

- Szó szerint így, atyám.

- Nem sürgetlek, de hallani akarom, miképp.

Györgyből ellenállhatatlanul tört fel ifjúságának minden ártatlan gyönyörűsége. S mondta, mesélte, eseményről eseményre a palavesszők leejtegetésétől s a pad alatt Lenuca csodálatos mezítlenségétől, a libapásztorleány fenyegetéséig a csenderesben: ha felcsinálsz, agyonvernek bátyáim! S aztán a megnyert birtokperek természetbeni honoráriumáig, az ügyvédi iroda bőrpamlagán s a Moldován ház kútjánál kezdődő céltudatos gyermekszerzés igényéig, a félnótás, hibás férj megkerülésével.

Meţianu János nagy érdeklődéssel hallgatta az ifjonti vallomást, behunyott szemmel átélte, amit hallott, egy-egy pótlólagos kérdésre visszapergette az emlékezet lapjait, még jelentéktelen mozdulatokra, mozzanatokra is kíváncsian. Két kezét áldást osztón, váratlan imát mormolt, s így fejezte be:

- Feloldozlak az emlékezés nyűge alól, mert nem volt bűnös ez a cselekedeted, ezeken a cselekedeteiden isten áldása volt, egy hibás férfi kötelességét magadra vállalva népünk nevében.

György felemás lélekkel ballagott özvegyi szállására, s csak annak örült, hogy feleségéről, Júliáról semmi titkosat nem árult el a "gyóntatás" alatt, s Aszpáziáról sem ejtett egy árva szót sem, pedig miközben Lenucáról meg a Morariu fiúkról tett vallomást, állandóan az járt bocsánatos és megbocsátandó vétekként fejében, hogyan és mint történt cselekedete Aszpáziával.

Napsugaras június végi szombaton öt törzstiszt utazott Bukarestből a Marghiloman birtokra, Dumitru Ştefanescu alezredes vezetésével. Helyzeténél fogva vezette ő társait, bár egyikük ezredes is volt, minthogy az ő esküvőjére igyekeztek. Négy társa a menyasszonyt csak név szerint ismerte, s hogy tizenhét éves, s hogy Agathának hívják az igen tiszteletreméltó Marghiloman név mellé.

A szűk család Caraulában várta a vendégeket: Daniel apai büszkeségtől duzzadva járt-kelt a kastély szobáiban, emezt-amazt igazítva a bútorokon, s még egyszer kiment a birtokra, s a német jószágigazgatóval végigjárta a megmutatnivalókat, s a német szájába adva a büszkélkedő magyarázandókat.

Ősz hajával Aszpázia nagyasszonnyá magasztosult, s férje hódolatában a királyné meg sem állhatott volna mellette tétova viselkedésével. Most leánya körül mozgott Aszpázia, meg-megállítva őt, hol arcélét fényképezve szemével, hol szemből rögzítette Agatha kissé fátyolos, riadt tekintetét. Traján (immár régen nem Trajánka) öntudatosan viselte némely agglegényes szokásait (ujjpattogtatás, monoklileejtés-felcsiptetés, gyakori kézmosás), s a külügyből haza is elhozott hátravetett fejtartását. Ez utóbbi talán a király majmolása miatt terjedt el az államügyek intézői között. Traján alig várta bácsikáit, hogy leendő sógoráról kinyilvánítsa véleményét, ha már szülei s Agatha választásába bele nem is szólhat.

Carol a vőlegénnyel s barátaival jött, vele kezdeni a családi intrikát nem lehetett. Az apai nagybácsi Alexandru Marghiloman (momentán éppen kultuszminiszter a konzervatív kormányban) automobilon csak ebéd végeztével érkezett, meglepetésül magával hozta Moldován Györgyöt, aki Meţianu érsek megbízásaival kereste fel Bukarestben. Hogy nyugodtan cseveghessenek az úton, a miniszter titkárát a sofőr mellé ültették.

Alexandru és Gheorghe az erdélyi megbízatással végezvén, sógorsági alapon még a minisztériumban elnyerték egymás rokonérzését, György Európát hozta Erdélyből, s Alexandruban Európát találta Bukarestben: hegyes orr, metsző kíváncsi tekintet, száj fölött a szájzugokig rövidre nyírt bajuszka és semmi szakáll, akárcsak Györgynél.

Sok közömbös tréfás meg lényegtelen dologról esett szó köztük, György csupán egyet-kettőt tudott megőrizni fejében ezekből a férfipletykákból. Napi politikai ügyekben nagyon tartózkodó volt eleinte Marghiloman.

- Igaz-e, hogy Ferenc Ferdinánd trónörökös, gyermekei anyagi jövőjét biztosítandó, vagyont akar nyerni börzejátékon, s e műveletekben egy Hamburger nevű személy a bizalmasa és tanácsadója.

György erről nem tudott.

- Mi a véleménye Meţianu érseknek Gogáról? Merthogy amikor Mihali és Vajda nálam jártak, aggódtak Goga magatartása miatt: nem fél az erőszaktól, és nem becsüli le az orosz rubelt.

- Meţianu nem rokonszenvez Gogával, de nem is gátolja működését.

- Igaz-e, hogy az erdélyi román nép oroszbarát, s onnan vár segítséget?

- Nem általános. Máramarosi falvainkban pópáink hatására azért igaz.

Egy ellazuló pillanatban némi belpolitika keveredik a társalgásba.

- Maiorescu! A miniszterelnöki székben már csak a király embere. Azt mondja Filipescunak a király: sohasem éreztem magam kevésbé királynak, mint Petre Carp jelenlétében. S erre Carp: mert sohasem viselkedett senkivel szemben oly kevéssé királyként, mint velem szemben! A király Filipescut szeretné Carp helyett. Carp, Filipescu, Take - ezekről a bukaresti politikusokról Marghiloman úgy beszélt, mintha Moldovánnak ezeket tüzetesen ismernie kellene. Csak nagy néha ötlött eszébe az ellenkezője, s akkor egyikről-másikról részletesebben bemutatótag szólt. A király azt fontolgatta, hogy a hatalmat Ionel Brătianunak és Take Ionescunak adja át. Take belügyi tárcája? Erősödik a vélemény, hogy Romániának a nagyhatalmak mellett a helye. Take nem akar Carppal kormányt alakítani. Az olasz követ szerint Bulgáriával szemben jogosak a területi igényeink, de közvetlenül kellene velük tárgyalni...

Alexandru bajuszkája simogatása örvén tiltólag szájára tette kezét.

- A nagyhatalmak - sóhajtotta, hogy ne szóljon hivatali titkot - a nagyhatalmakra szükségünk van. Bár a nyugati sajtóban követeléseinknek még kellemetlen visszhangja van. Különböző érdekből, a kormányok már udvarolnak nekünk.

- Például hogyan?

- Az orosz cár, második Miklós marsallbotot küldött királyunknak. Hötzendorfi Konrád (bár momentán nem vezérkari főnök, főember, kulcsember) Ferenc József titkos levelével érkezett a királyhoz Bukarestbe, két teljes órán át tárgyalt I. Carollal, majd tisztelgő látogatást tett a katonai főparancsnokságon s minden román miniszternél leadta névjegyét.

- Érdekes - mondta lanyhán Moldován.

- Szó szerint emlékszem királyunk újévi napiparancsára: ...ezekben a sorsdöntő percekben... az Orosz Birodalom Ura, Mihajlovics Miklós nagyherceggel küldte el számomra az orosz haderők marsallbotját... A bolgárok függetlenségüket az 1877-es orosz-román-török háborúnak köszönhetik, pedig abban nemcsak hogy részt nem vettek, de a lakosság még nagyon csúnyán is fogadta a román hadsereget.

- Én magam nem érzékeltem - folytatta a miniszter útitárs - ama sorsdöntő perceket, de mivel az újévi parancs hadparancs volt, készenlétre figyelmeztette a hadsereget.

- De talán untatlak, bátyám, nagyon hallgatsz.

- Éppen, mert kevéssé vagyunk beavatva az itteni személyes relációkba.

- Igen, igen. Mit tudsz például a mi egyik legfélelmesebb politikusunkról, aki konzervatív, de mégsem mindig tart velünk. Take Ionescu!

- Úgyszólván semmit.

- No, hadd pletykáljak róla egy kicsit, szívem szerint. Ő bolgár! Mi? Hogyhogy bolgár? Statisztikánk nem tud róla, hogy Bukarest környékén bolgár falvak lennének. Pedig vannak. Elég, ha mi tudjuk, hogy Románia déli része tele van bolgárokkal. Itt van a két Vida, a három Copăceni s Giurgiu vidéke a Roşiori de Vede körüli faluk a sok teleormani, romanaci község, hogy a Bărăganról ne is beszéljünk. Még felfelé Prahovában is laknak bolgárok. Mire kellene ide statisztika? Hiszen még ebben a fél században románná válik úgyis bolgár, magyar, szász s minden egyéb népség. Take a prahovai bolgár Dumitrovnak, a juhásznak fia. Mert apját Ionnak hívták, lett belőle Ionescu. Borzasztó rágondolni, mi lett volna vele, ha elmegy Bulgáriába: joghurtot savanyítana, vagy felkötötték volna már.

- Minden szavad meglep, öcsém.

- Sokaknak ideálja Take. Reális, kemény és komoly ember, azért vitte ennyire. Micsoda feltűnést okozott, mikor valami ügyben tulajdon apját perelte be. Apja ügyvédje a Code Napoleonra hivatkozva azzal érvelt, hogy apa és fiú egymással nem pörösködhetnek. Ekkor Take magánlevelekkel bizonyította be a törvényszéken, hogy az ő apja nem az öreg bolgár juhász, hanem egy ploesti zsidó kereskedő. Az akták állítólag a ploesti törvényszéken olvashatók.

- Nálunk efféle csínnyel politikailag hosszú időre elásta volna magát.

- Bukarestben meg éppen oly népszerűségre tett szert, hogy a liberális párt kebelére vonta. Ott azonban hamar rájött, hogy sokan versengenek a vezérségért, átjött a konzervatívokhoz. Mi sem becsültük meg, amint ő remélte, s hamarosan külön pártot alapított magának: a konzervatív demokratát. Ez se nem konzervatív, se nem demokrata, ezért a mindenkori kormánnyal bármikor fuzionálhat.

- De hát ő ügyvéd!

- De még milyen! Mikor a Duna Gőzhajózási Társaság 94-ben ügyvédet keresett Romániában, Take 100 000 lej évi fizetést kért. A társulat ezt sokallotta, olcsóbb ügyvédet szerződtetett, de minden pörét elveszítve, a következő évben dupla pénzért, Takét fogadták fel, azonkívül a szokványos évdíjért egy másik ügyvédet is, aki ezután minden pört megnyert a társulatnak. Mert Take nem tárgyalásokra járt, csak kijárt.

Elveszítvén a pletyka fonalát, rövid hallgatás után a bolgár származékokra tért vissza a sógoröcs-miniszter.

- Hogy a korlátlan érvényesülési lehetőség milyen embereket termel nálunk. Grekov, az első bolgár igazságügyminiszter azelőtt nálunk volt törvényszéki bíró, Gergely, az első bolgár metropolita nálunk volt pópa, Athanatovics, az első bolgár kultuszminiszter Bukarestben volt orvostanár. Ezek odaát mégis senkik, de nálunk például Jorga! Még a király is tart tőle, Carol herceget a trónörökösünk fiát engesztelésül tanulni hozzá küldi a nyári egyetemére.

- Csak talán nem Jorga is?

- De bizony ő is bolgár ivadék. Teleormanból.

- A legnagyobb román nacionalista?

- Az apja még Jorgov volt. Ő Jorguként kezdte, a második-harmadik könyv után váltott át Jorgára. Most tart talán a századik könyvénél. Alig múlik el hónap, hogy ne rittyentene egy újabb könyvet.

- Azt hallom, magyar felesége van.

- Igen? Ezt nem tartjuk számon.

- Kolozsvári leány, Bogdán Katinka.

- Talán azért oly nagyon magyarfaló.

Az ismerős tájban Marghiloman felkiáltott: - Közeledünk!

- Nagyon kíváncsi vagyok Smarandára, van már öt éve, hogy nem láttam.

- Ki az a Smaranda?

- Hát a menyasszony.

- A menyasszony? Őt Agathának hívjuk.

György nem akart erősködni, tartott tőle, hogy útitársának, ötvenen innen, szenilis emlékezet-kihagyása van. S már egész közel a birtokhoz, homlokára legyintett Alexandru:

- Jut eszembe, kislány korában Aszpázia csakugyan Smarandának nevezte a kismenyasszonyt. De ő már réges-régen Agatha. Hogy van magyarul a cumnată?

- Ángyi, ángyika - mondta György, s nagyon szégyellte magát a menyasszony előtt előre is, násznagy szerepében is.

Ebéd után jelentkezett a német jószágkormányzó, hogy körülvezesse a tiszt urakat a birtokon. Daniel, az örömapa a kastély alsó lépcsőin adta át hat vendégét a német mezőgazdásznak, maga lassan vissza- s felballagott az enyhén bizantin épületbe, hogy szokásos délutáni ejtőzésének áldozzon.

Dumitru Ştefanescu (nyurga férfi), aki egyszer ugyan járt már Caraulában, de akkor csak a kastély ablakából szemlélődött - most bennfentesként akart imponálni barátainak, tiszttársainak. A német előtt járt, s minden feltáruló látványt a maga szája íze szerint méltatott, s ez nem mindig egyezett a valósággal, amit rendre a jószágigazgató adott elő.

A terület méretei miatt a lóistállóktól a szőlőtáblákig, majd a tölgyerdő szegélyétől a tehénkarámig, onnan a nyüvés alá fogott lentáblákig hintóra szállogattak, s a magyarázkodva nekirugaszkodó vőlegényt úgy kellett visszacsalogatni a kényelmes ülésre, mert nem ismerve a távolságokat, gyalog iramodott neki egyre, a következő látnivaló felé.

Moinescu ezredes, a rangidős, a katonai akadémia tanára, szakíró, a magyarázó német mellett haladt mindenütt, kérdéseket tett fel a termelés meg a tenyésztés helyi szokásai felől, szinte úgy, mintha az ő jövendő örökségét, hozományát tekintenék meg. (Tudták, Ştefanescu is tudta, hogy a családi birtok, melynek földjét tapodják - oszthatatlan.)

Moinescu szorgalmasan írta noteszkájába: nyolcezer pogon (egy pogon=kb. ½ hektár) szántó, 400 pogon tölgyerdő, 500 pogon kaszáló, 100 pogon öntözött kert, 100 pogon helyi és nemesített szőlő, 300 pogon különleges lentermő terület, 200 arabs ménekkel feljavított kanca, 100 tenyészkocától évi 1500 sertés, 420 szarvasmarha, tehenek, bikák, ökrök, valamint 80 igás bivaly. Hányan gondozzák az állatokat, hányan ápolják a növényeket? A meghajtott fejű "románok" sokasága.

Aszpázia színpadias igyekezettel rendezte meg Moldován György találkozását a menyasszonnyal.

A későn érkezők, titkárostul, külön kaptak ebédet, s miután a miniszter saját, megszokott lakosztályába vonult, az örömanya belekarolt Györgybe, és suttogva vitte a leányszobák felé.

- Az úton szóba került Smaranda, s leforrázódtam, hogy már nem úgy hívjátok.

- Mindkét nevét beírtuk, szerencsére, keresztlevelébe, de mindjárt látod, miért tettük négy éve a másodikat első helyre.

Aszpázia kopogás nélkül nyitott be a magas fehér ajtón, behúzta maga után, s csak néhány percnyi suttogás múltán intette be "öccsét" a fehér, de félhomályossá függönyözött leányszobába. Ott állt az ifjú leány sudáran, háttal a gyér fénynek, s György beléptekor néma bókolással nyújtott kezet, s még a bókolás mozdulatával kézfejen csókolta a férfikezet, majd felemelkedve engedte, felkínálta kétfelé fürtös homlokát. György élt a homlokcsók lehetőségével.

S még eddig szó nem esett köztük, s legfeljebb az a sejtelem: miért mindez?

Ekkor szemtől szembe, arcközelben, megszólalt a lány:

- Köszönöm, bácsikám, hogy elfogadta meghívásomat s a násznagyságot esküvőmön.

Teljesen fölösleges, talán betanított mondat volt. A következő pillanat elárulta, a megszólalás hangszínezete miatt volt szükséges a köszönet.

Néhány másodpercig hagyta Aszpázia, hogy ülepedjenek a bácsikás román szavak, s elhúzta két mozdulattal a sötétítő függöny két szárnyát. A fényhez szokni kellett, de még inkább az archoz, akit látni kellett már valahol: mint eleven bábut, Aszpázia gyöngéd kézzel megforgatta lányát.

György szaporán lélegzett.

- Nos? - kérdezte Aszpázia.

György sóhajtott: - Szép. Erdély barna fürtű leánya!

- Igen, kedves öcsém, ezért nevezzük őt negyedik éve Agathának, amióta arca és hangja a mostanira változott. S Ágota mamára hasonlít.

*

A tisztek, a vőlegény barátai, elhatározták, hogy a mai, esküvő előtti estét ősi (és úri) szokás szerint nem szabad üresen hagyni - ez a legénybúcsú éjszakája. Megbontja ugyan a szokást, hogy a lányos háznál, a vendéglátó italokból fog kiteljesedni a férfias darvadozás.

Vacsora után a hölgyek (két rokon nő is érkezett délután) desszert után visszavonultak, elhúzódtak.

A fiatalabb férfiak várták, hogy a miniszter majd a háborús feszültség politikai hátteréből ad elő intim értesüléseket, de az csak ilyesmiket mondott: "Ha a balkáni egyensúly megbillen, érvényesítjük követeléseinket." Aztán: "Megvárjuk, míg a bolgárok elveszítik a cár kegyét. Hogy mivel veszítenék el? Követelődzéseikkel. Minden keresztény uralkodónak évszázados álma legyőzni a törököt, és győztesen bevonulni a volt Bizánc nagy hírű templomába, a konstantinápolyi Szent Zsófia-katedrálisba. Ezt a lehetőséget nem engedheti meg Miklós a bolgár cárnak, Ferdinándnak."

A tisztek azt akarták hallani: a románok háborúja küszöbön a bolgárok ellen. De Alexandru Marghiloman begombolkozott, s nagybátyját figyelmeztetve a további italozás holnapi következményeire, belekarolt, s Daniel bácsival, az örömapával lakosztályaik felé csoszogtak.

A vendég tisztek az erdélyi urak vigasztalására, bátorítására gondoltak, nehogy azt higgyék, hogy a román hadsereg csak a bolgárok ellen... Különösen az ezredes igyekezett, aki tankönyveket is írt e tárgyban. "Mi a mi ideálunk? - idézte magát Moinescu - Nagyrománia! A Dnyeszter, a Tisza és a Fekete-tenger közé szorítva, közepén a Kárpátok hegyeitől barázdálva". A vőlegény készségesen folytatta: "Meggyőződtünk arról, hogy az ideál megvalósulása követeli, hogy a hadsereg erkölcsileg, anyagilag, a vezetés, a külügyi politika tekintetében teljesen fel legyen készülve. Szervezetlenséggel, közömbösséggel (mint a törökök), hibás politikával (mint a bolgárok) nem érhetünk célt, de hadseregünk erélye és életképessége révén!"

Nem akart kimaradni a két másik alezredes sem, ők is fújták a leckét. "Nagyon jól tudjuk, hogy testvérek vagyunk Erdély, Bánát, Crisiana, Máramaros, Bukovina, Besszarábia, Macedónia, Viddin megye, a Timok völgye románjaival. Mindnyájan kívánjuk testvéreink felszabadítását. Nemsokára elérkezik a harcok nagy napja. Mi nem szállunk harcba máskor, a magyarokkal szemben, csak ha Ausztria és egy másik olyan hatalom között támad összeütközés, amelyik a mi segítségünket hasznosnak ítélné magára, azt kérni fogja. Ez esetben Románia hadba lépése a konstellációtól s a mi katonai akaratunktól függ."

Ezt Moinescunak illett kiegészítenie: "Ha valamely esemény hatása alatt a magyar korona elszakadna az osztráktól, és Magyarország egészen függetlenné válna, Románia egyedül is hadba szállhatna vele szemben. Ez esetben két lehetőséggel állnánk szemben: vagy mi rohannánk Budapest felé, vagy a magyarok törhetnének Bukarest irányában."

Ettől a vagy-vagytól meglódult a negyedik, az eddig hallgatag alezredes véleménye is, de már kissé kapatosan, mert ő szónoklat helyett töményet kortyolt.

- Ha a katonaságtól szabadultok, és visszatértek tűzhelyeitekhez, mondjátok el mindenkinek, hogy azokon a testvéreken kívül, akik itt élnek a román királyságban, vannak más testvéreink is, akiket rabszolgaságba hurcoltak, és várják az órát, amidőn a mi karunk ereje kiszabadítja őket. Minden jó románnak ez kell hitvallása legyen, s miként minden jó keresztény addig el nem aluszik, amíg az esti Miatyánkot el nem mondta, éppúgy, minden jó hazafinak addig nem szabad nyugodnia, míg a leigázott román testvérek nem lesznek ugyanazon román korona alatt, együttesen egy román hazát alkotva!

- Ez nem ide való, barátom! - kiáltott az ezredes, még éberen, de már az alkohol hatása alatt némileg - ez a legénységet elbocsátó szabályzat szó szerinti szövege, a néphez szóló ájtatos színvonalon!

A teremtett csöndben Traján adta elő a maga külpolitikai töltetét, leginkább nagybátyjai fülének, ám hogy a vőlegény s barátai is értsenek belőle katonás gőgjükben.

- Mi csakis kockázat nélküli, rövid és biztos győzelmet hozó háborúba bocsátkozhatunk.

- Hogyhogy? - kérdezték többen.

- Hazánk gazdasági és katonai erőforrásai hosszú háborúhoz nem lennének elegendőek.

Elhallgatott, kissé bűnbánóan. Megérezte, hogy amint a katonai szabályzatok idézgetésével méltatlanul traktálták a tisztek bácsikáit, erre a külpolitikai nyilatkozatra ők maguk, a törzstisztek, még kiskorúak.

György tapintatosan pihenőre tért, s a társalgás is elkanyarodott, valahogy a 77-es háborúra, amelyben közülük egyedül Carol vett volt részt, a tisztek egyike-másika meg sem született még. Moinescu ezredes felajánlotta hadosztálya (ahol ő a vezérkari főnök) egészségügyi vezetését.

Ezt Carol nem vette komolyan. S a "fiúk" néhány érzelmes dal után (sokadik pohár rakia után) szerelmi kalandjaikról kezdtek emlékezni. Amikor Dumitrura, a vőlegényre került sor, Traján odavágta poharát, s kirohant a teremből. A többiek csodálkoztak, hiszen a legénybúcsú értelme az, hogy a vőlegény elbúcsúzzék a férfimúltjától többi között úgy is, hogy minden kalandját visszaökrödi, ami csak eszébe jut.

Reggelihez, természetesen hölgyek nélkül, meg zákányosan gyülekeztek az urak, nem emlékezve s egymást nem emlékeztetve az este történtekre.

Délig, az uradalom kápolnájában történő szertartásig, mindannyian visszanyerték (ki-ki életkorához illő) ruganyos egyéniségüket.

Az esketést, két szerpap közreműködésével, a közeli püspök végezte.

Említésre méltó a szertartás előtti búcsúzkodás volt, a szülői rokonságtól való megválás megható pillanatai.

Amikor Trajánra került sor, percekig egymásra meredt a két testvér, majd egymásra omolva, zokogva ölelkeztek össze. A csaknem botrányba fúló hosszú-hosszú búcsúvétel kínos, tragikomikus mozzanattal zárult: Traján zsinóros monoklija beleakadt Agatha fátylának egyik díszébe, s percekig bogozták: az összes koszorús lányok részt vettek a kétnemű tárgyak szétválasztásában.

Sokaság, a környék földesúri népe s a falu apraja-nagyja ott szorongott-tolongott a kastély ritkán vendéglátó kertjében.

*

Július 3-án mozgósították a román hadsereget Bulgária ellen. A vendég tisztek, az ifjú férj Ştefanescuval együtt szétrebbentek, magukkal vitték Carol Moldovant is, hogy ezredorvosként Moienescu hadtestében az egészségügyük élére álljon. Majd bátyja igazolja őt Nagyszebenben, ahol titkon rokonszenveznek az efféle "tanulmányutakkal".

Alexandru Marghiloman, a kultuszminiszter kötelességének érezte, hogy rokonának s általa az erdélyi metropolitának olykor tájékoztatót küldjön az események kormányszintű szemléletéről, lévén, hogy laza naplót vezet ugyanis. Hogy ne okozzon feltűnést, vagy ne magyarázhassák politikai indiszkréciónak egy-egy alkalmi híradását, Aszpázia lesz a közvetítő, talán ő még megtoldhatja saját udvari tapasztalataival is a küldeményeket.

A miniszter kedves rokonnak és sógornak szólította Györgyöt: - Mihelyt lehet, meglátogatlak Vízaknán, s bár nincsen női bajom, az ottani sós gyógyvíz az én elhasznált idegeimnek is jót tesz majd. S a búcsúzásnál, Bukarestben - ha nagyon kiéheztem jó beszélgetésre, üzenek érted.

*

Carol Moldovan román orvoskari egyenruhában jelen volt, amikor a király Corabiánál rálépett a pontonhídra, melyet a hidászok állítólag hat és fél óra alatt vertek fel. Őfelsége nagyon elégedett volt a teljesítménnyel. Díszes kíséretével lóháton akart elindulni, a miniszterelnök Titu Maiorescu az esetleges baleset elkerülése végett kérte, hogy gyalogszerrel keljenek útra. (Mellesleg, ő nem tudott lovagolni.) A király tehát gyalog haladt át tábornagyi uniformisban a hadihídon mindvégig a katonák boldogan éljenző sorfalai között. Amidőn bolgár földre lépett, hadvezéri mozdulattal adta ki a rövid parancsot: Irány Szófia!

A vezérkari főnök ekkor figyelmeztette, hogy a harci cselekmények közepette nem szabad kockára tenni az uralkodó életét: térjen vissza honi földre. Udvari automobil pöfögött át a hídon, s a királyt egyenest Cotrocenibe vitte, a nyári palotába.

Károly király visszafordulásának órájában a szemben álló egyetlen bolgár hadosztály, a 9-ik, Fernandovónál megadta magát. A két román hadsereg háromszázezer katonája a front egész szélességében diadalmasan s erőltetett menetben nyomult előre.

Moldovan Carol vadonatúj sebész osztályával mindenütt a hadtest harcoló alakulatai mögött haladt.

Lőtt sebbel senki nem került a következő három héten részlegéhez. Bolgár katonát csak hadifogolyként látott: öreg tartalékosokat. Hol vannak a fiatalok: kérdezte egy hadifogoly tiszttől. - Hol? A szerb, a görög, a török fronton!

A harmadik héten Carol szabálytalanul kivonta magát a hadi kötelékből, s egy nagyon civiles beadványban közölte a hadsereg főparancsnokával felháborodott elégedetlenségét:

"Azt mondjátok, hazánk történelmének nem lesz dicsőségesebb napja, mint az, amit most írtunk be karddal a kezünkben, de amihez nem tapad vér!

Én, a tárgyilagos résztvevő és szemlélő mást mondok: harc nem volt, győzelem sincs, dicsőség sincs. Harc nem volt, de az egészségügyi ellátás is csődöt mondott. Alig lépte át a hadsereg a bolgár határt, a kolera kelt harcra csapatainkkal, s már a második héten jelentkezett a kiütéses tífusz is. Megjósolom, hogy a béke napjaiban ezek a kórok egész Románia népét ellepik.

Az erőltetett menetelések idején a katonák táplálékot nem, de verést kaptak tisztjeiktől, hogy teljesítsék a napi 50-70 kilométeres marsokat. Nagyon sok esetben a katonák napokon át étlen maradtak: zöld kukoricával, éretlen búzával, penészes kenyérrel, romlott hússal táplálkoztak, mert a trén nem tudott a csapatokhoz igazodni, vagy mert a törzstisztek az előrenyomulást úgy rendelték el, hogy az ellátásról nem gondoskodtak. Nyilvánvaló, hogy kolerával fertőzött falvakon haladt át a sereg. Hadtestemnél elrendeltem az oltásokat. Az egészségügyi főnökségtől azt az értesítést kaptam, hogy 350 000 adag koleraellenes szérum áll rendelkezésünkre. Ebből részlegemhez egyetlen ampulla sem jutott el, de még a Duna bal partján sem találtam nyomát a szérumnak.

Ha a kard nem is lett véres, ha maga a háború egyetlen harcos életébe sem került, a bolgár föld tisztjeink százainak, közlegényeink ezreinek adott örök hazát.

A kolera elleni harc nemcsak az orvosságok, műszerek, fertőtlenítő kazánok, laboratóriumi felszerelések hiánya miatt volt meddő, de a sok tehetségtelen, képzetlen aktív katonaorvos közönye miatt is. Akadtak jó érzésű törzstisztjeink, akik saját zsebükből vásároltak, hozattak orvosi műszereket, magam egy bolgár falusi orvostól kaptam (szereztem) mikroszkópot. A ragály fő terjesztői az élelmiszer szállításához rekvirált bolgár szekeresek voltak. Ezek olyan falvakból jöttek, s tértek vissza, ahol gáttalanul dühöngött a ragály. E szerencsétlen parasztoknak még súlyosabb önkény volt részük, mint a mi katonáinknak. Törvénytelen kifosztásuk rekvirálás ürügyén rabszolgai volt.

Bűnös esztelenséggel bonyolították le a csapatok visszaszállítását Bulgáriából. A hazafelé indított marsok, melyeket egészségügyi menetoszlopnak neveztek, siralmas következetlenséggel voltak megszervezve, és növelték a járvány terjedését. Ahelyett hogy először az egészséges és kevésbé fertőzött egységeket indították volna útba hazafelé, a fertőzött csapatok mozgását szorgalmazták, s nyomukba küldték, ugyanazon az úton, az egészségeseket. S hogyan jártak el a dunai átkelésnél? A pontonok, amelyek nagyon fertőzött csapatrészeket szállítottak a bal partra, nyomban fordultak, hogy befogadják a még egészséges csapatokat. A dunai átkelést fél napokra, napokra leállította a hadizsákmány juhnyájak átszállítása román földre. A corabiai hadihídon két napig bolgár juhok meneteltek észak felé. De hagyján! Ez nem tartozik szakterületembe.

A karanténokban az egészséges csapatokat együtt tartották a fertőzöttekkel. Az országba érkezésük után az egységek szabad ég alatt tanyáztak, minden kórházi létesítmény nélkül, fertőtlenítő kazánok nélkül. Semmit sem készítettek elő a beteg katonák ellátására, fogadására, ápolására.

A trénszekerek sok kilométernyi távolságban lemaradtak, s a felhalmozott kenyér ott penészedett s vált a hőségben ehetetlenné. Hogy nehezen tudtak haladni a szekerek az irgalmatlan rossz utakon, sokszor azt sem tudva, merre kell menniök? (ez a tétovázás volt egyetlen harci tevékenysége a tudatlan bolgár parasztnak!)

A vezérkariak azt mondják: ki tudhatta, hogy ilyen rosszak lesznek az utak? De uraim! Egy hadsereg vezérkarának tudnia kell, milyenek az utak abban az országban, ahová be akar hatolni. Tudnia kell, mennyi a vonuló hadtáp teljesítő képessége. Tudnia kell, melyek a helyi élelmezési lehetőségek. Egy hadsereg csak annyit vonuljon előre, amennyit a jó hadi feltételek megengednek.

Mivel magyarázható a hadsereg benyomulásának erőszakolt tempója? Talán azzal, hogy hüledezzen tőle Európa? De ugyanúgy hüledezett volna, ha a csapatok egy-két nappal később érkeznek a menetcélokba, s hadseregünk hírneve semmi csorbát nem szenvedett volna ilyen felvonulással sem, míg így a ragályok martalékaként kedvezőtlenebb színben lát minket a külföld. A békét ugyanolyan feltételekkel köthettük volna meg két-három nappal később, ha csapatainknak lett volna mit enniök.

S taktikai szempontból is, mi értelme volt az esztelen rohanásnak? A kis bolgár garnizonok ellenállás nélkül adták meg magukat, vagy vonultak vissza. Az első perctől világos volt, hogy a bolgárok nem akarnak velünk harcolni. De nem is lett volna kivel harcoljunk, mert a Duna és Szófia között szinte nem is volt bolgár hadsereg. A bolgár fegyveres erők egész frontja a szerb, a görög és török harctér felé volt felvonultatva, felállítva. Leromolva, három háborútól demoralizálva, betegségektől is megtizedelve, idegen hadseregektől minden oldalról körülvéve, a bolgár hadsereg sorsa már a román mozgósítás napján meg volt pecsételve.

A bolgár hadvezetés már akkor nem tehetett mást felénk, mint hogy kitűzze a fehér zászlót. A román hadsereg módszeresen a klasszikus katonai ismeretekhez, disciplinákhoz alkalmazkodva is bevonulhatott volna, elfoglalva Bulgária felét, és harc nélkül ugyanerre az eredményre jutott volna. »Ezt a diadalt - érzik, uraim, mily hamisan csengenek ezek a büszke szavak - hazánk történetének legdicsőbb napjaivá avatva, amit karddal a kézben írunk be a história évkönyveibe, karddal, amelyhez nem tapad vér! Amellyel nem öltünk, hanem akadályoztuk az ölést. Az ellenfelet segítettük, hogy ő maga helyezze magát oltalmunk alá!«

Uraim, ez a dicső kard nem véres csakugyan, de gennyel és fertőzettel szennyezett. S ezek nem a tiszta győzelem nedvei.

Tisztelettel és mély felháborodással
Carol Moldovan dr. erdély-részi sebész főorvos."

Visszatérve Nagyszebenbe, ezekről a tapasztalatairól Károly mélyen hallgatott, bár most erre semmiféle fogadalom nem kötötte. Még Vízaknán sem beszélt a bolgár földi újabb katonai élményeiről.

*

Augusztus 6-án görögkeleti papfutár hozta Nagyszebenbe Aszpázia kopertáját Alexandru Marghiloman ígéretével, imitt-amott megtűzdelve némely udvarhölgyi észrevételekkel a főszöveget.

Június 25. Nem beszéltem a királynak, és a király sem beszélt nekem. A bizalom biztosítékaként némán megmutatta a hadjárat titkos tervét. Egy bizonyos ponton szimulálni fogjuk a partraszállást, és egész más helyen kötünk ki. Nem beszélek a királynak, hogy ne kényszerüljek a kormányban dúló ellentétekről szólni. Azt hiszem, elfogadható forma lenne, ha felajánlanám Ionel Brătianu részvételét. Maiorescu még hiszi, hogy Take Ionescu még belemenne ebbe. Maiorescu a legnagyobb titoktartás mellett elmondta, hogy a király június 20-án, mikor a mozgósítást ajánlotta neki, bólintott: "igen, most szükséges". Ő, aki 48 órával ezelőtt még azt mondta: "nevetséges lenne mozgósítani, hogy leszereljünk". (A bolgár hadsereg málladozásáról kapott jelentéseket.) A miniszterelnök közölte, hogy Berlinben oly hírek szállonganak, miszerint Ausztria közvetíti a bolgár javaslatokat a mi határigényeinkre nézve, s amit Bulgária felajánl, azt fogadjuk el.

A magyar sajtóban Románia ellen nyilvánított minden aggodalom alaptalan. A román közvélemény zaklatottsága érthető. Kísérlet történt Nagy-Bulgária létrehozására, s Románia érdeke ellenkezik ezzel. Ha Bulgária és Románia között konfliktus van, azt nem kell a bolgár s magyar-osztrák kapcsolatokban keresni

Szilisztra zsidó lakossága tiltakozott Romániához csatolása ellen, mivel az jogaik fosztásával járna. A dobrudzsai zsidók állampolgárságát a románok csak harminckét év múltán ismerték el, akkor is csak azoknak, akik szüleik török állampolgárságát igazolni tudták, jóllehet annyi idő múltán s a török irattárak közismert állapota miatt is, ez szinte lehetetlen volt. S mindez annak ellenére, hogy egy 1880-ból származó törvényerejű rendelet minden dobrudzsait románnak ismer el.

Nemcsak Szilisztra, de a Turtacaia-Balcsik vonal? Egyetértés egy katonai szövetségben, de Maiorescu szerint az idő még nem érkezett el a macedo-románok számára. Azt mondják, Románia akciója nemzeti célkitűzéseinek megvalósulásában kitűnően alakul, s elérte esélyeinek maximumát.

Június 26. Take Maiorescunál: fel van háborodva, hogy két lap azt állítja, hogy ő a nemzeti kormány ellen van. Ebből krízis lesz! A nemzeti kormányt nem Brătianu kezdeményezte, hanem ő. Mondom neki: azokat a lapokat nem én inspiráltam. A király: sajnálom, hogy nem működik a bolgárok híres harci készsége. Most volna kedvem háborúhoz! Mire törekszik Románia a Balkánon? Hogy semmit se döntsenek el nélküle.

A király proklamációja a nagyhatalmakhoz:

"Hadseregének behatolásával Bulgáriába Románia nem hódítani akar és nem célja a bolgár hadsereg megsemmisítése sem. Katonai akciójának oka, hogy a Dunán túli területeinek határát biztosítsa. A Balkán-államok közötti mostani konfliktus megerősítette a román kormány ama meggyőződését, hogy Bulgária felé eső részén biztos stratégiai határra van szüksége, hogy a jövőben a két állam között lehetővé váljon a békés viszony. Ez a határ a Turtukaia (Tutrakan)-Dobrics-Balcsik vonal.

Románia érdekei a Balkánon nem engedik meg, hogy csupán nézői legyünk Bulgária hegemón törekvéseinek, mint ahogyan az a többi állam kárára, már a közösen viselt felszabadító háború befejezésének másnapján részéről megnyilvánul. Románia úgy véli, nemcsak pusztán a felek érdekeinek biztosításához járul hozzá, de az európai nagyhatalmak békére irányuló erőfeszítéseiből is kiveszi részét."

Július 4. Románia aspirációit elfogadja egész Európa. Maiorescu felolvasta a hatalmaknak küldött jegyzéket. Állítólag Take fogalmazta. A Kamara ülésén Take felolvas egy táviratot, melyet Ferdinánd bolgár király küldött a mi királyunknak. A király elutazott Corabiába. Sokan kétségbe vannak esve: marsunk nehogy a bolgár dinasztia bukását jelentse, mert az Európát elidegenítené tőlünk. A bolgár cár Ausztriához fordult trónja érdekében. A császár - a kémek szerint - azt mondta, a hiba a bolgároké, már régen oda kellett volna adni a románoknak, amit kértek.

Vacsoránál a király a királynénak: "már 78-ban meg kellett volna kapnunk egész Dobrudzsát. Akkor török többségű volt. Most egymillió lakójából 600 ezer bolgár és csupán 20 ezer román. Nem lesz könnyű dolgunk velük."

Július 8. Az olasz követet megbízzuk, nyugtassa meg a bolgárokat, nem vonulunk be Szófiába.

Július 9. Az olasz követ táviratot kapott Szófiából, hogy a szerb és görög csapatok a fegyvernyugvás ellenére tovább támadnak. Kérik királyunkat, interveniáljon Szerbiánál, Görögországnál, Montenegrónál.

Vacsoránál a király az asztal fölött: "a bolgárok üldözési mániában szenvednek."

Július 10. Bolgár távirat: Kijelentem a bolgár kormány nevében, hogy a fontosabb pontokat illetően beleegyezünk, ami a mellékkérdéseket illeti, bizonyosak vagyunk, nem merülnek fel nézetkülönbségek a végleges megegyezés szövegével. Elfogadjuk, hogy az előzetes tárgyalások Bukarestben folyjanak le. A katonai tárgyalásokat pedig Nisben javasoljuk.

A görög külügyminisztérium elképzelése nem egyezik a bolgár javaslattal, miszerint az előtárgyalásokat a harctéren tartsák. Görögország elfogadja őfelsége a román király javaslatát, és beleegyezik a bukaresti tárgyalásokba.

Július 11. A görög király távirata: egyetért abban, hogy Bulgária területét jelentősen csökkenteni kell, s tudva azt, hogy Bulgária rosszhiszemű, a békekötést csak azután szabad aláírni, miután minden részletkérdés tisztázódott.

Take idegrohamokban. Maiorescu próbálja megnyugtatni.

Július 12. Megérkezik a bolgár delegáció. Hírek a szerb frontról, a bolgárok állítólag újra támadnak. A delegáció erről mit sem tud.

Július 17. Konferencia. Maiorescu jobbján a bolgár, balján a görög küldött. Én szemben, mellettem Take és Coanda tábornok, balomon a szerb küldöttség. A legnagyobb vita Kavala miatt lesz, az Égei-tengeren. A görögök nem akarnak lemondani róla.

Július 18. Osztrák javaslat. Ott a Ball-Platzon halvány sejtelmük sincs, mi történt mostanában a Vardar mentén. Úgy látom, a bolgároknak az Égei-tengerparton csak Dodeagacs és egy keskeny földnyelv marad meg.

Július 20. Erős vita Kavala körül. A mi követeléseinket a bolgárok elfogadták. Maiorescu visszavonult a bolgárokkal. Engem is odakért. Súgta: Take nehogy idejöjjön, mert elrontja a dolgunkat. Ezt mondta a bolgároknak: "Sajnálom önöket, szenvedek önökkel, de gondoljanak bele helyzetünkbe. Én minden szimpátiám mellett, ha nem egyeztünk volna meg, ismét háborút volnék kénytelen viselni önökkel szemben." Aztán elővettük a térképeket.

Mikor Venizelosszal tárgyaltam, erősködött, hogy királya utasítására nem hagyhatja el a Meste bal partját. De ha Coanda tábornok beleegyezik egy másik határba, az ő autoritása mögött engedményt tehetne. Coanda mellett ültem, és állandóan a lábát rugdosva rávettem, húzza meg azt a bolgárok számára kedvező vonalat.

A bolgárok megegyeztek a szerbekkel, akik lemondtak Strumicáról.

Július 24-én este 7 óra 30-kor lényegében kimondtuk a békét. Vacsoraasztal fölött:

A német trónörökös Martha Bibescun keresztül táviratot küldött: "Faites à votre guise et fichez-vous des grandes puissances"=tegyetek gusztusotok szerint, s fütyüljetek a nagyhatalmakra. A király jót mulatva ismétli a táviratot.

Ebédnél:

A király Vilmostól is kapott egy táviratot, melyben gratulál neki politikai sikereihez, és kéri, tegyen meg mindent a görög uralkodóért, Konstantinért. Királyunk csevegve meséli, hogy vigasztaló levelet fog írni "arme" Ferdinándnak, akinek csapatai immár hosszú ideig nem lesznek képesek semmilyen hadjáratra.

Július 27. A szerbek és görögök között titkos szerződés a bolgárok ellen. Este vacsora: díszbankett 52 terítékkel. Miniszterek, diplomaták, békeküldöttek feleségestül. Eliza Brătianu asszony beszélgetés közben hangosan: "Take aljas és hazug, tudom a módját, hogy meggátoljam férjemet, hogy kapcsolatot tartson fenn vele."

Maiorescu ünnepi beszéde: "Románia elnyerte a balkáni népek elismerését, egyrészt nagylelkű közreműködése által, másrészt azért a történelmi feladatért, amellyel a békét létrehozta. Románia a balkáni országok élén marad, megmutatva a rend és a béke útját." S ezzel fejezte be: "új nagyhatalom született". A szerb küldött, Pasics szerint, Románia elnyerte a balkáni népek elismerését, egyrészt nagyszerű közreműködése által, másrészt azért a történelmi teljesítményért, amivel a békét létrehozta a balkáni egyensúly érdekében, mely új prosperitási területet jelent Európának. "Remélem - mondta -, hogy Románia az itt képviselt országok élén marad, megmutatva a rend s a béke útját."

Július 28. Maiorescut a palotába hívják. A király kitünteti a Carol I. renddel. A Tedeumon ott a király, a királyné, a hercegnők, a trónörökös leányai. Miután a keresztet megcsókolta, az uralkodó kezet fog a balkáni küldöttekkel. A bolgárok kezét hosszan rázza, szorongatja. Pasics és Venizelosz kissé meg is bántódnak. Délután minisztertanács. Take kirohanása az albán korrupció ellen.

Július 30. Vacsora fölött:

A királyné napok óta Take Ionescu magatartása, intrikái miatt háborog. Ilyen embert nem volna szabad megtűrni a kormányban. Hogy Wied herceg albán királlyá tételét s az oda juttatandó 300 ezer lejes testvéri kölcsönt korrupciónak meri nevezni! Testvéri a kölcsön, mert a testvér albán népnek adjuk s a jövendő királynak, ki Wied Erzsébet királynénknak unokaöccse.

Augusztus 5. Nicolae herceg születésnapja Sinaján. Ebéd a Peles kastélyban. Az egész királyi család együtt, kivéve Ferdinánd trónörököst és Carol herceget. Nicolae herceg nagyon szívélyes, az asztal körül mindenkivel koccintott.

Az asztal mellett a király: nagyon elégedett a Neue Freie Presse cikkével, melyben elismerést nyert, hogy a császárkirály és ő Károly között teljes az egyetértés: Ausztria nehéz helyzetében nem hagyta el Romániát a bolgárok kedvéért.

A királyné Maiorescu panaszát idézi:

Takeval már nem lehet folytatni. Már elveszítette valamennyiünk megbecsülését. Hogyan tehette meg, hogy szabadságra menjen a dühöngő kolera napjaiban, amikor Eliza Brătianu asszony táviratilag jelentette a királynak, hogy Turnu-Măgurelenél beteg és éhségtől elgyötört emberek torlódtak fel, és pusztulnak.

P. S. Alexandru unokaöcsénk a napokban Karlsbadba utazik májbántalmaival. Egyedül megy, boldoggá tennéd, ha őt ezekben a hetekben (akár részideig is) társaságoddal szerencséltetnéd. E hó 9-én a budapesti Vadászkürtben csatlakozhatnál hozzá. Csókol rokonod Aszpázia.

Sinaja, 1913. aug. 6.

*

Semmi oka nem volt Györgynek, hogy a kedves hívást elhárítsa. Augusztus közepén érkeztek meg, szüntelen egymást informálás közepett Karlsbadba.

A kurszalonokban, a szállodában, a sétányokon a két román férfiú homlokát szüntelen elismerés övezi. Mindenki udvarol, mindenki gratulál: németek, franciák, angolok. Üzleteket ajánlanak nekik. Útjuk nyílik Rotschildhoz, a nagy pénzemberhez.

De a legnevezetesebb találkozásuk Georges Clemenceau-val, a négy év előtti francia miniszterelnökkel történik az egyik ivócsarnokban. Nagy elismerését nyilatkoztatta, szinte túlságosan is mély reverenciával a román urak s a románság iránt. Azt ajánlotta, hogy a jövőben a szerbekkel és a görögökkel kössenek szorosabb barátságot, annak ellenére, hogy ő személy szerint nem hisz hűségükben. Némi töprengés után megjegyezte: "három hónapja írtam egy cikket önök ellen a romániai zsidóság érdekében. De az már régen volt."

Moldován György még aznap elkérte azt az írást Clemenceau titkárától, minthogy egyikük sem olvasta a L'homme Libre ama májusi számát. A titkár azt hívén, megbeszélt dologról van szó, gyanútlanul átadta a lapot szállodai szobájukból.

Este Marghilomannal összebújva mohón olvasták a francia szöveget a romániai zsidók különös helyzetéről. Miután kifejti Clemenceau, hogy a románok az antiszemitizmust a legnagyobb tökélyre emelték, rámutat arra, hogy a berlini kongresszuson 1878-ban Franciaország javasolta, Románia függetlenségének megadását ugyanolyan feltételekhez kössék, mint amilyeneket Szerbiának is megszabtak. "Ez a javaslat, mint a kongresszus jegyzőkönyveiből is kiderül, a romániai zsidóságot tartotta szem előtt..." Az akkor francia részről elhangzott deklaráció még azt is leszögezte: "a francia megbízottak nem tekinthetnek el a jogegyenlőség és vallásszabadság érvényesítésétől, és Románia egy szituációnak, amelynek hasznát élvezi, kötelességeit, még kellemetlenségeit is el kell fogadja." A francia nyilatkozatot, akkor a konferencián részt vevő nagyhatalmak minden képviselője elfogadta.

Clemenceau ezután a berlini szerződés 44. paragrafusának előírásaira, valamint arra a harcra hivatkozik, ami a régi román alkotmány 7. paragrafusa és a módosított alkotmány ugyancsak 7. pontja körül 1872-ben lezajlott: amikor Anglia, Franciaország, Németország és Ausztria-Magyarország végül is elismerték Románia függetlenségét, a leghatározottabban fenntartással éltek Románia elégtelen alkotmányos intézkedéseivel szemben, ami a vallásszabadságot illeti. "Ma, amikor - folytatja a L'Homme Libre cikke - sorsának már ura Románia, meg kell mutassa, hogy megtartja vállalt kötelezettségeit. Ítélje meg bárki! Negyven év alatt legfeljebb kétszáz zsidónak adott állampolgárságot... A román zsidók ma idegenek abban az országban, ahol születtek, idegenek annak ellenére, hogy letelepedésük a dunai fejedelemségekben - ez történészek által megállapított tény - a XIII. és XIV. században ment végbe. Idegenek annak a népnek körében, amellyel sorsközösségben élnek. Idegenek, noha a közterheket viselik, köztük a legsúlyosabbat is: a katonai szolgálatot. Idegenek, holott semmilyen más nemzethez nem tartoznak, nem mondható rájuk, hogy más állam védnöksége alatt állnának. Mindez nemzetközi szempontból monstruózus."

Romániában egész sor érvényes törvény nyomja el a zsidókat: A zsidó katona, aki vérét ontja a harctéren, abba a helyzetbe kerülhet, hogy nem alkalmazzák műhelyben, vagy gyerekeit nem veszik fel iskolába, mert idegenek. Dobrudzsában, amelyet Románia 1878-ban annektált, akárcsak Szilisztrán, amit a bolgárok most engednek át, a zsidók szerződés folytán állampolgárok lettek, míg Romániában, bár évszázadok óta lakosai az országnak, a román kormány idegeneknek nyilvánítja őket, jóllehet minden lehető alkalommal lojalitásukról tesznek tanúságot, jóllehet az az ország fejlődése részben az ő tevékenységüknek is köszönhető. Előttem fekszik minden törvényszöveg, ami ezeket a monstruozitásokat életre hívta. Kész vagyok bármelyiket idézni, ha valaki a fentieket sajtóban cáfolni akarná. Kitűnő kollégám, Luigi Luzzati, volt olasz miniszterelnök a Corriera delta Sera március 3-i számában azt írja: "A román zsidók az utolsó rabszolgák, akik még Európában megmaradtak!"

Amikor a L'Homme Libre-t visszaadta Moldován dr., Clemenceau, kissé röstelkedve mondta: "- Az utóbbi hetekben természetesen sokat változott véleményem Romániáról. Viszont titkáromat szigorú megrovásban részesítem, hogy rossz éjszakát, talán rossz napokat szerzett önöknek."

A gyász, hogy Ágota-mamát, a család összetartóját és erjesztő kovászát elveszítették, nem gátolta meg a családot abban, hogy az augusztusi hőség néhány hetét együtt töltse Vízaknán.

Károly csak egy-egy délutánt időzött a nagy család körében, Thuróczy Ödön, immár (még?) tüzér őrnagy már évek óta elkerülte, hogy Kassáról az "oláh" rokonsággal együtt töltendő hetekre leutazzék. Ám Erzsébet a két Thuróczy gyermekkel, Piroskával (nyolcéves) és Dezsővel (négyéves) már júliustól Júlia ellátásában vendégeskedett. A Moldován ikrek Dezsőkét ajnározták, s ez féltékennyé tette a hatéves Mikeskét, akinek Zágon második keresztnevét lassacskán csak ünnepnapokon használták. Az ikrek leányrésze, Tünde tizenkét évesen máris kebles és vétkes Dezsőke elkapatásában. A férfirész Csongor a két ház között kallódott, míg augusztus első napjaiban az udvarhölgy Aszpázia vonaton meg nem érkezett egyenest Bukarestből Trajánnal. Traján szelíd figyelemmel nyomban észbe vette Csongor méltatlan elárvulását, és szárnyai alá vette az öt évvel fiatalabb, szerfölött tanulékony, okos kis nagyfiút. Erzsébet, helyrebillentendő a család megsértett erkölcsi világrendjét a kis Mikest kezdte becézni. Így aztán a "háziasszonynak", Júliának csak a vendéglátás gondja maradt. Igaz, segítséget fogadott ezekre a hetekre, a román szolgáló mellé a magyar varrónő tizenhat esztendős leánykáját, Buzás Zsófiát - ingyen, hogy Júlia keze alatt megtanulja az úri háztartást s egyebek mellett az úri főzést is. Ez lesz férjhezmenetele előtt az utolsó alkalom.

Ebéd előtti sétákra Aszpázia vezette, kotlósként a gyermeksereglést a tavak megtekintésére, a források megkóstolására (a meleg vizű Zöld-tó és Vörös-tó után). A hideg Thököly-tó táján Dessewffy fürdőigazgató rendszerint értesülést szerzett a jeles vendég sétájáról, s hódoló tisztelettel szerény délelőtti traktamentumot ajánlott fel Aszpáziának s természetesen az őt közrefogó gyermekeknek. S az ő megnyilvánuló csalódásuk közepette Aszpázia mindig s szívélyes kézmozdulattal elbocsátotta a fürdőigazgatót, ezt a kezét egyúttal fenséges kézcsókra nyújtva át.

Ezután Mikes megkapta ismét a csókkal illetett jobb kezet, mely úti biztonsága volt, míg a bal kézen Dezsőke függött, s az ő kezét Piroska fogta. A nagyok előttük haladtak, középütt Traján, jobbján-balján az ikrek: Tünde és Csongor.

E bájos sétáló csoportban egyedül Traján volt az, aki napról napra kelletlenebbül rótta a sétányokat, bár az ikrek magyar csacsogásából nagyon sokat tanult, de úgy tetszett, más tudnivalókra volt éhes és szomjas. Bágyadtságáról panaszkodva egyre otthon akart maradni. Csak anyja rábeszélése mozgatta meg minden délelőtt, hogy útra keljen a gyermekcsapattal, legszívesebben könyvei s még inkább a konyha környékén szerette volna tölteni drága vakációs idejét. Az ételszag - gyanakodtak az asszonyok - kamaszos falánkság, mely az asztal mellett is megnyilvánul. Egyébre nem gondoltak.

A három asszony között a család s a gyermekek örök beszélnivalóján túl, ezek a nyári hetek a bukaresti királyi udvar pletykáinak szentelődtek. S főképpen a trónörökös személyének, ki fiatalemberként (valamennyiöknél ifjabb) egy távoli világ s egy új ifjúság egzotikumával mozgatta meg a két magyarországi asszony képzeletét. És Aszpázia beszélt-beszélt, egyre színesebben mesélte el a tavaly, tavalyelőtt már elmondott értesüléseket.

Szánni való és megbotránkozásra késztető tények, körülmények, cselekedetek, amifélék a Habsburg császár-király udvarában a maguk idejében és mostanában egészen másként fordultak, fordulnak elő.

A részletekre kíváncsi kérdések megújuló firtatásait, az ismétlődő borongásra alkalmas válaszokat Erzsébet és Júlia a megközelítőleg teljes beavatottság birtokában már maguk egészítették ki, ha Aszja valamit el-elpróbált hagyni.

A sajnálkozással vegyes iszonyodás tért vissza újra és újra. Ők, kik mindhárman egészséges, ép gyermekeket szültek, s ha kell, még fognak is szülni (ez volt a hozadéka erről való tűnődésüknek) - szánták a román királynét, Erzsébetet, hogy egyetlen hülye leánykát tudott csak világra szenvedni. Wied Erzsébet ezt a gyermeket tízéves koráig szeretve-szenvedve rejtegette az emberek szeme elől, a megváltó halál elől. A kis vízfejű hercegnő, mindenki megnyugvására, végül úgy halt meg, hogy tüdőgyulladás-szerű, köhögéses fertőzetére a király orvosa halálba enyhítő, csendesítő gyógyszert fecskendezett a hörgő leánykába.

Ennek a tragédiának minden mozzanatát ismételni kellett a megtanulásig. S a tanulságig: nincs trónörökös a román trónon a Hohenzollern-Sigmaringen első Carol után. Azazhogy nem volt, mert egyetlen s törvényerejű rendelettel teremtettek utódot három esztendővel ezelőtt: trónörökösnek nyilvánították Ferdinánd herceget, a király bátyjának Leopold von Hohenzollern Sigmaringennek második fiát.

Na, most aztán az immár huszonhét éves trónörökös részletes ábrázolása. Hogy porosz minden porcikájában, az a magyarországi nőknek keveset mond. Ők a fiatal legényember férfi minőségére kíváncsiak, nem arra, hogy szorgalmasan tanulja, gyakorolja a román nyelvet 1886 óta, amikor nagybátyja Romániába hozatta, anyanyelve a német s a gyermekkorban belévert francia mellé.

Aszpázia csak arca és termete leírására vállalkozik eleinte. De már a második héten elkottyantja a cigánylányokat. Az ifjú hercegnek, Ferdinánd Viktor Albert Maingrád immár romániai hercegnek, nem egyszerűen nőkre van szüksége. Kereskedőlányok, de még bojárlányok is vállalkoznának rá, hogy a trónörökös nőigényét (ezt az udvari környezet természetesnek tartaná) kielégítse. Aszpázia azt gyanítja, Ferdinánd még akadozva képes kifejteni gondolatait románul, különösen tán a szeretkezés óráiban, perceiben, s ezért a nép egyszerűbb leányaival jobban boldogul. Ismerni kellene, hogyan akadt össze Nandó (nagybátyja így hívja) először cigánylánnyal. Erről azonban nincsen pontos értesülése Aszjának. Annyi bizonyos, mostanában a trónörökös sétáinak, legényvacsoráinak színhelyeire, menetvonalára már a királyi egészségügyi hatóságok által megvizsgált, kiválogatott, megmosdatott fiatal cigánylányokkal találkozik "véletlenül" estenden. Ezek a felbérelt leányok természetesen hópénzt és szanatóriumi külön ápolást kapnak, s a kiválasztottságuk gyakorisága okán még külön jutalmakat is. Azt nem lehet persze megakadályozni, hogy az így nyert illetményüket ezek a szerencsés lányok ne osszák szét, szórják el népes családjuk körében. Ezt megtehetik, mert táplálásukról, ruházatukról az Udvar gondoskodik. Az Udvar! Egy külön szárnysegéd a fürtösen jelentkező újabb cigánylányokkal foglalkozik. Azt kell hinnie a trónörökösnek, s ez férfiméltóságának része kell maradjon, hogy az útjába sereglő cigánylányok közül ő maga, saját ízlése és vágyai szerint választ alkalomról alkalomra, férfivarázsa szerint. Ezek a furcsa szokások, e különös, tulajdonképpen megbotránkoztató nemi gyakorlat, mely taszító, s csak pletykaanyagként vonzó minőségében, de mégiscsak új meg új kérdésekre, kiegészítésekre serkentve délutánról délutánra visszatolakodtak a három tiszta életű, szelíd asszony képzeletébe. S mindig azzal a végződéssel, hogyan fog az Udvar kilábolni ebből a fertőből, mely (Júlia tréfás intim szava) mégiscsak a fartő tájékáról eredeztethető.

Az vált a tájékoztatás második etapjává, hogyan próbált Erzsébet királyné (Wied Erzsébet hercegnő) állandó és udvarképes szerelmi társat szerezni, szervezni a trónörökösnek. Ez a társ és nyugvópont a Văcărescu lány lett volna, Văcărescu Elena. A királyné beleegyezésével, sőt biztatására, a szép és fiatal "udvarhölgy" társnőnket tavalyelőtt eljegyezte a trónörökös. Erzsébet azt képzelte, ezzel a gazdag s középkori fejedelmek udvarában már magas polcokon szereplő bojár ősöktől származó leánnyal romanizálja, románosítja az uralkodó házat s valóságosan begyökerezteti Románia talajába.

Az iskolázott, bájos tizenhét éves leányt csak néhány hétre vonták be a királyné udvarkörébe, hogy Ferdinánd szeme megakadjon rajta: szépségén, fiatalságán - s a cigányleányok adakozó, odaadó magatartásának ellentéteként, tartózkodó viselkedésével diadalmaskodjék a mindennapos (azt remélték) csömörletes kicsapongások fölött.

A huszonhét éves fiatalember belehajtotta volna fejét könnyen az Elena kezében feléje nyújtott igába. Még csak azt sem kérték tőle akkor még, hogy a barna bőrű szeretőkről mondjon le. De az urak, a bojárok, a miniszterek, a pártok mást akartak. Nem akarták, hogy közülük egy család (leánya által) fölibök kerekedjék, majdan királynét s trónutódlót adva az országnak, népnek. S maga a király is a házasságot ellenzők pártjára állt, nyilvánosan megtagadta a királyné "mesterkedését", amelyről pedig ő királyi felségének is tudomása kellett legyen, eleinte. A királyné az eljegyzés felbontása után néhány hónapra külföldre távozott. (Hazament.) A suttogó pletyka szerint száműzte őt férje. Ez azonban nem volt igaz.

Idegen uralkodóházak körül kerestek, keresgéltek olyan főhercegnőket ezután, akik a saját trónjuk körül, másod-, harmadíziglen aláhulltak a hatalom asztaláról. A királynéság esélyeiből kiesve - ott. Az uralkodók harmad-, negyedszülötteinek gyermekei.

Korban Ferdinándhoz illőt többet is találván, egy temperamentumos, tizennyolc éves angol hercegnőre esett a közválasztás, Máriára. (Ez a választás a tavaly elhunyt Joan Brătianunak, a liberális párt vezérének talán utolsó és sikeres politikai ténykedése volt.)

Viktória angol királynő unokája, második fiának, Alfréd edinburghi hercegnek leánya. Életének fele idejét Málta szigetén töltötte Mária, ahol apja kormányzó és flottaparancsnok. Anyja? II. Sándor orosz cár egyetlen leánya, Mária unokabátyja Miklós trónörökös, aki ha trónra lép, II. Miklós cár lesz. Annyit talán még Alfrédról, az edinburghi hercegről, hogy tizennyolc éves korában görög királlyá választották, de ő anyja, Viktória királynő kívánsága szerint, nem fogadta el a balkáni trónt.

Erzsébet királynénak nem nyílt módja igazán tiltakozni Mária Bukarestbe hozatala ellen. Megalázottan, hogy választottját mellőzik, Văcărescu Elenát Párizsba bocsátotta, egyetemre, hogy ott műveltebb nővé faragódjék, minősüljön, mint bárki a bukaresti udvarban. De megalázottságát később sem tehette szóvá Erzsébet, csak a legintimusabb beszélgetésekben: a Wied hercegek rangja mind az angol királyi családhoz képest, mind a Romanovok mellett csak szerény s alacsony értékrendű, nem is országló tekintély. Az uralkodóházak házasodásainál a Wied fiúk-lányok után nemigen szokás kapkodni, s ha Károlyunk a Hohenzollern-Sigmaringen fiúról tudták volna, hogy trónvárományos, könnyen lehet, hogy különb párt szereztek volna számára. Azt, hogy különb, Erzsébet mindig könnyezve ejtette ki, hibás leánykájára gondolva, s a maga épet szülni képtelen voltára utalva.

A királynénak a trónörökösnével szemben tekintélyül, fölényül életkora maradt és az uralkodó mellett töltött közel harminc esztendő udvari tapasztalata. S az a nem híresztelhető mende-monda, hogy Mária hercegnő serdülő éveit a tengerészkadetek társaságát élvezvén, s az edinburghi kastély parkjában szabados játékokkal töltvén - már nem éppen szűzen került Ferdinánd ágyába.

Minthogy az esküvő már megtörtént, s a trónörökös nem tett észrevételt az új asszony intaktsága dolgában, az udvari élet nyugalma látszólag helyreállt. Sok szó esett a díszes esküvő külsőségeiről, a fenséges vendégek részvételéről, a fiatal pár magatartásáról. Ám erről vagy máskor (vagy soha).

Egy-egy délelőtti séta elmaradása esetén a gyermekek délután szereztek maguknak kárpótlást: csatangolásra kértek s kaptak engedélyt anyáiktól. Ezek az alkalmak a városka magyar és román gyerkőceinek ámuló csatlakozását jelentették. Nadrágos emberek csemetéi is akadtak köztük, de Tündét éppúgy csodálták, mint a leggyermetegebb sóvárgó lánykák. Az egyik megsimogatva köntösét, így sóhajtott: "Be szép ruhája van Tündikének!" Traján régi, hét év előtti játszópajtásait már nem találhatta a délutáni utcán: ők már dolgoztak valahol - vagy a földeken, vagy a sóvágatokban.

Zsófi délutánonkint, élvezettel végzett "úri" tevékenysége fogytán, hazatért. Aszpázia egyszer megkérdezte indulóban a takarosan útra kész leányt: "Mondd csak, te Buzás Zsófi, miért van az, hogy a fonatod egyik ága a hátadon, a másik ága a kebleden?"

Csodálkozva, majd némi daccal felelt a lány: "Hogy azt ne gondolja valaki, hogy kevély vagyok!"

- Kevély - csodálkozott Aszpázia -, tehát ha mindkét fonatod hátravetnéd?

Zsófi biccentett. E beszélgetésnél jelen volt Traján is. Nyelte tekintetével a lányt. Aszpázia ezt észrevette.

Másnap Zsófi azzal dicsekedett, hogy a Meleg oldalon, a szederindásban nagyon megérett a fekete gyümölcs.

Aszpázia ebéd után megkérte Zsófit, vezesse oda csemegézésre a gyermekeket, biztatta Trajánt is, ezúttal tartson ő is a kicsinyekkel.

Jó kis kalandnak ígérkezett: a gyermekek repestek, s Traján sem ellenkezett, ott ballagott átal a városkán Zsófi nyomában. A Meleg oldal egyik lankája csakugyan feketéllett a szedertől. A kicsinyek, még Tünde is, mohón belelábaltak az indás szövevények közé, de a legkisebbek a szúrós indák között csakhamar sírva fakadtak. A tüskékkel, sörteszőrökkel és mirigyszőrökkel borított kúszó szárak a gyönge s bántáshoz nem szokott gyermeklábszárakat felhólyagozták. A fanyarédes gyümölcs nem adta magát könnyen. Egyedül Csongornak volt Zsófin kívül gyakorlata a szedrezésben. Traján is néhány kékesfekete szem szájba tétele után, megszúrt ujját szopta gyermekként.

Zsófi fél marokra szemelgette fürgén a szedret, s a tisztáson szepegő kicsik között osztotta szét, kilépve az indák sűrűjéből - a maradékot szabad kezével Traján szájába adta, egyenkint, szemenkint. A többiek természetes közönnyel fordultak el a nagyfiú etetésétől, egyedül a kis Mikes állt oda melléjük, tátott szájjal s megrökönyödött csodálkozással. Aztán visszalépett a szedresbe, s magától megtagadva a fekete szájú csemegézés élvezetét, Zsófi púpozott marokkal tért vissza hamarost a kicsinyek s Traján táplálására.

A fanyar gyümölcstől azonban csakhamar elvásott a gyermekek ínye, s több szederhez elfogyott a kedvük, ám tétlenül nem volt türelmük álldogálni. A lejtős játékot a legkisebbek kezdték a szedermentes lankán: lefeküdt Dezsőke, és saját súlya által néhányat hengeredett lefelé. Nagy kacagás lett ebből, s amint abbahagyták a szedrezést, még Csongor is beállt a lefelé guruló játékba. Sőt, szoknyácskáját térde közé fogva még Tünde is tett egy nevetni való próbát.

Zsófi csak nézte őket jókedvűen, de látva, hogy önsúlyától egyik sem tesz többet lefelé három-négy hengeredésnél, azt mondta: ide figyeljetek! S ő is magára szorítva köntösét, lefeküdt haránt, és elkezdett gurulni, de nem állt ám meg a harmadik-negyedik gördülés után, hanem magát kézzel segítve tovább lendült lefelé, irigykedő nézői ámulatára.

Csongor nyomban átlátta a hosszú gördülés módját, s maga is nyomban Zsófi után eredt, s még túl is jutott a lány teljesítményén. No, erre a kisebbek is próbálkoztak újfent, s több-kevesebb sikerrel. Traján csak nézte őket, gyermekes időtöltésnek minősítvén magában s tekintetével a társaság viselkedését.

Zsófi lassan felkapaszkodott a füves oldalon, s egyenest Traján felé.

- Próbálja meg, Trajánka!

- Gyerekes dolog ez - mondta a fiú.

- Tudom, hogy gyerekes dolog, de nagyon jó érzés.

- És milyen érzés?

- Mintha repülne az ember.

- A gyerekek is?

- Ők is emberek.

Traján tagadólag ingatta fejét, de tett két karjával egy repülő, ölelő mozdulatot, s (vesztére) lábujjhegyre állt cipős lábával egy pillanatra. Ezt a pillanatot nem mulasztotta el Zsófi, hóna alatt a fiút átnyalábolva lelökte, s reázuhanván már gördültek is lefelé - egyszer ez, másszor az volt fölül. Nem kis erőfeszítésbe került a lánynak az aljig legurulni így kettesben, nem is tudva igazán, hogy mit tesz. S Traján sem tudta igazán, mi történik vele. Lány még így nem szorította magához s nem ily hosszú hengeredésben.

Szerencse, hogy bokáig érő pantallóban indult el hazulról a tapasztalatlan gyermekekkel.

Olyan borzongás vonaglott végig gerincén a végtelen rövid és végtelen soká tartó lefelé zuhanó összefonódottságban, hogy amikor mégis véget ért az örökkévalóság, mozdulni sem tudott. Pedig éppen ő volt fejjül, amikor befejeződött a gördülés.

Kicsi ideig még úgy, vagyis így maradtak, majd Zsófi kissé durcásan letolta magáról terhét.

Zsófi nem értette a dolgot, s odafent a gyerekek meg azt hitték néhány percig, hogy Traján megsebesült vagy meghalt. Aztán Zsófiban felsejlett, hogy nem történt sem sebesülés, sem halál. Lassan megindult felfelé, valahogy a gyermekek elé, s hogy időt engedjen Trajánnak az ébredésre.

Csongor kiáltására Traján csakugyan felébredt, pantallójára nézett, vajon látszik-e a sűrű kis patak, melynek lefelé indulását érezte-tudta. Hazafelé indult. Kabátját levetette, s maga elé tartva, egyre gyorsabb léptekkel haladt, hogy a kisebbek ne érhessék utól.

A hatéves Mikes azonban futva elhagyta a többieket, s valahol félúton beérte Trajánt. Szabad kezébe kapaszkodott, s lihegve magyarul kérlelte, csimpaszkodva a megbántott nagyfiút. - Fájt, Traján? Mongyad nekem, Trajánka, nagyon fájt? Majdnem meghaltál, ugye?

November végén a Román Nemzeti Párt végrehajtó bizottságának két legfiatalabb tagja, dr. Aurel Vlad és dr. Julius Maniu szebeni lakásán keresték fel Jon Raţiu ügyvédet, a végrehajtó bizottság elnökét, és két óra hosszat tanácskoztak (vitatkoztak) vele. Azért nem tovább, mert a házigazdát kisebb agyvérzés döntötte le. Magyarán: megütötte a guta.

Sokan találgatták, mi haragította meg annyira Raţiut, hogy akkora agyvértolulása keletkezzék, amekkora csaknem végzetes lehetett volna. A két vendég ügyvéd mondta el végül is az érdeklődőknek, miről volt szó, s miben nem tudtak megegyezni az elnökkel. Azt kérték tőle, oldozza fel őket a tavaly megújított passzivitási fogadalom kötelezettsége alól, mert ők már a két választási ciklus között megüresedett képviselői helyekre, a románok lakta választókerületekben jelöltetni akarják magukat.

- Nem vehettek részt a parlamenti élet bábjátékában - kiáltotta újra és újra a pártelnök, mígnem lefordult a székről.

December másodikán Moldován Károly sebész főorvos felkereste az érseki palota lakószárnyában még mindig fenntartott kétszobás szállásán György bátyját, és kérte, jönne vele egy kis, de fontos beszélgetésre Raţiu betegágyához. György megörült a hírnek, hogy az elnök beszélgetni képes, és hajlandó, s hogy éppen ővele, abban még némi megtiszteltetést is érzett, minthogy ő az érsek bizalmát élvezve, s elég távol állt a komité hangosabb passzivitásától.

Útközben Károly elmagyarázta, hogy a féloldali agyvérzés felszívódóban van, de az elkövetkező beszélgetésből lehetőleg mellőzni kellene minden izgató elemet - a beteg érdekében s a román becsület érdekében is. Ez utóbbi megjegyzés (utólag) azt mutatta, hogy Károlynak lehetett már némi fogalma arról, hogy a beteg miről kíván szót érteni Györggyel.

Megérkezésükkor a családtagok rebbenésszerűen visszahúzódtak a betegszobából, megfelelő előkészületet tenni a látogatók fogadására nem maradt idejük, vagy nem is gondoltak a szoba kiszellőztetésére. György tapasztalt szimata megérezte: Raţiu körül a levegőnek halottszaga van. Még álltak a kézfogások után, mikor a beteg megszólalt.

- Szívesen jöttél-e látásomra, Gheorghe?

György megemelte karját:

- Szívesebben látnálak egészségesen.

- Látom az arcodon, hogy megriadtál.

- Még soha nem láttalak betegágyban, azt vehetted észre rajtam.

A beteg csak legyintett.

- Segítségedet kérem. Akarsz segíteni rajtam? Apátok emlékére kérlek benneteket.

A két testvér egyszerre bólintott, s egyszerre mondta ki az "igent" s az "ami tőlem telik"-et.

A beteg erőt gyűjtött a beszédhez: Takarékos halkan szólalt meg újra.

- Fiatal barátaink, Vlad és Maniu fel akarják bontani a tavaly megújított szövetséget.

- Hallottunk róluk.

- Nem hallom hangodban a felháborodást.

- Még s már atyám idejében is helytelenítettem a passzivitást.

- Tudom. S nem is azt várom tőled, hogy beszélgetésünk elején Maniuék ellen tüzelj. Azért hívattalak, hogy meggyőzzelek. Meglep?

György bólintott.

- Mert hűségesen és keményen kitartottál az aktivitás mellett, még akkor is, mikor az népszerűtlen volt. Ha most meg tudlak győzni, s az irántam való becsülésed és atyád emléke iránt táplált tiszteleted okán.

A szünetben György mondani akart valamit.

- Kérlek, ne mondjál talán megalkuvás jellegű igent, és ne is tiltakozzál. Hallgass meg.

Rövidebb-hosszabb szünetekkel folytatta a beteg, háborítatlanul, egy-egy elakadásánál, hangja elfulladásánál, váratlanul vékonyra soványodott karja csápoló mozdulataival egészítette ki megindultságát.

- Szoros egységben kell maradni a nemzeti összefogás szervezetében, nemzeti akaratunk, terveink híveiként.

- A tavalyi nemzeti konferencia kötelező megállapításaihoz - melyekhez a mai hitszegők is csatlakoztak - s a passzív rezisztencia mellett, mint egyetlen lehetséges fegyver mellett híven ki kell tartanunk.

- A változások ne tévesszenek bennünket, a személyek s a modor változik csupán, a kormányzati rendszer ugyanoly gyászos marad számunkra.

György a tilalom ellenére mégis megszólalt.

- Élénk kultúréletünk van, virágzó román sajtónk. Bankjaink...

- Cél minden egészséges erőnk összpontosítása a politikai aktivitás terén - az országgyűlésen kívül - és a művelődés minden területén népünk minél élénkebb nemzeti öntudatra ébresztése és felvilágosítása érdekében, hozzá fog járulni erőnk gyarapodásához és olyan mérvű megacélosodásához, hogy a jó isten, a népek igazságos bírája segítségével sikerrel szembeszállhatunk az összes ellenséges támadásokkal, és kiharcolhatjuk népünk nemzeti szabadságát, amelyért vagyont, szabadságot és vért áldozva küzdöttek, éltek és haltak szüleink és őseink, nemzedékről nemzedékre, és amelyért mi is készek vagyunk, akár életünket is feláldozni.

Raţiu hangja elfulladt, már csupasz karjai is fáradtan hulltak a paplanra. Az utolsó szavak meghatottan reszkettek nyelvén, szeme könnybe lábadt.

Érezvén, hogy vendégei megrendülten nem tagadhatják meg kérését, intett: most egy szót se!

De Károlyban nem fért a hallgatás.

- Ha nem lettem volna híved, most azzá válnék.

A hálás pillantás Györgyre siklott, vajon ő is hajlandó lenne megszegni a parancsolt hallgatást.

György sem maradt érintetlen az ügyvédi pályán csiszolt buzdítástól. Ám nyilatkozat helyett a paplanon heverő bal kézre tette jobbját. Mintha fogadalomról vagy kötésről tanúskodnék a mozdulat, Raţiu a túloldalra csüggedt jobb kezének rátételével szentesítette a kimondatlan ígéretet.

Búcsúzásnál a megbékélés kételyével szelíden terrorizálta hívott vendégét a beteg.

- Kezedbe tettem le pártunk jelenét s közeli jövőjét.

- Beleszólsz te még abba, bátyám - próbálta a válás ünnepélyes pillanatát csillapítani György, de a "pártelnök" nem hagyta magát: - Az én időm lejárt...

Harmadnap, december 4-én csakugyan meghalt.

A sebész főorvos a beszélgetés után úgy ítélte, hogy Raţiu György bátyjára testálta örökségét.

Amikor azonban néhány hónap múlva a Hunyad megyei Dobra választókerület magyar származású képviselője elhalálozott, az időközi választáson, ígéretükhöz és fenyegetésükhöz képest, Aurel Vlad ügyvéd, akit eddig a passzivitás hívének tekintettek, jelöltette magát.

A hír felröppenvén, Károly riasztotta bátyját, hogy na, most teljesítsd a haldokló elnöknek tett ígéretedet!

- Az a kézrátétel, amellyel a lelkesült és meghatott felszólítás izgalmára válaszoltam, nem igenlő beleegyezés volt, hanem a felhevült s nyilvánvalóan téveszmés beteg öregember megnyugtatása volt. Ha ő másként értelmezte, utólagos aprehenzióra neki lehetne oka, ha módja volna reá.

A harag e "hitszegés" miatt Károly szívében újabb hosszú esztendőkre visszatelepült.

Júlia halála és Smaranda születése után Aszpázia életéből kimaradt a Vízakna-igény. De a hétéves leányka sokat hallván édesanyja szülővárosáról, az elbeszélések alapján nem tudta elképzelni azt a helyet, ahol annyi sok édeni esemény történt, többször felsóhajtott a maga elkényeztetett gyermeki módján: - Bezzeg engemet soha nem visztek oda.

Ez az óhaj talán kevés lett volna a régi-régi vízaknai nyarak fel- és megújítására, ha Traján gondja nem fészkelt volna oly sürgetően Aszpázia anyai aggodalmai közé.

Traján Marghilománt tavaly nevezték ki diplomatatitkárrá a külügyminisztérium ranglétráján, s ez a család számára megnyugtatóan tisztes lépcsőfoka volt a külügyéri emelkedésnek, melynek végén a család képzeletében a miniszteri szék lebegett. Zárkózott s minden szavát, gesztusát megfontoló fiatalembernek ismerték főnökei, kollégái s a vele érintkezésbe jutó ügyfelek - s emiatt korához képest szép tekintélye volt, s magas, karcsú alakja a minisztérium folyosóin, amerre elhaladt, utat, medret vágott magának.

Egykori professzorai azt jósolták, szobatudós, de legalábbis könyvmoly válik belőle idővel.

Egyedül édesanyjának, Aszpáziának nyomta lelkét a megfigyelés: Trajánnak nincsen kapcsolata nőkkel.

Amikor jó tíz évvel ezelőtt a gyermekek elbeszéléséből tudomást szerzett a Meleg oldali szedrezés furcsa befejezéséről, s észlelte fia pantallója szárának patakszerű beszikkadt elszennyeződését, amit Traján éppen egy szobába toppanásakor próbált tisztogatni - akkor még nem gondolt rá, hogy a Meleg oldali hengeredő játék riadalma és eredménye holmi befelé fordulássá állandósul.

Ha később Buzás Zsófia nevét és lényét - kísérletképpen - említette, Traján mindig elpirult, s arra a kérdésre - melyet utóbb megkísérelt Aszpázia nagyon-nagyon bizalmasan, szinte súgva fia fülébe csempészni: vajon volt-e már valaha szerelmes, azt a lángvörös orcájú választ kapta: egyetlenegyszer s máig tartóan. S hogy ki légyen az, csak ismétlődő várakozás után jutott a vallomást tevő szemérem felszínére: Zsófi!

Tavaly Bukarestben létekor kifaggatta Györgyöt Aszja Buzás Zsófia felől. Előbb elszomorította, majd felvidította az a hír, hogy Zsófi immár évek óta asszony, de gyermeke még nincsen. S hogy megkörnyékezhető-e? György szerint nemigen látszik elégedettnek férjével, a részeges sótiszttel.

Aszpázia azt gondolta: Rău pe rău scoate!

- Hogy van ez magyarul, Gyuri?

- Ennek magyarul csak úgy van értelme, ha azt mondjuk: Kutyaharapást szőrivel!

Aszjának most jobban tetszett a magyar, s többször elismételte: az első szerelem bizony kutyaharapás!

Trajánt meglepte a vízaknai nyaralás lehetősége: meghökkentően idegennek és céltalannak vélte, hogy anyjával, húgával töltse nyári szabadsága egy részét. Aszpázia nem unszolta fiát, hagyta higgadni ellenkezését, s hogy önként gyűljön az apró lehetőségek csábítása töprengésében, amelynek meg kellett pezsdülnie pusztán Vízakna nevére, Zsófi említése nélkül is.

Még indulásuk előtt való másodnapon sem mondta ki Traján az én is utazom-ot. De a készülődés előestéjén ő is csomagolni kezdett Szmaranda nagy örömére.

- De azt nem ígérhetem, anyám, végig veletek töltöm mind a három hetet.

- Magad ura vagy, fiam - örvendezett saját előrelátó türelmének Aszpázia.

Már érkezésükkor látszott, hogy a vízaknai nyár nem lesz olyan hangulatos, mint Ágota mama, vagy Júlia életében volt. Még Erzsébet sem jött. Kettős okot üzent: Piroskának kérője akadt, s Dezsőkét már nyáron bevonultatták egy katonai főreál előkészítő tanfolyamára.

György ikrei sem érkeztek meg. Hol volt már az az idő, amikor ők még gyermekként szabadon, saját kedvök szerint tölthették nyarukat. Csongor tüzér hadnagyként (négy évvel túl a bécsi tüzér hadapródiskolán) Klagenfurtban szolgált, Tünde pedig a tanítóképző után, fődiakonisszaként Udvarhely megye gyermek-, ifjúság-, özvegy- és agg-gondozásának irányítójaként, munkahelyén Székudvarhelyt töltötte felaprított szabadsága töredék napjait.

Egyedül Mikes töltötte apjával a nyarat, először szabad ifjúként, minthogy érettségi után s a kolozsvári egyetem bölcsészkara előtt - övé volt az egész szabad világ.

A két fiút, immár "ősi" szokás szerint a Moldován házban szállásolták el, a megöregedett román szolgáló tartotta rendben az egymásba nyíló két szobát, mert Aszpázia úgy rendelte, hogy Traján is, Mikes is különszobában aludjék, ami a bukaresti fiatalúr számára megszokott és természetes volt.

Anyja s leánykája a Szaplonczay ház hajdani leányszobájába került. Valahol atájt ágyaztak Györgynek is. Az első naptól fogva újra és újra Buzás Zsófira terelte a szót Aszpázia, arra volt kíváncsi, milyen esélyei lehetnének nála fia közeledésének. György közlései megnyugtatóak voltak Zsófi vidám természetét illetően, s még annak is lehetett némi valószínűsége, hogy már asszony korában ő maga is folytatott vele futó testi érintkezést.

Úgy negyednap délutánra levélüzenet által meghívta az udvarhölgy a sótisztnét, oly módon, hogy mindkét fél megtiszteltetésnek érezhette a találkozást. (A férj még aznap elbüszkélkedett asszonya előkelő barátnőjével - a szerény vízaknai kaszinóban, sejtetve, hogy az ő meghívatása is küszöbön áll. Erre azonban nem került sor.)

Aszpázia talpától homlokáig megforgatta a derűs asszonykát, bizalmasan nemi életére is tett fel kérdéseket, már uzsonnatájt (habos kakaó, női szeszéllyel), a három pohárka likőrrel fellazított női kedélyből már múlékony könny is fakadt imitt-amott, amikor a részeges sótiszt házi tehetetlenségéről került szó: Hogyan fejezte ki magát Zsófi? Így: "az övé minor" és "az övé puha". S ekkor jött elő egy-egy álszent könnyecske.

Most következett, hálaként, Aszpázia intimus vallomása:

- Zsófika! Tudod-e, hogy Traján fiam még most is fülig szerelmes beléd?

Zsófia tökéletesen megfeledkezett Traján szerelméről, de a szedres oldalon a hengeredésre persze emlékezett. És jóleső pír futotta el arcát az értesülésre, hogy ilyesmi lehetséges. És éppen őiránta, aki részeges férj mellett sínylődik.

S mindaddig csodálkoztak, ámuldoztak az első szerelem maradandóságán, míg - Aszpázia tervei szerint - délutáni kószálásából meg nem érkezett a két fiatalember.

Mikes számára mindennapos látvány volt Zsófia, de Traján, amint az érett gyermektelen fiatalasszonyban felismerte tíz év előtti testi és lelki megrendülése okozóját, elsápadt, és reszketni kezdett. Anyja biztatására, hogy régi barátként csókolják meg egymást, csak kéznyújtáshoz volt ereje. Zsófit egy pillanatra megriasztotta az elnyirkult tenyér, de a felszólítást teljesítve, arcul csókolta a tartózkodó ifjú diplomatát, róla a sápadtságot nyomban elűzve.

Itt nem nyílt hely hosszas ismerkedő társalgásra. A fiúk igyekeztek a Moldován házba, hogy vacsoráig rendbe hozzák magukat.

A következő délután arany nyakláncot kapott Zsófi, s a rákövetkezőn azt a kérdést, vajon volna-e hajlandósága Traján nyilvánvaló szerelmes zavarát feloldani: életre szólóan megoldani.

Zsófinak ott helyt meg kellett adnia a hajlandóság válaszát, s mert ő magában az "életre szóló megoldás" lehetőségét feltételes leánykérésnek érezte, nagyon szemérmes bólintással adta tudtul az igent.

Még egy közös vacsora az oldódásra itt, szoktatásra amott, a részeges sótiszt házában, s hatodnap az egész éjszaka eltöltésére vállalkozott Zsófia - őrködni a kisleány Szmaranda álma fölött "édesanyja távollétében". Ez volt a kegyes hazugság a sótisztnek és bárki másnak, ki tud, vagy tudomást szerez Zsófia éjszakázásáról.

A szolgálót hazaküldték, György a maga szobájába zárkózott, miután a kaszinóból (hová ritkán járt) éjféltájt hazaérkezett. Aszpázia maga vezette át az illatosan előkészített fiatalasszonyt a Moldován házba, a legényszállásra. Az ablakon a függönyön átsejlett: Traján ágyában fekve olvasott. Aszpázia mielőtt halkan bebocsátotta volna fia megváltóját, súgva biztatta: - Aztán hajnalban gyere vissza, s nálam öltözzél át.

Leskelődés nélkül suhant vissza Aszpázia a Szaplonczay házba, tilos volt látnia fia boldogulását.

S hogy Zsófia nem tért vissza dolgavégezetlen - Aszpázia hajnali egykor, leánykája mellől kelve a talpas, tejüveg burás lámpát marokra fogva, átsétált, mint egykor, György szobájába, aki most jóval mélyebben aludt, mint nyolc éve. Durcásan felébredt, s éjjeliszekrényére állított lámpa tompa fényébe hunyorogva végighallgatta a szeretőkerítés eseményeit. Nem neheztelt, nem helyeselt. Remélem, nem lesz botrány belőle - dünnyögte.

Aszpázia fészkelődési kísérletére csak ennyit mondott, ásítva: - Valamivel többet ittam a kelleténél.

- Az kellene fölpezsdítsen!

- Engem inkább elcsüggeszt a szesz.

- Majd holnap, jó?

- Jó - egyezett bele az ásító, már-már aluvó.

Pirkadatkor visszaérkezett Zsófia, arcán az átélvezett éjszaka feszülő fáradsága. Aszpázia szeméből nyomban elröppent az álom: - No, kedvesem, mesélj, hogyan történt?

Zsófi csak ült az ágy szélén bánatos-boldogan.

- Jó volt? - Jó. - Sikerült? - Sikerült.

Aztán tovább hallgatott.

- Mit éreztél? - Amit még soha életemben. - És ő? - Azt hiszem, ő is.

Aztán tovább hallgatott.

- Nem akarsz mesélni? - Hát, nem tudok.

Aszpázia várakozó simogatására végül:

- Elvettem a könyvet a kezéből, úgy nézett rám, mintha először látna. Megkérdeztem, kívánsz, szerelmem? Azt mondta, igen. Erre melléje búttam, erre ő hadonászni és kiáltozni kezdett, hogy nem, nem, nekünk nem szabad. Valami becstelenítésről is kiáltott, mire én: attól ne tartson, hogy engemet... feltérdelt, megfogta a karomat, tuszkolt lefelé, kifelé. A nagy hangoskodásra benyitott hosszú hálóingben a fiú, hogy is hívják? - Mikes... - A kis Mikes. Megvédett, azt mondta, Traján, te feküdj le. Traján megtette. - Ne féljen, Zsófika, s húzott a másik szobába. S ott megállás nélkül mostanig. - Órákon át? - Órákon át lankadatlanul...

Traján korán kelt, s anyjának mit sem árulva el a történtekről, az első vonattal Bukarestbe utazott.

A trónörökös katonai irodájában Alexander Brosch von Aarenaut báró Bardolff Károly altábornagy váltotta fel. Brosch alezredesnek talán utolsó intézkedése volt, hogy a főherceg számára összeállítandó promemoria feljegyzést, Maniu Gyulával, Moldován György szerkessze. A három év előtti látogatásból maradt fenn a távozó katonai irodafőnök tudathálóján az őfensége dicséretével megtámogatott vízaknai ügyvéd neve. Juliu Maniut pedig az emelte aktuális személyiséggé, hogy a közelmúlt választásokon elveszítette alvinci képviselőségét.

A közvetítő, mint eddig is, Vajda-Vojvod Sándor volt. Ő többször kapott audienciát a fenséges úrtól, Moldován csak egyszer (emlékezetesen), Maniu egyszer sem még - őt mozgékony híre emelte.

Aradon vagy Nagyszebenben gondolták elébb a fogalmazást megejteni, utóbb Vízakna mellett döntöttek, saját kényelmük érdekében is: fürdőszálló, fürdés, úszkálási lehetőségek, kényelmes olcsó ellátás.

Hármójuk feladata ezúttal: megtervezni a teendőket őfenségének trónra lépése esetére, vagyis első őfelséges napjaira. Amint egyenkint töprengtek a "királyi" feladatok fölött, Vajda-Vojvod hagyta a jogászokat, hogy fejtsék ki leírandó elgondolásukat, ő maga csak helyeslő, vagy kétkedő megjegyzésekkel hagyta jóvá vagy fűszerezte az elaborátumrészleteket. Íme:

I. A birodalom, mint világhatalom, erőkifejtésének feltétele a belső konszolidáció. A dualizmus intézményes akadálya minden erőkifejtésnek. Már csak azért is, mert ha két "fél birodalom" létezik, azok mindegyike saját szűkebb érdekeire ügyel, mégpedig kifelé éppúgy, mint befelé. Egy dualisztikusan megosztott vagy egyáltalában belsőleg lazán összekapcsolt birodalom a szétmállásnak néz elébe. A birodalom kormányzója az lesz, aki szerves egységgé forrasztja össze.

(Vajda azt javasolta: - Gondoljunk arra, hogy őfenségének kedvenc elgondolása, hogy Erdély és Románia összekapcsoltassék, s leginkább az ő jövendő császári jogara alatt. Ezért az utolsó mondat hangozzék így: A birodalom gyarapítója vagy újbóli kormányzója az lesz...)

II. A birodalom egységét a trónra lépés után azonnal vagy államcsínnyel kell helyreállítani, vagy pedig rendszerváltozással apránkint biztosítani úgy, hogy az alkotmány keretei megmaradnának. - Ez az alternatíva a birodalmi egység egyetlen, most még hatalmas ellenzőjének jellegéből adódik, vagyis a magyar szeparatisták jelleméből. Ők egyrészt prepotensek, és csak még nagyobb prepotenciának engednek, másrészt harci eszköznek tekintik történelmi alkotmányukat. Ám győzzük le őket saját eszközeikkel. Vagy az erőszakuralom frappáns leverésével, vagy saját alkotmányos szokásaik célirányos felhasználásával.

(A prepotens jelzőt Maniu erőszakolta. A fenséges úr részéről kilátásba helyezett önkényt viszont Moldován csúsztatta a szövegbe prepotenciaként, úgyszintén az alkotmányosság eszközként való felhasználását is.)

III. A birodalmi egység azonnali helyreállítása megköveteli az államcsínyt, amelynek lehetősége az osztrák népek készségén nyugszik. Ha a nagyobb ausztriai nemzetek - németek, délszlávok, csehek, lengyelek - a jövő birodalomnak építésében szolidárisak, és az uralkodóhoz húznak, úgy ha a magyar szeparatizmust nem kecsegteti szövetség, akkor az államcsíny sikere biztosított. Magyarországon nemcsak a nem magyar népek üdvözölnék ujjongva, hanem még a magyar nép céltudatosan irányítandó tömegeinek egy része is, amely már most is alig tűri a ma uralkodó elemek önkényét.

(Ide Moldován javasolta beszúrni: "a magyar paraszt, a magyar nép lényegében nem rosszabb, és nem jobb, mint bármely más magyarországi nemzetiség, vagy a világ bármely más parasztja és népe". Vajda tiltakozott, hogy ez a mondat belekerüljön a promemoriába. Ő egy hasonló szöveget már - objektivitásra szoktatandó őfenségét - elhelyezett egy előterjesztésében, de von Brosch, a katonai iroda főnöke, szárnysegéd külön magához hívatta őt, merthogy a magyar nép értékét ily objektív módon értékelő szövegrésszel nem meri előterjeszteni beadványomat, bármily jó szándékú is. Megtörténhetnék ugyanis, hogy a trónórökös ezt kísérletnek tekintené az ő szelídebbre hangolására a magyarok iránt, bizalma megrendülne, gyengülne, sőt esetleg elenyészne rokonszenve a románok irányában. A mondatról le kellett mondania Györgynek, de Vajda szó szerint ezzel vigasztalta: "hogyan vezethet egy jövendő uralkodót ilyen féktelen ellenszenv egy egész nép iránt"?

Már harmadszor iktatták a fölterjesztésbe az államcsíny kifejezést, mikor Moldován ártatlanul megkérdezte, mi lenne az? A két román úr sem tisztázta még pontosan, úgy tetszett, ez a kifejezés személyesen Ferenc Ferdinándtól szállt alá, de sejthetőleg azt jelentette, egy ideig nem koronáztatná meg magát magyar királlyá, akárcsak a nagy példakép, II. József, s midőn még nem kötelezné a magyar alkotmányos tett (teendő) esküje, sok és jelentős intézkedéseket tehetne a saját szája íze és szándékai szerint.

- Mindenekelőtt a választójogot, a választási rendszert reformálná meg nagy sebesen - találgatta Maniu. Vajda a külpolitikai gyors cselekvés lehetőségét mérlegelte: - Romániát és Szerbiát fűzné szorosabbra. Szerbiának odaadná Boszniát - Hercegovinát és a magyar Délvidéket, s ezek fejében átvenné a szerb trónt vagy az államot vazallusként, de Romániának adná a Timok völgyét. A többi terveit velünk - tudjuk.)

IV. Ha nem lehet létrehozni Ausztria nem magyar népeinek feltétlen szolidaritását az uralkodóval, az veszélyeztetné az államcsíny sikerét.

(- Tehát visszafordítani a 67-es kiegyezést: akkor a legnagyobb néppel a többi ellen, most majd az összes többivel a legnagyobb, a magyar ellen - foglalta össze az államcsíny lényegét Moldován.

- Igen - mondta Vajda -, úgy, mint 48-49-ben történt.)

Ha a kényszerítés a legcsekélyebb veszélyt rejti, úgy a birodalom átalakítását Magyarországot illetően folyamatosan, a magyar alkotmány kereteinek felhasználásával kell véghez vinni. Az "alkotmányos utakról mindig át kell váltani a kényszerre. A magyar szeparatisták körében állandó politikai válságot okozva, mindaddig, míg a megrázkódtatások kimerülést eredményeznek. Az alkotmányos formák alkalmazását még az a körülmény is támogatja, hogy ennek a hagyományos jogalapnak a megsértése a Legfelsőbb Uralkodóház ellenfeleit látszólag elnyomottaknak mutatná. Saját fegyverükkel kell őket megverni. Az alkotmányt és a szabadságot ezúttal teljesen szó szerint és egészen komolyan kell venni".

(Ezek a mondatok s a következők Moldován György sugalmazására kerültek az Emlékeztetőbe.)

Az általános választójog az országgyűlés útján jöjjön létre. Mindig akadnak majd magyar államférfiak, akik az alkotmányos formaságok megőrzése esetén a birodalmi politika sok, talán minden céljára rendelkezésre állnak.

(- A trónörökös gyűlöli a magyar mágnásokat, de nagyon tiszteli a felsőház hagyományait - tette hozzá ehhez Vajda -, ami pedig a népek támogatását illeti, a szlovákok kedves paraszt nép. Az olaszok digók, a szerbek megbízhatatlan smarn!)

V. (Az általános választójog alapján létrehozandó országgyűlés feladatairól nehezen tudtak megegyezni.)

Ha meghagyjuk a megyék mostani hatalmát, az még az általános választójog kihatását is illuzórikussá tehetné. A közigazgatást az uralkodó bizalmi emberének kezében kell összpontosítani, azaz államosítani.

(Moldován György beleegyezett ebbe a fejezetbe is. Úgy ítélte, a fenséges sugallat, az államcsínyre utaló, ezekkel a passzusokkal szétmállik, feladja szándékolt célját, s javaslatként és trónfoglaló nekibuzdulásként ártalmatlan.)

A munkácsi görög katolikus püspökség papi szemináriumának március 15-i ünnepségén tizenegy román származású teológus a magyar himnusz éneklése közben ülve maradt, s megtagadta az éneklést is - természetesen. (Ha már egyszer ülve maradtak.) Magatartásukat a jelenlévő püspöki vikárius kérlelésére sem változtatták meg, miután az ünnepély félbeszakadt.

A nemzetgyalázás bűntette annyira nyilvánosan történt, s annyira kitervelt demonstráció volt, hogy lehetetlen volt meg nem történtnek tekinteni. A konok teológusok azt is elmondták persze, miért nem voltak hajlandók a magyar himnuszra felállva még csak tátogatni sem: a Hajdúdorog székhellyel most szervezett görög katolikus magyar püspökség ellen kívántak ily módon tiltakozni.

A munkácsi püspök Eötvös Károlyt, a híres budapesti ügyvédet kérte fel a "renitens" papnövendékek védelmére. Eötvös azonban nem akarván sem elzárkózni, sem beleavatkozni a kényes nemzetiségi "határvitába", a vízaknai szakértőt, Moldován Györgyöt kérte meg, hogy helyettesítse őt a kényes feladat vállalásában és teljesítésében.

Hogy védhesse a számára nem éppen rokonszenves tüntetőket, ismernie kellett az előzményeket, hogy a mentség szavait megtalálhassa.

Magyarországon közel háromszázezer görög katolikus magyar él. Ezek nagy része a rutén szertartási nyelvű munkácsi püspökséghez tartozott, kisebbik hányada a balázsfalvi érsekség, tehát a román szertartási nyelven élő szamosújvári és nagyváradi görög egyesült püspökségek területén lakott, lakik. Még a székelyek között is ezrével vannak görög katolikusok. Éppen egy székelyudvarhelyi pap volt az, aki a múlt század derekán magyarra fordította a mise- és énekeskönyveket, amelyeket már használt is, kéziratban. Hogy kinyomtathassa és terjeszthesse, engedélyt kért a balázsfalvi püspöktől, bizonyos Leményi érsektől. (Akkor még csak püspök.) Leményi nem mert dönteni, a kérést felterjesztette az esztergomi érsekhez. A prímás megtagadta a magyar szertartási nyelvet, nem tudván, hogy a románt cserélnék engedélyével magyarra. Abból látni ezt, megfeddi tiltólevelében Leményi püspököt, ő mi jogon misézik románul? A bugyuta prímási döntésből Leményi csak annyit vett tudomásul, hogy a székelyeknek ezután sem szabad magyarul.

A hetvenes évektől fogva a rutén szertartású magyar görög katolikus falvakban, különösen a Hajdúság és Szatmár egyházközségeiben újra és újra felterjedt a kívánság a magyar misenyelvre, ám mindig hiába. Róma nem járult hozzá, hogy a rutén helyett... de a plébánosok faluról falura mégis magyarul kezdték mondani a misét. Ez nem maradhatott titokban. Róma megtűrte hát a magyar szót a rutén püspökség területén, s a Szatmár megyei s bihari román szertartású körzetekben. (Amint természetesen Moldován Mikeske, György második fia is, születése szerint görög egyesült Vízaknáról, szintén magyarul tisztelte Székelyudvarhelyt az Urat.) A Rómáig terjedő felsőbbség azért tűrte meg ezt az elvei ellenére kialakult gyakorlatot, mert attól tartott, ha szigorúan eltiltaná a magyart - ezek a hívek a magyarul beszélő református vallásra térnének.

Hét évtizedes küzdelem (kilincselés) után, X. Piusz teljesítette a magyar görög katolikusok vágyát, az 1912. július 8-án kelt, Cristi fideles graeci ritus kezdetű bullával beleegyezett, hogy önálló magyar szertartási nyelvű püspökség alakuljon.

A román sajtó (kint és bent) hatalmas támadást indított a pápai döntés ellen. Újabb magyarosítási akciót szimatolva s egyúttal támadva érezték azt a lehetőséget, hogy a román rítus által százezernyi magyar nem egyesült előbb-utóbb a román néphez, néppel egyesülni fog.

Nagyon odafigyelt Moldován Jorga habzó szájú cikkére, kiáltványára:

"Róma megengedte a magyaroknak, hogy a betyárok pusztáján püspökséget állítsanak fel a magyar görög katolikusoknak. Vagyis azoknak a románoknak, akik Debrecenben, akárcsak a bereckiek Székelyföldön, elfelejtették anyanyelvüket... Hátat fordított nekünk a pápa!... A görög katolikus magyar püspökség felállításával, annak iskoláival megkezdették az egyház segítségével a románság elnemzetietlenítését, melyet folytatni fognak mihamar egy görögkeleti magyar püspökség felállításával."

Így verte Jorga a nagydobot.

Moldován a magyar statisztikából indult ki: 173 plébániát csatoltak az új püspökséghez, kereken kétszázezer hívővel. Ezek közül magyar ajkú 154 904. Magyarul beszélő 184 618. Az új egyházmegye területén (plébániáiban) 15 377 olyan hívő létezik, aki a magyart nem bírja. Moldován nem volt rest, faluról falura utazva végigjárta a kritikus, a határeseteknek látszó plébániákat, s azt tapasztalta, 16-18-nál nem több azoknak az egyházközségeknek száma, ahol a hívek többsége ellenzi a magyar szertartási nyelvet. A maradék 160 plébánia szívesen fogadja a magyar misét, melyben már eddig része volt legtöbb helyen.

Györgynek első dolga volt, Tisza István miniszterelnöknek jelentette egy kerek beadványban, mint kellene a román sajtóagitáció és gyűlölség méregfogát kihúzni. Azután feladata, tiszte szerint, összehívta, meglátogatta az ungvári fogházban raboskodó teológusokat, s eléjük tárta a még meg sem ígért javítás lehetőségét s a püspökség szervezésének túlzásait, kinövéseit. Addig-addig, hogy nyilatkozatot adtak saját téves magatartásuk visszavonásáról. Ami aláírásukon túl nem került semmibe.

E melléklettel ellátott kegyelmi kérvény hatására (a miniszterelnök tanácsára) az államügyész elejtette a vádat. A román hazafiak szabadultak, s a gyulafehérvári szemináriumban folytathatták istenes tanulmányaikat.

Moldován György tiszteletdíja, amelyet közvetve Eötvös Károlytól kapott, meg sem közelítette az ügyre fordított fáradozásait.

Február 20-án egy sürgős interpellációra válaszolva, Tisza István gróf miniszterelnök többórás beszédben előadta a román nemzeti párt vezetőivel folytatott tárgyalásainak eredményeit és kudarcait.

"Teljesen unikum - jelentette ki tárgyunkhoz érve a miniszterelnök - az az autonómia, amivel a görögkeleti román és szerb egyház bír Magyarországon. Különösen szembetűnő a különbség, ha a magyarországi ortodox egyház jogait és jogállását a romániaival összehasonlítjuk. A kormány természetesen tiszteletben tartja a görögkeleti egyház jogait és az egész világon páratlanul álló autonómiáját. - A gyulafehérvári és fogarasi egyháztartomány autonómiájának kérdése a római katolikusok autonómiájával együtt lesz megoldandó, de a kormánynak nincs ellene kifogása, hogy a megoldásnál nevezett egyháztartomány különleges viszonyai megfelelően tekintetbe vétessenek. - Arról tehát, hogy külön szerveztessék az ő autonómiájuk, igénytelen nézetem szerint, nem lehet szó. Elő kell venni ezt a kérdést akkor, amikor a magyar katolikus autonómia kérdése általában megoldódik. Az azután elsősorban az illetékes egyházi faktoroktól függ, de a kormány részéről nem részesül elutasításban, hogy ezen egyházmegyék speciális viszonyai megfelelően tekintetbe vétessenek. - Itt sub rosa említem meg - amiről a lapokban annyi szó esett -, hogy újabb püspökségek felállításáról egyáltalán nem tárgyaltunk. Szóba került a görögkeleti magyar püspökség felállításának kérdése, amire kijelentettük, hogy a kormány jelenleg ezzel a kérdéssel nem foglalkozik, jelenleg azt felállítani nem szándékozik, a jövőt illetőleg azonban semmi irányban nem köti meg kezét ebben a kérdésben. - Végül a hajdúdorogi egyházmegye beosztása, a pártatlanság kellő garanciáját nyújtó eljárás mellett revízió alá fog vétetni, és az előfordult tévedések orvosoltatni fognak. - Ezzel a kérdéssel behatóbban foglalkoztunk, és a dolog meglehetősen tisztán áll szemünk előtt. Az egészen kétségtelen, hogy azok az állítások, amelyek talán negyvenezret meghaladó románnak bekebelezéséről szóltak, messze túlmennek a valóságon. Viszont kétségtelen, hogy az egyházmegyének keleti határszélén egynéhány, éspedig igen jelentős számú, román egyházközség, olyan egyházközség is csatoltatott az új s magyar egyházmegyéhez, amelynek lakossága túlnyomóan román, úgyhogy a mi adataink szerint is összeszedhető ott egy tíz-tizenkét ezres lélekből álló kompakt görög katolikus csoport, melynek körülbelül kilenctized része román és csak egytized része magyar. Azt gondolom, semmi ok nem volna arra, hogy ezeket belekényszerítsük a magyar egyházmegyébe, és ne adjuk vissza őket természetes egyházmegyéjükbe, a nagyváradi, illetőleg balázsfalvi vagy a szamosújvári egyházmegyébe. Hasonló eljárásra az ellenkező viszonylatban is szükség van. Csatolni kell a hajdúdorogi egyházmegyéhez túlnyomóan magyar lakosságú görög katolikus egyházközségeket."

Február 23-án alig egy hétre a magyar-román tárgyalások megszakadása után és három napra gróf Tisza István parlamenti beszámolója után "pokolgép" robbant a hajdúdorogi magyar görög katolikus püspökség debreceni székházában, a titkársági szobában, ahol éppen tanácskozás folyt. Hárman meghaltak, heten megsebesültek, közülük négyen súlyosan. Meghalt a püspök helyettese, Jaczkovics Mihály, a püspök titkára, Slepkovszky János és jogtanácsosa dr. Csatth Sándor. Maga a püspök, dr. Miklóssy csak kisebb sérülést szenvedett. A háromemeletes épület fele romba dőlt.

A robbanóanyag postacsomagban érkezett a püspök nevére - Csernovitzból. Néhány nappal előbb egy női írással, szépen rajzolt levél százkoronás bankjeggyel kibélelve, előre jelezte a "csomag" érkezését. A levél feladójaként Kovács Erzsébet hadikfalvi tanítónő szerepelt Bukovinából. A magyar kolónia nevében íródott az adományozás, azzal a kérelemmel a püspökhöz, hogy az adományt (s a még következő küldeményt) tetszése szerint ossza szét a magyar görög katolikus szegények között. Jelzi a levél, hogy a postára tett csomagban egyebek között egy ezüst szentelt gyertyatartó is érkezend és egy leopárdbőrből készült templomi szőnyeg is.

Az előrejelzés, bármily furcsa volt is (tán épp azért), kíváncsivá tette a püspökséget s magát a püspököt is. Így, amikor a várt csernovitzi bélyegzős postacsomag megérkezett, valamennyien körülállták, s valósággal fölé hajoltak. A vászonburkolat lefosztása után az avizált leopárdbőr szőnyeg mutatkozott meg, további burkolatként.

A leopárdbőrt zsebkésével a titkár Slepkovszky János fejtette fel a varrat mentén, midőn a gyertyának vélt tárgyakhoz ért a kés - történt a robbanás.

A szakértők szerint legalább 15 kilagramm dinamit volt beszorítva a leopárdbőr szőnyegbe.

Csernovitzban, ahol a dinamitcsomagot postára adták, tehát a Monarchia területén, a magyar rendőrség már másodnap megállapította a feladók személyazonosságát: két román útlevéllel Bukarestből néhány napra Bukovinába átruccanó férfi postázta a gyilkos küldeményt.

A magyar hatóságok már február 25-én táviratilag kérték a román hivatalos szerveket, hogy a két gyanúsítottat a vizsgálat lefolytatása végett adják ki.

Nyilvánvalóan kitervelt politikai kihívásról volt szó. A merénylet nagy visszhangot váltott ki mind a magyar, mind a romániai sajtóban, sőt az európai lapok érdeklődését is erősen foglalkoztatta.

A romániai sajtóban olyan egymásnak ellentmondó konfidens és hazug közlemények jelentek meg az "ügyről", hogy az újdonsült liberális Ionel Brătianu-kormány eltiltotta az egész sajtót, hogy a robbantással tovább foglalkozzék.

Moldován György kisebbik fia, Moldován Mikes, immár bölcsészdoktor (magyar-német-román szakos tanár) újságíróként a Pesti Hírlap belső munkatársa, már február 26-án Bukarestbe utazott, hogy lapját s a magyar sajtót általában tájékoztassa a huzavonáról, amellyel a román hatóságok a bűntettesek kiadatását, sőt "megtalálását" lehetetlenné tették.

Az Adevărul február 26-án közli, hogy a magyar rendőrség táviratban kérte a bukarestit, hogy tartóztassa le Mandachescu artistát és Tudor Avram kereskedőt, akiket a csernovitzi nyomozás eredményeként a merénylet elkövetésével gyanúsítanak. A magyar rendőrség közli, hogy a gyors intézés végett nem politikai, hanem közönséges bűnügyként fogja kezelni.

Ugyanebben a lapszámban egy neves közéleti férfiú a vezércikkben ezt írja: "Véleményem szerint a merényletet a magyar oligarchia rendezte. Olyanok, akik vádolják Tiszát, és nem akarnak megegyezést a románokkal. Hasonló eset már nálunk Romániában is előfordult, amikor Ion Brătianu, csak azért, hogy egy panama ügyétől szabaduljon, megkérte a szigurancafőnököt, rendezzen számára egy diverziós merényletet. Nekünk közömbös, hogy a debreceni merénylet nehezíteni fogja a Kárpátokon túli románok megegyezését. De ami ebből a kriminális rendezésből figyelemre méltó, az a magyar oligarchia skrupulus nélkülisége... Az is igaz, hogy Bukarestben annak idején maga a miniszterelnök rendeztette a merényletet, Debrecenben nem, mert ott a püspök az, aki a bukovinai csomag robbanását intézte."

Viitorul, a román kormánylap két idegenről beszél mint gyanúsított tettesről, s hogy igazságtalanság volna románoknak tartani őket.

Ellentmondva saját előbbi gyanújoknak, a lapok többsége néhány napig orosz beavatkozásról ír. Moldován Mikes hírül adta Budapestre, hogy a két útlevélben szereplő név tulajdonosai nem járhattak a kérdéses napokon Csernovitzban, de az útleveleiket ellopták vagy esetleg ők adták kölcsön a valódi tetteseknek. Összeköttetései (a Marghilománok) révén Mikes megtudta e valódiak nevét: Catarau besszarábiai diák és Krilov szökött tengerész.

A titkokat a Brătianu által újonnan kinevezett rendőrfőnök Corbescu, az egykori újságíró nagy ravaszul úgy forgatta, s fektette, manipulálta a híreket az ügyben, ahogy zsurnaliszta szíve diktálta. Tíznapos nyomozás után, miután a tettesek a sziguranca szemhatárán éltek, jártak, alkalmat kaptak arra, hogy Bukarestből eltűnjenek.

Mikes személyi adatokat is tud, vagy tudni vél Catarauról. Bolgár származású, évekkel előbb menekült Besszarábiából Romániába az orosz hatóságok üldözése elől, mint nacionalista hősnek a bukaresti lapok már gyűjtést is rendeztek, diáknak adta ki magát, de mint artista is fellépett cirkuszban, ám a rendőrség szolgálatában is részt vett macedón tüntetésekben, ahol egyszer megakadályozni próbálták felszólalásában, de Jorga professzor közbelépett, kihívta az emelvényre, hogy elmondhassa a besszarábiai nép panaszait. Emellett orosz kémekkel tartott kapcsolatot, fényűző életmódot folytatott, s mindezt s a továbbiakat is a rendőrség tudtával. Hogy Csernovitzból való visszatérése után társával a bukaresti Minerva hotelben bérelt szobát, de midőn "keresték", már nem találták ott. Taxival mentek el, az autót megtalálták. A sofőr elmondta, hová vitték őket, kiket a rendőrség másnap le is tartóztatott. Az Adevărul utolsó közleménye a robbantásról: "Arról, hogy Catarau bevallotta-e a merényletet, nem tudunk semmit, mert a hatóságok mindent a legnagyobb titokban tartanak. A rendőrségnek érdeke, hogy kétséget kizáróan vissza lehessen utasítani a magyar soviniszta sajtó aljas rágalmait, amelyek szerint román kéz követte el a merényletet. Az ellenkezőjének bizonyítása teljes kell legyen, hogy egyszer már elnémuljanak a rágalmak. Ez az oka annak, a rendőrség miért késik Catarau letartóztatásának közlésével."

Az útlevelek tulajdonosairól is teljes a hallgatás.

Március 3-án a lapok annyit közöltek Bukarestben: A merénylők, Ilie Catarau és Timofej Krilov a magyar rendőrség hibájából megszöktek. Egyik lap ezt úgy adta hírül: megmenekültek. Krilov neve ezután alig-alig merül fel, Csernovitzba küldött fényképéről minden szemtanú azt mondta, nem őt látták Catarauval. Krilov 1905-ben a Potemkin cirkáló fellázadt matrózaival került Romániába. Egy asztalosműhelyben napszámoskodott eleinte, mígnem a legjelesebb román szobrászok fel nem figyeltek hatalmas izomzatára, és modellként alkalmazták. Több köztéri szobor ábrázolja őt a román fővárosban. E szobrászok szerint, ez az erős ember olyan szelíd volt, hogy a légynek sem ártott. A nyomozás során mint használhatatlant - eltüntették.

Nem úgy Cataraut, akinek ténykedését még sokáig felszínen tartotta volna a közvélemény, a sajtó hullámverése, ha nem tiltja be a kormány a kényelmetlen polémiát.

Hogy ki volt Catarau tettestársa a csernovitzi postán, azt még Moldován Mikesnek sem sikerült kiszűrnie a bennfentes bukarestiek pletykáiból és saját nyomozatából, melyhez rokonsága révén nyílt olykor alkalma.

Néhány adat Catarauról: egy vegetarianus vendéglőben, a Pasagiul Comediában szokott ebédelni. Itt szokott találkozni Jorgával, aki többször asztalához hívta.

Mindenki tudta, hogy a rendőrség bár Oroszország irányában mondta szökésüket (Milyen valószínű! Két Oroszországból menekült üldözött, visszamenekül oda, ahol börtön vár rájuk!), igazából Ploestin át irányította útjokat s éppenséggel Valenibe, ahol Jorga szabadegyetemén hallgatott és tanított még minap.

Mikes azonban Bukarestben is talált felderítenivalót. Jelentéséből:

- Megtaláltam Bukarestben azt a vésnököt - Schwartznak hívják - akinél Catarau a német nyelvű körbélyegzőt csináltatta a hadikfalvi magyar kolónia nevével, amit a magyar görög katolikus püspökhöz írt, s csomagot avizáló levélen használt. A vésnök pontos címét közöltem a rendőrséggel. Hiába. Megtaláltam azt a kereskedőt, ugyancsak Bukarestben, akitől Catarau a leopárdbőr szőnyeget vásárolta, amelybe a dinamitot csomagolta. A leopárdbőrről Magyarországról hozott fényképpel (a beleégetett szám is kiolvasható) sorra járva a szűcsüzleteket, azt a felvilágosítást kaptam, ezt a takarót csakis algériai származású utcai kereskedők árulják. Megtaláltam s a rendőrségen bejelentettem azt az algériait, aki Cataraunak a takarót eladta. Ali Fuamnak hívják, a Strada Berzeien lakik. Emlékszik az eladás napjára. Egyébként a leopárdbőr egyszerű, festett kecskebőr. Ötven lejt kért érte, de a vásárló (fénykép) lealkudta huszonöt lejre. A bomba előállítása és csomagolása bukaresti biztos kezű szakemberekre utal.

- Megtaláltam a püspöknek küldött magyar nyelvű levél íróját. Marieta Solomon a neve, lakik a Strada Viesparin a nagynénjénél, akit Sineta Avramnak hívnak. Mindketten erdélyiek, nemrég költöztek Bukarestbe. A lány Catarau barátnője, jól beszél és ír magyarul. Barátja megkérte őt, hogy írja le magyarul - Kovács Erzsébet hadikfalvi tanítónő nevének aláírásával a románul előre megfogalmazott szöveget. A merényletről azonban nem akar tudni.

A sziguranca főnöke a következő közleménnyel hárította el magától a további nyomozást: "Megállapíttatott, mégpedig a sziguranca főinspektorának, Rafail úrnak nyomozása alapján, hogy Cataraunak nem állott módjában a pokolgépet Romániában elkészíttetni. A robbanóanyagokat odaát (tehát Magyarországon) gyárthatták. Lévén, hogy nálunk a robbanóanyagok gyártása állami monopólium. Következésképp azt nem akárki szerezheti meg akármilyen célra."

- Szép okoskodás: nem engedi a törvény, tehát nem is követhettek el semmiféle merényletet, mert a törvény ilyesmit nem engedélyez. Több intelligenciát tételeztünk fel a sziguranca főnökéről, Corbescuról.

S még egy záróközlemény a nemzetközi bűnüldözés dicsőségére: "A bukaresti rendőrség nem foglalkozik azzal, hogy elfogja a debreceni merénylet tetteseit. Ez a szomszéd állam rendőrségének dolga."

A Magyar Távirati Irodának Brassón átutaztában a következőt jelentette Moldován Mikes: - 1913 szeptemberében, mikor a brassói Árpád szobrot felrobbantották, a szállodában Catarau saját nevén volt megszállva.

*

Ştefanescu alezredes zászlóaljának állomáshelye ez idő szerint Ploestiben volt, itt az osztály (zászlóalj) parancsnok háromszobás szolgálati lakást élvezett. Agatha (eleinte Smaranda) rabnak érezte magát e szűkös otthonban, egyetlen szolgálóval, s a téli hónapokban az alezredes úr pucerja, ordonánca segítségére utalva a favágás, tüzelőaprítás dolgában.

Amikor a két bátyja, Traján Marghiloman külügyi titkár és Moldován Mikes dr. újságíró, a budapesti sajtó képviselője meglátogatták, éppen terhessége fele idejét viselte, már látszott testén kezdeti elnehezülése.

Szállodában szálltak meg a fiúk. Traján maga módján még neheztelt a szerelmi tíz-egynéhány év előtti vízaknai ütközetre, amelyben ő maga nemes kudarcát vívta, Mikes pedig az ifjonti hév nemi diadalát aratta. Ám az ellenérzés csak lappangott köztük, még leginkább Aszpázia emlékezett nyíltan Buzás Zsófi hűtlen élvezetére, ahányszor Mikes betoppant a Marghilomán palotába - természetesen mindig előzetes jelentkezés után.

Mikes és "unokabátyja" a régi feszült hangulatban látogatott Ştefanescuék polgárian egyszerű otthonába. Úgy a látogatások harmadnapján, merthogy még ebédre sem láthatta tisztességgel "fivéreit", Agathából zokogással buggyant ki a keserűség. Nyomban látszott, hogy nem csupán egyetlen nyomorult ebédmeghívás a lélekfájdalom táplálója. A két fiú szeretetteljes unszolására, két hófehér tenyerét hasára, vemhére tapasztva elsírta, hogy magzatát a gyakran kapatosan hazatérő "apa" estéről estére zaklatni próbálja, s valahányszor nem ér célt, ütlegeli is őt, a védekező kisanyát, és dologtalannak szidja.

Traján és Mikes aznap későig maradtak az alezredesék szolgálati otthonában, megvárták Ştefanescu hazaérkezését. Lehetett azon a május eleji estén úgy kilenc óra.

Az alezredes alig észrevehetően volt ittas, igyekezett úriemberként tüsténkedni a rokonok körül. Italt vett elő, s tölteni próbált, de a fiúk elhárították. Erre ő maga ivott vigaszul egy pohárka cujkát. S hogy a maga által gerjesztett kedélyes hangulatot fenntartsa, esetleg gazdagítsa, simogatásszerűen felesége után nyúlt. Agatha azonban kisiklott a kedveskedő mozdulatok elől-alól. Ám ezzel nem lohasztotta a szerető férj mutatványára igényt tartó Ştefanescu igyekezetét, ki utóbb felpattant-feltápászkodott ültő helyéről, elébb vállon fogva felesége nyakába csókolt, majd hogy mutassa, mihez van még ezenkívül törvényadta joga és igénye, az asszony hóna alatt hátulról melleihez férkőzött. A rokonok néma ámulata tovább lelkesítette megmutató szándékát, két marokkal Agatha hasa alját ragadta meg, födte el - ruhástul, belemélyedni igyekezve mindennapos vágyai kútjába.

Trajánnak arcába tolult a vörös indulat, odalépett, s tenyérrel homlokon csapta a felesége fölé hajló-magasodó alezredest.

- Fă asta cu tîrfa ta!

- A kurváddal csináld ezt - kiáltotta, s a kapatos meglepődött katonát tenyéréllel tarkón vágta.

Magasságuk egyezett, de erejük nem. Ştefanescu csápoló pörölyütésekkel falig pofozta támadóját, ott átnyalábolta, padlóra teperte, hasára térdelt, hogy ájultra öklözze.

A térdeplőt két karjánál fogva megragadta Mikes, aki valami egyenlő esélyű úri párviadalt akár tétlenül is végignézett volna, de mészárlást nem tűrhetett, karját hátracsavarva talpra állította a felszisszenő alezredest, s arra számítva várt, hogy a feltápászkodó Traján egérutat nyerve távozik. A diplomata titkár nem akart vesztesként menekülni, zsinóron függő monokliját bal szemére csípte, s fehér ökleivel négyszer belevágott Ştefanescu képébe, két ütéssel orron találta, vér fröccsent.

- Josif, Josif! - kiáltott ordonánca után az alezredes, de Josif már régen a laktanyába ment.

Egy pillanatra visszariadt ettől Traján, de ájult ellenfelet akart látni, hegyes francia orrú cipőjével a hátrafeszített közepébe rúgott négyszer, ötször, hatszor. Fele rúgás Ştefanescu heréjét találta telibe: feljajdult, s csakugyan szinte ájultan összeguborodott, miután Mikes eleresztette.

- Velünk jössz! - parancsolt húgára Traján. Agatha engedelmeskedett, néhány ruhát bőröndbe dobált, ékszeres dobozát hóna alá csapva szállodába ment a fiúkkal, hogy a kora reggeli vonattal Bukarestbe induljon édesanyjához, s gyermekét a Marghiloman palota békéjében szülje meg.

Amikor kissé magához tért Ştefanescu, elkezdett üvölteni a távozók után: - A hozományból még semmit sem kaptam. Şi unde e zestrea? Până acuma nimica! Csak ezeket a vacak bútorokat. Egyetlen leit, egyetlen marhát, egyetlen bivalyt, egyetlen pagon földet sem. Az a szerencsétlen ló is eltörte a lábát, remonda lett. Ezzel szúrtátok ki a szemem.

Feltépve az ablakot, még az utcára is utánuk hörögte:

- Ezeket a vacak bútorokat is kidobálom, az ószeresnél szebbet-jobbat kapok. És szolgálati pisztolyából hármat utánuk lőtt a - levegőbe.

Mikor a Marghiloman palotában a könnyezés, szepegés megszűnt, Traján beszámolt Ştefanescu búcsúkiáltásáról és pisztolylövéseiről.

- Úgy? - mondta szelíden Aszpázia -, azok a bútorok a legdrágább korabeli empire darabok, egész Romániában nincs párjuk.

A pisztolylövésekről nem vett tudomást - akkor.

*

Moldován Mikes a debreceni merénylet tettesei és valószínű koholói után végzett magánnyomozása mellett figyelemmel követte a Romániában (Bukarestben) zajló magyarellenes megnyilvánulásokat, tüntetéseket.

Fontos politikai személyek (Take Jonescu, Jorga) álltak a nacionalista mozgalom élén, viszont a mozgalom propagandáját hivatalosan a Liga Culturală és az Országos Diákszövetség vezette. A mozgolódást az egész román sajtó, minden párt s még a Román Királyi Akadémia is támogatta.

A kialakulóban lévő expanziós légkör a Brătianu kormánynak annál is inkább lelke ügyében állt, mert a figyelmet elterelte a belső, megoldatlan kérdésekről, amelyeket megoldani nem is nagyon volt szándékában. Nem is beszélve arról, hogy egy olyan "diadalmas" fegyvertény megismétlése, mint ami a konzervatívoknak 1913-ban a Balkánon sikerült, nagyon vonzó és kecsegtető lett volna a történelmi szerepre családi tradíció alapján vágyakozó Ionel Brătianunak.

Március 29-én a Liga tömegtüntetést rendezett, mely a Dacia teremben tartott nagygyűlésből forrt ki.

Jorga táviratban üdvözölte az összegyűlteket: "Minden román embernek a Liga mellett a helye akkor, amikor tiltakozik a sértés ellen, amit számunkra a magyar filantrópia jelent, amivel a románok jogait akarják helyettesíteni Magyarországon." Ez a rosszalló filantrópia Tisza békejavaslatait illette.

Egyik szónok Antonescu Emil ügyvéd volt: "Ausztria azért tűri az egységes magyar állampolitikát, mert ha arról lemondana, létezésének semmi értelme nem maradna. Ausztriának a múltban az volt a rendeltetése, hogy védje a kisországokat a török ellen. Ma már a félhold nem jelent veszedelmet.

A magyar népnek, bár vannak jó tulajdonságai is - egy, a turáni népekre jellemző betegsége van, a turbatio sanguinis, a folytonos nyugtalanság... a másik turáni nép, a bolgár szintén olyan, mint a gőzzel fűtött mozdony, amit vezető nélkül indítottak útra."

Egy másik szónok, Scurtu ezredes, némileg ellentmondott az előtte szólónak: "Bismarck mondja, hogy Európában három javíthatatlan népet ismer. Egyik a lengyel, másik a bolgár, velük már megejtettük az elszámolást, a harmadik a magyar, amellyel ezután fogunk elszámolni. Nem Ausztria a veszélyes! Bennünket a magyarok fenyegetnek. A balkáni hadjáratok után Tisza István az erdélyi románokkal való megbékélést akarta tálalni. De ő perfid békét ajánlott. Békét akar, azt mondja, de a nemzetiségi törvényeket nem tudja végrehajtani. Azonkívül hozott egy értelmiségi cenzusra épített választási törvényt, amely a magyar választóknak biztosít abszolút többséget. A régi választási törvény Erdélyben anyagi cenzusra épült, ez a románság számára egyre előnyösebb volt. Máig az írni-olvasni nem tudók anyagi cenzusa a románság körében megduplázódott. Az új törvény szerint a székelyek, Erdély éhenkórászai, döntik majd el a választásokat, míg a földtulajdonosokat elkergetik az urnáktól."

Gh. Banu, a Romániai Diákszövetség elnöke sem kímélte a magyarokat: "A leszámolás napja közeledik. A lelkek előkészítésének napja már el is érkezett. Bulgáriában már bebizonyítottuk, hogy fegyvereinkkel készen állunk. Rövidesen, ha isten is úgy akarja, mi, akik a Dunán átkeltünk, a Kárpátokon is átmegyünk!"

A Diákszövetség kinyilvánította: "Szolidárisak vagyunk azokkal az erdélyi vezetőkkel, akik a tárgyalásokat méltósággal vezették, és nem engedtek Tiszának, hogy a románok jogait őseik földjén bármivel is megnyirbálja."

Boerescu ezredes szónoklata katonás volt és rövid: "Meg kell önöknek mondanom, mi katonák, nem szeretjük a sok beszédet, csak határozott cselekvésre adott rövid parancsokat: üteg, tüzelj! tűz minden vonalon! - Hála és köszönet, akik részt vettek az 1913-as hadjáratban, és megismertették Romániát az egész világgal. A tavalyi lelkesedés semmi sem volt ahhoz képest, ami lesz - és azt hiszem, ha a haza hívja fiait, otthon csak az öregasszonyok maradnak!"

A Dácia teremből a tömeget tüntetni vitték a Calea Victorieiu a királyi palota elé, ahol sok hatósági személy (köztük Corbescu rendőrprefektus) fogadta a Le Ausztriával!, Le a magyarokkal!, Fegyverbe! és más harcias jelszavakat kiáltozó és harcias dalokat éneklő tüntetőket, kik onnan a Liga Culturală székháza elé vonultak.

Mangra Vazul - akit még 1900-ban a görögkeleti közösség választott Váradra püspökhelyettesnek, és akit 1909-ben a Román Királyi Akadémia tagjai sorába választott - május 13-án Bukarestbe érkezett, hogy részt vegyen az Akadémia soron lévő rendes ülésén. Mikor Mangra az ülésen megjelent, jeges fogadtatásban részesült. Anghel Saligny akadémikus az összes többiek nevében kijelentette, hogy érkezését provokációnak tekintik. Mangra azt felelte, éppen olyan jó románnak érzi magát, mint akárki más, joga van hozzá, hogy az ülésen részt vegyen, hiszen tagja az Akadémiának. Ha majd akad valaki, aki az ő felfogását és ténykedését szóvá teszi, annak válaszolni fog.

Mangra az ülést nem hagyván el, mindenki elült mellőle a terem másik oldalára, ő azonban rendületlenül végigülte a napirendet, időt adva ezzel némely szervező elemeknek: távozásakor ugyanis kint tüntető diáktömeg fogadta füttykoncerttel és pfujolással, a megverés elől csak úgy menekült meg, hogy egy ott várakozó (nem reá váró) csukott kocsiba sikerült beugornia.

Brătianu, akit meg akart látogatni, inasával üzente ki, hogy nem fogadja, hasonlóképp Jorga (magyar) szolgálójával, magyar nyelven utasította el. Egyedül Take Jonescu tárgyalt Mangrával néhány órát, faggatva őt a Kárpátokon túli viszonyokról. Take a Tiszával való egyezkedés legádázabb ellenzője.

Másnap vonatra ült Vazul, és hazament Váradra.

*

Alexandru Marghiloman egy vitatkozó beszélgetésük során megkérdezte Mikesünket, milyen mértékű a sajtóelnyomás Magyarországon. Erre ő azt felelte, hogy a magyar nyelvű lapok ellen indított sajtóperek száma, még arányosan számítva is, meghaladja a román újságírók ellen indított eljárásokat. - Egyáltalán hány sajtóorgánumot engedélyeztek a magyarok a kezükben lévő hárommillió románnak - kérdezte a "sógorbácsi".

Mikes egyhetes haladékkal válaszolt, követségen végzett búvárkodás után: A magyarországi és erdélyi románságnak több mint harminc időszaki és napi sajtóterméke van. Ebből tizenkettő politikai újság, három napilap, három másodnaponta megjelenő és hét hetilap, hét szaklap (egyházi, iskolai, ipari stb.), hét kulturális-társadalmi, két politikai, két irodalmi és egy tudományos folyóirat. Aradon öt sajtótermék: Tribuna, majd Romanul - napilapok, Tribuna Populara, Poporul Roman, Biserica si scoala. Szebenben hét lap: Telegraful Roman, Foaia Poporului, Revista Economica, Revista Teologica, Luceafarul, Transilvania, Vatra Scolară. Balázsfalván négy lap: Unirea, Cultura Crestină, Foaia Scolastică, Revista politică literară.

A fentieken kívül Brassóban, Szászvároson, Lugoson, Temesvárott, Karánsebesen - e városok politikai lapján kívül (Gazeta Transilvaniei, Libertatea, Drapelul, Plugarul Român, Zorile), Fogarason, Oravican és Hunyadon, Erzsébetvároson is jelennek meg lapok: Ardealul, Graniţa s utóbb még Kolozsvárt is, Budapesten a Naţiunea, a Foaia Poporului Român, a Glasul Poporului, a szociáldemokrata Adevărul, a Kossuth párti, tehát "áruló" Luminá-t s a kormánypárti Poporul-t nem is számítva. Csaknem kimaradt a budapesti Lupta, Mihali Tivadar lapja.

Mikor a felsorolt listát áttekintette, Marghiloman felkiáltott: - De hiszen arányosan több, mint ahány lapot mi a szabad Romániában kiadunk.

Mikes erre még egy papírszelettel rukkolt elő.

- Utánanéztem az iskolák számának. Romániában 100 000 lakosra hetven iskola jut. Erdélyben a 100 000 románra jutó egyházi iskolák száma, ahová nem eresztették be mindmáig a magyar nyelvet, hetvenhárom.

- Ha meggondolom - mondta Alexandru Marghiloman - egy szavunk sem lehet.

- S hogy mégis van?

- Az történelmünk kíméletlen parancsa.

*

Mikest Bukarestben érte a sarajevói merénylet híre. Ferenc Ferdinánd trónörökös felesége, Hohenberg Zsófia hercegnő (előbb még csak Chotek Zsófia grófnő) halálának híre ellentétes érzelmeket keltett Bukarest-szerte.

Ezekben a hetekben Moldován Mikes barátságot kötött J. G. Duca fiatal (negyvenes éveit taposó) művelődés-közoktatás-vallásügyi miniszterrel. Bizalmát azzal nyerte meg, hogy az erdélyi két román vallás és az iskolaügy jelen állapotát belülről, tehát nem aktaszerűen ismertette. Viszonzásul - bizalmat bizalomért - július 30-án interjút kért tőle, azzal az ígérettel, hogy nevét nem közli a várható publikációkban, csak jól értesült személyt említ. Azokban a napokban Duca heves közléskényszeres izgalmi állapotban lévén, meg is feledkezett arról, hogy újságíróval, a nyilvánosság számára nyilatkozik.

- Casus bellinek értékelte-e a román kormány Princip Gavrilo pisztolylövéseit?

- Nem hiszem, hogy Brătianu ebben a szerb eredetű összeesküvésben okot látott volna a Központi Hatalmak számára, hogy megüzenjék a háborút. Ő néhány éve azzal volt elfoglalva, hogy az osztrákokkal s németekkel való szövetség keretében a Magyarországon élő románok részére más elbánást biztosítson. Ha ő 13-ban már miniszterelnök lett volna, nem hosszabbítja meg a Monarchiával a szövetséges szerződést, ha az erdélyi románok számára nem biztosít lényeges engedményeket. Brătianu minden reménye Ferenc Ferdinánd volt. Ismerte a magyarok elleni gyűlöletét, s meg volt győződve, ha császár lesz, uralkodói akarata és hatalma által biztosítani fogja a román elem részére a Habsburg-monarchia keretében, a széles körű nemzeti jogokat, ha nem éppen Erdély autonómiáját. (Cunoştea ura impotriva Maghiarilor şi era convins că deocamadată, prin influenţa lui, din zi în zi crescândă, şi, mai târtziu, ca împărat, prin voinţa şi hotărîrea sa suverană va asigura elementulni românesc din monarchia Habsburgilor largi drepturi naţionale, dacă nu chiar autonomia Ardealului.) Amint azt, s még annál is többet megígért volt 1909-ben Sinaián tett látogatásakor. Brătianu türelmetlenül várta Ferenc Ferdinánd trónra lépését. A sarajevói dráma minden reményét letarolta.

- Ez az ön véleménye is?

- Nem. Miniszterelnököm aggodalmát én nem osztom. Meg vagyok győződve róla, hogy a trónörökös nem volt politikus koponya. Impulzív, brutális ember volt, aki trónra kerülvén, kiszámíthatatlanul szeszélyes természete után ment volna, szétzilálva az alig lélegző monarchia organizmusát, ahelyett hogy konszolidálná. Hogy rokonszenveket szerezzen, különféle elemeknek koncessziókat adott volna, a leglármásabb, legnyugtalanabb elemeknek, vagyis a magyaroknak. Nem látszott lehetetlennek, hogy a monarchia élén olyan ember lesz, aki Magyarországgal szemtől szemben hadilábon állva, reménye sem lehet, hogy megvalósítsa, a gyűlölet s a kölcsönös bosszú légkörében az osztrák föderációt, ahogyan Ferenc József örököse korábban elképzelte. Ő a legnagyobb csalódást jelentette volna számomra s a románság számára. A trónörökös életével semmit sem nyerhettünk volna, halálával mindent megkaphatunk. Nemzeti egységünk a sarajevói pisztolygolyóval indul meg.

- A közvélemény nem nagyon egyezik az ön nézetével.

- Nem bizony. A közvélemény hasonlóan vélekedik Brătianuval: eltűnt a románok nagy barátja. Sokan sírtak, meghallván a halálos hírt. Maga a királyné is, udvarhölgyei társaságában. Egy úri összejövetelre még maga Take Jonescu is zokogva lépett be.

- Tehát Ön nem tart háborútól.

- Nem. És a hit a békében olyan erős volt a merénylet után is, hogy Carol király nyugodtan készült Sinaiába, hogy megkezdje nyári szabadságát. Még most is látom, vidáman intve egy ujjal a sapkájához emelve kezét, amint a kiinduló vonatablakból szótlan búcsúzik.

- Azért a háború mégiscsak kitört, amikor kiderült, hogy a trónörökös meggyilkolása Belgrádból indult ki.

- Igen, Bécs elégtételt követelt, fenyegetései súlyosak voltak.

- Talán túlságosan súlyosak.

- Ön mondja ezt, fiatal barátom, az erdélyi?

- S excellenciád szóhasználata helyes, amikor Bécset említ, ugyanis a magyar miniszterelnök nem akart teljesíthetetlen ultimátumszöveget küldeni Belgrádba.

- Részleteket nem tudok. Talán maga a követségről több titkos adatot tud.

- Nem hiszem, hogy titkos lenne, amit én tudok Tisza ellenállásáról. Szerbia elleni támadás - mondta Tisza -, amennyire az emberileg előrelátható, Oroszország beavatkozását és a világháború kitörését fogja maga után vonni, ebben az esetben a román hadsereg is ellenségeink táborát erősítené, és így a háború kilátásai a mi szempontunkból igen kedvezőtlenné válnának. Holott a Bulgáriának az imént történt bevonása a hármas szövetségbe, kedvezőbb Balkán-politikát tesz lehetővé. A Szerbiával való leszámolásnak későbbi időponton történő elhalasztása esetében kedvezőbb erőmegoszlásra számíthatunk. Távol áll tőlem - mondta Tisza -, hogy erély nélküli és tétlen politikát ajánljak. De nézetem szerint alkalmat kell adni Szerbiának arra, hogy a háborút - habár súlyos diplomáciai vereség árán is - elkerülje. Hogy Olaszországgal komplikációk ne keletkezzenek, Anglia rokonszenvét el ne veszítsük, és Oroszország számára lehetővé tegyük a semlegesség megóvását. Szükséges kinyilatkoztatni, hogy a Monarchia nem akarja Szerbiát megsemmisíteni, és még kevésbé annektálni. A háború szerencsés kimenetele esetén tehát Szerbia területét a Balkán-háborúban birtokba vett területeknek Bulgária, Görögország és Albánia közötti felosztásával kisebbíteni kellene ugyan, de monarchiánknak legfeljebb hadi kárpótlást szabad követelnie. Ha azonban Szerbia enged, ezt a megoldást jóhiszeműen el kell fogadnunk, és nem szabad Szerbia előtt elzárnunk a visszavonulás útját. Ebben az esetben meg kell elégednünk a szerbek gőgjének erős megtorpantásával.

- De Szerbia nem engedett.

- Mert maga mögött érezte Oroszországot.

- Ezekben a napokban már Brătianu is aggódott. Martha Bibescunál vacsoráztunk egyik este, hazafelé menet sok mindent elmondott nekem, és azt is, hogy tart a világháborútól. Buzdítására Sinaiába mentem. A többi ismert: Európa lángra lobbant.

- Ki a felelős ön szerint?

- Nem tudhatok biztosat mondani erről, csak azt, hogy "szerintem". Szerintem nem lehet a felelősséget kizárólag a központi hatalmakra hárítani. Véleményem szerint három állam felelős közvetlenül a háború kitöréséért: Ausztria, Németország és Oroszország. A baj akkor kezdődött, mikor az orosz diplomácia élére Iswolsky úr került, a régi pánszláv iskola neveltje, brutális, perfid és az eszközökben nem válogatós. Ő a háborút akarta mindig, mert agyában Oroszország kontinentális dominációja volt, Konstantinápoly és az összes szorosok birtoklása, minden szláv nemzet megerősítése és minden oroszok cárjának uralma alá helyezése. Ezért meg kell szüntetni Ausztriát és legyőzni Németországot Anglia és Franciaország segítségével.

Hihető-e, hogy a szerbek a balkáni háború után, ha nem támogatná valaki őket, mertek volna kezdeményezni? De Németország felelőssége is vitán felül áll.

- Bizonyítható ez?

- Százféle módon. Egyet hadd meséljek el. Luynes hercegtől hallottam a francia követségen. Családjának Bourbon kapcsolatai révén közel áll a spanyol udvarhoz. XIII. Alfonz sohasem utazik Párizson keresztül, vagy Párizsban, hogy őt meg ne látogatná. Tavaly Vilmos császárnál járt. Vidám emberként indult, amikor visszatért, szomorú, ideges, gondterhelt férfi volt. "Tudják önök itt, Franciaországban, hogy háború lesz?" Luynes nemleges válaszára Alfonz: "Igen, mindnyájan a háború előtti percekben vagyunk."

- Már csak az a kérdés, a háborús felelősség dolgában egy királyi pletykára hivatkozhatik-e a történelem?

- Vagy igen, vagy nem. Ám az tény, hogy azokban a napokban s ott a Peles kastélyban minket az foglalkoztatott, mit tehet Románia ebben a konflagrációban? Belépünk-e a háborúba három évtizedes szövetségünk mellett, vagy pedig Oroszországgal, Franciaországgal és Angliával tartunk, vagy semlegesek maradunk.

- Negyedik lehetőség nincs.

- Sajnos vagy szerencsére.

- És Brătianu?

- A minap összehívott bennünket. Azt mondtam neki: az a kérdés, van-e szerződés a központi hatalmakkal, s mire kötelez bennünket. Merthogy három személy kivételével senki sem tudott biztosat: maga a király, Carp és Maiorescu. Megdöbbentő, hogy harminc évig minden miniszter úgy alkalmazkodott egy "szövetség"-hez, hogy nem tudta, mi a szerződés tartalma. Marionett figurákként öntudatlanul cselekedtek.

- Mi a teendő, megkérdezte Brătianutól?

- Ő azt mondta: tegyük fel, nem kötelez semmi a központi hatalmakkal szemben. Szinte mindenki azon a véleményen van, hogy tekintettel az erdélyi román kérdésre és a Romániában uralkodó közvéleményre, nem harcolhatunk Ausztria-Magyarország és Németország mellett.

- Hiába hozta össze az öreg Carol király annyi fáradsággal ezt a szerződést?

- Azt még a fiatal Carol idejében az öreg Brătianu kötötte, Ionelünk apja, az ország vitalitásának szükségeképp. Az orosz-török háború után nem vethette magát az ország az oroszok karjaiba, de nem maradhatott izolált sem.

- De mért oly titokban?

- Nem lehet a királyt hibáztatni a szövetségi kapcsolat titkos jellege miatt. Különben provokatív lehetett volna Oroszország iránt.

- Tehát mégis volt haszna.

- Azt nem vitatom, hogy ez a szövetség hasznos volt, mostanig, tehát 1914-ig. Az ország egzisztenciája is védettebb volt a hármas szövetség védőszárnyai alatt, és az események tükrében az erdélyi románok fejlődése is így biztosítottabb volt. (Mai mult, nu contest nici mai încoace utilitatea alianţei. Cât timp Rusia era însufleţită de spiritul ei deatunci şi cât timp echilibrul european se prezenta cum se prezenta înainte de 1914, existenţa tării era mai apărată tot alături de Tripla Alianţa şi în interesele ei, sub rezerva firească a evenimentelor, garanţiile în privinţa desvoltării Românilor din Ardeal, mai bine asigurată.)

- Tehát eddig elfogadható volt a titkosság?

- Igen, mert lehetetlen lett volna, hogy a király annyi emberrel is - mint ahány minisztere és államtitkára volt - közölje a szerződés tartalmát. Az indiszkréció napok alatt bekövetkezett volna. A diszkréció nem tulajdonsága a román népnek. Annak idején Bánffy Dezső miniszterelnök jól jellemzett bennünket, amikor egyik miniszterének azt mondta: "a románok felől nem félek, hogy nem tudom meg, min tanácskoznak, mert két nap múlva úgyis megtudom, anélkül hogy valakit meg kellene vásárolnom." Azért nagy dolog, hogy ezt az egy titkot vezetőink harminc évig meg tudták őrizni.

- Köszönhető ez annak is, hogy a szerződő fél is megtartotta diszkrécióját.

- A helyzet gyökeresen megváltozott mára: Semmilyen szerződés nem kötelezhet minket arra, hogy olyan kis országgal szemben, mint Szerbia, támogassuk a Monarchiát, noha Carol király nagyon biztos a háború kimenetelében.

- Brătianu nem biztos?

- De igen, csak éppen hogy az ellenkező oldalon. Mindenki a szerződés megtartása ellen van. Bizonyításképpen Brătianu még Jorga véleményét is meghallgatta. Jorga azt mondta neki, hogy morális lehetetlenség, hogy Ausztria mellé álljunk. Közvetlenül Jorga távozása után a miniszterelnök, aki elégedett volt, elismételte nekem beszélgetésüket. Nem sokkal utóbb azt hallottam Jorgától - erre a beszélgetésre hivatkozva -, hogy Brătianu a háború kitörésekor azon a véleményen volt, hogy a Központi Hatalmak mellé kell állnunk. Ezt csak azért említem, hogy nagy történészünk "igazmondását" az utókor számára helyére tegyem.

*

Mikesnek jutott ideje közben, hogy megismerkedjék a várossal. Eleinte a Louvre szállóban lakott a Strada Academiein, ahonnan hamarost elköltözött a High Life-ba. Bukarest lakossága 400 000 körül van, de a város aránytalanul nagy kiterjedésű. Földszintes házak és kisebb-nagyobb kertek közepén családi villák váltakoznak az utcákban. Zsúfoltság csak a vasút körül van, s a legrégibb városrészen, a Szent György tér környékén lévő magasfekvésű belvárosi utcákban. A bérházak azonban itt sem igen magasabbak egyemeletesnél. A város hat negyedre oszlik, melyeket színek szerint neveztek el. E színeket viselik a bérkocsisok is övükön. A kerületeket nem számok, hanem a színek szerint emlegetik. Egy-két újabb utcán kívül a többi mind zegzugos, még a helybeliek is csak nehezen tudnak bennök tájékozódni. Fő jellemvonásuk, hogy piszkosak, mert a szél- és a záporesőn kívül más soha nem takarítja őket.

A városon északkelet, délnyugat irányban végigfolyik a kis Dimbovica-folyó. Egy darabon be is van boltozva, másutt csupán csatornázva, igen mély kőágyban folydogál. Sok híd visz rajta keresztül. Déli partján a meredek dombok mind beépítve.

Néhány szót a szállodákról, ezúttal csupán a Louvre-ről. Fél- és negyedszobákat adnak ki a nagy zsúfoltság miatt. Mikesnek egész szoba jutott. S bár csengője volt, a kiszolgáló személyzetet szinte sohasem sikerült valamiféle szolgálattételre előkerítenie. Ha mosdani akar az ember, legjobb, ha elindul a folyosón fölfedező útra, viszi a mosdótálat, hogy lemossa az elődjétől rajta maradt nyomokat, megkeresi a vízvezetéki csapot, amelyből többnyire nem folyik a víz. Ha cipőjét ki akarja tisztítani? A világért ne tegye ki az ajtó elé, mert ellopják. Le kell menni az utcai cipőtisztítóhoz. Esetleg a Lux terembe a Calea Victoriein, ahol kényelmes széken ülve megvárhatja, míg sort kerítenek lábbelijére.

Nem maradt sokáig Mikes ebben a műintézetben, harmadnap rokonai segítségével szobát nyittatott a High Life-ban. De a búcsúvétel s a fizetés emitt! A szoba árát harmincöt leiben állapították meg, ezt három napra. Ehhez mellékcímeken még majdnem annyit számítottak fel: lépcsőkoptatási pótlék, ruhatakarítási díj, vízdíj, takarítási járulék, világítás címén. A végösszeg kétszázöt leit tett ki. Mikes gyanútlanul, s úgy érezvén, hogy gavallérosan fizet, a háromszázleiessel letudta volna tartozását. A portás diszkréten megsúgta, hogy hárman osztoznak a borravalón, s adjon még huszonöt leit, hogy kényelmesen tudjanak osztozkodni.

Ennek a városnak egész élete a Calea Victoriei egy kis szakaszán a királyi palotától a Capsa kávéházig bonyolódik. Itt van a korzó, és csak be kell ülni valamelyik kávéházba, az Elisée-be, a Selectbe, vagy éppen a Capsába, esetleg valamelyik vendéglőbe, vagy tán a Riegler cukrászdába, hogy szemlélhesse a város hullámzó elit tömegét. Ezen a kis útszakaszon hajtat el minden bojár, itt sétál a sok vitatkozó politikus, itt tárgyalja üzletét feje búbjára csapott kalapban a kereskedő, itt sürgölődik a francia diáksapkás ifjúság a máris kifestett diáklányok körül, itt mutogatják új ruháikat a színésznők s új barátjukat a társaságbeli hölgyek. Itt csörömpölnek kardjukkal a befűzött derekú katonatisztek, arcuk éppúgy kifestve, mint a nőké. A típusok nagyon összekeverednek román, görög, bolgár, zsidó, örmény, cigány egybeolvadó sárgásbarna és fekete hajú sokaságban. Az üzletek kétharmada parfumerie. A korzó délben és alkonyatkor van. A fogat s kocsikorzó a şoseaua Kiseleven folyik délután.

Bukarestnek száznegyven temploma van, de építészeti nevezetesség alig akad köztük. Legrégibb a kis Bucur templom, a Dîmbovicán túl, egy domb házsorai közé elrejtve. Be is van zárva, csak kívülről lehet megbámulni a legendás maradványt. Állítólag a városalapító pásztor építtette. Terjedelme egy közepes polgári lakás egyetlen szobájánál nem nagyobb. A másik régiség a Mihály vajda egykori temploma, szintén csak beavatottaknak hozzáférhető, egy jórészt bedőlt rom, az egykor zárdául szolgált mai levéltár udvarán. Minden céhnek külön temploma volt, s van ma is jórészt, egyes családok is építgettek maguknak istenházát, ezért olyan kicsinyek ezek a bukaresti templomok. Régebben az istentisztelet nyelve mindenütt a görög volt, de ma már csak a kávéfőzők kis templomában maradt meg a régi szent nyelv, a Szent György tér egyik mellékutcájában. A római katolikusoknak ősrégi temploma a Baratiában, a ferencrendi zárdában van a vásárcsarnok közelében a Dîmbovica mellett. A prédikáció nyelve német és magyar. Van a magyar Szent István Egyesületnek külön magyar temploma is a déli tímár külvárosban. A királyi palota háta mögött a Calea Victorieivel párhuzamos Strada Luteranán van az evangélikus német s a református magyar templom. A reformátusoknak a városon kívül külön temetőjük is van. Bukarest lakosságának egyhatoda magyar.

Külön magyar negyed a şoseaua Ştefan cel Mare teherpályaudvarig van, örmény a Calea Moşilor két oldatán. Zsidó a Szent György tértől a Dîmbovicáig, cigány északon a Floreasca külvárosban, de laknak egyebütt is összevissza mindezek a népek, valamint sok német.

A királyi palotát egy államosított kolostorból építették át. Sokkal érdekesebb látvány a cotrocenii nyári palota a város nyugati végén egy nagy parkban. Ez is kolostor volt, de nem modernizálták szembeszökően, meghagyták régi bolthajtásaival az öles falakat.

A leggazdagabb bojároknak, a Marghilománoknak, Brătianuknak, Filipescuknak, Stoicescuknak európai kényelemmel berendezett palotái ápolt parkok között épültek.

A deszkakerítéssel elkerített foghíjas üres telkeket még szemétlerakodó helynek sem használják, annyi, hogy telente ellopják, feltüzelik a kerítéseket. Szemételhordás nincs, a szemetet a házak elé borítják, onnan aztán elhordják a kóbor kutyák, elmossa az eső, elfújja a szél. A járókelők bokáig gázolhatnak a mindenféle, mindenkorú, vegyes szemétben.

*

A koronatanácsot augusztus harmadikán tartották Sinaiában, de mivel Duca csak negyednapra került vissza Bukarestbe, egy hét is beletelt, míg beszélgetésre tudta késztetni őt Mikes, lazító francia konyak mellett.

- Végül is hol, hogyan történt ez a nagyon fontos dolog.

- A Peles kastély zenetermében. A terem közepén egy zöld posztós négyszögletű nagy asztalt helyeztek el, rajta zöld bőrkötésben és piros marokénbe burkolva a titokzatos, misztikus szerződések. Carol királyt Ferdinánd trónörökös kísérte, ki vele s a szerződésekkel szemben foglalt helyet. A király, aki mindig nagyon tartotta magát a protokollhoz, jobbjára hívta legrégibb élő miniszterelnökét, Teodor Roseţtit, baljára Carpot szólította. A trónörökös jobbján Brătianu, balján Marghiloman. A többiek úgy ültünk le, ahogy értük a székeket. Jelen voltunk mi, az összes kormányon lévő liberális miniszterek, a király mellett ülő volt miniszterelnökök, a konzervatív pártból, Marghilomanon kívül, Ion Lahovary és Grădişteanu. A demokrata konzervatív pártot Take Jonescu, Cantacuzino-Păşcanu és Dissescu képviselték.

- Hogyan peregtek az események?

- Eleinte egyáltalán nem peregtek. A hosszú kínos csöndet végül és szükségképp a király szakította meg. Románul kért bennünket, hogy tekintettel a sordöntő helyzetre, felolvashassa véleményét. Az írott szöveg franciául szólt s remegő hangon. Ebben a pillanatban a régi Románia még teljes szépségében létezett.

- S mi volt a francia szövegben?

- Mi volt? Körülbelül ezek: Olyan harc indult meg, mely egy teljes időszakra meghatározza a népek sorsát s a határokat Európában. Ebben a háborúban is lesznek győzők és legyőzöttek, lesznek semlegesek is. Ezért s hosszú töprengés után úgy döntök, hogy Romániának azt a szerződést kell megtartania, amelyet a Hármas szövetséggel kötött. Szavait titokfeltáró papos mozdulatokkal kísérte. Befejezvén, körbejáratta szemét figyelő és dermedt arcainkon. Majd színpadias mozdulattal a hatalmon lévő miniszterelnököt szólította fel, de Brătianu kijelentette, utolsóként kíván megszólalni. A király ekkor Rosettihez fordult. Cuza vajda sógora öreges, tanácsadó hangon szólalt meg: Kisország, nyomorult kis nép vagyunk. Alighogy kiláboltunk a bajokból, a rabságból. Nem hiszem, hogy lehetőségünk volna nagy politikát csinálni. Ha a nagyok hajba kapnak, nincs mit keresnünk harcukban. Maradjunk csöndben félrehúzódva, törődjünk saját gondunkkal-bajunkkal, s igyekezzünk megtartani, amit oly nagy gyötrelemmel szereztünk meg: a szerződéseket meg kell tartani, ám ez nem jelenti azt, hogy a nép akarata ellenére háborúba elegyedjünk.

- Elég furcsán szelíd megnyilatkozás lehetett.

- Az volt az érzésem, Rosettinek az a legfőbb gondja, hogy az agg királyt nehogy megbántsa.

- Aztán?

- Aztán Marghiloman kért szót, s kérte a vonatkozó szerződés szövegét. A király maga olvasta fel: kiderült csak akkor vagyunk kötelesek hadba lépni, ha szövetségesünket támadnák meg. Ha így van - állapította meg Marghiloman - nem áll fenn Casus foederis esete. A kis országok függetlensége könnyen illúzióvá válhat. Legyünk elővigyázatosan semlegesek. Marghiloman mindig ünnepélyes volt szónoki megnyilatkozásaiban, most is övé volt a legjobb beszéd. Ion Lahovary eleinte kategorikus volt: Felség, a semlegesség mellett vagyok, az ország közvéleménye ellene van, hogy Ausztria-Magyarország mellett belépjünk a háborúba! Aztán hosszan magyarázkodott, lerontva a nyitó mondat hatását. A Monarchia célja, hogy megerősítse Bulgáriát, a mi kárunkra. Mi lenne a helyzet egy mindenható Magyarország esetében, még jobban zaklatná testvéreinket északon, Oroszország 150 millió szlávval keleten arra törekedne, hogy elvegye Besszarábiát, melyet a hármas szövetség felajánlott nekünk, ha mellette harcolunk. Végül már kiabálva beszélt.

- S végül hová lyukadt ki ez a furcsa beszéd?

- Egyetlen választásunk: a semlegesség. Amikor azt kiáltotta, hogy Olaszország magatartásán is sok múlik, nemhiába semleges, Carp hangosan közbeszólt: kijelentem, hogy az lehetetlen, Olaszország napokon belül belép a háborúba. Hiába csillapítottuk az ellenkezőjével.

- Kik szólaltak még fel?

- Gradisteanu, Take Jonescu. Az előbbi szerint a háború magyar háborúnak látszik, a hármas szövetség győzelme magyar mindenhatóságot jelentene s a bolgárét. Ne teljesítsünk olyan szerződést, amely nem is köt bennünket.

- Mindenki Erdélyre gondolt.

- És Besszarábiára.

- Jonescu?

- Ezt mondta: Maga az osztrák-magyar kormány sem állítja, hogy Casus foederis lenne. Viselkedésük rá a bizonyság, amikor szándékaink felől érdeklődnek. Ami engem illet - mondta -, én volnék az, aki, ha valóban el lennénk kötetezve, bármi áron is, kívánnám kötelezettségünk teljesítését. Egyébként nem érdemelnénk meg, hogy államként létezzünk. Az ország becsülete mindennél fontosabb. De most azt tehetjük, amit az ország érdeke kíván. A bukaresti béke az európai kérdések tömegében. Nem ez az ok, amiért kitört a háború. Szerintem is a germanizmus és a szlávizmus közötti nagy harcról van szó. Romániának egy megoldása van: Semlegesség. Ennyi.

- Brătianu?

- Megpróbálta összefoglalni a hallottakat. Fájlalta, hogy a szövetségesek nem értesítették előre elhatározásukról Romániát, mint szuverén államot nem lehet így kezelni. Nem így gondolták, akik harminc évvel ezelőtt a Hármas Szövetséghez kötötték országunk sorsát. Románia nem tudna fegyvert fogni olyan esetben, mikor egy kis népet akarnak megsemmisíteni. Ennek a Szövetségnek fekete pontja Erdély. A hegyeken túli románok sorsa, a románság nemzeti ideálja, olyan szempontok, amelyeket egyetlen kormány sem mellőzhet. Kis dolgokban mellőzni lehet a közvéleményt, döntő történelmi pillanatokban az államférfiaknak figyelembe kell venniök a nemzeti érzést. Nem lehet olyan háborút folytatni, amelyet a nemzeti lelkiismeret nem hagyott jóvá. Maradjunk semlegesek. A háború feltehetően hosszú lesz, és még jut idő s alkalom állást foglalni.

- Megható szónoklat volt?

- Nem. Brătianu nehézkesen és lassan beszélt, mint egy gép, amely csikorogva indul be. Még be sem fejezte azonban, amikor Carp szót kért újra, s gyávaságot emlegetett, a közvélemény mögé búvást. Brătianu tiltakozott, heves vita bontakozott a jelenlegi s a múlt évi miniszterelnök között. A párbeszédet lehetetlen leírni a fél mondatok, a gesztikulálások, s arcfintorok miatt. Carp szerint az államférfi minden, a nép az semmi a politikában. Sziporkázó szónoki tudással védte álláspontját, lenyűgöző volt. Mindent elvetettünk, amit mondott, de csodálatunkat nem tagadhattuk meg tőle. Micsoda veszteség, hogy ilyen hatalmas tehetség nem állhatott az új gondolatok, új áramlatok szolgálatába.

- Hogyan fejeződött be a párviadal?

- A legnagyobb vita hevében kinyílt az ajtó, s belépett a német lakáj, ezüsttálcán táviratot hozott. A király átfutotta a telegramot, magába merülten hosszan hallgatott, majd azt suttogta: "Olaszország semleges." Mindnyájan Carpra néztünk, aztán Brătianura, ő kifürkészhetetlen volt. Carp tért először magához. Azt mondta: "ha nem állunk Ausztria mellé, Németország vagy megkönnyíti az orosz győzelmet, s így elvész Románia, vagy - hitem szerint - Németország győzni fog s mint semlegesek elveszítünk minden esélyt, s a győzelem gyümölcsét Magyarország és Bulgária szedi le." - Halálos csönd, valamennyien a magába roskadt királyt néztük.

- És?

- Carp ezzel fejezte be: Sire! Meg kell állapítanom az ország legnehezebb órájában, hogy Felségedet mindenki elhagyta a nemzet felemelkedésének szentelt hosszú uralkodása végén. - Brătianu felcsattant: "A nemzet érdekében hozott határozat nem jelenti a lojalitás hiányát az uralkodóval szemben!" - Marghiloman sem állhatta meg szótlan, hogy volt miniszterelnökét helyre ne igazítsa: "Kedves Carp, engedd meg, hogy minden erőmmel protestáljak szavaid ellen. Uralkodónknak adott tanácsaink nem azt jelentik, hogy elhagytuk őt, éppen ellenkezőleg, hogy fedezzük a koronát. Ha belépnénk Ausztria mellett a háborúba, a nép azt mondaná: "Ez a király háborúja". - A király felemelte bal kezét, hogy senki se folytassa, mintegy szót kért tőlünk, de nem szólalt meg rögtön, talán a francia szavakat kereste szándékához, majd színtelen hangon ezt mondta: "Egyébként, uraim, én személy szerint a központi hatalmakhoz kötve érzem magam, s ha önök úgy ítélik, hogy Románia boldogulása egy másik külpolitika útján vezet, én kész vagyok visszavonulni, és..."

- Tehát felajánlotta lemondását!

- Igen, s mint lehetőségre a vele szemben ülő trónörökösre mutatott.

- S a trónörökös?

- Ferdinánd ültében egész testét viharosan mozgatva élénken tiltakozott.

- S a király?

- Eközben Carol szeme megelevenült. Pillantását többször s élénken végigfuttatta rajtunk, mozdulatlan és szkeptikus arcainkon. A következő percben, mintegy transzból ocsúdva, másról kezdett beszélni, tökéletesen feledve az imént kimondott súlyos szavakat. Az egész koronatanács e perctől fogva a jelentés nélküli társalgás szintjére süllyedt. Csak arra figyeltünk fel, amikor Lahovary azt mondta: ezek nem olyan idők, mint 1870-ben, mert a francia hadsereg most igen erős. Itt a király félbeszakította: "Lahovary úr, aki ismeri mindkét hadsereg helyzetét, nem nyilatkozhatik így!" E szavak megértették velünk: a király ma is németbarát. A király ezen tanácskozáson több kegyetlen igazságot volt kénytelen meghallgatni, mint egész uralkodása alatt.

- S mindezt egzakt francia nyelven.

- Igen, bár a délután második felében berobbant Morţun, a belügyminiszter, ki vidékről érkezett, nem tudván, amit eddig tanácskoztunk, színtelenül és hatástalanul minden felszólalásból elismételt valamit. Nem ismervén a tanácskozás előzményeit, ő volt az egyedüli, aki ezen a történelmi tanácskozáson románul szólalt meg.

- A király sem intette francia szóra?

- Nem, már csak azért sem, mert Morţun gyönge a franciában. S a király már zárószavait fontolgatta: "Megállapítottam - mondta -, hogy az ország képviselői szinte egyhangúlag a semlegességet akarják. Mint alkotmányos király alávetem magam ennek a szavazásnak. Félek azonban, hogy az ország presztízse e tanácskozás által megfogyatkozott. Félek, hogy olyan határozatot hoztak, amit Románia meg fog bánni a jövőben." Mélységes csöndben megdöbbenten, de megkönnyebbülten hallgattunk. Este nyolc óra volt. Rohantunk vacsorázni. Senki sem ebédelt.

Közvetlenül a román különbéke megkötésekor, 1918 május első napjaiban magyar nyelvű hetilap indult Bukarestben Bukaresti Magyar Hírlap címmel. A lap egyik szerkesztője (főmunkatársa) Moldován Mikes volt. A Hírlap pontosan fél évig élt, november elején a helyzetváltozás fújta, sodorta el. A lap 15. számában, augusztus 11-én cikk jelent meg Mikes tollából a 14-es hajdúdorogi-debreceni merényletről. Az írás címe: Cătărău-Brătianu barátja. Alcím: A Brătianu-kormány a gyilkosok cinkostársa.

Beszámol a cikk arról, hogy annak idején, 1914 januárjában Corbescu volt bukaresti rendőrfőnök (egykori újságírócska) és Panaitescu szigurancafőnök, a csernovitzi rendőrség ama bizonyos táviratának vétele után Cătărăut rendőri felügyelet alatt azonnal Konstancába szállították, onnan pedig hajón Konstantinápolyba küldték. Ott Cătărău egy penzióban bérelt lakást, amihez pénzt az ottani román követségtől kapott. Közben Bukarestben Panaitescu folytatta a nyomozást, majd sajnálattal közölte a magyarokkal, hogy a tetteseket nem sikerült megtalálni, mert valószínűleg Oroszországba szöktek, lévén mindkét tettes orosz származású.

A cikk szerint Cătărău - közeledvén a háború kitörése, érezte, Konstantinápolyban forrósodik lába alatt a talaj, visszatért Bukarestbe. Ez Panaitescuékat kellemetlenül lepte meg, mert Cătărăut, az egyetemi ifjúság egyik "kiváló" alakját, a bukaresti katonai iskola volt orosz nyelvtanárát mindenki ismerte. Ezért őt napokon belül elfogták, újra levitték Konstancára, ott felültették a Kairóba induló Regele Carol nevű hajóra, melynek kapitánya egy Stoianovici nevű hajóstiszt volt. Cătărăut a kairói román kereskedelmi kirendeltség gondjaira bízták Brătianu és Morţun belügyminiszter rendeletére. A kirendeltség húzódozott az ügytől s a személytől, utasítást kért az egyiptomi román követtől, addig is a kellemetlen vendéget az alexandriai román hajózási ügynökségnél helyezték el. Miután a követ úgy határozott, hogy nem vállalja a megbízást, minthogy a Stoianovici hajóskapitány által küldött kormányutasítás nem volt egyértelmű, utasította a kirendeltség vezetőjét, sürgősen távolítsa el Cătărăut, mielőtt személye körül diplomáciai bonyodalom keletkezhetnék.

A követ közben jelentést tett Porumbaru külügyminiszternek, s kiderült, őt nem avatták be az ügybe. A kirendeltség vezetőjének nagyon nehezen sikerült Cătărăut eltávolítani a Dacia nevű román hajóval.

A kairói kereskedelmi kirendeltség vezetőjének csak hosszas levelezés útján sikerült Corbescu hivatalától (más tárcához tartozván) Cătărău egyiptomi tetemes költségszámláját megtéríttetni.

A Mikes-cikk kéri (követeli) a debreceni robbantás bukaresti vonatkozásainak tisztázását, a tanúk kihallgatását és a főbűnös Cătărău bíróság elé állítását. "Cătărău letartóztatása egyike a Marghiloman-kormány legsürgősebb feladatainak. Cătărău haláláról terjesztett hírek a megtévesztést szolgálják, nem felelnek meg a valóságnak, Cătărău él, és Kisinevben tartózkodik, vagy legalábbis ott tartózkodott, és szavukhihető emberek tizenkét nap előtt még látták őt a kisinevi rendőrprefektúra épületében."

Kisinev ezekben a hónapokban már román fennhatóság alá tartozott.

A Marghilomán-kormány, amely Corbescut leváltotta, s Panaitescut is mással cserélte fel, sokkal súlyosabb kérdésekkel birkózott, mint hogy Cătărăut kutassa, és letartóztatván elítélje mint gyilkost.

Vízakna a család lelkében Paradicsom, Édenkert maradt a huszadik században is, még Traján is úgy emlékezett vissza a vízaknai nyarakra, a hajdani nagy családi sétákra a Sóstavak körül s a fürdőzésekre a meleg tóban, ahol együtt volt minden boldogság, amiben az embernek, az embergyermeknek csak része lehet.

Ám évek múltak el, hogy a Marghilomán családhoz tartozók nem jutottak el a vízaknai boldog nyárba. Ez idén, hogy a kislány nevét édesanyja Smarandáról Agathára kezdte változtatni, lévén keresztlevelébe mindkét megszólítás bejegyezve, Traján nem tudva az okot, sürgette Aszpáziát, hogy az augusztust töltsék mindhárman a nagy család magyar ágának lombjai alatt. S hogy ne egészen rögtönzésszerűen érkezzenek az erdélyi szép nyárba, sarkallta anyját a krisztusi korba érett fiú, levelek küldése útján terelje Kassáról, Székelyudvarhelyről, Budapestről, Szebenből az elszármazottakat Vízaknára. Különösen Tünde válaszára volt kíváncsi. S hogy nem ment-e még férjhez, vagy nem szándékozik épp mostanában beköttetni a fejét. Ezt az igét, hogy "beköttetni a fejét" magyarul tanulta anyjától, s nagyon megjegyezte, nem a kifejezés plasztikus szépsége, hanem inkább riasztó, sőt félelmes lehetősége miatt.

Nyár elején, midőn megérkezett Tünde második levele, a kétségeskedő, miszerint aligha tud időt szakítani, s éppen augusztusban a hosszas vakációzásra, mert a nyár vége, a tanítási évad kezdete előtt, szinte a legtöbb tennivaló a gyámügyek s a szegényellátás dolgában.

Erre a hírre Traján szemlátomást elcsüggedt, s nem is sürgette, szorgalmazta tovább a családi összesereglést.

Aszpázia elcsodálkozott ezen, de ismerve fia érzékenységét, ha nők iránti érdeklődésére vagy érdeklődés hiányára derült figyelem, s főként az anyai figyelem, mindig csigahéjba húzódott szemérme.

Csak napok múltán hangzott el a tapintatos kérdés, szelíd megállapítás formájában:

- Sajnálom, hogy nem találkozhatunk Tündével, talán hagyjuk futni ezt az augusztust is vízaknai látogatás nélkül.

- Igazad van, anyám, nincsen értelme az egésznek.

- Mért akartad látni azt a lányt?

- Smarandára néztem, és...

- Agathára néztél, és...

- Igen, Agathára, és oly erősen eszembe jött, mintha tegnap sétáltunk volna hármasban Csongorral a tavak partján.

- Ez érthető, hiszen ezt a tizenkét évet napról napra húgoddal töltötted.

- S fejlődésével és színe és arca változásaival. De hiszen anyám is tudja, miért változtatta meg a nevét vagy fél éve.

Aszpázia elhallgatott. Tett-vett, s mikor az uzsonnán túljutottak, úgy tette fel a megközelítő kérdést, mintha valamely régen tárgyalt történet végére mondana áment.

- Én pedig azt hittem, hogy Buzás Zsófia iránt...

Traján elvörösödve állt fel az asztal mellől.

- Az a nő engem megbecstelenített!

- De a szemed akkoriban mégis rajta-rajta felejtetted.

Ez tréfás zuhany volt, megnyugtató, hogy a megbecstelenítés ténye fölött anyja közömbösen átsiklott.

- Furcsa szaga volt neki még három-négy lépésről is. Nem bántó, de nem is kellemes.

- Talán inkább irritáló. Ezt én is éreztem.

- Ugye, te is. Ennek örülök, utólag is. És a száját megfigyelted? Olyan különösen ejtette a szót, az ajka, a szája széle ki-kifordult. És minden hangnál másképpen.

- Hát ezt figyelted oly szorgalmasan!

- Ezt, ezt!

- Én meg azt hittem... Nohát mostan már mindent megértek... vele...

Egy más alkalommal aztán Traján kereste a beszélgetést, s elég körülményeskedő közelítésben, végül oda lyukadt ki, milyen unokatestvérségben vannak ők ketten Tündével. Aszpázia azt válaszolta, papíron első unokatestvérek.

- Csak papíron - lepődött meg Traján -, az mit jelentsen?

- Ne faggass! Elég, ha ennyit tudsz, ha már kikottyantottam azt a szót, hogy papíron.

Ez a feddés Trajánnak jólesett, derűjére anyja még rá is legyintett, aki sejtette, hogy a fiú jó tizenöt éve kifülelt valami szót az asszonyi sugdolódzásokból, amelyek közte s megboldogult Júlia között estek.

A külügyminisztériumban az augusztus a nagy pangás hava volt, a szabadságot szinte lökték a beosztottak elé - Traján szolgálati útlevelével Brassónál lépte át a határt, hogy Székelyudvarhelyre utazzék. Addig fölényes biztonsággal és eleganciával igyekezett célja felé, de Brassót elhagyva belső bizonytalanság lepte meg, gyors és renyhe szívdobogások váltakozásával, viselkedése tétova lett. Szerencsére Tündét nem találta hivatalában a Megyeházán, s mikor megtudta, hogy napokba telhet, míg a faluzásból visszaérkezik, megnyugodott, s nevét s a szállodája szobaszámát hátrahagyva, rövid városnézés után - hogy ne kényszerüljön hézagos magyar nyelvtudását újra és újra próbára tenni - csakugyan szállására tért, s csak étkezésre ment át a közeli vendéglőbe, ahol, örömére, egy románul gagyogó pincérre akadt.

Éjszakai álmában a találkozás lehetetlenségével viaskodott, az ismétlődött meg, hogy a közeledő Tünde arcát nem láthatta, bármint erőlködött.

Virradatul mégis könnyű érzéssel ébredt, mint aki a dolog nehezén már túljutott. Ebéd előtt gondosan megborotváltatta magát, ebéd után szelíd álomba szenderült. A lohndiener költötte: egy hölgy vár önre odalent.

A hölgy szót nem ismerte Traján, de az, hogy odalent és várakozás, világossá tette a közlést.

Tünde arca úgy úszott feléje az előcsarnokban - csókra -, mint az álom ellentéte: élesen, fiatalon, változatlanul a múltakhoz képest. S egyszerűvé tett mindent, hogy Tünde nem kérdezősködött, hanem mindjárt a mai nap együttes eltöltésére tért:

- Itt is van egy sósfürdő a Küküllő partján, megmártózhatnánk.

Felét sem értette a fiú, de Tünde elővette maradék román tudását s a két nyelvből egybe állt a terv délutánra.

Minden olyan volt, mint hajdan Vízaknán. A fürdőzők lehettek talán valamivel köznapibbak, de Traján nem látta őket, ő csak Tündét látta, hol nyakig vízben, hol meg testére tapadó, térdig érő fürdőköntösében.

A másnapot is együtt töltötték. Boldog vidámságban, egymás nyelvtudását kölcsönösen és szeretettel javítgatva. Traján teljesen megfeledkezett jövetele szándékáról, csak aztán eszmélt rá, Brassó felé, valamiről megfeledkezett, míg "unokahúga" társaságában lubickolt. Talán az érkezés meg a búcsúzás testvéries csókja tette ezt vele.

Moldován György, mint a szebeni érsek-metropolita bizalmasa, akarva-akaratlanul részesévé vált a két nép közötti megegyezés, megbékélés kísérletének, amely dr. Mihu János szászvárosi bankigazgató, felkenyéri (Hunyad megyei) nagybirtokos személyéhez kötődött.

Mihut Tisza István buzdította, hogy az erdélyi mérsékelt román elemek nevében foglalja össze népe kívánságait abban a percben, mikor az országgyűlési képviselőválasztások során a románság tizenhat képviselői mandátumot veszített az előző választási ciklus eredményéhez képest.

Mihu két felterjesztéssel élt a kormányhoz, az elsőt a miniszterelnök (gr. Khuen-Héderváry Károly) hárította el, egyes követeléseit túlzónak minősítve, a másodiktól maga Mihu hátrált meg.

Tisza Istvánt, a Munkapárt elnökét Mihu udvarias formák szerint tájékoztatta visszavonulásáról, s bővebbet elhatározása hátteréről, okairól nem adott, s a személyes találkozás vallomástévő lehetősége elől is elzárkózott.

Tisztánlátás végett küldött szóbeli üzenetet Tisza Szebenbe Meţianu érsekhez, hogy mikor és hol tárgyalhatnák meg személyesen a megbékélés ügyét. Az érsek-metropolita Moldován Györgyöt ajánlotta értekező partnerül Tiszának.

December közepén ejtették meg a beszélgetést Budapesten, mert a bizalmas ember rangja, méltósága nem volt elegendő arra, hogy Tisza akár Vízaknára akár Szebenbe utazzék, ahová, ha Meţianuhoz tehette volna, szívesen leutazott volna, akár a sajtó s protokoll nyilvánosságát is bekapcsolva.

Azzal is kezdte Tisza gróf a beszélgetést:

- Csak talán nem szégyell a szentatya velem találkozni, még saját palotájában sem?

- Ó, nem, dehogy. Érsek urunkkal az a helyzet, hogy nyolcvanon túl, koncentrációs készsége lelassulván, nem tartja magát alkalmasnak arra, hogy négyszemközt határozatképesen, felelősséggel megbeszélést folytasson.

Tisza elcsodálkozott:

- Nincs birtokában döntési képességének? Ha így lenne...

- Érsek urunk teljesen lucidus, teljesen átlátja a nagy dolgok jelentőségét, s az emberi gyöngeségek fölött elnéző malíciával tud humorizálni adott esetben. Ám vitázó pengevillantásokhoz - amelyekben nagyméltóságoddal szemben része lehetne - ő már kora miatt kontemplatív kedélyű, s ha késlekednék egy-egy riposzttal, úgy tetszenék, mintha el kívánná, próbálná hallgatni kimondani való véleményét.

- Úgy tudom, Mihu doktor az érsekkel egyetértésben fogalmazta meg mindkét elaborátumát. Hogyan tud ön megnyilatkozni teljes értékűen e dolgokban?

- Kettejük tárgyalásán mindkét alkalommal jelen voltam, s érsek uram nézetét én öntöttem formába.

Tisza gróf bizalmatlansága ettől kissé oldódott, de merev magatartásával még nem kapatta el Moldovánt.

- Amit tőlem hall - mondta azért megnyugtatólag -, azt bízvást közzéteheti, akár hírlapilag is, de biztosíthatom önt, a legbizalmasabb értesüléseit, értesítéseit is, külön kívánsága nélkül is magamba temetem.

Ezt a kedvezést illendő volt egyszerű biccentéssel (főhajtással) tudomásul venni, tartózkodva minden egyéb hálálkodástól.

- Biztosíthatom önöket - folytatta a gróf -, a nemzetiségi kérdés egész nemzeti politikánk egyik sarkalatos kérdése. A magyar nemzet hivatását csak úgy töltheti be, és jövőjét biztos alapra akkor helyezi, ha ezt a nagy problémát meg tudja oldani. Szigorral, ha kell, a megértés, megnyerés útján, ahol csak lehet, kell biztosítanunk, hogy ez ország minden polgára meghajoljon a magyar nemzet politikai egységére alapított magyar állameszme előtt. Ez a megértés sehol sem indokoltabb, mint a magyar és román között. Hiszen e két népfaj, az őket környező szláv tengerben izoláltan áll, s egymás természetes szövetségeséül van teremtve. A hazánkban élő románságnak meg kell értenie, hogy azzal szolgálja a román faj ideáljait, és úgy elégítheti ki minden jogosult érdekét, ha fenntartás és utógondolat nélkül a létező jogállapot talajára helyezkedik, s nem gyöngíteni, hanem erősíteni törekszik Románia legbiztosabb érdektársát és támaszát, a magyar nemzetet. Dicséretre méltó hazafias munkát végez, aki ez üdvös fordulat előfeltételeinek biztosítására törekszik.

- Köszönöm nagyméltóságodnak, ha engem e dicséretre érdemes férfiak közé sorol.

- Minthogy az érsek bizalmasa s a szentatya őeminenciájában bízunk.

- Érsek urunk, noha első követelésünkhöz a külön román nemzeti párt engedélyezéséhez hozzájárult, igazi véleménye az, hogy - a mi harcunknak a magyar államhatalommal szemben, ahogyan azt néhány forrófejű ember kitervelte, nem lesz semmi eredménye. Terrorral semmire sem megyünk, mondja ő: a román nacionalista képviselők kövessék a szászok példáját, és lépjenek be a kormánypártba.

- Ezzel tökéletesen egyetértek. S ön mi gátját ismeri e vágy teljesülésének?

- Egyrészt a forrófejűek makacsságát s azt a körülményt, amelyet nagyméltóságod éppoly jól tud, mint én: az a párt, amelyért az aktaharc folyik, megvan: a Román Nemzeti Párt.

- Nem engedélyezhetjük, mert ellenünk fordíthatnák szervezett népszerűségüket. Így azonban...

- Megverve csak látens politikai erőt képviselnek e forrófejűek a parlamenten kívül.

- Ön világosan látja a dolgot.

- Azt is respektálni méltóztatik eszerint, s nyilván, hogy a Mihu-okirat második kívánsága még az enyhített új változatban is - ezen túl is ragaszkodván az általános, egyenes, közvetlen, községekben is gyakorlandó választójoghoz.

- Nem kérdem, mi önnek a véleménye erről, csak arra feleljen, a "szabad" Romániában hogyan állnak ebben a dologban?

- Jól tudom, s jól tudjuk, a magyarországi választójog nagyon kiterjedt s "általános" az ottanihoz képest.

- Azt reméltem, Mihu doktor ezt a két kardinális követelést elhagyja új fogalmazványából. Biztatnám, a harmadik elaborátumot eszerint dolgozza át.

- Nem lesz harmadik változat.

- Mért ne lehetne? Hiszen Mihut I. Carol, Románia királya dicsérőleg fogadta a minap Bukarestben.

- Más oldalról és más irányba legalább olyan erős indítást kapott.

- Úgy érti, hogy Bécsből?

- Ha már utaltam rá - igen.

- Mihu barátom járt volna a Belvedere palotában?

- Nem önként, természetesen, hanem a legfelsőbb meghívás alapján.

- Ezt olyan konszenzussal mondja, mintha...

- Igen, én is jártam a Belvedere palotában, de őfelsége nem tudott meggyőzni eszméinek helyességéről.

- És miért nem?

- Féktelen magyargyűlölete miatt.

Itt Tisza gróf mélyen elgondolkozott. Fölkelt, rövid sétát tett a szobában, leült:

- Ha ön így gondolkozik, meg tudná mondani - elvei fenntartásával -, törekvéseimről hogyan gondolkoznak a legfontosabbak? Az érsek és a "párt" vezére, Mihali véleményét ismerem.

- Nem kell fenntartanom magamnak semmilyen elvi megfontolást. Ha elmondom, hogy például Maniu Gyula hogyan gondolkozik a Mihu s a mi tervezetünkről, előbb-utóbb a közpletykákból is megtudhatja nagyméltóságod. Legfeljebb az én megfogalmazásom pontosabb.

- Tehát?

- Maniu szerint olyan portékát kínálunk, aminek egyre kisebbedik az értéke, minél többször kínálják.

- Ezt mire érti ő?

- Vajon a 68-as nemzetiségi törvény lehet-e alap a kibékülésre, negyven gyászos év tapasztalata után. Igaz, hogy a román nép és képviselői ennek a törvénynek érvényesítését kérik, de nem a román-magyar kibékülés árán, hanem mert a jogrendet helyre kell állítani.

- Ennyi?

- Nem. Maniu szerint a magyarok nem fognak a románokkal kibékülni... amíg fontos állami okok nem győzik meg őket, hogy jogunkat a nemzeti élet összes hatásköreire elismerjék. A béke a románok politikai befolyása nélkül az államvezetésre, csak a szavak játéka lenne, és nem járna más eredménnyel, mint zűrzavarral és demoralizálással.

- Tud ön arról, hogy a hármas szövetség két császára, Vilmos és Ferenc József...

- Jó, jó, tehát Románia királyával, a szövetségi szerződés értelmében megállapodtak abban, hogy összebékítik a két népet.

- Tett is lépéseket első Carol.

- Erről mit tud ön?

- Stere, Carol megbízottja Brassóba jött, hogy tárgyaljon a komité egyes vezetőivel.

- Mihali hallgat erről.

- Maniu volt a tárgyaló fél, s megmondta, a két nép tűz és víz, soha nem keveredtek, s nem is fognak vegyülni.

- Melyik a tűz, melyik a víz? Eh, mindegy.

- Ide kívánkozik Maniu summázó jelszava.

Tisza türelmetlenül legyintett.

- A fenébe Maniuval, végül is ő ez ügyben smarn!

Moldován nem folytatta, még úgy sem, hogy tiltakozzék. A gróf visszatért indulatos másfelé révedéséből.

- Goldis?

- Azt állítja, őszintén óhajtja a békét, minden jó román óhajtja. Azt mondja: kívánatosnak bár lehetetlennek tartom.

A románoknak adandó politikai jogok elismerése nagy ütést mérne a feudalizmusra és a dzsentrik anyagi érdekeit is súlyosan érintené. Ezért vélem úgy - mondja -, hogy a megbékélés most nem lehetséges.

- Hát mikor? Meddig szorítsuk a románság előnyére az adminisztrációt, meddig javítsuk a románok anyagi és kulturális helyzetét?

- Goldis szerint amilyen mértékben nő a román nép anyagi jóléte, és fejlődik kultúrája, olyan mértékben erősödik majd követelése is, hogy megadják neki nemzeti jogait, hogy saját maga fölött ő őrködjék a parlamentben nemzeti képviselői útján.

- Ha megelégednének a kívánt, követelt ötven mandátummal! - Kitárta karját, nem számított válaszra, s esze és szeme asztalára tévedt, ahol a Mihu második beadványa hevert.

- Önök huszonhárom pontban foglalták össze követeléseiket. Az egyházi és tanügyi dolgok fölött könnyen megállapodhatunk, de mit kezdjek olyan bosszantásos pontokkal, mint a tizenkilences.

Moldován csak pislogott, már nem tudta volna megmondani, melyik követelés van rejtve a tizenkilencedik pont alá.

A gróf olvasta:

- A telepítési törvény oly értelemben alkottassék meg, hogy ha az állam románoktól lakott területen vásárol birtokot, avagy a meglévőt parcellázza, ezen földeken elsőbbségi joga az illető vidék lakosságának legyen.

Moldován elmosolyodott, s ez láthatólag meghökkentette, s utóbb kiderült, bőszítette is Tiszát.

- Nem én proponáltam ezt a passzust, de jó vitaébresztőnek tartom, ismerve a mögöttes tartalmakat.

- Kifejtené ezt, jogtanácsos?

- Először is, az Amerikába kivándorolt magyar százezreket kellett volna visszafogadni. Másodszor a magyar kézből eladott földek román tulajdonba csúszását kellett volna drákói, tehát lehetetlen szigorral magyar tulajdonban tartani. Harmadszor, a románok közé telepített magyar falvacskákat, családcsoportokat, mint málló szigeteket elmossa, magába olvasztja a román tenger.

- Ön jól tájékozott, vagy cinikus.

- Van egyéb alternatíva is.

A visszautasító helyreigazítás hosszan megnémította Tisza vitázó kedvét.

- Ön többek között tanácsos is. Mit tanácsol, kivel kíséreljük meg a két nép közötti békességet?

- Tanácsom - vette komolyan az epés felszólítást Moldován - elsősorban az, kivel ne kísérletezzék a magyar kormány.

- Hallgatom.

- Mangra Vazullal.

- A legjobb román bizalmasom.

- Éppen mert ez köztudomású. Ne kísérletezzék nagyméltóságod nagyon derék barátommal Mihu Jánossal sem. Nincs mögötte senki.

- A román király is fogadta.

- A két császár buzdítása ezúttal az erdélyi latban keveset nyom. Ne építsen érsekemre, Meţianu Jánosra sem. S nemcsak élemedett kora miatt.

- S önre sem?

- Természetesen rám sem, mint érsek-metropolitánk jogtanácsosára, mely minőségem, ha megszűnnék, sajátos helyzetemben, a Román Nemzeti Pártban sem lenne szerepem, minthogy szervezetüket kívülről szemlélem.

A gróf elcsodálkozott.

- Tehát a Román Nemzeti Párt. A nemlétező...

- A törvényen kívüli, s a válságát élő.

- Ott nincs kivel.

- Megkerülhetetlen lesz.

- Egyetlen nevet!

- A kondukátor: Maniu Gyula!

- Mit fog ő mondani? Mit tud hozzátenni Mihu elaborátumához.

- A követelések első pontja nem a párt elismertetése lesz, mert a tárgyalás megkezdése pillanatában az már faktum, hanem...

- Hanem?

- ...hanem Erdély autonómiája!

Cvikkere mögött pupillája kitágult, mereven a semmi jövőbe révedve - ajka remegett, szakállastul. Hirtelen felpattant ültő helyéből, jobbja az ajtó felé lendült, de fele útján megdermedt, csak az emelkedő hang fejezte ki a belül dúló szándékot.

- Végeztem!

Moldován ismerte az ide nem illő szubaltern katonás szót. Lassan felemelkedett, a megaláztatás pillanatait átvészelendő, szót keresett:

- Amennyiben végeztünk... - meghajlás nélkül, csupán főbiccentéssel sarkon fordult, a várakozószobán áthaladt égő arccal, s a titkárok tágas helyiségében kabátjához, kalapjához lépett. A huszár szolgálatkészen feladta városi bundáját, s elfogadta a forintos borravalót, a titkárok is kaptak egy-egy biccentést, a nyíló ajtón, még mindig izzó orcával, de méltósággal lépett ki a vendég, s eredt a lépcsők felé.

A rejtekajtón, melyen át kellemetlen látogatók fogadása elől menekülni szokott, a gróf most sietős léptekkel tört ki, még a lépcsők előtt utolérte megalázott vendégét, vállára ejtette kezét, s meglepett fordulásra késztette.

- Elfeledtem megkérdezni, mi lenne Maniu Gyula summázó jelszava.

A váratlan kérdésre nehezen jött elő a felelet, akkor is románul.

- Sau ei, sau noi.

- Ez mit jelent?

- Vagy ők, vagy mi!

Tisza többször bólintott, s míg bólintott, hosszan Moldován kezében felejtette kezét.

*

Mikes néhány hetes utazást tett Moldvában Traján segítségével, egyrészt hogy családi nevét hely szerint eredeztetni tudja, másrészt igazolandó abbeli szórványos hallomását, hogy ott magyarok is laknának.

Augusztusban néhány hetet Vízaknán töltve, fürdőzéssel és feljegyzése rendezésével foglalatoskodott. A frissen szerzett élmények feszítették közlési kedvét, úgy érezte, amit ő tud a csángóság jelenéről, arról itt, Magyarországon senki sem tud. Nem nagyon bízott benne, hogy lapjánál, a Pesti Hírlap-nál értékesíteni tudja ismereteit, esténkint Szebenből hazavonatozó apjával kísérletezett, de az ügyvéd s jogtanácsost annyira elfoglalták saját dolgai, úgy tett, mintha ezekről a dolgokról ő már régen tudna, s amit tud, azt a maga helyén befejezettnek tekintené.

Nagyon megörvendezett hát, amikor a meleg tóban egy őszülő, hatalmas szakállú férfiú, ázás közben szerény érdeklődést mutatott személye iránt. Tudott Moldován Györgyről s szerepéről, s egyre fokozódó figyelemmel hallgatta Mikes meggondolt válaszait már attól kezdve, hogy a kettős keresztnéven (Mikes-Zágon) elcsodálkozott. Amit a moldvai csángók jelen állapotáról hallott, az nem volt éppen vadonatúj a szakállas és (szárazon) testes úr számára, de elmeindítóan újította meg, s egészítette ki eddigi ismereteit. Csak úgy mellesleg ráirányította fürdőző társa figyelmét egy nemrég közzétett Slavici levélre, melyet az Erdélyből Bukarestbe emigrált jeles író, Nicolae Jorgának a tekintélyben egyre dalmahodó jeles történésznek írt az 1907-ben lezajlott romániai pórlázadásról.

Napokon át beszélgettek Mikes meg a dús szakállú úr, aki már harmadnap mindent tudott a fiatal hírlapíróról, míg ő heves közlési kényszere mámorában csak annyit, hogy a tenyérnyi, vízben látszó ősz szakáll, irdatlan mellig érő szőrzetben folytatódik - szárazon.

Csak a végső búcsúvételnél jutott eszébe a szakállas úrnak, hogy esetleges budapesti találkozhatások végett átnyújtsa címeres névjegyét, alaposan zavarba ejtve Mikesünket.

Gróf Batthyány Tivadar, függetlenségi párti országgyűlési képviselő rejtőzött a tetemes szakáll mögött.

Decemberben Tivadar gróf jóvoltából kézhez kapta Mikes a közös ügyi bizottság naplójának november 12-i másolatát, gróf Batthyány felszólalásáról. Íme:

T. Országos Bizottság, mielőtt magának a külügyminiszter úr működésének és az egész külügyi tárca keretébe tartozó ügyeknek kritikájába bocsátkoznám, engedjék meg, hogy utaljak egy eseményre, amely az utóbbi napokban az osztrák delegációban folyt le. Ott ugyanis egy osztrák delegátus úr, aki tudtommal román nemzetiségű, jónak látta a magyarországi nemzetiségi kérdést az osztrák delegáció tárgyalásaiba bevonni, és ott Magyarország nemzetiségi politikáját kritika tárgyává tenni. Meg vagyok róla győződve, hogy itt, ebben az országos bizottságban, bármelyikünk, bármely párthoz tartozzék is, elkövetné ezt a helytelenséget, azt a - nem akarok erős kifejezést használni - sérelmet, hogy itt az osztrák belügyekbe akarna beavatkozni, illő megtorlásban, illő rendreutasításban részesülne a t. országos bizottság elnöksége és a magyar kormány tagjai részéről. Felhívom a magyar delegáció figyelmét arra a körülményre, amely a magyarországi és romániai románok között fennáll. Slavici Jánosnak, ki Világoson született, Jorga Miklóshoz a bukaresti történészhez írott levelére hivatkozom, melyben bírálja a romániai gazdasági és társadalmi viszonyokat s az 1907-es parasztlázadás vérfürdőit, amelyek az erdélyi románokat elidegenítik Romániától.

Román ember román emberhez írt levelében elismeri, hogy Romániában a lakosság helyzete sokkal kedvezőtlenebb, mint az erdélyi románok helyzete, s hogy a magyarországi románoknak semmi okuk nincs irigyelni a romániai fajtestvéreiket.

Amidőn román ember ezt mondja, a való igazságnak megfelelően, igazán csodálatosnak tartom, hogy még találkoznak oly román államférfiak, akik különösen ma, amidőn, dacára annak, hogy máris igen messze elmentünk az engedékenységben a nemzetiségekkel szemben, amikor köztudomású, hogy egy párt sem zárkózik el attól, hogy amennyiben a magyar nemzeti állam szolgálatában a nem magyar ajkú állampolgárokat, a románokat főként, be lehet vonni, az állam készséggel hozzájárul minden gazdasági és kulturális kívánságaik teljesüléséhez. De kénytelen vagyok megkérdezni, hogy miként bánnak Romániában a magyar nyelvű honosokkal.

Méltóztatnak tudni, hogy Romániában legalább 700 év óta laknak letelepedett magyarok. És azóta folytatódtak további letelepedések csángók és székely magyarok részéről. A jassyi, romani, bákói, dotusi katolikus dekanatusi kerületekben közel 100 ezer magyar ajkú román állampolgár lakik. Hangsúlyozom, hogy román állampolgár, mert nem szabad összetéveszteni azokkal a magyarokkal, akik Romániában városokban laknak, magyar honosok és ott mint külföldiek élnek. Az ő számuk is meghaladja a 100 ezeret.

Mármost az ott honos magyarokkal hogyan bánnak Romániában?

Az iskola náluk teljesen román. Egy szónyi magyart nem hallanak ott. El van tiltva, hogy csak egy szóval is magyarul magyarázzák a dolgokat a magyar tanulóknak. Az iskola tehát teljesen román, a magyar ajkúakra nézve is, és abból az országból, ahol így járnak el az iskola terén, amikor tudjuk, hogy Magyarországon a nemzetiségeknek az iskolák terén mily nagy jogaik vannak - merészelnek bennünket megkritizálni. Ez már igazán minden kritikán felül van.

Ezekben a moldvai falvakban, melyek színmagyarok, a községházán, a közigazgatásban a legalsó fórumtól minden románul megy. Magyarországon, tudjuk, községi törvényünk megengedi a nemzetiségi nyelv használatát a jegyzőkönyvekben, a tárgyalásoknál, tudjuk, hogy a második fórumon a megyegyűlésen is használhatják nálunk a románok anyanyelvüket. Ez a magyar elnyomási rendszer, ama másik a román szabadság rendszere.

Menjünk tovább a vallásfelekezetek terére. Apponyi grófnak azt a híres rendeletét a vallásoktatás terén, minő óriási támadásban részesítették éppen román részről. Az ember azt látja, hogy mennyire megbotránkoztak azon, hogy Apponyi elrendelte azt, hogy az anyanyelv mellett tanulják a vallástan legfőbb tételeit a felső három osztályban magyar nyelven is. Ha meggondoljuk, hogy Magyarországon a nemzetiségi egyházakban, így a román egyházaknál is a püspökök mind románok, s mindkét egyházuk szervezete teljesen román kézben van, s minden a túlzásig vitt kizárólagossággal románul történik. S ha ezzel szembehelyezzük azt az elbánást, amelyet a román királyságban a tömegekben élő magyar ajkú román honpolgárokkal szemben követnek, különös meggondolásra kell jutnunk. Romániában ezekben a tiszta magyar községekben az egyházban el van tiltva, hogy csak egy szóval is a magyar nyelvet használják. A pap köteles a magyar ajkú hívőknek román nyelven prédikálni, az ének, az imádság az állam nyelvén történik.

Ott is kiadott az ottani kultuszminiszter egy, illetve két rendeletet. Az egyik 1896-ban jelent meg, ezt megerősítette 1899-ben a következő kultuszminiszter, amelyet a katolikus püspöknek adott ki, hogy az tovább utasítsa a papságot, hogy a templomokban a magyar nyelvet (mely már régről tilos volt) nehogy használni merjék, s ha mégis használni mernék, számoljanak megtorló intézkedésekkel. Kivételt egy esetben tesz: ha valaki betegágyban, a halálos ágyon halotti szentségekkel láttatik el, akkor ezt szabad a haldokló anyanyelvén megtenni. Hogy ez se éressék el az életben, arról olyképpen gondoskodtak, hogy a magyar érzelmű és értelmű papokat mind kiszorították, és hoztak idegenből püspököt, hoztak idegenből kispapokat, szerzeteseket, és ezekkel láttatják el a parókiákat, csak azért, hogy a nép ne a maga nemzetiségéből való papot kapja. Kiküszöbölték a kántorokon nézve a magyar nyelv megtanulhatásának lehetőségét is. Egyszóval az egyházakban, a közigazgatásban, az iskolákban a magyar ajkú román honosokkal szemben kizárólag a román nyelvet alkalmazzák, és ezek az urak, akik odahaza így bánnak azokkal, kik nem az ő nyelvükön imádják az Istent, elvesztették a jogot arra, hogy Magyarország nemzetiségi politikáját kritika tárgyává tegyék. (Élénk helyeslés balfelől.)

Mikes figyelt minden mozzanatra, amely ideát és odaát a román, illetve a magyar iskolákkal történik. E vonatkozásban szó szerint lejegyezte az aradi Tribuna kioktató cikkét, mely Batthyány gróf interpellációja ellen is támadott, de Zichy kultuszminiszter egy intézkedése ellen tiltakozott.

"A közoktatási miniszternek az a rendelete, hogy iskoláink nyilvántartásaiba a gyermekek keresztnevét magyarul kell beírni, csak első lépés ahhoz, hogy anyanyelvünket iskoláinkból kizárja.

Ausztria-Magyarország bukaresti nagykövete megbízást kapott a pesti közoktatási minisztertől, küldjön egy példányt a Romániában érvényben lévő iskolatörvényből.

Zichy grófnak az a szándéka, hogy erdélyi román iskoláinkban ugyanolyan előírásokat vezessen be, mint amilyeneket Románia iskolatörvénye alkalmaz az idegen ajkú állampolgárok gyermekei által látogatott iskolákban. Ezek az állampolgárok - Moldva néhány falujában élő csángókról, Tulcea megyei bolgárokról, dobrudzsai német kolonistákról van szó - tulajdonképpen saját iskolákkal nem rendelkeznek. Románia nemzeti állam, ahol nemzetiségek nincsenek. Az állam alapította az összes iskolákat, nagyon természetes tehát, hogy ami a nyelvhasználatot illeti, minden iskola egyforma. Eszébe sem jutna senkinek, hogy például az iskolai nyilvántartásokban más nyelvet is használhatnának, mint a románt. Románia, mint egységes állam, törvényei megalkotásakor nem veheti figyelembe azt a néhány tízezer csángót vagy bolgárt, akik különben is ma már románoknak érzik magukat, kik sehol nem laknak kompakt tömegekben, akik napról napra jobban elnemzetietlenednek, akik köréből egyetlen értékes ember sem származott, sem maguk, sem az ország számára. A román állam megalkotta iskoláit, és kötelezi, akik ezeket látogatják, vessék alá magukat törvényeinek. Sem a moldvai csángók, sem más idegenek nem kérték soha, hogy adjanak nekik iskolákat, melyekben anyanyelvükön tanulhassanak. Nem kérik és sohasem fogják kérni. Sőt a csángók, kik katolikusok, kérték, engedjék meg nekik, hogy felvegyék a görögkeleti ortodox vallást, mert szabadulni akarnak a gúnyolódástól, amiért nem románok."

Mikes megjegyzéseket fűzött a Tribuna-cikkhez: a csángók gúnyolása - igaz. A cikk egyéb állításai szemenszedett hazugságok, infámia. Nemzeti állam? A törökök, görögök százezreiről, a lipovánok, örmények tízezreiről szót sem ejt. S a 400 ezer főt meghaladó zsidóról sem tud. Ami pedig a százezernyi csángót illeti, bizonnyal előbb léptek a legkorábbi telepesek Moldva földjére, mint a románok, kik a századok folyamán szaporodtak el e tartományban.

Meţianu érsek-metropolita pénz- és bankügyekben sem bízott meg igazán másnak szavában, egyedül Moldován Györgyében. Tőle tudakolta meg a bank, bankok adósait, üzleteit s főként, hogy miféle birtokok kerültek kótyára, s a bank kinek juttatta e földeket. Elsősorban az Albina tranzakciói érdekelték az érseket, ezt a bankot még elődje alapította, széles román alapokon 1877-ben, másodszor a Lumina ügyletei, melyet 1908-ban ő maga létesített kulturális (természetesen román kulturális) céllal.

Az érsek ez időtt már nem látott tisztán az egyre-másra szerveződő bankok erdejében, s nemcsak hajlott kora miatt nem. A századforduló óta eltelt évtized óta mintegy 160 bank alakult, 1906 óta a Solidaritatea bank kartellbe tömörülve - az Albina vezetésével.

Ezek a pénzintézetek az erdélyi és bánáti románság hiteligényeit tökéletesen kielégítették már ezekben az években. Meţianut leginkább az érdekelte, hogy a magyar birtokosok földjeit felvásároló román bankok miképp adják tovább és végleges tulajdonba a magyar földesúri birtokokat. E tíz évben csak tizenháromezer katasztrális hold került olyan földművesek kezébe, akik legfeljebb ötven holddal rendelkeztek, tehát gyakorló parasztok, míg az ötven holdon felüli birtokosok száztizenháromezer katasztrális holdhoz jutottak.

- Neveket, doktorom! Neveket! - sürgette Meţianu Moldovánt.

- A szászvárosi Ardeleana elnöke dr. Joan Mihu 5213 hold földet vásárolt. Dr. Vlad Aurel, ugyanitt bankigazgató, 6727 holdat vásárolt.

- Mondja csak, fiam, milyen morális kötelezettség birtokosa e földesúri minőségén s azon kívül, hogy a Román Nemzeti Párt oszlopa?!

- Hát a parlamenti román klub lapjának, a Poporul Román-nak tulajdonosa.

- S a minket támadó szászvárosi Libertatea-nek alapító sajtófőnöke. Azért egy kicsit sok az a 6000 hold. Remélem, a mi Albinánk körül nem fordultak elő ilyen szemérmetlen szélsőségek.

- A Párt elnöke s Albinánk igazgatósági tagja 2390 holdat vett a bank által.

- Gh. Pop de Băsesti? De hiszen ő más bankoknak is...

- Igen, a nagysomkúti, a szatmári és a dési bankoknak is elnöke.

- Nohát akkor a szégyenben osztoznak egymással intézményeink. De remélem, Mihali Theodor, a parlamenti klub elnöke makulátlan.

- Ezek között az urak között makulátlan nincsen, mert ő is meg Solidaritateank elnöke, Partenie Cosma is ezer hold fölött szereztek.

- Cosma eszerint vejének, Goga Octaviánnak jövőjét biztosítja.

- S a Banca Generală de Asigurări alaptőkéjét is. Látja, mit nem tartok fölöslegesen emlékezetemben. Hogy van ez magyarul? Hátha megkérdi tőlem valaki.

- Általános Biztosító Bank.

- Mit kell még agyamba táplálnom ezekről a disznóságokról?

- Ha a román földbirtokállomány növekedését is ide sorolja excellenciád, elég annyit tudnia, hogy 1907-ben ezer katasztrális holdon felüli román nagybirtokos 32 volt Erdélyben, ma pedig az olyan román földbirtokosok száma, akiknek földje 100 és 1000 hold között van, meghaladja a nyolcszázat.

- Dicsőség bankjainknak.

Moldován György úgy érezte, részletes adatait az erdélyi román bank- és a földbirtokmozgás adatairól egyformán jó szívvel bocsátotta érseke rendelkezésére, s szándékozott tudtára adni bárkinek a magyar felelősök közül. Erre legközelebb ismét módja nyílt, Tisza Istvánnal találkozván. Tisza azonban leintette.

- Mindenről tudomásom van, de még azt sem volt kedvem megtiltani, hogy a magyar bankok hiteleket bocsássanak a románok bankjai rendelkezésére. Ön talán nem is tudja, hogy a román parasztok jelzáloghitelét a magyar bankok 21 millió korona értékben, a román bankok 25 millió koronával, a szász bankok 15 millió koronával támogatták.

- De most nem ezért kérettem - mondta a gróf.

Moldován így képzelte a találkozást.

És csakugyan!

Tisza István gróf december közepén üzenetet küldött Vízaknára, hogy szívesen odautazna egy kis csevegésre a tavak partjára, de nem akarja, hogy beszélgetésük szóbeszéd tárgya legyen, s ezért kéri Moldován doktort, látogassa őt meg Budapesten.

Az érsek jogtanácsosát meglepte a conciliánus hang, melyre legutóbbi "meghallgattatása" alkalmával nem adott okot. Szolgálatkészséggel válaszolt a szívélyes hívásra.

A Munkapárt székházában kereste a pártvezért, szinte csak annyit kellett várakoznia, míg a titkár behaladt nevével, és kijött az elnöki szobából (teremből). A gróf most eléje jött, két kézzel szorította meg jobbját, s leültetvén, meglepő jovialitással érdeklődött hogyléte s az erdélyi románság hangulata felől. Nem titkolta, olyasmit szeretne hallani, ami a két nép megbékélésének találkozópontjába esnék.

Moldován, hogy elébe menjen a gróf jóindulatú érdeklődésének, röviden előadta mindazt, amit érsekének az erdélyi román bankhálózatról s a románság számára kedvezően alakuló földbirtokmozgás adatairól összegyűjtött.

Tisza egy ideig figyelemmel és türelmesen hallgatta, különösen akkor meresztette szemét, amikor a pártférfiak birtoknövelő adatait sorolta, egy ponton azonban, nyilván szándéka ellenére, türelmét veszítette, felpattant:

- Minderről, legalábbis nagyrészt, tudomásom van, de még azt sem volt kedvem megtiltani, bár módom lett volna, hogy a magyar bankok hiteleket bocsássanak az önök román bankjai rendelkezésére.

- Ezt nem tudtam, legalábbis összegszerűen nem.

Higgadt szóra Tisza is megnyugodott, szívélyes mosollyal ismét szembeült vendégével.

- Na de hát, nem ezért kérettem, kértem idefáradását.

Diplomatikus és szónoki szünetet tartott, majd széttárta kezét, ha nincsen közöttük a dohányosasztalka, öleléskísérletnek is tetszhetett volna e gesztus, Moldován tett is egy óvakodó hátrahúzódó mozdulatot felsőtestével karszékében. - A jó múltkorában, bevallom, kissé megnehezteltem önre, amiért konokul azt tanácsolta nekem, hogy ne Mihu Jánossal, hanem a titkos párt vezetőivel tárgyaljak a két nép megbékélése dolgában. Nos, azóta is töprengek ezen. S bizonyos körülmények meggyőztek engemet már, hogy önnek igaza van. Minthogy a politika nem térhet ki a valós helyzet elől. A Román Nemzeti Párt létét, végül is figyelembe kell vennünk. Igaza van, mondom, de talán helyesebb lenne azt mondanom, van igaza.

Moldován György válaszolni próbált vagy hát folytatni jó múltkori javaslatát, de a grófnak megvolt az eltervezett mondanivalója.

Anélkül hogy aktualizálni óhajtanám, de a felveendő tárgyalások érdekében már tavaly nagy engedményeket gyakoroltunk az ASTRA fél százados jubileumának engedélyezése által, s hogy ott, Balázsfalván minden úgy folyt le, ahogy lefolyt. Hogy engedtünk harmincezer erdélyi románt összecsődíteni, amely alkalmasint kész forradalom lehetett volna. Hogy beengedtünk Romániából fél ezer notabilitást, olyan véres szájú magyarfalókat is, mint Nicolae Jorga, amit persze nem állíthatok olyan vendégekről, mint Caragiale és Cosbuc, vagy az államminiszter Ghica herceg. Fél Bukarest Balázsfalván töltötte az augusztus véget. Tudtuk, sok olyan kívánság hangzik el, amely Erdély Romániához csatolását kívánja, követeli, s még olyan kijelentésekkel is számoltunk, amelyek Magyarországot szinte semminek tekintve, Erdélyt máris a nagy román közösség szerves részének tartják. Utasítottam a megye főispánját, hogy vegyen részt államunk nevében az ünnepségeken, s vágjon jó képet, bármi hangozzék is el azokon. Alsó-Fehér megyei főispánunk telefonon megkérdezte, tiltakozzék-e a rengeteg piros-sárga-kék lobogó miatt, s hogy egyetlen magyar zászló sincsen a sokaságban? Azt válaszoltam: ne öntsön olajat a tűzre. Utasítottam csendőreinket, húzódjanak félre, kerüljenek minden összeütközést. Ezt megtették, még akkor is, amikor a magyarok ablakait kővel mind betörték, mert nem világították ki gyertyákkal az estvéli "örömünnepek" alkalmával. S mindezt miért? Hogy ha már egyszer hagyjuk, hogy olyan nemzetiségi törvény legyen nálunk, melyet sehol Európában, semmilyen idegen nyelvű konglomerátum magának még egy győzelmes forradalom útján sem tudná kiharcolni, legalább lássa a románok jóhiszemű sokasága, lássa Európa, hogy mi sem gyávák, sem hülyék, sem vakok nem vagyunk, hanem mindent látunk, tudunk, értünk, s hogy mindez így csak beleegyezésünkkel történhetik.

- Az elmúlt ötven év alatt az ASTRA nemcsak a románok nemtörődömségével és visszamaradottságával kellett harcoljon, de bizonyos magyar ellenállássál is, noha a társaság más célt, mint a román kultúra ápolását, nem iktatta törekvéseibe.

- Balázsfalván, ha előbb nem, most láthattuk, mennyire politikai ügy a társulás minden megmozdulása!

- Én magam nem voltam ott, bár érsek-metropolitám részt vett az ünnepségek némelyikén.

- Tudja ön, mit vágtak képembe a parlamentben? Hogy árverezzük Erdélyt. Ez a balázsfalvi az első kikiáltás. A kormány segédlete mellett verik dobra Erdélyt s az első kikiáltást, amit a Kárpátok két oldaláról részt vevő román vezetők rendeznek, s utána jön a második, a harmadik, hogy utána odaítéljék Erdélyt Nagy-Romániának. Éltették a román királyt meg a császárt, lelkesedtek a román himnusz meg a Gotterhalte hangjaira. Magyarországról csak úgy esett szó: ma még idegen földön, idegen fennhatóság alatt ünnepelünk.

- Nem kétséges, az erdélyi román politika történetében új szakasz kezdete az a balázsfalvi demonstráció.

- Így jutunk az égbe! A csillagokig!

- Hogy méltóztatik érteni ezt?

- Sic itur ad ASTRA! Ebben a jelben, ebben a szóban vélték eszméiket égig emelhetni.

- Biztosíthatom excellenciádat, hogy erről, így valószínűleg senki sem gondolt, lévén, hogy a harmincezreknek fogalmuk sincs Horatius igéiről. Minthogy az ASTRA az egyesület címének első két szavából tevődött össze.

- Hogyhogy?

- Asociaţiunea transilvană pentru literatura română şi cultura poporulni român.

- Tehát az első két szóból: AS-TRA.

- Igen.

- Csak nagyjából értem a teljes elnevezést.

- Erdélyi román irodalmi és népművelődési társaság.

- Na igen, persze! És ebben nincs semmi politikum! Hajaj! Ebbe minden belefér, ami élő szóban terjeszthető.

- Engedje meg nagyméltóságod, hogy emlékeztessem egy ünnepi felszólalásra, amely Balázsfalván Magyarország mellett elhangzott, s amely pótolni volt hivatott a hiányzó piros-fehér-zöld lobogókat.

- Partenie Cosmára gondol?

- Igen, az Albina igazgatójára, a Solidaritatea elnökére, a régi nemzeti, sőt nacionalista politikusra, a Román Nemzeti Párt végrehajtó bizottságának tagjára.

- Természetesen tudok Cosma beszédéről s leginkább az alsófehéri főispán, Szász József jelentéséből. Ám arra volnék kíváncsi, hogyan értelmezte ön a megnyilatkozást.

- Én nem voltam ott, mint már említettem, s én meg érsekem Meţianu Joan elbeszéléséből értesültem arról a napról.

- No, ez, megbocsásson, még jobban érdekel. Meg kell értenie.

Moldován megértette, de elhallgatott. Intésre volt szüksége, hogy felidézze az érsek véleményét.

- Viktor Mihályi-Apsa görög egyesült metropolita-őszentsége, mint vendéglátó, ünnepi bankettet adott 100 személy tiszteletére. A sértés Cosma pohárköszöntőjébe volt foglalva, amit a főispán tiszteletére mondott. Természetesen románul.

- Szász Jóska perfekt román.

- Igen. Meţianu érsek meggondolatlan szavaknak minősítette a tósztoló megnyilatkozásának egy részét, amikor ugyanis feldicsérte a magyarországi, az erdélyi közállapotokat, s szembesítette azokat a Romániában uralkodó állapotokkal, és hangsúlyozottan kijelentette, hogy a Kárpátoktól nyugatra nem létezik román irredentizmus, s ezt azzal bizonyíthatja legjobban, ha kijelenti, miszerint román népünk tömegei már azon egyszerű oknál fogva sem óhajtanák, hogy a román államhoz kerüljenek, mert Romániában sokkal rosszabb soruk lenne, mint a Szent István koronája alatti boldog országban. Érsekem szerint nagyon fölösleges volt különböző s megnevezett vádakkal illetni mindhárom romániai pártot s azok múltbeli és jelen kori politikai irányzatát.

- Mi volt Meţianu érsek magánvéleménye minderről?

- Elfogadta azt, hogy az erdélyi román irredenta létét tagadnia kellett a tósztolónak, de ezt a két államban meglévő viszonyok összehasonlítása nélkül kellett volna tennie. Mert hisz a pohárköszöntő igazi célja az volt: bebizonyítani, hogy a magyar sajtó által szított gyanakvások az erdélyi román nép dákoromanizmusát illetően, mind célzatos koholmányok, amire ez a derék nép nem adott okot. Ezért kellett hangsúlyozni, hogy a főispán - a magyar kormány szeme és füle - mind a napi érintkezésben, mind az ünnepségen, biztosan meggyőződjék róla, hogy a román nép vezetői, de maga a román paraszt is annyira érett, hogy nagyon jól tudja, hol van helye a politikájának. S a szónok nyomatékosan remélte, a főispán jelentésében az igazságnak megfelelően fog beszámolni arról, hogy a balázsfalvi nagygyűlésen árnyéka sem volt politikának, sem dákoromanizmusnak, mellyel a magyar sajtó rágalmaz.

- Szász Jóska jelentése némileg másként informált engemet.

- Mihályi érsek, házigazdaként próbálta helyre ütni Cosma kijelentéseit, mert Jorga méltatlankodott előtte. Szűkebb körű beszélgetésre félrehívta ezért őt, hogy kimagyarázhassa magát, legalább Jorga előtt. Csakhogy a főispán is odakeveredett s a mentegetődzés valahogy így alakult Meţianu érsek szerint: Nincs Magyarországon még egy nép, amelyik úgy ragaszkodna szülőföldjéhez, mint a román. Ez az igazi hazaszeretet. Nem irigyli ő romániai paraszt testvérei sorsát sem, mert a mi parasztunk tehetősebb, mint a romániai parasztok. A mi parasztunk 48-ban felszabadult a jobbágyság alól, birtokának abszolút ura lett, erdőrészt, legelőt kapott a földesúrtól. Lehetőségekhez jutott, hogy mint kisbirtokos éljen és prosperáljon, anélkül hogy jövője, volt urának kényétől-kedvétől függne. A földesúr kárpótlását az állam fizette. Ezzel szemben a romániai paraszt jóval később emancipálódott, s bár neki saját magának kellett földecskéjét megváltania, ma sem ura igazából megfizetett birtokának, ma sem egészen független volt földesurától.

- Kétarcú beszéd, mert egyformán szólt a főispánnak és Jorga professzornak.

- Igen, ki is mondta: kormányzó urainknak semmi okuk, hogy ne legyenek igazságosak és türelmesek a románokkal szemben, s hogy ne a többi összes állampolgárokkal egyformán bánjanak velük, és ne fájjon fejük a soviniszta lapok dákoromanista kacsája körül. S ami külön Jorgának szólt. Egyetlen személyt sem érintettem a metropolita "külföldi" politikus vendégei közül. Ennyi. A metropolita ennyit mondott el nekem, s még talán valamit a főispán válaszbeszédéből.

- Igen, tudok róla. Megnyugtatta a kedélyeket. Az ablakbetörésekről, igaz, semmit. Meţianu úr mire emlékezik?

- Valami ilyesmire: a kormány atyai szemmel nézi, se uită cu ochi de părinte, az önök haladó és kulturális igyekezeteit. Ennek bizonyítéka, hogy képviseletével engem bízott meg, a megye főispánját. Jelenthetem majd a kormánynak, hogy az ünnepségek nagyon kellemesek és méltóságteljesek voltak. Emelem poharam a Társulat felvirágozására, kitűzött céljainak megvalósításáért.

- Azért ez nem egészen az, amit Szász Jóska jelentett - csóválta fejét a gróf, mintha egy rossz gondolatot próbálna elterelni, két kézzel nyomkodta homlokát -, vagy éppen egy jó eszmét segítene létrehozni. Felállt, fel s alá sétált néhányszor a dolgozóteremben. György néhány percre már arra gondolt, hogy őróla egészen megfeledkezett. De nem, előbbeni karszéke mögött megállapodott a gróf.

- A bizalomért bizalmat. Közös külügyminiszterünktől tudom, de egyebünnen is, hogy a cári diplomácia éket akar verni Monarchiánk és Románia közé. Ezt érezve odaát Brătianu miniszterelnök felkereste bukaresti követünket - s kinyilvánította, hogy országaink között teljes harmóniára van szükség. S ennek záloga lenne, hogy a magyar kormány tanúsítson előzékeny magatartást a magyarországi románok iránt. Mint láttuk, ezt már mi tavaly elkezdtük. Sőt már előbb Mihu Jánossal, kiről azt a hírt kaptuk, hogy a román király előtt persona grata lenne. December másodikán táviratot küldtünk Fürstenberg herceg bukaresti követünknek, tudakolja meg, a román kormány alkalmasnak tartja-e a békülési akció lebonyolítására Mihut, akivel már sok tekintetben szót értettünk, vagy pedig a Román Nemzeti Párttal kell érintkezésbe lépnünk. Hatodikán Fürstenberg beszámolt Brătianuval folytatott eszmecseréjéről. Eszerint Bukarestben Mihut csupán egy erdélyi kisváros jelentéktelen, magános ügyvédkéjének tekintik, felelős tárgyalásokra s még inkább megegyezések kötésére eleve alkalmatlannak. A tárgyalásokba komolyabb személyek bevonását tartják szükségesnek. Expressis verbis a Román Nemzeti Pártra utaltak. A hozzám küldött bukaresti megbízott (egykori miniszter) elárulta bátorításomul, hogy a Román Nemzeti Párt vezetői olyan utasítást kaptak Bukarestből, hogy a mostani jogállapotok alapján kössenek velünk megbékélést. Mennyire új ez az ön fülének?

- Mozzanataiban nagyrészt s örömtelien új.

- Kérdem önt, hajlandó volna-e ön pártja nevében részt venni a tárgyalásokon?

- Ez nem rajtam múlik. A pártnak tíztagú végrehajtó bizottsága van.

- Nos, tíz emberrel mi nem tárgyalhatunk.

- A tízek maguk közül kiválaszthatnak egy három-négy tagú küldöttséget.

- Azt szeretném, ha ön köztük lenne.

- Ez nem valószínű, minthogy nem vagyok a tízek között.

- Ez hogy lehetséges, ön, mint az érsek jogtanácsosa.

- Éppen az, árnyékot vet rám az ő bizalma.

- Elképesztő! De Cosma úr nyilván ott van a tízek között.

- Igen, ott van, de ha arra méltóztatik gondolni, hogy ő is ott legyen a kevés számú tárgyalók között, az teljességgel valószínűtlen.

- Hm. Azt gondolom, hogy az elnökkel, Mihályi úrral tárgyalnom kell, de kikre számíthatok rajta kívül?

- Juliu Maniura egész biztosan. Ő a titkos kondukátor.

- Maniu Gyula? És ki lenne, mondjuk, a harmadik?

- A harmadik bárki lehet a tízek közül. De bárki lesz, a másik kettő mellett kevés szava lesz.

Tisza levette cvikkerét, megtörülgette, majd felállt, egy tétova sétát tett, ismét szembefordult Györggyel.

- Értesíteni fogom Mihályi Tivadar urat, hogy tárgyalni kívánok vele, velük, s arra kérem, állítsák össze kívánságaikat a mostani magyar jogállapotok szemmel tartásával.

Moldován György kissé megbűvölve a nagyúr nyílt és mégis szigorú megnyilatkozásától, még néhány pillanatig székébe ragadt, de aztán tudva a kihallgatás végét, felkelt s meghajolva ajánlotta magát.

- Hogy Meţianu érsek-metropolita mindenről közvetlenül értesülve legyen, levélben fogom tudatni önnel a fejleményeket - mondta Tisza, s kegyesen odanyújtotta jobb keze két ujját.

Önnek igaza volt, Mihályi Tivadar elnökön kívül csakugyan Maniu Gyulát küldte hozzám tárgyalásra a nemzeti komité. S harmadikul valami Branistét. (Ki az? Tudna bővebbet róla?) De ami szintén igaz, nem sok vizet zavart. Tizenegy pontból álló jegyzéket nyújtottak át, tárgyalási alapul, s azokban megismétlődött a régi nóta, egyetlen sokszor emlegetett követelés, Erdély autonómiája nélkül, tehát az elszakadás első közjogi lépését tekintették a jelenkori jogállapot kímélésének. De azt követelték e pontokban, hogy "a tanszabadság elvének megfelelőleg ismertessék el a jog, és adassék meg intézményileg a lehetőség arra, hogy a román nép a közoktatás minden fokán a maga nyelvén művelődhessék, úgy az állami és községi, mint a felekezeti tanintézetekben". Ez a követelés a magyar nyelv, az állam nyelve teljes kiszorítása minden iskolából, holott az egyházi tanintézetekben s a falusi tanodákban még alapfokon sem férkőzött be az állam nyelve! "A vallásszabadság és felekezeti egyenjogúság megvalósítása céljából biztosíttassék és tartassék tiszteletben úgy egyházi és iskolai, mint alapítványi és belső ügykezelési téren a görögkeleti román egyház autonómiája, és létesíttessék a görög-katolikus egyház autonómiája". Mármost kérdezze meg ön Meţianu őszinteségét, milyen autonómiával fokozhatnánk egyházuk mostani önállóságát. Ami pedig a görög-katolikusok külső állását illeti, az századok óta a római pápa hierarchiájába tartozik, s hazánkban a római katolikus egyházzal létezik egyforma megítélésben. Ami a hajdúdorogi egyházmegyéhez csatolt román községek hovatartozását illeti, ígéretet tettem a körülmények megvizsgálására. "Biztosíttassék a sajtószabadság és szüntettessék be a román sajtótermékek politikai okból való üldözése." Biztosítottam az urakat, hogy a román sajtót semmivel sem érinti szigorúbb megítélés a hivatalos közegek részéről, mint a magyar nyelvű hírlapírást. A sajtó ügyén túl, azzal egyidejűleg a szabad egyesülési és gyülekezési jogot követelték ők hárman a komité nevében, s természetesen a Román Nemzeti Párt szervezkedési szabadságát kívánták. Nos - mondtam nekik -, vet-e valaki gátat kulturális vagy gazdasági szervezkedésük ellen? Ugye, hogy nem! S ami a gyülekezési jog korlátozásának félelmét illeti, emlékezzenek az ASTRA balázsfalvi jubileumára! Egyetlen csendőrpuskatus sem lendült ütésre, pedig a harmincezer "vendég" magyarellenes tüntetésével szemben lett volna alkalma százával. S a Párt? Hisz tárgyalok önökkel - mondám -, de/és a legutóbbi országgyűlési választáson nyíltan, hallgatólagos jóváhagyásunkkal léptették fel a Román Nemzeti Párt jelöltjeit román többségű kerületekben, s népük rendre kibuktatták őket, míg az országos pártokba illeszkedett képviselőjelölteket, Mangra Vazult és társait, nagyrészt megválasztották. Az urak erre felhördültek, ők tudják, miért. S végül, hogy a románlakta vidékeken a közigazgatás intézményesen román nyelvű legyen, és mindenütt született románok alkalmaztassanak. De hiszen e tekintetben igen sokat tettünk s különösen afelé, hogy a nép nyelvét beszélő tisztviselők kerüljenek a falvakba, de mivel a legtöbb helyen vegyesen él a lakosság, abszolutizálni a viszonyuk követelményeit képtelenség.

Mint látja, s ezt, kérem, jelentse a metropolita őszentségének, az eszélyesség határain belül teljesíthetőnek minősülő kívánságok elé nem gördítünk akadályokat, de az állam jogrendjét megbontani nem engedhetjük.

Egyidejűleg közölnöm kell, hogy a tárgyalások folytatását gátolja, hogy mindkét oldalról árulásról pusmognak, s eleve sikertelenné jósolják megbeszéléseink jövőjét, ezért nyilatkozatot szándékozom közzétenni, hogy a szélsőséges vélekedések mérgét közömbösítsem.

Szükségesnek látom konstatálni, hogy tudomásom szerint a kormány és a román képviselők közt nem folynak tárgyalások, s a felmerült híresztelésekből csak az felel meg a tényeknek, hogy nekem volt s talán lesz is alkalmam, tisztán magánjellegű eszmecseréket folytatni a román nacionalisták bizalmát bíró férfiakkal, a magyarok és a románok közötti teljes politikai harmónia megvalósítása és ennek módozatai felől. E beszélgetések feladata csak annak a nagy célnak előkészítése lehet, melynek elérésén több mint húsz esztendeje fáradunk, és a részletek nyilvánosságra hozatalát fölöslegessé teszi az a körülmény, hogy számos esetben volt alkalmam nyilvánosan kifejteni e kérdésben elfoglalt álláspontomat. A közügy iránt való kötelességet mulasztottam volna, ha fel nem használom az alkalmat, hogy eszmék tisztázása és a félreértések eloszlatása útján olyan körökben is szolgálatot tegyek az ügynek, amelyek mindeddig elzárkóztak a magyar közélet tényezőivel való bizalmas érintkezés elől. És őszintén örülök, hogy alkalmam nyílt olyan férfiakkal is folytathatni eszmecserét e kérdésben, akik a hazánkban élő románok egy részének irányítására nagy befolyással bírnak. De ez természetesen a nacionalista irányzattól távol álló románok elejtését nem jelentheti.

Mindezeket természetesen nem úgy nyilatkoztatom ki, mint a parlament elnöke, s nem is úgy, mint a Nemzeti Munkapárt vezetője, hanem hazájáért híven cselekvő magánember, aki a két nép megbékéléséből részt kíván magának. Az ügy sikerének tartozom fentiek kijelentésével.

Kérem levelem tartalmáról tájékoztatni az érsek-metropolita őszentségét, s önt üdvözlöm: Tisza István

Budapest, 1913. január 26-án.

*

A levelezés évről évre megismétlődött Aszpázia és Tünde között - mindig Traján érdekében -, de évről évre sikertelenül, mert Tündét népgondozói hivatása augusztus hónapban mindig a megyéhez kötötte, Udvarhely megyéhez, s nem volt semmi álság vagy magakelletés elzárkózó válaszaiban. Hiszen nem is zárkózott el a rokoni kapcsolatok ápolásától, csupán ideje nem jutott nyaranta olyféle örömökre, mint hajdan.

Egy levelében aztán röstellvén a sok nemleges előbbi feleletét a sok kedves invitálásra, elkottyantotta, hogy a karácsonyi szünetet ez idén Vízaknán tölti, s hogy milyen szép a tél a soha be nem fagyó sós tavak partján.

Traján elméjében eddig a nyár volt a boldog lehetőségek évada, s hogy ezen most talán változtatnia kell, meglepte, s meg is akasztotta jövőt tervező gondolkodásában. S nemcsak a régi vízaknai nyarak emlékén esett nehezére változtatnia, hanem a közelebbi, az udvarhelyi nyár s az ugyancsak sós tavacskában történt fürdőzés felhőtlen örömét sem tudta hirtelenében odébb tolni valami havas táj kedvéért, még akkor is, ha az a hó vízaknai hó lesz.

Aszpázia sokkal gyakorlatiasabban és gyors elhatározással fogta fel Tünde levelének talán könnyelmű, talán át nem gondolt téli ajánlatát. A királyné melletti udvarhölgyi teendőiből éppen karácsonytájt (mikor őfelségéék Sinajában időznek) fölmentést szokott kapni, s leányát csak imént adva férjhez, még ki sem hevert anyai bánatával menekülési vágyat érzett Bukarestből.

Moldován György nem szerette a telet, könyvtárszobájában, amelynek kemenceszerű kályháját kívülről fűthették, visszahúzódva, könyvei között várta a karácsonyt s hazaszállingózó gyermekeit. Bár évtizedek óta a görögkeleti felekezet ügyeivel foglalkozott, a szentestét mindig december huszonnegyedikén ülte meg övéi körében - a Szaplonczay ház anyja, nagyanyja hagyatékában. Anyja utolsó éveiből még azt a színezett fotográfiát is falon hagyta, mely őt magát ábrázolta huszonnégy esztendős korában bajuszkásan, egy szebeni fényképész jóvoltából, galambszürke huszár főhadnagyi uniformisban.

Átellenben az utca túlfelén a Moldován ház Károly öccse örökségeként várta készenlétben a tulajdonost családostul, vagy a rokonság férfitagjait. Amint idén is, az ápolt, lakatlan ház a férfirokonság szállása lett: Traján és Mikes Zágon legénytanyája ismét.

Károlyt a szász asszony Szebenben tartóztatta karácsonyt ünnepelni, mert egy szál fiacskáját féltette a vízaknai magyar-román hatásoktól.

Minden úgy történt, amint Aszpázia eltervezte, együtt várták a Szaplonczay házba Tünde érkezését. A szándék azonban az érkezésen túl is terjedt, s ezt György elől nem titkolta el Aszpázia: - Meg akarom házasítani harmincnyolc éves fiamat, s Tündét akarom hozzáadni.

György elcsodálkozott: Diszpenzáció? Csak ennyi ellenvetése volt, mert hogy esztendők óta aggódott a harminchárom éves Tünde lánysága miatt. Szégyellni valónak érezte a pártában maradt vénlányságot, de Tündének - ritkuló találkozásaik alkalmával - hiába próbált lelkére beszélni: sem a vénlány megjelölést, sem a párta szót nem vette szívére s komolyan, apját régimódinak sajnálta, ki már édesmamát is (Júliát!) gátolta képességei kibontakoztatásában. - Mit tudhattál te serdülő korodban elveszített anyádról!

Mindezekről azonban nem tudott Tündével vitatkozni apja. S minthogy effélékben kevés előítélet lakott Györgyben, azért válaszolt mindössze egyetlen kérdő szóval: Diszpenzáció?

Négyen fogadták a vasútállomáson a lányt: mindnyájan érezték, ünnep az a pillanat, amikor az első osztályú kocsi lépcsőjéről lesegíti a két "fiú".

Hogy szép-e? Egyikük fejében sem fordult meg ilyen botor kérdés. Tünde kucsmás, muffos téli öltözékében havat váró piros nyári virág volt, s erre a rövid útra is, mely hazáig vitte őket, szánba ültek: Mikes a hátsó ülésen, György és Traján velük szemben fészkelték magukat rövidke úti kényelembe.

Mindnyájan örültek egymásnak, s Tünde valamennyiüket rokoni csókokkal illette. Ezekbe egyedül Traján pirult bele, valahányszor sor került rá.

György két gyermeke együtt látásában lelte nagy örömét, de hasonló derű melegítette vérütéseit, ha Aszpáziára nézett, vagy éppen szembeálltak egymással, s mindkettőjükben azok az órák lüktettek elő, amikor Szmaranda-Agathát nemzették.

Aszpázia minden azóta volt találkozásukkor késznek bizonyult az egymásba olvadás folytatására, de Györgynek tizenhét évbe tellett, míg (most) úgy tekintett egykori félnővérére, mint nőre. Hatvankét esztendősen asszonyul szépnek s virítónak látta őt, s talán azért is oly őszintén-bátran befelé is, mert Tünde állandó jelenléte biztosítékot ígért: a következő ünnepi napokban nem kell érett vonzalmát próbára tennie s teljesítenie.

Aszpázia kezdettől fogva azon igyekezett, hogy egyedül hagyja a két "fiatalt", s eleinte még azzal, hogy Trajánnak, a diplomatának jobban, tökéletesebben meg kell tanulnia magyarul. Majd felismerve a megközelítés bajos voltát, bár Tünde a román hódolat szavait tűrhető pontosan fogta fel, éppen a nyomban magyarra fordított válaszban távolságot teremtett a vallomás és fogadása között.

Teljes anyai és asszonyi őszinteséggel Aszpázia tárta fel szándékaikat: - Tudom, hogy nem vagy szerelmes Trajánba, de ő fülig beléd van pistulva - magyarázkodott nyíltan -, számodra sem ellenszenves ő, s emiatt könnyen szimpátiába fordulhatsz iránta.

De mindezt csak akkor tárta Tünde elé, miután kivallatta, hogy harminchárom évesen nincs oly kapcsolata, mely útját állhatná Traján életre szóló vágyakozásának.

- Semmi olyat nem kívánok tőled, ami nehezedre esik, vagy kedved ellen volna, csak arra kérlek, azt ne mondd, hogy rútnak, visszataszítónak találsz, és irtózol tőlem - félórás vallomásában így summázta elhatározása igényeit Traján. Tünde meghatódott, s cirógatással jutalmazta a fiú felhevült arcát.

Úgy érezte Aszpázia, Györgyöt is meg kell nyerniök a két nemzet közötti frigy megkötéséhez. György előtt már nem volt egészen új a bukaresti vonzalom, de nem tartotta megvalósulóan közelinek Tünde számára.

- Ha Dan meghal, a vagyon ránk száll, s ha én is átlépem a küszöböt, Traján és Agatha osztozik mindenen.

- Ha ilyesmivel közeledtek hozzá, örökre elvadítjátok Tündét.

Erre ígéretet adott Aszpázia, hogy nem.

- Nem lesz könnyű a diszpenzáció, minthogy unokatestvéreknek minősülnek - ragadta meg György a házassági akadály okát-fokát.

Aszpázia diadalmasan felkacagott: - Arra majd találunk kellő mentséget.

Az orcacirógatás alatt Traján elhomályló szemmel felpillantott:

- Dă-mi voe să te ating!

Tünde keze elrebbent az égő arcról:

- Hol szeretnél megérinteni?

- Pe genunchi...

- A térdemen? Nem bánom.

Traján két tenyerét óvatos könnyedén rábocsátotta a lány szoknya alatt feszülő térdére, mely nem volt csontos, és vonzotta a tenyerek után a meghódoló arcot is. S mert Traján nem szegte meg érintő kívánságát továbbhaladással, Tünde hosszan tűrte az imádat tüzét s még az sem riasztotta meg, hogy a téli szoknya feszülésében a térdeket csók illette.

Még az újévet is együtt érték meg, enyhe ünnepi mámorban, de aztán felocsúdva a családi fészek melegéből, Budapestre, Bukarestbe és Székelyudvarhelyre szárnyaltak szét - halogató ígéretekkel, semmi boldogságlehetőséget meg nem szüntetve.

- Nem kívánunk gyermeket, ha nem akarsz - csókolta homlokon jövendőbeli menyét Aszpázia.

- Ha így van, még egy kicsi ideig gondolkozhatunk rajta - felelt Tünde.

- Addig is Bukarestben bármikor otthon vagy nálunk.

Aszpazia Marghiloman, a vízaknai születésű Moldován lány, Erzsébet királyné udvarhölgye, június 15-én számolt be "öccsének", Györgynek az előző hét eseményeiről s főként a konstancai "szép" napokról:

Automobilokban utaztunk keresztül a Baraganon, kendőkbe, sipkákba, porköpenyekbe bugyolálva. De a tikkadt utakon végig rázódva, szájunkat, orrunkat szürke lepedék szállta, szikkasztotta meg.

Erzsébet, hölgyei körében a király járműve után haladt, senki sem gondolt rá, hogy a felvert por hatalmas felhőit mi kapjuk, a gyöngébb nem.

Asszonyunk, talán emiatti keserűségében, egész úton valakit gyapált szavaival: kezdve a trónörökösön, folytatva Mária hercegnőn, a trónörökösnén, s Brătianu miniszterelnökön. Akadt egy-egy rossz szava Ducáról, a legfiatalabb miniszterről, sőt a jövendő trónörökösről is, Carolról.

- Azt mondja Mária, hogy nem törődöm mással, mint hogy unokaöcsém Albánia királya legyen? S ha Romániának ez pénzébe kerül, az az én személyes költségem, s egy biztos szövetségest támasztok a Wied hercegben a Balkánon Romániának.

- A trónörökös nem elég okos, Mária az orránál fogva vezeti. Brătianu? Rettenetesen lusta, s ráadásul nem közli döntéseit a királlyal.

- Nem irigylem azt az orosz hercegnőt, akit ez a kis kandúr Carol oltárhoz vezet. Csak nehogy valami botrányt csináljon, míg cár uramék kikötőnkben időznek.

- Ez a Duca! Ez elviselhetetlen! Hol van ez az apja jó modorától. Ez egy áleurópai. S a szakálla! Nem nyíratja!

Konstancához közeledve végleg eltikkadt a beszélgetés, és odaérve a méltó elszállásolás foglalt le bennünket aznap, s a hírek, melyek egy hozzánk húzó inas által az "ellentáborból" Mária főhercegnőről hozzánk érkeztek. Mindjárt az első napon, hogyan vélekedik vendégeinkről s a cárról kedves trónörökösnénk.

Fő beszédtéma az ő körükben a készülő házasság Carol főherceg s Olga nagyhercegnő között, melyről a király azt szokta mondani: nem csinálunk családi politikát, de családi szövetséget igen. Mária finom célzásokkal beszélt magáról és Miklós cárról. Hogy milyen elmúlhatatlan hódolattal viseltetett ő iránta ifjúkorukban Nicky. A családban ugyanis így becézték a cárt, mely név a nagy szerelmes lobogások idejéből maradt trónörökösnénk emlékezetében. Az intim érintések az ifjú unokatestvérek között!

- Holnapután majd meglátjátok, mennyire rajtam felejti a szemét még a cárné jelenlétében is. No, azt meg kell adni, külsőleg nem olyan daliás és vonzó Nicky, mint a Romanov család többi férfitagjai, akik mind magasak és szépek. A cár nem Adonisz, holnapután látni fogjátok, egyáltalán nem olyan, mint amilyenek a legendák felőle. Hogy milyen uralkodó, azt döntsék el a politikusok s a nép, amely fölött regnál, de mint embert, megvédem, mert nem buta, és tele van egyszerű emberi jósággal, s van neki bizonyos varázsa a közvetlen érintkezésben. Majd meglátjátok!

Talán már szóltam Neked arról, Gyurikám, hogy Mária főhercegnő Viktória angol királynő második fiától Alfréd, Ernő, Albert edinburghi hercegtől született unokája. Mamája pedig II. Sándor cár egyetlen leánya, Mária Alexandra nagyhercegnő. S hogy Alfréd azért mondott le a tengernagyi tisztéről, mert unokabátyja halála után szász-koburg-gothai fejedelem lett 1893-ban, éppen abban az évben, melynek januárjában leánya trónörökösünk hitvesévé vált.

Nem sokat adok a pletykára, de királynénk visszatérő, súgva elmondott kedves történetkéje, hogy serdülőben a Málta-szigeti flottabázison nagyon szívesen cicázott Mária a tengerészkadétokkal s az Admiralitás fiatal, nőtlen tisztjeivel.

Mária Alexandra odahaza csakis angolul beszélt gyermekeivel. S tudjuk, hogy a mi Máriánk bejáratos V. György angol király környezetébe is, és láthattuk, a cárné ellenállása mellett, kuzinja kegyeit is jelentékenyen élvezi.

Érkezésünk másnapjára Mária hercegnő hajókirándulást szervezett egy gőzösön, hogy az udvar fiatalsága megtekintse Histriában a román Pompei romjait, Románia legrégibb ókori romjait a Sinoe-tó partján, Konstancától vagy ötven kilométernyire. Még a királynőhöz is benyitott, szállásunkra a bojár palotácskába, s bár tudhatta, hogy hiába, s csak kedveskedést színlelve, vagy egyébért, hosszan előadta, hogy a Krisztus előtti hetedik században a kisázsiai görög kolóniák tagjaként már élt e város a Duna partján s csak tizenkét század múltán szűnt meg kereskedelmi és kulturális jelentősége, amikor a Duna öble eldugult, s két tekintélyes tóba rekedt a folyam, a Sinoe és a Tuzla tavakba.

A királyi pár s a trónörökösné egy-egy bojár kastélyában kapott szállást, mindkét helyen az udvartartásnak is jutott hely.

Megnyugodva távozott a trónörökösné, hogy sem a király, sem Erzsébet királyné, sem a kíséret tagjai nem kaptak az exkurzián. Végül kora délelőtt legszűkebb környezetét Duca vallás- és közoktatásügyi miniszterrel, a kabinet legfiatalabb tagjával megszerezve szálltak a kis gőzhajóra. A jövendő trónörökössel, aki végigaludta a készülődést, mit sem törődve. Így aztán az ifjú Carol csatangolással töltötte ezt a napot. A király abban bízott, hogy Konstancában nem akadnak ösztönei horgára holmi olcsó lotyók, mint Bukarestben, amit ott roppant nehéz megakadályozni.

A kirándulóhajó csak késő este érkezett vissza s kötött ki a vidám kis társasággal - az elemózsiás és italos kosarakat, amelyekkel felmálházták magukat reggel, mind kiürítették nagy jókedvükben.

Bizalmasunk, a királyné által hópénzzel jutalmazott komornyik, a hercegnő úti marsallja, már kora reggel jelentette az elmúlt nap eseményeit:

Kétórányi hajózás után nagy nehezen horgonyt vetettek. Mária főhercegnő mindenkit (a hajósokon kívül) leparancsolt kosarastul. Gyalog vágtak neki az útnak, rövidesen elérték a külső, a Tuzla-tó partját. Ott a hercegnőnek kibicsaklott a lába, a bokája.

- Ti csak menjetek, megtekinteni a két és félezer éves görög-római várost, a román régészet büszkeségét, én addig itt lepihenek. Azt a csónakost amonnan hívjátok ide, mégis kényelmesebb lesz, ha csónak ülésén várlak meg benneteket. Nem, senki se maradjon velem, senki se essék el a szép archeológiai élménytől.

Duca miniszter azt mondta, ő már látta Histria romjait, ő szívesen marad a főhercegnő védelmére. Ezt őfelsége kegyesen fogadta és megköszönte. Amikor a csónakos levett sipkával odaevezett, előbb a sántikálót segítették a ladikba, majd a miniszter ugrott be fiatalosan, s a legszebben rakott elemózsiás kosarat is benyújtotta a főkomornyik, aki még egyszer megkísérelte, hogy úrnője mellett maradjon, de szigorúan a Sinoe-parti romok megtekintésére parancsolta őt őfelsége.

A romnéző kíséret tagjai megállapították, hogy a főhercegnő semmiképpen nem bírta volna a hosszú gyaloglást. Ők a romokkal percek alatt végeztek, igazi látnivaló bizony nem volt Histriában. Az ókori kövek között, félretéve az udvari etikettet, a paraszti-diákos-katonás viselkedés engedelmei szerint letanyáztak, s az ókövek között hosszan-gondosan, az utolsó morzsáig, az utolsó kortyig elfogyasztották a kosarak tartalmát. Amikor a kis csapat a fárasztó gyaloglás után a Tuzla-tó ama partjára ért, ahol őfelsége pihenni ladikba szállt, ott egy üres borospalack társaságában, már-már józanodó állapotban heverészve, a vízi embert találták. Ők is melléje pihenve még vagy félórát kellett várjanak az egyre nagyobb rajokban támadó szúnyogok ellen csapkodva, védekezve, míg lassú evezéssel Duca miniszter a homokos partra kormányozta, csúsztatta a ladikot, majd karját nyújtva, a főhercegnőt is szilárd talajra segítette. Mindketten jókedvűek voltak, bár egymásra tekintve mosolygós-szótlanok. Őfelsége bokaficamának híre sem volt. Ellenben, míg a tengerpartig vezető rövid utat megtették, Mária hercegnő, amit eddig soha nem tett, diszkréten vakaródzott. Nyilván szúnyogcsípések érték, de testének olyan tájain is, amelyeket rendes felöltözött körülmények között ezek az illetlen vérszopók nem közelíthették volna meg.

Szaszanov orosz külügyminiszter egy nappal a cár s kísérete előtt érkezett Besszarábián keresztül, vonattal, a hajóút számára tengeribetegséggel sújtott pokoli megpróbáltatás lett volna. A szállodában, a Carol-hotelben, ahol a román urak laktak e napokban, ő is lakosztályt kapott, s nyomban megkezdték a tárgyalásokat Brătianuval. Természetesen a szállodából még aznap este kiszivárgott beszélgetéseik minden lényeges eleme: Brătianu elmondta Ducának, Duca sietve átalment Mária hercegnőhöz, s királyné megbízottja, a főkomornyik nekünk, udvarhölgyeknek referált, minthogy a királyné, természetesen nem érintkezett a szolgaszemélyzet amonnan érkező hírhozóival.

Miről beszéltek? Háborúról? Erdélyről, a zsidókérdésről, mely Romániában égető, a földtulajdon megváltásáról s megint a háborúról. A háborúról, hogy elkerülhetetlen. Erdélyt Szaszanov odaígérte, mintegy biankó csekken Brătianunak. A zsidók dolgában nagyon kell vigyázni, pogrommal sokat rontanánk a kis ország presztízsén. A földtulajdon, a nagybirtok részleges feladására majd a háború után kerüljön sor, addig kemény ígéretekkel kell biztatni a népet. De hogy micsoda őrültség a háború rémét felidézni! - kapott magára egy könnyű selyempongyolát Erzsébet, hogy átsiessen a királyhoz, a hallott őrültség megtudakolására. A királytól éppen akkor távozott Brătianu, aki mégis jelentést tett megbeszéléseiről.

- Édesem - mondta a király -, Szaszanov határozottan állítja, hogy Szerbiát ők minden körülmények között megvédik, s hogy nagyon számítanak a mi közreműködésünkre is, mert szerencsés esetben nekünk juttatják egész Erdélyt.

- Már most mi lenne a szerencsés eset - kérdezte a királyné, Erzsébet, született Wied hercegnő, s választ sem várva továbbgondolta, hogy valamiről egyik hírhozó sem beszélt - és egy szó sem esett a házasságról!

- Arról holnap lesz szó - nyugtatta meg nejét némi megfontolás után a király.

Azután már hálóingben, mélázó dünnyögéssel azt mondta saját lakosztálya felé induló feleségének.

- Ezek azt hiszik, hogy csak holmi szóbeli megállapodásom van a németekkel, osztrákokkal meg az olaszokkal...

A cár Jaltából érkezett Standard nevű jachtján. Egész családja elkísérte, a trónörökös is meg a négy nagyhercegnő és seregnyi fényes egyenruhás kíséret. A cárné első pillantásra, mint egy német nevelőnő. De minket a nagyhercegnők érdekeltek: Olga tizenkilenc éves sudár, savószínű, hóka, Tatjána tizenhét éves, húsos-kebles, barna, Mária tizenöt esztendős fürge tekintetű, jó kedélyű, végül a legkisebb Irina a maga tizenkét esztendejével, még gyermek.

A cári látogatás egy napig tartott, s mi elkövettünk mindent, hogy a fogadtatás körülményeinkhez képest fényes, sőt ragyogó legyen. Ünnepélyes Te Deumot a katedrálisban még a tárgyalások befejezése előtt az érsek celebrált nagy püspöki segédlettel.

A cár nagyon kedves volt, s kísérete nagy elképedésére a cárné is barátságosan, sokat mosolygott, bár körünkben divat volt azt rebesgetni, ott, hogy nyilván hiányzik neki Rasputyin atya közelsége.

A királyon kívül a cár csak Brătianuval és Porumbaru külügyminiszterrel értekezett, többnyire Szaszonov jelenlétében természetesen. Mondják, hogy megbeszélései közben nagyon gondterheltnek látszott, különösen a balkáni helyzetet tartotta nagyon válságosnak. Brătianu mély hódolattal váltig erősítgette, hogy az aggodalmak nem megalapozottak. Miklós cár szűkebb körben elmondott pohárköszöntőjében utalt rá, hogy a Romanovok és Oroszország presztízse nem engedi meg, hogy a Habsburgok a görögkeleti szlávokhoz nyúljanak.

Még aznap este a szállodában közölte minisztertársaival Brătianu, hogy haladéktalanul tudatni fogja ezt mind Bécs, mind Berlin kancelláriáival, szövetségesi minőségében is, meg a béke védelmezőjeként is, figyelmeztetve őket, hogy ellenséges politikájuk a szerb néppel szemben milyen következménnyel járhat.

A délutáni búcsúzkodás közben orosz kitüntetésözön hullt. Az alacsony személyzet kivételével csaknem mindenki kapott valamiféle rendjelet.

A király Szent András-rendet kapott, gyönyörű kék szalagon. A távol lévő trónörökösnek Alexander Nyevszkij-rend jutott, fiának, a jövendő trónörökösnek, Carolnak, a Fehér Sasrendet tűzte mellére a cár. A királyon kívül egyedül őt tisztelte meg csókkal és öleléssel - akkor mindenki azt gondolta -, ez a megtiszteltetés a jövendő vőnek is szólt.

A királynénak s Mária hercegnőnek egyformán a Katalin-rend első osztályú csillaga jutott. Mi, udvarhölgyek, a Vöröskereszt-rendet kaptuk.

Az éremhullást pohárcsengés követte, mi, hölgyek, illendően csak megnyalintottuk az italt. A férfiak egyike-másika azonban módfelett élt a lehetőséggel, amit a pincérek körbe-körbe hordoztak ezüsttálcáikon. Ezek közé tartozott, mint utóbb kiderült, Carol főhercegünk is, a kiszemelt cári vő.

A protokollfőnöknek jutott eszébe (vagy eszébe juttatták), hogy legalább szimbolikusan jelét kell adni egy jövendő eljegyzésnek, mint az arisztokrácia és a jobb polgárság körében szokás, előbb ismerkedésre is alkalmat adva a fiataloknak. Nos, ezen a napon ez megtörtént, s a búcsúvételhez felsorakozott ifjú nagyhercegnők felé terelték a fehér hajóskapitányi uniformisban feszítő Carol főherceget, esedékes, épp soron lévő poharát kiragadván kezéből.

A kapatos fiú Olga főhercegnőt főbiccentéssel vette tudomásul, majd amint rövid katonai képzése idején megtanulta, kettős sasszézással Tatjána elé érkezett. Újonnan szerzett rendjelét kidomborítva fehér egyenruháján, itt a főhajtást s a továbbhaladást elmulasztva, tágra meredt szemmel előrelépett a meglepett leány elé, oly szorosan közelre, hogy megemelt tenyerével éppen el tudta még takarni a feléje meredő szűziesen feszes kebleket.

Hogy magyarázzam meg neked, György, hogy Carol csaknem fél percig (ahogy Vízaknán mondják) cicerélte a meglepett Tatjánát, míg a protokollfőnök erélyes mozdulattal hátra nem rántotta...

(Itt, miután az üzenetet kézhez vette György, vastag irónnal a levél prémjére írta: van erre egy alkalmasabb vízaknai kifejezés is: a főherceg megcsöcsörészte a nagyhercegnőt!)

Ezek után a királyi eljegyzésről senki sem beszélt többé.

Gróf Czernin Ottokár, a Monarchia bukaresti követe ezekben a hetekben naponta több látogatást tett minisztereknél, főpapoknál és főembereknél. Egyik gyermekes csínytevésének számít az, hogy Barbu Stirbey hercegnek, aki a cárfogadás ceremóniáin részt vett, s rendjelet is kapott, egyik attaséjával elküldte a Vaskorona-rendet Konstancára, hogy a cár búcsúztatása közben tűzze a herceg mellére.

Ez a nap egy másik találkozásról is nevezetes maradt - írta ama vastag vonású irónnal Moldován György Aszpázia levelének üresen hagyott végére: II. Vilmos német császár és Ferenc Ferdinánd is június 12-én találkoztak a csehországi Konopistében, hogy megbeszéljék országaik közeli teendőit. Megegyeztek abban, hogy a pánszerb mozgalmat korlátok közé kell szorítani, sőt meg kell semmisíteni. Vilmos arra kérte az osztrák-magyar trónörököst, megtorlás során ne foglaljanak el területet Szerbiától. Ferenc Ferdinánd megígérte, egyetlen falut sem tépnek el Szerbiától a megleckéztetés után. "Mármost csak azon kell töprengenünk - mondta befejezésül, és kölcsönös rendjelváltás után a trónörökös -, hogy alkalmas pillanatban hihető casus bellit találjunk."

Meţianu János, belső titkos tanácsos, érsek-metropolita július végén levelet kapott Tisza István miniszterelnöktől.

Kegyelmes Uram! A Szerbiában éveken át elnézett és nagyra növelt izgatás, amely a sarajevói véres gaztettben érte el csúcspontját, a Szerbiával háború szélére sodorta hazánkat. A Monarchia fenyegetett biztonságának védelmében fegyveres közbelépéshez kell folyamodnunk, hacsak a szomszédi kötelességek helyes felismerése és a józan belátás Belgrádban az utolsó percben felül nem kerekedik.

E konfliktusban a gyilkosságtól vissza nem riadó gonosz merényletek ellen kell védekeznünk... bűnös üzelmek folynak a hazai románság között, amelyek megmérgezni s a magyar nemzet ellen gyűlöletre szítani igyekeznek a román nép hiszékeny lelkületét. Ez az izgatás különös előszeretettel használta fel a közelmúltnak Romániára nézve annyira kedvező s a hazai románság lelkületét és képzeletét annyira megragadó eseményeit, újabb nagy román sikereknek egyelőre bizonytalan hitét és reményét s azt a várakozást ébresztve fel a lelkekben, hogy, a hazai románság közelebbről győzelmes román haderővel fogja szemközt találni magát. Ezek a törekvések előreláthatólag kettőzött erővel fognak kitörni, ha netán háborús bonyodalmakba jutunk. Számolunk azzal a ténnyel, hogy bizonyos körök mindent el fognak követni olyan nyugtalanság és olyan rendzavarások előidézésére, amelyekből hasznot nem húzhat senki, csak monarchiánk ellenségei... minden orvtámadást kérlelhetetlen szigorral fogunk elfojtani. Román polgártársainknak mostani magatartása jövő sorsukra hosszú időn át fog irányadó befolyást gyakorolni. Elsősorban háramlik ez a kötelesség a román magas klérus tagjaira. Egyházának, lelkészeinek vezetése alatt áll a román nép túlnyomó nagy zöme. Nagyméltóságod csak a közelmúltban is felemelte a béke, jó egyetértés, állampolgári hűség nagy ügye mellett főpásztori szavát, és fejezte ki elismerését a kormánynak békülékeny, barátságos és előzékeny magatartásáért. Egész bizalommal keresem fel tehát azzal a kéréssel Nagyméltóságodat, hogy most, a cselekvés órájában forduljon a reábízott nyájhoz a felvilágosítás, meggyőzés és komoly intelem szavával, értesse meg velük eljárásuknak beláthatatlan következményeit, és kövessen el mindent, hogy a mai történelmi pillanatokban akként viselje magát a hazai románság, hogy kiérdemelje a megértés, a szeretet, a bizalom áldásait.

A levelet július 26-án küldte futárral a miniszterelnök, mikor az érsek-metropolita, jogtanácsosa társaságában az üzenet utolsó passzusait is meghányta-vetette, telefonon érkezett a hír: megtörtént a hadüzenet Szerbia ellen.

A változott és állandóan változó körülmények között a hét utolsó napján jelentkezett kihallgatásra a Parlamentben Moldován György Meţianu érsek válaszával.

Megadott időpontban percnyi pontossággal nyílt meg György számára a miniszterelnök ajtaja. A kézfogás ezúttal férfiasan teli tenyérrel történt. A várakozó nagyember elől György vette el a kezdeményezést.

- Teljes és föltétlen üzenetét hozom érsek-főpásztorunknak s mindenekelőtt annak közlését, hogy Meţianu János szimpátiával figyelte s figyeli továbbra is az őszinte kísérleteket egy román-magyar megegyezés érdekében. Őatyasága úgy véli, hogy Tisza Istvánnak, akit erős személyiségnek tart, ebbeli törekvése sikerülni fog, mert van hozzá bátorsága és akarata. Ám akár létrejön a megegyezés, akár nem, az tény marad, hogy Magyarország legnagyobb államférfia megkísérelte a két nép közötti együttérzést megteremteni, és így tanújelét adta annak, hogy az ügy végleges elintézését akarja.

- Ahhoz képest, hogy Apponyi csaknem hazaárulónak kiáltott ki, amiért a Román Nemzeti Párttal szóba álltam.

Tisza enyhe malíciával szólt Apponyiról.

- Szórul szóra számon tartjuk Szebenben az ő szavait - sietett Moldován a gróf gondolatainak alátámasztására. - A két elv - mondta Apponyi -, az egységes nemzeti eszme és a nemzetiségek konföderációjának elve között a megegyezés, kibékülés teljességgel lehetetlen. A nacionalisták célkitűzése nem egyes gyakorlati sérelmek megszüntetése, hanem az egységes nemzeti állam gyengítése, bomlasztása.

- Örülök, hogy az érsek úr helyeselte összebékítési törekvéseimet, és még most is bízik, e háborús napok idején is, jóakaratomban, amikor pedig még az olyan magukat haladónak tekintő költők is, mint Ady Endre, gonosznak minősítették a két nép közötti tárgyalásokat.

Moldován nem merte volna előhozni Ady nevét, de felkészült rá, ha szóba kerülne.

- Kegyelmes uram ismeri azokat a román reagálásokat, amelyeket a Goga Octaviánhoz intézett nyílt levelére kapott.

- Nekem csak azt a levél formájú gyalázkodást mutatták meg. S azt értettem belőle, hogy velem olyan valakivel egyezkednek a magukat népük fölé tornázó erdélyi román urak, aki rablólovag vagyok s oly erdélyi magyar urak ivadéka, akik úgy vadásztak a román és mindenféle jobbágyra, mint ma a rókára. Egyetlen mondata tetszett ennek a levélnek, az, amelyikben arra biztatja költőbarátját Ady, hogy ne avatkozzék ő se a politika dolgába.

- "Te biztosan úgy hajtod le patrióta fejed most, olyan búsan, mint én, Goga Octavian, s szeretnéd, ha a dolgokat nem kellene megoldani, mert ez nem poétának dolga" - citált György, mivel készült erre a lehetőségre.

- Igen, ezek az utolsó szavak tetszettek nekem. De mit válaszolt a levélre Goga?

- Semmit, egyáltalán nem felelt Adynak. Nem hagyta magát elválasztani a kegyelmességeddel tárgyaló komitétől, mert Ady hamisan tételezte fel róla, hogy ő éppúgy szemben áll az erdélyi román földbirtokos-bankár uraktól, mint maga Ady a magyar politika tényezőivel.

- Tehát elsőként velem.

- Igen.

- Tehát Goga nem vállalta a mi költőnk tetemrehívását!

- Nem, de helyette, megbízottai, így fogalmaztak: "Az ismert dekadens magyar költő nyílt levelében megpróbálja lebeszélni babérokkal övezett vezetőnket, hogy gróf Tisza Istvánnal kötendő paktumhoz hozzájáruljon, mert hogy az mind a magyar nép, mind a román nép számára vészterhes lenne. Ady, a költő a legsajnálatosabb módon lebecsüli nemzeti bizottságunk magatartásának értelmét. Ady, a közismert dekadens dalnok kitépte magát szőrös ágyékú nimfái öleléséből, félbeszakította nemes elfoglaltságát: a Baudelaire, Mallarmé és Verlaine egzotikus kertjeiben való nyalánkodást, és magára öltötte a mély honfibút."

Moldován feltekintett újságkivágásából:

- Nem szeretném untatni nagyméltóságodat.

- Csak olvassa, érdekel a dolog.

- "Ha mégis foglalkozunk Ady úr levelével - folytatta idézetét Moldován -, azért tesszük, mert érzékletesen fejezi ki a magyar társadalmi élet mély lelki válságát, amiben ma a román-magyar tárgyalások következtében jutott. Ady azt állítja, hogy ő fajmagyar, és bár olyan beállítottságú intellektuális világból jött, melyet a nemzetiségi ideológia csak per tangentem foglalkoztat, természete épp olyan bántó, verseiben épp olyan rapszodikus, és épp olyan hamisítatlanul káromkodik, mint bármelyik, a kultúra legalacsonyabb fokán álló honfitársa. Őt mint a magyar faj szellemi megtestesítőjét említik, és ezért nem csodálkozunk azon, hogy ő tette elsőnek, hogy nyilát Gogába lője. Goga költői géniusza nemzetiségi ideológiánk koronája is, s ez könnyen megóvja őt az ilyen ügyetlen beavatkozásoktól. Ady a megítélésnek ugyanazt a mércéjét alkalmazza vezetőinkre, mint amilyet a magyar reakciós politikusokra, a magyar feudális világ képviselőire szoktak rendszerint alkalmazni. Nem tudja, hogy a mi történelmi pártunk a legtisztább demokratikus elvek nevében jött létre. S tudhatni, hogy nekünk azokkal kell megegyeznünk, akiké a hatalom."

Itt Tisza gróf lelkesen s röviden tapsolt. Az ajtóban megjelent a titkár, de Tisza intett, hogy a taps nem hívó jel volt, s nem neki szólt.

- Szó szerint fordítja ezt ön? Nem túlságosan kiragadva szövegkörnyezetéből?

- Íme: "Mi lennénk a legboldogabbak, ha ebben az országban egy demokratikus kormánnyal állhatnánk szóba, olyannal, amely a magyar demokrácia legértékesebb képviselőiből alakulna. Nekünk azokkal kell megegyeznünk, akik ma a hatalmat birtokolják, mivel - s ez itt a lényeg - az erőszakos és kényszerű elnemzetlenítés igáját lerázva, viszonylag kedvezőbb, népünk demokratikus fejlődése tekintetében megfelelőbb helyzetbe kerülünk. A faji türelmetlenség burok, míg az osztályuralom - öltözzön akár az abszolutizmus mezébe - csupán lánc, amely, ki ne tudná, mindenkor széttöretéssel végződött."

A gróf nem tapsolt, hosszan elgondolkodott.

- Ennyi?

- Ennyi.

- És mit üzent nékem őeminenciája?

- Hogy huszonhatodikán kelt magas levelének tartalmát legmesszebbmenően méltányolja, s a kedélyek csillapítására minden lehetségest megtesz.

- Javaslattal nem élt őeminenciája?

- De igen. S egy átfogó tervezettel óhajtana nagyméltóságod elé járulni alkalmas időben.

- Átfogó tervezet? Miről?

- Az autonómiáról.

- Miféle autonómiáról?

- Erdély autonómiájáról.

Tiszának elállt a szava. Majd:

- Erről még a komité embereivel sem volt szó!

- Éppen az, hogy a háttérben mindig, a hátsó gondolatokban mindig.

- De hát hogy képzeli ezt az érsek úr!?

- Eleinte csak hajlandóság formájában s a lehetséges határok legméltányosabb kicövekelésével.

- Határok? Kicövekelés?!

Hirtelen haraggal csengője után nyúlt, majd üvölteni kezdett.

- Távozzék! Takarodjon!

Moldován nem várt, biccentéssel megfordult, s csak az ajtón kívül hallotta a benti kiáltozást.

- Nem elég, hogy a háborút rám basszák, még az országot is én dúljam szét.

Nem tudhatta, hogy a Moldován által előterjesztett javaslat soha nem fordult meg Meţianu János fejében.

A koronatanácsot követő hetek Brătianu számára valóságos kín volt. Czernin gróf elviselhetetlenül gerálta magát, mert naponta kapott Bécsből táviratot és utasítást. Szívóssága teljesen kimerítette miniszterelnökünket. Waldhausen úr, a német követ, országa egyik leggazdagabb embere, egyébként nagyon jelentéktelen egyéniség, ez időben szabadságon volt. Helyettese Waldburg gróf főúri modorban, a maga jezsuita neveltetésével valamivel kíméletesebb agresszivitást tanúsított.

Czernint meglepte, mennyire megfagyott körülötte a bukaresti társaság. A királyt a követek rámenőssége nagyon megviselte, mert esküszegőként bántak vele. Hatásukra a hagyományos katonai becsületérzés uralkodott el a király kedélyén és elméjén. Vilmos császár és Ferenc József személyes táviratai tövén támadták önbecsülését. Kínozta a gondolat, hogy az uralkodók a közös ügy árulójának tekintik, s öreg korára elveszíti tekintélyét és jó hírét.

"Emlékszem egy reggelire - írta Aszpázia -, melyen jelen volt a trónörökös és felesége is, a gyerekekkel. Mindenki szórakoztatni próbálta az Öreget. Étkezés közben is érkeztek a táviratok a frontok helyzetéről. Erzsébethez fordult: Emlékszel, így volt 1870-ben is, és egyszer csak Párizs alatt voltak. A háború rövid lesz, s Párizs eleste kétségtelen. Ott volt Duca is, a vallásügyi miniszter, búcsúzóul neki azt mondta a király: a papok és a tanítók által ki kell alakítani egy olyan közvéleményt, hogy be kell lépnünk a háborúba a központi hatalmak mellett. Duca bólogatás nélkül hallgatta, arcáról lerítt, hogy semmit sem fog tenni e dologban. Egy ideig mellettük állt Ferdinánd trónörökös, ám hogy ne kelljen megnyilatkoznia, eltűnt abban a szobában, amely fölött a híres Rembrandt-kép őrködik.

A király csak akkor nyugodott meg valamelyest, amikor kiderült, hogy "szövetségeseink" beletörődtek semleges magatartásunkba: legalább katonai becsületét megmentve érezte.

Take Ionescu nagy interjút adott, szerinte nekünk lojális és végleges semlegességet kell folytatnunk. E körül napokon át nagy lárma keletkezett. Takénak magyarázkodnia kellett: végleges, addig a percig, de nem későbbre - igazította ki magát sejtelmesen.

Úgy hírlett, Erdélyben egyre jobban forr minden. Stere Sinaiából Brătianu titkos megbízatásával távozott: azt az üzenetet vitte az erdélyieknek, ne csináljanak még forradalmat, ösztönözzék arra a népet, teljesítse kötelességét a monarchiával szemben, egyelőre maradjanak hűek a császárkirályhoz. Az igazsághoz tartozik, hogy maga Stere jelentkezett, hogy közbenjár s Brătianu csak nehezen egyezett bele, hogy menjen. Mert mire vezethetett volna egy forradalom Erdélyben 14 szeptemberében? A magyar hadsereg tömegmészárlására a tehetetlen Románia szeme láttára. Sinaiába érkeztek a vezető erdélyi román politikusok. Beszéltek a királlyal s főként Brătianuval: megértették, hogy a mi kormányunk örökké rájuk gondol, s hogy legyenek türelemmel és bizalommal, tartsák együtt a népet, mert akkor, ha majd beléphetünk a háborúba, s átmehetünk a Kárpátokon, készen legyenek, hogy együtt semmisítsük meg az ellent. Az erdélyiek elégedetten távoztak.

Brătianu egyszer az esti órákban így árulkodott kissé borosan magáról: "Máig hála istennek mindenkit orránál fogva vezettem, és anélkül hogy dicsekednék, könnyű játéknak tetszett. De ezentúl csak el ne süllyedjen a hajó, amilyen nehéz az ország helyzete, és amilyen nehéz a mi helyzetünk. A király, ki ismeri a német vezérkar titkait és a német hadsereget, tudja, hogy Németország csak gyors lefolyású háborúban győzhet, dehát a marne-i csatavesztés után... Na és keleten... az osztrák-magyar hadsereg elképzelhetetlenül alacsony színvonalat mutat. A seregben nincs kötőanyag. Senki sem tudja, mért harcol. A katonák között a nemzetiségi gyűlölet nagyobb, mint az ellenség iránti. A vezetés? Csapnivaló. Lemberg és Bukovina eleste után az oroszok megjelentek a magyar határon!" - Így Brătianu.

S a közvélemény? Románia nem sokáig maradhat semleges. A monarchia leverve. A németek nyugaton kikaptak. Ausztria-Magyarország tud-e új hadsereget állítani? Egész Erdélyben egyetlen katona sincs. Nem közeledik-e a háború vége? Lesz-e még ilyen kedvező helyzet, hogy Magyarország számára lehetetlen a védekezés. És ha az oroszok bevonulnak Erdélybe, hogy előlünk foglalják el? Megengedhetjük-e?

A pillanat - ezt neveztük el lembergi pillanatnak - nagyon lelkünkre nehezedett. Brătianu azonban hajthatatlan maradt, nagy hibát követett el, hogy nem ragadta meg az alkalmat a hadbalépésre. Amikor az oroszok elindultak Máramarosszigetről Nagybánya felé, a kormány zendülő állapotba került. Szeptember közepén Sinaiában hűvös-borúsra fordult az ősz. A miniszterek harapófogóba fogták Brătianut: lépjünk be azonnal a háborúba. Ő makacsul ellenállt: inkább lemond - a király sem akarja a hadba lépést. A háború a dinasztia bukását jelentené, s igaz, hogy a központi hatalmak nehéz idejüket élik, de a katonai helyzet még sehol sem jutott el a végső kilátásokig. A háború hosszú lesz, s hogy egy csapat kozák átlépte a védtelen Kárpátokat? Brătianu határozottsága meggyőző volt. Másnap az oroszokat a Kárpátok mögé szorították.

A lembergi pillanat nem volt hát elveszített alkalom, de Brătianu s még inkább a király ellen országszerte gyülemlett az ellenérzés, hogy ő az ősi román aspirációk kerékkötője. Grigore Filipescu azzal fenyegetődzik, ha kell, vagy ő vagy az apja megölik a királyt, hogy ne álljon a nép haladása ügyének útjába. Stirbey üzeni, mondjam meg Mária hercegnőnek, ha az egész dinasztia (a király kivételével) szolidaritást tanúsít, a korona megmenthető.

Orosz javaslat: ne menjünk az ellenséges Erdélybe, ott hadakozzunk, ahol szükség lesz ránk, Galíciában, esetleg Lengyelországban. Beszéd tárgya: hogy állunk a katonai felszereléssel? Sehogy. S menjünk határainktól 3-400 kilométernyire harcolni? A király háta mögött semmiképp nem megy.

Köreinkben még tajtékzottak a vélemények erre is, arra is, mikor ezelőtt három nappal Brătianu megkötötte az oroszokkal az egyezményt, nagy titokban, amely szerint a semlegesség áraként is, győzelem esetén megkapjuk Erdélyt és a Habsburg-monarchia területén minden románlakta területet. Annak ellenére, hogy az oroszok semmit sem kapnak, s mi majdnem mindent, azt a hírt kell terjesztenünk, hogy a titkos egyezményt Brătianu Carol király tudta nélkül kötötte. A királynétól tudom, öregünk áldását adta a dologra. Már csak azért is, mert a lehetőséget a király magáénak hiszi: jelenléte a román trónon olyan félelmet tart fenn az oroszokban, hogy ő bármikor a németek oldalára állhat, s így Brătianu ajánlatát feltétel nélkül elfogadták. Ha nem válnék be a megegyezés, Brătianu egyedül felel érte, miatta - ha eredményes lesz, a király bölcsességét dicséri."

Levelét október 4-i dátummal küldte egy alkalmi utassal Vízaknára György "öccsének" Aszpázia.

Moldován György ebben az esztendőben nem járult többé Tisza István elé, pedig maradt volna még mondanivalója számára. A kapcsolat, valamelyes összeköttetés mégsem szakadt meg közte és a miniszterelnök között. Tisza a magyar parlament ellenzéke által vádoltatva, amiért az eleddig törvényen kívül rekesztett Román Nemzeti Párttal szóba, tárgyalásba ereszkedett, azt gondolta, az érsekkel talán jogszerűbben és eredményesebben boldogul. Leveleit Balázsfalvára és Szebenbe csaknem egyező szövegekkel küldte ezekben a hetekben. Szebenből Meţianu válaszai mutatkoztak termékenyebbnek. Vajon tudta-e Tisza gróf, az érsekmetropolita ötletei és engedékeny-követelő javaslatai egytől egyig Moldován jogtanácsos észtermékei?

Moldován György tudta egyrészt fiától, Mikestől, hogy bécsi sugallatai ösztönzésére még akkor is folytatnia kell tárgyalásait a hazai románság képviselőivel, ha kevés kilátást lát velük megegyezésre. Másrészt Aszpáziától tudta, hogy a bukarestiek (király, miniszterelnök, politikusok) egyelőre inkább csillapítják az erdélyi románok mozgolódási hajlandóságát, időt szerzendő katonai készületlenségük megszüntetésére.

A román nyelv további kiterjesztése szerepelt ezekben a levélváltásokban, a választói cenzus enyhítése a vagyontalan és iskolázatlan román falusi nép érdekei szerint. Harminc, negyven, majd ötven képviselői hely biztosítása. Kérte Meţianu érsek (Moldován tollvonásaival) az 1907. évi (Apponyi-féle) népiskolai törvény megváltoztatását, eltörlését. Válaszában Tisza tett is erre ígéretet. A nyelvhasználat igénye már-már a parlamenti felszólalások "romanizálását" súrolta. A megyegyűlések nyelve némely vidékeken gyakorlatban is kétnyelvűvé vált, külön rendelkezés nélkül is.

Némi késéssel hozzájutott (fia által) a bécsi kormánytárgyalások kiszivárgott Tisza-nyilatkozatok szövegeihez. Ezeket, ha elkésve is, ha töredékesen is, beleiktatta Györgyünk a Meţianu-levelekbe.

"Nagyméltóságod, aki hittel hirdette, hogy nem kell háborút indítani.

Ami engem illet, biztosíthatom Önt, hogy Romániát nem kell elveszettnek tekintenie a központi hatalmak részéről, a magyarországi románságot semmiképp, mert népem, nyájam a dinasztiához s a hazához tántoríthatatlan hűséggel viseltetik. Az összrománság pótlásának akár Bulgária által történő pótlását elkoránlottnak minősítem.

Megnyugtathatom excellenciádat, hogy a keleti fronton esetleg kialakuló átmenetileg válságos hadihelyzetet népem nem fogja lázongásra, de még csak mozgolódásra sem kihasználni, amivel provokálná a román hadsereg Erdélybe vonulását, engedve annak a kísértésnek, hogy Budapestig, sőt Bécsig nem szegné útját érdemleges katonai ellenállás.

Óhajtjuk, hogy a román kormány mutasson a monarchia hadicéljai mellé állást, mert tudjuk, hogy mi, erdélyiek, akkor jelentősebb engedményeket kaphatunk, talán mindent.

Tudatában vagyunk annak, hogy népeink sorsát a harctéri teljesítmények döntik el. Ha a központi hatalmak győznek (akár Románia nélkül is), nem lesz szükségük koncessziókra. (Ezért törekszünk most minél több jóindulatra szert tenni.) Mivelhogy amennyiben az osztrák-magyar állam veszít, úgyis mindegy."

Erdély autonómiájának óhajtását György nagy gondossággal elkerülte Meţianu érsek nevében írott leveleiben. Tisza gróf nyomban az ő keze vonását ismerte volna fel, s az alkudozó levélváltások idő előtt megszakadtak volna.

A gróf egyidejűleg a Román Nemzeti Párt megbízottaival is tárgyalt, olykor Vajda-Voivoddal és Juliu Maniuval. Vajda bizonyult engedékenyebbnek. A háború kitörése idején ő éppen Karlsbadban nyaralt, sőt ott a nyárra fürdőorvosi penzumot is vállalt. Augusztus elején nyilatkozatot adott a bukaresti Adevărul-nak. Kifejtette nézeteit arról, milyen kell legyen Románia magatartása az adott helyzetben. Válaszolt a tudósítónak arra a kérdésre, hogy az eddigi román-magyar politikai harcok nem fogják-e befolyásolni a románok magatartását a mozgósításkor. "A képviselők - mondta Vajda -, akik a magyar parlamentben a RNP programját viszik, közéjük tartozom magam is, a kormánnyal szemben határozott ellenzéki állásponton vannak. A hazaszeretet és a Habsburg-monarchia iránti hűséget viszont pártunk szóval és tettel mindig is kultiválta. A nép között mindig a monarchiáért és a központi hatalmakhoz való csatlakozását propagálta. Remélem, hogy Románia rövidesen kilép fenntartásaiból, és közös úton fog haladni ezekkel a hatalmakkal, vagy legalábbis jóindulatúan semleges marad irányunkban. Ha mi, mint az összrománság fele, a monarchiáért harcolunk, nem megengedhető, hogy a Regát közömbös maradjon, még kevésbé, hogy Oroszország oldalán, a monarchia ellen, vagyis ellenünk is, fogjon fegyvert. Nem akarunk Oroszország vazallusa lenni. Ilyen veszéllyel szemben a magyarok és románok közötti politikai ellentétek családi, házi perpatvarnak számítanak".

Hat és nyolc szem közötti megbeszéléseiken Vajda mindenkor engedékenységet mutatott. Nagyjából ott tartottak a koncessziók megállapításában, ahol a Meţianu-(Moldován-) levelezésben eljutottak. Ám egy ponton Maniu olyan keményen megmakacsolta magát, hogy Tisza fogcsikorgató udvariassággal félbeszakította a tárgyalásokat.

Nyilvánvaló, hogy az autonómiát kezdte pedzeni Maniu.

*

Hohenzollern-Sigmaringen Károly, Románia első királya ezekben a napokban rengeteg támadás célpontja lett. A sajtóban némely újságcikkek az erőszakosságig menő gyalázkodásig merészkedtek. A király keserűségében ágynak esett. Ha egy-egy órára fel is kelt, csak az audienciára Sinaiába érkező személyiségek kedvéért tette. Ezekben a napokban történt, hogy Take Ionescunak, aki a rögtöni háborúba lépést jött sürgetni, azt mondta a király: "Ha valamit sajnálok életemben, akkor az, hogy nem haltam meg, mielőtt a háború kitört volna."

Primum vivere, deinde philosophari - ez Ionel Brătianu véleménye, bár gyaníthatólag s hiányos latin műveltsége miatt talán nem is ő találta meg ezt a helyzethez illő szólást.

Az ellenzék rossz néven vette tőle, hogy Lemberg elestekor nagy alkalmat szalasztott el. Amint Take Ionescu mondta: Puskalövés nélkül foglalhattuk volna el Erdélyt.

Ez az alkalom elmúlt, s hogy az orosz győzelmi sorozat megállt s a Mazuri-tavaknál nagy vereséggé változott, Brătianu haladékot kapott, hogy diplomáciai manőverezést folytasson, és siettesse a katonai előkészületeket.

A tárgyalások a legnagyobb titokban folytak. (Csak a király, a királyné és...) Eleitől fogva most már Bánát és Észak-Bukovina meg Csernovitz város hovatartozása, kovakerülése a tárgyalások nehéz része. Bánátot egészében a szerbek kérik, s nekik is van odaígérve. Észak-Bukovinára és Csernovitzra pedig az oroszok tartanak igényt. A király aggódik, hogy esetleges merev magatartásunk miatt igazi követelésünk (Erdély!) is kútba eshet.

Szeptember első napjaiban Mihali és Hosszú püspök a királynál. Az erdélyi lakosság fel van izgatva, megváltóként várják az oroszokat. Ferenc Ferdinánd óta nincs senkink Bécsben. Nem lehet semmit tennünk, a császárt intrikus gyűrű veszi körül, kik annyira kegyetlenek a megölt trónörökössel, hogy egy nap egy éjjel elrejtették, mint valami bűnöst, s a császár megköszönte. A koporsóhoz nem lehetett hozzáférni. Csak titkon lehetett odatenni a Bizottság koszorúját. Ha nem lenne nagyon veszélyes, mindenki álma lenne Erdély elfoglalása. Statútumot Erdélynek? Az most nagyszerű lenne. Brătianu azt tanácsolja, a Kárpátokon túl ismét tárgyalni kell Tiszával. Szerintük lehetetlen. Mert a nép már azt hiszi: holnap jön a román hadsereg. Hosszú nem hitte volna, hogy Erdély ilyen fontos helyet foglal el a bukarestiek szívében.

Take Ionescut eddig nem vonták be a titkokba, de most az ő segítségéhez folyamodott a miniszterelnök. Arra kérte, segítsen elhárítani a "partner" ellenállását. Ezt Take megígérte, sőt nyomban hosszú levelet írt egykori egyetemi hallgatótársának, jó barátjának, R. Poincarénak, Franciaország köztársasági elnökének, aki a Sorbonne-on két évvel járt őfölötte. Levelében Ionescu előtárta Románia területi követeléseit, kifejtette az összes politikai és katonai argumentumokat a kölcsönös szövetségi érdek jegyében. Brătianu arra is felkérte s rávette Takét, hogy utazzék Londonba, hogy ott is előterjessze a román kéréseket.

A monarchia külügyminisztere a bukaresti német követ (Bussche) javaslatára a bukaresti osztrák-magyar követtel (Czernin) egyetértésben Románia hadba léptetésének lehetőségeit mérlegelte. Fel kellene ajánlani az erdélyi románok autonómiáját és két bukovinai megye (Szucsava és Radautz) azonnali átadását, vagy esetleg egy politikai státus mellett két erdélyi vármegye cedálását.

Ezek a javaslatok állítólag Alexandru Marghilomántól kerültek a német követ fejébe. (Alexandru bácsit többször megkérdeztem e dolog felől, de ő mindig azzal hárított el: itt egy több évtizedes folyamat kezdetéről van szó, amellyel a király is egyetért.)

Olyan gondolat is megszületett, hogy a magyar kormány egyezzen bele román csapatok Erdélybe hatolásába és Bukovinába vonulásába, hogy a két tartományt az orosz intervenció ellen ideiglenesen megvédjék.

Azt a hírt vettük, hogy Tisza ezt a tervet tajtékozva utasította vissza, noha még Hindenburg tábornagy is, a nehéz harctéri helyzet miatt ez irányban interveniált Bécsben.

Ugyanakkor Bukarestben a sajtó hangja egyre támadóbb lett. Egyre többször hangzott a jelszó: Ki a némettel! Ez a királynak szólt. Ferdinánd herceg trónörököst szennyesnek bélyegezték, aztán alkoholistának, majd - nagyfülűnek. A királyné szerint mindhárom becsmérlő jelzőben van valami. De őt magát Erzsébet királynét sem kímélték öregségében, s Mária hercegnőt sem fiatalságában. Az ifjú Carol is megkapta a magáét, kurvásnak és piásnak becézte a tiltakozó néphangulat.

A király és a királyné állapota ebben a helyzetben, ilyen körülmények között aggodalmat keltő volt, mindketten reményüket vesztve néztek egymásra és reánk. Nem láttunk kiutat ebből az infernális helyzetből, noha csupán a trón becsülete forgott veszélyben, az uralkodó család élete nem.

A trónörökös pár nem időzött Sinaián. Az ő hangulatukat napok múlva hallottam ama válságos nap előestéjéről.

Bukarestben tüntetések. Az utcai megmozdulásokban sok a fizetett ember. A király, bár érzelmeire hallgat, sohasem menne a franciák és az oroszok ellen. Népirtás lenne: három-négy millió ember feláldozása és 700 ezer Besszarábiában. És ha a németek győznek? Visszautasítjátok Besszarábiát? Mások: nem akarunk az osztrákok rabszolgái lenni. Nem lehet két hipotézist elfogadni. Besszarábia vagy Erdély. Nem lehet már másról szó, mint arról, hogy Erdély és a semlegesség. Alexandru bácsi mondja: A körülmények olyanok, hogy Ausztria biztosan nem győz, és minket nem vernek meg, és megszerezhetjük Erdélyt, természetesen Ausztria, sőt Magyarország ellenében. Növekedésünk ösztöne követeli ezt tőlünk. A kis népek eltűnnek. Ezért: onnan kaparjuk össze a románokat, ahonnan tudjuk. Egyik lábbal Erdélyben, a másikkal Besszarábiában. Ez így nem tarthat sokáig. Ausztria még intakt, Németország még legalábbis egyenlő Franciaországgal: Oroszország a Dardanellákat akarja. Bulgária? Ki tudja, nem harap-e belénk Dobrudzsa miatt. Könnyű lenne, ha Olaszország másfelé haladna, mint mi. Mindenféle azonnali akció elhalasztása mellett vagyok. A király szerint Anglia nem kívánja Ausztria szétbontását. Bussche megfenyegette a királyt, ha bemennek Erdélybe, 600 ezer német készen áll megfenyítésünkre. Take Ionescut azzal vádolják, hogy lepénzelték Ausztria politikájának támogatására. Take elveszítette a józan eszét: a király letételéről, régensségről beszél Nicolae herceggel mint királlyal, s nyilván ő maga lenne a régens. A hadügyből Iliescu tábornok: készek vagyunk egy téli hadjáratra is.

A konzervatív párt hiszi, hogy a jelenlegi körülmények és a határainknál kialakult helyzet azt jelenti, hogy a semlegesség már nem felel meg érdekeinknek: elérkezett a pillanat, amikor meg kell védeni érdekeinket.

A király már többször beszélt a válságról s arról, hogy lemond. A herceg nagyon kikelt a király ellen. A király álláspontja: az adott szó szentsége és a szláv veszély. A hercegnő a hercegről: Amíg mellettem van Nandó, befolyásolhatom, amikor távol van, a király vagy más valaki hatása alá kerül. Minél tovább tart a háború, a mi árunk annál feljebb megy. Igyekezzünk a garanciákat bezsebelni. A mi intervenciónk döntő lesz a háború kimenetelére. Meg kell egyeznünk Bulgáriával. S Anglia? Hátha fontos lesz számára Magyarország integritása? Azt híresztelik: a királynak nincsenek lelki tulajdonságai, és nincs szíve, siralmas alak, s nem kívánatos, mert nem román. Take szerint, ha megkapnánk Erdélyt, az általános szavazati jogot jelentene s a zsidóság tömeges emancipálását. Erdélyben az I. sz. Kollégium a tulajdonosoké - a magyaroké lenne, a II. Kollégium a szászoké és a székelyeké.

A király beteg. Éjjel krízisek. Morfiuminjekciókat kap. Azt hisszük, a király nem lesz hajlíthatatlan, ha elérkezik a pillanat. A király nem hiszi, hogy ez a pillanat elérkeznék. Ferenc József aggódó táviratot küld, s jó egészséget kíván.

Az Epoca támad, hogy megsértjük a semlegességet, mert benzint adunk Németországnak, az Adevărul pedig magát a királyt támadja, hogy egy német tiszttel a benzinről tárgyalt. Aztán: Roselius és Hildebrandt. Az utóbbi nagy mennyiségű borsót visz ki az országból. Egyik is, másik is huszonöt ezer leit adott a Vöröskereszt számára. Az hírlik, nem vihetnek ki több gabonát és babot. Ezért mindkét termény ára mélyre zuhant. Hildebrandtnak van egy szerződése ötszáz vagon búzára, á kétezer lei, a legnagyobb elérhető ár. Decemberi szállításra. Ha ezek a vagonok eljutnak Németországba, minden vagon után még ezer lei jön.

Ebéd a Pelisorban. A trónörökös panaszkodik a sajtóra. A búzaszállítás ügyét ismeri. Ilyen a mi színvonalunk. Ilyen. Undorral szól Takéről, rokonszenvvel Carpról. Rosszallja, hogy a Lokal- Anzeiger azt jelentette, hogy ő s a király lemondanak. A hercegnő szerint nagyon fontos a család (a dinasztia) egysége. Később: ezen sokat rontott a királyné. Ő (Mária) már három hete nem beszélt a királlyal. De az jó dolog, hogy Nandó (Ferdinánd) már kezdi érteni az összefüggéseket, ám nem lehet vele elhamarkodni semmit, mert egyszerre csak egy igazságot képes felfogni.

Általános vélemény: Ferdinánd nem gördítene akadályt az események útjába, ha elérkezne a pillanat, a politikai fordulat.

Napokkal később Duca mesélt ama utolsó estéről a sajtómocskolódások hangulatában: október nyolcadikán estére meghívást kapott Marta Bibescu hercegnőhöz. Minthogy gyakran járt oda, nem kérdezősködött, s afelől sem, hogyan öltözzék. Közlekedési nehézségek miatt úgy látta, hogy késni fog, telefonon kimentette magát, akkor mondta meg Marta: itt vannak Ferdinánd trónörökös, Mária trónörökösné és Carol herceg. Legalább vacsorára jöjj el, hogy bocsánatot kérhess tőlük. Ő tíz óra tájt érkezett végül, éppen asztalt bontottak, s átvonultak a magosoaiai szalonba. Mária hercegnő feketében, dekoltáltan, nyakán hosszú gyöngysor, hátát a cserépkályhának támasztva állt, mellette a parázs sugárzott. Szép volt és elgondolkozó, könnyű volt neki közönyt színlelnie, semmire sem emlékezve a konstancai kirándulásról. Szeme vöröslött valami sírásba fordult bosszúság miatt. Nyilván a lapok pimaszsága miatt. Magáról, saját sérelméről nem szólt, úgy tett, mintha csupán az fájna, hogy férjét nagyfülűnek és szennyesnek írták.

- Az öreg király sem szereti Nandót - panaszkodott Mária. - Huszonöt éve, hogy örököséül fogadta, kényszerből, semmilyen tanácsot nem adott neki az uralkodásról, semmilyen tanácskozások titkába nem avatja be. Legutóbb a koronatanácson csak kétségeket s bizonytalanságot csepegtetett Nandó egyszerű lelkébe. Hetek óta én tartom benne a lelket. S nagyfiamat, a jövendő trónörökös Carolt majdhogynem gyűlöli. Semmit nem törődött, törődik a neveltetésével. Mert még mindig rászorulna a fiú. Taktikából egy ideig arra a szélhámos Jorgára bízta. Csak azért, hogy befogja a pofáját. Vigaszom lehet-e, hogy kisebbik fiamat kedveli. De hát Nicolae soha nem fog trónra kerülni.

Aztán váratlan fordulattal így tört ki Mária:

- Nem azért jöttem Romániába, hogy húsz év múltán lemondjak a koronáról. Nem azért áldoztam fel fiatalságomat, s nem azért fáradoztam, ennek az országnak trónörököst szülve, hogy bujdosóként lássam gyermekeimet a világban tévelyegni, mint más száműzött német hercegeket látom. Én ettől az országtól nem válok meg. Értem aspirációit, és támogatom. Különben is, hová menjek? Angol hercegnői címemről késztettek lemondani, amikor férjhez jöttem. Nem maradt más hazám. Ha Ferdinánd herceg lemond a koronáról, és elmegy Németországba nagybátyjával együtt, én elválok tőle, s itt maradok fiaimmal!

A veranda melletti nagy kanapén ült Ferdinánd herceg, megmerevedve, szomorúan, soványan, letörten. Gyászos este volt. Semmi sem kötötte le a trónörökös házaspár figyelmét. Hiába minden szellemeskedő társalgási kísérlet - ők szomorúak voltak és megbántottak. A herceg csupa banalitásokat mondott s szófukaron. A hercegnő végül négyszemközt feloldódott, ablakot nyitott zaklatott lelkiállapotába. Sinaia miatt aggódik: nem tudja, mi történik Sinaiában. (Történnie kellene ott valaminek?) Rémséges! El sem tudja képzelni, hogyan ér véget ez a helyzet. Felindultan beszélt és melankóliával.

S észre sem vette, hogy olykor tegezve szól Ducához.

Aztán átmentek a szomszéd szobába, ott filmvetítés kezdődött. De a légkör ugyanolyan nyomott, mint előbb, mint amikor vihar van készülőben.

Nem lehet, hogy az ország mindent elfelejtett volna, amit érte tettek. Ha legalább egy kiút lenne. De nincs.

A kiút felől nem esett szó.

Így telt el Ferdinánd és Mária utolsó estéje, a korona várományosaiként.

Ferdinánd visszakocsizott Cotrocenibe. Mária hercegnő Mogosaián aludt. Néhány óra múlva fel kellett menniök a trónra vezető lépcsőn, és el kellett kezdeniök az uralkodást. Ilyen gondok és nehézségek közepette kényszerültek rá, hogy a románok évszázados aspirációját megvalósítandó föltegyék fejükre az egyesült románok koronáját.

Másnap kora reggel telefonon értesítették a minisztereket: a király váratlanul meghalt.

Duca így beszélt első reagálásáról: "Első érzésem a megkönnyebbülés volt, hogy a sors megoldotta azt, amit mi nem tudtunk megoldani. Íme, a kiút, amit mi hiába kerestünk. Megtalálta az öreg uralkodó, mivel már nem maradt számára szerep a történelem színpadán. Nem a trónról mondott le, hanem lemondott a világról. Később magamba szálltam, hosszú uralkodását gondoltam végig annak, aki örökre elaludt: tulajdonságaira, jó cselekedeteire s tetteire, amelyeket még meg akart valósítani. Sok és értékes reformot hajtott végre. Presztízst teremtett magának s az országnak. A nagyhatalmak keresték a kis dunai állam barátságát. Hetvenhat évesen és negyvennyolc éves uralkodás után nem lehet elképzelni boldogabb befejezést. És mégis Carol király esetében is érvényes a közmondás: haláláig senkiről sem lehet elmondani, hogy boldog volt."

Halála előtti napon a király különösen élénk volt és jókedvű. Hosszú audiencián fogadta Brătianut, vele eldolgozgatott, ebédre visszatartotta, délután Virgil Arionnal társalgott szokatlanul sokáig, körültekintő érdeklődéssel. Jókedvűen tért nyugovóra. Hajnali ötkor felébredt, s nehéz légzésről panaszkodott. Erzsébet királyné segítségül hívott, s kért, hogy küldjek Mamulea doktorért. Néhány perc múlva háromszor-négyszer nagyot sóhajtott, s félrebillentette fejét. A királyné azt hitte, újból elaludt. Amikor Mamulea doktor megérkezett, már csak a halált állapította meg. I. Carol Hohenzollern-Sigmaringen, Románia első királya nem volt többé.

Brătianu és Morţun Cotrocenibe utaztak, ahol az új királyt sírva találták. Őszintén szenvedett nagybátyja halála miatt, és nagyon felkavarta a reá váró felelősség. Mária hercegnő Mogosoaián tudta meg Barbu Stirbeytől - telefonon -, hogy királyné lett. Marta Bibescu, aki mellette volt, elbeszélte, hogy a hercegnőt megrázta a halálhír, de nem tudta megállapítani, hogy a könnyek az öreg királynak szóltak-e, akit talán szeretett, vagy annak, hogy ilyen nagy gondok között kell trónra lépnie: Stirbeyvel és Marta Bibescuval egy magánautóval Cotrocenibe hajtatott, ahol férje és fia várta.

Tíz óra tájban Brătianu összehívta a minisztertanácsot, s meghívta az ellenzéki vezéreket is, hogy határozatot hozzanak a foganatosítandó intézkedésekről. Miután megszavazták az összehívást az eskütételre - Brătianu nem akarta elhalasztani egy nappal, hogy részletesen elő lehessen készíteni a ceremóniát, valamint a király proklamációját. Hogy ezzel megvoltak, még félórákig együtt maradtak. Brătianu alázatosan sürgölődött, akadt, aki magába süllyedt. Egészében cinikus hangulat alakult ki. Némelyek azonnali háborúkezdésről dünnyögtek. Mások a búza- és benzinexport leállításáról. Stelian azt mondja, hogy Ferenc József naponta lerészegszik pezsgővel, és ilyenkor aláírásokat csikarnak ki tőle. Részegen rendszerint mindent aláír. Take azt mondja, ilyen háború kibontakoztatásához eszméletlenség kell. Morţun hozzáteszi, hogy Vilmos az, aki eszméletlen-eszeveszett.

Délben Bussche Sinaiába indulóban érdeklődik, vajon nem változik-e az ország magatartása, s hogy az oroszok meg akarják szerezni a román kőolajat, hogy sarokba szorítsák a németeket.

Rémhírek a köztársaság kikiáltásáról. Hogy Take Ionescu akar elnök lenni.

Az özvegy királyné gyásztáviratokat kap, teljesen összeroskadva, magára hagyatva, reménytelenül. Rám bízza, hogy olvassam a részvét szövegeit. "Az ország elveszítette az Alapítót. Fájdalma olyan nagy, hogy megérti az Ön fájdalmát. Ezekben a kegyetlen pillanatokban alázatosan meghajlunk Fenséged előtt és kérjük az Istent, hogy adjon erőt a fájdalom elviselésére és bátorságot, hogy emlékeztessen, hogy királyi fenségétől kell várnunk a fájdalom magasztos csillapítását és az anyai jó tanácsokat."

Ugyanakkor az új királyi pár is megkapta a maga szerencsekívánatait, hűségnyilatkozatait.

Este már arról tárgyalnak: nemzeti kormányt kell alakítani, Bulgáriával megállapodni, még azon az áron is, hogy egy darabot visszaadunk nekik abból, amit elvettünk tőlük. Londonból is garanciát kell szereznünk, az oroszok mindent megígérnek, de még írást sem adnak. Végül mégis Anglia fogja a békét diktálni, fokozni a propagandát, nehogy a magyarok megelőzzenek. Sajnos nem vagyunk készen sem katonai, sem politikai akcióra.

A családdal és a halottal együtt utazom Sinaiából. Amikor a család a pályaudvaron kiszáll a vonatból, általános megilletődés. Ott a diplomáciai testület is. Majd mindenki sietve távozik, hogy a király előtt érkezzék az érsekségre.

Tonciescu, aki velünk utazott, a király haláláról szörnyűségeket mesél. Honnan veszi? Mamuleat gyanúsítja, akit felbéreltek volna.

A holttestet lassú menetben katafalkon viszik.

S máris fenyegető suttogások: ha az új király nem lép be Erdélyért, számára is Szarajevó következik.

Harmadnap: a temetés. A holttestet reggel három óráig tették ki szabad megtekintésre. A tömeg vég nélkül hömpölyög előtte, közben váltott kórusok énekelnek.

Végrendelete szerint a királynak egyetlen kívánsága volt, hogy Curtea de Argeşben temessék el. A katolikus szertartás intimebb volt, az ortodox a nyilvánosságé. Féltünk, hogy Netzhammer püspök akadékoskodik. Nem tette. A katolikus egyház ezúttal türelmes volt. Asszonyunk szerint ezt még életében megbeszélte az Öreggel.

A népben a király halála mély benyomást keltett. Őszintén sajnálták és siratták. Még azok is, akik napokkal előbb még németnek s egyébnek becsmérelték. Most érdemeire emlékeztek s arra a negyvennyolc évre, amely bölcs kormányzásról tanúskodott. Vajon tud-e az utód ilyen hasznosan uralkodni?

Eskütételnél Ferdinánd hangja ugyan remegett, de hibátlan románsággal és határozottan mondta az eskü szövegét.

A király nagyon imponáló volt halálában: fenséges, méltóságteljes, mozdulatlan uralkodó volt.

Az idős uralkodóasszony megnőtt gyászában. Mindnyájan tartottunk tőle, hogy keserű kirohanások tanúi leszünk, mint férje életében nemegyszer, hogy vádaskodik majd, megölték a férjemet. Nem tette. Amióta a király behunyta szemét, nem nyilvánított véleményt. Még számunkra oly megszokott és kedves csipkelődéseiről is letett. Kivételes nemességgel viselte sorsát. Ezekben a napokban valóban "une Grande dame" volt.

A koporsón az öreg király kopott, viseltes sapkája. Ez a velejéig német ember negyvennyolc éven át francia típusú formasapkát viselt. Amikor a ravatalozó asztalról leemelték a koporsót, az adjutánsok észrevettek valami rendellenességet: vagy nem volt szilárd a szemfödél, vagy a kitüntetéseket hiányolták. Letették a földre a koporsót, s hosszan vitatkoztak fölötte. A gesztikuláló kezeket s civódókat még most is látom, amint figyelemre sem méltatják volt uralkodójukat, akit nemrég még rettegtek. Soha nem volt világosabb előttem az ember semmi volta s mulandósága.

Csütörtökön vitték végső nyughelyére. Az úton végig öregek, fiatalok, gyerekek, asszonyok, férfiak sorfala, lehajtott zászlók között haladt a koporsó: mindenki sírt. Az argeşi parasztok döbbentettek rá, hogy kell elbúcsúznunk királyunktól.

Jó király volt. Nagy király akkor lehetett volna, ha az ő érdeme lenne a függetlenség kivívása. De nem az ő érdeme volt. Cuza fejedelem rövid uralkodása idején nagyobb megoldásra váró feladatok akadtak, mint Carol egész fél százados uralkodása alatt. Uralkodása mégis gyümölcsöző volt.

A pletykák tovább terjedtek. Az özvegy királyné hallgat, és a híresztelések ellen sem tesz semmit. Gyásza kikezdhetetlenül mély. Mint mindig, a világ ezúttal sem hajlandó elfogadni a hirtelen halált természetes halálnak. A mindent tudók hosszan tartó merényletről beszélnek. Hogy az új királyné megtartja udvari orvosul Mamulea doktort, ki, titokban, régóta bizalmasa lenne. Az öreg királyt megmérgezték volna - ezt suttogják. Nyilvánvaló, hogy miért: megszüntetni a hármas szövetséghez húzó személyes kapcsolat hűségét. Így most már Románia bármikor beléphet a háborúba - Erdélyért.

(Aszpázia ezt a több helyről több személytől összegyűjtött értesítését szeptember végén juttatta Brassón keresztül szeretett "öccséhez".)

Thuróczy Ödön tüzér ezredest március elsejével helyezték nyugállományba. Ötvennyolc évesen, mellőzve az ilyenkor szokásos előléptetést, mely ez esetben némi illetményemelést is jelentett volna, de ami ennél fontosabb, a megbecsülés látható jelét, a piros lampaszt is.

Az ezredes nem képzelte előre a kvietálást, úgy tervezte, még szolgál, de amikor megütötte a hír, nyomban arra gondolt, az egyenruhát magán tartva, hogyan feszít majd a kassai korzón - tábornokként. Elcsüggesztette, hogy az ezredesi három csillaggal, arany mezőben kell töltenie hátralévő életét, akármennyire elégedetten viselte ezeket a rendfokozati, égi jeleket nyakán.

Miért, hogy csak nyugdíjazása, nyugállományba helyezése esztendejében kerül ez a derék magyar ember szemünk elé? Nem csupán azért, mert képességeinek terjedelmét közepesnek érezzük, hiszen a vezérkarba, noha főhadnagy korában célul, életcélul tűzte ki magának, nem tudott bejutni. Ez a kudarc a fiatal tisztben az önbizalomnak olyan csökkenését okozta, amely egész további pályájára kihatott, ha nem is határozta meg teljesen, minthogy Ödön amúgy kitűnő csapattiszt volt, majd törzstisztté korosodván a hadtest (a VI. kassai hadtest) szervezetében kapott helyet.

Nyugdíjaztatása előtt a fokozódó kudarcérzés miatt Ödön ivásnak adta magát. Bajtársi összejöveteleken mindenkin túltett konyak és bor tekintetében. Italos állapotban egyre gyakrabban magyarázó szónoklatokat tartott arról, amiért a maga mellőztetését sejtette. S noha az első vezérkari iskolára (hadiakadémiára) történt sikertelen pályázata még legénykorában volt, a megismétlődő elutasításokat félromán (ahogy ő szokta mondogatni - féloláh) feleségének tulajdonította. S e körülmény gyakori felemlegetésével talán bolhát ültetett tiszttársai és fölöttesei fülébe. Mert mindig elhallgatta azt, hogy Erzsébet tökéletes magyar nevelést kapott édesanyjától, s ha nem vált szükségessé, vízaknai román nyelvtudásával nem hivalkodott. Ödön mégis azt kürtölte világgá italközi állapotaiban, hogy ő nem tűr meg oláh szót házánál. A valóság ezzel szemben az, hogy Erzsébet egyáltalán nem erőltette még gyermekei számára sem a román beszédet. Mégis a folytonos ismétlésnek a nyugdíjaztatáson kívül egyéb következménye is lett. A Thuróczy házaspár nemi élete hátrányosan alakult; ritkultak Ödön közösülési kísérletei, s a ritka kísérletek sem végződtek tökéletes eufóriákkal. Erzsébet a maga öröméről, vagy örömhiányáról nem beszélt, de férje morgolódó duzzogásait meg sem próbálta úgy értelmezni, hogy azok érdemük szerint nem életkori eredetűek, hanem a huzamos és túlzott alkoholfogyasztás következményei. Ödön nem volt alkalmas arra, hogy nemi tevékenységének alakulásáról szót ejtsen, vagy éppen szót értsen feleségével, noha egyéb irányú dühkitörései erekciós kudarcaiból fakadtak, bár azonosítatlanul.

Erzsébetnek támadt olyan gyanúja, hogy férje néhányszor, az esti órákban bizonyító kárpótlás után jár valamelyik jobb kassai nyilvánosházban. A maga megbocsátó módján ugyanis elvárta, hogy ha már ilyesmit tesz Ödön, a legtisztább, leghigiénikusabb intézmények egyikét keresi fel. E képzelt feltételeken túl, három-négy hét után, amíg e kísérleteket sejtette, Erzsébet reszkető undorral fogadta férje megújuló közeledését, de nem tudta, nem merte elutasítani s a félig-meddig sikerült aktus után rohant a fürdőszobába, hogy mindenféle vegyszerekkel, oldatokkal lemossa, kimossa magából a bordélyokból hazahurcolt mocskot. Házaséletük nem szakadt meg, de soha többé nem változott vissza ifjúságuk megszokásaihoz.

A nyugdíjas tétlenség első heteiben, amint az lenni szokott, nagyot fordult Ödön élete. Tétlenségbe is zuhanhatott volna, a korai halált várva tétlen öregségében. Csak hát a nyugdíjas öreg alig múlt ötvennyolc éves, amúgy teli a tevékeny élet lehetőségeivel.

Figyelve az országban csatázó belpolitikai ellentétekre, visszájára fordult lelkében a román nyelv ellen táplált averzió, kérlelő szóval rávette feleségét, tanítsa meg őt arra a tájszólásra, amelyet gyermeklány korából Vízaknáról hozott. Erzsébet örömmel teljesítette ezt a kérést, az első áttanult délutánok nyelvleckéi után (egy-egy nyelvóra déltől estig tartott) titokban román nyelvkönyveket szerzett, hogy mielőtt férjének átadná tudását, magasabb, irodalmibb szintre emelje azt. Nem okozott számára nehézséget az efféle mesterkedés, melyet utóbb már Ödön szeme láttára tökéletesített. Eleinte két-három délutánt áldoztak a nyelvtanulásra, de csakhamar úgy rákapott Ödön a román nyelv ízeire, hogy akár minden napot reá szánt volna a mielőbbi akcentus nélküli tökéletes tudásra.

Alig telt bele két esztendő, Thuróczy, császári és királyi nyugállományú ezredes jelentkezett a hadtestparancsnoknál (kihallgatást kért), hogy bejelentse, rendelkezésre áll bármikor román nyelven eszközlendő szóbeli és írásbeli műveletekre. Csak első halláson tetszhetik ez a bejelentés bohó ajánlkozásnak, mert a kassai, a hatodik hadtest legkeletibb hadkiegészítő megyéje, Máramaros, jelentős román anyanyelvű sorványt szolgáltatott évről évre a közös ezredeknek.

A hadtestparancsnok a bejelentést udvarias köszönettel fogadta, megígérte a bizakodó ezredes alkalmanként történő igénybevételét, alkalmazását.

Erre azonban csak két esztendő múlva került sor.

Addig is Thuróczy Ödön ny. ezredes naponta tökéletesítette román tudását.

A nyugdíjas szokások ezalatt hónapról hónapra változtak. Erzsébet kérlelésére a tömény szeszek fogyasztásával felhagyott Ödön, aki világos nappal s a nyelvoktatás derűs figyelmében-fegyelmében nagyon kezessé vált. Ám esténként, éjjelente szaporázó közösülése idején, vissza-visszatérő merevedései jóvoltából hangosan biztatta magát, s ha, ami legtöbbször bekövetkezett, lemagzás nélkül ért véget, mielőtt felhagyott volna igyekezetével, ütemesen verte Erzsébet hátát, jelezve, hogy a sikertelenség oka társa hideg részvétlensége.

Így váltogatták a szelíd, dolgos nappalokat, a gyötrődő, harcias testi viadalok fénytelen éjszakái.

Április végén Mikes sürgönyileg megkérdezte apját, levihetne-e Vízaknára néhány napra egy brit újságírót, akit módfölött érdekelnek Erdély s főként az erdélyi románság ügyei. Moldován György ugyancsak táviratban válaszolt; "Ha a Skót Vándorról van szó, hozhatod."

Néhány nap múlva egy térdnadrágot viselő, zöld harisnyás, magas és puha szárú cipőben járó úriemberrel lépett le Mikes az első osztályú fülkéből a vízaknai vasútállomáson. Micisapkáját, melyet ugyanolyan kockás kelméből szabtak, mint a buggyos térdnadrágot, ujjheggyel érintve megemelés nélkül használta köszönésre.

Moldován György az ősi Moldován ház udvarán terített asztallal fogadta vendégét, ki - szabadban lévén - a kölcsönös üdvözlés után (közben) sem emelte le lapos fejfedőjét. Jóval a kézfogások után, de még asztalhoz ülés előtt, tagolva ejtve nevét, bemutatkozott:

- Robert William Seton-Watson vagyok, publicista, egyetemi professzor.

- Mondhatom egyszerűen úgy, hogy Scotus Viator - bókolt György.

A vendég széles mosollyal bólintott.

- Sokat hallottam önről, ismerem néhány közleményét, s úgy vélem, ismerem felfogását hazám fájó kérdéseiről.

- Én is készültem önből, tudom, hogy mint a szebeni érsekmetropoliták mindenkori jogtanácsosa, ön autentikus személyiség - s szó szerint lejegyeztem magamnak egyes fontos röpiratainak néhány passzusát - mondta Seton-Watson, s táskája után nyúlva, keresni kezdte ama Moldován-passzusokat.

A vendégjogot tiszteletben tartva György is, Mikes is, udvariasan várta, mit tart a Skót Utazó előre bocsátandóan lényegesnek a változó belpolitikai küzdelmek során lejegyzett gondolatokból.

"A gyöngébbek kedvéért - kezdte felolvasását a skót professzor - alkottunk magunknak Nemzeti Programot. Szegény program! Abba csak nem írhattuk ki, hogy nekünk Erdély kell a Tiszáig, mert ez forradalmi tény volna, és Európa nem szereti a programokban a forradalmat - eredményeit azonban szívesen szankcionálja. De különben is ez a program nem a miénk, ezt a román állam társadalmi szervezete a Liga Culturală iktatta titkos programjába. A mi feladatunk csak a támogatás oly magatartással és intézkedésekkel, melyekkel a magyar alkotmányosságot megdönthetjük. Beiktattunk hát programunkba egyebeket, sok mindenfélét, vigyázva, nehogy olyan valami legyen benne, amelyet a magyar meg is adhatna. Legfőbb követelésünk a magyar állam kettészakítása Erdély autonómiája útján. Beszélünk föderatív magyar államról is, de ki lelkesül ezekért? Kinek kell Erdély autonómiája s a föderatív magyar állam? Nekünk, románoknak kellene talán ideiglenesen, míg megbonthatnók a magyar alkotmányt, aztán abban évődnénk, rágódnánk tovább, míg átvágnók magunkat a Kárpátokon át a román államba. Az egész programunk egy fikció, csak arra való, hogy Romániával való érintkezésünket fedezzük s takargassuk forradalmi szándékainkat, tendenciáinkat."

Moldován György egyre erősebben pirulva hallgatta egykori saját fogalmazványát.

- Ezeket a szavakat én jó húsz esztendővel ezelőtt vetettem papírra. Szemléletem azóta érettebbé vált. Józanabbul látom helyzetünket Erdélyben.

Nehogy elsikkadjon gondolata, Mikes folytatta apja egykori gondolatait, magyarul, ha pillanatnyilag nem is éppen magyar nyelven.

- Az az irredentizmus, amely a magyar állam szétzúzását tűzte ki céljául, az tett lehetetlenné a magyar nemzet részéről egy nyíltszívű és bőkezű nemzetiségi politikát. Az a tudat, hogy minden engedmény, minden jogkiterjesztés egy-egy újabb lépés a szakadék felé, melybe a magyar állam széttört tagokkal fog belehullni, amelybe széttört tagjait beledobják. Mister Seton-Watson a magyar nemzetiségi politikát "mad-illusion"-nak, őrült illúziónak nevezi valahol, de vajon átgondolta-e, amit most kifejtettem.

A skót professzor elhárító mozdulatot tett, mintha nem hallaná, vagy nem akarná hallani s megérteni Mikes szavát, az apához fordult, az autentikushoz:

- Ön kétségbe vonja Erdély autonómiájának szükségességét, tehát céltalannak tartja azt. E tekintetben egyezik véleménye bukaresti jó barátom, Nicolae Jorga professzor meggyőződésével.

Moldován György két kézzel tiltakozott:

- A legritkább esetben azonos vagy hasonló a nézetem a Jorgáéval. Bonyolult lenne megmagyaráznom ezt. Talán azért, mert fiam lehetne, s a generációk között az ellentét mindig adott.

Úgy értsem, hogy az ön természetes fiával is állandó véleménykülönbségben él?

- Így van - felelt Mikes -, de minthogy apámat szeretem, s ő is szeret engem, ítéleteink mindennapos különbözőségét alig vesszük észre.

- No, mindegy, engemet most az érdekelne, vajon miért és hogyan különbözik az ön autonómiaelmélete a Jorga professzorétól.

Rövid gondolkodás után felelt György.

- Jorga teljesen a boldogult öreg Brătianu nyomdokain halad, aki amikor a múlt század ötvenes éveiben megakadályozta, hogy a szabadságharc magyar emigránsai megegyezzenek Cuza moldvai fejedelemmel, ezt írta: "Nem bízom a magyarokban, de ha másként volna is, mi Erdély miatt sohasem egyezhetünk meg velük, mert Erdélyt semmi áron nem hagyhatjuk Magyarországnak. A Kárpátokon túli románok egyesülni akarnak velünk, s mi megígértük, hogy támogatni fogjuk őket. Ha Erdélyt Magyarországnak hagynók, árulást követnénk el velük szemben."

- Ezt vegye figyelembe, professzorom, ha a mostani megbékélés lehetőségeit mérlegeli - vetette közbe Mikes.

- Ne hallgasson a fiamra, ebből a Brătianu-idézetből én mást akartam kihozni.

- Talán azt, hogy a magyar kormánynak árnyaltabban kellene tárgyalnia az erdélyi románokkal?

- Árnyaltabban? Meg kellene szerveznie a tökéletes autonómiát a magyar államhatalma birtokában.

Báránylevest tálalt Amáli, székely asszony, kit Udvarhelyből Tünde szervezett be apja mellé, mindennapos létének támaszául. - Ma este minden étek bárányból lészen - ismertette a vacsorát Amáli. - Hogyan készül? - kérdezte a harmadik mohó kanál után Seton-Watson. - Majd a végén - intett nyugalomra György. S miután a skót másodszor is merített a levesből, s élvezettel törölgette szája szélét, a gazda odaintette Amálit: - Magyarázza el, kedves, ennek a lének mikéntjét, majd fiam fordítja ennek az úrnak mondatról mondatra. - A báránybélt igen szépen megtisztítom - kezdte a székely házvezető asszony -, felteszem tiszta vízben - sóban, megfőzöm, megabárlom, s a levet leszűröm róla. Édes tejjel ismét felteszem, amint illik, jól megfőzöm. Egy kevés vereshagymát aprón megmetélvén, vajban rántva reá töltöm. Azután bors, gyömbér, sáfrány. Mielőtt feladnám, a bélt apróra darabolom, a levet reá töltöm. Ha a tejre tejfelt is gazdagítok, annál jobb.

A fordítás és az ízlelés során elsikkadt annak jelentősége, hogy a bárány beleit értékelték oly nagyra.

- Úgy tudom - mélázott el a professzor -, Tisza a magyarországi románságnak adandó engedmények dolgában konokul hajthatatlan. Ridegen visszautasít minden ajánlatot erdélyi terület átengedéséről.

- Jól teszi! - kiáltott közbe Mikes.

- A maximális területi ajánlatot kellene megtennie, odaígérve az erdélyi románságnak Erdélyből az őt megillető részt, anélkül hogy a magyarságot és a szászokat kinulláznák.

- Egyáltalán, ismeri ön Tisza Istvánt?

- Nemrég találkoztam vele másodszor. Megváltozottnak találtam. Külsejében és magatartásában semmi sem maradt a magyar mágnások jellemző jegyeiből, értelmiséghez tartozó polgárnak látszik. Egyébként nagyon jeges természetű, de vitába merülve fölmelegszik, és lényében szavaival vonzóvá válik. Pontos és energikus kijelentései határozott ember benyomását keltik, aki ismeri önértékét, és meg van győződve akaratának teljesüléséről.

- Ha önnek ilyen jó a véleménye Tiszáról...

- Hogy a személyisége megnyerő, az mit sem jelent az elvi különbség, a nézetkülönbség dolgában...

- De hát Jorga semmi ilyesmit nem akar, mert félti további jogfosztástól erdélyi testvéreit.

- Az ön számára Jorga, úgy látom, orákulum.

- Az természetes! Egy zseni, akiben bízni kell.

- Alkalomadtán tudnék róla mondani egyet-mást. De az meglepő, hogy professzorságod Bukarestben nem támaszkodik másra, csak őreá, az ő szavára.

- Dehogynem! Jó emberem nekem Take is. Úgy tudom, csak így szólongatják Jonescut. Meg Brătianu! Mindig szerfölött barátságosan fogad.

Mikes pimaszul megjegyezte:

- Azt nyilván elvárhatja tőle, hogy költségeit fedezze.

- Nem értem, mire céloz.

- Csak arra, hogy anyagi vonatkozásokban soha nem volt nézeteltérésük.

- Hát persze hogy nem, de ugyanezt elmondhatnám Stirbey hercegékről is, akik, képletesen szólva, a tenyerükön hordoznának, ha szerénységem nem tiltaná.

- Szerénységből ne hallgassa el a legfontosabbat - kedveskedett arcátlanul Mikes.

- Igaza van, barátom, legbüszkébb vagyok Viktória királynő unokájának barátságára. Talán bátran kimondhatom, s túlzás nélkül, hogy Mária hercegnő elragadó bája s okossága az, amely időről időre Bukarestbe vonz engemet.

- A trónörökösnének megvan a magához való esze - vágott lapos pengével György.

- Kétségtelen, hogy nagyon okos, mindig hallok tőle valami újat Románia jogos aspirációiról.

Mikes nem fojthatta magába:

- Okos bizony, minthogy ezt a tulajdonságot Jorgától sem lehet megtagadni. Ami pedig Erdélyre vonatkozó nézeteiket illeti, egy követ fújnak. Azaz a hercegnő is azt fújja, amit Jorga.

- Ha azt akarja ezzel mondani, fiatal barátom, hogy kijelentéseikben nincs ellentmondás, akkor igaza van.

- Az ő társalkodásukban, mondhatnám, sugalmazásukban nyilván igen gyakran előfordul Dácia, vagyis Erdély román lakosságának csaknem kétezer éves ittlétének kontinuitása.

- Örülök, hogy ily jól van tájékozódva, kedves Mö-m...

- Mikes.

- Kedves Mikesz.

Erdély s a román, azaz Vlach Dácia megtárgyalását félbeszakította a báránytokány. Még az étek élvezete közben odahívták Amálit, aki immár lelkileg felkészülve kezdte szakelőadását:

- A legkisebb faggyújától megtisztított bárányhúsnak bármilyen részeit, még tüdejét, máját... negyedrész bárányhoz kockára vágott fehér sós szalonnát... késhegynyi borsot, csöves piros paprikát... tört sáfrányt, szerecsendió virágát... csipet petrezselyem zöldjét, két-három gyönge zöld fokhagymát, zöld szárával együtt...

Amáli látva, hogy a vendég inkább a sűrű szaft (mártalék) tunkolásával foglalatoskodik, ezt a receptet kissé elnagyolta.

- Nos hát nyilván tudja, Erdély román lakosságának kontinuus ittlétének alapja, hogy a rómaiak kivonulása után, a veteránok meg a polgári lakosság itt maradt - folytatta Mikes.

- Igen úgy van, és sietek tisztázni, hogy pontosan ismerem a történelmi adatokat. Trajanusz Krisztus után 106-ban foglalta el Dáciát, Aurelianus császár pedig 271-ben vonta vissza csapatait a Duna mögé. De! - amint Jorga kollégámtól tudom - Dáciát csak a hivatalnokok, tisztviselők, a hadsereg, a nagykereskedők és a nagy rabszolgatulajdonosok hagyták el. A földművesek ragaszkodtak földjükhöz, a városok alsóbb rétegei szívesebben fogadták a beáramló barbárokat a rómaiak helyett. A rómaiak kíméletlen adóprést alkalmaztak, s kegyetlenül kizsákmányolták a lakosságot. A rómaiak kivonulásának pillanata kedvező volt a rabszolgatömegek számára, amelyek megszabadultak a rabságból, és szabad emberekként élhettek tovább. Éppen ezért a rabszolgák és a szabad parasztok s a városok szegény rétegei felszabadítókként fogadták a "barbárokat".

Türelemmel végighallgatták Seton-Watson fejtegetését. Moldován György egész halkan hozzáfűzte: - A rabszolgatartók kényszerűségből nyilván otthagyták a földeket. Rabszolgáikat, vagyonukat azonban egész bizonyosan maguk előtt hajtották a Duna jobb partjára. Aztán: a rabszolgák nem szenvedtek az adóprés alatt, legfeljebb gazdáik, akik dél felé menekültek.

- Bevallom, ezeken még nem gondolkoztam - lepődött meg a skót.

E meglepődést kihasználva fogott bele fejtegetésébe, nem tudva róla, hogy apja egykori szerepét veszi át e kérdés korszerű ismereteinek tolmácsolásával.

- A dákoromán elmélet kimondásával súlyos kötelezettség szakadt azok nyakába, akik programul tűzték ki az állítás bizonyítását. Mert ha a már Gallienus alatt meginduló és Aurelianus alatt csak befejezett kiürítése Dáciának, a Sinkaitól - 1791-től - napjainkig terjedő irodalom megtámadhatatlan "igazságainak" dacára, egyszerűen hazugság, akkor a trajánusi Dáciában állítólag ottmaradt római gyarmatosok további sorsát is - történelmi adatok nem állván rendelkezésre - valamiképpen fiktív elemekből kellett rekonstruálniok.

Scotus Viatornak e fejtegetés után egyetlen kérdésre futotta:

- Mikor uralkodott Gallienus császár?

- A harminc zsarnok egyikeként 259-től 268-ig.

- A kivonulást nyilván uralma utolsó esztendeiben kezdte meg.

- Nyilván - dünnyögte csodálkozva az öreg Moldován.

- Így született meg, a ma már inkább csak újságírók és fizetett politikai írók még mindig továbbszárnyaló meséje azokról a cívisekről, akik - a népvándorlás elsöprő viharai ellenére - idillikus egyetértésben a még egymást sem kímélő barbárokkal s a hivatalos római impériumnak fittyet hányva, csak azért is, körömszakadtáig képviselték a római uralmat továbbra is, megmutatva Aurelianus császárnak, hogy ami neki és légióinak nem sikerült, azt ők könnyedén meg tudják valósítani.

- Remélem, engemet nem sorolnak, uraim, ama fizetett politikai írók közé.

- Amíg ön az én házam vendége, ilyen inzultus nem érheti - válaszolt lassan, megfontoltan Moldován György.

- Azok a román tudósok, akik ezt mégiscsak soknak találták, Erdély bérceinek magasságaiba azokat a renitens rómaiakat állították, akik az erős várakkal megerősített dunai limes mögé nem voltak hajlandók visszatérni, visszavonulni.

- Kik beszélnek így?

- Xenopol és növendékei.

- Ismerem Xenopol urat, majd keresni fogom.

- Hogy Xenopol állításaihoz a maguk idejében az ott lakó szarmaták s az őket legyőző, kiszorító vízigótok s fejedelmük, Athanarik mit szólnának, nem lenne nehéz kitalálni. Hogy a népvándorlás többi népeit, jelesül a gepidákat, kiknek sírhagyatékát szintén ismerjük. Xenopolnak egyetlen bizonyítékot sem sikerül találnia s felhoznia amellett, hogy a népvándorlás korában Dáciában oláhok, vagyis románok lettek volna.

- Nekem mondják azt is, hogy Erdélynek birtoklása a románok részéről nem a kontinuitás elméletének igazságán, vagy hamisságán fordul meg, nem szükséges tehát ragaszkodni hozzá - vetette közbe Seton-Watson.

- És mégis a román propaganda nyugat felé erre a történelminek mondott jogra, az elsőbbség jogára, az ősfoglaló, az őslakos jogára hivatkozik.

Mikes nem tántorodott el megkezdett gondolatsorától:

- Philippide megfelelő kritikával dolgozta fel Dácia római kori történetét, s nem hallgatja el, hogy már Julius Caesar, de maga Traján is ellene volt annak: hogy az imperium exhaustum-ból, azaz Itáliából vigyenek gyarmatosokat. Tudja azt is, hogy a légiók legénysége ex tote orbe Romanas rekrutálódott, s éppen az italikus elem hiányzott belőle, s így még abban az esetben sem maradt római lakosság Dáciában, ha elfogadjuk, hogy csak a légiók vonultak el, míg a polgári és falusi lakosság helyben maradt.

- Nem ismerem Philippide urat.

- Pedig ő bizonyítja, hogy Dáciában maradtak a feliratos kövek, amelyeken keleti istenségek, Baal, Malaghel, Debellaharcon, Benefat nevei ékeskednek egy csomó barbár személynévvel egyetemben, ami kétségtelenül mutatja, hogy az ellatinosító folyamat a legváltozatosabb etnikai összetételű, főleg kisázsiai, köztük zsidó eredetű népesség ellenálló erejébe ütközött, s nagyobb felületen az idő rövidsége miatt eredményt érni nem tudott. A foszlásra ítélt dákoromán mítoszt ma már a szószékről csak a soknyelvű, sokkönyvű, tudós népszerűségét már csak a tudatlanok előtt élvező Jorga hirdeti a nagyromán irredenta közszellem jegyében.

- Eszerint én tudatlan volnék?

- Nem! Nem! - kiáltották egyszerre a Moldovánok.

- No jó, jó! De ennek a Philippide-nek - ha román ember ő egyáltalán - egyéb mondanivalója nincsen a románok Dáciába érkezéséről?

- Meg kell mondanom - folytatta Mikes -, hogy bár Philippide kimutatja a kontinuitás lehetetlenségét, képtelenségét, emléktelenségét, de viszont a vlach pásztorok bevándorlását ő is a magyar honfoglalást megelőző századokba teszi.

- Ami alkalmasint úgy is értelmezhető, hogy a nyári havasi legelőkre nyájuk mögött akár Máramarosig felhatoltak a pásztorok, hogy télre visszahúzódjanak a Duna mentére - egészítette ki a vlach mozgás lehetőségét Moldován György.

- Amennyiben egyáltalán maradt Dáciában latinul beszélő néptöredék, annak nyelve más irányba fejlődött, mint a vlach. Ha Dáciában kifejlődhetett volna egy neolatin nyelv, amely azonban nem lehetett azonos a balkáni vlach nyelvvel, nyomtalanul kellett eltűnnie, mert létezésének nyoma sincs. Nyelvtanában jelen sem lehettek volna az albán-vlach-bolgár balkáni sajátosságok, amelyek a későbbi román nyelvre oly jellemzőek.

Újabb sült húsok, báránypecsenyék kerültek az asztalra, zamataikkal s a falatonkint kortyolt borokkal elütötték a vad történelem hármójukra háruló következményeit, következtetéseit.

Hosszú hallgatás után a vendégnek engedték át a folytatást.

- Utána fogok nézni Philippide úr munkáinak. De mért haragusznak önök Jorga professzorra. Nem fogadják el, hogy ő lángelme?

- Ha lángelme, magyargyűlölő s pszichopata lángelme.

- Ezt nem hihetem, hogy komolyan gondolja, egy ilyen tapasztalt idős úr, mint ön. Elmebeteg! Abszurdum!

- Családjában több gyöngeelméjű, sőt hülye található. Azok negatív extrém-variánsok. Jorga pozitív extrém variáns. Tüneteiben talán zseni, de valójában őrült.

- No jó, de mégiscsak zseni. De hogy sarlatán lenne!

- Tíznaponként megír egy-egy könyvet. S azt folyamatosan teszi. Közben cikkek tömegét írja, vagyis diktálja. Huszonnégy óra alatt húsz-harminc kötetet olvas el oldalankint egyetlen szempillantással fogva át, appercipiálva a teljes szöveget. Ilyen munkálkodás tudományos értékelésben csakis sarlatánizmus lehet, esetleg felszínes másodlagosság.

- Ismerem, többször találkoztam, eszmét cseréltem vele. Mindenesetre romantikus egyéniség. Nagy egyéniség.

- Romantikus? Legyünk jóindulatúak hozzá, azt is elismerve, hogy nagy egyéniség. De talán nem ismeri őt, csak nagyon koncentrált perceiben. Koraérett volt, szellemi képességei testi gyöngeséggel párosultak. Túlérzékeny, sértődékeny, hiú! Parancsoló, akaratos, impulzív, amellett pesszimista, ám ezt rejtegeti. A gyors gondolkodás mellett nervózis gyors beszédű. Hirtelen, dühöngésig fajuló érzelemváltások, vértolulások, elsápadások. Hideg izzadás.

- Mért sorolja fel mindezt nekem?

- Azért, hogy tudja, kinek kegyeit élvezi Bukarestben, s kit kell hiteles alapossággal megismernie.

- Önnek - fordult Mikeshez Scotus Viator - nincs egy jó szava, amit hozzátehetne bukaresti barátom jellemzéséhez?

- Dehogynincs. Én nem törődöm vele, hogy őrült-e, vagy sarlatán. Vagy akár mindkettő. Egy bizonyos; nagy álmokat, ábrándokat kergető történelmi mesélő, mesemondó.

- Tehát még szeretetre méltó is?

- Nem, mert minden ábrándjai és meséi a magyarok ellen vannak.

Seton-Watson csak egy éjszakát töltött a Moldován házban. Azt is csak azért, mert a vitatkozás hevében Szeben felé az esti vonatot már lekéste. Lefekvés előtt a küküllei borokról beszéltek, amelyekből az est folyamán háromféle is asztalra került. Leves előtt a fehéret, a régi fajtákból járdoványt és leánykát, a húsételek után vöröset ittak, a néhány évtizede betelepített kabernet szűrletet. A különleges aromák, bukék magyarázatához hozzátartozott annak elsorolása, hogy ezeket a borokat nem kénezik, legfeljebb a hordókat üresen. Záróitalként, már csak a megvetett ágy közelében aszúbort kapott a skót vendég. - Hol lehet kapni ezeket a borokat? - kérdezte. - Sehol - büszkélkedett György -, csak a termelőnél a pincékben. Kereskedelmi forgalomba alig kerül belőlük.

Az aszúborból egy literes palackot a vendég csekély málhájához bújtattak.

Reggel, amikor apa s fia kikísérték az indóházba, s közömbös beszélgetéssel minden tegnapi témát kerültek, már a vonat közeledése percében megkérdezte Mikes:

- Ugyebár, mister, ön a Viator névben az utazó, vagy vándor jelzővel vélte megtisztelni önmagát.

- Természetesen. Talán nem hangzik elég jól?

- De, pompásan hangzik. De figyelmeztetnem engedje, hogy bukaresti tárgyalásai és meggyőzetése során ne váljék a scotus után a viator jelző a szó második jelentésének áldozatává.

- Nem tudom, mire akar célozni, fiatal barátom.

- A mi szótárainkban a viator szónak második helye: szolga a jelentése.

- Szolga?

- Igen, hivatalszolga, vagyis a hivatalnok szolgája.

Seton-Watson-Scotus Viator elképedő némasággal lépett fel az első osztályú fülke lépcsőjére.

Ha a vendég német nyelvismerete csődöt mondott, egész idő alatt s egyre Mikes angol tudását vették elő a társalgásban.

Az elégedetlenség hazamenet egyszerre robbant ki mindkettőjükből. Érezték, tudták, hogy nem használtak ki egy jó, talán remek alkalmat.

- Magyar érdemekkel kellett volna előrukkolnunk, nem a dákoromán kontinuitás erőltetésével.

- Én eredménynek tartom, apám, ha sikerült megingatnunk őt a románok kétezer éves ittlakásának meséjében.

- Azt kellett volna finoman megkérdezni tőle, a Foreign Office-től mennyit kap hírszerző munkálataiért.

- Atyám! Ennél nagyobb durvaságot nem követhettünk volna el vele szemben.

- No jó, de azt igazán megtudakolhattuk volna, hogy a román olajmezők kiaknázásában mekkora angol tőke vesz részt. Ez már csak azért is érdekes lett volna, hogy Steaua Romana részvényei iránt mely angol vállalatok érdeklődnek.

- Gondolja, apám, hogy a magyar részvényesek csak úgy kótyára vetnék részvényeiket?

- Tudom én azt jól, hogy nekik egyszerűbb, ha új meg új vállalatokat alapítanak, de aránylag közömbös, sőt esetleg abszurd megközelítésben, könnyen kiszedhettünk volna belőle olyan értesüléseket, amelyek világosabb képet adnának számunkra, miért árusítják Erdélyt oly olcsón az angolok.

- Nyilván azért, mert az olajkutakból busásan megkapják érdeklődő beleegyezésük árát.

- Ezzel azt akarod mondani, Erdély elveszett?

- Csupán azt, hogy amennyiben az olajvállalatok kedvezményezettjeiként az angolokon fog múlni a döntés, alighanem, igen.

Aztán napok múlva előjött emlékezetükbe a hármas beszélgetés sok más részlete. Ezek megbékítették s megvigasztalták mindkettőjüket, igazából mindenre sor került beszélgetéseikben, amit eleve s utólag szóba hozni szerettek volna.

A faji kérdést (nemzetiségi kérdést) még mindig a legfontosabbnak tartja Seton-Watson, a megoldást az általános, titkos választásjog bevezetésében látja, a nemzetiségi jogok megtartásában és kiterjesztésében, valamint a kulturális autonómiában.

- Semmi több? - kérdezte Mikes.

- Mi lenne a semmi több?

- Valamiféle szeparatizmus.

- Nem gondolok egyes területek elszakítására.

- Meg van-e gondolkodásmódjának odaáti, regátbeli equivalense?

- Take Jonescu elmondta nekem, hogy az orosz veszély ellen annyira fontosnak látja a Monarchia létét, hogy kész lemondani még Erdély megszerzéséről is. Take azt mondta nekem: az egység vonzó álom, de nem áll a román nép érdekében.

- Tehát a Monarchiát minden körülmények között?

- Nem, dehogy - kiáltott szinte fel a vándorló skót -, én a trialista vagy föderalista monarchia híve vagyok. Reményemet, akár a románok vagy csehek, Ferenc Ferdinándba vetem, ő a nemzetiségek őszinte barátja.

- Egyedül a magyaroknak nem barátja - szólt közbe György.

- A digókat meg a szerbeket sem kedveli.

- Seton-Watson mintha meg sem hallotta volna az ellenvetéseket - jegyezte meg Moldován.

- Európa békéjét a magyarországi nemzetiségek sorsa veszélyezteti; az erőszakos asszimiláció.

- Asszimiláció csakugyan van, de a szórványterületeken éppen annyit veszít a románok javára például, mint amennyit nyer másutt a románoktól.

Aztán a magyarság szabadságküzdelmeiről esett szó.

- Be akarom bizonyítani - mondta Seton-Watson -, hogy a magyar szabadság csak legenda, s legföljebb csak a magyarokra vonatkozik, de még ők is csak akkor részesülnek belőle, ha nem teszik magukévá a szocializmus vagy a munkásmozgalom ügyét.

Moldován György fülének ezek idegen szavak voltak.

- Ha ön trónörökösünk föderalista elképzeléseit osztja, szinte annyi, mintha országunk feldarabolása mellett szavazna.

- Hogyan? Hát ön változtatások nélkül képzeli el a következő évtizedet?

- Nem! Én Erdély autonómiája mellett török lándzsát.

- A Monarchiára szükség van, de a Monarchia beteg. Valamilyen radikális szerkezeti reformmal szükséges meggyógyítani.

Az ilyenféle vélekedések belevegyültek a dákromán kontinuitás víziójának újra és újra felszínre bukkanó folyamatának tükröződésébe.

A kassai hadtest rögtönzött, vagyis rutinszerű tavaszi hadgyakorlata közben (mégis talán inkább: után) az egyik közös tüzérosztály Máramarossziget környékén tartott pihenőt, mielőtt békehelyőrségébe vonult volna vissza.

A tüzéralakulat rendszámát és elnevezését ezúttal szándékosan mellőzzük, a továbbiakból kiderül, miért.

Már éppen alkonyodott a hadgyakorlat, amikor Thuróczy Ödön nyugállományú ezredest a hadtestparancsnok váratlanul reaktiválta - román nyelvtudása miatt.

A tüzérosztály urai, a parancsnokkal, M. L. alezredessel együtt, meglepődve fogadták a váratlanul érkező ezredest, s gyanakodva is, hogy valamiféle titkos feladattal azért érkezik, leplezzen le az osztály kebelében létezhető minden visszaélést vagy komplottot. S bár ilyesmiről fogalmuk sem volt, ám soha nem lehessen tudni - a Monarchia kettős hadrendjében minden tiszti étkezde tartalmazott annyi bajtársias kedélyességet, amely estenden folytatott italozás közben, bizonyos szabadszájúság által súrolhatta akár a hazafiatlanság, akár a felségsértés lehetőségét. Másfél napig e meggondolásokból fakadó bizalmatlansággal kerülgették Thuróczy Ödönt, de amikor szárnysegédével automobilon berobogott a tüzérosztály tisztikarának szállodai körletébe Hohenzollern-Sigmaringen Carol, a román trón jövendő örököse, minden gyanakvás szétfoszlott Thuróczy ezredes személyétől. S mindjárt azáltal, hogy az érkező királyfit ékes, irodalmi román nyelven üdvözölte. Carol nagyon rövid román beszédkével válaszolt, majd németül fogott kezet a parancsnokkal s a többi urakkal, gyakorlott fensőbbséggel, de a korával járó bizonytalansággal: alig múlt húszéves. Román katonatiszti egyenruhát viselt, de rangjelzések nélkül. Hihette bárki rangrejtő tábornoknak, holott éppen fölséges katonai képzését töltötte a román hadsereg különféle alakulatainál - s e kiruccanás által éppen szökésben volt. A dezertálásban bűnrészes parancsőrtiszt őrnagyi rendfokozatot viselt, s éppen úgy tudott németül, mint Ödönünk, vagy a többi közös tisztek, s ezért nagy tolmácsolásra nem került sor. Ödön akár fölöslegesnek érezhette magát, ha néha-néha nem akart volna románul interpretálni egy-egy vaskosabb tréfát, amit a királyi sarj hirtelenében nem értett németül.

Híre futott a jeles vendég érkezésének szigetszerte, s már másnap délelőttre meghívást kapott a felség az "Elena Doamna" leánynevelő intézet rögtönzött ünnepségére, ünnepélyére, melyet a románság mielőbbi egyesülése jegyében szervezett, állított össze a lelkes főnökasszony. Az "Elena Doamna" otthon jobb módú észak-erdélyi román családok, de főként papok leányainak és a papi árváknak biztosítottak művelődési és kupálódási lehetőséget, többesztendős alkalmat.

A leányotthonnak mint ortodox egyházi alapítványnak s a kalugyericák főnöknője superioarája egy középkorú, fiatalosan mutatós apácatanárnő mély bókkal fogadta a királyságbéli királyi vendéget, amit Carol igen-igen hatásosan, féltérdre ereszkedve, csókkal illette az áldásra lendülő női kezet. Ez a kéz fiatal volt s érzéki, tulajdonosa, kit az ifjú herceg szentanyának mondott, még nyilvánvalóan érintetlen (virgo intacta) eleddig kézcsók által is.

Felsorakoztak a román népi viseletbe öltözött leánynövendékek s amint a vendég elhaladt köztük, Bine aţi venit szóval éltették. A rövid, kedves műsort, egy öttagú, németül is (nyilván) tudó énekkarocska a Gotterhaltét, a császári himnuszt adta elő, a kíséretül megjelent császári és királyi tüzértisztek fülének.

Thuróczy gondolta, hogy majd befejezésül a magyar himnuszt is hallani fogják, s ezért nem protestált, de mire észbe kapott, már be is fejeződött az ünnepség. Történt ugyanis, hogy közös éneklés után, öt pár válogatott leányka táncot adott elő, előbb párban, hol a fiúszerep is természetesen a lánynak jutott. A királyfi (trónörökösfi) trónszékszerű foteljéből felállva a táncolókhoz közelített, s amikor kólóhoz fogództak össze, engedélyt kért a superioarától hogy csatlakozhasson a leánykarhoz, s mikor az engedélyt a főnökasszony szűz s boldog mosolygással megadta, Carol amellett a lány mellett szakasztotta szét magának az összefogódzott láncot, akit már a páros tánc idején is figyelmével tisztelt meg. Kissé megnyirkultak a körbeforgók, amikor a zenekíséret abbamaradt, talán azért, mert a "szentanya" észrevette, hogy a herceg mily erősen fogja jobb kezével annak a papleánynak, akit kiszemelt, karcsú derekát, ahelyett hogy a következő leány kezét fogva tartotta volna össze a hóra láncát. Nem törődve a többi pihegő hajadonnal, Carol most ehhez az egyhez fordult, s megkérdezte: Cum te chiamă, dragă? A telt keblű, fekete hajú szépség bátran szembenézett a fenséges kérdezővel: - Miorica Zărăneanţu vagyok, anyámnak hetedik gyermeke.

A pontos és talpraesett választ a fenséges úr egy gyors kézcsókkal hálálta meg. S a főnökasszony szeme könnybe lábadt a meghatottságtól, midőn a két egymáshoz illő fiatal lény egymás kezét fogta. S attól meg éppen könnye gördült végig arcán, mikor boldogult Zărăneanţu pópa hetedik gyermekének reszkető kezét ajkához emelte a királyi fenség.

A kis leányotthoni ünnepség ezzel szinte véget is ért, éspedig nem a magyar himnusszal, hanem az erdélyi románok nemzeti dalával: Desteaptăte române, din visul tău de moarte...

Csak Ödön tudta a császári és királyi tüzértisztek közül, mit mond a zengő, tüzes ének: Ébredj román halálos álmodból...

De már ő is megfeledkezett róla, hogy itt a magyar himnusznak lett volna a helye. Talán a második hohenzollerni kézcsók tette véle ezt. Vagy... vagy talán a verejtékben párázó fiatal leánytestek illata.

Délután kilovagoltak az urak a Tisza mentén őfenségével. Ödön nem tartott velük, de a parancsőrtiszt őrnagy sem, aki eltűnt, de órányi idő után felbukkant, s a tüzér hadapródokkal kezdett tárgyalni - románul. Csakhogy a kadétok nem ismerték ezt a nyelvet, s Thuróczy ezredeshez folyamodtak, aki ily módon beavatódott a román őrnagy délutáni tevékenységébe.

Egy rend hadapródi extra ruhára volt szükség s egy pár ünneplő tiszti topánra, amit cúgos cipőnek is nevez a közbeszéd.

Az őrnagy csak annyit árult el, hogy a superioara kikötése, föltétele, legyen extra minőségű egyenruha.

Hogy mivégett, azt a makacs titkolódzás közben csak sejteni kezdte Ödön.

Amint alkalmas egyenruhát kerítettek, s fekete, harminckilences számú tiszti topánt, őfensége automobilján elindultak - mert Ödön nem tágított az őrnagy mellől - az Elena Doamna leánynevelő intézetbe. Ott már a főnökasszony várta érkezésüket. Vagyis inkább csak a szárnysegéd érkezését.

Érezhető volt, hogy Thuróczy ezredes felbukkanása megzavarta a superioara elhatározását, melynek utólag kitapintható feltétele mintha csupán az lett volna, hogy tisztjelölti egyenruha legyen, s duci női lábra alkalmas topán.

Az őrnagy románul sürgette az indulást. A főnökanya - remélve tán, hogy az ezredes hamarébb eltávozik, olyasfélét hebegett, hogy rendkívüli s minden eddigit fölülmúló fürdetéssel még nem készültek el.

Nevet senki sem mondott, de Ödön megértette, hogy Miorica Zărăneanţuról van szó, a "szerencsés" hetedik gyermekről. S magyarázni próbálta, hogy ilyen gaztettet nem szabad a szentanyának elkövetnie. Magyarul szólt, s a tiltakozó választ is magyarul kapta: Itt nem gaztettben történt elhatározás, hanem a majdani Nagy-Románia honleányának boldog és önkéntes felajánlásáról, felajánlkozásáról az uralkodó családdal való egyesülés végett.

Thuróczy tiltakozott, erkölcsi, sőt valláserkölcsi elvekre hivatkozva. Az őrnagy meghökkenten figyelte a magyar diskurzus hangsúlyait s úgy vélte nem kell magának lefordíttatni az aggályoskodás lényegét, a házfőnök román honleány vagy honanya felé fordulva, nagyon tagolt szép szavakkal, szinte esküszerű mondatokat formálva, megígérte, azaz ígéretet tett, hogy amennyiben a fenséges kalandnak természetes gyümölcse lenne, mind a bukaresti metropolita, mind a királyi család eleve megszenteltnek tekintené ezt az egyszeri kapcsolatot, s még az sem bizonyos, hogy nem lehetne folytatása ennek a kölcsönös megtetszésen alapuló csodálatos vonzalomnak, melyen láthatólag rajta van a teremtő úristen áldása.

Thuróczy tett még néhány magyar kísérletet, intvén a "priorisszát", ne aljasítsa bordéllyá intézetét, ne szolgáltassa ki rimaként egyik s éppen félárva növendékét, s ki tudja, ott, a szállodában, a királyi kurafi nem dobja-e oda a részeg tisztek prédájául a gyanútlan szüzet.

Meg is hökkent egy pillanatra a nő, s kérdezte az őrnagyot, megígérheti-e, hogy Miorica kedvezéseiben csak a jövendő trónörökösnek lesz-e része.

Carol herceg parancsőrtisztje esküvéssel és pravoszláv keresztvetéssel pecsételte ígéretét, s hárította el a koros honleány aggodalmait.

Hitte-e vagy sem az automobil sofőrje, hogy a hátsó ülésen magyar hadapród őrmester a domnu major mellett ülő - nem derült ki, hátrapillantás nélkül vezette a pöfögő négykerekűt.

A szálloda első emeletén a két "díszes" lakosztály egyikét az osztályparancsnok alezredes, a másikát harmadnapja Thuróczy Ödön lakta. Őfensége érkezése pillanatában természetesen az alezredesnek kellett szerényebb szobába húzódnia. Mioricát a szárnysegéd őrnagy egyenest a királyfi szállására csempészte - rangrejtve, vagyis inkább hadapródi rang mögé rejtve - sikeresen.

Ödön elhatározta, tovább most már nem avatkozik bele a trónörökös élvezetébe. Félig-meddig levetkőzve, kényelembe tette magát, de a felszivárgó énekhangok miatt sem szundikálni, sem olvasni nem tudott a megkésve érkezett tegnapi budapesti lapokból. Mert a naponta való hírlapolvasás nyugdíjas életének elmaradhatatlan penzuma volt.

A tükrös teremben a földszinten cigányzenészek húzták a fenséges úr fülébe. A függönyök leeresztve a bámészkodók ellen, a bejárati ajtók lezárva minden fölösleges vendég előtt. A tüzértiszteken kívül csak a polgármester s a helyőrség parancsnoka, gyalogos alezredes vehettek részt a pezsgőzéssel kezdődött vidám barátkozásban.

A bankettszerű vacsora éjfél felé ért véget, a parancsőrtiszt aranybojtjaival a királyi lakosztály és a tükrös terem között állandó ingajáratban mozgott: fent a leánykában tartotta a szűzi várakozáshoz szükséges lelket, odalent pedig biztató és serkentő szavakat súgott, sugdosott a fenséges fülekbe az áldozati báránykáról.

Őfensége megfeledkezett Ödönről, nem vette észre távollétét, a tüzéreknek eszükbe sem jutott emlékeztetni távollétére - a parancsőrtiszt meg éppenséggel örült, hogy kerítő mesterkedésében senki nem háborgatja.

Ödönnek fektében hasára hullt már a budapesti hírlap, amikor a szomszéd lakosztályból harsány román beszéd vert által a falon. A királyfi előbb alkalmatlan szárnysegédét küldte a jó édesanyjába, majd nyilván vetkezés közben, nagy szóval a vendég leánykát faggatta, fegyelmezte. Félóráig sem tartott ez a diskurzus. Ödön fülének a leányka válaszai és menekvő sarokbaszorulásai halkan rebbentek s alig érthetően.

A királyi üldöző már nyilván alsóruhában, vagy meglehet, már mezítlen riogatta a telt idomú félárvát. S a fennszó, amely a megközelítéssel szinte helyileg jelölte, hogy a lakosztály mely részén hangzik - egy zuhanással (nyilván átkarolt), együttes zuhanással a heverőn megszakadt, s hörgéssé csöndesült.

Ebből a hörgésből arra következtetett Ödön, hogy odaát a nász már beteljesült, de percek sem múlhattak, Miorica Zărăneanţu mezítláb végigtrappolt a folyosón (s mert Ödön nem szokta kulcsra zárni szobái ajtaját), benyitott, bezuhant az ajtón.

Riadt volt, feldúlt és undorodó.

- Elaludt és összerókázta magát - magyarázta menekülését.

Az első pillanatban az cikázott át Ödön agyán, mit kell tennie ily diplomáciailag kényes helyzetben. Ám pillantása egybefogta a reszkető leányt, fehér tüllszerű köntösét, melyet nyilván a superioara gondolt ki számára a ma esti ünnepségre. Az áttetsző kelmén keble bimbai ütöttek át sötéten s hasa alatt a fekete moha.

Egy pillanat alatt olyan feszülést érzett alsó fehérneműjén, mint hadnagy kora óta tán még soha. Természetes, néma mozdulatokkal maga alá gyűrte a leányt, s bár semmi segítséget nem kapott, valósággal belenyársalta magát a mohás húsba, szinte reccsent.

Miorica hangtalan tűrte, ami vele történik, úgy értelmezte a főnökasszony tanítását, hogy hallgatva kell örülnie vagy szenvednie.

Ödön, anélkül hogy elhagyta volna tagja váratlanul lelt rejtekét - kis idő múlva most már higgadtabban megismételte rohamát, s még azután is megpihent, elfödve Mioricát - a rejtekben. Jól elmúlt már éjfél, amikor átkísérte a vértől még kissé iszamos lányt a románok jövendő trónörököséhez, ki mély álomban hevert hanyatt. Az alkoholos visszaökrendett kortyokat letöröltette Mioricával, hogy undorodás nélkül a fenség mellett maradhasson.

Amint felébredt Carol herceg, két napig nem engedte ki szobájából a tizenhat éves, telt idomú félárvát.

Az Elena Doamna főnöknője kétszer is küldött növendékéért, de hiába: - A kisasszony nem ér rá még - küldte vissza a parancsőrtiszt a kalugyericákat.

Végül maga jött harmadnap a superioara, s neki aztán kiadták a kis Mioricát a szállodából. Nem hadapródi egyenruhában, a főnökasszony rendes, leánynak való úti köntöst hozott magával.

Őfensége felajánlotta az automobilt, de a zárdába indulók az efféle hívságos kísértést elhárították maguktól.

Aszpázia sógora (Alexandru Marghiloman) engedélyével belelapozhatott az ő feljegyzéseibe, hogy a "család" számára emlékeztetőt írhasson, jegyezhessen ki belőlük. A "család" szón Aszpázia természetesen György öccsét értette. A sógor nyilván Trajánt s talán húgát, Smaranda-Agathát. Íme:

Január 3.: Konstantinápolyban azt beszélik, hogy nálunk pénzzel mindent el lehet érni.

Január 5.: Ebéd Cotroceniben a Királynál. Ott a királyné, Carol herceg, Erzsébet hercegnő, Nicolae herceg és a kis Mária hercegnő. Mircea, az utolsó gyermek betegeskedik. A király szerint Constantinescu tábornok kinevezése a Nemzeti Bank élére: szégyen. Szerbia ellen bármilyen kezdeményezés rossz vért szülne. Jenő főherceg meglehetős képességű katona. Elődje Potiorek tábornok egy tébolyult, akit bolondok házába kellett volna zárni. Emberei sokszor tíznaponkint mindössze egy kenyeret kaptak. A szerbek nem tehettek mást, mint hogy felszámolták őt.

Január 7.: Von dem Bussche (a német követ) közli, mondanivalója van a király számára, de nem Brătianunak is! Németország hadat küld Erdélybe, hogy az osztrákokat segítsék ellenünk. Szerintem ez okos előrelátás a magyarok ellen, kik különbékére készülnek. A király felolvas egy jelentést az orosz hadseregről, amely tisztjeinek nyolcvanöt százalékát elveszítette. Oroszországnak nincsenek tartalékos tisztjei.

Január 9.: Meglátogat Seton-Watson és G. Trevelyan. Csak a Dardanellákról beszéltünk, és arról, hogy szükséges egy biztosíték, hogy Angliának nem fontos Magyarország integritása.

(Négy hónap jegyzeteit Alexandru sógor megvonta Aszpáziától, nyilván túlságosan bizalmas közlései miatt.)

Június 1.: Társaságban, bár italosan egy őrnagy, hogy meg kell fosztani trónjától a királyt, s Carolt kell a helyére ültetni. Ferdinánd katolikus, nincsen összhangban pravoszláv népével. Meg kell tőle szabadulni.

Június 2.: Jelentik, hogy Mackensen újra megverte az oroszokat, és huszonhatezer hadifoglyot ejtett.

Június 7.: Czernin egy ügynökük beszámolóját hozza, hogy egy Imbronie nevű erdélyi pap vállalkozott rá, hogy megöljön. Sok menekült mind ellenem van.

Június 8.: Unszolnak: elérkezett a pillanat, hogy végleg Oroszország ellen kell fordulnunk. Románia, mivel kis ország, nem engedheti meg magának, hogy elárulja meglévő szövetségeseit.

Június 11.: Czernin meghív egy előadásra, ahol térképekkel demonstrálva adja elő Lemberg grandiózus bevételének körülményeit. Vitatkozunk: Román Bukovináról nem lehet szó, kell az egész együtt, Csernovitzcal együtt. De Erdéllyel sem mehetünk ismeretlenbe, kell egy középső megoldást is tartalékolnunk. Czerninnel való vasárnapi beszélgetésem alapján arra kell gondolnom, nemzeti és politikai koncessziókat tenne egy jóindulatú semlegesség esetében, amely később akcióhoz vezethetne bennünket. Kimondom: Bukovina, jogok és statútum Erdélyben és szabad út a Vaskapunál, a Dunán. Ő: kellene itt egy határkiigazítási lehetőség. Én: mire gondol? Ő: azt hittem, tudja: Hátszeg és Karánsebes vidéke ez az annyira román blokk. Én: ki adhatja ezt oda a semlegességért? És ha Oroszország nekünk ajándékozza Bánátot? Ő: nem teszi meg Szerbia miatt.

Június 12.: Meghívom Verzeát, hogy tájékoztasson Erdélyről. Őrület területeket követelni, lehetetlen, és ha három megyét megkapunk a Bánságból, a többit asszimilálják, elnemzetlenítik, így a román arány nagyon lecsökken. Verzea találkozott Aurél Popoviccsal, Sándor belügyminiszter tárgyal Vaidával és Vladdal. Tudják, hogy a német és osztrák vezérkar pressziót a Popovics által megfogalmazott követelések érdekében, amelyekkel Maniu is egyetértett: regionális autonómia Erdélyben és a Magyarországon élő románoknak, mint a horvátoké. Kamarát a régió törvényhozásának. Megfelelő pénzügyi önrendelkezést. Garanciaképpen erre a területre egy kormánybiztos azonnali kinevezését s egy tárca nélküli minisztert Budapesten, de mindkettőt a nemzeti parasztpárt köreiből.

Június 13.: Váratlanul megérkezik Mihali. Az a véleménye, hogy pillanatnyilag lehetetlen Erdélyt elfoglalnunk. Három vagy négy megye elfogadása helyes lenne, így az egész többi rész titkos román befolyás alá kerülne. Nem hiszi, hogy a magyarok elfogadják a tervet, bár ők talán azt hihetnék, hogy azután már nem lenne többé kilátásunk.

Június 15.: Fél tízkor hívat Mária királyné. Néhány perc múlva a kis szalonba bejön a király, áthív az irodájába. Beszámolok neki beszélgetéseimről. Véleményem szerint rövidesen állást kell foglalni, mert a krízis elmúltával minden felelősség a koronára hárul. Bukovináról beszélve, az orosz követ szavait idézi: Csernovitzban kevés a román. Ő: de az orosz még kevesebb, mert a zöm zsidó. De nagyon fontos kulturális központ Románia számára. Az erdélyiekről a király azt mondja: hosszú orrot csináltam nekik.

Június 16.: Beszélgetések Busschéval. Közölte Brătianuval, hogy Németország katonai támogatást ígér: gyalogosokat és nehéztüzérséget. Bethmann-Hollweg azt üzente, amennyiben haladéktalanul cselekszünk, megkapjuk Csernovitzot is, meg Erdély autonómiáját is. Beszélek a Vaskapuról, ő azt mondja, könnyen fog menni, s azt is mondja, feloszlatják a Duna-Bizottságot.

Czernin beszélni akart velem, elmentem hozzá. Felolvasott néhány pontot Tisza tervezetéből. El fogja küldeni, hogy tanulmányozhassam. Ő azon lovagolt, hogy felajánlja Román-Bukovinát, de az ajánlat csak egy hónapig lesz érvényben.

Június 17.: Megkapom franciául Tisza pontjait. Rögtön beszélek erről Mihalival. Ő azt mondja, ezek az ajánlatok szórul szóra ugyanazok, amelyeket a háború kitörése után fogalmazott meg Tisza, messze attól, amit Bécsben Aurél Popoviccsal, Maniuval és Vaidával tárgyaltak. Azonnal írok Czerninnek, hogy egyetlen román sem fog ezekben a javaslatokban megoldást találni. Tehát megakadtak a tárgyalások. De hát Erdély ügye rávehet-e arra, hogy tagadjuk az evidenciákat. Az oroszokat megverték, s mi maradjunk ölbe tett kézzel?

Június 20.: Minden, ami elhangzik, ok arra, hogy ne harcoljunk. Két hónapra van muníció, s aztán meglátjuk.

Június 22.: Bussche azt mondja nekem a lóversenyen: Czernin javaslatai nem véglegesek. Rövidesen kielégítő szöveget fogok kapni. Erdélyért nem szabad kockáztatni Bukovinát és Besszarábiát

Június 24.: Georges Stirbey kijelentette, Erdély miatt nem állunk meg félúton, hogy mindent elveszítsünk. Van lehetőség a Központi Hatalmakkal való tárgyalásra.

Június 27.: Bussche szerint elfogadható Bukovina azonnali annektálása. Ez megelégedéssel töltené el az erdélyi románokat is. Az aktust császári manifesztummal hirdetnék ki, mert ebben az esetben a Koronát is kötelezné a tény, nemcsak a kormányt. Cserében: szabadon hagynánk az átkelést a hegyekben, megőriznénk egy jótékony, jóindulatú semlegességet, s megkötnénk egy titkos egyezséget, utólagos katonai akcióra.

Június 30.: Bussche azt mondja: a magyarok belemennének a Lex Apponyi leépítésébe. Kérdem: hiányozhatok-e két hetet, szeretnék Karlsbadba menni.

Július 3.: Elutazom Curtea de Argeşbe. Erzsébet királyné délelőtt fogad, este 6-ig nem enged el. Azt mondja boldogult Carol királyról, teste még holtában is fiatal volt. Ferdinánd király mélységesen tisztelte nagybátyját. Ha teheti, újra olvassa feljegyzéseit, s ihletet merít belőlük. Az a véleménye, hogy Mária királynénak nincs befolyása férjére. Sinaiába szívesen elmenne, különösen a nyári melegben, de nem szeretne árnyékot vetni Ferdinándra. Brătianu akadályozza a királyt, hogy Sinaiába menjen, nehogy azt a látszatot keltse, hogy közeledik a Központi Hatalmakhoz.

Július 5-6.: Pihenés Buzăuban.

Július 8.: Stere szerint a király egy rongy. Badarau éppen az ellenkező véleménnyel jött ki tőle. Úgy látom, aszerint fedi fel magát, kivel beszél.

Július 9.: Czernin meglátogat. Figyelmeztet, Bukovinára vonatkozó ajánlatuk négy nap múlva lejár. A császárt nehezen vették rá, hogy birodalmáról letépjenek egy tartományt. Én: és mit ajánlottatok Erdéllyel kapcsolatban? Ő: Brătianu sohasem beszél Erdélyről. Nem ragaszkodik hozzá. Én: De mások, akik tenni tudnak érte, ragaszkodnak hozzá! Mit mondunk az országnak, ha üres kézzel érkezünk? Ő: bizonyos vagyok benne, hogy Tisza mindent elmondana, és olyan koncessziókat tenne, amilyeneket senki másnak. Beleegyezett, hogy találkozzanak. Hajlandó Brassóba jönni. Én erre nem válaszolok, de ő a tárgynál marad: Kérem, tegye meg. Bár úgy érzem, nem fogja megtenni.

Július 12.: Brătianu nagyon fél az oroszoktól. Nem a hadseregüktől, hanem merényleteiktől s az általuk előkészített forradalomtól.

Stirbey nem fogadja el, hogy az erdélyiek követelései miatt feláldozzuk Besszarábiát.

Július 14.: Kedd. Sinaia. Czernin holnap közli Bukarestben, hogy a Bukovinára tett ajánlat érvénytelen. Brătianu nem enged szabad átkelést a hegyeken. Én: válaszolj kategorikusan, mit tudsz tenni Erdélyért? Ő: egyezzen bele, hogy találkozik Tiszával, s önnek megadja azt, amit nekem nem adhat meg. Egy bonyolult dolgot meg lehet vitatni, és nem lehet egyszerűen csak leírni. Én: feltételesen elfogadom, de nem lehet szó másról, mint a semlegességről. Ő: de a király garanciája szükséges, hogy a semlegesség akcióhoz vezetni.

Július 15.: A háború után minden ott folytatódik, mint előtte. Bussche: nagy tévedés, mert Románia Németország számára már nem lehet sohasem az, ami eddig volt. Ő nem harcol a Tiszával való találkozásomért. Elegendő, ha ő közvetíti számunkra a magyar engedményeket Erdélyre vonatkozóan: a román nyelvterületre negyven képviselő, a Lex Apponyi felfüggesztése és általános amnesztia. Ezek fontos engedmények. Én: de hát ezeket már a háború előtt is...

Július 17.: Nyilatkozom a Berliner Lokalanzeigé-nek: helyzetünk gyönge pontja Erdély, amely megbénít minden jóakaratot.

Július 22. szerda: Visszaélések a búza- és ökörkivitel körül. A miniszter fia 1300 lejt szed vagononként. Még Lambrino generális sem jut el panaszaival a miniszterig.

Július 24. péntek: Híreim: amint Bussche szavai alapján is sejtettem: úgy határoztak, hogy Romániával nem kell tovább tárgyalni. Más: híresztelik, Bánát ügye a franciákkal már el van intézve. Más: a király beszélgetett Erzsébet királynéval, mikor váratlanul Mária királyné nyitott be, a király azonnal témát váltott, oly ügyesen, hogy Erzsébet királyné valósággal elképedt.

Július 29.: Anyagi csődbe jutottunk. A pénzügyminiszter nem tudott hétszázezer lejt adni valakinek, aki kétmilliós zálogot tudott biztosítani. De közeledünk a politikai csődhöz is. A hadügyminiszter azt üvöltötte a minisztérium folyosóján: egy töltényt se a központiakért. Czernin levele Sinaiából - látogassam meg halaszthatatlan ügyben. Marinkowici (a szerb követ) nagyon beteg, két kilót fogyott, nem is tud aludni a hírtől, hogy Oroszország mindent átengedett Bulgáriának, megkapják Macedóniát egészen az Ochrida-tóig, Üskübig. Ez harmincezer négyzetkilométer a szerb államból, és semmit nem ígérnek nekik a tenger felé. Szó sincs Albániáról, és annak idején odaígérték nekik Boszniát és Hercegovinát, amely ötvenezer négyzetkilométert képez, de szörnyű hely, csak kopárság és szikla. És Szerbia kénytelen lesz elfogadni, mert nekik nincs más, mint Pasic, és neki a torkán a kés. Ami pedig a görögöket illeti, őket senki sem kérdezi meg, azt jelezték nekik, hogy át kell adniuk Kavallát és Dráma vidékét, és annyi az egész. Egy különbékét sugalmaz nekik a Hármas Szövetséggel. Ilyen módon Törökország megmenekül, és megmenekül vele Szerbia is, a bolgár követelések megszűnésével két hónap alatt fel lehet állítani a balkáni konfederációt, amely kicsúszik Európa kezéből. Én: de a Hármas Szövetség ma már nem fogadná el Törökország ajánlatait. Ő: gondolom, Anglia boldog lenne, ha megszabadulna Oroszországtól Konstantinápolynál, és a végén az lesz, hogy az oroszok győzelmét segítettük: meglesz a szabad áthaladás a Dardanelláknál, és így lehetőséget kapnak az oroszok, hogy tovább harcoljanak, mivel biztosítva lenne az ellátásuk, de nem kötöttük magunkat az oroszokhoz, hogy ők területeket szerezzenek maguknak, éppen ezért tőlünk több segítséget nem kapnak. És az azonnali cselekvést is kérik tőlünk! Hogy újra összeötvözzék a blokkot, s így mi arra lennénk kényszerítve, hogy átengedjük a bolgároknak a Vardar-folyó bal partját. Ő arra kér engem nyomatékosan, hogy tanulmányozzam a kérdést, mert négy-öt nap múlva válaszra van szükség. A határidő az ő kezében van, mivel Pasic már konzultált vele. (Az ajánlat tehát hivatalos.) Megígérem neki, hogy beszélek Busschéval. Ő arra ösztönöz, hogy minél előbb!

Július 30. csütörtök: Aurel Popovics hipochonder, félénk, még tiszti kísérettel sem mer átutazni Magyarországon Berlinből, ahol Tisza iránti féltökben nem tudtak kapcsolatot szerezni a császárral. Egy angol úrral (küldött) beszélgetve tapasztalom, hogy a hatalmak nagy erőfeszítést tesznek, hogy a semlegeseket bevonják a háborúba.

Augusztus 1. szombat: Tárgyalásom Czerninnel Sinaiában. Szerbiáról, Dardanellákról. Visszatérek Erdély kérdésére: szerinte Tisza sokat tesz a románokért, mintegy elismerésül hűségükért, de az belső ügy lesz, nem egy hatalommal kötött egyezmény. Tudnom kell, mire számíthatok. Ő: a kormányhoz vagyok akreditálva, de a kormánnyal már nem beszélek semmit. A király nevezze ki önt, a kormány leendő fejét, s akkor tárgyalhatunk. Én: amíg a kormánynak van miniszterelnöke, addig nem fordulhat más személyhez. Ő: bízza meg a tárgyalásokkal önt - homo regius -, és akkor kitérünk minden kérdésre.

Augusztus 4.: Bethmann-Holweg kijelentése: összeveszítettek önök engem a magyarokkal, és most abba a kellemetlen helyzetbe kerültem, hogy igazat adjak Tisza grófnak, aki megjósolta, hogy Románia semmilyen áron nem lép be mellettünk a háborúba. Bulgáriával kell törődnünk és Nagy-Bulgáriát kell csinálnunk, mivel önök nem akarták, hogy Nagy-Romániájuk legyen.

Az a hír kapott szárnyra, hogy a Schneider-Creuzot nehéz ágyúkat küldene minden felszereléssel és kezelőszemélyzettel. Tehát van egy megállapodás Franciaországgal? Czernin a királynál töltött audiencia után felkeresett. A királyt jókedvűnek találta, azt mondta, a közvélemény megváltozott, a gondolatok új perspektívák felé fordulnak. Egy kormányváltozás az én javamra túlságosan erős lenne. Czernin egy vegyes kormányra célzott. A király szerint Brătianu nehézségeket támasztana. Czerninnek az a benyomása, a király szabad akar lenni, és becsületes embereket keres.

Augusztus 7. péntek: Párizsi hír szerint Brătianu nem tudja nem aláírni a négy hatalommal a szerződést, amely már rendben van, egyedül Clemenceau-nak és Millerand-nak vannak fenntartásai Romániával szemben. Különben Olaszország átengedi azt a muníciót, amit neki gyártottak le.

Augusztus 12. szerda: A hadseregben hamis híreket terjesztenek a tisztek körében: hogy egyedül én akarok háborút!

Augusztus 13. csütörtök: Bussche tegnap beszélt a királlyal, jó erőben találta. Szerinte Take lesz az első, aki mellém áll, ha eljő az ideje. A király azt mondta, a központi hatalmakat most megtámadni őrültség volna. S tiltakozik az ellen, hogy vezérkara az oroszokkal tárgyal. A National Zeitung-ban cikk jelent meg, hogy a négyhatalmak, Bulgáriát megbüntetve, Szerbiának adják Macedóniát.

Augusztus 22.: A szerbek ajánlatot tettek egy román-görög-szerb egyezményre. Ezzel szét lehetne verni a bolgárokat. A románok kijáratot kapnának az Égei-tengerre. A szerbek megkapnák Lagos öblét. Vajon ez új sikere a négyhatalomnak? Giurgiuban láttam egy térképet a Balkánról, amelyen ceruzával be volt jelölve egy sáv a Dunától az Égei-tengerig, és rá volt írva: Románia. Bulgária megyenagyságúra volt összezsugorítva. A bulgároknak az orosz Konstantinápoly halálos ítélet volt. Take Jonescu állítólag kijelentette, hogy a bulgárok nem menekülnek a németek markából.

Augusztus 26.: Miháli fel van háborodva: csak legyen meg a pénzem, amit a kukoricába fektettem, és többet nem teszem a lábam Romániába! Még hozzáteszi: gyakran beszélünk arról, ami itt folyik, és ennek következtében csak egy dolgot kívánunk, maradjanak otthon, és hagyjanak bennünket békében! Az egész életük csak lopás és hazugság! Lebecsülik mások jogait! Ha az ember ír Tiszának, az válaszol, ha az nemleges is! Az önökéi mindent ígérnek, semmit nem fogadnak el, és nem teljesítenek soha semmit! Miháli megtudta Budapesten, hogy Brătianu nem kért semmit, és azt sem fogadta el, hogy tárgyaljanak. Brătianu azt tanácsolta neki, hogy ne szakítson Tiszával, de kérjen tőle annyit, hogy azt ne lehessen megadni! Ő nem követte ezt a tanácsot, kiváltképpen háború idején. Mindig azzal gyötört, hogy követeljük az odaáti területeket, soha többet nem kérek ilyesmit.

Augusztus 28.: A király titkos audienciára hívat. Az a véleménye, hogy meg kell változtatnunk a politikánkat, de nem elmenni a katonai intervencióig. Az oroszokat nem verték meg teljesen, és nem kérnek beavatkozást. Én nem tartom sürgősnek a cselekvést, és azt, hogy elszalasztjuk a szerencsés pillanatot. Ha ebben a pillanatban kötnék meg a békét, nekünk nagyon rossz lenne a helyzetünk, csupa rosszakaró venne körül. Én: tehát azonnali semlegesség!

Tehát visszatérünk az igazi semlegességhez! És mégis Predeálnál evakuálták a villákat. A király kitart amellett, hogy rövidesen változás következik. Nem mondja, mikor és hogyan, csak sejteti. A hadsereg nincs olyan állapotban, hogy ne lehessen hűséges. Mihalitól tudom, mondom a királynak, hogy Brătianu mindig úgy tárgyalt, és utasított, hogy ne lehessen semmit teljesíteni. Felhívom a király figyelmét Erdély határán a fölösleges csapatmozdulatokra, amelyeket Iliescu tábornok rendelt el.

Szeptember 8.: Czernin kijelentette a királynak, hogy az osztrák nagyvezérkar nagyon ideges a román csapatösszevonások miatt. Én: nem szabad közel engedni katonáinkat a magyarokhoz. Nem adhatjuk át magunkat egy őrült vagy gonosz kénye-kedvének.

Czernin dühös, hogy eltelt két hét, és Brătianu semmit sem váltott be ígéreteiből, nem vonta vissza a csapatokat. A király? Kisujját sem mozdítja. A király még a hadsereg fölött sem rendelkezik? A király azt mondja, ezek a hadmozdulatok tudta nélkül történtek, s Brătianu már kiadta a parancsot, hogy a katonák maradjanak tíz kilométer távolságra a határtól. A király erélyesen rendre utasította Iliescut: remélem... Czernin: a románok királya ne reméljen, hanem parancsoljon!

Szeptember 17.: Meglátogat Victor Antonescu hadügyminiszter. Az a véleménye, hogy a háború sokáig fog tartani. Bolondság lenne hamar bedugni a fejünket, hogy nélküle maradjunk. Időt kell nyerni.

Szeptember 22.: Oroszország ultimátumot küld Bulgáriának, a franciák és angolok partra szállnak Szalonikiben.

Szeptember 23.: Czernin közli, hogy már a legcsekélyebb bizalmuk sincsen Brătianuban, ő mégis a gazdasági bojkott ellen van. Tudják meg - mondja - önök is, a király is, hogy kormányváltozás esetén hajlandók vagyunk mindent újra kezdeni, és mindent teljesítünk, amiről régebben szó esett. Bussche szerint a szaloniki partraszállás Venizelosz disznósága, hogy megkösse a király kezét.

Szeptember 27.: Carol király halálának évfordulója. Erzsébet királyné meleg köszönetet mond jelenlétemért, Mária királyné megköszöni, hogy lovászom rendbe hozta Grui-Sanger nevű lovát. A király nem közeledett hozzám, Take Jonescu durva támadásai miatt tart a civilektől.

Szeptember 28.: Bulgária hadat üzen Szerbiának. Németország garantálja, hogy Bulgáriának nincsenek ellenséges szándékai Románia iránt. Bécsben aggodalom, hogy a románok szabad utat engedélyeznek az oroszoknak. Hírek arról, hogy merénylet készül ellenem.

Szeptember 30.: A királyt Brătianu hipnotizálja. Csoportosulnunk kell, hogy nyomást gyakoroljunk a királyra. Czernin gróf megjegyzi, hogy hibát hibára halmozunk, s hogy Sipote-nél az internált csángó-magyarokkal embertelenül bánunk. Egyáltalán, miért kellett állampolgárainkat fogolytáborba hurcolni? Az a hír terjed, hogy két hónapon belül bent leszünk Erdélyben. Brătianu: nem változtatom meg politikámat, ha nem tetszik, buktassatok meg.

Október 1. csütörtök: Úgy hírlik, a gyilkos Cătărăuval, akinek kapcsolata van Filipescuval, s Brătianu ezt tudja. Elfogtak valakit, akinél fegyvert és robbanóanyagokat találtak, s ellenem készült merényletre. Corbescu nem árulja el, milyen nemzetiségű, csupán azt, hogy Cătărău izolált helyzetben van.

Október 2.: Egy csavargókból álló banda betörte a német követség ablakait. Bussche elmondta a lóversenyen, hogy a királynak felfedte a kormány üzelmeit; s azt tervezi, ha nem torolják meg e tényt a bűnösökön, itt őreá már nincs szükség, elég lesz a követségen egy szimpla titkár is.

Október 3.: A király azt mondta Carpnak, meggyőződése, hogy a németek fognak győzni, de a pillanat még nem érkezett el, hogy akcióba lépjünk. Carp a következőket mondta a királynak: normális időben egy király átvészelheti úgy az uralkodást, hogy az utókornak megőrzi reputációját, de ha olyan időkben, mint a jelenlegi, nem tud cselekedni, jelentéktelen királyként marad meg a történelemben.

Október 7.: Czernin találkozott a nyugtalan Brătianuval. Tudja, hogy Románia értékes időket veszít el. Ha két hét alatt megtisztítják a Dunát, már csak aktivitással teheti magát fontossá a Központi Hatalmak számára: jóindulatú semlegesség fölöslegessé, értéktelenné válik. Én: Kijev felé operálva a mi részvételünk mindig fontos lehet a németeknek.

Verzen mutat egy levelet Popovicitól: Berlinben semmit nem lehetett végezni, mert Bukarestből az az információ érkezett, ha bármit is ígértek volna osztrák-magyar részről, Románia nem változtatja meg semlegességi politikáját.

Október 8.: Catarau kiadása a magyaroknak sok nehézséget jelentett volna, minthogy a gyilkosságért felvette a tízezer frankot. Brătianu védelmébe vette, mert fenti "morális" vonatkozás a sérthetetlenséget biztosítja részére.

Október 13. szerda: G. Stirbey meséli, feleségének azt tanácsolták, ne menjen vissza predeáli kastélyukba, mert a lövészárkokat tovább építik a hegyekben és sok kétszersültet és muníciót szállítanak oda. Brătianu azt mondja, a németek nem állnak olyan jól, mint hírlik, egyik fronton sem. Amikor felmerült, hogy újabb javaslatokra lenne szükség német részről, Bussche azt mondta: egy nagyhatalom nem teheti ki magát újabb visszautasításoknak. Tegnapelőtt járt a királynénál, aki kész elfeledni, hogy ő angol hercegnő is, csakhogy megtarthassa a koronát. Brătianu azt mondja: semmit sem lehet tőle várni.

Október 17.: A király meglátogatta Netzhammer érseket, aki a katolikus vallásban gyóntatója is. Azóta kerüli a találkozásokat, s ha unszolják, csak azt mondogatja: mit tehetek? Az a véleménye, hogy Románia, ha nem határozza el magát, semmit sem fog kapni, és minden Szófiának megy. A király velünk érez, gondja is a miénk: a béke. Hogy ne legyen még béke. A németek győzelmét biztosnak tartja. Két fronton harcolni őrültség lenne. Venizelosz? Egy állat! Azt felelik a királynak: hazafi, mert inkább visszavonul, semhogy nehézséget okozzon. A király: hát akkor kisebb gazember, mint Take Jonescu.

Október 18.: Federációs gyűlések a vidéki városokban. Filipescu ezeket mondja: Erdély nélkül egy banit sem adnék a dinasztiáért. Más szónokok is trónfosztással fenyegetik a királyt.

Október 20. kedd: Czernin nagyon aggodalmas, kérdi, lehetséges-e, hogy az oroszok felajánlják Besszarábiát, ha átengedjük csapataikat Románián. Én: kizártnak tartom. Czernin hangsúlyozza, elérkezett az utolsó pillanat a románok számára: közeledik a béke. Irina Butculescutól, Mária királyné udvarhölgyétől tudjuk, hogy mikor reggel bement a palotába, elfoglalni hivatali helyét, a királyné azt mondta neki: nem tart már sokáig nálunk a béke, közeledik a perc, amikor szívünk szerint hadba lépünk. Tehát a királyné németbarát kijelentései csupa alakoskodás.

Október 21. szerda: Szóbeszéd: a franciák győzni fognak, a japánok fegyvert szállítanak az oroszoknak, a szövetségesek egyre nagyobb számban lépnek partra Szalonikiben. Érdekesebb, amit Filipescu és Take Jonescu terjeszt: Brătianu már a tavasszal megállapodott az antanttal, és megígérték neki egész Erdélyt a Tiszáig. Szazonov állítólag kategorikusan visszautasította - innen az időveszteség s az aláírás huzavonája. Az orosz külügyminiszter most engedett volna. Ha mindez igaz, s az orosz vereségeket is mérlegeljük, megvan a magyarázat Brătianu felemás viselkedésére, s mindarra, amit róla beszélnek.

Október 29.: Bussche megerősít néhány rémhírt: Corabiánál öt orosz hadihajó tizenöt uszállyal, amelyekben 800 vagon árpa, egy autó, egy repülőgép, néhány ló és négy ágyú van. A Dunán felfelé két konvoj haladt: egyik szerb hadifoglyokat vitt (volt magyar hadseregbelieket), a másikat is Szerbiába szánták, lőszerrel megrakva. Az első karaván átment, a másodikat lefoglalták a bolgárok. Az árpás sleppeket Románia ürítette ki. Az orosz hajók két román gőzös kíséretében elvonultak.

November 3.: Busschének azt mondta Brătianu, hogy az orosz csapatokat nem engedik. Az oroszok azt mondják: soha nem is kértek áthaladást.

November 15. vasárnap: A parlament megnyitása. A király nem fejezhette be első mondatait: szenátor és képviselő urak! - Amikor az összeesküvők csoportjai iszonyatos ordítozásba kezdtek: Le a kormánnyal! Le a magyarokkal! Take Jonescu kinyújtott karral állandóan fenyegette a királyt. Ezután általános verekedés kezdődött. Ilyen cirkuszt még nem láttam. A páholyban ülő diplomaták sem nyilván.

November 26.: Audiencia a királynál, szerinte nagy elővigyázatosságra van szükségünk, bármely irányban tett tévedés, és nem veszíthetünk kevesebbet, mint nemzeti ideálunkat, vagy magát az országot. Még van tétovázás, mert a központi hatalmaknak pénzük van, a többieké pedig Amerika. De semmi jó, amit mi Amerikától kaphatunk. Nagyon nehéz a földrajzi helyzetünk, minden frontot érintünk. Nem maradhatunk a végtelenségig semlegesek. Én: különösen Bulgária fog megerősödni, de szerencsére nincs köztünk ellenséges kérdés. Újra és hosszan a Duna-Égei-tenger vonalról beszélek. Ez románok lakta sáv. A király nem egyezik bele az oroszok átvonulásába. Ez nemzeti büszkeség kérdése. Többen az átvonulás mellett vannak. A király: akkor a németek is átvonulnak. Muníciónk nagy része még Szalonikiben van. Hihetünk-e a nagyhatalmaknak - kérdem - azok után, ahogyan viselkednek. - Grey megígérte Szerbia megsegítését. Én: Ha bebizonyosodott, hogy meg kell változtatni magatartásunkat, miért tartjuk még csapatainkat a hegyekben? A király: azt hiszem, december hónapban megkezdjük a visszavonulást. Én: az oroszok ellen megerősítik az erődvonalat. A király: az erődvonalak nem sokat jelentenek manapság. Én: de az ágyúk messze vannak! A hadügyminiszterről a király azt mondja: elfogadom, hogy lopnak, mert mindenütt lopnak. De ami a munícióval van, azt nem fogadom el. Ön tudja, hogy a francia nyolcvan frankot kér egy ágyúlövedékért. De kiderült, hogy a vállalkozó még sohasem gyártott ilyen gránátot. Most arra kötelezte magát, hogy hazájának gyárt, de csak 1916 tavaszától. Megjegyzem a királynak, hogy gabonánkkal és kőolajunkkal mindent meg tudunk szerezni a németektől. A király bólint: azt hiszem, igen. Szóba kerülnek a tábornokok, akiket már ki kellene cserélni. A király gyakran hívja meg a tábornokokat és a magasabb rangú tiszteket, hogy kitapasztalja szellemi képességeiket. Például Bogdan. Már egy épkézláb gondolata sincs. Megkérdeztem tőle, hogyan állítaná fel a csapatokat ilyen és ilyen esetben. Nem tudott belekezdeni se. Besarabescu tábornok súgni kezdett neki. Nagyon kedves, nagyon kedves! Mondom én: Felséged fiatal tábornokkal fog háborút viselni.

November 28.: Czernin azt mondja nekem, Brătianu hamarosan lelepleződik hazugságaival. Ismét paktál Take Jonescuval és Filipescuval.

December 1.: A mai Bulletin arról értesít, hogy a bolgárok kikergették Macedóniából a francia-angolokat, és átnyomták őket Görögországba. Vintilla Brătianu mégis azt mondta Creanga professzornak, tavasszal együtt harcolunk az oroszokkal. Bussche azt mondja, a király szerint már nem lehet soká halogatni a hadba lépést a központi hatalmak mellett. Ezt Carpnak mondta őfelsége, de azt is, még nem érkezett el a pillanat. Bufteában találkozott Brătianu Stirbeyvel, s neki azt mondta, az antanttal nem lehet semmit kezdeni. Mindent megtettünk, hogy megőrizzük semlegességünket, többet nem lehet tenni. Stirbey: változtass hát politikát. Brătianu Ionel hallgatott. Stirbey és Bussche szerint már annyira el van kötelezve, hogy nem tud változtatni. Én: vagy talán attól fél, hogy bizalom híján neki már nem tesznek ajánlatot? Bussche: nagyon lehetséges.

December 12.: Ursianu kapitány meséli, hogy a hadügyminisztériumban minden rothadt. Általános kupeckedés az árpavásárlás körül. A generális részesedik a hamis árkülönbözetekből.

Brătianu Ionel azt mondja: apám arra figyelmeztetett - isten óvjon a puccos bojártól és a kiöltözött cigánytól.

December 13.: Fogadott Erzsébet királyné. Régi meggyőződései megingathatatlanok. Ferdinándról azt tartja, hogy félénk.

December 15.: Hírlik, Mackensen offenzívát indít Odessza felé. Egész Besszarábia népe a lövészárkokon dolgozik.

December 17.: Bussche mondja, aggódik az amerikai jegyzék hangja miatt, de attól nem kell félni, hogy a kapcsolatok megszakadnak. A katonai körök viszont háborút akarnak, mert akkor elsüllyeszthetnének minden angol s amerikai hajót, s Anglia megfulladna. Bussche nem hisz az Odessza felé előretörés sikerében. Felhívom Czernin Ottokár figyelmét, Jorgától hallottam: a fronton elesett erdélyi román katonák földjét elvették a családoktól és az állam kisajátította ezeket a földeket. Czernin szerint ez gonosz és ostoba álhír. Én azt mondom, ha álhír is, de veszedelmesen terjed.

December 18.: A kamarában Carp ezeket mondta: a tehetség nem követel meg mindenféle inkarnálódást, aminthogy a szépség sem menti a prostitúciót.

December 20.: Bussche a királynak megmondta, már nem bíznak Brătianuban, mert ellenség. A király szerint nem ellenség, de néhány nappal ezelőtt kijelentette, ismeri a megoldást, amely a Központi Hatalmak legyőzését fogja eredményezni.

December 23.: A franciák elérték, hogy Szalonikit nem adják fel. Dan bátyám Párizsból azt írja, hogy felsőbb körökből úgy tudja, Albániát és Szalonikit védeni fogják. Ellenben a bolgárok és németek megálltak a görög határnál. A szövetséges csapatszállítások és erődítési munkák viszont állandóan folynak.

December 26. karácsony: Bussche meglátogat, szabadságra megy, mert Görögországban a havazások miatt a támadást leállították. Az ágyúk szállítása, mozgatása lehetetlenné vált. Azt kérdem tőle, ellenőrizhetné-e Berlinben, hogy az osztrák-magyar kormány ugyanazon diszpozíciókkal marad-e, mint a múlt nyáron, vagyis feltétlen román kormányváltozást kívánnak-e. Ő: azt hiszem, kevés változás van, az mindenesetre ma már, hogy Bukovina együtt jár Besszarábia északi részével.

Traján küldte egy kereskedővel, külügyminisztériumban szerzett értesülését: Gheorghe bátyónak, hátha használhatja valamikor:

Az 1915-ös év júniusának végén és júliusának elején semlegességünk legnehezebb időszakán mentünk keresztül. A tárgyalások az antanttal stagnáltak. Amikor az oroszok visszavonultak Galíciában, nyilvánvalóan segítségre volt szükségük. Brătianu állandóan azt hajtogatta: "amíg nem küldik meg a feltételeket, nem lépek be." Poklewsky állítólag ezt mondta volna: ha elfogadjuk a feltételeidet, beléptek?

Brătianu ezt felelte: igen, belépünk.

- És mennyi idő alatt?

- Négy hét.

- Komolyan?

- Komolyan.

És Poklewsky, az orosz követ kapott egy írásos deklarációt Brătianutól.

Májusban és júniusban rosszul mentek az antant ügyei, és Poklewsky - mivel ő vezette az antanttárgyalásokat - azt az utasítást kapta, hogy legyen elnéző.

Matematikai pontossággal, minden orosz veszteség a fronton egy pont nyereség Brătianunak. És amikor elesett Varsó, az antant képviselői értesítették a Brătianu-kormányt, hogy minden kérését teljesítik. Ugyanakkor Poklewsky kivette a zsebéből az írott nyilatkozatot, hogy négy héten belül hadba lépünk; ami úgy morális, mint materiális lehetetlenség volt.

A közvélemény értetlenül állott a tények előtt.

Brătianu összehívott bennünket, mutatja a dokumentumot, és kérdi, hogy most mi a teendő. Vizsgáltuk a szöveget, hátha találunk valami kiutat, hogy visszavonjuk. Brătianu valóságos kétségbeeséssel vizsgált minden szót, minden vesszőt.

Egyetlen lehetőség mutatkozott, hogy Brătianu lemond. Ha Take Jonescu, vagy Filipescu követhette volna, az remekül jött volna a nagyhatalmaknak, mert szeretnek képlékeny emberekkel tárgyalni. Abban a helyzetben hozzájuk fordulhatott volna-e a király? Costinescu szaladgált Poklewskyhez, Barklayhoz, Blondelhez. A konklúzió az volt, hogy Brătianunak maradnia kell. És Brătianu visszavonta lemondását. Még ma is talány, hogyan eshetett az előrelátó, mindent felismerő, óvatos Brătianu Poklewsky csapdájába.

Ebből az incidensből valamelyes haszonnal is jártunk. Valóban, ha a szövetségesek elfogadták minden követelésünket azzal, hogy akkor lépünk hadba, amikor az nekünk megfelel, és ha az orosz hadsereg csak visszavonul, és saját bevallásuk szerint, abban az évben már nem tudták helyreállítani a frontot, az a határozat született, hogy a mi akciónk 1916-ban történjen meg. Majdnem egyéves periódus nyílt meg előttünk, fel tudtunk készülni, és megszűntek az antant örökös sürgetései.

Mindnyájan fellélegeztünk. (Emlékszem rá, Mária királyné éppen Máldárestiben volt, és amikor közöltük vele a hírt, valósággal örült neki.) Végre egy kis nyugalom a sok zaklatottság után.

Az oroszokkal történt megegyezésen kívül Brătianu nem tárgyal vagy egyeztet semmit senkivel tudtunk nélkül.

A németek közben minden erőfeszítést megtettek, hogy a maguk oldalára vonzzanak bennünket. Minél jobb volt a katonai helyzetük, pressziójuk annál erősebb volt.

Brătianu mindig utilitarista volt, és nem szentimentális a politikájában.

A máramarosszigeti leánynevelő intézet igazgatónője (superioarája) hivatása fityulájával és pártájával fején - farsang idején - Kassára utazott, hogy felkeresse azt az ezredest, aki másfél esztendeje a román trónörökös tolmácsa (valójában: alkalmi magyar adjutánsa) volt. Hamarosan rálelt Thuróczy Ödönre, ki őt ismét elfoglalt hivatali szobájában fogadta. Fogadta, előzékenyen, meglepetten s nem minden rossz előérzet nélkül. Tartott tőle, hogy a hadtestparancsnokságon tett kereső bolyongásai közben a reverendissima jövetele szándéka felől itt is, ott is elkottyantott valamit, ami az ő nehezen visszaszerzett tekintélyén csorbát ejthetne.

A superioara azonban a keresett személy neve birtokában nem szavaival keltett érdeklődést, hanem ortodox fő-kalugeriasza öltözékével, megjelenésével.

Amint az egymásra ismerés heveny örömén túljutottak, s helyet foglalva négyszemközt magukra maradtak, az egyházi nő bőséges ruházata, szoknyázata egy rejtett rekeszébe süllyesztette jobbját, s egy testes bőrtárcát halászott elő, abból meg arasznyi méretű fotográfiát helyezett az asztalra. Thuróczy rossz sejtelmekkel vonta maga elé a képet: szőttessel leterített asztalkán egy pucér, jól fejlett csecsemő hevert, bumfordi pufók arcán kedves báva mosoly derült, mintha felvétel elkattintása előtti pillanatban megcsiklandozták volna. Megemelt lábacskái között jelentékenyen mutatta magát fiú volta.

- Ki ez? - kérdezte az ezredes.

- A kis Szilviu.

- Igen? És?

- A Zărăneanţu Miorica kisfia. A múlt héten fotografáltattuk le.

- Szép gyerek - motyogta Thuróczy, s kissé beleveresedett, mert a képen csecsemőkori magára ismert.

- Még az anyja nevén van, s amíg a természetes apja nem intézkedik, a zárdában tartjuk őket a világi szégyen veszélye elől.

- S mikorra várják az intézkedést?

- Ez öntől függ, ezredes úr.

Thuróczy csattanásig vörös arccal hallgatott. Csak nagy sokára rebegte el az ostoba kérdést.

- Mit kell hát tennem?

Hangjában rekedtes megadás, szemében a közeli meghurcoltatás homálya.

- Mit kell tennem?

- Ezt vártam, vártuk öntől, ezredes úr, ezt az úri beleegyező hangot. Tudom, nem kis dolog, amit kérünk.

Thuróczy arcából kiszaladt a vér.

- Mondja csak, reverendissima, mondja.

S a nő mondta, s elővett ama tárcából egy borítékot is, abból meg egy levelet. Kedves, primitív női írás dülöngött a papíron: Mélyen tisztelt és fenséges úr!

Thuróczy mélyen sóhajtott, mint aki nehéz rémálomból ébred.

- Mult stimate Majestate!

S a tisztes nő mondta, mondta, hogy a levelet s a fényképet el kellene juttatni a trónörököshöz Bukarestbe, s tessék csak elolvasni ezt a melegszívű, gyermeki tisztaságú levelet, hatása a trónörökösre beláthatatlan. S a kis fotográfia! Őfensége bizonyosan sajátjára ismer a kisfiúban, hiszen csakugyan kiköpött édesapja. A gyermek egész alkatán meglátszik a királyi származás.

Önlelkének váratlanul keletkezett terhétől hirtelen megszabadulva, Thuróczy tétovázás nélkül megígérte, hogy közvetíti apa és gyermeke közötti remélhetőleg tartós kapcsolat első üzenetét.

A superioara búcsúzóul áldást osztó pravoszláv keresztvetéssel hintette meg az ezredest, s végül még egy simogatással is illette megkímélt fehér tenyerével az épp borostás férfiarcot.

Thuróczy napokig töprengett, hogyan teljesítse a reáhárult kényes feladatot. Elébb arra gondolt, hogy civilbe vágva magát egy gyors útlevéllel utazik. A képecske és a levélke biztonságát féltve azonban másként határozott. Ideje bőven lévén, egyszerű eltávozási engedéllyel felutazott a honvédelmi minisztériumba, ott a katonai attasék ügyeivel foglalkozó (szintén ezredesnek) nyíltan feltárta a helyzetet. Az ezredestárs annyira érdekesnek, sőt figyelemre méltónak találta a megoldandó feladatot, hogy beavatandónak tartotta az édes titokba magát a minisztert is. Báró Hazai Samu honvédelmi miniszter eleinte elutasítóan viselkedett a két ezredes együttes javaslata elől, de amint Thuróczy alázatosan jelentve egyre részletesebben ismertette a királyi liezon részleteit - a maga szerepét természetesen gondosan elhallgatva -, a bárót egyre inkább érdekelte az ügy, ügyecske. De fontos ügyecske, végül még abban is segítséget ajánlott, hogy a közös külügyminisztérium legközelebbi futárpostáját - Bécsen keresztül - személyesen Thuróczy ezredes vigye - egyenruhában - összes rendjeleit viselve.

Brassóból Predeálon át utazott Ödön, szemlélhetve a zsúfoltságig megszállt román határrészt. Fegyveres és fegyvertelen román katonák csoportjai ámulva meresztették szemüket a szépen dekorált magyar ezredesre, aki óvakodott elhagyni az első osztályú futárfülkét, amelyben védettnek érezhette magát mindenféle atrocitással szemben.

Czernin Ottokár gróf a követségen elképedve fogadta a külügyekben tökéletesen járatlan s mégis magas rangú futárt. Ki aztán elmagyarázta, hogy személyes küldetése van a trónörököshöz, Carolhoz. Eleinte szabódott, mikor a követ közelebbit óhajtott tudni a küldetés mibenlétéről, de néhány pohárka konyak, majd félliternyi murfatlari borocska felhajtása után, a vacsora befejeztével - négyszemközt ugyan - de bőségesen beszámolt a Hohenzollern-Sigmaringen ház újabb sarjának keletkezéséről Máramarosszigeten. Czernin a fotográfiát is látni kívánta s a levélkét is, de románul nem tudván, olvasatlanul visszaadta. Thuróczy az ügyben a maga szerepét a gyermek keletkezése körül csupán a futárfeladatra korlátozta, s a szigeti adjutánskodás jelentéktelen mozzanataira.

A követ - egyébként meglehetősen humortalan kedély - diplomáciai szintre emelte Thuróczy küldetését, kíváncsian a fogadtatás minden mozzanatára, maga is kísérőül (felvezetőül) szegődött.

A cotroceni kastélyban került elő meglehetős késlekedéssel a trónörökös, szemlátomást kelletlenül, közömbösen a magyarok felől érkező, de talán minden közügy iránt, mely magánkedvteléseit zavarhatná.

Szemtől szemben a protokolláris szabályok szerint bemutatott magyar ezredessel, iménti közönye kissé megingott, elméjében nyilván azt kereste, honnan ismerős számára ez a meglett, érett, bajuszos arc.

A köteles, udvarias szavak elhangzása után, melyeket Carol franciául ejtett, de Thuróczy német válaszszavai után, kölcsönös bólintások után románra fordult a beszéd. S ebből Czernin eleve kimaradt, nem tudván románul, de a két bojtos-rojtos szárnysegéd is kiszorult, már a második mondat után, melyben a magyar fél négyszemközti meghallgatást kért - máramarosi ügyben.

Míg a melléktermecskébe lépdeltek, Carolban az emlékezés szikrái némi világosságot lobbantottak, s így a várakozás valamelyes türelmével állt az ezredes választékos románul előadott emlékeztetője elé. De a közöny még szemlátomást nem tűnt el a fenséges személyből, a szigetihez hasonló kalandjai, ha nem is százszámra, de tízszámra lehettek. Ám amint a jól sikerült csecsemőfotográfia előkerült, a nem kevésbé jól sikerült csecsemőről a maradék közöny meghökkenéssé lassult. Mosolyt és érzékeny emléktolulást okozott aztán az előkerült gyermekien tiszta lelkű papleány levélkéje, mely mentes volt minden követelődzéstől, egyedül csak a kitörölhetetlen, elmúlhatatlan élményről nyilatkozott s a következményről, az ég gyönyörű ajándékáról, a kis Szilviuról. Ki a levelet másodjára is - egyre meghatottabban elolvasta - nem tudhatta, hogy a superioarának milyen nagy igyekezetébe került, míg a legalkalmasabb szavakat válogatta növendéke számára, s vele újra és újra lemásoltatta (talán hétszer is) a fogalmazványt. S hogy Thuróczy rejtett tárcájából előkerült egy másik fénykép is - a trónörökös boldog könnyekre fakadt.

A kép máramarosi népviseletben ábrázolta Zărăneanţu Mioricát, és ugyancsak népi ruhába bújtatott szülöttét, Silviut.

- Ön várakozzék a magyar követségen, megfelelő válaszról gondoskodom - bocsátotta el Thuróczyt a megrendült trónörökös. - Dumneata vei aştepta la ambasada maghiara până ce voiu ăntoîmi răspunsul cuvenit. - Harmadnap egy gyémántokkal hintett arany nyakláncot tartalmazó doboz és egy királyi pecsétekkel ellátott boríték érkezett a magyar követségre.

Czernin Ottokár gróf ragaszkodott hozzá, hogy finom eszközökkel meglazítsák a pecsétet, hogy a levél titkát megoszthassa hivatása kötelezettségével. A fenséges üzenet szíve hölgyének nevezte a kis máramarosi leányanyát, megígérte, hogy a királyi sarj vezetéknevéről, alkalmas időben, majd később fog gondoskodni, de addig is a Silviu keresztnév helyett, vagy elé iktassák végleges megszólításként a Cézár nevet.

A diplomáciai "futár" hazatérése - a diplomaták számára fenntartott első osztályú fülkében, Predeálon, Brassón keresztül - zavartalan volt.

Gróf Czernin Ottokáron kívül csupán báró Hazai Samu honvédelmi miniszter s az illetékes parancsnok, a kassai hadtest parancsnoka tekintett bele a román trón örökösének levelébe, s szemlélhette meg a drága aranyékszert, mielőtt azokat méltó kézbe (a pecsét megszilárdítása után) Miorica kezébe Thuróczy átadta volna. Természetesen hatszemközt - az okos superioara jelenlétében.

Január

Czernin nagyon dühös, tudomására jutott az angolokkal kötött búzaeladási szerződés. Tanácsunk, csituljon, mert Románia szabadon rendelkezik fölöslegeivel.

Hírek külföldről: Románia azok közé állt, akik ki akarják éheztetni Németországot.

A kormány visszavonta Goga és Lukács képviselőjelölti jogát.

A királyné: csak egyszer verjék meg őket alaposan, meglátják, mennyire megváltozik minden. A király bólogatott.

Mihali elismeri, hogy az erdélyieknek semmi nyernivalójuk nincs, ha Bukarest kézhez veszi őket. Egyetlen magyar miniszter sem szegné meg úgy és annyiszor adott szavát, ahogy a mieink teszik.

Brassóban letartóztattak egy vasutast, aki vasúti műtárgyakat fényképezett. Zsebében megtalálták Goga megbízólevelét.

Berlinben már nem tárgyalnak Brătianuval. De a magyarokat sem szeretik. Azt mondják, Erdély ügye nem lehet örök.

Marghilomán a királynak: a nemzeti ideál bilaterális. Én lennék az első, aki Erdélyt kívánja, de bűnös dolog, ha nem lehet: gondolni kell az ottaniakra. A király: Ausztria-Magyarország rosszul tette, hogy legalább javaslatukkal nem állt elő. M: dehogy nem. De mennyire, még írásban is.

Mihali hozta a javaslatokat. De Brătianu nem akart tárgyalni, félt, hogy morálisan elkötelezi magát.

Mesélik, hogy a magyarok a Kárpátokban állásokat építenek, a bolgár határon pedig szájjal Románia felé állnak a vonatok.

Március

Czernin: A magyarok nagyon meg vannak elégedve Brătianu úrral. Csak azt kérik, Románia ne mozduljon. A magyarok erős Bulgáriát akarnak, és nem nagyobb Romániát. S mivel a békekötéskor az oroszok Romániát félreteszik morálisan.

Május

Take Jonescu nyilatkozott az újságoknak: az osztrák-magyar kormány közölte vele, hogy visszavonja a vaskorona rendet. Neki már a háború kezdetétől szándéka volt azt visszaadni. Mária királyné: angol hercegnő vagyok, és én is meg tudom tenni a hazámért, amit Szófia görög királyné Németországért tett.

Kérdések Czerninhez: érvényesek még a régi ajánlatok? Cz: Brătianu úrnak már semmit sem ajánlunk, de ember az embernek igen.

Tehát vegyük sorra: A románok jogai Erdélyben. Elfogadva. Az amnesztia? Goga és Lukács kivételével. A Vaskapu? Nem okoz nehézséget. Bukovina? Megegyezünk. Természetesen, csak az együttműködés esetén.

Területi felajánlások a semlegességért?

Június

Négy orosz zászlóalj behatolt Moldvába. Állítólag eltévedtek, de amikor visszavonultak, lerombolt házakat és halottakat hagytak maguk után. Mért nem fegyvereztük le őket? Take Jonescu szerint azért nem, mert egyezményünk van velük.

Bussche megismételte Brătianunak: tudniok kell, hogy a Balkánon vannak német csapatok, s ha Ausztriának hadat üzennek, a németekkel is hadba kerülnek.

Hír Párizsból: Románia közelesen hadba lép az antant mellett.

Ha az oroszok bevonulnak Erdélybe, nehéz perceket kell átélnünk.

Július

Bussche mondja: Brătianu felszólítást kapott az antanttól, lépjen be a háborúba, különben nem foglalkoznak vele a béketárgyaláson.

Brătianu ellensége a bolgároknak, mert Nagy-Bulgáriát csináltak, míg ő nem csinált semmit.

Augusztus

Bukovina eleste már nem kétséges.

Az a vélemény, a semlegességünkön kívül nincs más lehetőségünk.

Főúri asszonyok elhagyják Sinaiát, kastélyaikat.

Suttogják, hogy a királyné sokat politizál, s elárulja a királyt.

Brătianu azt állítja, hogy tárgyalt a négyhatalmakkal, de nem egyezett meg semmiben.

A király megviselt és határozatlan. Carp mondja: ha Marghiloman bejelenti, hogy hadba kell lépnünk a központi hatalmak mellett, én támogatom.

Bussche: megmondtam Brătianu úrnak, ha megtámadja Ausztria-Magyarországot, a bolgárokkal együtt azonnal megtámadjuk Romániát.

St. Aulaire, az új francia követ szava: ezek a disznó románok csak hat hét múlva lesznek készen.

Az éjszakai lósorozások nagyon felizgatják a lakosságot. Közel a háború?

Besszarábiában egy szerbekből, csehekből, horvátokból szervezett hadosztály várakozik.

A király Brătianu ellenére koronatanácsot hívat össze? Vilmos császár táviratot küldött Ferdinánd születésnapjára. Számít a két dinasztia tartós barátságára.

Falkenhayn ezt üzente Brătianunak, a háború után szeretne megismerkedni vele, mert még nem találkozott nála hazugabb emberrel.

Cotroceniben 27-én, 10 órakor ül össze a koronatanács.

*

(Traján Marghiloman keze írásával)

Brătianu egy meleg nyári napon határozta el magát felesége hálószobájában, ahol ki voltak tárva az ablakok, ingujjra vetkőzve várta Poklewskyt, hogy hivatalosan közölje: elhatároztam magam. Amikor jelentették neki az orosz követ érkezését, nehéz mozdulattal nyakkendőt kötött. Olyan érzéssel, mint aki megválik a jövőtől: szétrombolja azt a Romániát, amelyet apja hozott létre, hogy új Romániát hozzon létre - Nagy-Romániát, amelyet a román katonatisztek, tanítók, papok évtizedek óta álmaikban dédelgetnek. Amelyet azonban mások, a két király is - I. Carol és Ferdinánd is másként képzeltek el megvalósítani.

Ionel Brătianu ezen a napon csupán Poklewskyvel állapodott meg.

Másnap, augusztus 17-én - fullasztó meleg nap következett. Mindenki külön-külön érkezett Vintilla Brătianu lakására, hogy ne keltsenek feltűnést. Kerülték a fölösleges találkozásokat. Ducán, a vallás- és közoktatási miniszteren kívül csak a románok pétervári követe, Diamandy volt jelen, meg a házigazda. Poklewsky utolsónak érkezett. Hozta a végleges szöveget.

Vintilla dolgozószobájában ültek össze, mély fotelekbe süppedve. Duca olvasta fel hangosan a szöveget. Ebben a változatban csak az Osztrák-Magyar Monarchiának üzentek hadat, azt remélve, hogy lehatárolhatják a háborút. De mégis szinte bizonyosak voltak abban, hogy a németek Ausztria segítségére sietnek. De az más, ha nem Ferdinánd üzen hadat nagybátyjának, Vilmosnak, mintha Vilmos Ferdinándnak.

- Látom - mondta végül Poklewsky -, mily öröm ült az ön arcán miniszterelnök úr, az új határok hallatán.

Mindketten aláírták a megegyezést. S hogy ez megtörtént, könnybe lábadt szemmel átölelték egymást.

- És most azt kérem - mondta Brătianu -, küldjön nekem nehéztüzérséget és repülőgépeket, ezekre égetően szükségem van.

Poklewsky megígérte, hogy teljesíti a kérést - írta Traján. Aztán az aláírt okmányt aktatáskájába tette, és elsietett, azt hiszem, Barclayhoz, ahol már várták az antant diplomaták. Triumfált és boldog volt.

Másnap senkivel sem találkoztam olyannal, aki ne kérdezte volna meg, hogy belépünk-e a háborúba. Bizonyára véletlen, mert senki sem gyanított még semmit. Mindenkinek azt feleltem: maradjatok nyugton, nem lépünk be a háborúba, Románia jobban el van határozva, mint bármikor máskor, hogy semleges maradjon. Egyesek sajnálkoztak, mert harcolni szerettek volna a nemzeti célokért, de legtöbben boldogok voltak válaszomtól, örültek a békének, ami fontosabbnak látszott számukra - a háborútól való félelem miatt -, mint a testvérekkel való egyesülés.

(...in ziua acea nu mă puteam întâlni cu cineva fără ca să nu má întrebe dacă intrăm, sau nu în războiu! Bineînţeles tuturor le eram dator să le răspund prin aceiaşi formulă: fiţi pe pace nici gând nu avem să intrăm acuma în războiu, mai mult ca oricând România e hotărită să rămană neutră. Pe unii acest răspuns iî ne mulţumea, erau nerăbdători să se vadă luptând odată pentru infăptuirea idealului naţional. Cei mai mulţi însă erau incântaţi de asigurările mele, binefacerile păcii, şi teama rázboiului fiind la ei mai puternice decît suferinţele fraţilor si visurile cele mai mari ale neamului.)

*

ROMÁNIA SZERZŐDÉSE AZ ANTANTHATALMAKKAL

Politikai megállapodás egyrészről a kormányuktól különleges felhatalmazással bíró alulírottak:

Sir George Barclay, őfelsége Nagy-Britannia, Írország és a tengeren túli angol koronabirtokok királya, India császára által a román király őfelségéhez delegált rendkívüli követ és teljhatalommal megbízott miniszter;

Gróf de Saint-Aulaire, a Francia Köztársaság elnöke által a román király őfelségéhez delegált rendkívüli követ és teljhatalommal megbízott miniszter;

Báró Fasciotti, őfelsége, az olasz király által a román király őfelségéhez delegált rendkívüli követ és teljhatalommal megbízott miniszter;

Stanislas Poklewsky-Koziell úr, őfelsége, a minden oroszok cárja által a román király őfelségéhez delegált rendkívüli követ és teljhatalommal megbízott miniszter; másrészről Jean J. C. Brătianu, a Román Királyság minisztertanácsának elnöke között az alábbiak szerint:

1. cikkely: Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország és Oroszország a Román Királyság területét a jelenlegi határai között minden tekintetben garantálja.

2. cikkely: Románia hadat üzen Ausztria-Magyarországnak és a jelen szerződés katonai egyezményében megállapított módon és feltételek szerint meg is indítja ellene a hadműveleteket. Románia a hadüzenettel egyidejűleg megszakítja minden gazdasági és kereskedelmi kapcsolatát az antanthatalmak ellenségeivel.

3. cikkely: Franciaország, Nagy Britannia, Olaszország és Oroszország elismeri Románia jogát a 4. cikkelyben meghatározott, az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó területek bekebelezésére.

4. cikkely: Az előző cikkelyben említett területek határai a következők szerint határoztatnak meg:

Ez a határvonal kezdődik a Prutnál lévő jelenlegi határ ama pontjánál, amelyik Románia és Oroszország határát jelenti Novoselitza mellett, majd követi a Prut folyását Galícia határáig, addig, ahol a Prut és a Caremos folyó összeömlik. Innentől kezdve a vonal követi előbb Galícia és Bukovina, majd Galícia és Magyarország határát Slogig, az 1655-ös magaslatig. E magaslati ponttól a Tisza és a Visó vízválasztóján vonul, és Trebusa községnél eléri a Tiszát, ahonnan a folyó jobb partján megy tovább addig a pontig, ahol a Visó a Tiszába ömlik. Ettől a ponttól kezdve mindenütt a Tisza folyását követi, egészen a Szamos beömlése után négy kilométerre lévő pontig, majd - Vásárosnaményt Romániának hagyva - dél-délnyugat felé fordul, és egy Debrecentől hat kilométerre, keletre lévő pontig húzódik. Irányát hozzávetőleg megtartva, folytatódik a határvonal a Körös, a Fehér- és a Sebes-Körös beömlése után három kilométerre lévő pontjáig, majd három kilométerrel nyugatabbra, Orosháza és Békéssámson községektől megy tovább, hogy egy kisebb ívet írva le, Algyő magasságában érje el a Tiszát. Ettől kezdve mindenütt a Tisza folyása mentén halad a vonal egészen a Dunába való ömléséig, s végül a Duna mentét követi Románia jelenlegi határáig.

Románia kötelezi magát, hogy Belgráddal szemben, egy később meghatározandó területen nem létesít erődítéseket, és ebben a zónában csupán rendőri szolgálatot ellátó erőket tart. A román királyi kormány kötelezi magát, hogy a bánáti területet a békekötéstől számított két éven belül elhagyó és vagyonukat ott visszahagyó szerbeket kártalanítja.

5. cikkely: Egy részről Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Oroszország, más részről Románia kötelezik magukat, hogy sem különbékét, sem általános békét másként, mint együttesen és egy időben, nem kötnek.

Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Oroszország ugyancsak kötelezik magukat arra is, hogy a szerződés 4. cikkelyében meghatározott osztrák-magyar terület a román korona birtokaként kebeleztetik be.

6. cikkely: Románia a béke előkészítésében, annak tárgyalásában, valamint azoknak a kérdéseknek a megvitatásában, amelyek a békekonferencia határozataival kapcsolatosak, ugyanolyan jogokat élvez, mint a többi szerződő fél.

7. cikkely: A szerződő hatalmak kötelezik magukat arra, hogy e megállapodást az általános béke megkötéséig titokban tartják.

Ez a megállapodás öt példányban készült, Bukarestben, 1916. augusztus 4-17-én.

G. Barclay, s. k.
Saint-Aulaire, s. k.
Fasciotti, s. k.
S. Poklewsky-Koziell, s. k.
Ion. J. C. Brătianu, s. k.

KATONAI EGYEZMÉNY

1. cikkely: Az 1916. augusztus 4-17-én Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország, Oroszország és Románia között létrejött együttműködési szerződés értelmében Románia kötelezi magát, hogy minden szárazföldi és tengeri hadierejével megtámadja Ausztria-Magyarországot; nem később, mint 1916. augusztus 15. és 28-a között, nyolc nappal a Szalonikinál tervezett támadás után. A román haderők támadásukat ugyanazon a napon kezdik meg, amelyiken hadat üzennek Ausztria-Magyarországnak.

2. cikkely: A jelen szerződés aláírásától kezdve a román hadsereg mozgósítása és erejének összpontosítása idején az orosz hadsereg kötelezi magát arra, hogy minden erejével támadja az osztrák frontot abból a célból, hogy a román hadsereg fent említett tevékenységét elősegítse, biztosítsa. E támadásnak különösen erősnek kell lennie Bukovinában, ahol az orosz csapatoknak legalább meg kell őrizniük a jelenlegi állásaikat és ütőképességüket.

1916. augusztus 12-25-től kezdve az orosz flotta biztosítja Konstanca kikötőjét, megakadályozván az ellenség minden partraszállási kísérletét a román partokon, és minden behatolási kísérletét a Duna-deltába.

Románia elismeri a maga részéről az orosz fekete-tengeri flotta jogát a konstancai kikötő használatára, és hogy az ellenséges tengeralattjáró egységek ellen a szükséges intézkedéseket megtegye.

Az orosz hadihajók, amelyek a Dunán állomásoznak, hogy a parti területet és a folyamot a román hadsereg és hajóhad részére biztosítsák, a román hadsereg-főparancsnok alá tartoznak, és együttműködnek a román hajóhad monitoraival. Eme együttműködés részletei a jelen szerződés szellemében állapíttatnak meg.

3. cikkely: Oroszország a román hadsereg mozgósításával egyidejűleg Dobrudzsába küld két gyalogos és egy lovas hadosztályt, s ezek ott együttműködnek a román haderőkkel a bolgár katonai csapatokkal szemben.

A szövetségesek kötelezik magukat, hogy nem később, mint nyolc napon belül a szalonikai hadseregcsoport, amelynek stratégiai tervében megegyeztek, támadást kezd a román hadszíntéren, hogy megkönnyítse a román hadsereg minden erővel való mozgósítását és összpontosítását. Ez a támadás 1916. augusztus 7-20-a között kell bekövetkezzék.

Ha a katonai akciók folyamán a szövetséges hatalmak az egyes hadsereg-főparancsnokok megegyezésével emelni volnának kénytelenek a román hadsereggel együttműködő katonai erejüket, ez a létszámemelés semmit sem módosít a jelen szerződés szakaszaiban lefektetett megállapodásokon.

4. cikkely: Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország és Oroszország kötelezik magukat, hogy Romániát ellátják hadianyagokkal, amelyeket román, vagy pedig a szövetséges hajók szállítanak Oroszország területén keresztül.

E hadianyagok szállítását akként kell végrehajtani, hogy Romániába való megérkezésük biztosítva legyen; ha csak lehetséges, oly folyamatos módon, hogy naponta mintegy háromszáz tonnányi érkezzék meg, egy hónapos szállítási idővel számolva.

Abból az előnyből, hogy a szövetségeseknek módjukban lesz rendelkezni olyan új vasútvonalak felett, amelyek elősegítik a hadianyag-szállítást, Romániának is részesednie kell.

5. cikkely: A szövetségesek kötelezik magukat arra is, hogy az adott lehetőségek határain belül ellátják Romániát lovakkal, gépjárműabroncsokkal, gyógyszerekkel, élelmiszerrel és olyan felszerelési tárgyakkal, amelyeket mennyiségük és minőségük szerint is közös megállapodásban határoznak meg.

6. cikkely: A szövetségesek a romániai lőszer- és hadianyaggyártáshoz rendelkezésre bocsátják a szükséges technikai szakembereket.

7. cikkely: E megállapodás értelmében a román-orosz haderő vezérkara, valamint a szalonikai katonai erők vezérkara együttesen állapítják meg azokat a módozatokat, amelyek biztosítják az együttműködésüket. A román-orosz hadműveletek folyamán az esetleges változtatások, felvilágosítások és felmerülhető újabb nézetek szükségessé teszik, hogy a főhadiszállásokra egy-egy, kölcsönösen kiküldött, összekötő tiszt működjék.

8. cikkely: A szövetséges haderők együttműködése nem jelenti azt, hogy bármelyik is a másiknak alá volna rendelve, nem akadályozza azok szabad intézkedését, a módosításaikat, feltéve, ezek szükségesek a cél érdekében és a bajtársiasság határain belül maradnak.

9. cikkely: A román királyi és az orosz cári csapatok minden körülmények között megtartják saját parancsnoklási jogukat, a meghatározott működési területüket és teljes függetlenségüket a hadműveletek lebonyolítása során. A két hadsereg közötti demarkációs vonal a Dorna-Vatra-Beszterce-a Szamos völgye-Debrecen-a Sajó völgye irányában húzódik. A román hadműveletek főcélja, ha ezt a Dunától délre folyó katonai helyzet megengedi, Erdélyen keresztül Budapest irányába vonulni.

Azok az orosz csapatok, amelyeket a Katonai megállapodás a 3. cikkelyben említ és a román hadsereggel való együttműködésre vannak kijelölve, a román hadsereg-főparancsnokság alá tartoznak.

Abban az esetben, ha a Dunától délre lévő területen működő orosz katonai részleg nagysága olyan mértékben növekednék, hogy a vele együtt működő román csapatok erejét elérné, avagy ezt meghaladná, a román területek elhagyása után, az orosz főparancsnokság irányítása alatt, önálló hadseregcsoporttá alakulhat. Ez esetben ez a hadseregcsoport Románián kívül harcolva, külön működési területtel bír, s tevékenységét az orosz főparancsnokság utasításai szerint foganatosítja, ám mindenképpen csak a két főhadiszállás tervei alapján és a következők szerint:

Ha a cél érdekében együttes román-orosz katonai akció válna szükségessé, ez a fenti hadseregcsoport annak a katonai erőnek a parancsnoksága alá tartozik, amelyiknek a működési zónájában a katonai akció folyik. Ebben az esetben minden parancsot és utasítást két nyelven, románul és oroszul kell megfogalmazni.

10. cikkely: A nemzeti területekre és azokra a területekre, amelyeket az egyik szerződő fél csapatai megszállva tartanak, a másik szerződő fél csapatai nem nyomulhatnak be, csak akkor, ha ez az akció közös célt szolgál, és csupán egy előzetes és írásba foglalt megállapodás alapján.

11. cikkely: Ha a hadműveletek folyamán a szövetséges csapatok úgy találnák, hogy csapat-, ellátmány- és hadianyag-szállítmányok továbbítására valamelyik szerződő fél egy vagy több vasútvonala szükséges, ezek használatára minden egyes esetben a szövetségesek nagy-vezérkarához delegált megbízottak engedélye szükséges.

12. cikkelv: A hadifoglyokkal és a hadizsákmánnyal az a hadsereg rendelkezik, amelyik azokat ejtette.

A közös katonai hadműveletek alatt közösen végrehajtott katonai akciók során ejtett hadizsákmányt az akcióban végrehajtott tevékenység eredménye alapján kell felosztani. Mindazonáltal, a román hadsereg ellátását megkönnyítendő, a cári orosz főparancsnokság átengedi a közös akciók folyamán szerzett hadianyagot, lőszert a román hadseregnek, feltéve, ha ezekre magának sürgős szüksége nincs.

13. cikkely: A román, orosz és a többi szövetséges hadsereg zavartalan együttműködését, valamint a közös katonai cél biztosítását elősegítendő, a román hadsereg egy megbízottját - ha szükséges, meghatározott számú tiszti különítménnyel egyetemben - az orosz vezérkarhoz kell delegálja attól az időtől kezdve, amikor a román hadműveletek megkezdődnek. Ugyanilyen meghatalmazottakat kell kiküldenie az orosz és a többi szövetséges hadseregnek a román vezérkarhoz.

Az együttműködő hadseregek vezérkarainak egymást kölcsönösen és haladéktalanul tájékoztatniuk kell a katonai felderítés eredményeiről, az erők felkészültségéről és a felvonulásokról.

14. cikkely: Ha a hadműveletek folyamán olyan helyzetek adódnának, amelyek a jelen tárgyalások alkalmával előreláthatók nem voltak, az ezekkel kapcsolatos minden kérdést az egyes vezérkarokhoz delegált megbízottakkal kell megtárgyalni, ám az így hozott döntések csak a hadsereg-főparancsnokok jóváhagyása után válnak érvényessé.

15. cikkely: A szerződő felek - hogy módjukban álljon a hadműveletek kellő előkészítése - a katonai akció tervét a román hadsereg támadása előtti napon meg kell kapják.

16. cikkely: A fegyverszünettel kapcsolatos kérdésekben az együttműködő hadseregek főparancsnokságai közös megegyezéssel döntenek.

Készült 5 példányban, Bukarestben, 1916. augusztus 4-17-én.

G. Barclay, s. k.
Saint-Aulaire, s. k.
Fasciotti, s. k.
S. Poklewsky-Koziell, s. k.
Ion. J. C. Brătianu, s. k.

*

A semlegesség utolsó napjai lelki gyötrelemben teltek. Furcsa módon a titok az utolsó pillanatig megőrződött. A fürdőhelyek tele voltak nyugodt, gyanútlan emberekkel (úriemberekkel). Valaki megkérdezte Brătianut, elküldheti-e a családját Dobrudzsába nyaralni. Ő azt felelte, oda ne, mert ott járvány van.

Titok maradt a titok, pedig a hadügyminisztériumban már készen voltak a hadműveleti tervek. Iliescu boldogan jelentette, hogy a Kárpátokat viharként lépjük át.

A királyi palotában s a királyban, aki most töltötte be 51. életévét, nagy dráma játszódott le. A felköszöntő ünnepélyen, családja körében fogadta a hódolatot. Brătianu könnyezett, a király is elsírta magát. Mindenki tudta, hogy ő az ellenkező döntésre is juthatott volna, ha ingatag akaraterejére bízza magát. De mellette volt Borbu Stirbey herceg, aki a hadüzenet felé terelte szándékát.

A király aláírta az általános mozgósítást. Másnap koronatanácsot tartott Cotroceniben.

*

A palota régi nagyebédlőjében folyt le a történelmi esemény.

Az ebédlő sötét faburkolatán sok faragott díszítés volt. A hosszú asztallal szembeni falon valami német festő hatalmas képe háborgó tengert ábrázolt a mentőcsónak peremébe kapaszkodó rémült hajótöröttekkel.

Tizenegy előtt már valamennyi meghívott (a régi miniszterek s az egykori miniszterelnökök) együtt várakozott a kisszalonban. Maiorescu egy viseltes és kihízott redingotban. Marghiloman (nagybácsim) elegánsan, Carp monoklival, gondterhelten.

A tanácsteremben már ültek a miniszterek, s a kamara vezetői, a pártok képviselői. Köztük Take Jonescu.

Óraütésre pontosan lépett be Ferdinánd király és a huszonhárom esztendős Carol trónörökös.

A király beszédének lényege: két esztendeje Sinaiában nagybátyja a háború vagy semlegesség mellett döntött, most nincs szó határozathozatalról, mert az már megtörtént, hanem a megtörtént döntés közlése végett hívta össze a koronatanácsot.

Románul beszélt, arcára kiült az átélt gyötrelem. Egyetértésre számítva elsőnek Carphoz fordult: kérem, adjon meg nekem minden támogatást.

Carp elhárította magától az első felszólalást: beszéljen a kormány!

Brătianu beszédének lényege: egy ország, melynek nemzeti aspirációi vannak, nem maradhat semleges. Ki tudja, a nemzeti ideálok megvalósítására lesz-e alkalom ezentúl. Ő elkötelezte magát az antanthatalmak mellett.

Take Jonescu nagyon lapos beszédben a nép határtalan szeretetével vigasztalta meg a királyt.

Állandóan a nemzeti ideálról beszélünk - mondta Marghiloman bácsi -, de az ország nem alkalmas e pillanatban a háborúra. Ő csak annyit tehet, hogy nem okoz nehézséget a kormánynak. De hogyan alakíthatott ki a kormány ilyen katasztrofális helyzetet?

Carp, ki Sinaiában ünnepélyes volt, most dühbe gurult: nem érdekli ki győz, ő a románok megváltását Németországtól várja. Orosz hegemónia esetén bukik a dinasztia s egy Sturdzát, egy Ghikát, egy Brătianut ültetnek trónra vagy akár egy Carpot.

A király közbeszólt: az én dinasztiám román dinasztia.

- Felség - tiltakozott Carp -, nem akarom, hogy azt higgye, haragomban beszélek, sokat gondolkoztam ügyünkön. Ha mással nem tudom megmenteni hazámat, azt kívánom, győzzék le hadseregünket.

Brătianu nem tudta tűrtőztetni magát: ha így gondolkodik, hívja vissza fiait is a hadseregből, mert nincs önben semmi közös ezzel a néppel s ezzel a hazával.

A király Maiorescuhoz fordult. Az egykori nagy szónok akadozva kérdezte a mostani miniszterelnököt, milyen kötelezettséget vállalt, s van-e mód visszalépésre.

Brătianu előadta a kapott ígéretet s a vállalt kötelezettséget. De Maiorescu nem tágított: lépjen vissza a kormány, s várja meg a háború végét. Nemzeti ideál? Mi van e patriotikus frazeológia mögött? Mint erdélyi, oda lyukadt ki, hogy az erdélyiek nem akarják egyesülésüket az anyaországgal, hanem a Habsburg-uralmat akarják, védelmet akarnak Magyarországgal szemben, és ennyi az egész.

Take Jonescu és Brătianu egymás szavába vágva tiltakoztak.

- Nem igaz! Testvéreink már alig várják, hogy felszabadítsuk őket!

- Vaidától vannak leveleim - kiáltott Brătianu -, melyek meghazudtolják Maiorescu úr szavait.

De Maiorescu nem hagyta abba: - Jobb lett volna rávennetek a magyarokat, hogy reális koncessziót adjanak az erdélyi románoknak, semmint belevinni az országot egy véres háborúba.

A király szólt: - Bécsben és Berlinen keresztül próbálkoztunk. A magyarok sohasem egyeznek bele, hogy sokat javítsunk az erdélyi románok sorsán, mert a világért sem engedik meg országuk státusának megcsorbítását.

De Maiorescu még nem fejezte be: - Ahogyan az erdélyi románok nem kívánják az egyesülést, a regáti románok úgy sem kívánják a háborút, hogy felszabadítsák elnyomott testvéreiket.

(Dupá cum - Romanii ardeleni - nu voiau unirea cu România, vici - Românii din Regat - nu voiau răsboiul pentru eliberarea fraţiilor subjugaţi.) Az 1913-as háborút említem - folytatta -, csak akkor léptem háborúba, amikor biztos voltam afelől, a nép egységes akarata támogat. Ma olyan a közvélemény, hogy ellenkezik az önök érvelésével, és ez egy okkal több, hogy szakítsanak a szövetségesekkel és térjenek vissza a központi hatalmakhoz, és maradjanak semleges állam. (Aztázi aveţi opinia publicá impotriva d-voastrá, un argument mai mult ca sa vá degajaţi de legáturile pe care le aveţi cu Aliaţii şi sá consimţiţi a sta in neutralitate.)

Végül Maiorescu eljutott a konklúzióig és szofizmusának csúcsára: be akarta bizonyítani, hogy a háború megüzenése alkotmányellenes lenne.

Carp felháborító volt, de Maiorescu, az erdélyi, egyetlen erdélyi a koronatanácsban - abszurd.

Többen szóltak a háború mellett, a királyt is közéjük számítva.

Take Jonescu a németbarátok ellen szónokolt, de szegényes szónoklattal: - Ha nem akarjuk az erdélyieket felszabadítani, a Kárpátok örök határok maradnak a román testvérek között, s a románság elvész. A regáti románság igenli és kéri a háborút. De minden kétely elmúlik, mihelyt közismertté válik a teljes fenségében a király nyilatkozata, a hadüzenet.

Brătianu utolsóként a nagy elődök példájáról beszélt. Ne feledjük, hogy Tudor Vladimirescut akkor urai meggyilkolták, de ő magasra emelte a román újjászületés zászlaját, és a legjellemzőbb Mihai Viteazul cselekedete. Őt is legyőzték, őt is megölték, de egy pillanatra egyesítette a románságot. Aztán a királyhoz fordult, és kijelentette: ne feledje Fenség, hogy a jelen pillanat cselekedetei és határozatai a jövő megteremtői. Felséged nevét a románság történelme kitörölhetetlen dicsőséggel fogja megőrizni!

A király megismételve a korona kötelességét a román néppel szemben, ígéretet tett, hogy mindenkor az ország érdekeit tartja szem előtt. Aztán ezt mondta: kérem mindazokat, akik más véleményen voltak, hogy támogassanak, és végignézett rajtunk: Carp, Marghiloman és Maiorescu lehajtották a fejüket. Úgy tűnt, egyedül Rosetti tett egy beleegyező gesztust. Aztán a király felállt, és ezt mondta: A teremtő Isten nevében, előre!

Visszhangzott: Éljen felséged! Segítsen meg bennünket az Isten!

Ekkor egy megindító jelenet történt: amikor a király felindultan, vörös szemmel elhagyta a tanácstermet, Neumann, a szobainasa hozzásietett, akinek ezt mondta: Neumann, tudd meg, hogy az ország érdeke azt kívánta, hogy kardot rántsak szülőhazám ellen. (Te német vagy, német maradtál, tehát nincs jogom tőled bármit is kérni. E pillanattól azt teszed, amit a lelkiismereted diktál. Visszamehetsz Sigmaringenbe, lehetővé teszem ezt neked.)

Az öreg Kammerdiener átölelte a királyt, és mindketten zokogva sírtak. Az öreg inas kijelentette, hogy a király hűséges kutyája marad.

Brătianu a távozásnál ezt mondta a közoktatási miniszternek: s most Duca, munkára fel.

Románia hadat üzent.

[A román hadba lépés és Ferdinánd király koronatanácsa mozzanatait Traján Marghiloman miniszteri titkár, az egykori Trajánka juttatta el Moldován Györgyhöz Vízaknára, de a közbeékelődött háború miatt csak a következő év (1917) végén.]

Augusztus 27-én éjjel, a csekély számú csendőrséget, a puskával felszerelt néhány vasutast és fináncot "legyőzve", az 1. román hadsereg a vöröstoronyi szorosban szinte akadálytalanul nyomult előre Nagyszebenig.

Nagyszeben helyőrségét még azon éjjel riadóztatták, s 28-án délelőtt Vízakna felé vonták vissza.

A civil lakosság megrohanta a vasúti állomást. A menekülés 29-én este 10 óráig tartott, minden vasúti szerelvény zsúfoltan hagyta el a várost. Nagytolmács felől sebesült katonákat hozott egy vonat, ettől pánikba esett a maradék polgári lakosság. A fiákeresek ötszáz koronát is elkértek egy Kiskapusig szolgáló fuvarért.

Csak Dörr Albert polgármester maradt a helyén, néhány városi tisztviselővel s vagy kilencezer, jobbára román ajkú szegényebb sorsú lakossal.

Augusztus 30-án honvédeket hozott egy vonat. Ők dalolva vonultak keresztül a városon. Útjokban lányok és asszonyok süteménnyel és italokkal kedveskedtek nekik. A maradék lakosságot remény szállta meg, de a katonák újabb parancsuk szerint éjféltől, most már daltalanul vonultak Vízakna felé.

Szeben várta a román csapatok bevonulását. Dörr Albert a városháza tornyára két fehér zászlót tűzetett ki. Erre a lakosság is mindenütt fehér lepedőket, abroszokat, némely helyt egyéb híján fehér alsóneműt akasztott ki ablakaira.

A polgármester reggel néhány városházi úrral s a felekezetek papjaival a Brettepromenádra ment, ahol a három betorkolló út fókuszában, a benyomuló katonaságnak mindenképpen találkozniok kell velük, hogy átadják a várost, s a polgárok számára oltalmat kérjenek.

Eltelt fél nap is, de az ellenség nem jelentkezett.

A polgármester önkéntes jelentkezésre szólította fel a türelmetlen urakat, ki volna szíves a város hintaján Schellenberkre kocsizni, kvázi felderítőként. Borger Viktor s egy fiatal román ügyvédjelölt (ha tolmácsra lenne szükség). Órába sem telt, vissza is tértek, azzal az egyszerű hírrel: Schellenberken nem találkoztak román katonasággal. Az eredménytelen felderítés nem nyugtatta meg a polgármestert.

Másodszor is sikerült rávennie az előkelő s gazdag szász polgárt a bátor útra, de most már Nagydisznód felé. Borger később szívesen beszélt erről a tűzkeresztséggel felérő vakmerő vállalkozásról.

Társa most nem a fiatal ügyvédjelölt volt, hanem annak édesapja, a szebeni kórház igazgató főorvosa, Moldován Károly.

A külvárosi csőcselék eközben az elhagyott raktárakat feltörte, és fosztogatni, prédálni kezdte az élelmiszereket, de minden egyéb árut is: ruhaneműeket s még a bútorokat is. Egymást tiporva a nagy dulakodásban többet elpocsékolva, mint elvive. Alaposan kiürítettek és tönkretettek mindent alig fél nap alatt.

Dörr polgármester rögtönzött polgárőrséggel szorította vissza az alkalmi martalócokat, s záratta be a magazinokat.

Késő délután érkezett vissza Borger Viktor, román társa és a szász kocsis nélkül.

A Schewis-pataknál román előőrsök rájuk lőttek, körülfogták a hintót, s Nagydisznódra kísérték őket egy ezredeshez, aki rövid kihallgatás után Veszténybe vitette őket hintóstul a tábornokhoz. Ennek előadta Borger a maga utcai románságával (Moldován doktor mondatról mondatra a fentebbi román stílben fogalmazta meg a közös mondanivalót): Szebenben a fegyvertelen polgárság s a város vezetői várják a román csapatok békés bevonulását. A generális azt válaszolta, hogy a polgármester s a lelkészek másnap járuljanak őhozzá Veszténybe, tárgyalni a város átadásáról, hogy ő aztán holnapután bevonuljon csapatai élén Szebenbe.

Borger alkudozni próbált a maga módján, mert társát elszakították mellőle. Mikor a tábornok szigorú utasításával a hintóhoz kísérték, a városi kocsisnak is hűlt helyét találta. A fogatot maga hajtotta vissza Nagyszebenbe.

Előbb társai hadifogságba eséséről számolt be, majd a tábornok parancsáról.

A polgármester s a lelkészek döntését egy rögtönzött polgárgyűlés is helyben hagyta: közülök senki sem hivatott arra, hogy az ellenséggel tárgyalásokba bocsátkozzék.

Dörr csupán arra vállalkozott, hogy amikor ideérnek a román csapatok, irgalmat kérjen a békés lakosság számára.

Később Borger Viktornak sok kellemetlensége támadt a követjárás miatt. Szebenben nagyon rosszallották a dolgot. A román tábornok pedig azt üzente, ha bevonul, első dolga lesz felakasztani Borgert, mert tőrbe akarta csalni a román csapatokat. Erre mondta aztán Dörr polgármester: "Nem volt gyakorlatunk a hadi diplomáciában, a város megoltalmazása lebegett szemünk előtt."

Ami a két "hadifoglyot" illeti: a szász kocsis egy ártatlan pillanatban kereket oldott lovai mellől, annyira megrémült (berezelt) a románok fenyegető kiáltozásaitól s fölösleges lövöldözéseitől. Egy ismerős nagydisznódi pincében rejtőzött el, míg az osztrák-magyar csapatok fel nem szabadították.

Moldován igazgató főorvosra az események legördülte után Borgernek ilyenféle emlékei keltek életre:

Míg a tábornok adta nagyhangú utasításait, egy ezredes húzódott, szinte ismerősként Moldován mellé, s tegeződve ilyenképp suttogtak: maradj nálunk. Nem tehetem, legfeljebb, ha elfogtok, követtársaim előtt. Néhány perc múlva jött két szolgálatos tiszt, s a tábornok csodálkozására, majd kacsintása mellett elvitték a szebeni orvoskövetet.

Jó két esztendőbe telt, míg az események igazolták Borgert - a suttogás, amit a tábornok harsogása alatt hallott, nem volt puszta káprázat.

Augusztus elejére tervezték Vízaknán a szokásos évi családi sereglést. Még Erzsébet is megérkezett Kassáról, bár gyermekei nélkül. Tünde szabadságot vett ki, mielőtt hadiápolónői csapatával harctérre indult volna, gondolta, még egyszer találkoznia illenék Trajánnal. De Bukarestből távirat érkezett: "Elmondhatatlanul fontos események miatt idén nem mehetünk: Aszpázia, Traján."

A család férfitagjai már mind a hadseregben, sőt valamelyik harctéren. Még Károly is ezredorvosként Szebenben bármely órában valamely menetzászlóalj - ezred kötelékében bármikor indulóban. György a maga hatvanhat esztendejével még póttartalékosként sem került számításba. Egyedül Mikes röstelkedett, hogy a hírlapírói hivatás neki még mentességet biztosít. A haditudósítói mundért, bár öreg, tekintélyes újságírók is magukra öltötték, valahogy rühellette. (Ez az ő saját megvető szava a pályára méltatlan s kísértő pokol bugyrának önkéntes vállalóit illette.)

Ezt a szemléletet öreg barátjától, Tivadar gróftól kölcsönözte, ki ritka találkozásaik alkalmával a hazafiságnak sajátos, első hallásra talán szkeptikus felfogásával ismertette meg. E ritka s a maga módján bátor szókimondással Batthyány Tivadart, Mikes második apjává tüntette ki, bár Moldován György, első apja a maga jogászilag körülhatárolt életvitelével sértetlenül megőrizte a gyermek világnézetében tekintélyét.

És augusztus elsején, a szokásos fürdőzés ürügyével betoppant irdatlan szakállával Tivadar atya, hogy megismerje a családot. Különösen a bukarestiek érdekelték volna, s főként Aszpázia, az öreg királyné udvarhölgye, tudója, ismerője nyilván sok udvari titoknak. Nem mutatta csalódását, de nyomban talált egyéb fontos és sürgős megbeszélnivalókat.

Tivadar gróf Székelyföld felől érkezett, s elképesztette, hogy katonát még mutatóban is alig talált, pedig a székelység rettegésben él. Azt tudják, s híresztelik, hogy a határainkat csak a fináncok őrzik, s odaát állig felfegyverzett hadosztályok várnak támadásra készen.

- S itt semmi előkészület.

- De, valami van: a Maros mentén lövészárkokat ásnak román és magyar vén napszámosok.

- A Maros partján?

- A Maros északnyugati partján Szászrégenig s onnan fel, a havasok között Borgóprundig.

- Ez rettenetes!

Moldován Györgyöt nem tudták belevonni a beszélgetésbe. Egyre azt hajtogatta:

- Meg kellett volna teremteni az autonómiát, legalább alapjaiban. Most nem így állnánk.

Tivadar gróf egy napnál nem töltött több időt Vízaknán. Egyszer sem ázott a Sóstóban. Magával ragadta Mikest is:

- Gyere! A vőmmel végére járunk a dolognak.

Csak most tudta meg Mikes, hogy a hadtestparancsnok parancsőrtisztje Esterházy Mihály, Tivadar gróf veje.

Nagyszebenben a katonák s a polgárok egyaránt suttogva és rémüldözve mesélték, hogy a román határ végig meg van tömve odatúl román katonasággal. Mihály gróf pontosan meg tudta mondani, hogy az egyes vonalakon hány katona, hány puska, géppuska, ágyú vár készen a parancsra, hogy betörjön hazánk területére. S a mi oldalunkon semmi előkészület kiverésükre. A hegyoldalakon ugyan imitt-amott vannak fedezékek, de nincs, ki megszállja őket. A vámoknál a fináncokon kívül néhány magyar csendőr jelképezte a határvédelmet - három támadásra kész ellenséges hadsereggel szemben. Az erdélyi csendőrség parancsnoka, Sós László ezredes teljesen feldúlva adja elő a veszedelem nagyságát. Mihály gróf s az ezredes rimánkodnak, járja ki Tivadar atya, hogy Tisza István miniszterelnök rendelje magához az ezredest jelentéstételre. Sós László ugyanis a háború kezdete óta a XII. hadtest parancsnokának van alárendelve, s magától nem jelentkezhetik a miniszterelnökségen.

Csakhogy Batthyány Tivadar nem tart fenn jó viszonyt Tiszával.

Mikesnek eszébe jut, hogy apja több ízben tanácskozott a miniszterelnökkel Erdély ügyében.

Beavatják Moldován Györgyöt is négyük szándékába, de kiderül, hogy ő is eljátszotta már Tisza rokonszenvét. De titkárához, Latinovics Endréhez talán hozzá lehetne férni egy okos magánlevéllel.

Mikessel kettesben a következő levelet fogalmazza a nagy szakállú gróf:

"Tisztelt Barátom! Légy oly szíves, az alábbiakat a miniszterelnök úr ő Excellenciája tudomására hozni. Vőm az erdélyi katonai parancsnok parancsőrtisztje, és e minőségében a nagyszebeni katonai parancsnokságnál dolgozik. Ugyanezen parancsnoksághoz van beosztva Sós László, igen buzgó m. kir. csendőr ezredes, az erdélyi csendőrség vezetője, ki vőmnek sokat s komolyan panaszkodik, hogy Erdélyben az ország érdekei szempontjából súlyosan latba eső események játszódnak le, amelyek helyes elintézését csak akkor lehetne várni, ha a miniszterelnök úrnak személyesen lehetne jelentést tennie, hogy az ügyek elintézését kézbe venné. Jelentést tehetne Sós László ezredes egyidejűleg a belügyminiszter úrnak is, mint illetékes hatóságnak is. A szolgálati fegyelem folytán azonban előterjesztését csak úgy tehetné meg, ha a miniszterelnök úr, avagy a belügyminiszter úr őt a nagyszebeni katonai parancsnokság útján, vagy tudtával magához rendelné.

Mindig szereplési viszketegségnek látszik, ha a kormányzásba nem avatott ember ilyen ügyekbe elegyedik. Minthogy azonban az erdélyi kérdés ma igen kényes stádiumban van, nem akarom, hogy bárki is mulasztással terheljen, vagy vádoljon, s mert a sikoltás hozzám jutott, kérlek, jelentsd fentieket tiszteletem tolmácsolása mellett, azzal, hogy vőm, aki jól ismeri a mostani erdélyi körülményeket, s szerény magam is kívánatosnak tartanám, hogy az ügynek félórát szenteljen, hogy vőmet és Sós László ezredest előterjesztésük megtétele végett magához rendelje. Magától értetődik, jelen soraim bizalmas kezelését kérem. Levelemre nem várok választ, teljesen a miniszterelnök úrra tartozik, szükségesnek látja-e közléseimnek meg, vagy meg nem felelni."

Latinovics titkár egy hét múlva mégis válaszolt: Tivadar gróf tudomására hozta, hogy levelét a miniszterelnök elé terjesztette: sajnálatára sem ő, sem Sándor belügyminiszter nem teljesíthetik a két szebeni úr kívánságát, mert eleve nem kíváncsiak jelentéseikre. Az elutasító levelet postán Mikes kapta kézhez, ő vitte még aznap Szebenbe.

Habár Czernin Ottokár, a kettős monarchia bukaresti követe hivatalosan többször jelentette a románok Erdélybe törési készülődését, sem a katonai hatóságok, sem Tisza István nem intézkedtek katonai védművek építéséről, kellő számú és megfelelően felszerelt csapatok kirendeléséről. Állítólag Tisza nem hitt a románok betörésében.

Augusztus 28-án három román hadsereg ötszáz kilométeres frontszakaszon megindult Erdély ellen.

*

Szeptember 22-én temették a Nagyakna szabadságharcból maradott huszárjait. A hadnagyot katonai pompával külön sírba helyezték, teljes névvel írott fejfáról Moldován György gondoskodott.

Hazatérőben megkérdezte Mikes:

- Miért tűzött gyászszalagot zakója hajtókájára, apám?

- Mert édesapámat temettem - felelt Moldován.

Mikes meglepődve hallgatott. De kíváncsisága csakhamar győzött.

- S a temetőben nagymamát miért temették Moldován János mellé?

- Mert ő felesége volt nevelőapámnak.

- Soha nem szólt erről. Mióta tudja ezt?

- Három napja tudom ezt bizonyosan, hogy hatvanhét év után a sós vízben a kirobbant aknából előúszott huszártiszt - apám.

- Láttam, de nem gondoltam volna.

- Mert nagyanyád szobája falán nem figyelted meg a huszár főhadnagy fényképét.

- Deiszen az magát ábrázolja huszonnégy éves korában, apám. Erről hallottam nagymamától.

- Igen, az ő kedvéért növesztettem akkor azt a bajuszkát.

- Suttogták a sírnál, hogy akit katonailag oly későn temettünk, csak hadnagy volt.

- Ez igaz, de a fényképezéshez nagyanyád főhadnaggyá léptette elő személyemben.

- Soha nem volt katona, apám.

- Papokkal, pópákkal barátkoztam. De a fejfán anyám kívánságának illett teljesíteni a főhadnagyságot.

- Hozsváth Károly főhadnagy a Mátyás-huszároktól? Honnan a név ily pontosan?

- A leghitelesebb helyről, Szaplonczay Ágota, nagyanyád szájából.

- És Moldován János? Mit szólt ehhez?

- Hét hónapra születtem, de anyám szerint teljesen érett, négykilós újszülött csecsemő voltam.

*

A román haderő augusztus 31-én elfoglalta Brassót, és 14 kilométerre volt Csíkszeredától. Szeptember 10-én már Gyergyószentmiklóst és Csíkszeredát is, a Zsil völgyében Petrozsényt és Orsovát is elfoglalták. A többszörös túlerő elől a sebten odaküldött magyar csapatok (pótzászlóaljakból összetákolt) hevenyészett két hadosztály Szászrégenig, a Küküllő partjáig hátrált vissza, feladva még Székelyudvarhelyt is.

Csík és Udvarhely megye ellen a 4. román hadsereg támadott, Háromszék és Brassó ellen a 2., s Fogarastól le Orsováig az 1. román hadsereg indult foglalásra.

Mikes Székelyudvarhely felé sietett, hogy nénjének segítsen, s 82. székely gyalogezred sávjában a harcokba is belekóstolt, visszavonulóban a 71. hadosztály kötelékében, ahová az udvarhelyi házi ezredet betagolták.

Egy teljes hónapba telt, míg a beérkező német csapatokkal együtt meg lehetett állítani a román betörést. A 82-eseket Wolhyniából hozták le az otthon védelmére, s még szeptember közepén - polgári ruhában Mikes is csatlakozott a zászlóaljához. Nevezetes nap volt a pálosi ütközet. Goldbach tábornok, hogy a románoknak az Olton át való előnyomulását megakadályozza, elrendelte, hogy az ezred a többszörös túlerőben lévő ellenséget meglepetésszerű támadással vesse vissza. Az ezred szeptember 15-én fél 6 óra tájban Kaca vasútállomás vonalát érte el, s ott be kellett volna várnia a további parancsot, ám megpillantottak egy ezrednél nagyobb román gyalogságot hat löveggel s menetből a hozzájuk tartozó hosszú vonatot, trént, amint felületes biztosítást alkalmazva, éppen pihenőre készült a Vidombák völgyben, a kiállított őrszemeik még az étkeztető kondérok felé ügyeltek. A székelyek nem vártak parancsra, hanem tűzrajtaütéssel megtámadták a románokat, akik szerelvényeiket, szekereiket, fegyvereiket, ágyústul hátrahagyva a közeli erdőbe menekültek. A meglódult székely századok még az erdőben is üldözték őket, nem törődve a román hadosztály beérkező további ezredeivel, melyek a székely ezredet bekeríteni igyekeztek. A visszavonulásra felharsantott kürtszóval sem törődve a késő éjjelig folytatták az üldözést a 82-esek. Ebben az ütközetben egy tiszt és ötvenhét ember halt hősi halált, százhuszonöten megsebesültek, köztük három tiszt, száznyolcvanhárman túlságosan előre merészkedtek, fogságba estek, köztük két hadapród. A románok csak halottakban háromszáznál több katonát veszítettek.

Az erdei üldözésben - fegyvertelenül - Moldován Mikes is részt vett, az Olt-partról visszatérve, még úgy, kialvatlanul interjút készített Goldbach tábornok hadosztályparancsnokkal, kitől az eredeti akció haditerve származott. S még aznap kora délelőtt Segesvárról megtáviratozta mind a csata lefolyását, mind a tábornokkal megejtett beszélgetést.

A pálosi csata, azzal, hogy a brassai 2. román hadsereget megállította, s ezáltal a Nagyszeben felől kelet felé igyekvő 4. hadsereggel való egyesülését meggátolta, erdélyi győzelmeinket alapozta meg. Sok kitüntetés hullt ezért a 82-esekre a következő hetekben. Goldbach tábornok a Mária Terézia-rendet kapta meg. Tudta, hogy az ismeretlen hírlapíróval történt beszélgetésének e gyors elhíresülésben nagy szerep jutott, s ezért, mikor immár egyenruhában eléje került, névvel és hadapródi rendfokozattal a szem elől veszített hírlapírót keblére ölelte, noha az efféle nem volt szokásos a kettős Monarchia hadseregében.

Szeptember 23-án, a temetést követő napon a hadtestparancsnok parancsőrtisztje Vízaknán időzött, s találkozván Moldován Györggyel és fiával, Mikessel, szóba került az ifjú hírlapíró bizonytalan helyzete a katonasággal, minthogy nem óhajtana haditudósítóként vállalni valamilyen kötelezettséget, írásbeli, esetleg dicsőítő cikkek írására, de viszont közlegényként sem kívánná magát holmi szemellenzős parancsnok szeszélyének alávetni. Esterházy Mihály felajánlotta, hogy hatáskörében Mikest hadapróddá előléptetheti, ha a tisztelgést és a jelentkezést szabályszerűen teljesíteni tudja. A katonai tudományok elsajátítását gyakorlatban is megszerezheti, ha nagyon igyekszik.

Tegnap temetett néhai nagyapja tiszteletére, a hadapródi kinevezésbe Mikes a Hozsváth vezetéknevet diktálta az állományvezető törzsőrmesternek, csak Mihály gróf lepődött meg az okmány és a vezénylés iratainak aláírása pillanatában, mikor a számára ismeretlen névre tévedt pillantása: "nagyapám neve" magyarázta Mikes, de a parancsőrtiszt nem firtatta a dolgot.

Október elején ölelte magához a vadonatúj hadapródot Goldbach tábornok, mintegy megosztva vele a szinte éjjel-nappal viselt Mária Terézia-rendet.

A 2. román hadsereg aznap kezdte meg visszavonulását. Az üldözésben a 82-esek elöl jártak, 6-án átkeltek a megáradt Olton, s már 11-én Kézdivásárhelyre vonultak be, mivel harcok nélkül, diadalmas zeneszóval. Aztán úgyszólván pihenő nélkül előre az Ojtozi-szorosban, Sósmezőn át, 14-én már román területre tette lábát az ezred.

Itt azonban a románok eddig lanyha visszavonuló ellenállása egyszerre megszilárdult. Igen, most már hazájukat védték, ismerős hegyeik között érezhetően megbátorodtak, s a magyar ezred ismét többszörös túlerővel szemben találta magát, de még az 1108 méter magas Runkul Mare-t (Nagyrönköst), a völgy uralgó magaslatát sikerült elfoglalnia. Október 23-ig több, nagy veszteséggel végződő román rohamozás ellenére sikerült megtartani. Huszonharmadikán iszonyatos tüzérségi tűz után a románok visszafoglalták a nevezetes magaslatot. A helyzet nagyon veszélyessé vált, az ellenség bekerítéssel fenyegette az ezredet (a hadosztályt). Ennek megakadályozására, a legalább háromszoros túlerő ellenére sikerült a vészhelyzetből kivonni az ezredet, csak bőven lőszerezett erős járőröket hagytak vissza. Egy ilyen, szakasznyi erejű járőr parancsnokává tette meg a századparancsnok Hozsváth Mikes hadapródot, akinek katonai képzetlenségéről fogalma sem volt, minthogy maga Goldbach tábornok is belevaló vakmerő tisztjelöltnek vélte az ifjú hírlapírót.

Balra egy járőr, jobbra egy másik járőr, egyenkint három-három fő, amikor leváltja őket másik hattal, mindig csak azt jelentik: odaát rengeteg sokan készülődnek a ködben, s bármikor... A hadapródnak annyi a dolga, jelentést ír erről egy papiroson Goldbach tábornoknak, de semmi nem történik, csak annyi, itt, a hegygerincen, hogy a pihenőben időző negyven katona minden bokor tövében egy-egy illatozó emlékművet állít magának. Ösztönösen úgy cselekedvén, mint az erdei állatok, melyek vizeletükkel, ürülékükkel védelmezik életterüket. Mikes tudta, itt ez az ösztön nem segít, és léptei biztonságát megvédendő, s hogy munkát is adjon az unatkozó honvédeknek, latrinát építtetett velük. Hiába hajtogatták a derék székelyek: jól van ez így! Mikes szép hosszú árkot ásatott velük, erre egy még hosszabb fatörzset ácsoltatott, biztonságos tartásút, amelyre nyolcan-tízen is felfértek a könnyebbedni kívánkozó szarándokok. A takaros enyhhelyet fenyőgallyakkal díszíttette kívánatosabbá. S mint kiderült a derék póttartalékosok kedvelt találkozóhelyévé magasztosult ama rönk.

A Runcul Alba és Sósmező közötti gerincen a szakasz már napok óta hallja, de nem látja, hogy a Runcul Mare táján iszonyatos harc tombol. A románok gyors aknavetőit hegyi kutyáknak nevezik a mi embereink. Két nappal a tábori reterát elkészülte után a Fehér Irtáson is (ez Runcul Alba magyar neve) megismerik a hegyi kutyákat, izzó záporesős tüzeiket. Hajnalodik, de mindenki ébren már. A kiküldött éjszakai járőröket már nem lehet leváltani. A váltás félútról azzal jön (rohan) vissza, hogy mindenfelől szuronyerdő kapaszkodik fel magaslatunkra. Hárman már martalékul is estek a támadóknak, magukra vonva puskatüzüket.

Szűk patakvölgy maradott a menekülés útjául. A civil Mikes pillanatok alatt menteni szándékozott harminc-egynéhány reszkető emberét: nem számított hősi halálukra. A román zászlóaljak markából lezúdult Mikes szakaszostul.

S mint aki helyesen járt el, egyenest, a még mindig Sósmezőn tartott harcálláspontján magát Goldbach tábornokot kereste. Kereste? Berontott a segédtisztek mellett: - Tábornok úr! Sósmező fölött felszakadt a front!

- Mit beszél, hadapród? Meg van őrülve! Honnan veszi ezt?

- Én védtem szakaszommal a Runcul Albát.

- Ott hagyta a védőállást?

- Igenis, ott hagytam.

- Hadbíróság elé állítom! Takarodjon!

A vámház előtt, ahol a hadtestparancsnok rezideált, megbolydult azért az élet. Nem telt bele tíz perc, Goldbach hívatta Mikest. Most is magázta, de most már barátságosabban.

- Mutassa a kadét úr szakaszának védőkörletét a térképen.

Az asztalra kiterített special kartén pillanatok alatt megtalálta Mikes a Runcul Albát s azt a két végpontot, ahová álló héten át járőröztetett. A segédtiszt lemérte: tíz kilométer.

- Nos, igen - sóhajtott a tábornok -, ez is csak nálunk osztrák-magyaroknál fordulhat elő, hogy egy harcban álló tíz kilométeres frontrészt egyetlen szakasszal biztosítunk!

Hadbíróságról most szó sem esett. De Mikesnek az volt az érzése, hogy mostani borostásan elnyűtt katona állapotában a tábornok nem ismerte fel benne a pálosi csata fürge tollú újságíróját.

Az egyik segédtiszttől a hadosztályparancsnokság belső tábori őrseinek ellenőrzésére kapott parancsot. Az éjszakát a tisztiétkezde helyiségében egy zongorán alva töltötte. Hajnalban a nehéztüzérség Bereckre vonult vissza, délelőtt a hadosztályparancsnokság is követte őket.

Mikes arra kapott parancsot, hogy állítsa meg, s rendezze a visszaözönlőket. A bosnyák és horvát századok első szóra megálltak. Ezeket csak oldal- és hátbatámadással tudták a románok állásaikból kimozdítani. Csupa oroszlánként harcoló hős. Szuronnyal, rohamkéssel a foguk közt harcoltak.

Szerencsére a románok nem használták ki az áttörés sikerét. Jobbra a Runcul Mare alatt a 82-esek borzalmas csatát vívtak. A Hőfer aznapi jelentése így hangzott: Jelentéktelen harc után az ellenséget régi állásaiba vetettük vissza.

A székelyek százai maradtak a sziklás terepen. A szanitécek és a szapőrök (utászok) alig győzték a temetést.

A románok vesztesége még nagyobb volt. A 82-esek állásai előtt halomban feküdtek egymás hegyén-hátán a rohamozás közben lekaszált románok. A hegyoldal tele volt eldobott fegyverrel s hátizsákkal.

Hogy az arcvonal megszilárdult, Mikes számára már nem maradt tisztességes visszaút a polgári életbe. November 12-én már a 82-esek sziklái között az elesett szakaszparancsnok helyét foglalta el egyik századnál. Másnap parancsot kapott a zászlóaljtól, hogy legöregebb három népfölkelőt minden szakasznak tartalékba kell küldeni - Bereczkbe, Tisza István fogadtatására az öregek díszszemléjét szervezik. Most sajnálta Mikes, hogy apja s Tivadar gróf helyett is nem vághatja a miniszterelnök szemébe augusztusi levelüket.

Az erdős magaslat kopár. Napokkal ezelőtt még százados fák takarták el az eget - mondják emberei. A gránátfergeteg szétforgácsolta az erdőt. Egy-egy derékba tört törzs tartja még tépett koronáját.

November 13. Megmozdul a kopár hegyoldal. A román tüzérség lövi állásaikat. Mikes arra gondol, itt már nem lehet megmaradni, úgy sejti, tőle balra és jobbra megrendülnek a szomszédos zászlóaljrészek.

A század telefonistája sírva ugrik be a fedezékbe: - Kadét úr, tessék jönni, a hadnagy úr fejlövést kapott, a telefon pedig folyton szól! Kinek jelentsem a parancsokat? - Nekem - fogja el parancsnoki felelősség Mikest. Átkúszik a századparancsnoki állásba. Útjában át kell lépnie a homlokon lőtt századparancsnok hadnagyon. Jelentkezik a telefonban. Ezt hallja: - Utolsó emberig kitartani! A visszaözönlőket géppuskával kergetem vissza! Az állásokat tartani kell! Erősítés útban!

Néhány perc teljes tűzcsend. Az emberek figyelnek s a rohamozó románok felé parancs nélkül tüzelnek, majd dobálni kezdik a palack- és kukoricagránátokat. Halálüvöltések, diadalüvöltések. Jobbról és balról a lövészárokban hörgések, káromkodások magyarul, románul, kézitusa. Mikes hadapródi képzetlensége e pillanatban mond csődöt. Képzeletével sem képes feloldani a folyó időt ez után a tüzérségi tűz utáni élet-halál csöndben. A tábori telefonhoz nyúl, kiveszi a telefonista kezéből: Halló-Halló! Odatúlról mintha gép beszélne, csak az ismétlődik: az utolsó töltényig! S a következő villámpillanatok az emlékezetben lassított mozi: három szuronyos román ugrik be a fedezékbe, egyszerre kétfelől urá, urá! ordítással, egyik a telefonistát kapja hátba, a hosszú szurony hallható csontropogással a zubbonya mellén hasad ki arasznyira. Mikes a reccsenést hallja s az átdöfött fiú halk, meglepett, félelemtől tompított sóhajtását. Hogy a másik szurony az ő mellének lendül, azzal nem is törődik, mert nincs rá ideje, hogy felfogja társa vérefröccsenésén túl a maga halálpillanatát, csak a harmadik kiáltását hallja meg, s látja e harmadik szurony csattanását: Oficer! Oficer! Stai! Stai!

*

Előbb holttestek között, majd tarolt oldalon át, kanyargós, most vágott hegyi ösvényeken lefelé, szuronyok bökdösése közben, jó félóra múlva érkeznek a román ezredparancsnokságra. Sziklába vágott, keletre néző barlang. Felületes kikérdezés. Hallja, hogy Constantinescu ezredesről beszélnek, a név megragad. Még tiszt jelenlétében alapos testi motozás: zsebek kiforgatása, nadrágszár végigtapogatása. Csizma letolása. Rövid vita, mezítláb hagyják-e, esetleg bakancsot adjanak helyette. A sáros, repedezett csizma senkinek sem kell. Rejtett fegyver egy bicskán kívül nincs, fontos okirat sincs a személyi lapon túl (dögcédula). Egy sziklán ül, halálosan fáradt, reszket, a megrendítő ijedelem most tör ki testéből. Mély-mély szégyenérzés a katonából. Meglepetés: a tiszt int, zsebóráját és levéltárcáját is visszakapja.

Sötét erdőn keresztül, már egész fogolycsapat, bele az éjszakába. Kiáltozó katonák újra és újra megszámlálják a csapatot. Hatszor-nyolcszor. Mindig más létszámot kapnak. Dühbe gurulnak, dolgozik a puskatus. Agyagos úton, feneketlen sárban, pihenés nélkül előre a völgyi úton. Közeli faluból kutyaugatás. Még nem hajnallik, pihenőt rendel valaki ott elöl. Szökéstől nem kell tartaniok. A sáros árokparton zsákmódon dől el mindenki. Hortyogás jelzi fáradt mély álmukat. Pirkadatkor kiáltozással, puskatussal ébresztő, előre!

Mikes megtapogatja magát: tárcája, órája hiányzik.

Az első falu, öt óratájt. Grozeştibe érkeznek. Mikes tudja, ez csángó falu.

Tágas udvarokra terelik a foglyokat. Pihenő, várakozás. A kicsiny ablakok mögül gyermekarcok, öregasszonykendők. Mikes bekopogtat, román választ kap: nem szabad. Magyarul kérdi: a férfiak hol vannak? Érti a néne, csak a férfi szót nem. Az emberek? Emberek nincsenek itthon. Katonák? Nem katonák. Elvitték őket, a tizennégy évesen túl, még a legöregebbeket is. De miért? Ki van adva, ha a magyarok bejönnek, minden románért tíz csángót pusztítanak el. Túszok tehát. Ezt a szót a csángó öregasszony megint nem érti. Egy kis vizet, kéri Mikes. Fejmozdulatok, hogy nem szabad. De néhány perc múlva a kapunál csájaosztás kezdődik. Szerencsés, akinek kulacsa, csajkája van. Mikesnek egy rozsdás konzerves doboz jut. Ebben elébb valami olajos lé volt, vagy tán épp beléhugyoztak. Földhöz vágja. A csájaosztó gúnyos megjegyzést tesz. Szalad a hír, nyolc óra tájt tisztek jönnek, egy szuronyos őrrel maguk után kísértetik Mikest.

Reggelihez készülődnek, hellyel, étellel kínálják. Egyszerű étel, száraz tengeri hal. Nagyon ízletes, de nagyon sós. Vizet kér mutogatással, nem árulja el, hogy tud románul. Egyél csak, mondják mutogatva, lesz mindjárt víz is. Mikes nagyon éhes, bőségesen fal a sós tengeri halból.

Valami intés kívülről. A tisztek egyszerre felállnak, kimennek. Víz nincs. Két órát tölt bezárva, víz nélkül a maradék hallal. Már nem eszik többet.

Két óra múltán jönnek vissza a tisztek, de most már szigorúak, bíróságszerűek. Mindent el kell mondania Mikesnek, amit csak tud, a csapatokról, a parancsnokokról.

Tolmácsot is hoznak, a tanítónőt, de az nem nagyon tud magyarul. Tagadja, hogy bármi fontosat is tudna. Vizet kér. Majd lesz víz bőven, a vallomás után.

Válaszaiból csakhamar kiderül, hogy olyasmiket is tud, amiket a gyönge tolmács nem mondott, nem is mondhatott. Vállalnia kell, hogy tud románul. - Román vagy - adnak menekvésre lehetőséget. - Nem vagyok román. Nem tudok semmi fontosat.

Egy legény üveg bort hoz be. Koccintanak. Mikes pohara üresen marad.

Magára hagyják. Kora délután beszól valaki, volna-e valami kívánsága. Nincs - mondja sós cserepes szájjal. Torka, gyomra, mindene ég a szomjúságtól.

Késő délután visszajő három tiszt. Udvariasak, kancsóban vizet hoznak, az üres poharat megtöltik. - Mihelyt végeztünk, ihat. Tüzérség, mennyi? Hol települt?

Mikes kitalál valamit, bár épp a tüzérek helyzetét jól ismeri. A román tisztek nevetnek. Ők jobban tudják. Hiába a hazudozás. Beszámol Goldbach tábornokról s a sósmezői hadosztályparancsnokságról meg Bereckről, ahol Tisza Istvánt fogadta a vén katonák díszelgése. Ez új volt a tisztek számára (Goldbach is), de Mikes tudta, vajmi keveset kezdhetnek vele. Nem igyekeztek mégsem hiába, elégedett a három tiszt. A teli poharat Mikes kezébe adják. Amikor otthagyják, az asztalra borul, s nyomban elalszik. Hamarosan felébred, dörömböl, két szuronyos szükségére viszi. Ég a vizelete.

Hajnalban útnak indítják gyalogmenetben a foglyokat. Ezernyien lehetnek, Mikest, aki tudja a hadtestparancsnok nevét és berecki harcálláspontját - automobilon viszi egy hadnagy. Hová? Nem tudatják vele. Bogdanestin és Filipestin át Onestig utaznak. Ott fűtetlen vonatra szállnak. Másnap reggel érkeznek Bákóba. Mikes tudja, ez a csángók fővárosa. Az állomástól a tüzérlaktanyáig - gyalog. Fejetlenség, utcai szennyet s általános szegénységet tapasztal. Úton-útfélen katonák vonulása, erre-arra, látszólag céljuk veszítetten. Az ügyeletes tiszt átveszi az értékes foglyot. Cellája ablakán vasrács. A következő nap, november 18-án, két kenyérkét s nyolcvan lejt nyomnak kezébe s a laktanya egyéb zugaiból összeterelt borostás magyar katonákkal együtt gyalog ki az állomásra. Induláskor, az úton s az állomáson állandó létszámegyeztetések. A legénységet marhavagonokba terelik. Mikest egy oldalajtós személykocsi fűtetlen fülkéjébe tuszkolja két szuronyos román. Ők is beszállnak, s egész úton szidják a dermesztő hideget meg a vasutat. Román városkában mellékvágányra tolják a szerelvényt. Jó két óra múlva úton voltak Jassy felé.

Pascaniban rávette őreit, míg áll a vonat, kísérjék le a restibe. Ott két csésze forró teát ivott, vajas zsemlével, s vett egy tábla furcsa ízű csokoládét. Őrei kívülről lesték, mert legénységi nem léphetett be a vendéglőbe. Rendelt nekik egy-egy csésze teát. Nem győztek hálálkodni.

Másik vonatra szálltak, amely nemsokára átvánszorgott egy folyón. Az egyik katona tudta a folyó nevét: Sziret. - Szereth ismételte Mikes -, ettől a perctől kezdve Etelközben járunk, ahol a honfoglaló magyarok tanyáztak, mielőtt átléptek volna a Kárpátokon.

Huszadikán reggel hat óra tájban érkeztek Radenibe, a végállomásra. A két szuronyos elvegyült a többi katonák között, Mikes pedig a foglyok között. Sorakozó. Fogolyszámolás. A létszám most sem egyezett. Nagy káromkodással, kettős sorokban, szuronyok közt elindították a falkát.

Jó másfél órai gyaloglás után érkeznek a menetcélhoz, következő hónapok lakóhelyéhez - a fogolytáborhoz.

Hatalmas fennsíkon, bokáig sárban addig álltak ott, míg századokba osztva el nem indították egységenkint a didergő, fáradt embereket a barakkokba. Hatvan századra jutott vagy negyven barakk, ezeknek kellett befogadniok az egyre szaporodó foglyokat. Mikes szerint érkezésük napjaiban lehettek nyolc-tízezren. Órák alatt sikerült tájékozódnia. Négy kilométernyire észak felé egy falu: Sipote, innen kapta nevét a tábor. A hideg szelek északkelet felől fújtak, ezek már besszarábiai orosz fagyokat hoztak a Pruth-folyón keresztül.

A zászlósok és kadétok számára elkülönített barakkban (mely semmivel sem volt különb a többinél) szívesen fogadták, friss híreket remélve tőle. Szalmazsák nem jutott, két zászlós összetolt fekvőhelye között kapott fekhelyet, de reggelre mindig a csupasz földön ébredett, november végén az ilyesmi nem nagy öröm.

Századnyi csendőr, zsandár őrizte a tábort, a külső őrségeket zászlóaljnyi népfölkelő szantinelli adta.

A sártengerből csak a tetők emelkedtek ki, s ha a kéményekből nem bűzös füst kavargott volna fel - jégvermeknek képzelhette volna az ember e földbe mélyesztett épületeket. Decemberre ezek a barakkok csakugyan jégvermekké váltak. A kéményt tápláló gyér vaskályhák csak teamelegítést szolgálhattak, az irdatlan hodályok kifűtésére képtelenek voltak. Földlépcső vezetett a "hálóterembe". Az emeletes ágyak belső sorára világítottak a kicsi ablakok, s hűtötték a szerencsés felső lakókat, az alsó szalmazsáksornak a sötétség s a talaj védelme jutott.

Sipota környéke messzeföldön Stirbey herceg birtoka, birodalma. Neki azonban évtizedek óta hírét sem látták. Ezt a vízhordóktól tudták a táborlakók, mert idebent sem kút, sem forrás nem volt, a főzéshez kondérokban hordták a faluból a vizet, néha egy lajtot húzattak a foglyokkal. Az igavonók útközben felét megcsapolták az italnak s megérkezéskor is ők férkőzhettek oda csajkáikkal, kulacsaikkal. Tisztálkodásról szó sem lehetett.

Mert főztek is a foglyoknak. Hat-nyolc káposztából levest naponta száz-száz személyre. Hagyma és só csak mutatóban jutott e levesekbe, ám senki sem löttyintette ki, mert meleg ital volt mégis.

A tábornak szinte láthatatlan része a vakondtelep. Sok apró földtúrás egymás mellett, nagy összevisszaságban. Ajtót, ablakot sehol nem látni, de minden bucka mellett gödröcske mélyül, apró lépcsőkkel, s odalent a bejárat zsákdarab vagy ládaoldal, egyszerre zárja el és ki a szabad levegőt s a vad hideget is. Csak a felszivárgó füst tanúsítja, hogy odalent emberi élet lapul.

A legelső székely foglyok húzódtak ide, látván az internált csángó fiúk-férfiak-öregek miképpen védekeznek az éj s az esőzés viszontagsága ellen, ők is föld alá búttak.

Faggatta Mikes a csángókat, mit vétettek, hogy nem katonaként használja, hanem fogolyul tékozolja őket a román állam? Mit vétettünk? - válaszolta, akinek maradt még ereje az effélére. - Az a bűnünk, hogy magyarul dicsérjük az istent, ha titokban is. S félnek, hogy a magyarföldieknek, ha bejönnének Moduvába, segítenénk. S hogy ne segítsünk, itt pusztulunk. Nem ölnek meg, lám, csak engednek meghalni.

Hidegek erősödvén, egyre többen haltak a vermekből s a barakkokból is.

Mikes, míg a nyolcvan lejéből tellett, a kantinban pótolni igyekezett a híg s napi egyszeri meleg "ételt".

Botez kapitány a zsandárok parancsnoka s Vasileu, a népfölkelők kapitánya urasan éltek. A foglyoknak szállított élelmiszer javát a kantinban árusították, s még úgyis, hogy a lajtos kocsi gyakran Sipote faluba is szállított a "fölöslegből", a lakosság fölsegélyezésére. Mindenki tudta, miből pénzel a két kapitány.

Pénze fogytán, sem kukoricaliszthez, sem cukorhoz és vajhoz nem jutván, Mikes is megismerte az éhezést. A tetveket s az állandó kínzó vakaródzást már érkezése napján megismerte. Szappant még a kantinosok sem árultak. Mosdani - kezet, arcot - csak az első hóhullás után lehetett.

A reterát szokásos használata képtelenség lett volna - ezek a düledező deszkabódék olyan szennyesek voltak. A deszkaréseket még az ősz elején teletűzdelték kukoricakóróval, csuhéjjal és kukoricacsutkával. A rájuk száradt sok piszoktól felismerhetetlenné váltak. Újra és újra a papírt helyettesítették.

Naponta elfoglaltak a zsandárok egy-egy barakkot, ott számlálás ürügyén levetkőztettek mindenkit, s nagy röhögések között maradék holmiját is elszedték a mezítelen didergőknek.

December elején Mikes elhatározta, hogy az őrgyűrűn átcsúszva a Pruth felé megszökik, át Oroszországba, ott jobb életet remélve. December 10-én olyan gyönge volt már, hogy lemondott tervéről, s olyan hófúvás indult kelet felől.

Fát a közeli erdőből hoztak fegyveres kísérettel a foglyok. Vagy kétszer Mikes is közéjük vágódott. Jutalmuk egy-egy merítőkanál káposztaleves volt. Többször nem ment, takarékoskodni kellett életerejével. Aztán csak nézte, hogy két-két vánszorgó lény láncra fűzött rönköt vonszolva, miképp szenved a híg löttyért.

Az éhes emberek a szemétdombon kapirgálnak krumplihéj s rothadt káposztalevél után. A semminek a szemétje után.

Karácsony éjszakáján több ezer fogoly érkezik. Toprongyos, halálra fáradt tömeg. Az eddigi szűkösség a barakkokban elviselhetetlenné válik. Az emberi tűrőképesség azonban végtelen.

A helyekért folytatott közelharc után lecsillapodván kiderül, hogy Dél-Romániát a központi hatalmak elfoglalták. Bukarest is elesett. A román csapatok fejvesztve menekültek, a tecuci és a barladi fogolytáborokat is "menekíteniök" kellett.

Erőltetett menetben jöttek a barladiak, három napra két fej hagymát kaptak személyenként.

Még szerencse, hogy velük szemben hosszú sorokban orosz csapatok vonultak dél felé, s gyakran árokszélre szorították a toprongyos, éhes, didergő hadifoglyokat. Ilyenkor pihenhettek néhány negyedórát. A harcba induló oroszok mögött haladt a trén, a vonat, megrakva kenyérrel, konzervekkel. A kocsikon cseh légionáriusok ültek, nemrég még a kettős monarchia katonái - kenyér helyett gúnyos szavakkal és ostorcsapásokkal illették egykori bajtársaikat.

Az árokpartra vetett, rongyokban reszkető népséggel az oroszok, maguk ismerve a szenvedést, emberségesebben viselkedtek: saját porciójukból kenyeret, cukrot s dohányt dobtak a könyörgő kezekbe. A román őrök nem jó szemmel nézték a jótékonykodást, de az orosz harcosok félrerugdosták s leköpdösték az okvetetlenkedőket.

A többezres szenvedő haddal egyetlen tiszt menetelt, Pásztor Sándor ezredorvos, aki Temesvárról vonult be, s visszautasította, hogy Dobrovácra, a tiszti táborba vigyék.

Eddig naponta harminc-negyven halottat szedtek össze a barakkokból s a vermekből. Karácsony másnapjától száz fölé szökkent a holtak száma. Vérhas és tífusz meg malária terítette le az elgyöngült foglyokat. Míg a föld fagya engedte, hosszú árkokat ásattak az őrök. De karácsonyra már megkövesedett a talaj, nem vette be az ásót - a hullákat egy hullaháznak elnevezett fészer elé tolták targoncán, s ott egymásra borogatták a merevülő tetemeket.

Az őrök minden reggel szemlét tartottak az elmúlt éj halottai fölött - zsákmányt kutatva rajtuk. S ha egyebet nem találtak, utolsó ruhadarabjaiktól fosztották meg a védekezésre végképp tehetetlen foglyokat. Aztán a zsandárok következtek. Ezt Mikes nem hitte el. A zsandárok aranyfogakat kerestek a holtak szájában. S mert az új szállítmányban akadtak jobb módú halandók - nem eredménytelenül osztoztak a zsákmányon. Ezt az alsóbbrendűnek minősülő őrző katonák nyomban megfigyelték, s már másnap ők feszegették kora reggel a hullaház mögött a fagyosan lezáruló ajkakat.

A két kapitány emberei külön-külön dolgozván, nem remélték, hogy panaszaikkal, éppen hullarablás miatt a másik csapat parancsnokához fordulhatna valaki.

A zsandárok cselhez folyamodtak: maguk között felosztották a barakkokat s még a vakondtelepeket is: reggelek reggelén első szürkülettel tartották "hatáskörükön" belül a körletszemléket, ébresztő formájában mindenkit talpra parancsoltak. A halottak persze nem pattantak talpra, s a betegek s a haldoklók sem. Ezeknél tartottak a zsandárok szájvizitet. Amely szájban arany csillant, onnét kalapáccsal, ha kellett, a fél fogsort is kiverték egyetlen szem aranyfogért.

Egy hajnalon Mikes is tanúja volt a kalapács munkájának: még eleven bajtársának esett neki a román csend két őrizője. A maga gyöngeségében felháborodva s tán megháborodva közbevetette magát.

Nem számolt mostani állapotával, egykori birkózó nagy erejét érezve elhatározásában. Hatalmas ütések terítették földre. Föl sem kelt. Aznap forróláz lepte meg. S az új esztendőbe eszméletlenül és saját híg mocskával fertőzötten úszott át.

A vermekben s a barakkokban együtt élt beteg a gyönge "egészségessel". A latrinára vánszorgók nem győzték futással, letolt nadrágjuk csak annyit segített, hogy az út sarába ürítettek. A szenny és bűz újra és újra fölcsapott az utakról, ha sietős bakanccsal belelépett valaki a mocsokba. A nyomorultak elcsúsztak a síkos sárban, ott roskadtak össze, segítség nélkül föltápászkodni képtelenek.

A táborparancsnokságnak ekkor jutott eszébe, hogy a latrina közelében segélyhelyet, ispotályt létesítsen: egy siralmas deszkabódét, ahová a sárba bukottakat a latrina közeléből bementették. Aki ide került, annak órái meg voltak számlálva. Mert a román orvosok és szanitécek hozzá sem nyúltak a betegekhez, legfeljebb a fogak, az aranyfogak iránt érdeklődtek.

Koporsó nincs. Egy öreg lajtorjás szekér szolgál szállító eszközül - oldalait deszkával megemelik, hogy harminc test ráférjen hosszant. Két török fogoly vállalta, dupla porció ebédért, a hullarakást, mert amíg fel nem gyűlik az ispotályban s a vermekben a megfelelő számú holttest, senki más nem nyúl hozzájuk. A két erős temető török néha olyan lendülettel dobja fel az életteleneket, hogy túlfelől földre zuhannak. A kővé fagyott földön koponya, lábszár, csípő, gerinc mindig törik ilyenkor, de a hallgatagoknak mindegy, csak azoknak nem, akik szemlélői a gyászmenet előkészületeinek. Amikor együtt a harminc a szekéren, a rudak közé fognak másik harmincat, elevent, félholtat, igavonónak. Ha a holt teher elakad a sárban, csattog a zsandárkorbács, a bikacsök.

Túl a hullaházon már garmadában a lemeztelenített, kirabolt testek. Éjszaka kóbor kutyák, olykor talán még farkasok is oda merészkednek az emberhalomhoz, hogy tovább fosztogassák a védtelen, mezítelen húst. A varjak nappal falatoznak.

Egy nap fehér köpenyes, gázmaszkos orvosi bizottság érkezik. Honnan? Talán a minisztériumból, talán a fővezérségből. Tanulmányozni a járványt, a pusztulás okát.

Keresztülsietnek a barakkok között, át a segélyhely nyomorúságán, melynek bűzét nem érzékelhetik. Senkihez nem nyúlnak, tapasztalatot legfeljebb cipőjük, csizmájuk szerezhetett. Véleményük: Lagerkrankheit - tábori betegség. Aztán eltűntek gázmaszkostul.

Egyedül a temesvári Pásztor doktor próbált szembeszállni a járvánnyal meg a táborparancsnoksággal is, mígnem őt is leteperte a tífusz.

Moldován Mikes, itteni nevén Hozsváth, akkor állt talpra, amikor Pásztor elhanyatlott. Megkísérelte viszonozni azt az emberséget, amit tőle kapott magatehetetlenségében.

A palánktornyokban a szuronyos szantinellik már nem a holt és félholt rabokat őrizték, hanem a járványt próbálták kívül rekeszteni saját körzetükből. De a járvány nem tekintette fegyvereiket, kicsavarta a bikacsököt a zsandárok kezéből is.

Aki tehette, menekült: a táborparancsnokság, az orvosok, az egészségügyi személyzet elhagyta a tábort.

Két-három hét múlva Pásztor Sándor iszonyatos akaraterővel talpra állt, s egymaga folytatta, úgyszólván gyógyszerek nélkül ezrek megmentését. Szinte lépésről lépésre őt tekintette mindenki a tábor parancsnokának.

Barakkokba űrszéket állíttatott fel, hogy ne kényszerüljenek éjszaka latrinára vánszorogni a szükségüket keresők. De az űrszékeket a sötétben felborították az elgyöngültek. Pásztor petróleumlámpát adatott minden barakkba, s naponta kétszer is kiüríttette e kamaraszékeket.

Némely napon kétszáznál több halottal ébredtek a barakklakók. Akadtak, akik nem bírtak szomszédjuk halálos hörgésétől aludni. Hogy békességben maradhassanak, eszelős lázukban ráfeküdtek szerencsétlen szomszédjukra, s megfojtották. Elkeseredésükben többen munkára jelentkeztek, de mikor szakmai tudásuk felől érdeklődtek, az értelmiségiek mind mérnöknek nevezték magukat. Így tett Mikes is.

Április 28-án fürdőt rendeltek el mindannak, kinek még jártányi ereje maradt. Két kilométernyire kellett egy völgybe gyalogolniok: egy rozoga épületig. Előtte a gyepes udvaron levetkőztek, ruháikat batyuba kellett kötniök - ott tudták meg - fertőtlenítés végett.

A sok csontváz test mindegyike tele volt sebekkel, fekvéstől kimarjult csontok sajogtak elő mezítelenségük csontjaival. A zuhany vize hideg volt. Jólesett mégis, de nem bánták a sürgető szidalmakat. Ott egy előtérben megvárták, míg egy-egy csoport leszáradt. Az ajtóban szuronyos őr s egy társa vödörrel, melyben petróleum s egy rongydarab ázott.

A kilépőnek tetőtől talpig, arcát s testének minden zugát is le kellett törölnie a ronggyal. Ugyanazzal a ronggyal sorban mindenik, minden testrészét.

Mikes cselhez folyamodott, visszaosont a zuhanyozóba, benedvesítette magát, s kisietett a két katona között, mintha éppen most kente volna be magát petróleummal.

A hideg áprilisi szélben félórákig vártak ruháikra. A kopott rongyos ruhadarabok, megpörkölődve, imitt-amott összeégve végre megérkeztek. Érezhető volt, amint kellemes melegen magukra öltötték gönceiket, a tetvek nagy része elpusztult.

Egy másik, kimeszelt barakkba kerültek, épp a szeméttelep közelébe, mely bűzölve állandóan égett. A fel-felkavaró szél papírlapokat sodort szerteszét. Sok-sok tábori lapot, melyekkel a foglyok még tavaly adtak életjelt szeretteiknek. Mikes biztos volt benne, hogy apjának Vízaknára írott két őszi lapja is ott szállong a szemétörvényben, ha ugyan nem lett még a dudvatűz martaléka.

Az április zimankós volt, de a május derűs-barátságos. Május közepén rendkívüli vendég érkezett a táborba: doktor Baciliere, a svájci követség, a Vöröskereszt megbízottja.

Megdöbbent a rettenetes látványtól. Az eléje táruló kép infernális szenvedések és állati nyomor vádló látomása volt: nyitott latrinák, füstölgő szemétdombok, szüntelen temetkezés, a még mindig temetetlen holtak pokolbűze. Bőrrel hiányosan borított csontvázak, vicsorgó halálarcok.

Szörnyű szemléje közben a svájci orvos egy fehér köpenyre lett figyelmes, amely éppen egy földveremből bukkant fel. Pásztor doktor volt az. A két orvos aztán minden román kíséret nélkül együtt vizsgálta végig a tábor helyzetét. Baciliere távozása után a táborviszonyok annyira javultak, hogy a még életben lévők emberi jövőt remélhettek maguknak. A hadifoglyoknak járó minimális illetményt kezdtek fizetni.

Elnézték a zsandárok, hogy a közeli Radeni asszonyai tejet, tojást, faggyút, kukoricalisztet hozzanak be a táborba.

Az idő kezdte érdekelni a foglyokat, de óráját már mindenki elkótyavetyélte, vagy elveszítette fosztogatás által. Egyik mérnök napórát szerkesztett. Erre nem volt tilalom.

A kadétok május elsejétől havi harminc frankot kaptak. Így nevezték régi jogon a román pénzt.

A maradék nép kezdett erőre kapni. Sokan szökésen törték fejüket, többen meg is tették, átlopakodva a szantinellik őrgyűrűjén, s természetesen a palánkon is átvergődve előbb. Négy kivételével valamennyit visszahozták.

Lemeztelenített alfelükre, román szokás szerint, huszonötöt vertek, vesszőztek, majd bevitték őket a zsandárok barakkjába, ott kitáttatták mindőjük száját, az őrmester induljt vezényelt a felsorakozott zsandároknak, és sorra mind beleköptek a kitátott fogolyszájakba s aztán napokra kikötötték őket a szégyenoszlopokhoz. A német foglyokkal komiszabbul bántak, őket rögtönzött hadbírói tárgyalás után főbe lőtték, de előbb maguknak kellett sírjukat megásniok. A bikacsökös zsandárok sürgették a munkát, de megelégedtek félméteres gödrökkel is utóbb.

Július elején a román tisztek úgy tudták, hogy az egész tábort a Krím-félszigetre telepítik át. Távoli ágyúszót hozott a szél olykor, de az áttelepítésből semmi sem lett.

Könnyű volt az ismét visszatért táborparancsnokságnak gondoskodnia téli szállásokról - tavaly óta tizennyolcezerről négyezerre apadt a létszám. Kettős deszkafalak közé földet döngöltek, így a szél nem fútt keresztül a hodályokon. Mert október huszonkettedikén, az átköltözéskor már metsző hideg volt. A latrinahírek már közeli békéről suttogtak.

November huszonharmadikán egy szigorú, ám amint nyomban bizonyította, olvasni tudó zsandár rúgta be az ajtót, és vérszomjas hangon neveket baggadozott ki: felolvasta Hozsváth Mikes kadét nevét is. Magukkal kellett vinniök minden motyójukat, mintha vérpadra; akasztófa alá indulnának. De még bikacsökre sem került sor: azokat hívatták, akik februárban mérnökmunkára jelentkeztek. Mikes szűkölt, szívta a fogát, lévén, hogy semmilyen mérnöki munkára nem volt képesítése. Nem árulhatta el magát, már délután indultak Jassyba. A radeni állomáson egy roggyant és trágyás marhavagonba zsúfolták őket - voltak vagy ötvenen. A negyven kilométeres utat tizennégy óra alatt tették meg. Ha gyalog indulnak, bizonyára jobban elfáradtak volna. Bár ki tudhatja, amilyen dermedten kászálódtak le a régi moldvai s a mostani román főváros pályaudvarán a bűzös, vasúti kocsikból. Ötször-hatszor megszámlálták a gémberedett csapatot, mielőtt megindultak volna a - telefongyárba.

Fölösleges volt Mikes félelme, a jassyi gyárban nem mérnöki, csupán betanított segédmunkási ismereteket kívántak tőlük. Klincsevics (Chlinchevich) sergent mutatta meg a hegesztési fogásokat. Unottan, elnézően, a békéről dörmögve. A gyárvezető azt kifogásolta, hogy Mikes nittezései nem elég erősek: "forrasszon jobban, barátom!"

A napirend ez volt: a vörös téglás épületben körös-körül gyékényes deszkapriccseken aludtak. Reggel ötkor ébresztő, a katonai zenekarral együtt, akikkel egy hálótermet laktak. Mosakodás az udvari kútnál. A hideg vizet korlátlanul, méretlenül használhatták. A csájt az udvaron osztották, esőben-szélben, a rezes bandával együtt álltak sorba csajkáikkal.

Szuronyos őrök kísérték gyárba a mérnök urakat. Déli dudaszóra a tiszti étkezdébe kísérték őreik. Együtt étkezhettek a román tisztekkel. A koszt jobb volt, mint a táborban, mégis hihetetlenül gyönge: híg krumplileves, hagymás-sós babsaláta, bodag sütemény, kenyér helyett mindig puliszka. És mindig minden kozmás. Fél kettőkor vissza a gyárba. Hatkor haza. Hétkor vacsora: bableves, krumplisaláta, puliszkával. Minden kozmás, csak a bodag nem, mert az elmaradt. Nyolckor lefekvés a hortyogó rezesbanda mellé.

A háborús román fővárosból csak a gyárat ismerték, meg a laktanyát s a közti utat. Bár helyismeretük a város központi részére esett, mégis úgy érezték, mintha a legelhanyagoltabb kültelken járnának. A palánkokon rongyos gatyák és szakadt pelenkák száradtak, a kapukban tétlen, szurtos asszonyok gajdoltak, pletykáltak, körülöttük kóbor kutyák marakodtak kidobott hulladék fölött az árkok szennyvizében. A köztisztaság feladatát itt a város a varjakra s a kutyákra bízta, úgy látszott.

Egész Romániában tilos a vágás, legfeljebb vasárnap döntenek meg s mérnek ki egy-egy tízévesnél vénebb marhát. Vagy kétszer a mérnökök tányérjába is kerül némi rágós konc.

December 10-én az ebédlőben egy tiszt beszélgetésre átült asztalukhoz, s Mikessel, ki egyedül bírta a románt, közölte, hogy megkötötték a fegyverszünetet.

December 25-én délelőtt templomba kísérték a magyar mérnököket az őrök, az ünnep miatt nem tűzték fel a szuronyt. Délután pedig pisztolyos őrök kíséretében kisebb csapatokra szakadozva városi sétára indulhattak.

Megnézték a királyi rezidenciát. Szegényes villácska volt, bár szép környezetben. A pisztolyos kísérők csak onnan ismerték fel az épület királyi rendeltetését, hogy a kapu előtt két testőr vigyázkodott. Tovább aztán szinte céltalanul ballagtak az elhanyagolt, semmi látnivalót nem kínáló utcákon, mígnem az egyik kísérő katonának eszébe nem jutott, hogy örömházak is vannak a fővárosban. Mindenki mohón kapott az ötleten, előre felajozva magát lélekben-testben, az esztendőnél hosszabb böjt után.

Három lupanárt is találtak, közel egymáshoz, de megtorpantak előttük. Szennyes érzéssel taszították a legsóvárabb férfiképzeletet is: ajtajuk közvetlenül az utcára nyílt, télen is sarkig tárva, hogy kívülről is jól látszódjék, van-e szabad hely az egymás mellett sorakozó fülkékben. A szutykos, túlfestett nőstények gyors alku végett ki-kilebbentek az ajtókon vetett gyékényfüggönyök mögül - alaposan megriszálva a portékát.

A pisztolyos szantinellinek összedobtak egy menetre való néhány frankot. Míg eltűnt az egyik némberrel, visszaintett: aztán nem megszökni! A mérnökök közül egyetlen akadt, bizonyos Kertész Oszkár nevű, akinek a látvány és a szagló szutyok nem vette el az étvágyát a szerelemtől.

Karácsony másodnapján megismerkedtek Jassy gőzfürdőjével. (Elkésve, még Oszkár is.) De oda már híre futván ama szantinelli vétségének - szuronyok közt mehettek csak.

Nagy, komor, szürke épület rozoga lépcsőin betonpadlójú vetkőzőbe kerültek. Bizalmatlanul s mezítlen léptek a következő kis helyiségbe, ott kezükbe nyomtak egy-egy horpadt bádoglavórt, s rámutattak a csapra. Ott sorba álltak, majd teli lavórral a buktatóan gödrös betonon a "gőztérbe" jutottak - falépcsőn felléphettek, míg fejük a mennyezetet érte, várva a kellemes, borzongató forró gőzt. Gőz helyett fojtó füsttel telt meg a falépcsőkkel bélelt kamra. Fulladozva menekültek. Akinek kedve volt, magára zuhinthatta lavórja hideg vizét. Mikes egy gyanús színű szálkát szedett ki a talpából.

Ünnep utáni első napon a parancsnok elé kéredzkedett, s kérte, küldje őt vissza a fogolytáborba. A parancsnok nagyon elcsodálkozott, s igazán barátságosan tudakolta a furcsa elhatározás okát.

- A kettős monarchia tisztjeinek - felelt szigorúan Mikes - hadicélt szolgáló ellenséges üzemben még fogolyként is tilos munkát vállalni.

Nem kérdezték tőle: eddig hogy nem jutott eszébe ez a monarchia "tisztjelöltjének". Ő meg nem árulta el: innent, míg világ a világ, nem szökhetnék meg, legfeljebb a Pruthon át Oroszországba. Elengedték, de a decemberi "fizetését" megtartották.

Az út, mely Radenitól Jassyig tizennégy óráig tartott, Jassyból Radeniig mindössze négy órába tellett. A vonat visszafelé óránkinti tíz kilométeres sebességgel "száguldott".

A fogolytáborban éppen akkor választottak ötösbizottságot, komitét, amikor Mikest szuronyos őre visszavitte Jassyból. Mint világlátott embert nyomban beválasztották. S miért ez az egész bizottságosdi? A táborparancsnokság kénytelen vele, mert a svájci vöröskereszttől két vagyon szeretetadomány érkezett, s azzal a feltétellel adható át, ha a fogolymegbízottak kezébe.

Telefongyári munkáin megszilárdulva, vöröskereszt konzerveken erőre kapva már január első heteiben elhatározta Mikes a szökést. Január végére elegendő energia gyűlt fel izmaiban és induló elemózsia svájci konzerv a kenyérzsákban, csak a megugrás estéjét kellett jól megválasztani.

Délután sorakozót s névsorolvasást tartott a parancsnokság, sikeres szökés esetén teljes nap előny a következő sorakozóig. Hárman készülődtek nagy titokban az útra. S még egy negyedik beavatott, aki a szabad az út jelet megkiáltja.

Szabály volt, hogy a kapuőr zsandár vacsorakor, vacsora után a konyhára húzódott, fegyverét falnak támasztva, onnan figyelte a viharlámpával megvilágított kaput.

Ez az András nevű barátjuk, akit egyedül avattak tervükbe, megfigyelte, a zsandár mikor kezdi szürcsölni svájci rummal ízesített csájáját, akkor sorba futotta a barakkokat, s mindenütt bekiáltotta a "repeta" varázsszót. Percek alatt olyan tolongás támadt a konyha táján, hogy az őrzsandár se kilátni, se megmozdulni nem tudott.

Ezt a percet használta fel Mikes és két elszánt társa. Kisuhantak, át a kapu világosságán, bele a nagy sötétbe, hogy a temetőn túl találkozzanak. Hátra volt még az őrgyűrűn való átjutás. Előre kiszemelték azt az ötvenméternyi hosszú árkot, amely a felhagyott veremlakások után maradott - abban emelt fővel is megközelíthették a szuronyos, csőre töltött szantinellik őrláncát.

Végre ott hasaltak az árokszélen alig húszméternyire a legközelebbi szantinellitől. Kínjokban már arra is vetemedett megtorpant képzeletük, hogy valamelyikük hangtalan odakúszik a toporgó őr mögé, hogy megfojtsa. Beleizzadtak a gondolatba. Ekkor azonban váratlan segítség érkezett: az őrgyűrű vonalában hasalásuktól vagy száz méterre, kóbor kutyák egy hanyagul elföldelt holttestet kapartak ki a fagyos földből. A koncon való marakodás zajára közelről s távolról jelet, talán szimatot is kapva a környék minden emberhúshoz szokott csikasz ebe odagyűlt. S a szantinellik érdeklődését magukra vonták. A tőlük húsz méternyire vigyázkodó szuronyos is további tíz méterekre balra húzódott, hogy tanúja lehessen a kutyakomédiának.

Ekkor egyetlen szisszenő vezényszóra mindhárman felszökkentek, s beledőlve a havas szélbe átlépték, átrohanták az őrlánc képzeletbeli vonalát. Mocsaras, zsombékos területen hatoltak át, botladozva, bukdácsolva, de olyan sebességgel, amellyel veszélytelen nyári nappalokon futóversenyt nyerhettek volna. Talán percekkel nem is mérhető előnyük volt, mert a szantinellik, hárman-négyen nyomukba szegődtek. Lőttek volna is, ilyen alkalomra csőre töltött puskáikkal s hogy miért nem tették, azért, amiért néhány perces üldözésüket is abbahagyták: nem akarták a táborparancsnokság figyelmét fellármázni arra, hogy az ő vigyázkodásuk idején megszökhettek foglyok. Holnap délutánig két másik váltásra is rákenhető lesz a mulasztás bűne.

Negyedórácskát pihentek, de a Mikes fejében hordott román térkép szerint, az éjet kihasználva tovább hajszolták magukat a szántóföldek süppedékein: a gyöngén fagyott tavacskányi tócsák beszakadó jegén taposva sokáig latyakban.

Sajgó lábbal, ziháló tüdővel érte utol őket az első pirkadat. Száz veszélyen át a meleg szoba, a vetett ágy képzete annyira eluralkodott fáradt-zaklatott képzeletükben, el voltak szánva, az első házba bekopogtatni, akárha zsandárlaktanya lesz is az.

A gyönge szürkületben jókora háznyi építmény feketéllett utukban. Amint közeledtek, csappant reménykedő várakozásuk, ha nem is szűnt meg. Hatalmas kukoricaszár-kazal jött velük szembe. De aztán megörvendtek, ha ide jól belefészkelődnek, akármilyen kóbor kutya nem lel rájuk.

Elsőnek Mikes kapaszkodott fel a másik kettő vállán, majd felhúzta őket, s onnan még feljebb kúsztak. Végül kazalgerincre értek, ott megbontották a kévéket, s egymás mellett ügyes szarkafészket forogtak ki, egy-egy kévét magukra húzva, hátha melegebbé válik fekhelyük, amelyet ugyan biztonságosnak éreztek, de melegnek nem. Reggelre, némi szundikálás után leheletük dere még szemöldökükre is torzonborzul reáfagyott. Kettő alvásra szánhatta magát, a harmadik figyelt a nagy lakatlan pusztaságban. Délfelé azonban megmozdult az élet: a kazal köré egy legeltető juhász terelte a nyáját, maga letelepedett eszegetni, egy-egy falatot dobva kutyájának. A deres hátú terelőállat nem vett tudomást a kazalgerinc lakóiról, akik ezekben a negyedórákban nem mertek szunyókálni. Kora délután, még világoson a vezérkos csengőjének hangja jelezte a nyáj távolodását, s amint ők hárman egyenkint kiemelték kukoricakévék közül fejüket, látták, mint vész bele a juhfalka a ködbe.

Csillagtalan sötét este volt már, amikor leereszkedtek a kukoricaszár-kazalról, s a Mikes fejében őrizett térképvázlat alapján a még világoson kiszemelt irányban nyugat felé megindultak. Néhány negyedóra múlva kutyaugatás, kukorékolás ütötte meg a fülüket. Mikes szerint ez Harlau nagyfalu lehet csak, s azon túl következik a szerethi erdő, amelyen át majd biztonságosan haladhatnak. Ez a gondolat, hogy majd biztonságosan... elvette eszük eddigi óvatosságát: besétáltak a faluba. A kutyák az idegen szagtól valósággal megvadultak. A sötét ablakokban itt is, ott is fény gyúlt, majd vasvillás parasztok próbálták elöl s hátul útjukat állni. Erre egy mellékutcába menekültek, ez azonban kutyaszorítónak bizonyult. Nem tehettek mást, a palánkokon átugorva-kapaszkodva menekülni a vasvillák s az acsargó ebek elől. Amott a kertek alatt egy mély útba zuhantak, ám szitkozódásra csak futás közben maradt idejük. Az üldözők elmaradtak, futásuk iránya helyes volt, úgy két óra múlva előttük volt a szerethi nagy, kerek erdő.

Amint rájuk virradt, egy szakadék szélén megreggeliztek gyorsan fogyatkozó konzervkészletükből. Idejük sem volt elrebbenni, amikor újabb juhnyáj vonulása útjába kerültek. A pakulár nem jött be az erdőbe, kutyája sem tágított mellőle, de a juhok ártatlan tekintettel sorra megtorpantak a szakadék szélén, s csodálkozva keresték tovább a gyér füvet. Később favágók érkeztek, fejszéjük csattanásai egyre közelebbről hangzottak. Félelmükben ők hárman gallyakat és avart húzva magukra, igyekeztek rejtve maradni.

Amikor úgy hallatszott, mintha a fejszecsapások távolodnának, Mikes lerázta magáról a fagyos avart, s megindult, hogy fent tájékozódjék. Amint felnézett, egy két csúcsos sapkájú román katonával akadt össze tekintete. Mindennek vége, ez a favágók őre: vagy meg kell ölni, vagy...

Jobb keze ujjaival pénzt mutatott s kacsintott. A katona viszonozta a kacsintást, majd egy kis időre eltávozott. A fejszecsapások még inkább eltávolodtak, de a katona nemsokára visszatért, s mosolygott: s mint a mesében, bemutatkozott, s nevén nevezte Mikest. - Polyán János vagyok Alamorról. A maga édesapja, Moldován ügyvéd úr jó emberem nekem. Egy verekedés miatt bevittek Fehérvárra, és engem ott el akartak ítélni, de a maga édespapája engemet kimentett, s hogy nem volt pénzem, elengedte a díjat is. Ha sötét lesz, csak akkor induljanak, s csak mindig abba az irányba ni, ahol a villámcsapta hatalmas fenyőcsonk áll. Arra emberrel nem, legfennebb vaddal találkoznak.

Magyarul kezdte, románul folytatta: - Én munkások őrizője vagyok, ha magukkal beszélek, a fejemmel játszom.

Azért a felkínált húsz lejt elfogadta.

Vízmosások, szakadékok mellett haladtak el, vihardöntötte törzsek állták útjokat. A hatalmas ködben még tüzet gyújtani is merészkedtek. Továbbhaladásukban mindenütt a törzsek északi, mohás oldala szerint tájékozódtak.

Nappal is járhattak az erdőben, de egy körvadászat szegélyén majdnem pórul jártak. Egy töpörödött vén erdőőr irányította őket biztonságos irányba - újabb húsz lejért -, hogy melyik úton érik el leghamarabb a Szereth partját. Mikor az erdőből kiléptek, világvégi köd torlódott eléjük. Sík mezőt sejtve, nagyokat zuhanva, meredek oldalon bucskáztak lefelé. Egyszerre sima jégfelület állta útjukat. A Szereth volna ez? - kérdezték egymástól. A széles, deltaszerű folyóágy azonban sekélyebb volt, semhogy a Szereth legyen, legfeljebb egyik mellékfolyója tán. De kis folyócska, mely nem volt benne Mikes képzeletbeli térképébe jegyezve. Néhány óra pihenés után átgázoltak a folyócska széles, kövecses medrén, s mire kivirradt, újra erdőben jártak. De a környék igen mozgalmasnak, élénknek mutatkozott. Estig egy sűrű bozótban húzódtak meg. Az erdő szélén észak felé indultak. Kutyaugatás, majd világos ablakú ház felé közeledtek. Veszélyt érezve nagy kerülőt tettek a süppedős szántóföldeken. A ködben eltévedtek. Hiába keresték az erdőt. Virradatkor egy bokortalan síkon találták magukat, búvóhelyül csak egy magányos tanya kínálkozott. Kutya nem futott eléjük. Bekopogtattak. A ház lakatlan volt. Benyomták az ajtót: az üres konyhában csak lerombolt tűzhelyet találtak. Több nyugvást remélve, egymást emelve-húzva, felkúsztak a padlásra, ott tüzet raktak a nyirkos zsúptető alatt, elébb utat nyitva a füstnek. A támasztott melegben el is szenderedtek, de valaki odalent motozni kezdett, majd román káromkodással eltűnt. Ők, kissé pihenten leereszkedtek, s megindultak a Folyó felé.

A dermesztő északi szél elfútta a ködöt. Csillagos ég derült a menekülőkre, s hogy feljött a hold is, könnyebben tájékozódtak. Enyhe lejtőre jutva, árkokra bukkantak. Hogy ezek előtt drótakadályok kuszálódtak, bizonyos, hogy lövészárkok - magyar támadás feltartóztatására. Erre persze nem került sor, s a jól kiépített védőrendszert kiürítették, vagy tán meg sem szállták. Mikes fejében a térkép bevált: jól haladtak, ez már országszéle, Románia, Moldva határához közel. A drótakadályokat némely helyt spanyollovasokból képezték ki, azokat félretolva megspórolták a háromszoros drótrendszeren való kínos átvergődést.

Ott álltak hát a Szereth partján, s nézték az ezüstös holdfényben csillogó Folyót. Megindultak, hogy gázlót keressenek. Útközben szénaboglyákra bukkantak, halálos fáradtan engedtek a kísértésnek, hogy a boglyák méhében néhány órát pihenjenek.

Csakhamar talpon voltak, s a part menti füzek s bozótosok védelmében kilométereket gyalogolva a gázlót keresték. A folyó szétterüléséből megítélhető, rá is találtak az alkalmas átkelőhelyre. Ott a parton gyors elhatározással mezítelenre vetkőztek, minden holmijukat fürge mozdulatokkal a köpenyek batyujába kötötték, fejükre emelték, és zsupsz, bele a folyóba. A jégtáblák között hónaljig merülve biztonságosan s libasorban haladtak. Társai megdöbbenésére s bosszúságára Mikes a Szereth közepén megállt, s azt mondta: őseink is itt keltek át, honfoglalásra indulva s visszatekintve előbbi hazájukra, Etelközre, amelyet mi is most hagytunk el! A társak dideregve káromkodtak a hazafias megnyilatkozástól. A jégtáblák között fél kézzel evezve csakhamar partot értek. Heveny törülközés után jólesett a száraz.

Az elhagyott parton három zsandár bukkant fel. Ideje volt, íme az istenkísértő gázló használatának s most egy jó kis izzasztó kocogás, eltávolodva a túlparti szuronyoktól pásztorkunyhóra lelve szusszantak, szundítottak pár órácskát.

Csillagok alatt keltek ismét útra. Vasúti töltésen kellett átbukdácsolniok. Mikes "térképébe" ez jól beleillett, ám ezen túl kellett következnie még egy sínpárnak, a Magyarországba vezetőnek. Falvakat kerülve, szántóföldeken át. Rátaláltak a következő vasúti töltésre, s jóhelyt járnak, a fölszedett sínek mutatták. Puszta talpfákon lépegettek egy jó darabig tovább. Távoli falvak égésének fényében gyönyörködtek, abban a hiszemben, hogy ezek a tüzek már a magyar tüzérség téteményei.

Befelhősödött, egy vasúti őrbódé lámpája csábította előrejutásukat, de mégis megtorpantak, letértek a töltésről, egy ápolt kövesútra jutottak. Tovább, dombok közé kerültek, ott egy zsandárhang szólt rájuk. - Sănătate copii! Unde vă duceţi? (Jó egészséget fiúk, merre lesz a menet?) Koromsötét volt, az őrállónak felelni kellett, de szedni is nyomban a lábukat. - La Suceava, să trăiţi! - válaszolt Mikes és közben elkezdett magában dumálni hangosan románul, minthogy társai egy mukkot sem tudtak ezen a nyelven.

Nagy siettükben egy falu felé közeledtek. Vajon csakugyan Szucsava ez? S mögöttük újabb két zsandár (vagy az előbbiek) szuronya csillant. Nem futhattak, de el kellett tűnniök a szuronyok elől. Mindjárt az ötödik házban világosság volt s nyitott kapu. Az udvar mélyén, árnyékban állva bezörgettek.

Mikor a zsandárok a kapura értek, Mikes hangos románul elkiáltotta, hogy román erdőirtó munkásokként éjszakai szállást keresnek, de nem kívánják ingyen. Közben zörgették az ajtót: - Fáradtak vagyunk, éhesek! Egy női hang: - Várjatok, rögtön, csak kapok valamit magamra. - Jó, jó, rendben van - nyugtatták az asszonyt hangos román szóval. A zsandárok lassan tovább sétáltak.

A hatgyermekes zsidóasszony nyomban látta, kiféle a három bekéredzkedő. Libazsír, libatöpörtyű, lágy kenyér s egy kicsi pálinka is került. Az asszony sírva mesélte, hogy férjét még a harcok elején elvitték, nem tudja, él-e, hal-e. Nincsen hír róla. Ha odaát hadifogolyként találkoznának vele, üzeni, hogy ő is, a gyermekek is jól vannak, várják a fatit. Panaszos beszédébe az asszony magyar szavakat is beleszőtt.

Hajnali köddel kertjén át lekísérte a Szucsava folyóig vendégeit. Intette őket, a túlparton nagyon sok a katona, főként orosz. Az intelmek dacára át kellett jutniok a folyón. Nem volt erejük levetkőzni s bugyrot vinni a fejükön, úgy, ahogy voltak belegázoltak a Szucsavába. A legmélyebb helyen is csak hasig ért a víz. A sebesen úszó jégtáblákat csápoló kezükkel hárították félre.

A köd feloszlott, de ők tovább gyalogoltak, hogy altestükre rá ne dermedjen a jeges ruházat. Betorkolló úton hatalmas tömeg közeledett. Ijedten át akartak vágni távoli földekre. De mégsem. Jámbor parasztok közeledtek: sok asszony, gyermek s kevés koros férfi. Közéjük vegyültek. Székelyek voltak, bukovinaiak s vasárnapi misére igyekeztek Józseffalvára. Odaérvén, a paplakba osontak, menedéket kérve. A plébános szívesen fogadta őket, de elmondta, hogy őt magát kémnek tekintik az oroszok, és majd mindennap látogatásukkal zaklatják. Ám ha biztonságban akarnak pihenni tovaindulásukig, tud számukra egy alkalmas helyet.

Pathó Andrásék levendulaillatú tisztaszobája lett rejtekhelyük. Tisztálkodással és töltött (töltelékes) káposztával ünnepelték isten napját.

Reggelre, kéretlen, parasztgúnyákat szereztek számukra. Székelyharisnyát, és barna darócból szabott viseltes szokmányokat.

Mikesnek a legbővebb székelyharisnya is rövid volt. Úgy segítettek rajta, combtövön kettévágták és spárgával nyakba kötötték az alsó szárakat. A szokmány aztán eltakarta a hézagot s a fázó combrészeket.

Egy Gyorgye nevű kacska s látszólag félnótás legényre bízták hármukat. Pathó szerint nagyon jól ismeri a hegyi ösvényeket. S csakugyan, órákig mentek, s eltévedő lövedékeken kívül senkivel nem találkoztak.

Sztupkát és Gura-Homorát messze elkerülték, s Buksolya határában egy öreg erdőkerülő kunyhójában, Gyorgye barátjánál célba értek. Az öreg vadőr vöröshagymát, juhsajtot s kenyeret tett az asztalra, s azt tanácsolta, nyugodtan menjenek le a faluba, viselkedjenek otthonosan, sétáljanak parasztosan az oroszok szeme előtt ki a határba, s éjjel átjuthatnak.

Minden úgy volt jól, amint a vadőr tanácsolta, s már baj nélkül kijutottak a határba, amikor szembejött velük piszkos, csukaszürke mundérban, osztrák-magyar katonasapkával a fején egy baka. - Hová mész? - kérdezte Mikes magyarul. - Haza - felelte a baka. - Akkor erre gyere - intette Mikes -, mert a faluban elfognak az oroszok. Erre ő, akár a fába szorult féreg, elkezdett üvölteni, s mintha földből termettek volna elő, orosz katonák vették körül őket. A csukaszürke baka boldogan gajdolta, hogy ő most szökött át az ausztriákoktól, s íme máris milyen jó fogást csinált.

A darócszokmányos "álbukovinaiakat" Gura-Homorára lovas katonák kísérték a főparancsnokságra. Gyorgye, a táka, szőrén-szálán el. Úgy érezték, mindennek vége, s alighanem Szibériában fejezik be útjokat. Egyelőre azonban egy parasztházból alakított fogdába zárták őket.

Az ablakon szuronyos őr volt, de rács nem. Egy nagydarab muszka kenyeret, teát és cukrot hozott vacsorára.

Az őrt szenderedni sejtvén, kinyitották az ablakot, s nesztelenül kimásztak. Koromsötét volt, de csak a legjáratlanabb szakadékos utakat keresték. Távoli tábortüzet pillantottak meg. Ketten lövészárokba csúsztak. Drótakadályok állták útjokat. Spanyollovast találtak. Eltolták.

Mikes nagy örömében, hogy most már saját térfélen vannak, a karót, amelyet csak az imént rántott ki egy kerítésből, a drótakadályokhoz vágta. Amit nem láthattak, itt is, ott is üres konzervdobozokat függesztettek fel az akadályokra s a karózuhintástól százméternyire megzendült a dróthúros akadályrendszer. S erre kétfelől olyan tűzpárbaj és rakétázás kezdődött, hogy csak a közeli vízmosás mentette meg őket a megliggatástól.

Ha másra nem is, arra mégis jó volt a villogó csetepaté, hogy az arcvonalak megmutatták magukat. Mikes pontosan észlelte, merre kell indulniok.

Negyedórával szürkület előtt megindultak, alig tehettek meg száz lépést, ordítást hallottak: - Állj! - így, magyarul, s még egyszer: - Állj! - mert nagy boldogságukban az őrszem felé kezdtek rohanni. Három lövés dördült. Mikes földre vetette magát, és üvöltött: - Ne lőj, magyarok vagyunk! Mikor teljesen megvirradt, úgy emelték fel a földről, félig dermedten, harmadmagával, hordágyon vitték mögötte az elvérző két társát.

Az emberi öröm nem lehet sértetlen a földön. Végre magyar területen rázta a boldog-boldogtalan didergés Mikest.