Qui n'a plus qu'un moment à vivre
N'a plus rien à dissimuler[1]
QUINAULT: ATYS
Hazámról és családomról sokat nem mondhatok. Hazám méltatlanul bánt velem, családomtól az évek sodortak el. Örökölt vagyonom révén előkelő tanintézeteket jártam meg, bölcselemre hajló elmém pedig módszeresen feldolgozta korai tanulmányaim szorgos igyekezetének kaptárát. Legfőbb örömömet német erkölcstanárok munkáiban találtam; nem szép szavakkal cicomás őrületükben, mint neveltetésem kívánta volna, hanem ahogy fegyelmezett gondolkodásom hamisságaik útját becserkészte. Észjárásom száraz voltát sokan vetették szememre, sőt bűnömül rótták fel képzeletem szegénységét, de nézeteim végletes szkepszise éppenséggel hírhedtté tett. Vonzalmam a természetelvű bölcselet iránt nyilván elpalántálta bennem e kor legközönségesebb hibáját: a természeti világ jelenségeire való folytonos hivatkozást és hasonlítást a természeti tudományok törvényeihez. Mindent egybevetve, én lennék a legutolsó, akit az ignes fatui[2] babonás fényei az igazság egyenes útjáról letéríthetnének. Ennyit helyes lesz előrebocsátanom, nehogy valószínűtlen történetem a képzelet csapongásának minősüljön, hiszen tapasztalati érvekhez edzett elmémet soha meg nem környékezhették a fantázia délibábjai.
Sokéves külföldi utazások után, 18..-ban a gazdag és népes Jáva szigetének Batavia nevű kikötővárosából indultam útnak a Gyöngy-szigetek felé. Mint egyszerű utas szálltam hajóra egyéb indítóokom nem lévén az ideges nyugtalanságnál, amely mint a kísértet, űzött.
Vitorlásunk mintegy négyszáz tonnás, rézzel eresztékelt, gyönyörű hajó volt, malabári tölgyfából építették Bombayben. Gyapot- és olajrakományát a Laccadive-szigeteken vette fel, de vittünk ezenfelül kókuszrostot, pálmacukrot, bivalytejszínt, kókuszdiót, valamint néhány láda ópiumot. A berakodás ügyetlenül történt, hajónk ennélfogva féloldalasan haladt előre.
Enyhe szellővel keltünk útra, s napokig nem jutottunk túl Jáva keleti partvidékén, és az eseménytelenséget csupán a kis kétárbocosokkal való találkozásaink enyhítették: a Gyöngy-szigetek felől érkeztek, amerre mi tartottunk.
Egyik este a hajófar korlátjának támaszkodva, északnyugati irányban egymagában álló, különös felhőre lettem figyelmes. Az első felhő volt, mióta Bataviából kifutottunk, de a színe is fölkeltette érdeklődésemet. Napnyugtáig követtem tekintetemmel, mikor is egyszerre kelet-nyugati irányban kiterjeszkedett, és keskeny páracsíkja partöv gyanánt ölelte körül a látóhatárt. Röviddel ezután a vörös udvarral kelő hold vonta magára figyelmemet, majd a tenger furcsa viselkedése, gyors elváltozása és a szokásosnál áttetszőbb volta. Jóllehet határozottan láttam a feneket, a mérőón kéznél lévén, kiderült, hogy tizenöt ölnyi mélység fölött hajózunk. A levegő hirtelen elviselhetetlenül forró lett, és a tüzes vas sziszegésére emlékeztető hangokkal telt meg. Az éjszaka közeledtével az utolsó szélfuvalom is elült, és olyan nyugalom köszönt ránk, amelynél tökéletesebbet elképzelni is nehéz. A hajó farán égő gyertya lángja meg sem rezdült, s ha az ember hajszálat vett hüvelyk- és mutatóujja közé, a legkisebb mozzanását sem tapasztalhatta. A kapitány mindezekben nem látta a veszély jelét, és minthogy a vízárammal a part felé sodródtunk, a vitorlák felgöngyölésére és horgonyvetésre adott parancsot. Őrt nem állított, s a főként malájiakból toborzott legénység előbbre látó intézkedés híján a fedélzeten helyezkedett el. Én magam minden rosszra felkészülten lementem kabinomba. Körös-körül az egész természet a számumra figyelmeztetett. Közöltem balsejtelmeimet a kapitánnyal, ő azonban meg sem akart hallgatni, és a válasszal is adósom maradt. Nyugtalanságomban nem jött a szememre álom, és éjféltájban felmentem a fedélzetre. Éppen amint a lépcső utolsó fokára tettem a lábam, hangos zümmögés hatolt a fülembe, olyanfajta zaj, amilyet a malomkerék sebes forgása okoz, s mielőtt még a jelentését tisztán megérthettem volna, a hajó teste a tőkegerendáig megrendült. A következő pillanatban egy hatalmas hullámrengeteg oldalt döntött minket, és orrtól farig hosszirányban lesöpörte a fedélzetet.
A hajó végeredményében éppen a szélroham rendkívüli erejének köszönhette fennmaradását. Jóllehet csaknem megtelt vízzel, és árbocai letöredeztek, mégis egy perc múltán visszafordult dőltéből, s a vihar iszonyú nyomásától rengve lassan felegyenesedett.
Hogy engem mily csoda mentett meg a pusztulástól, azt aligha lehetne megállapítani. Mikor a hullámzuhatag okozta kábulatomból eszméltem, kiderült, hogy a fartőke és a kormányrúd közé szorultam. Kábultan néztem szét, amint nagy nehezen talpra álltam, és mindenekelőtt az emeletnyi magas hullámok látványa döbbentett meg: a tajtékos óceán iszonyúbb volt a legforróbb képzelet csapongásánál. Egy idő múltán öreg svédünk hangját hallottam, aki kifutáskor, szinte az utolsó pillanatban került a hajóra. Torkomszakadtából ordítottam vissza neki, és jött máris, imbolyogva, hátra a hajó farába. Hamarosan kiderült, hogy csupán mi ketten éltük túl a vihar első rohamát. A hullám a többieket mind lesodorta a fedélzetről; a kapitányt s a tiszteket álmukban érhette a halál, mert kabinjaik megteltek vízzel. Ketten a puszta kezünkkel keveset tehettünk a hajó biztonsága érdekében, de erőfeszítéseinket bénította az a félelem is, hogy bármelyik pillanatban elmerülhetünk. Horgonyláncunkról természetesen leszakadtunk a szélvész első lökésével - nyakláncot sem szakíthatott volna el könnyebben -, különben el is nyel bizonyára a hullámsír. Így azonban veszett sietséggel rohantunk az ár hátán, mely egyszer-egyszer még átcsapott fölöttünk. Kormánytőkénk erősen megsérült, s úgyszólván minden tekintetben veszedelmes károkat szenvedtünk, viszont ezer szerencsénkre épek maradtak a szivattyúk, valamint rakományunkban sem történt nagyobb súlyeltolódás. A vihar már kiadta mérgét, és a szél erejétől nem volt mit tartanunk - teljes elültétől inkább: a feltámadó ellenáramban, ezt jól tudtuk, roncsolt hajónkkal biztos pusztulásnak nézünk elébe. Igen indokolt félelmünk azonban nem talált hamaros igazolásra. A letörzselt roncs kiszámíthatatlan sebességgel száguldott öt nap, öt éjjel - ezenközben egyetlen táplálékunk a pálmacukor volt, amelyet az orrbókonyok közeiből szedtünk ki nem kis fáradsággal - a meg-megújuló szelek szárnyán. Ereje ezek közül egynek sem volt a számum első lökéséhez mérhető, s mégis iszonyúbb hullámokat támasztottak, mint amilyet életemben valaha láttam. Haladásunk az első négy napban kis kitérésekkel délkeleti és dél-délkeleti irányzatot mutatott, s föltételezhetően Új-Hollandia partvidéke mentén repültünk tova. Az ötödik napon elviselhetetlenül lehűlt a levegő, és a széltáj északibb irányba tolódott. A sárgalázas színű nap alig emelkedett néhány fokkal a látóhatár fölé, és nem bocsátott ki határozott fényt. Bár felhő nem volt látható, a szél mégis mindegyre erősödött, és egyenetlen, görcsös rohamokban zúdult ránk. Déltájban történhetett, hogy ismét a nap felé fordult érdeklődésünk. Töretlen fényt nem adott, csupán a tányérja izzott komor tompasággal, mintha sugarai mind sarkítva volnának. Éppen mielőtt elnyelte volna a háborgó tenger, központi heve egyszerre elenyészett, mintha valami világbomlasztó erő oltotta volna ki. Sápadt, ezüstös karika volt csak, mikor a mérhetetlen vízbe merült.
A hatodik nap keltét hiába vártuk - nekem még nem kelt fel, a svédnek pedig soha. Vaksötétben tapogatóztunk, s ha valami elébünk kerül, húsz lépésnyire meg nem láttuk volna. A ránk boruló végtelen éjszakát nem derítette fel a tenger villó fénye, amelyhez a forró égöv alatt már hozzászoktunk. Megfigyeltük azt is, hogy a szakadatlanul dühöngő vihar sem tajtékot, sem hullámtarajt nem hajtott többé felénk. Rémület lesett körös-körül a fullasztó ében sötétségből. Az öreg svéd lelkét lassanként babonás sejtelmek szállták meg, engem pedig néma ámulat kerített hatalmába. A hajó körüli tennivalókat elhanyagoltuk, mint ami úgyis haszontalanság, ehelyett a lehetőség szerint, magunkat igyekezvén biztosítani, hozzákötözködtünk a farvitorla csonkjához, s úgy néztünk keserű sorsunk elébe. Sem az idő megállapításához, sem a tájékozódáshoz nem volt eszközünk. Jól tudtuk mindazáltal, hogy délebbre járunk, mint bárki hajós mielőttünk, és nagy meglepetéssel tapasztaltuk, hogy jégakadály nem ütközik utunkba. Eközben a végveszélyt sejtettük minden pillanatban, amint a feltornyosuló hullámok már-már elborítottak. Az ellenáram hatalma felülmúlta legrosszabb sejtelmeimet is - a csoda az volt, hogy rögtön be nem nyelte hajónkat. Társam rakományunk könnyűségével biztatott, és emlékezetembe idézte hajónk kitűnő építését, én azonban reményben is csupán a reménytelenséget tekintvén, sötéten készülődtem a halálra, mely ítéletem szerint egy óránál hosszabb ideig nem késhetett: minden megtett csomóval vészesebb hullámakadályok közt vergődtünk a gonoszul dagadó tengerárban. Egy pillanatig viharmadarakat megszégyenítő magaslaton kapkodtunk levegő után, másik percben szédítően siklottunk, le a víz méhébe, ahol a levegő egyszerre megállt, és a tengeri szörnyek álmát nem zavarta hang.
Éppen ilyen szakadék legmélyén jártunk, mikor társam hirtelen jajveszékelése szaggatta fel a vízfalak csendjét. - Arra! Arra! - rivallt a fülembe. - Teremtő Isten! Ott! Nézd! - S amerre mutatott, tompa vörös fényzsarátra lettem figyelmes, amely lefelé siklott mélységes vermünk oldalán, és szeszélyes ragyogással csillant a fedélzeten. Feljebb emelvén tekintetemet, olyan látványban volt részem, amitől a vérem megállt. Szédítő magasban a fejünk felett, fenn az iszonyú meredély legszélén, négyezer tonnásra becsülhető hajóóriás egyensúlyozott. Jóllehet fenn ült egy hullám hegyében, mely a hajó magasságának legalább százszorosa lehetett, így is látszott, hogy felülmúlja a rendszeres járatok és a Kelet-indiai Társaság hajóinak méretét. Hatalmas tömege egyhangú kátrányfekete volt, nem ékítették a szokásos faragványok. Nyitott lőrésein egyetlen sor rézágyú meredt elő, és az árbocozaton lógáló számtalan csatalámpás visszfénye játszott fekete oldalain. Rémült csodálkozásra azonban főként az a megfigyelésem indított, hogy széloldalt lebeg e fékezhetetlen viharban, a hullámsír szélén. Mikor megpillantottuk, még csak az orra tűnt fel, úgy emelkedett lassan a hullámhegy tarajára. Végtelen rémületünkre megállt a peremen egy percig, mintegy tulajdon fenségében gyönyörködve, aztán megremegett, félrelódult; és - siklott lefelé.
Meg nem mondhatnám, hogy e pillanatban miféle hirtelen önuralom szállt meg. A far felé húzódtam, amennyire bírtam, és vártam rendületlenül a ránk támadó pusztulást. Hajónk végre föladta a küzdelmet, és orrával a vízbe túrva, süllyedni kezdett. A lesikló rengeteg test ennélfogva merülő felébe ütközött, és engem az összecsapás ellenállhatatlan erővel vágott az idegen hajó kötélzetének.
Vezérvitorlája zuhanásom pillanatában fordulhatott meg, mert a hajó megállt. A rákövetkező pillanatnyi zűrzavarnak tulajdonítottam szerencsémet, hogy a legénység figyelmét sikerült elkerülnöm. Észrevétlenül jutottam el a lejárati főlépcsőhöz, és minthogy rést fedeztem fel ajtónyílásán, különösebb nehézség nélkül elrejtőztem a hajóűrben. Indokolni viszont nehezebb volna rejtőzködésemet. Talán az a határozatlan és mégis lenyűgöző érzés vitt rá, amely az idegen hajósok láttán nyomban elfogott. Nem akartam magamat olyan embereknek kiszolgáltatni, akik egyetlen futó pillantásra ennyi zavaros sejtelmet, kételyt, gyanút keltenek. Ennélfogva helyesnek véltem, ha a hajóűrben célirányos búvóhelyet építek magamnak. Kis darabon fölfeszítettem ezért a bókonypallót, oly módon, hogy a hatalmas bordázat közé kényelmesen visszahúzódhassak.
Alig fejeztem be munkámat, máris hasznát láttam, mert a hajóűr csendjében léptek hangzottak. Ernyedt járású, botladozó ember haladt el búvóhelyem mellett. Arcát nem láttam, csupán külsejének általános megítélésére nyílt módom. Magas kora és a vele járó törődöttség nyilván látszott rajta. Térde megcsuklott az idő súlya alatt, és egész testét rogyadozva hordta. Halkan motyogott félszavakat, számomra idegen nyelven, és az egyik sarokban kezdett kotorni különös műszerek és avítt tengeri térképek között. Viselkedésében a második gyermekkor nyűgös kedve bámulatosan elegyedett a félisten zord tekintélyével. Nagy soká felment a fedélzetre, és azontúl nem láttam többé.
Lelkemben névtelen érzés vert gyökeret. Elemzést nem tűr, az elmúlt idők tanulságain nem mérhető, és attól tartok, a jövő sem szolgálhat hozzá kulccsal. Az én rendszeres gondolkodásom fényében pedig bűn az efféle beismerés, különösképpen a jövőre nézve. Soha - és most már tudom, hogy soha - nem lehetek elégedett az ilyen bizonytalan természetű észleletekkel. Bizonytalanságukban még sincs semmi csodálnivaló, hiszen eredetük is a merő újdonság. Új értékrenddel - új valósággal gazdagodtam.
Hosszú ideje már, hogy e szörnyű hajó fedélzetén a lábam megvetettem, és végzetem szálai, úgy érzem, lassan egybeköttetnek. Érthetetlen emberek! Számomra talányos töprengésbe burkolózva mennek el mellettem. Rejtőzködésem bolondság, mivel ezek nem akarnak meglátni. Szinte az imént mentem el a kormányos szeme előtt, sőt nemrég benn jártam magának a kapitánynak a fülkéjében, onnan hoztam magamnak írószerszámokat. Egy idő óta már vezetem, és feltett szándékom, hogy folytatni fogom ezt a naplót. Meglehet, hogy a világ elébe nem tárhatom, ámbár ezt nézve is megteszek minden lehetőt. Az utolsó pillanatban palackba zárom kéziratomat, s a tengerre bízom.
Egy eset új teret nyitott elmélkedéseimnek. Vajon a vak véletlen műve-e az ilyesmi? Felmerészkedtem a fedélzetre, és elvetettem magam, hogy feltűnést ne keltsek, a farpadlóra rakott halom kötélcsepűn és ócska vitorlán. Sorsom furcsaságán merengve a kezem ügyébe került kátrányecsettel pamacsolni kezdtem az egyik közeli hordón szépen összehajtogatott szárnyvitorla széleit. Azóta felvonták, én pedig, csodák csodája, téveteg ecsetvonásaim nyomán a FELFEDEZÉS szót olvasom a szélben.
Nemrégiben megvizsgáltam a hajó építését. Jól fegyverzett, s mégsem hinném, hogy csatahajó. Kötélzete, törzse, építése csupa hasonlóan nemleges feltételezésre indít. Hogy mi nem, azt könnyen megmondhatnám, - hogy mi, az megfejthetetlen marad, attól tartok. Nem tudom, de mikor a hatalmas hajóderekat, furcsa árbocágait, temérdek bőre szabott vitorlázatát, szigorú orrát és kivénhedett tatját vizsgálom, ismerős látományok villannak fel agyamban, kósza emlékek, elmúlt korok-világok krónikás meséivel zagyván elegyesek...
Szemügyre vettem a hajó bordázatát is. Hogy milyen fából épült, meg nem foghatom. Van egy furcsa sajátja, mely énelőttem mintha éppen azt bizonyítaná, mennyire nem alkalmas céljának betöltésére: mégpedig a likacsossága. Az anyag természetét értem, nem pedig szuvas állapotát, ami lehet következménye a hosszas hajózásnak a vizeken, sem korával járó korhadtságát. Hajszálhasogatásnak fog tetszeni talán, de megjegyzem, hogy a bordázat fája minden tekintetben a spanyol tölgyre emlékeztetne, ha ugyan a spanyol tölgy valamely természetellenes püffesztés próbáját állná ki.
Amint a fenti mondatot átolvasom, egy viharvert, öreg holland hajós mondása ötlik az eszembe. "Ez olyan igaz - fogadkozott az öreg, ha valaki nem hitt neki -, olyan igaz, mint hogy van tenger, amelyiken felpüffed a hajó is meg a tengerész élő teste is."
Talán egy órával ezelőtt összeszedtem a bátorságomat, és nyíltan megmutatkoztam a legénység egy csoportja előtt. Semminemű figyelmükben nem volt részem, és, ámbátor csoportjuk kellős közepében álltam, úgy tetszett, tudomásul sem veszik jelenlétemet. És mint az első közülük, akit a hajóűrben láttam, agg csont volt valahány. Térdük görnyedten rezgett, válluk előregörbedt, csontjuk zörgött laza bőrzsákjában. Beszédük halk volt, habogó, reszketeg, szemük sarkába a vénség csipája tapadt, és fehér hajuk iszonytatóan úszott a szélvészben. Körülöttük a fedélzeten mindenféle sokszorosan kimustrált ritka mérőműszerek.
Még előbb számot adtam a szárnyvitorla fordulatáról. Attól az időtől fogva a hajó, kivetve széloldali irányából, délnek vette hajmeresztő útját. Minden tenyérnyi vitorlája szélnek feszült, viharkakasától a hátsó törzsvitorláig, és főderékvitorlájával akkora vízhegyekbe szántott bele minduntalan, amekkorát rémálmában sem lát az ember. Éppen most hagytam ott a fedélzetet, ahol a lábamat sem tudnám jóformán megvetni, ámbár látnom kellett, hogy a legénység nem küszködik hasonló bajokkal. Első pillanattól fogva nem szabadulok ott az ámulattól, hogy a vész el nem nyeli ezt a tömkeleget. Úgy tetszik, már itt billegünk mindvégig az öröklét peremén, soha le nem zuhanván a mélybe. Nyaktörő hullámtornyok hegyéből sirályröptében siklunk le, majd felettünk ütik össze fejüket a csúcsok, de mint a föld gyomrának szörnyei, kik a merő rémisztésre kárhoztattak, pusztító kezük kötve: semmit nem tehetnek ellenünk. E gyakori menekvések egyetlen természetes okát abban látom, hogy hajónk valamely erős vízáram segítségét élvezi.
Szemtől szemben álltam a kapitánnyal, mégpedig tulajdon fülkéjében, de, amint sejtettem, észre sem vett. Bár a felületes szemlélő nem látna külsejében semmit, ami arra int, hogy félistennel vagy félemberrel áll szemközt, én mégis tagadhatatlan tisztelettel és az ámulat érzésével tekintettem reá. Testmagasságára nézve alig lehet alacsonyabb nálam, azaz mintegy öt láb, nyolc hüvelyk. Keménykötésű, izmos alkat, de sem nagy darabnak; sem egyébiránt jellegzetes termetnek nem mondhatnám. Az arc ellenben - az arcon uralkodó feltétlen agg fenség bámulatra késztetett. Bár ránc alig redőzi homlokát, mégis mintha milliárdnyi év bélyege ülne rajta. Szürke haja a múltak hírmondója, szürke szeme a jövő jelfejtője. Fülkéjének padlóján vasveretes fóliánsok, rozsdálló műszerek, avítt, fakó térképek hevernek szanaszét. Az asztal fölé hajolva tüzes, nyugtalan szemmel tanulmányozott valami okiratot, amit kinevezésnek néztem, mindenesetre királyi kézjegyet viselt. A kapitány - akár az első tengerész, akit a hajóűrben megfigyeltem - magában mormolt, tört félszavakat, előttem idegen nyelven, és mintha mérföldnyi messziségből érkezett volna a hangja, ámbár kartávolságra álltunk egymástól.
A hajót és minden lakóját a tengerfenék rémei hatják át. A hajósok úgy suhannak ide-oda, mint elsüllyedt századok szellemei; szemük járása gyors és sejtelmes; valahányszor pedig utamat keresztezik a csatalámpások vigyori fényében, soha nem tapasztalt érzés jár át, holott egész életemben régiségekkel kereskedtem, és mohón szívtam magamba Baalbek, Tadmor, Perszepolisz ledőlt oszlopainak szellemét, mígnem rommá lett tulajdon lelkem is...
Ha most körülnézek, elszégyenkezem régebbi félelmeimen. Mert ha megremegtetett a szélvész, mely idáig sodort, nem inkább kővé kellene merednem most, a szélvész s az óceán harca láttán, hogy érzékeltessem, milyen semmitmondó szó a tornádó és a számum? Hajónkat az örök éjszaka és a hullámtalanul nyögő víz veszi körül, de jobbra s balra három angol mérföldről is idesejlenek, mint a világmindenség külső őrfalai, a puszta égbe törő iszonyú jégbástyák...
Ahogy képzeltem, a hajót csakugyan áram ragadja tova - ha tudniillik áram a neve az ilyen dörögve tóduló áradásnak, amely zuhatagos sietséggel délnek sodor, sikoltó jégtorlaszok mentén...
Úgy vélem, fölösleges is rettegésem megértésével próbálkoznom. A kétségbeesésen azonban mindeddig úr volt kíváncsiságom, olyannyira, hogy akár a legszörnyűbb halál gondolatával is megbarátkoztat, ha e rémvilág titkait kikutathatja. Nyilvánvaló, hogy valami izgató tapasztalás elébe sietünk - valami tovább nem adható titok elébe, melynek befogadása: a pusztulás. Lehet, hogy ez az áram egyenesen a Déli-sarkra visz, sőt e vad feltételezést minden valószínűség megerősíti...
A legénység nyugtalan, reszketeg léptekkel rója a fedélzetet; arcukon azonban inkább a remény fényét látom, a kétség árnyát.
A szél közben a hátunkba kapaszkodik, s mivel vitorlának oly bővében vagyunk, időnként valósággal kiemel minket a vízből! És - iszonyok iszonyata! - a jég hirtelen megnyílik jobbra, majd balra, körkörösen, óriás amfiteátrummá, melynek lépcsőzetes ormai a messzi sötétbe tűnnek. Időm immár kevés, hogy sorsomon eltöprengjek! A körök mind gyorsabban szűkülnek - örvény kapott tébolyult csigájába! - és a bőgve zúgó tengervészben megrendül hajónk... Ó, Isten... Süllyedünk!
JEGYZET. - A "Palackban talált kézirat" eredetileg 1831-ben jelent meg; nekem viszont jó néhány évvel később került kezembe a Mercator-féle "Atlasz", mely az óceánt négy torkolaton át ömlő víztömegként ábrázolja, mely a Sarki (északi) Áramba jutván, a Föld gyomrába igyekszik, a Sarkot magát pedig esztelen magasságba törő fekete sziklaszirt gyanánt.
Fordította Bartos Tibor
Isten útjai a természetben, akár a gondviselés terén, nem a mi útjaink;
nincs az az emberi modell, amely a legkevésbé is érzékeltetné művének, mely
mélyebb; mint Demokritos kútja, nagyságát, mélységét és kikutathatatlanságát.
JOSEPH GLANVILL[3]
Végre elértük a legmagasabb szikla csúcsát. Az öreg annyira kimerült, hogy percekig szólni sem tudott.
- Még nem is régen - mondta végre - olyan jól és gyorsan vezethettem volna uraságodat a hegytetőre, akárcsak legifjabb fiam. De három éve olyasmi történt velem, ami halandóval soha még nem esett meg - vagy legalábbis senki sem élte túl, hogy beszélhessen róla. A hat óráig tartó halálfélelem, amelyet átszenvedtem, összetörte lelkemet-testemet. Ön azt hiszi, hogy nagyon öreg vagyok? Pedig nem. Nem kellett egy egész nap sem ahhoz, hogy hollófekete hajam megfehéredjék, és minden izmom és idegem úgy elgyengüljön, hogy a legkisebb erőfeszítéstől is remegek, és még az árnyéktól is félek. Tudja, hogy még erről a kis szikláról sem nézhetek le, hogy el ne szédüljek?
A "kis szikla", amelynek legfelső, csúszós peremén olyan könnyelműen nyújtózott el, hogy derékig szinte lelógott róla, és csak könyökével tartotta magát külső és síkos szegélyén - ez a "kis szikla" mintegy ezerötszáz-ezerhatszáz láb magasan emelkedett ki meredeken, fekete fényben az ormok és szirttarajok rengetegéből. A világért meg nem kíséreltem volna, hogy akár hat yardnyira is megközelítsem a szélét. Ami azt illeti, már útitársam veszélyes helyzete is annyira felizgatott, hogy a földre hasalva két kezemmel a bozótba kapaszkodtam, és még az égre sem mertem feltekinteni, sőt, hiába küzdöttem a gondolat ellen: a rettenetes vihar megrázhatja még a hegyóriás alapjait is. Sokáig tartott, amíg annyira felbátorodtam, hogy fel mertem ülni, és lenéztem a mély messzeségbe.
Az öreg így szólott:
- Le kell győznie rémlátásait, hisz azért hoztam fel ide, hogy a legjobb helyről lássa annak az eseménynek színterét, amelyről az előbb beszéltem, és hogy, míg elmondom az egész történetet, szemünk előtt terüljön el a tájék.
És lassú, megfontolt hanghordozással folytatta:
- A 68-ik szélességi fok alatt vagyunk, egészen a norvég part szélén, Nordland tartományban, a komor Lofoden kerületben. A hegycsúcs, amelyen ülünk, a felhős Helseggen. Emelkedjék egy kicsit fel - ha szédül, kapaszkodjék meg a fűben -, úgy, és nézzen ki, túl a lenti ködgyűrűn, a messzi tengerre.
Szédülve néztem a mélységbe. Előttem a mérhetetlen óceán, vize olyan tintafekete, hogy egyszerre felidézte emlékezetemben a núbiai földrajztudós leírását a Mare Tenebrarum-ról.[4] Szomorúbb, vigasztalanabb képet el sem lehet képzelni. Ameddig a szem a távolba csak elláthatott, jobbra és balra, kietlenül fekete, mezítelen hegyek zárták el a világot, és komorságukat még erőteljesebben kiemelte a hullámok kísérteties fehér taraja, amint üvöltve, zúgva, sisteregve nekik vágódott, és megtört rajtuk. Éppen szemben a kiugró hegyorommal, amelynek csúcsán elhelyezkedtünk, öt-hat mérföldnyi távolban egy kicsiny, lakatlannak látszó sziget emelkedett ki a tenger vizéből - jobban mondva kijelölte helyét a hullámok rohanó és robogó tömege, amely tajtékozva ölelte körül. A szárazföldhöz két mérfölddel közelebb egy másik, kisebb sziget látszott - csupa vad szikla, fekete kőkoszorú.
És közelebb és távolabb, a part és a szigetek közt egészen különös volt a tenger. A jeges szél olyan erősen fújt a part felől, hogy a nyílt tengeren egy brigg alig tudott megküzdeni vele, és minduntalan el-eltűnt a hullámvölgyekben; s közelben a hullámzás rövid, hirtelen dühös csapdosássá változott, nem tartott be sem irányt, sem széljárást, sőt ellene fordulva zúgott, s csak a sziklák közvetlen közelében vert tajtékot.
- Mi, norvégek - szólt az öreg - a messzibb szigetet Vurrgh-nak hívjuk, a közelebbit Moskoe-nak. Az ott északra, körülbelül egy mérföld távolságra, az Ambaaren. Odébb, az a szigetcsoport az Islesen, Hotholm, Keildhelm, Suarven és Buckholm. Még messzebb - Moskoe és Vurrgh között - van az Otterholm, Flimen, Sandflesen és Stockholm. Így hívják ezeket a szigeteket, de hogy mért van nevük egyáltalában, azt csak a jó Isten tudja. Nem hall valamit? Nem látja, hogy változik a víz?
Körülbelül tíz perce voltunk már a Helseggen csúcsán, amelyre Lofoden belsejéből kapaszkodtunk fel, és amíg fel nem értünk, nem láttunk tengert. Mialatt az öreg beszélt, mind jobban és jobban tudatára ébredtem, hogy mint az amerikai prériken a rohanó bölénycsorda, fújtatva, hangosan és egyre növekvő zajjal zúg alattunk a tenger. Egyidejűleg észrevettem, hogy az óceán alattunk gyors áramlásnak indul, s az áram északra tart. Míg néztem, az áramlás sebessége ijesztővé vált. Minden pillanattal növekedett erőszakos vadsága. Öt perc alatt mintha az egész tenger Vurrgh szigetét támadta volna meg, de legvadabbul Moskoe és a part között viharzott és hánykolódott. Egymásra törő, egymással viaskodó áramlások százai keltek itt, vad vonaglással estek egymásnak, számtalan örvénytölcsér zúdult egymásba, sziszegés, sistergés, forrás töltötte be a levegőt, és mindez a dörgés, dübörgés, hörgés rettenetes sebességgel észak felé tört; olyan sebességgel, amilyet csak nagy zuhatagoknál látni.
Néhány pillanat, és megint gyökeresen megváltozott a kép. A tenger felszíne valamivel csendesebb lett, egyik örvény a másik után tűnt el, de számtalan, eddig nem látott óriási habcsík támadt ott, ahol eddig nyoma sem volt. A habcsíkok nőttek, nőttek, egymás felé tartottak, keringeni kezdtek, mintha valamennyi korábbi örvény helyében most egyetlen új tölcsér keletkeznék. És valóban: így is történt. Hirtelen, nagyon hirtelen, óriási, rettenetes erejű, mérföldnél nagyobb átmérőjű örvény támadt. Határán széles, forgó haböv keringett, de egyetlen habfoszlány sem szállt le a mélységbe. A tölcsér belseje, amennyire a szem beléje láthatott, csillogó, sima, feketéllő vízfal volt, mintegy negyvenöt fokú szögben hajolva a látóhatárra, szédítő körben forogva, dagadva és növekedőn - a hangja félig nyögés, félig ordítás, majd hörgés: hang, amilyet a hatalmas Niagara sem küld az ég felé.
A hegy alapjáig megremegett, a sziklák mintha leváltak volna. Arcra borultam, és szörnyű idegizgalmamban görcsösen kapaszkodtam a gyér fűszálakba.
- Ez - mondtam bátortalanul az öregnek -, ez nem lehet más, mint a Maelström óriási örvénye.
- Néha így is mondják - felelte -, de mi, norvégek, Moskoe-strömnek hívjuk, mert ez a sziget van félúton.
A leírások, amelyeket a tüneményről eddig olvastam, egyáltalán nem készítettek elő a szemem elé táruló látványra. Jonas Ramus - bár ő írja le a legkimerítőbben nagyságát, kápráztatóan borzalmas voltát, őrjítő szépségét - még csak érzékeltetni sem tudja. Nem tudom, mikor, milyen helyről és milyen körülmények között szemlélte a Moskoe-áramot Ramus, de annyi bizonyos, hogy nem a Helseggen csúcsáról, és nem viharban. Mégis érdemesnek tartom, hogy leírásából idézzek néhány mondatot, bár nagyon is erőtlenek, s a látvány hatását sehogyan sem képesek közvetíteni.
"Lofoden és Moskoe között - írja Ramus - a tenger mélysége 35 és 40 fonal között változik. De a másik oldalon, Ver (Vurrgh) irányában annyira elsekélyesedik, hogy közönséges hajó még nyugodt időben sem közlekedhetik rajta úgy, hogy ki ne tenné magát a zátonyrafutás veszélyének. Dagály idején az áramlás viharos zajjal tör Lofoden és Moskoe között a szárazföld felé, de ha beáll az apály, a tenger irtózatos hangja felülmúlja a legrémesebb vízesés zuhogását is. Mérföldekre hallatszik el a rettenetes hang, és mikor az áramlás a legvadabb, és dühe viharrá fokozódik, az örvény roppant szélességben olyan mélységeket nyit meg, hogy magával ragadja a közelben levő hajót, levonja a mélybe, összemorzsolja a sziklákon, aztán, mikor az áramlás csendesedik, kidobja roncsait. De ilyen elcsendesedés csak apály és dagály közt észlelhető, nyugodt időben, s nem tart tovább egy negyedóránál; aztán újra erősödik az áramlás, veszedelmes akár egy norvég mérföld távolságra is megközelíteni. Bárkák, jachtok, hajók tűntek el az örvényben, mert nem voltak elég óvatosak, hogy távol tartsák magukat tőle. Megesik az is, hogy bálnák kerülnek a közelébe, és az irtózatos erő magával ragadja őket. Lehetetlen csak megközelítően is leírni céltalan és elkeseredett küzdelmükben hallatott ordító és vonyító hangjukat. Egyszer egy medve, amely Lofodenből Moskoe-ba úszott, került az örvénybe; halálordítása még a partra is kihallatszott. Nagy tömeg fenyőfa, amelyet elnyelt az örvény, összetörve, megtépve került megint felszínre, úgy összehasogatva, mintha serte nőtt volna a törzseken. Ez világosan mutatja, hogy az örvény mélye éles sziklafogakat rejt, azok között hányódtak a fatörzsek. Az áramot a tenger apálya és dagálya szabályozza, amely hatóránként váltakozik. 1645-ben, hatvanadvasárnapján, olyan erővel és zajjal tombolt, hogy a parti házak kövei is leomlottak."
Ami a mélységét illeti, sejtelmem sincs róla, hogyan állapíthatták meg az örvény közvetlen közelében. A "40 fonal" mélység valószínűleg a Lofoden és Moskoe közötti részekre vonatkozik, de csak a part közelében, mert a közepén mérhetetlenül mélyebb lehet; ennek legjobb bizonyítéka az, hogy még innen a Helseggenről, ahonnan pedig csak oldalpillantást lehet vetni a mélységbe is, sokkal mélyebbnek látszik. És a hegycsúcsról a vízi pokolba letekintve kénytelen voltam mosolyogni azon az együgyűségen, hogy a derék Jonas Ramus mint nehezen hihető tényeket jegyzi föl a bálnák és a medve történetét, mert most, hogy láttam, nyilvánvalónak tűnt: ha a halálos áramlás vonzáskörébe kerül, a legnagyobb hajót is úgy ragadja magával és húzza le tüstént a mélységbe az örvény, mint pihét a forgószél.
Minden magyarázat, minden leírás, amit eddig hallottam és olvastam - s amelyek közül egypárat nagyon valósághűnek tartottam -, hamisnak és elégtelennek tűnt. Az általános vélemény az, hogy mind ez, mind a három kisebb örvény a Ferroe szigetek közt, úgy keletkezik, "hogy az apály és dagály emelkedő és süllyedő víztömegei a tenger alatti szirtvonulatok és sziklák között összeszorulva vízesést képeznek: minél magasabb a dagály, annál mélyebbre zuhannak a víztömegek, és ennek természetes következménye az örvény, amelynek szívó erejét elég kísérlet bizonyítja". Ez az idézet az Encyclopaedia Britannicá-ból való. Kirchen és mások szerint a Moskoe-ström közepe táján gigászi szakadék van, amely csatornaszerűen átvágja a földgolyót, és valahol távoli részeken jut felszínre - egy helyütt nagyon határozottan említik ezzel kapcsolatban a Bothniai öblöt. Ez a kissé gyermekes vélemény felelt meg legjobban nekem, mert ez vágott össze leginkább azzal, amit magam előtt láttam. Elmondtam vezetőmnek, aki legnagyobb csodálatomra azt felelte, hogy bár Norvégiában általánosságban elfogadják ezt a feltevést, ő nem hisz benne. Az Encyclopaedia magyarázatát nem képes megérteni - ebben egyetértek vele. Ha papíron igaznak is hat, teljesen érthetetlen, sőt, képtelenség itt, a mélység mennydörgése közepette.
- Azt hiszem, kigyönyörködhette magát az örvényben! - mondta az öreg. - Ha úgy tetszik, kapaszkodjék körül a sziklán, hogy szélvédett helyre jussunk, ahová a víz ordítása sem hallatszik fel. Ott elmesélek egy történetet, ami bizonyára meggyőzi majd, hogy valami keveset én is csak tudok a Moskoe-strömről.
Szót fogadtam, és ő mesélni kezdett.
- Két bátyámmal együtt volt egyszer egy vitorlásunk, úgy hetventonnás lehetett. Közel Vurrgh--hoz, Moskoe-n túl, a szigetek közt szoktunk halászgatni rajta. Erre, ahol nagy és vad a hullámverés, alkalomadtán mindenütt jó fogás esik, ha valakiben van annyi bátorság, hogy megpróbálja, de a Lofoden-parti halásznép közül csak mi hárman tartottunk rendes halászjáratot a szigetek között. A többiek inkább lejjebb, délre próbáltak szerencsét. Ott minden órában lehet halászni, nagyobb veszély nélkül, ezért kedvelik jobban azt a helyet. Mi azért választottuk ezt, mert itt, a sziklák közt nemcsak a legtöbb fajta, de a legtöbb hal tanyázik, s így megesett, hogy egy nap alatt többet fogtunk, mint más félénkebb csapat egy álló hét alatt. Mindenesetre kockázatos vállalkozás volt - munka helyett életünket kínáltuk, tőke helyett pedig bátorságunkat.
Kétárbocosunk állomáshelye innen vagy öt mérföldnyire volt egy védett öbölben. Rendes szokásunk az volt, hogy szép időben kihasználtuk az áramlat tizenöt perces "szünetét", átvágtunk a Moskoe-ström főcsatornáján, jó messze az örvény szájától, és valahol Otterholm és Sandflesen közelében, ahol a hullámtörés nem olyan vad, vetettünk horgonyt. Itt rendesen megvártuk az újabb szünetet, és felhasználva azt, hazairamodtunk. De csak akkor vállalkoztunk erre a vakmerő útra, ha ide-oda menet kedvező oldalszélre számíthattunk, ha biztosak lehettünk benne, hogy a szél nem áll el visszatérésünk előtt, és számításunkban nagyon ritkán csalódtunk. Hat év alatt csak kétszer kényszerített a szélcsend arra, hogy egész éjszaka lehorgonyozva vesztegeljünk. De az ilyesmi nagyon ritkán történik meg errefelé! Egyszer pedig egy teljes hétig kellett vesztegelnünk. Olyan vihar tört ki rövidesen megérkezésünk után, hogy nem mertük megkockáztatni a visszatérést. Majd éhen vesztünk! Akárhogy is igyekeztünk megakadályozni, a vihar csaknem kisodort a nyílt tengerre. (Az örvénylés körbe-körbe kergetett, annyira, hegy horgonyunkat is fel kellett áldoznunk.) Szerencsére ellenáramlatba kerültünk, amilyenek ma itt, holnap ott születnek és elmúlnak. Ez a flimeni öbölbe sodort, ahol biztonságba kerültünk.
Még a huszadrészét sem beszéltem el azoknak az élményeknek, amelyekben ezen a helyen részünk volt. Jó időben sem gyerekjáték ott a halászat, de mindig baj nélkül sikerült a Moskoe-strömön áthajóznunk, bár néha torkomban vert a szívem, annyira percre kiszámítottan történt az átkelés. Némelykor a szél nem volt olyan erős, mint amilyenre számítottunk, hajónk lassabban haladt, s a sodrás miatt kormányozhatatlanná vált. Bátyám tizennyolc éves fia és az én két markos kamasz fiam nagy segítségünkre lehetett volna olyankor a kötelek és vitorlák körül, vagy éppen a halászatnál is, de valahogy úgy van vele az ember, hogy a maga életét csak kockára teszi, de nincs szíve veszedelembe dönteni a gyerekeket! Mert szörnyű veszedelem volt, ez az igazság!
Néhány nap múlva pontosan három éve lesz annak, amit el akarok mesélni. 18.. július tizedik napján történt. Az idevaló népnek örökké emlékezetes marad ez a nap, mert sem azelőtt, sem azután soha olyan orkán nem szakadt le az égből. Egész délelőtt, de még késő délután is ragyogott a nap, állandó enyhe délnyugati szellő fújdogált, úgyhogy a legöregebb tengerészek sem sejthették, mi készül.
Két bátyámmal délután két óra tájt vitorláztunk halászhelyünkre, és rövid idő alatt nagyszerű fogásunk akadt. Fel is tűnt nekünk, hogy aznap milyen óriási tömegben rajzik a hal. Hetet mutatott az óra, az én órám, amikor felszedtük horgonyunkat, hogy hazainduljunk, és nyolckor csöndes vízen haladjunk át a legveszedelmesebb ponton.
Élénk, gyors szellő hajtotta hajónkat, mikor útra keltünk, és rövid idő alatt elég nagy távolságot hagytunk magunk mögött. Ki is álmodhatott veszedelemről? A legkisebb jel sem vallott erre. De egyszerre a Helseggen felől hevesebb szél kerekedett, és visszadobott minket. Ez annyira szokatlan, eddig nem tapasztalt jelenség volt, hogy egy pillanatra - magam sem tudom, miért - elszorult a szívem. A szél irányába tereltük hajónkat, de az ellenáram nem engedett előre. Már-már azt ajánlottam, hogy térjünk vissza horgonyhelyünkre, mikor a hajó fara irányában az egész látóhatárt beborító rézszínű felhőt vettünk észre, amely egyre sebesebben, meglepő gyorsasággal növekedett.
Időközben a szél, amely visszakergetett, elállott, és a szélcsendben az áramlatok ide-oda sodortak. De ez az állapot annyi ideig sem tartott, hogy meggondolhattuk volna a teendőket. Egy pillanat sem múlt el, és már le is csapott ránk a vihar. Két pillanat sem, és az ég teljesen beborult - a rohanó víz felcsapott, minden hirtelen annyira elsötétedett, hogy egymást sem láthattuk.
Ezt a vihart leírni lehetetlen. A legöregebb norvég tengerész sem élt át még csak megközelítőt sem! Mielőtt magával ragadott, bevontuk vitorláinkat, de hiába minden! Az első szélrohamnál két árbocunk, mintha elfűrészelték volna, a fedélzetre zuhant, a főárboc magával sodorta bátyámat, aki, hogy biztonságban legyen, hozzákötötte magát.
Hajócskánk könnyű volt, mint a pehely, könnyebb hajó nem siklott még a vizeken. Fedélzete zárt, csak az orra közelében volt egyetlen nyílás, de ezt szokásunk szerint szorosan elzártuk, amikor csak a Moskoe-ström közelébe értünk, hogy a fölcsapó víz ellen védve legyünk. Enélkül most már biztosan elvesztünk volna, mert néhány pillanatig teljesen elborítottak a hullámok. Hogy mi úton-módon maradt a fedélzeten a bátyám, az örök titok marad előttem. Ami engem illet, amikor eleresztettem a lezuhanó árboc kötelét, hasra vágtam magam, lábamat nekivetettem a hajóorr keskeny peremének, és görcsösen belekapaszkodtam egy leerősített vasgyűrűbe az előárboc tövében. Gondolkodás nélkül, ösztönösen tettem - kétségtelenül ez volt a legjobb, amit tehettem -, hisz nagyon is zavart voltam ahhoz, hogy gondolkozzam.
Amint mondtam, néhány pillanatra elborított a víz, és én lélegzetemet visszafojtva lógtam a gyűrűn. Mikor már nem bírtam így tovább, föltérdeltem, de a gyűrűt nem bocsátottam el. A fejem így valamelyest felszabadult. Ekkor kis hajónk megrázkódott, mint a kutya, amikor kijön a vízből, és kiemelkedett a hullámokból. Nehéz kábulatom elmúlt, és igyekeztem gondolataimat rendbe szedni. Mit is kellene most tenni? Egyszerre csak érzem, hogy valaki a karomba csimpaszkodik. A bátyám volt! Szívem megdobbant az örömtől, mert biztosra vettem, hogy a víz elsodorta. De a következő pillanatban örömöm rémületté változott. - Száját a fülemhez szorította, és egyetlen szót ordított: - Moskoe-ström!
Senki sem érezheti azt, amit én ebben a pillanatban. Mintha vad lázroham gyötörne, egész testemben megrázkódtam. Tudtam... nagyon is jól tudtam, hogy mit jelent ez az egyetlen szó - hogy mit akart vele mondani. A szél, amely most elkapott, egyenesen az örvény felé ragad, és nincs hatalom, amely megszabadíthat!
Érti, mit mondok?... Amikor csak áthaladtunk ezen az áramlaton, még csendesebb időben is, volt rá gondunk, hogy jó messzire kerüljünk az örvénytől, és mindig bevártuk a szünetet. De most egyenesen az örvény torkába röpít a szél... És micsoda szél!
Még van remény... Van! A szünettel együtt érünk oda - de a következő pillanatban már átkoztam magamat botor hiszékenységemért. Nagyon jól tudtam, mi várna ránk, még ha tízszer kilencven ágyús volna is a hajónk.
Ekkor a vihar első dühe kissé alábbhagyott, vagy talán azért nem éreztük olyan erősnek, mert maga előtt hajtott. Így felszabadultak a tenger hullámai, amelyeket a szél eddig elnyomott, és hegyekké növekedtek. Az égbolton is különös változás történt. Körös-körül éjfekete felhők lepték el, de közvetlenül a fejünk felett kihasadt, magányos, kerek kör támadt, oly tiszta és ragyogóan mélykék, amilyennek csak ritkán láttuk; a nyíláson át lenézett a telihold, és úgy ragyogott, mint még soha. Felettünk és körülöttünk minden fényben fürdött - mindent tisztán láttunk -, de, Isten! Nagy Isten! Micsoda látvány volt ez!
Néhányszor megkíséreltem, hogy szóljak a bátyámhoz, de valahogy, nem értettem miért, a zaj úgy megerősödött, hogy egyetlen szót sem hallott, bár torkomszakadtából ordítottam. Egyszerre megrázta a fejét, sápadt volt, mint a halál, és mutatóujját feltartotta, mintha azt mondaná: - Figyelj!
Hirtelenében nem értettem, mire gondol, mit akar mondani, de aztán szörnyű gondolat villant belém. Elővettem órámat. Állt. A holdvilágnál megnéztem mutatóját, könnyekre fakadtam, és messze behajítottam a tengerbe. Hét órakor megállt! Elmulasztottuk a szünetet, s a ström örvénylése teljes erejével tombolt!
Ha egy hajó jól épült, rendesen kiegyensúlyozott, és rakománya nem túl nagy, a hullámok még vihar idején is könnyedén; szinte segítve viszik - akármilyen különös is ez a szárazföldi patkányoknak. Tengerésznyelven ezt úgy hívják, hogy a hajó nyargal. Idáig a hullámok hátán pompásan nyargalt a mi hajónk is, de most hirtelen egy óriási hullám kelt fel alattunk, és emelt fel, fel, mintha az égbe akart volna dobni. Sohase hittem volna, hogy egy hullám ilyen magas lehet. Azután zuhanva, csúszva, mintha ugrott volna a hajó, buktunk lefelé, mélyen... mélyen! A gyomrom felfordult, szédültem, mintha álmomban egy magas hegycsúcsról zuhannék le. De amikor fent voltunk, volt annyi időm, hogy egy pillantással széttekintsek, és ez a pillantás eleget mondott. Rögtön tisztába jöttem helyzetünkkel. A Moskoe-ström örvénye alig egy negyed mérföldre volt tőlünk, de éppoly kevéssé volt hasonlatos ahhoz a Moskoe-strömhöz, amelyet mindennap látunk, mint az az örvény, amelyet most lát, egy malompatakhoz. Ha nem tudtam volna, hol vagyunk, és mi vár ránk, soha meg nem ismerem a helyet. Szememet akaratlanul is lezárta a borzalom. Szempillám görcsösen összecsukódott.
Még két perc sem múlt el, és máris csendesülni éreztük alattunk a hullámokat, hab sistergett körülöttünk. A hajócska éles fordulatot tett balra, és mint a villám, rohant az új irányba. Ugyanakkor a víz bömbölése éles sivításba fulladt, mintha sok ezer gőzhajó egyszerre nyitná ki szelepeit. Az örvény tajtékgyűrűjében voltunk, amely mindig is körülvette a tölcsért. Már elkészültem rá, hogy a következő pillanatban a mélységbe ragad, a feneketlen örvénylésbe, ahová csak nagyon ködösen láttunk le, oly irtóztató sebességgel rohantunk. A hajó alig érintette a vizet, s mint a szappanbuborék, lebegett felszínén. Jobb felől volt az örvény, balról mint óriási, megmászhatatlan fal emelkedett köztünk és a láthatár között az óceán.
Ha mindjárt furcsának tetszik is, de higgye el, amikor már a tölcsér szájában voltunk, sokkal nyugodtabbnak éreztem magam, mint előtte. Tudtam, hogy semmit sem remélhetünk, és ez a tudat megszabadított a rémület jó részétől, mely kezdetben elvette erőmet. Azt hiszem, a kétségbeesés megerősítette idegeimet.
Talán hencegésnek hiszi, de minden szó igaz, amit mondok - az járt az eszemben, hogy milyen nagyszerű halál ez, és hogy milyen ostoba voltam, amikor az én semmi kis életemre gondoltam Isten hatalmának ilyen csodálatos megnyilatkozása mellett Azt hiszem, szégyenemben el is pirultam, mikor ez eszembe jutott. Kisvártatva elfogott a kíváncsiság, hogy tulajdonképpen milyen is a híres örvény. Tudni akartam, milyen a mélység, ha mindjárt az életem árán is; és nagyon sajnáltam, hogy tengerész bajtársaimnak sohasem mesélhetem el a titkot, amely most feltárul előttem. Tudom, hogy a halálos veszedelem pillanataiban ezek furcsa gondolatok, és azóta sokszor gondoltam arra; hogy a hajó körbeszáguldása az örvényben bizonyára megzavarta kissé a fejemet.
Valami más is közrejátszott abban, hogy visszanyertem önuralmamat; elállt a szél, nem érhetett el bennünket jelen helyzetünkben. Az örvény öve jóval mélyebben van az óceán színénél, és ez utóbbi most mint magas fekete hegytaréj tornyosult felettünk. Ha nem járt még szélviharban kinn a tengeren, aligha tudja elképzelni, hogy a szél és a záporozó víz hogy megzavarja az embert. Vakká, süketté teszi, fojtogatja, képtelen tőle cselekedni, gondolkozni. De most nagymértékben felszabadultunk; akár a halálraítélt a siralomházban, akit kivégzése előtt még kisebb kedvezményekben részesítenek, amelyektől el volt tiltva, míg sorsa el nem dőlt.
Hányszor keringtünk körbe a habgyűrűben, lehetetlen megmondani. Vagy egy óra hosszat forogtunk, inkább szálltunk, mind beljebb és beljebb az örvény közepéhez, mind közelebb-közelebb szörnyű belső pereméhez. Egy pillanatra sem engedtem el a vasgyűrűt. Bátyám a hajó farán egy erősen lekötött, üres kis vizes hordóba kapaszkodott. Ez az egyetlen darab maradt meg a fedélzeten, amikor a vihar ránk tört, és mindent lesodort. Amint forgásában hajónk a mélység széle felé közeledett, elengedte a hordót, nekiesett a gyűrűnek, és mert az nem volt elég nagy, hogy mindketten belekapaszkodhassunk, eszeveszett félelmében kezdte róla lefejteni ujjaimat. Mélységes fájdalom fogott el, mikor láttam, mit tesz, bár tudtam, hogy őrületében teszi - dühöngő őrült a félelemtől. Nem harcoltam a gyűrűért. Mindegy, melyikünk mibe kapaszkodik - fogja ő a gyűrűt, én meg hátul a hordócskát. Könnyen értem el új helyemre, mert a hajó elég nyugodtan forgott körbe, és csak olykor-olykor rándult meg a tölcsér roppant lendületében, az örvénylő víztömegtől. De alighogy elfoglaltam új helyemet, vad zuhanással elkapott a mélység. Gyors imát mormoltam, arra gondoltam, hogy mindennek vége.
Amikor éreztem a szédítő zuhanást, ösztönszerűen erősebben karoltam át a hordót, és behunytam a szememet. Néhány másodpercig ki se mertem nyitni, mert elkészültem már a végre, és csodálkoztam, hogy még nem kezdődött meg halálküzdelmem a vízzel. De perc perc után múlott, és még mindig éltem. A zuhanás érzete megszűnt; a hajó járása hasonlatos volt ahhoz, amelyet a habgyűrűben éreztünk, csakhogy most jobban oldalt dőlt. Összeszedtem minden bátorságomat, és kinyitottam szememet.
Sohasem felejtem el azt a borzalmat, ámulatot és félelmet, amely akkor támadt bennem, amikor körülnéztem. Mintha varázslat tartotta volna, tapadt a hajó egy hatalmas, szörnyű mély tölcsér belső falához fele mélységben: az a fal oly sima és fényes volt, hogy ébenfának látszott, de a valóságról meggyőzött a vad forgás és az a kísértetiesen csillogó fény, amely visszaverődött róla, amint a telihold sugarai a felhők közül kiszakadt kerek nyíláson át ezüst fény zománcával vonták be a fekete falat és a tölcsér legmélyebb mélyét.
Első pillanatban túlságosan zavart voltam, hogy mindent pontosan megfigyelhessek. Az egésznek szörnyű nagyszerűsége kerített hatalmába. Amint azonban kissé magamhoz tértem, pillantásom ösztönszerűen lefelé irányult. Hajónk helyzete megengedte, hogy zavartalanul lenézhessek. Hajónk egyenletesen futott, úgy, hogy a fedélzet síkja párhuzamos volt a tölcsér oldalfalával, amely 45 fokos szögben lejtett alá - mintha féloldalra dőlve feküdtünk volna. És mégsem volt nehezebb, hogy ebben a helyzetben megvessem a lábam és jól megkapaszkodjam, mintha vízszintes helyzetben lettünk volna: ennek az oka valószínűleg a gyors forgás volt.
A hold sugarai a mélység legmélyéig hatoltak, de semmit tisztán megkülönböztetni nem tudtam, mert odalent mindent sűrű köd borított, és a köd fölött nagyszerű szivárvány csillogott, mint az a keskeny és ragyogó híd, amely a muzulmánok hite szerint átvezet az időből az örökkévalóságba. Ez a habköd biztosan abból támadt, hogy a hatalmas víztömegek ott lenn a mélységben folytonosan egymásra zúdultak; az ordító hangot, amely a ködfüggöny mögül az ég felé harsogott, meg se kísérlem jellemezni.
Az első csusszanás, ahogy a felső habgyűrűből a tölcsérbe siklottunk, elég nagy távolságra röpített a lejtőn lefelé, de ettől a perctől kezdve egyenletesebb volt utunk. Körbe-körbe sodródtunk - ha nem is egyenletes sebességgel -, néha szédítő ugrásokkal és lökésekkel, néha csak pár száz yardnyira dobott, néha majdnem egy teljes örvénykört tettünk meg. Minden egyes körrel lassan, de észrevehetően lejjebb-lejjebb jutottunk.
Körülnéztem a szédítő, folyékony ébenfa falon, amelyhez hozzátapadtunk, és észrevettem, hogy nem a mi hajónk az egyetlen tárgy, amelyet magához ölel az örvény. Alattunk és felettünk hajóroncsok forogtak, fatörzsek, gerendafák, mindenféle apró tárgyak keringtek, bútordarabok, törött ládák, hordók és dongák. Már említettem, hogy szinte természetellenes kíváncsiság támadt bennem az első félelem és borzalom helyett. Ez a kíváncsiság csak növekedett, amikor mind közelebb jutottam az elkerülhetetlen véghez. Minden figyelmem a velünk körbeforgó tárgyakra irányult. Hagymázas lehettem, mert különben nem tudnám megmagyarázni, miért: még mulattatott is a tárgyak viszonylagos gyorsasága, amellyel lefelé forogtak a tölcsér gyomra felé. Egyszerre csak azon vettem észre magam, hogy ezeket a szavakat mormolom: "Ezt a fenyőfát kapja be a következő percben a tölcsér mélysége... egy ugrás és eltűnik!" - és szinte csalódást éreztem, amikor egy hollandi kereskedőhajó roncsa átugrotta ezt, és előtte zuhant a mélységbe. Többször ért hasonló csalódás, és ez, hogy újra meg újra tévedtem, olyan gondolatsort indított meg bennem, hogy minden tagom megremegett, és a szívem megdobbant tőle.
Nem valami új félelem okozta ezt, hanem sokkal izgalmasabb: a derengő remény. Ezt a reményt részint az emlékezet, részint a megfigyelés ébresztette. Eszembe jutott az a sok mindenféle tárgy, amelyet a Moskoe-ström elnyelt, és újra kidobott Lofoden partjain. Túlnyomó részben nagyon csúnyán bánt el velük az örvény: szilánkokra hasogatva, összevissza horzsolva kerültek felszínre, de akadt néhány olyan is - és erre jól emlékeztem -, mely minden baj és sérülés nélkül ért újra napvilágra. Csak azzal magyarázhattam meg ezt a jelenséget, hogy a ronccsá tépett törmelékeket teljesen elnyelte a tölcsér - a többi az örvénylés beállta után később került beléje, vagy miután belekerült, egy s más okból oly lassan fordult, hogy nem ért feneket, mert a dagály (vagy apály? ahogy sorra került) előbb állt be. Lehetségesnek tartottam, hogy azért kerültek sértetlenül újra az óceán felszínére, mert lassúbb keringésük megmentette őket azoknak a tárgyaknak sorsától, amelyeket hamarabb vagy nagyobb erővel nyelt el az örvény. Három igen fontos megfigyelést is tettem. Az első az az általánosan tudott tény volt, hogy mennél nagyobb egy tárgy, annál gyorsabban ragadja magával az örvény - a második, hogy két egyenlő nagyságú tárgy között a gömb alakú hamarább vész a mélységbe, mint bármi más alakú - a harmadik, hogy két egyenlő térfogatú tárgy közül a henger alakú áll legtovább ellen az örvény húzó erejének! Megmenekülésem óta sokat beszélgettem ezekről a dolgokról falunk öreg tanítójával, és tőle tanultam meg ezeket a kifejezéseket. Meg is magyarázta nekem - igaz, a magyarázatait már elfelejtettem -, hogy amit megfigyeltem, az az úszó törmelékek alakjának természetes következménye volt, és meg is mutatta, hogy egy örvénybe került henger a tölcsér sodrával szemben nagyobb ellenállást tanúsít, és nehezebben bukik alá, mint a vele egyenlő térfogatú, de más alakú tárgy.[5]
És még egy meglepő körülmény erősítette meg ezt a véleményemet és ösztönzött arra, hogy hasznát is vegyem. És ez az volt, hogy minden egyes körforgásunkban elhaladtunk egy hordó vagy árbocfa, vagy más henger alakú tárgy mellett, amely velünk egy vonalban volt, amikor először nyitottam ki a szemem, és néztem csodálkozva az örvény titkait, most pedig mind magasan felettünk úszik, szinte alig mozdul el eredeti helyzetéből.
Egy pillanatig sem haboztam, tudtam, mitévő legyek. Elhatároztam, hogy leoldom a hordót, amelybe kapaszkodtam, hozzákötöm magam, és a vízbe ugrom. Fel akartam hívni a bátyám figyelmét, integettem neki, a felénk úszó hordókra mutattam, és minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy megértessem vele, mire készülök. Azt hittem, hogy megértett végre, de az is lehet, hogy nem, mert kétségbeesetten nemet intett fejével, és nem volt hajlandó a gyűrűt elereszteni. Nem tudtam elérni őt, nem volt vesztegetni való időm, és súlyos belső harc árán sorsára hagytam. Leoldottam a hordó kötelékét, magamat a hordóra kötöttem, és habozás nélkül a vízbe ugrottam.
Az eredmény pontosan beváltotta minden reményemet. Itt vagyok, személyesen mesélem el a történetet, láthatja hát, hogy megmenekültem. Azt is tudja, hogyan, így hát a többit kitalálhatja, én meg gyorsan befejezhetem. Körülbelül egy óra telt el attól az időtől számítva, hogy elhagytam a hajót, amikor megpillantottam mélyen magam alatt. Három vagy négy vad fordulatot tett gyors egymásutánban, s drága bátyámat magával ragadva, nagyot ugrott, és hirtelen örökre eltűnt az alattam lebegő habköd zavarában. A hordó, amelyhez odakötöttem magam, alig egy kevéssel süllyedt mélyebbre, mint annak a távolságnak a fele, mely az örvény mélypontja és ama hely közt volt, ahonnan a vízbe vetettem magam. Ekkor nagy változás történt. Az örvény mind kevésbé lejtett, a szédítő körforgás alábbhagyott, veszített erőszakos erejéből. A ködös hab és szivárvány fokozatosan eltűnt, és az örvény mélye lassan felemelkedett. Az ég kitisztult, a szél elült, a ragyogó hold nyugat felé lement - az óceán felszínén éreztem magam. Előttem a lofodeni partok, alattam a hely, ahol az imént még a Moskoe-ström örvénye volt! Eljött a "szünet", bár a vihar következtében a tenger még mindig hegymagas hullámokat vert. Az ár vad erővel sodort magával a ström csatornájába, és néhány perc alatt elértem a part mentén a halászok gyülekezőhelyét. Teljesen kimerülve, és (miután a veszedelem már elmúlt) a kiállott borzalmak emlékétől némán, hajóra emeltek. Jó barátaim, mindennapi cimboráim mentettek ki, de nem ismertek meg. Azt hitték, hogy a szellemek országából tért meg valaki. Hajam, mely huszonnégy órával azelőtt hollófekete volt, fehér lett, amilyennek most látja. Azt mondják, hogy arckifejezésem is teljesen megváltozott. Elmeséltem történetemet - nem hitték el! Most magának mondtam el, de nemigen bízom abban, hogy hiszékenyebb, mint a vidám lofodeni halászok.
Fordította Pásztor Árpád
Az 1827-es év vége felé Charlottesville-ben laktam, Virginiában, s véletlenül alkalmam volt megismerkedni Mr. Augustus Bedloe-val. Minden tekintetben figyelemre méltó fiatal úriember volt, s bennem mély érdeklődést és kíváncsiságot keltett. Érthetetlennek találtam őt mind erkölcsi, mind fizikai vonatkozásaiban. Családjáról nem nyerhettem kielégítő felvilágosítást. Honnan jött? Sohasem tudtam meg bizonyosan. Még életkorában is - noha fiatalnak mondom - volt valami, ami nem csekély mértékben megzavart. Bizonnyal fiatalnak látszott, és különös előszeretettel beszélt fiatalságáról, de voltak percek, amikor erőltetés nélkül elhittem volna, hogy százéves. De semmiben sem volt oly sajátságos, mint személyes megjelenésében. Feltűnően magas és vékony volt. Válla nagyon előrehajlott. Tagjai rendkívül hosszúak és soványak. Homloka széles és alacsony. Arcszíne vértelen. Szája nagy és mozgékony, s fogai, bár egészségesek, vadul összevissza nőve, úgyhogy sose láttam még ily egyenlőtlen fogakat emberi fej üregében. S mégis mosolyának kifejezése egyáltalán nem volt visszataszító, mint gondolná az ember; csak változatosság nem volt benne. Mély melankólia volt benne - szüntelen, és fázisokat nem ismerő ború. Szeme abnormálisan tág és kerek, mint a macskaszem. Pupillái is a fény minden növekvésére vagy csökkenésére összehúzódtak vagy kitágultak, mint ahogy a macskafajoknál meg lehet figyelni. Az izgalom perceiben a szemgolyók szinte elképzelhetetlenül megfényesedtek; mintha világító sugarakat bocsátanának ki, nem visszavert, hanem belsejükből jött fényt, akár egy gyertya, vagy a nap; de rendes állapotuk oly fénytelen, ködös és tompa volt, hogy valami rég eltemetett holttest szemeire emlékeztetett.
Úgy tűnt föl, hogy testi különösségei nagyon bántják; félig magyarázó, félig védekező hangon, folyton célzásokat tett rájuk, amelyek eleinte nagyon kellemetlenül érintettek. De nemsokára megszoktam, s kényelmetlen érzésem eloszlott. E célzásokkal, úgy látszik, azt akarta inkább sejtetni, mint határozottan állítani, hogy nem volt mindig olyan fizikailag, amilyen most, hogy neuralgikus rohamok hosszú sorozata rontotta le a szokottnál nagyobb testi szépség állapotából azzá, akit magam előtt látok. Sok éven keresztül kezelte őt egy Templeton nevű orvos - egy körülbelül hetvenéves öregúr -, akit Saratogában ismert meg, s akinek ottani ápolása, legalább úgy képzelte, nagyon jót tett neki. Ennek folytán Bedloe, aki gazdag volt, olyan megegyezést kötött dr. Templetonnal, amely szerint az utóbbi bizonyos bőséges évi járadék fejében ráállott arra, hogy idejét és orvosi tapasztalatait kizárólag ez egy beteg gondozására szentelje.
Dr. Templeton ifjabb éveiben sokat utazott, s Párizsban nagy fokig híve lett Mesmer[6] tanainak; a delejes gyógymód segítségével elérte, hogy páciensének éles fájdalmait könnyíthette; és sikere az utóbbiban természetesen bizonyos mértékű bizalmat keltett a vélemények iránt, melyek ezt a gyógymódot sugallták. A doktor azonban, mint minden rajongó, keményen küzdött, hogy tanítványát egészen megtérítse, s annyiban el is érte célját, hogy a szenvedő hajlandó lett magát számos kísérletnek alávetni. E kísérletek gyakori ismétlése oly eredményt hozott létre, amely napjainkban már egészen közönséges, s csekély vagy semmi figyelmet sem ébreszt, de abban az időben, amelyről írok, még csak igen kevés esete volt ismeretes Amerikában. Arra gondolok, hogy dr. Templeton és Bedloe között lassanként igen határozott és erős rapport, azaz delejes viszony állott elő. Azt ugyan nem állíthatom, hogy ez a rapport az egyszerű delejes álmot előidéző erő határain túlterjedt volna; de maga ez az erő nagy intenzitásra emelkedett. Az első kísérletnél még csütörtököt mondott a hipnotizőr minden erőfeszítése, hogy a magnetikus önkívületet létrehozza. Az ötödik vagy hatodik alkalommal hosszabb próbálgatás után részben sikerült. Csak tizedszerre volt a diadal teljes. Ezután már a páciens akarata rohamosan az orvos akaratának hatása alá került, úgyhogy amikor én megismertem őket, a kísérletező egyszerű kívánságára pillanatok alatt beállt az alvás, még ha a beteg nem is tudott jelenlétéről. Még ma, 1845-ben is, mikor hasonló csodáknak ezrével vagyunk tanúi naponta, figyelemre méltó tényként merem említeni ezt a látszólagos képtelenséget.
Bedloe véralkata a legnagyobb mértékben szenzitív, izgékony, rajongó volt; képzelete különösen erős és termékeny; s bizonnyal még külön erőt nyert a morfium rendes élvezetétől, amelyet nagy mennyiségben vett be naponta, s amely nélkül lehetetlennek érezte volna az életet. Az volt a szokása, hogy minden reggel közvetlen a reggeli után - vagy inkább, mert mást nem evett délelőtt, közvetlen egy csésze méregerős kávé után - bevett egy jókora adagot, s aztán hosszú sétára indult, egyedül, vagy csak a kutyájával, át a vad és komor dombok láncolatán, melyek Charlottesville-től nyugatra és délre nyúlnak, s melyeket a Rongyos Hegyek nevével tiszteltek meg.
Egy borult, meleg, ködös napon, november vége felé, az évszakok azon különös interregnuma idején, melynek Amerikában "indián nyár" a neve, Mr. Bedloe útnak eredt, mint rendesen, a dombok közé. Elmúlt az egész nap, és nem tért vissza.
Este nyolc óra körül, mivel aggódtunk már hosszúra nyúlt távolmaradásán, éppen keresésére akartunk indulni, mikor váratlan megjelent, nem rosszabb egészségben, mint rendesen, s talán a szokottnál még kissé jobban fölhangolva. Ahogyan útjáról beszámolt, s elmondta az eseményeket, melyek visszatartották, csakugyan rendkívüli történet volt.
- Talán emlékeztek - mondta -, reggel kilencre járt, mikor Charlottesville-t elhagytam. Lépteimet egyenest a hegyek felé irányoztam, és tíz körül egy völgytorokba értem, mely ismeretlen volt előttem. Nagy érdeklődéssel követtem a hegyszoros kanyargását. A táj, mely minden oldalról szemem elé tárult, fenségesnek alig lett volna mondható; de megvolt benne a vigasztalan komorságnak valami leírhatatlan s számomra gyönyörűséges hangulata. A magány tökéletesen szűznek látszott. Akaratlanul is azt kellett gondolnom, hogy a zöld hantokra s szürke kövekre, amelyeken jártam, még nem lépett előttem emberi lény lába. A szurdok bejárata oly teljesen elzárt, s valósággal csak a véletlenek egész sorozata révén fölfedezhető, hogy egyáltalában nem lehetetlen: talán csakugyan én voltam az első - az első és egyetlen kalandkereső, aki valaha behatolt e rejtekbe.
A sűrű és különös köd, vagy gőz, mely az indián nyarat jellemzi, s mely súlyosan csüggött minden földi dolog fölött, kétségkívül még mélyítette a határozatlan benyomást, amit ezek a földi dolgok keltettek. Oly sűrű volt ez a kellemes köd, hogy sose láttam az útból egyszerre több, mint egy tucat yardnyit magam előtt. Az út rendkívül kanyargós volt, s minthogy a nap elrejtőzött, hamarosan elvesztettem minden fogalmamat arról, hogy mely irányból indultam. Közben a morfium is megtette szokásos hatását - az egész külső világot megragadó érdekességgel ruházta föl. Egy levél rezdülésében - egy fűszál színárnyalatában - egy lóhere formájában - egy méh zsongásában - egy harmatcsöpp csillanásában - a szél lélegzetében - a bágyadt illatokban, melyek az erdőből jöttek - ösztönzések egész mindensége áradt, vidám és tarka raja a rapszodikus és rendszertelen gondolatoknak.
Így elszórakozva jártam órák hosszat, mialatt a köd oly nagy mértékben mélyült körülöttem, hogy valósággal tapogatva kényszerültem keresni az utat. S most leírhatatlan rossz érzés lepett meg - az ideges habozás és remegés egy neme. Már lépni se mertem, féltem, hogy valami mélységbe bukhatom. Azonkívül különös mendemondák jutottak eszembe a Rongyos Hegyekről s a félelmes és vad emberfajról, amely erdeiket s barlangjaikat lakja. Ezer határozatlan képzelődés szállt rám és zavart meg - mennél határozatlanabb, annál aggasztóbb. S egyszerre figyelmemet hangos dobverés vonta magára.
Bámulatom, mint gondolható, óriási volt. Dobszó, ezek közt a vad hegyek közt, hallatlan jelenség. Az arkangyal trombitájának hangja sem lephetett volna meg különben. De a meglepetésnek és zavarnak új s még hökkentőbb forrása várt még rám. Vad csörgés vagy csilingelés hangzott, mintha egy nagy kulcscsomó zörögne, s abban a pillanatban egy sötét arcú, félmeztelen ember rohant el visítva mellettem. Olyan közel ért hozzám, hogy forró leheletét éreztem arcomon. Egyik kezében valami szerszámot tartott, amely egy csomó acélgyűrűből állt, s futás közben erősen csapkodta. Alig tűnt el a ködben, mikor utána lihegve, nyitott szájjal és villogó szemekkel egy nagy vadállat iramodott. Nem tévedhettem a fajtára nézve. Hiéna volt.
Ennek a szörnynek a látása inkább csitította, mint növelte félelmemet, mert most bizonyos lettem, hogy álmodom, s iparkodtam magamat éber öntudatra költeni. Bátor és élénk mozdulattal előreléptem. Megdörzsöltem a szemem. Hangosan kiáltottam. Húsomba csíptem. S mikor egy kis forrás tűnt elém, fölébe hajolva megmostam kezemet, arcomat s nyakamat. Ez, úgy tűnt föl, eloszlatja az érthetetlen érzéseket, melyek mindeddig gyötörtek. Új emberként keltem föl a forrás mellől, s szilárdan és bizakodva mentem tovább ismeretlen utamon.
Végre, elcsigázva a kimerültségtől s a légkörnek valami nyomasztó sűrűségétől, leültem egy fa alá. Éppen kivillant a napfénynek egy gyenge csilláma, s a falevelek árnyéka halványan, de határozottan kirajzolódott a fűre. Csodálkozva bámultam ezt az árnyékot percekig. Különössége szinte kábulatba meresztett. Fölnéztem. Pálma volt.
Ugorva szöktem föl, s a remegő izgalom állapotában az a föltevés, hogy álmodom, nem tudott többé megnyugtatni. Láttam, éreztem, hogy érzékeim fölött tökéletesen uralkodom, s ezek az érzékek most újra ilyen hihetetlen élményt nyújtottak lelkemnek. S a hőség egyszerre tűrhetetlenné vált. Furcsa illat tette terhessé a szellőt. Halk, folytonos moraj jutott fülembe, mint egy dagadt, de lassú folyóvíz moraja, keverve az emberi sokaság hangjainak sajátságos zümmögésével.
S míg így hallgatóztam, mélységes bámulattal, melynek leírását meg sem kell kísérelnem, egy erős és rövid szélroham, mint egy varázspálca legyintése, elvitte a tájra nehezedő ködöt.
Egy magas hegy lábánál találtam magamat, lenézve egy tág rónaságra, amelyen át méltóságos folyam kanyargott. A folyam partján keleties formájú város állt, amilyenekről az Ezeregyéjszaká-ban olvasunk, de még sokkal sajátságosabb jellegű, mint bármelyik ott leírt hely. Onnan, ahol álltam, magasan a város szintje fölött, minden zugát és szögletét láthattam, akárcsak térképen kirajzolva. Utcája szinte számtalannak látszott, minden irányban szabálytalanul keresztezve egymást, de inkább hosszú, kanyargó sétányok voltak, mint utcák, s valósággal hemzsegtek a néptől. A házak vadul festőiek. Mindenfelé balkonok, verandák, minaretek, fülkék és fantasztikusan faragott erkélyek vadona. Bazár is rengeteg; s kirakva dús áruk, végtelen változatosságban és bőségben, selymek, csalánszövetek, pazar késesáruk s a legpompásabb ékszerek és gyöngyök. Ezek mellett minden oldalról zászlók és palankinok, gyaloghintók sűrűn lefátyolozott délceg hölgyekkel, gazdagon nyergelt elefántok, groteszk művű bálványszobrok, dobok, lobogók és gongok, lándzsák, ezüst- és aranybuzogányok voltak láthatók. És a tömeg közt, a lárma s az általános keveredés és zavar közepette, a fekete és sárga emberek, turbánok, kaftánok, libegő szakállak közt fölpántlikázott szent bikák megszámlálhatatlan sok csatangolt, míg a mocskos, de megszentelt majmok hatalmas légiói zsivajgva s visítozva kúsztak föl a mecsetek párkányaira, s kapaszkodtak a minaretekre s erkélyekre. A nyüzsgő utcáktól a folyam partjáig lépcsők számtalan emeletei ereszkedtek, fürdőkhöz vezetve, míg maga a folyam szinte nehézséggel látszott utat törni a fenékig megrakott hajók hatalmas flottái közt, melyek széltében-hosszában ellepték felszínét. A város határain túl sűrű és fenséges csoportokban nyúlt égnek a pálma és a kókusz, egyéb óriás és egzotikus öreg fák között; s itt-ott rizsföldeket lehetett látni, egy parasztnak zsúptetős kunyhaját, tavat, vagy magányos templomot, cigánytelepet, vagy egy bájos leányt, amint vödörrel a fején, egyedül, a fenséges folyam partja felé igyekezett.
Természetesen most azt mondjátok, hogy álmodtam; de nem álmodtam. Amit láttam - amit hallottam - amit éreztem - amit gondoltam - abban semmi sem volt az álom félreismerhetetlen hangulatából. Minden szigorúan összefüggött. Először, kételkedve, hogy valóban ébren vagyok-e, egy csomó próbát tettem, amelyek hamarosan meggyőztek, hogy igenis ébren vagyok. Ha valaki álmodik, s álom közben gyanúja, hogy csak álom, a gyanú kivétel nélkül igaznak bizonyul, és az alvó majdnem mindig azonnal fölébred. Novalis eszerint nem téved, mikor azt mondja: "Ha azt álmodjuk, hogy álmodunk, már közel vagyunk az ébredéshez." Ha a látomás megtörtént volna velem, pontosan úgy, ahogy leírtam, de egy pillanatig sem gyanakodtam volna rá, hogy álom, akkor teljességgel álom lehetne; de úgy, ahogy volt, rögtön meggyanúsítva és próbák alá vetve: másfajta tünemények közé kell soroznom.
- S ebben nem vagyok biztos, hogy nincs igaza - jegyezte meg dr. Templeton -, de kérem, folytassa. Ön tehát fölkelt, és lement a városba.
- Fölkeltem - folytatta Bedloe, mély csodálkozás kifejezésével nézve a doktorra -, fölkeltem, ahogy mondja, és lementem a városba. Utamban nagy néptömeg közé kerültem, mely minden útról egyetlen irányban tolongott, s minden mozdulatában izgalmat árult el. Különös hirtelenséggel, s mintegy érthetetlen impulzus folytán, furcsa, személyes érdeklődés járta át lelkemet az iránt, ami itt folyamatban volt. Mintha éreztem volna, hogy fontos szerepet kell benne játszanom, anélkül, hogy pontosan tudtam volna, mi az? A tömeg ellen azonban, amely körülvett, mély gyűlöletet éreztem magamban. Visszahúzódtam közülük, s gyorsan, kerülő úton, elérve a várost, beléptem. Itt mindenhol zaj és küzdelem tombolt. Egy kis csapat ember, félig indus, félig európai ruhában, s részben brit uniformist viselő tisztek vezetésével, csatába bocsátkozott a szövetségesek nyüzsgő csőcselékének nagy túlerejével. A gyengébb félhez csatlakoztam, fölfegyverkezve egy elesett tiszt fegyvereivel, s a kétségbeesés ideges vadságával küzdve, magam sem tudtam, ki ellen? Nemsokára erőt vett rajtunk a sokaság, s egy kioszkféle épületben kényszerültünk menedéket keresni. Itt elbarikádoztuk magunkat, s egyelőre biztonságban voltunk. Egy lőrésen át, a kioszk csúcsáról, nagy tömeget láttam, dühös izgalomban, amint körülvett s vadul ostromolt egy vidám palotát, mely kiszögellt a folyam fölött. S most ennek a palotának egyik toronyablakából egy elpuhult, nőies alak ereszkedett le, kísérőinek turbánjaiból font kötél segélyével. Egy csónak volt ott készenlétben, azon szökött a folyam túlsó partjára.
S most új cél kerítette hatalmába lelkemet. Társaimhoz pár sietős, de erélyes szót szóltam, s miután sikerült néhányat közülük megnyerni szándékomnak, kirontottunk a kioszkból kétségbeesett kirohanással. Áttörtünk a tömeg között, mely körülvette. Először meghátráltak előttünk. Majd újra összeszedelőzködtek, őrülten viaskodtak, s megint meghátráltak. Közben messze vetődtünk a kioszktól, s eltévedtünk, összegabalyodtunk a magas, kiszögellő házak sikátorai közt, melyeknek rejtekeibe sohasem süthetett be a nap. A csőcselék vadul szorongatott; lándzsáikkal s nyilaik záporával borítottak el. Ezek a nyilak nagyon érdekesek voltak, és sok tekintetben a malájok csavart nyilaira hasonlítottak. A csúszó kígyó vonagló testét utánozták, hosszúak voltak és feketék, mérgezett szakállal. Egy ilyen nyíl a jobb halántékomba csapott. Megszédültem és elestem. Rögtöni, rettenetes rosszullét fogott el. Küzdöttem... lihegtem... meghaltam...
- No, most már aligha fogsz ragaszkodni ahhoz az állításodhoz - szóltam én mosolyogva -, hogy nem csak álmodtad az egész kalandodat. Csak nem akarod elhitetni velünk, hogy halott vagy?
Mikor ezeket a szavakat mondtam, természetesen valami tréfás választ vártam Bedloe-tól; de nagy bámulatomra habozott remegett, félelmesen sápadt lett, és néma maradt. Templetonra néztem. Ő fölegyenesedett, mereven ült székén, fogai vacogtak, és szeme majd kiugrott.
- Tovább! - mondta végre rekedten Bedloe-nak.
- Pár percig - folytatta Bedloe - egyetlen érzésem, egyetlen érzékletem a sötétség és léttelenség érzése volt, a halál tudatával. Végre... heves és hirtelen ütés szakadt keresztül lelkemen... mintha megrázta volna... mint egy villamosütés. Evvel visszatért a rugalmasság és a fény érzése. A fényt éreztem - nem láttam. Egy pillanat alatt... mintha fölemelkedtem volna a földről. De nem volt testi, nem volt látható, hallható vagy tapintható létem. A csőcselék eltűnt. A zsivaj elnémult. A városban aránylag nyugalom volt. Alattam hevert a holttestem, a nyíl jobb halántékomban, s egész fejem szörnyen földagadva és eltorzulva. De mindezeket éreztem - nem láttam. Semmi sem érdekelt. Az a hulla is valami idegen dolognak látszott, amihez semmi közöm. Akaratom nem volt, de mintha mozgásban lettem volna, s úszva lengtem el a városból, a kerülő út vonala mentén, amerre bejöttem. Mikor elértem azt a pontot a hegyszakadékban, ahol a hiénával találkoztam, újra mintha galvánelem ütése rázott volna meg; a súly, az akarat, az anyag érzése visszatért. Megint az lettem, aki voltam eredetileg, s mohón irányoztam hazafelé lépteimet, de a történtek nem vesztettek semmit a valóság elevenségéből, s még most sem tudom, egy pillanatra sem, arra kényszeríteni értelmemet, hogy álomnak tekintsem...
- Nem is volt álom - mondta Templeton ünnepélyes arckifejezéssel -, de nehéz lenne megmondani, hogy mi más névvel kellene neveznünk. Ismerjünk el egyelőre annyit, hogy a mai ember lelke bámulatos pszichológiai felfedezések küszöbén áll. Elégedjünk meg ezzel a feltevéssel. A többire nézve némi magyarázatot tudok adni. Itt van egy vízfestésű rajz, amit előbb meg kellett volna mutatnom, de mindeddig valami érthetetlen borzalomérzés megakadályozott benne, hogy megmutassam.
A képre néztünk, melyet elénk tartott. Én semmi különöset nem láttam rajta; de Bedloe-ra csodálatos hatással volt. Majdnem elájult, amint meglátta. Pedig nem volt egyéb, mint miniatűr portré - igaz, hogy csodálatosan pontos portré - a saját nagyon is jellegzetes arcvonásairól. Legalább én ezt gondoltam, míg szemléltem.
- Láthatják - szólt Templeton -, hogy ennek a rajznak a dátuma - itt van, alig kivehetően, ebben a sarokban - 1780. Ebben az évben festették. Egy elhunyt barátom arcképe - a neve Mr. Oldeb -, aki nagyon közel állt hozzám Calcuttában, Warren Hastings kormányzósága idején. Akkor nem voltam több, mint húszéves. Mikor önt, Mr. Bedloe, először megláttam Saratogában, a csodálatos hasonlóság e kép és az ön vonásai közt, arra bírt, hogy önhöz közeledjem, barátságát keressem, és megkössem önnel azt a szerződést, melynek eredménye, hogy most az ön állandó társa vagyok. Részben, s talán főleg, elhunyt barátomnak fájdalmas emléke ösztönzött erre, de másrészt valami gyötrő s némiképp borzalmas kíváncsiság is az ön személye iránt.
Ön a látomás részletes elbeszélésében, mely a hegyek közt tűnt ön elé, a legaprólékosabb pontossággal írta le Benares indiai várost, a Szent Folyam partján. A zavargások, az ütközet, a mészárlás a Cheyte Sing-féle felkelés valóban megtörtént epizódjai voltak, mely 1780-ban folyt le, mikor Hastings életét is veszély fenyegette. A férfiú, aki a turbánokból font kötélen menekült, maga Cheyte Sing volt. A kioszkba szorult csapat sepoy-katonákból és brit tisztekből állott, élükön Hastingsszel. Ebben a csapatban ott voltam én is, és mindent megtettem, hogy megakadályozzam annak a tisztnek elhamarkodott és végzetes kirohanását, aki a zsúfolt utcák közt egy bengáli mérgezett nyilától találva elesett. Ez a tiszt a legjobb barátom volt: Oldeb. Ebből a kéziratból láthatja - itt a beszélő egy jegyzetkönyvet húzott elő, amelynek több lapja nyilván egészen friss írással volt írva -, hogy pont abban az órában, amikor ön ezeket a dolgokat a hegyek közt átélte, én éppen azzal voltam elfoglalva, hogy részleteiket itthon papírra vetettem...
Körülbelül egy héttel ez után a beszélgetés után a következő hír jelent meg egy charlottesville-i lapban:
"Fájdalmas kötelességet teljesítünk, amikor Mr. Augustus Bedlo halálát jelentjük. A megboldogult úriembert szeretetre méltó modora és számos kiváló tulajdonsága régóta népszerűvé tette Charlottesville polgárai előtt.
Mr. Bedlo-t néhány év óta erős neuralgia gyötörte, mely gyakran fenyegetett végzetes kimenetellel; de ezt halálának csak közvetett okául lehet tekinteni. A közvetlen ok rendkívül különös volt. Néhány napja kirándulást tett a Rongyos Hegyekbe, s könnyű náthát és lázt kapott, melyet az agynak nagy vérbősége kísért. Hogy ezt enyhítse, orvosa, dr. Templeton, helyi vérelvonást alkalmazott. Piócákat raktak a halántékára. S mikor a páciens félelmesen rövid idő alatt elhunyt, kitűnt, hogy a piócákat tartalmazó edénybe véletlenségből belekerült egyike azoknak a mérges, féreg formájú vérszopóknak, melyek olykor a környékbeli mocsarakban előfordulnak. Ez a teremtmény egy kis érre tapadt, a jobb halántékon. Nagy hasonlatossága a gyógypiócával okozta, hogy a tévedést csak későn vették észre.
NB. - A charlottesville-i mérges piócát mindig megkülönbözteti a gyógypiócától fekete színe s különösen vonagló vagy féregszerű mozgása, mely feltűnően hasonlít a kígyó mozgásához."
Éppen erről a figyelemre méltó balesetről beszéltem a szóban forgó hírlap szerkesztőjével, mikor eszembe jutott megkérdezni, hogyan történt, hogy az elhunyt nevét Bedlo-nak szedték.
- Felteszem - mondottam -, hogy volt valami okuk erre az írásmódra. Én mindig azt hittem, hogy ezt a nevet e-vel írják a végén.
- Okunk?... nem - felelte. - Csupán sajtóhiba. A név Bedloe, e-vel; az egész világon így írják, és sohasem láttam másképp életemben.
"Akkor - mondtam magamban, míg továbbmentem -, akkor csakugyan úgy van, hogy az igazság néha különösebb, mint minden fantázia - mert Bedloe, e nélkül, mi más, mint Oldeb, megfordítva? S ez az ember azt mondja, hogy csak sajtóhiba."
Fordította Babits Mihály
Pár évvel ezelőtt a dél-karolinai Charleston kikötőjéből át akartam kelni New York városába a kitűnő Independence postahajón, melynek parancsnoka Hardy kapitány. Úgy volt, hogyha az idő engedi, a hónap tizenötödikén indulunk - június volt éppen -, s én az előző nap megjelentem a fedélzeten, hogy elrendezzek egyet-mást a hálófülkémben.
Megállapítottam, hogy sok utasunk lesz, akik közt a szokottnál nagyobb számban vannak hölgyek. A listán több ismerősöm is szerepelt; egyebek közt örömmel láttam ott Mr. Cornelius Wyatt nevét, egy fiatal művészét, aki iránt meleg barátság érzelmeit tápláltam. Egy időben voltunk a c...-i egyetem hallgatói, ahol sok időt töltöttünk együtt valamikor. Az ő temperamentuma olyan volt, mint a zseniális embereké általában: valóságos keveréke a világgyűlöletnek, az érzékenységnek és a rajongásnak. De e jellemvonások a legmelegebb és legőszintébb szívben egyesültek, mely valaha emberi kebelben lüktetett.
Megfigyeltem, hogy névjegye három fülkére is ki volt függesztve; s mikor utánanéztem az utasok jegyzékében, megtudtam, hogy két húga és felesége számára is váltott jegyet. A kabinok elég tágasak voltak, mindenikben két ágy, egyik a másik fölött. Igaz, ezek az ágyak oly keskenyek, hogy legföljebb egy személy alhatott meg bennük: mindazáltal nem tudtam megérteni, miért kellett három fülke ennek a négy embernek? Ebben az időszakban épp erőt vett rajtam azon szeszélyes lelkiállapotok egyike, melyek az embert abnormisan hajlamossá teszik, hogy kicsiségek után kutatgasson: s szégyennel megvallom, hogy egész csomó illetlen és képtelen föltevést kockáztattam magamban e fölösleges kabint illetőleg. Bizonyos, hogy semmi közöm sem volt hozzá; de elmém annál nagyobb makacssággal kísérletezett, hogy a talányt megoldja. Végül oly konklúzióra jutottam, hogy magam is csodálkoztam, miért nem gondoltam erre előbb?
"Valami inasuk van, természetesen - gondoltam -, milyen bolond vagyok, hogy ez a nyilvánvaló megoldás eddig nem ötlött eszembe!" És megint a listához folyamodtam, de ebből határozottan konstatáltam, hogy a társaságot semmiféle inas nem kíséri: ámbár az eredeti szándékuk tényleg az volt, hogy hoznak magukkal, mert ez a szó: "s személyzet" oda volt írva és aztán kitörülve.
"Ó! bizonyára extra poggyász! - mondtam most magamban -, valami, amit nem akar betenni a ruhatárba... amit mindig a szeme előtt akar látni... ah, megvan... valami kép vagy ilyesmi... és erről tárgyalt azzal a Nicolinóval, a talján zsidóval." Ez az ötlet kielégített, és egyelőre fölhagytam a kíváncsisággal.
Wyatt két húgát jól ismertem, nagyon szeretetreméltó és eszes lányok voltak. De feleségét csak nemrég vette el, s őt sohase láttam. Igaz, hogy sokszor beszélt róla jelenlétemben az ő rendes elragadtatott modorában. Fölényes szépségnek írta le, aki amellett szellemes és művelt. Így hát valósággal égtem a vágytól, hogy megismerkedhessem vele.
Aznap, mikor fölmentem a hajóra - tizennegyedikén -, várták éppen az ő látogatásukat is, mint a kapitánytól értesültem: s ezért ott maradtam a fedélzeten, több mint egy órával tovább, hogy az új asszonynak bemutatkozzam; de végül is kimentő üzenet jött: "Mrs. W. kissé rosszul érzi magát, és nem akar a hajóra jönni előbb, mint holnap, az indulás órájában."
A holnap elérkezett, s szállodámból a kikötőbe iparkodtam, mikor Hardy kapitány elémbe jött, és tudomásomra hozta, hogy "amint a körülmények alakultak - ostoba, de alkalmas frázis ez! -, azt kezdi hinni, hogy az Independence nemigen kelhet útra egy-két napon belül, s majd, ha minden kész lesz, ő értesít". Ezt különösnek gondoltam, mert erős déli szél fújt; de minthogy "a körülmények" csak nem akartak napvilágra jönni, ámbár sok kitartással firtattam őket, nem volt mást tennem, mint hazatérni és kedvemre emészteni türelmetlenségemet.
Majd egy hét telt el, míg a kapitánytól a várt üzenetet megkaptam. De végül mégis megérkezett, s én azonnal a hajóra siettem. A fedélzet már tele volt utassal, s mindenfelé az a különös zsibongás, ami az indulást rendesen megelőzi. Wyatt társasága körülbelül tíz perccel énutánam érkezett meg. Ott volt a két leány, az új menyecske és maga a művész - az utóbbi egyikében azoknak a szeszélyes, embergyűlölő hangulatoknak, melyek rohamszerűen szoktak erőt venni rajta. Én sokkal jobban hozzá voltam már szokva ehhez, hogysem különös figyelemre méltattam volna. Még a feleségének sem mutatott be; úgyhogy e társadalmi kötelesség teljesítése húgára, Marianne-ra háramlott, aki mint afféle kedves és intelligens leány, pár sietős szóval hamarosan összeismertetett bennünket.
Mrs. Wyatt sűrűn le volt fátyolozva; és mikor fátyolát felemelte, hogy köszöntésemet viszonozza, bevallom, mélységes meglepetést éreztem. Bár meglepetésem tán még nagyobb lett volna, ha hosszú tapasztalat meg nem tanít arra, hogy ne fogadjam túlságosan kritikátlan bizalommal művész barátom enthuziasztikus leírásait, mikor belemerült a női szeretetreméltóság magasztalásába. Ha az asszonyi szépség volt a téma, jól tudtam, mily könnyűséggel képes a Tiszta Eszmény régióiba emelkedni.
Az igazság az, hogy én Mrs. Wyattban nem bírtam mást látni, mint egy határozottan nagyon közönséges külsejű nőt. Ha nem is kimondottan csúnya, véleményem szerint nem volt messze, hogy az legyen. De előkelő ízléssel öltözködött - s abban sem kételkedtem, hogy barátom szívét a szellem és érzés tartósabb szépségeivel nyerte meg. Különben alig szólt néhány szót, s férjével együtt azonnal bevonult fülkéjébe.
Minapi nyomozó kedvem most visszatért. Inas nem volt - ezt kétségtelenül megállapított ténynek kellett tekintenem. Kerestem hát az extra poggyászt. Némi idő elteltével szekér érkezett a kikötőhöz, azon egy hosszúkás fenyőfa láda; s úgy látszik, ez volt minden, amit vártak. Alighogy megérkezett meg is indultunk, s nemsokára, szerencsésen túljutva a kikötő határvonalán, a nyílt tengeren vitorláztunk.
A láda, mint mondtam, hosszúkás alakú volt. Hossza körülbelül hat láb lehetett, és harmadfél láb a szélessége: jól megnéztem, és szeretek pontos lenni. Mármost ez a hosszúkás forma egészen különösnek tetszett; és amint megláttam, gratuláltam magamnak első föltevésem szabatosságához. Akkor, ha emlékeznek, arra az eredményre jutottam, hogy művész barátom extra poggyásza képekből fog állni, vagy legalább egy képből: mert tudtam, hogy megelőzőleg több héten át tanácskozott Nicolinóval; és most itt volt egy láda, amely alakja után ítélve, a világon semmi mást nem tartalmazhatott, mint Leonardo Utolsó Vacsorá-jának egy másolatát; s azt is tudtam, hogy épp ennek az Utolsó Vacsorá-nak egy másolata, melyet az ifjabb Rubini készített Firenzében, bizonyos idő óta Nicolino birtokában van. Ekként ezt a pontot teljesen tisztázottnak tekintettem. Valósággal vigyorogtam magamban, amikor éles elméjű megállapításomra gondoltam. Tudtommal ez volt az első eset, hogy Wyatt egy ilyen "művészeti titkot" nekem azonnal el nem árult; de nyilván túl akart járni az eszemen és az orrom előtt csempészni be egy értékes festményt New Yorkba azt remélve, hogy még sejtelmem sincs a dologról. Elhatároztam, hogy alaposan megtréfálom most és majd később még.
Egy dolog mindazonáltal meglehetősen megzavart. A láda nem került az extra kabinba. Wyatt a magáéba tétette le; és ott is maradt, majdnem az egész padlót elfoglalva, bizonyára nagy kényelmetlenségére a művésznek és feleségének; kivált, mert a kátrány, vagy festék, amivel terpeszkedő nagybetűket mázoltak rá, erős, kellemetlen s az én érzésem szerint különlegesen undorító szagot árasztott. Födelén a következő szöveg volt olvasható:
Mrs. Adelaide Curtis, Albany, New York
Cornelius Wyatt Esq. Poggyászában
Fölfelé fordítandó!
Óvatosan kezelendő!
Mármost én jól tudtam, hogy Mrs. Adelaide Curtis, Albany, a művész anyósának címe volt, de akkor az egész címzést nem tekinthettem másnak, mint misztifikációnak, mely elsősorban ellenem irányul. Én természetesen már eldöntöttem magamban, hogy a láda és tartalma sohasem jut északabbra, mint az én embergyűlölő barátom műterméig, mely New Yorkban volt, a Chambers Streeten.
Az első három vagy négy nap szép idő volt, bár a szél tökéletesen ellenünk, hirtelen északnak fordulva, közvetlen azután, hogy elvesztettük szemünk elől a partot. Az utasok ennélfogva jókedvűek voltak, és társas hajlamokat árultak el. De kivételt kell tennem Wyatt barátommal és húgaival, akik mereven, sőt nem tehetek róla, de úgy találtam, hogy udvariatlanul viselkedtek a társaság többi tagja iránt. Wyatt viselkedését nem vettem annyira a szívemre. Wyatt rosszkedvű volt, még inkább, mint rendesen - lehet mondani, hogy mogorva volt -, de nála el voltam készülve minden excentrikus hangulatra. Hanem a húgai számára nem tudtam mentséget találni. Ezek az út legnagyobb részén át kabinjukba zárkóztak, és, noha folyton rágtam a fülüket, visszautasítottak minden érintkezést bárkivel az útitársak közül.
Mrs. Wyatt maga szeretetreméltóbbnak mutatkozott. Azaz legalábbis beszédes volt; s ez nem csekély előny tengeren. A legtöbb hölggyel túlságosan is összemelegedett; és legnagyobb bámulatomra félre nem érthető hajlamot árult el a férfiakkal kacérkodni. Mindannyiunkat a legnagyobb mértékben mulattatott. Azt mondom: "mulattatott" - s alig tudom, hogyan fejezzem ki magam. Az igazat megvallva, nemsokára rájöttem, hogy inkább rajta mulatunk, mint vele. Az urak nemigen beszéltek róla; de a hölgyek hamarosan kimondták, hogy "jólelkű teremtés, se nem szép, se nem csúnya, teljesen műveletlen, és határozottan közönséges". Mindenki nagyon csodálkozott, hogy eshetett bele Wyatt ilyen házasságba? A közhit szerint a vagyon volt a kulcs, de én jól tudtam, hogy nem az; mert Wyatt nekem elárulta, hogy egyetlen dollárt se kapott vele, és nem is várhat az ő révén semmit. Azt mondta, hogy "kizárólag szerelemből házasodik; és a menyasszonya több mint méltó a szerelmére". Mikor barátomnak ilyetén kifejezéseire gondoltam, bevallom, leírhatatlanul meg voltam akadva. Lehetséges, hogy elment az esze? Mi mást gondolhattam? Ő, aki oly kifinomult volt, valóságos intellektuel, oly finnyás mindenben, oly érzékenyen meg tudta látni a hibát, s oly csalhatatlanul értékelni a szépséget! Egy bizonyos: az asszony a bolondulásig szerelmesnek látszott bele, s különösen kimutatta ezt az ő távollétében, mikor azzal tette magát nevetségessé, hogy derűre-borúra idézte az ő "imádott férje, Mr. Wyatt" mondásait. Ez a szó: "férjem" - hogy a saját finom kifejezéseinek egyikével éljek - valósággal "mindig a nyelve hegyén volt". Viszont a hajón mindenki megfigyelhette, hogy a férje kifejezetten kerüli őt, és többnyire egyedül bezárkózott kabinjába, úgyhogy valósággal azt lehet mondani, ott élt éjjel-nappal, teljesen szabadjára hagyva feleségét; mulasson, ahogy jónak látja, a nyilvános társalgóterem vidám közönségével.
Mindabból, amit láttam és hallottam, azt következtettem, hogy a festő, valamely megmagyarázhatatlan szeszély vagy sors folytán, vagy talán a rajongó és képzelődő szenvedély hirtelen rohamában, egy mélyen alatta álló személyhez kapcsolta életét, s a természetes következmény: a gyors és tökéletes kiábrándulás be is következett. Szívem mélyéből sajnáltam őt, de azért nem tudtam egészen megbocsátani titkolózását az Utolsó Vacsorá-ra vonatkozólag. El is határoztam, hogy ezért bosszút állok.
Egy nap feljött a fedélzetre, s én szokásom szerint belekarolva föl és le sétáltam vele a deszkákon. Komorsága ugyan - amit az adott körülmények közt nagyon természetesnek gondoltam - nem enyhült akkor sem. Keveset és mogorván szólt hozzám, látható megerőltetéssel. Egy-két élcet kockáztattam, és ő mosolyogni próbált, hogy rossz volt nézni. Szegény fiú! - ha a feleségére gondoltam, csodálkoztam, hogy egyáltalán képes csak színlelni is a vidámságot. Végre nyílt támadásra szántam magam. Elhatároztam, hogy egy csomó burkolt célzást vagy vágást sorakoztatok föl a hosszúkás ládára vonatkozólag, csak éppen, míg lassanként észreveszi, hogy nem vagyok egészen zsákmánya vagy áldozata az ő csinos kis misztifikációjának. Első megjegyzésem mintegy rejtett üteg sortüzét akarta megnyitni. Mondtam valamit "annak a ládának a sajátságos formájáról", és szavaim közben értően mosolyogtam, rákacsintottam, és mutatóujjammal gyöngéden oldalba döftem.
Ahogy Wyatt ezt az ártatlan tréfát fogadta, az egy csapásra meggyőzött, hogy egészen őrült. Először rám bámult, mintha lehetetlennek találná megérteni célzásom elmésségét; de amint értelme lassan-lassan agyához látszott érni, szeme éppoly mértékben dagadt ki gödréből. Aztán elvörösödött, majd rettenetesen elsápadt, aztán, mintha őrülten mulatna azon, amire gondolok, hangos és mértéktelen kacagásba tört ki, amely, nagy bámulatomra, tíz percig is, vagy még tovább tartott, sőt fokozatosan erősbödött. Végre egész hosszában és teljes súllyal végigvágódott a födélzeten. Mikor odaugrottam, hogy fölemeljem, minden látszat szerint halott volt.
Segítséget hívtam, és nagy nehezen eszméletre hoztuk. Amint magához tért, egy ideig összefüggéstelenül beszélt mindenfélét. Végre eret vágtunk rajta, és ágyba dugtuk. Reggelre teljesen egészséges volt, már ami a testi egészségét illeti. A szelleméről természetesen nem szólok. Az út további részében kerültem a vele való társalgást, a kapitány tanácsára, aki, úgy látszik, teljesen egyetértett velem őrültségére vonatkozólag, de óva intett nehogy erről a hajón bárkinek is említést tegyek.
Közvetlenül Wyatt e különös rohama után különböző körülmények merültek föl, melyek hozzájárultak, hogy kíváncsiságom, ami már egészen erőt vett rajtam, még növekedjen. Többek közt: ideges voltam; nagyon sok erős, úgynevezett zöld teát ittam, és rosszul aludtam éjszakánként - egyszóval, két éjen át jóformán nem is hunytam le szememet. Mármost kabinom a társalgóba nyílt, mint az összes magányos férfié a hajón. Wyatt három fülkéje a hátsó teremben volt, melyet a társalgótól csak egy kis tolóajtó választott el, amit még éjjel sem csuktak be soha. Minthogy állandó szél alatt jártunk, és a szél ereje nem csekély volt, a hajó meglehetősen megdőlt a szél felől; s valahányszor jobbról fújt a szél, a csapóajtó a két helyiség közt kivágódott, és úgy maradt, mert senki sem fáradt azzal, hogy fölkeljen és becsukja. De az én ágyam úgy állt, hogy ha a kabinajtó és a szóban forgó tolóajtó egyszerre volt tárva-nyitva - és az én ajtóm mindig nyitva állt a hőség miatt -, egész jól beláthattam a hátsó terembe, sőt annak éppen abba a részébe, ahova Mr. Wyatt fülkéi nyíltak. Nos, két nem egymás után következő éjszakán, mialatt ébren feküdtem ágyamon, világosan láttam Mrs. Wyatt alakját, amint - mind a kétszer körülbelül tizenegy óra felé - óvatosan kilopózott Mr. W. kabinjából, és átsurrant az extra kabinba, s ott is maradt egészen hajnalig, amikor férje hívására visszament. Nyilvánvaló volt, hogy tulajdonképpen nem élnek együtt. Külön fülkét béreltek, bizonyára előlegezve a végleges válás szándékát; s mindent összevéve, ebben megtalálni is véltem az extra kabin rejtélyét.
De még egy körülmény volt, ami szerfölött érdekelt. A szóban forgó két álmatlan éjen, közvetlen Mrs. Wyattnak a különkabinban való eltűnése után, bizonyos sajátságos, óvatos, halk neszek vonták magukra figyelmemet, melyek a férj hálófülkéjéből származtak. Miután egy darabig megfeszült tűnődésben füleltem, végre tökéletesen sikerült megállapítanom e zajok értelmét. A művész bekémlelt a hosszúkás ládába, véső és kalapács segítségével, s ez okozta a zajt; a kalapács nyilván be volt pólyázva vagy elhalkítva valami puha gyapjú- vagy gyapotanyaggal, amely verőjét beborította.
Ily módon azt képzeltem, hogy pontosan meg tudom állapítani a pillanatot, amikor sikerült a láda födelét fölemelnie, sőt meg tudom határozni azt is, mikor a födél minden oldalon levált, s mikor letette a fülke alsó hálóhelyének ágyára; az utóbbi időpontot például bizonyos halk zörejekről állapítottam meg, melyeket a födélnek az ágy deszkaszéléhez való ütődése okozott, amint iparkodott nagyon óvatosan ráhelyezni, mert a padlón már nem volt a számára hely. Aztán halálos csend lett, és nem hallottam semmit, egyik alkalommal sem, egész hajnalig; hacsak nem említhetek itt talán valami halk zokogó vagy mormogó hangot, de ez annyira fojtott volt, hogy alig lehetett hallani, ha ugyan az egész utóbbi neszt nem inkább csak az én képzelődésem hozta létre. Mondom, zokogáshoz vagy sóhajtáshoz hasonlított, de persze az is lehet, hogy nem volt egyik se. Azt hiszem, inkább csak a fülem csengett. Mr. Wyatt nyilván, szokása szerint, csak túlzott érzelmi kitöréseinek egyikét engedte szabadjára, a művészi enthuziazmus rohamai vehettek erőt rajta. Azért nyitotta ki a hosszúkás ládát, hogy a benne elrejtett festői kincsen legeltethesse szemét. De mi volt mindebben, ami zokogásra bírhatta volna? Azért ismétlem, hogy az egész alig lehetett más, mint fantáziám szeszélye, amelyet a jó Hardy kapitány zöld teája felcsigázott. Közvetlen hajnal előtt, mind a két szóban forgó éjszakán, tisztán hallottam, amint Mr. Wyatt visszaillesztette a hosszúkás láda födelét, és a szögeket újra beverte régi helyükre a bepólyázott kalapáccsal. Ezt elvégezvén, kijött a kabinból, felöltözve, és Mrs. Wyatt fülkéjéhez lépett, hogy őt is kihívja.
Hét napja voltunk a tengeren, és éppen elhagytuk a Hatterasfokot, mikor félelmesen erős szél támadt délnyugatról. Ámbár bizonyos mértékig el voltunk készülve rá, mert az időjárás már jó darabja fenyegető jeleket mutatott. Fölkészültek a viharra fönn és lenn; és mivel a szél folyton erősbödött, már csak favitorla és előderékvitorla alatt futottunk, s az is félig bevonva.
Így fölkészülve meglehetős biztonságban haladtunk negyvennyolc órán át - a hajó több tekintetben kitűnő tengerjárónak bizonyulván, mely nem eresztett magába vizet számba vehető mennyiségben. De negyvennyolc óra múlva a szél orkánná nőtt, és hátulsó vitorlánk pántlikákra hasadt, annyira belefordítva bennünket a vízbe, hogy egymás után több óriási hullámtömeg nyomult a hajónkba. E szerencsétlenség révén három embert vesztettünk el, amint a szakácsfülke és majdnem az egész hajókonyha a tengerbe billent. Alig tértünk magunkhoz, mikor az elülső tetővitorla szakadt rongyokká; ekkor fölhúztunk egy szükségvitorlát a támaszkötélre, s evvel néhány óráig elég jól boldogultunk, úgyhogy a hajó még derekasabban szállt szembe a hullámokkal, mint előbb.
De a szél tovább tartott, és semmi jelét sem láttuk, hogy alábbhagyna. A túlerőltetett kötélzet meglazult, és a vihar harmadik napján, körülbelül öt órakor, előárbocunk, amint egyszer teljes súlyával szélnek feszült, hirtelen lezuhant a födélzetre. Egy óra hosszat, vagy tovább is, hasztalan igyekeztünk megszabadulni tőle, oly rettenetesen hánykódott a hajó; és mielőtt még sikerült volna, hátrajött az ács, és jelentette, hogy négy lábnyi víz gyűlt föl a hajófenékben. Hogy dilemmánk még súlyosabb legyen, megállapítottuk, hogy a szivattyúk bedugultak, és majdnem használhatatlanok.
Most csupa zavar és kétségbeesés volt minden - de azért tettünk, egy kísérletet, hogy a hajót megkönnyítsük, tengerbe dobva rakományából annyit, amennyihez hozzá lehetett férni, és levágni a két megmaradt árbocot. Ezt nagy nehezen véghez is vittük - de a szivattyúkkal még mindig nem tudtunk semmit sem csinálni: és közben a lék fenyegetően növekedett.
Naplemente felé a szél ereje észrevehetően csökkent, s minthogy evvel a tenger is nyugodtabb lett, még volt némi halvány reményünk, hogy a csónakokon megmenekülhetünk. Este nyolc órakor a felhők a szél irányában meghasadtak, és nagy előnyünkre telehold volt - oly szerencse, mely csodálatosan hozzájárult ahhoz, hogy csüggedt kedélyünket fölbátorítsa.
Hihetetlen erőfeszítéssel végre sikerült az öreg bárkát vízre bocsátani különösebb szerencsétlenség nélkül; s ebbe bezsúfoltuk az egész legénységet és az utasok nagy részét. Ez az expedíció azonnal útnak indult, és sok szenvedés után végre épségben érkezett meg három nappal a hajótörés után az Ocracoke nevű öbölbe.
Tizennégy utas a kapitány vezetésével a hajón maradt, elhatározva, hogy sorsukat a hajófaron felkötött kisebb ladikra bízzák. Ezt nehézség nélkül leeresztettük, noha valóságos csoda volt, hogy sikerült meggátolnunk: meg ne merüljön, mikor vizet ér. Amikor végre a hullámokon lebegett, a következők ültek benne: a kapitány és neje, Mr. Wyatt és útitársai, egy mexikói tiszt, feleségével és négy gyermekével, s végül én magam, egy néger inassal.
Természetesen a csónakba nem fért kívülünk egyéb, mint néhány okvetlen szükséges szerszámféle, valamelyes élelem, és a rajtunk lévő ruha. Senki se gondolt rá, hogy még csak kísérletet is tegyen egyebet megmenteni. Képzelhető hát, mennyire megütköztünk mindannyian, mikor alig párcsomónyira távolodva a hajótól, Mr. Wyatt fölállt a fadeszkákon, és hidegen azt kívánta Hardy kapitánytól, hogy a csónak forduljon vissza, és vegye föl az ő hosszúkás ládáját!
- Üljön le, Mr. Wyatt - felelt a kapitány kissé udvariatlanul -, fölborít mindnyájunkat, ha nem ül le. Már majdnem víz éri a ladik szélét.
- A ládát! - kiáltott Mr. Wyatt, még mindig állva. - A ládát kérem! Kapitány úr nem tagadhatja meg - nem fogja megtagadni! A súlya egész csekély - igazán semmi -, annyi mint semmi! A szülőanyjára kérem - az ég szerelmére - az üdvösség reményére könyörgök, hogy forduljunk vissza a ládáért!
A kapitányt egy pillanatra szinte meghatotta a művész esdeklése, de aztán visszanyerte szigorú nyugalmát, és csak ennyit mondott:
- Mr. Wyatt, ön őrült. Nem hallgathatok önre. Üljön le, mondom, mert fölborítja a csónakot. Megálljon!... fogják meg!... tartsák vissza!... ki akar ugrani! No itt van - tudtam - kiugrott!
Amint a kapitány ezt mondta, Mr. Wyatt csakugyan kivetette magát a ladikból, és mivel még mindig azon a részen voltunk; ahol a hajóroncs fölfogta a szelet, sikerült majdnem emberfölötti erőfeszítéssel megragadnia egy kötelet, ami az elülső láncrúdról csüggött le. A következő pillanatban fenn volt a fedélzeten, és őrjöngve rohant a kabinba.
Miközben a hajó fara felé sodródtunk, s egészen kikerülvén szélvédett oldala mögül, ki voltunk szolgáltatva a rettenetes hullámzásnak, mely még egyre tartott. Elszánt erőfeszítést tettünk visszaevezni, de kicsi bárkánk valóságos pehely volt az orkán lélegzetében. Azonnal láttuk, hogy a szerencsétlen festő sorsa meg van pecsételve.
Míg a hajóroncstól való távolságunk sebesen növekedett, láttuk, hogy az őrült - mert csak annak tekinthettük - fölbukkan a fedélzetre vezető hágcsónál, amelyen csodásnak tetsző erővel vonszolta föl egymaga a hosszúkás ládát A legnagyobb fokú bámulatban szemléltük, hogyan csavar, nagy sietséggel és többszörösen, először a láda, aztán önmaga teste körül egy háromujjnyi vastag kötelet. Egy perc múlva már test és láda is a habokban voltak - eltűnve hirtelen, együtt és örökre.
Egy darabig szomorúan tartottuk magunkat evezőinkkel egy helyben, szemünket a tragédia színhelyére függesztve. Majd meghúztuk, és továbbmentünk. Egy óra hosszat senki sem törte meg a csendet. Én voltam az első, aki egy megjegyzést kockáztattam.
- Megfigyelte, kapitány úr, milyen hirtelen merült el? Nem találja a dolgot különösnek? Én bevallom, némi gyönge reményt tápláltam, hegy a végén megszabadul, mikor láttam, hogy a ládához kötözi magát, és úgy ugrik a tengerbe.
- Természetesen lemerült - felelt a kapitány -, éspedig mint a kő. Majd fölmerül megint, de - csak ha a só elolvad.
- A só?! - kiáltottam.
- Csitt! - szólt a kapitány, az elhunyt özvegyére és húgaira mutatva. - Majd alkalmas időben beszélünk erről a dologról.
Sok szenvedésen mentünk át, és csak hajszálon függött a menekvésünk; de mint a nagyobbik bárkában ülő társainkat, minket is megsegített a sors. Végre inkább holtan, mint elevenen, kikötöttünk, négynapi keserves kínlódás után, a Roanoke szigettel szemközti parton. Itt egy hétig maradtunk, még a hajótöröttek szokott hiénái sem fosztottak ki, s végre sikerült följutnunk egy New Yorkba induló hajóra.
Körülbelül egy hónappal az Independence katasztrófája után véletlenül találkoztam Hardy kapitánnyal a Broadwayn. Beszélgetésünk természetesen a szerencsétlenség körül forgott, és kivált a szegény Wyatt szomorú sorsa körül. Így tudtam meg a következő részleteket:
A művész magának, feleségének, két húgának és egy szolgálónak váltott jegyet. Felesége, mint ahogy előttem mindig lefestette, csakugyan nagyon szeretetreméltó és nagyon művelt nő volt. Június tizennegyedikén reggel - azon a napon, amikor először látogattam meg a hajót - az asszony hirtelen megbetegedett, és meghalt. Az ifjú férj őrjöngött a fájdalomtól, de a körülmények lehetetlenné tették, hogy New York-i utazását elhalassza. Imádott nejének holttestét haza kellett vinnie az asszony anyjához, másrészről viszont mindenki ismeri az elterjedt előítéletet, mely megakadályozta, hogy ezt nyíltan tehesse. Az utasok kilenctizede inkább azonnal elhagyta volna a hajót, semhogy egy holttesttel utazzon.
E dilemmában Hardy kapitány úgy intézkedett, hogy a holttest, előbb részben bebalzsamozva, és nagy mennyiségű só között egy megfelelő nagyságú ládába csomagolva, a hajón mint poggyász tegye meg az utat. A hölgy halálát mindenki előtt eltitkolták; és minthogy az utasok jól tudták, hogy Mr. Wyatt a számára is jegyet váltott, szükségessé vált, hogy valaki az út tartamára ezt a szerepet magára vegye. Az elhunyt hölgy szobalánya könnyen kapható volt erre. Egyszerűen megtartották az extra kabint, amelyet eredetileg úgyis ennek a lánynak béreltek, mikor még az asszonya is élt. Az álfeleség éjjelente természetesen ebben a kabinban aludt. Nappal, amennyire tudta, eljátszotta úrnője szerepét, akit személy szerint, mint erről gondosan meggyőződtek, a hajó utasai közül senki sem ismert.
Az én tévedésem elég természetes volt, tekintetbe véve kissé felületes, bár nagyon is kíváncsi s nagyon is impulzív vérmérsékletemet. De újabban ritkán alszom egész nyugodtan. Egy arc kísért örökké, bármerre fordulok. S egy hisztérikus kacaj cseng mindig a fülemben.
Fordította Babits Mihály
A MORGUE UTCAI KETTŐS GYILKOSSÁG
Hogy mit énekeltek a szirének, és milyen nevet
vett föl Akhilleusz, mikor elrejtőzött a nők között,
fogas kérdés, de nem megoldhatatlan.
SIR THOMAS BROWNE[7]
Azok a szellemi tulajdonságok, amelyeket elemzőnek szoktak nevezni, önmagukban véve nehezen elemezhetők. Igazában csak hatásukban tudjuk értékelni őket. Többek közt azzal is tisztában vagyunk, hogy akikben megvan ez a képesség, ha az rendkívüli, nagy örömüket lelik benne. Amint az erős ember is szereti kifejteni testi képességeit, és élvezi a testmozgást, amint izmait gyakorolja, úgy lelkesíti az "elemző" lelket a megfejtés lelki feladata. A leghétköznapibb időtöltésben is örömét leli, ha az működésbe hozza e képességét. Szereti a rejtvényeket, a szójátékot, a titkosírást - és megoldásai olyan sziporkázók és ötletesek, hogy az egyszerű ember szinte természetfeletti csodát lát bennük. Az elért eredmények, amelyekhez szigorú módszeresség és következtetés útján jutott, a valóságban pusztán az intuíció szülötteinek látszanak.
Az ilyen megfejtőkészséget valószínűleg élénkítik a matematikai tanulmányok, különösen a magasabb matematika amelyet helytelenül, és pusztán regresszív műveletei miatt neveztek el par excellence[8] "analízis"-nek, holott a számolás önmagában véve még nem elemzés. Például a sakkjátékos műveli az egyiket, anélkül, hogy a másikra ügyelne! Éppen ez az oka annak, hogy a sakkjátéknak az észre gyakorolt hatását nagymértékben tévesen ítélik meg.
De most nem írok értekezést, hanem csak egyszerűen bevezetést egy javarészt véletlen megfigyelésen alapuló furcsa történethez, éppen ezért felhasználom az alkalmat, és kijelentem, hogy a következtető elme legjobb képességét sokkal inkább próbára teszi és hasznosabb munkára serkenti a színtelennek tetsző ostábla, mint a sakkjáték mesterkélt léhasága. Az utóbbiban a különböző alakú és értékű figurák eltérő és bizarr mozgásukkal bonyodalmat okoznak, s ezt sokan (gyakori tévedés) a mélységgel tévesztik össze. A sakk feszült figyelmet követel. Ha ez a figyelem csak egy pillanatra is ellankad, vagy a játékos valamit elnéz, az már hátránnyal vagy éppen vereséggel jár. A lehetséges lépések nemcsak sokfélék, hanem bonyodalmasak is, ezért az efféle elnézés valószínűsége megsokszorozódik - és tíz eset közül kilencben a kitartóbb figyelmű játékos győzi le a tehetségesebbet. Az ostábla figurái egyformák, mozgási lehetőségeik azonosak, a játék nem olyan változatos, kevesebb az elnézés eshetősége, nincs is akkora szükség figyelemre, s a sikert az élesebb, a tehetségesebb elme vívja ki. Hogy példával is éljünk, tegyük fel, hogy az ostáblajátékban négy "dáma" kivételével minden figuránk elveszett. Ugyanígy áll ellenfelünk is. Elnézéstől, figyelmetlenségtől tartani nem kell - világos tehát, hogy a győzelmet csak valamilyen recherche[9] mozdulat döntheti el; az elme valamilyen rendkívüli erőfeszítésének eredménye. A rendes és megszokott lépéseket megkerülve, az analitikus elme behatol ellenfelének gondolatvilágába, azonosítja magát vele - és megtörténik az a gyakori eset, hogy felvillanásszerűen megtalálja az egyetlen lehetőséget (sokszor milyen hihetetlenül egyszerű!), amellyel ellenfelét megtéveszti, vagy téves lépésre szorítja.
A whistjáték már régtől híres arról, hogy mennyire kifejleszti a számító képességet - és sok ragyogó eszű emberről jegyezte fel a fáma, hogy boldog szenvedéllyel hódolt és hódol a whist látszólag megmagyarázhatatlan élvezetének, míg a sakkot léhának tartja, és kerüli. De kétségkívül nincs is más játék, amely annyira próbára teszi a játékos elemző képességét. A földkerekség legjobb sakkozója alig valamivel jobb a kiváló sakkozónál - de aki a whistben kiváló, az bizonyára kitűnik minden vállalkozásban, és sikert is ér él mindenütt, ahol csak ész ütközik ésszel. Kiváló! - ha ezt mondom, azt értem rajta, aki a tökéletesség biztonsága mellett tisztában van a játék minden fogásával, amellyel megengedett előnyökre csak szert tehet. Oly sokféle s oly bonyolult ilyen fogás van, s ezek gyakran a gondolkozás olyan zugaiban húzódnak meg, hogy a köznapi értelem talán fel sem éri őket. Feszülten figyelni annyi, mint tisztán és pontosan emlékezni! Eddig a pontig a figyelmes sakkjátékos a whistben is derekasan megállja a helyét, különösen, ha Hoyle szabályai szerint játszik, amelyek (mert a játék gépies módját adják meg) mindenki számára megfelelőek és érthetőek. Ezek alapján azokat a whistezőket, akiknek meglehetős emlékezőtehetségük van, és "a könyv" szerint játszanak, általában tökéletes játékosnak tartják. De van, ami túllépi a közismert és betanulható szabályokat, és itt mutatkozik meg, hogy ki a legény a gáton, ki az igazi analitikus játékos! Hallgat, gyűjti a megfigyeléseket, következtet. Meglehet, hogy ezt teszi ellenfele is. S a szerzett tudás terjedelmének különbsége nem annyira a következtetés helyes voltában, mint inkább a megfigyelés minőségében rejlik. Azt kell tudni, hogy mit figyeljen meg az ember. Játékosunk nem állít maga elé korlátot, s bár a játék a cél, nem hagy figyelmen kívül egyetlen következtetést sem, amely a játékon kívülről származik. Megfigyeli a partnere arcát, és gondosan összehasonlítja ellenfelei arcjátékával. Mérlegeli, hogyan tartják kézben a kártyát, hogy számolgatja pillantásuk a trükköket és honnőröket. Amint a játék kibontakozik, megjegyzi az arcok valamennyi rezdülését, és tőkét kovácsol a nyugalom, meglepetés, győzelem vagy bosszúság kifejezéseiből. Abból, hogy az ellenfél mint visz haza egy ütést, megítéli, hogy üt-e még. A cselből kihívott lapot felismeri arról, milyen arckifejezéssel csapták az asztalra. Közönyös vagy elejtett szó; egy véletlenül elhullajtott vagy megfordított kártya s az azt kísérő aggodalmaskodó vagy gondtalan pillantás; a trükkök számolgatása, elrendezése; habozás, kapzsi mozdulat, nyugtalanság - látszólag "intuitív" érzékelése számára mind-mind a való helyzetről árulkodik. Az első két-három hívás után tisztában van vele, ki mit tart a kezében, s olyan halálos biztonsággal hívja ki lapjait, mintha a többiek mind kiterített lappal játszanának.
Az elemző készséget ne tévesszük össze a találékonysággal, mert míg az analitikus elme szükségképpen találékony, sok találékony ember gyakran képtelen az elemzésre. A szerkesztő vagy kombináló készség - amelyben a találékonyság rendszerint megnyilatkozik, de amelynek a frenológusok szerint (azt hiszem, hogy ez a megállapításuk téves) az agyban, mint minden ősi képességnek, külön központja van - igen gyakran félkegyelműséggel határos embereken ütközik ki, amint ahogy ez lelki jelenségekkel foglalkozó íróknak már gyakran fel is tűnt. A találékonyság és az analitikai képesség közt nagyobb a különbség, mint a köznapi értelemben vett képzelet és a tulajdonképpeni képzelőerő között, pedig jellegzetes tulajdonságaiban milyen hasonló a kettő! Annyi tény, és ezt megállapíthatjuk, hogy a találékony embernek mindig van fantáziája, és a valódi képzelőerő mindig analitikus.
Ennek a rövid fejtegetésnek szolgáljon mintegy magyarázatául az alábbi történet.
Az 18.. év tavaszát és nyarának egy részét Párizsban töltöttem el. Ott megismerkedtem Monsieur C. Auguste Dupinnel. Igen kiváló, sőt nagy hírű család gyermeke volt ez a fiatalember, de különböző sorscsapások olyan nyomorúságba döntötték, hogy feladta a harcot, visszavonult a társadalmi élettől, és meg sem kísérelte elveszett vagyonát visszaszerezni. Hitelezői jóvoltából maradt egy kis pénzecskéje hajdani örökségéből, és ennek szűkös kamatából a legaprólékosabb beosztással eléldegélt. Lemondott minden felesleges kiadásról - csak egyetlen fényűzést engedett meg magának. Rajongott a könyvekért, és ezt a szenvedélyét Párizsban könnyen kielégíthette.
A Montmartre utca egy homályos könyvesboltjában ismerkedtünk meg; a véletlen, hogy mindketten ugyanazt a ritka és fontos művet kerestük, közeli kapcsolatot teremtett közöttünk. Újra meg újra találkoztunk. Nagyon érdekelt családja rövid története, amelyet a franciákra, ha önmagukról beszélhetnek, oly jellemző nyíltsággal mesélt el nekem. Elámultam, hogy mit és mennyit olvasott - de különösképpen képzelőerejének vad láza és élénk frissesége hatott rám. Minthogy akkoriban meghatározott célú kutatást folytattam Párizsban, úgy véltem, hogy az ilyen ember társasága számomra felbecsülhetetlen kincset jelent.
Ezt nem is titkoltam előtte. A vége az lett, hogy arra az időre, amelyet Párizsban szándékoztam eltölteni, összeköltözködtünk, és mert anyagiak dolgában valamivel jobban álltam, mint ő, beleegyezett, hogy én béreljek és rendezzek be egy lakást, amely megfelel mindkettőnk furcsán mélabús kedélyének. Találtam is egy időrágta, fura házikót, amely régóta lakatlan volt, bizonyos babonás hírverés következtében, amelyet mi nem firtattunk. A roskatag lak a Faubourg St. Germain egy félreeső, elhagyatott részén állott.
Ha a világ tudta volna, milyen életet folytatunk az elhagyott házban, bizonyosan azt mondja rólunk, hogy őrültek vagyunk - ha mindjárt ártalmatlan őrültek is. Magányunk tökéletes volt. Látogatót nem engedtünk be. Remeteségünk helyét még ismerőseim előtt is gondosan eltitkoltam. Dupin pedig már esztendők óta nem ismert senkit, és őt sem ismerte senki Párizsban. Csak magunknak éltünk.
Barátomnak volt még egy bogara (mi másnak is nevezhetném?): magáért az éjszakáért szerelmes volt az éjszakába; és mint a többi különcségét, a legnagyobb lelki nyugalommal, minden meggondolás nélkül követtem ezt a fantasztikus szeszélyét is. Az éjsötét istenség nem részesíthetett kegyeiben egész nap, de mi magunk köré varázsoltuk jelenlétét. A hajnal első sugarainál már bezártuk ódon házunk nehéz ablaktábláit: meggyújtottunk egypár erősen beillatosított viaszgyertyát, melyekből kísérteties, halavány fény áradt. Így álomba ringattuk lelkünket - olvastunk, írtunk, társalogtunk, amíg csak az estharang szava nem figyelmeztetett, hogy leszállt a valódi éj. Kart karba öltve rögtön az utcára siettünk, tovább folytattuk nappal megkezdett vitáinkat, vagy pedig minden cél és értelem nélkül kóboroltunk késő éjszakáig, hogy a népes város vad fény- és árnyékzuhatagában megtaláljuk azt a végtelen szellemi izgalmat, amelyet csak a nyugodt megfigyelés kelthet.
Így kóborolva, önkéntelenül is hányszor kellett tudomásul vennem és megcsodálnom (bár ismerve gazdag szellemét, nem volt számomra váratlan) Dupin ritka analitikai tehetségét! Ő maga sem tagadta, milyen örömet szerez neki ez a játék, és milyen nagy kedvét leli, ha nem is éppen kiteregetésében, de gyakorlásában. Halk, visszafojtott nevetéssel dicsekedett, hogy a legtöbb ember úgy tűnik fel neki, mintha ablakot hordana a mellén - és ezt az állítását meglepő és közvetlen tényekkel nemegyszer rajtam bizonyította be. Viselkedése ilyenkor hűvös és teljesen személytelen volt, szeme üres, máskor oly árnyalt tenor hangja fülsértően magas, és ezt csak állításainak meggyőző tisztasága és szabatossága enyhítette. Ha ebben a hangulatában láttam, el-elgondolkoztam a "kettéhasadt lélek" régi elméletén, és azzal szórakoztam, hogy Dupint két embernek képzeltem el: egy alkotónak és egy elemzőnek.
De mindazok után, amiket itt elmondtam, nehogy azt higgyék, hogy holmi rejtélyt akarok boncolgatni vagy regényes történetet akarok írni. Amit francia barátomról elmondok, nem más, mint egy feszült vagy talán beteg szellem megnyilvánulása. De jobb lesz, ha magyarázat helyett példával jellemzem akkori észjárását és megjegyzéseit.
A Palais Royal szomszédságában meghúzódó egyik hosszú és piszkos utcában bandukoltunk egy éjszaka. Mindegyikünk annyira elmélyedt gondolataiba, hogy legalább tizenöt percig egy szót sem szóltunk. De egyszerre csak Dupin azt mondja:
- Az igaz, hogy nagyon kicsi a fickó, és jobban illenék a Théâtre des Variétés-be.
- Ehhez kétség sem fér! - válaszoltam rá önkéntelenül, és az első pillanatban észre sem vettem (annyira elmerültem önmagamban), hogy Dupin megjegyzése milyen rendkívüli módon vágott egybe gondolataimmal. De észbe kaptam, és mélységesen elcsodálkoztam.
- Dupin - mondtam komoly hangon -, ez meghaladja értelmemet. Nem restellem kijelenteni, hogy roppantul meg vagyok lepve, és alig hiszek a fülemnek. Hogy lehet, hogy úgy beleláttál gondolataimba? Hogy tudhattad...?
Itt egy kis szünetet tartottam, mert kíváncsi voltam, hogy valóban tudja-e, mit akartam mondani.
- ...hogy Chantillyről van szó - de mért tartasz szünetet? Arra gondoltál, hogy kis termete alkalmatlanná teszi arra, hogy tragédiában lépjen fel.
Pontosan erre. Chantilly valaha foltozó varga volt a rue St. Denis-ben, de magával ragadta a színpad őrülete, és próbaképpen fel is lépett Crébillon tragédiájának, a Xerxes-nek címszerepében. Köztudomás szerint csúfosan megbukott.
- Az isten szerelmére! - kiáltottam fel. - Áruld el módszeredet, ha ugyan van valamilyen módszer erre, amellyel képes voltál lelkem mélyébe látni?!
Valójában még sokkal jobban meghökkentem, mint amennyire mutattam.
- A gyümölcsárus - felelte barátom - adta meg az utolsó lökést, hogy azt a következtetést vond le: a varga nem elég magas Xerxes et id genus omne[10] szerepekre.
- A gyümölcsárus? Hogy értsem? Semmiféle gyümölcsárust nem ismerek!
- Dehogynem! Nincs egy negyedórája sem, hogy neked szaladt, amikor az utcába befordultunk.
És most eszembe jutott, hogy csakugyan nekem jött egy gyümölcsös ember, fején nagy kosár almával, és majdnem fellökött, amikor a rue C.-ről ebbe a sikátorba befordultunk - de mi köze ennek Chantillyhez?... Sehogy sem értettem.
Pedig Dupin szavaiban nem volt semmi charlatanerie.[11]
- Megmagyarázom - szólt -, hogy világosan megértsd. Nyomon követjük visszafelé gondolataid sorát, attól a pillanattól, amelyben kiejtettem Chantilly nevét, egészen addig, amikor összeütköztél a gyümölcsös emberrel. A lánc fontosabb szemei: Chantilly, Orion, dr. Nichols, Epikurosz, a stereotomia, utcakövek, a gyümölcsárus.
Kevés olyan ember van, aki ne kísérelte volna meg néhanapján, hogy visszafordítsa gondolatai menetét, és így vizsgálja meg, hogyan jutott bizonyos következtetésekre. Ez mulatságos és gyakran igen érdekes játék; és aki először kíséreli meg, elcsodálkozik, hogy milyen határtalan a távolság és milyen laza az összefüggés a kiindulási és a megérkezési pont között. Mekkora volt hát ámulatom, midőn hallottam barátom szavait, s el kellett ismernem, hogy igazat beszél! Ő tovább folytatta:
- Ha jól emlékszem, éppen lovakról beszélgettünk, mielőtt elhagytuk a rue C.-t. Ez volt az utolsó közös témánk. Befordultunk ebbe az utcába, és egy gyümölcsárus, fején jókora kosárral, amint elsietett mellettünk, nekilökött egy kupac utcakőnek, amelyet járdajavításra készítettek oda. Az egyik kövön megbicsaklott a bokád, arcodon bosszús, kicsit fájdalmas érzés kifejezésével megfordultál, a kőre néztél, néhány szót mormogtál magadban, azután némán továbbmentél. Ne hidd, hogy különösképpen ügyeltem volna rád, de az utóbbi időben a megfigyelés életszükségletemmé vált.
Szemedet a földre szegezted - haragos arccal nézted a járdán levő lyukakat és gödröket (ebből arra következtettem, hogy még, mindig a kövekre gondolsz), amíg el nem érkeztünk a Lamartine közhöz, amelyen most próbálják ki az újfajta, összeragasztott fakockákból álló útburkolatot. Itt földerült a tekinteted, és ajkadról, ha mindjárt mormolva is - de mégis tisztán, érthetően - ez a szó hallatszott: stereotomia! Ezt az útburkolási módszert hívják elég nagyképűen így. Ismerve téged, tudtam, hogy a stereotomiáról az atomokra ugrik gondolatod, s így Epikurosz elméletére, amelyről nemrég annyit beszélgettünk. Beszélgetésünk kapcsán - emlékezz csak vissza - én azt mondtam, milyen furcsa dolog, ha nem is említi senki, hogy a nagy görög bizonytalan tapogatózásait mennyire igazolta napjainkban a ködfolt-kozmogónia. Ha mindez eszedbe jutott, lehetetlen volt, hogy ne jusson eszedbe az Orion csillag nagy ködfoltja, és biztosra vettem, hogy felnéztél az égre. Így is történt. Ebből azt láttam, hogy minden pontban helyesen következtettem. Emlékszel még, abban az éles kirohanásban, amely a Musée tegnapi számában jelent meg Chantilly ellen, a szatíra írója néhány kellemetlen célzás után a "foltozó vargára", aki a papucsot felcserélte a kothurnusz-szal,[12] egy latin sort idézett, amelyet mi is sokszor citálunk. Ez a sor: Perdidit antiquum litera prima sonum.[13]
Említettem már, hogy ez a sor Orionra vonatkozik, ezt régebben Urionnak írták, és biztosra vettem, hogy nem felejtetted el, mert néhány tréfás megjegyzést is fűztem hozzá. Most már majdnem természetes volt, hogy gondolatod Orionról Chantillyre ugrik. Hogy valóban ez történt, azt az ajkadon elsuhanó mosoly árulta el. Szegény foltozó varga csúfos bukása jutott eszedbe. Eddig görnyedten mentél, most láttam, hogy kihúzod magad, s erről arra következtettem, hogy Chantilly apró termetére gondolsz. Ekkor zavartam meg gondolataidat, és mondtam, hogy: "Az igaz, hogy nagyon kicsi a fickó, és jobban illenék a Théâtre des Variétés-be."
Nem sokkal ez után az eset után a Gazette des Tribunaux egyik esti kiadásában a következő cikk keltette fel figyelmünket:
RENDKÍVÜLI KETTŐS GYILKOSSÁG!
"Ma, hajnali három órakor, a Quartier St. Roch lakóit álmukból rettenetes ordítozás zaja verte fel. A rémes hangok a Morgue utca egy négyemeletes házának legfelső emeletéről hallatszottak. A házban tudvalevően csak Madame L'Espanaye és leánya, Mademoiselle Camilla L'Espanaye lakik. A szomszédok közül nyolcan-tízen két zsandár kíséretében rögtön fel akartak sietni az emeletre, de a kapu el volt reteszelve, és csak miután feszítővassal kinyitották, sikerült némi késedelemmel a házba behatolni. Időközben az ordítozás és sikoltozás megszűnt, de amikor a társaság az első emeletre ért, két vagy több nyers, veszekedő hang hallatszott újra, alighanem a ház legfelső emeletéről. A második emeletre érve ez a zaj is megszűnt, és a felsiető embereket teljes némaság fogadta. A kis csoport szétoszlott, és szobáról szobára sietve keresték, hogy mi történt. Így érkeztek a negyedik emelet egy nagy hátsó szobájához, amelynek ajtaja belülről kulccsal volt bezárva, és ezért fel kellett törni. A szemük elé táruló látvány minden jelenlevőt megdöbbenéssel és rémülettel töltött el.
A szobában borzasztó rendetlenség, a bútorok összetörve, szétdobálva. Az ágyból az ágynemű a földre szórva, a szoba közepén hevert; egy széken pedig véres borotvát találtak. A kandallóhoz két-három, vérrel átitatott, hosszú ősz hajtincs tapadt, amelyeket nyilván gyökerestől téptek ki. A padlón szétdobálva négy Napóleon-arany, egy topáz fülbevaló, három nagy ezüstkanál, három kisebb kanál pakfonból, és két zacskó, amelyben majdnem négyezer arany frank volt. A sarokban álló íróasztal fiókjai kiráncigálva és szemmel láthatóan kifosztva, bár még sok holmi maradt bennük. Az ágynemű (és nem az ágy) alatt egy kis vasládikára bukkantak, a kulcs a zárban, a ládika nyitva, de csak néhány régi levelet és más jelentéktelen írást találtak benne.
Madame L'Espanaye-nek sehol semmi nyoma nem volt, de a kandalló tűzlapján szokatlanul sok volt a korom. Ez gyanússá vált, és arra indította a kutatókat, hogy közelebbről megvizsgálják a kéményt. Rettenetes leletre bukkantak! A lány holttestét úgy kellett kicibálni, mert fejjel lefelé jó magasra begyömöszölték a kandalló szűk kéményébe. A hulla még egészen meleg volt. A vizsgálat során igen sok horzsolást találtak rajta, amit nyilván az okozott, hogy erőszakkal szorították be a kéménybe, és erőszakkal húzták ki onnan. Az áldozat arcán több mélyebb karmolás volt, nyakán, a torok táján, sötét foltok és körmök bemélyedt nyoma, ami arra vallott, hogy a lányt megfojtották.
Az egész házat alaposan átkutatták, de sehol másutt nem találtak semmit, csak mikor a ház mögötti szűk, kikövezett udvarba értek, bukkantak rá Madame L'Espanaye holttestére. Teljesen átvágott nyakkal, vértócsában feküdt a kövezeten; mikor a testet fel akarták emelni, a fej egyszerűen levált róla. A test, akárcsak a fej, annyira össze volt zúzva és nyomorítva, hogy szinte elvesztette minden emberi formáját.
Értesülésünk szerint a szörnyű rejtély megfejtésére mind ez ideig semmi nyomot nem találtak."
Másnap az újság a következőket írta:
A MORGUE UTCAI TRAGÉDIA
"A Morgue utcai rendkívüli és szörnyű esettel kapcsolatban igen sok embert hallgattak ki, de a titok megoldásához egy lépéssel sem jutottak közelebb. Az alábbiakban ismertetjük az összes fontosabb tanúvallomást:
Pauline Dubourg, mosónő, kijelenti, hogy három éve ismeri mind a két áldozatot. Ennyi ideje mos rájuk. Az öreg hölgy és leánya békésen éltek, nagyon szerették egymást. Kitűnően fizettek. Életmódjukról, megélhetésükről bővebbet mondani nem tud. Azt hiszi, hogy Madame L. jövendőmondással foglalkozott. Azt beszélik róla, hogy megtakarított pénze van. A házban sosem találkozott idegennel, akárhányszor járt ott a fehérneműért. Annyi bizonyos, hogy szolgálót nem tartottak. A negyedik emelet kivételével sehol sem volt bútor a házban.
Pierre Moreau, trafikos, tanúsítja, hogy Madame L'Espanaye körülbelül négy év óta vevője. Kisebb mennyiségben dohányt és tubákot vásárolt nála. Tanú ott született a ház szomszédságában, és mindig is ott élt. A meggyilkolt asszony és leánya több mint hat éve lakott a házban, ahol holttestüket megtalálták. Előttük egy ékszerész lakott ott, aki az emeleti szobákat különböző személyeknek adta ki. A ház Madame L. tulajdona volt. Megelégelte bérlőjének visszaéléseit, és maga hurcolkodott a házba, az üresen maradt lakásokat senkinek sem adta ki. Az öreg úriasszony különben gyermekes természet volt. Tanú a hat év alatt alig ötször-hatszor látta a hölgy leányát. Rendkívül visszavonult életet éltek - híre járt, hogy van pénzük. A szomszédok azt rebesgették, hogy Madame L. jósolni is szokott - ő nem hiszi. Sohasem látta, hogy az öreg hölgyön és leányán kívül bárki is járt volna a házba, legfeljebb olykor-olykor egy-egy kihordó és nyolc-tíz esetben az orvos.
Több más tanú, szomszéd is hasonló értelemben nyilatkozott. Senki nem tudott olyan emberről, aki a ház gyakori vendége lett volna. Nem tudják, hogy Madame L.-nak és lányának van-e élő hozzátartozója. Az utcai ablakok fatáblái ritkán voltak nyitva, a hátsó ablakok mindig be voltak zárva, a negyedik emeleti nagy hátsó szobáénak kivételével. A ház jó karban van, nem nagyon régi.
Isidore Muset, zsandár, azt vallja, hogy hajnali három óra felé hívták a házhoz. A kapunál húsz vagy harminc ember szorgoskodott, hogy bemehessen. A kaput végül szuronnyal és nem feszítővassal nyitotta ki. Nem volt nehéz munka, mert szárnyas, kettős kapuról van szó, amely sem alul, sem felül nem volt bereteszelve. Míg a kaput kifeszítették, bentről állandó sikoltozás hallatszott, de ez egyszerre megszűnt. Halálos veszélyben forgó személy (vagy személyek) kiáltozása volt ez, hangos és elnyújtott, nem rövid és szapora. Amint tanú felsietett a lépcsőn, az első emeletre érve hangos és dühös kiáltozás, kétféle hang ütötte meg a fülét. Az egyik durva, a másik sokkal rikácsolóbb - különös, idegenszerű hang. A durva hangnak néhány szavát meg tudta érteni, franciául beszélt Bizonyos benne, hogy nem volt női hang. A sacré és diable[14] szavakat tisztán hallotta. A rikácsoló hang idegen nyelven beszélt. Nem tudja határozottan, női vagy férfihang volt-e. Az értelmét nem tudta kivenni, de azt hiszi, hogy spanyolul beszélt az illető. A szoba és a holttestek állapotát a tanú ugyanúgy írta le, mint tegnapi cikkünk.
Henri Duval a szomszédban lakik. Ezüstműves. Az elsők között volt, akik a házba hatoltak. Általában megerősíti Muset vallomását. Amikor benyomultak a házba, bezárták maguk mögött a kaput, hogy kirekesszék a tömeget, amely odakint a kora hajnali óra ellenére is összeverődött. A rikácsoló hangról azt hiszi, hogy olasz volt. Hogy nem francia, az biztos. Azt nem tudja, hogy férfihang volt-e. Lehetett női hang is. Nem tud olaszul. A szavakat nem tudta megkülönböztetni, de a hangsúlyról és a kiejtésről biztosra veszi, hogy csak olasz lehetett. Ismerte Madame L.-t és leányát. Mindkettőjükkel gyakran beszélt. Azt biztosan tudja, hogy a rikácsoló hang nem volt egyik áldozat hangja sem.
Odenheimer, vendéglős. Önként jelentkezett. Nem tud franciául, tolmács útján hallgatták ki. Amszterdamban született. A sikoltozás idején ment el a ház előtt. A lárma néhány percig - talán tíz percig is - tartott. Elnyújtott, hangos kiáltások voltak - borzasztó, kétségbeejtő hangok. Ő is bent járt a házban. Ugyanazt vallja, mint az előbbiek, egyetlen pont kivételével. Biztos benne, hogy a rikácsoló, éles hang férfihang volt - francia férfié. Az egyes szavakat nem tudta megkülönböztetni. Gyorsan, egyenetlenül hangzottak, egyszerre a félelem és a harag hangjai. A hang érdes - nem annyira rikácsoló, mint inkább érdes volt. Semmi esetre sem rikácsoló. A durva hang azt ismételgette: sacré, diable, és egyszer: mon Dieu.[15]
Jules Mignaud, bankár, a Mignaud & Fils (rue Deloraine) cég tagja. Idősb. Mignaud. Madame L'Espanaye-nak van némi vagyona. Nyolc évvel ezelőtt, tavasszal, folyószámlát nyittatott az ő bankjában. Gyakran helyezett letétbe kisebb összegeket. Nem vett ki sohasem pénzt, csak most, halála előtt három nappal, személyesen, négyezer frankot. Az összeget aranyban fizették ki, és egy bankalkalmazott kíséretében küldték haza.
Adolphe Le Bon, bankhivatalnok a Mignaud & Fils cégnél. Elmondja, hogy a kérdéses napon délben hazakísérte Madame L'Espanaye-t a két zacskó arannyal. Mikor az ajtót kinyitották, a kisasszony lépett ki rajta, és átvette tőle az egyik zacskót. A másikat az idősebb hölgy vette el. Tanú köszönt, és elment. Az utcán senkit sem látott, senkivel sem találkozott. Mellékutca, nagyon elhagyatott.
William Bird, szabó, szintén egyike azoknak, akik a házba hatoltak. Angol. Két éve lakik Párizsban. Az elsők között volt, akik a lépcsőn felértek. Hallotta a feleselő hangokat. A durva hang francia volt. Több szót megértett, de már nem emlékszik rájuk. Egészen biztosan hallotta a sacré és a mon Dieu szavakat. Olyan volt a zaj, mintha több ember veszekedett volna - dulakodás, taszigálás zaja. A rikácsoló hang nagyon hangos volt - sokkal hangosabb, mint a durva. Annyi bizonyos, hogy nem volt angol beszéd. Németnek hangzott. Lehet, hogy női hang volt. Nem ért németül.
A fent nevezett tanúk közül négyet újra kihallgattak, és mind a négyen azt vallották, hogy mikor felértek, annak a szobának ajtaja, amelyben Mademoiselle L. holttestét megtalálták, belülről be volt zárva. Odabenn néma csönd - sem nyögés, sem másféle zaj. Mikor felfeszítették az ajtót, a szobában semmit sem láttak. Az utcai és a hátsó szoba ablakai be voltak húzva és belülről gondosan elzárva. A két szoba közt levő ajtó be volt csukva, de nem volt bezárva. Az első szobából a folyosóra nyíló ajtó be volt zárva, a kulcs benne volt a zárban. A negyedik emeleten a folyosó végén van egy kis szoba, amelynek ajtaját félig nyitva találták. Ez a szoba az utcára néz. Amolyan lomtárféle lehetett, mert régi ágynemű, ládák és más ilyesmi volt benne összezsúfolva. Minden egyes darabot gondosan elmozdítottak és megvizsgáltak. Egyáltalán, nem volt egy talpalatnyi helye a háznak, amelyet a legnagyobb gonddal át ne kutattak volna. Minden kéményt kéménykotróseprűvel végigtisztítottak. A ház négyemeletes, padlásszobája is van. A tetőről csapóajtó nyílik, de láthatólag évek óta nem nyitották ki, be is volt szögezve. A tanúk vallomása arra az időre vonatkozólag, amely a veszekedő hangok észlelése és az ajtó feltörése között eltelt, nem egységes. Van, aki szerint három perc volt, másik szerint öt perc is lehetett. Az ajtót nehéz volt kinyitni.
Alfonzo Garcio, temetkezési vállalkozó. A Morgue utcában lakik. Spanyolországban született. Szintén bent járt a házban, de nem ment fel a lépcsőn. Ideges ember, és nem akarta magát izgalmaknak kitenni. Mégis hallotta a civakodó hangokat. A durva hang francia volt, az egyes szavakat nem értette. A rikácsoló beszéd angol volt - egészen bizonyos, hogy angol. Ő maga nem tud angolul, de a hangsúly és kiejtés angol volt.
Alberto Montani, cukrász. Egyike azoknak, akik elsőnek értek fel a lépcsőn. Hallotta a kérdéses hangokat. A durva hang franciául beszélt. Néhány szót meg is értett. A beszélő feltétlenül korholó hangon szólott. A rikácsoló beszédet nem értette meg. Gyorsan, hadarva, egyenetlenül hangzott. Azt hiszi, hogy orosz lehetett. Különben úgy vall, mint a többiek. Tanú olasz születésű, sohasem beszélt orosz emberrel.
Több tanút újra kihallgattak, és mindegyik azt vallotta, hogy a negyedik emelet valamennyi szobájának kéménye oly szűk, hogy azon ember nem fér át. Kéménykotróseprűn olyan henger alakú kefét értettek, amilyennel a kéményseprő tisztítja a kéményeket, a kéményben fel-le húzogatva. Semmiféle hátsó lejárat nincs, amelyen valaki elhagyhatta volna a házat, mialatt a tanúk felmentek a lépcsőn. Mademoiselle L'Espanaye teste olyan szorosan volt begyömöszölve a kéménybe, hogy négy-öt ember megfeszített, egyesült erejébe telt, hogy kihúzhassák.
Paul Dumas, orvos, azt mondja, napkeltekor hívták át, hogy megvizsgálja a holttesteket. Akkor már mind a kettő az ágy derékalján feküdt, abban a szobában, amelyben a lányt megtalálták. Mademoiselle L. teste zúzódásokkal és horzsolásokkal volt tele. Ez magától értetődő, ha meggondoljuk, milyen erővel gyömöszölték a kéménybe és húzták ki onnan. A torka körül volt légfőként elkínozva. Álla alatt mély karmolások éktelenkedtek, meg egy csomó ólmos, kékes folt - kétségtelenül fojtogató ujjak nyomai. Az arc szörnyen elszíneződött, a szemgolyók kidülledtek üregükből. A nyelv részben át volt harapva. Gyomortájon hatalmas zúzódást talált, valószínűleg egy térd erőteljes nyomását. Az orvos véleménye szerint Mademoiselle L'Espanaye-t egy vagy több ismeretlen tettes fojtotta meg. Az anya holtteste szörnyen össze volt zúzva. A jobb láb és kar csontjai szinte kivétel nélkül el voltak törve. A bal szárcsont szilánkokra zúzódott, ugyanígy valamennyi bal oldali borda is. Az egész test rettenetesen összevissza zúzódott. Szinte elváltozott. Nem lehet megállapítani, hogy a sérüléseket mivel okozták. Egyaránt lehetett nehéz dorong vagy vasrúd, vagy súlyos szék, vagy bármilyen más nehéz, nagy tompa fegyver valami roppant erős ember kezében. Annyi bizonyos, hogy asszonyi erő ilyen ütésekre semmiféle fegyverrel nem képes. Madame L. feje, mikor a tanú látta, teljesen levált törzséről, és a felismerhetetlenségig össze volt roncsolva. Torkát láthatólag valamilyen rendkívül éles eszköz - lehetséges, hogy borotva metszette el.
Alexandre Etienne sebészt Dumas orvossal együtt hívták a holttestekhez. Ugyanazt mondja, amit az orvos, és csatlakozik szakvéleményéhez.
Kihallgattak még más tanúkat is, de más fontos vallomás nem hangzott el. Ilyen rejtélyes és minden részletében meglepő gyilkosság - ha ugyan egyáltalán gyilkosságról lehet szó - Párizsban még sohasem történt. A rendőrség teljesen tehetetlen - ami ilyen természetű eseteknél elég szokatlan jelenség. A titok nyitjának még csak árnyékát sem látjuk."
Az újság esti kiadása arról az izgalomról számolt be, amely a Quartier St. Roch-t magával ragadja. A házat újra és újra átkutatták, minden tanúvallomást a leggondosabban fontolóra vettek, a tanúkat keresztkérdések alá vetették, de minden fáradság és nyomozás hiábavalónak bizonyult. A legújabb hír szerint Adolphe Le Bont, a banktisztviselőt letartóztatták és bebörtönözték - bár az ismertetett tényálláson túl semmi terhelő bizonyíték nem merült fel ellene.
Úgy látszik, Dupint rendkívül érdekelte az ügy valamennyi mozzanata - legalábbis viselkedéséből erre következtettem, mert ő maga nem nyilatkozott, és nem kísérte megjegyzésekkel az esetet. Csak miután Le Bon elfogatását is közölte az újság, kérdezte meg tőlem, hogy mi a véleményem a kettős gyilkosságról.
Én is csak azt mondhattam neki, amit minden párizsi, hogy megoldhatatlan titokkal állunk szemközt. Nem látom, hogyan juthatnánk a gyilkos nyomára.
- Erről nem szabad véleményt alkotnunk - felelte Dupin -, amíg a vizsgálat ilyen mederben folyik. A párizsi rendőrség, amelyet annyit dicsőítenek éleslátásáért, ravasz, de semmi több. Nincs az eljárásában rendszer, csak azt teszi, amire a pillanat ösztönzi. Hatalmas csinnadrattával intézkedik, de intézkedései gyakran annyira nincsenek összhangban az esettel, hogy az engem egyenesen Monsieur Jourdainre emlékeztet Az úrhatnám polgár-ból, aki pongyoláját kéri, hogy jobban hallja a zenét. Igaz, sokszor meglepő eredményeket ér el rendőrségünk, de ez többnyire ernyedetlen szorgalmának és buzgóságának a jutalma. Ha ez a két tulajdonság nem elegendő, akkor a gépezet csődöt mond. Vidocq például jó szimatú és kitartó rendőr volt, de mert gondolkodása nem volt iskolázott, akármilyen odaadással kutatott is, újra meg újra hamis nyomra tévedt. Túlságosan közelről nézte a dolgokat, és ez megzavarta látását. Lehet, hogy egy-két részletet rendkívül tisztán látott, de az egészet éppen ezért szem elől tévesztette. Ez gyakran megesik azzal, aki nagyon is mélyre néz. Az igazság nincs mindig a kút fenekén. Sőt, ami a fontos dolgokat illeti, én azt vallom, hogy mindig a felszínen lebegnek. A mélység ugyan lent van a völgyben, de a hegycsúcsról pillanthatjuk meg. Az ilyesfajta tévedések mikéntjét és forrását legjobban egy példa világíthatja meg: az égitestek látása. Ha úgy pillantunk rá egy csillagra, a szemünk sarkából, hogy sugara recehártyánk külső részét érje (amely érzékenyebb a gyenge fénnyel szemben, mint a belső), akkor a szóban forgó égitestet teljes fényében látjuk, ragyogóbbnak, mint amikor teljesen feléje fordulunk, és merőn, hosszan nézzük. Csillogása annyira és olyan arányban homályosul el, amennyire és amilyen erővel tekintetünket reá szegezzük. Így szélesebb kévében hull ugyan szemünkbe sugara, de a kép az előbb érzékelhetőbb volt A szükségtelen elmélyedés megzavarja és gyengíti gondolatainkat, még maga a Vénusz is eltűnik az égboltról, ha túl sokáig, túl merőn és aprólékosan figyeljük.
Visszatekintve a gyilkosságra, vizsgáljuk meg előbb mi magunk a tényeket, mielőtt véleményt formálnánk róluk. Szórakoztató nyomozás lesz. (Furcsának találtam ezt a megállapítást, de szó nélkül vettem tudomásul.) Különben is Le Bonnak egy szolgálatáért hálával tartozom, és most fizetni akarok. Elmegyünk és megnézzük magunk is a tett színhelyét G. rendőrfőnököt ismerem, és azt hiszem, minden különösebb nehézség nélkül megkapom a szükséges engedélyt.
Így is történt, és máris a Morgue utcába indultunk. Nyomorult sikátor, amely a rue Richelieu-ből a rue St. Roch-ba torkollik. Nagyon messze van a lakásunktól, úgyhogy csak a késő délutáni órákban értünk oda. A házat könnyen megtaláltuk, mert a túlsó járdáról egy csomó ember bámulta céltalan kíváncsisággal a behajtott zsalugátereket. Közönséges párizsi ház volt, kapualja egyik oldalán tolóablakos kis fülkével, a concierge[16] odújával. Mielőtt bementünk volna, bekanyarodtunk egy szomszédos utcácskába, majd befordultunk, és így a ház mögé értünk. Dupin ritka, szinte kínos gonddal figyelte nemcsak a házat, hanem az egész környéket, aminek, őszintén szólva, nem sok célját láttam.
Azután visszatértünk a ház elé. Becsengettünk, felmutattuk írásainkat, és az őr bebocsátott. Felmentünk a lépcsőn, egyenesen abba a szobába, amelyben Mademoiselle L'Espanaye-t megtalálták, és ahol még ott feküdt a két áldozat. A szobában, amint ez már ilyenkor szokás, mindent a helyén hagytak. Nem láttam semmi mást, csak azt, amit a Gazette des Tribunaux-ban olvastam. Dupin mindent aprólékosan megvizsgált - a két holttestet is. Benéztünk a többi szobába, lementünk az udvarra - persze, mindenüvé elkísért egy zsandár. Késő estig vizsgálódtunk, és miután elhagytuk a házat, Dupin útközben egy pillanatra benézett az egyik újság kiadóhivatalába.
Már szóltam barátom szeszélyeiről, és hogy - francia kifejezéssel élve - je les ménageais.[17] Most azzal szórakozott, hogy másnap délig a gyilkosságról egy szót sem szólt, majd váratlanul megkérdezte tőlem, hogy a tett színhelyén nem tűnt-e fel nekem valami különös.
A "különös" szót olyan hangsúllyal ejtette ki, hogy nem tudom, miért, megborzongtam.
- A Gazette nem hangsúlyozta eléggé a gyilkosság szokatlanul borzalmas voltát. De talán ne is törődjünk a hírlap szokványos véleményével. A jelek szerint ezt a rejtélyt pontosan azért tartják megoldhatatlannak, aminek a valóságban meg kéne könnyítenie megoldását: hogy minden részlet annyira túlzott. A rendőrséget megzavarja, hogy nem talál semmi indítóokot, nem is magára a gyilkosságra, hanem hallatlanul kegyetlen voltára. Az is megfoghatatlan (a rendőrség szemében), hogy bár a tanúvallomások szerint a meggyilkolt Mademoiselle L'Espanaye szobájából ingerült és izgatott hangok párbeszéde hallatszott, a szobát mégis üresen találták, és a benyomuló sokaság a lépcsőn felmenet senkivel sem találkozott. A szobában levő vad rendetlenség, a kéménybe fejjel lefelé begyömöszölt hulla, az öregasszony félelmetesen összetört holtteste, azok a jelenségek, amelyeket az imént említettem, és ezenkívül sok minden, amit fölösleges most felsorolnom, megbénította a rendőrség nyomozó tehetségét, és tévútra vezette annyiszor megdicsért éleslátását. A rendőrség abba az általános és közönséges hibába esett, hogy a szokatlant összetévesztette a rejtelmessel, holott éppen a szokottól való eltérések fonalát követve találjuk meg az igazsághoz vezető utat. Az ilyen esetekben, mint amilyen ez is, nem azt kell kérdezni, hogy "mi történt", hanem azt, hogy "mi történt, ami eddig sohasem történt meg". Az a könnyedség, ahogy megtalálom, vagy már meg is találtam e rejtély megoldását, egyenes arányban áll megoldhatatlanságának a rendőrség által vélt mértékével.
Néma csodálkozással bámultam Dupinre.
- Most - folytatta szavait, és szobánk ajtajára nézett -, most ide várok valakit, aki ha nem is maga a gyilkos, és nem is okozója ennek a mészárlásnak, de bizonyos mértékben részese, ha az elkövetett bűn legförtelmesebb részében talán ártatlan is. Remélem, nem tévedek ebben a feltevésemben; mert éppen erre építettem az egész talány megoldását. Ide várom - minden pillanatban megjöhet -, ebbe a szobába. Megeshet, hogy nem jön, de valószínű, hogy igen. Ha eljön, itt kell tartanunk. Pisztolyunk van, kezelni tudjuk, ha a helyzet megkövetelné.
Átvettem a pisztolyt, nem is igen tudva, mit cselekszem, miközben hitetlenül hallgattam barátom szavait. Dupin folytatta, mintha magában beszélne. Már említettem, hogy ilyen hangulatban mennyire személytelen. Látszólag hozzám beszélt, de hangja, ha nem is volt hangos, mégis úgy csengett, mintha valaki távol lévőhöz szólna. Szeme üresen meredt a falra.
- A veszekedés, amely a szobából kihallatszott - mondta -, semmi esetre sem volt a két nő hangja; ezt valamennyi tanúvallomás hangsúlyozta. Ez fölment bennünket az alól a feltevés alól, hogy az öregasszony előbb meggyilkolta a lányát, azután öngyilkosságot követett el. Ezt a lehetőséget csak a rend kedvéért említem, hisz Madame L'Espanaye erejétől nem tellett volna ki, hogy lányát a kéménybe gyömöszölje, úgy, ahogy ott megtalálták. A testén talált zúzódások és sebek jellege is teljesen kizárja az öngyilkosságot. Gyilkosság történt, s a gyilkos biztosan harmadik személy volt. A lépcsőkre lehallatszó hangok ettől a harmadiktól eredtek. Nézzük most - ha nem is terjeszkedem ki a hangokra vonatkozólag az összes tanúvallomásokra -, hogy mi volt rendkívüli a tanúk kijelentéseiben. Nem vettél észre valami rendkívülit?
Azt feleltem erre, hogy a tanúk egybehangzóan azt vallották, hogy a durva hang francia volt, de arra vonatkozólag, hogy a rikácsoló, vagy mint az egyik kifejezte, "érdes" hang milyen nemzetiségű volt, mindegyikük véleménye eltért.
- Így vallottak a tanúk - felelte Dupin -, de nem ez volt a különös a vallomásokban. Úgy látszik, nem vettél észre semmi különöset, pedig volt valami egészen rendkívüli. A tanúk, mint te is mondtad, egybehangzóan és egyértelműen egyetértettek a durva hangra vonatkozólag. De ami a rikácsoló hangot illeti, az erről szóló vallomásokban nem az a különös, hogy ellentétesek, hanem az, hogy az olasz, az angol, a spanyol, a hollandus és a francia, mikor közelebbről meg akarja jelölni, mind azt vallja, hogy idegen hangja volt. Mindegyik bizonyos abban, hogy a hang nem honfitársáé, mindegyik más nyelvű beszédhez hasonlítja, nem a magáéhoz, hanem éppen ellenkezőleg. A francia azt mondja, hogy spanyolosan hangzott, és idézni is tudna néhány szót, ha véletlenül tudna spanyolul, a hollandus azt mondja, hogy franciául hangzott, de ő maga "nem tud franciául, tolmács útján hallgatták ki", az angol azt hiszi, hogy német volt a hang, de "nem ért németül", a spanyol "bizonyos benne", hogy angol beszéd volt, de csak "a hangsúly és kiejtés" alapján, mert "ő maga nem tud angolul", az olasz azt hiszi, hogy orosz beszéd volt, de "sohasem beszélt orosz emberrel". Egy második francia azt állítja, és ebben különbözik az első franciától, hogy a hang egészen biztosan olasz volt, de mivel "nem tud olaszul" - ő is, akár a spanyol tanú, csak "a hangsúlyra és a kiejtésre" alapítja véleményét. Mindezt összefoglalva: milyen furcsa, szokatlan lehetett az a hang, melyről ennyi tanú ennyifélét állít! Öt nagy európai nyelvet beszélő ember mind másképpen hallotta! Persze, azt mondhatnád erre, lehetséges, hogy a hang egy ázsiai vagy afrikai ember ajkáról hangzott el. Párizsban ilyen ember nincs sok, de anélkül, hogy e lehetőséget tagadnám, néhány dologra fel kell hívnom a figyelmedet. Az egyik tanú azt mondta, hogy a hang inkább érdes, rekedtes volt, mint rikácsoló. Két másik szerint a titokzatos idegen hadarva, töredezve, egyenetlenül beszélte azt a nyelvet. Egyetlen tanú sem tudott szavakat vagy szavakhoz hasonló hangokat megkülönböztetni.
Nem tudom - folytatta Dupin -, hogy mit szólsz fejtegetésemhez, de nem habozom kijelenteni, hogy a durva és rikácsoló hangra vonatkozó tanúvallomások már magukban is olyan következtetést tesznek lehetővé, olyan gyanút keltenek, amely a rejtély ügyében folytatandó nyomozás irányát a továbbiakban megszabja. Azt mondtam most, hogy lehetővé tesznek bizonyos következtetést, de ez nem fejezi ki pontosan véleményemet. Az a véleményem, hogy ez a következtetés az egyetlen helytálló következtetés, és eredményeként óhatatlanul felmerül a gyanú. Hogy mi ez a gyanú, azt most még nem akarom elmondani. Csak arra akartam figyelmedet felhívni, hogy ez a gyanú a helyszínen végzett nyomozásomnak formát és határozott irányt szabott.
Képzeljük most magunkat újra a szobába, ahol a gyilkosságot elkövették. Mit keressünk ott először? Az utat és módot, ahogy a gyilkosok elmenekültek. Annyi bizonyos, hogy sem te, sem én nem hiszünk természetfeletti erőkben. Madame és Mademoiselle L'Espanaye-t nem szellemek gyilkolták meg. Akik végrehajtották a tettet, hogy így fejezzem ki magam, "anyagi lények" voltak, és menekülésük is csak "anyagi" lehetett. De hogyan és merre? Ha helyes következtetést akarunk levonni, szerencsére egyetlen út marad előttünk nyitva, és ez az út el kell hogy vezessen bennünket a végkövetkeztetéshez. Vizsgáljuk meg tüzetesen a menekülés lehetőségeit, egyiket a másik után. Annyi bizonyos, hogy a gyilkosok, amikor a tanúk felsiettek a lépcsőn, abban vagy a közvetlenül mellette levő szobában voltak, amelyben Mademoiselle L'Espanaye holttestét megtalálták. Tehát csakis a két szoba egyikéből menekülhettek el. A rendőrség átfésülte a padlót, a mennyezetet, és végigkutatta minden irányban a falat. Titkos ajtó vagy más kijárat nem kerülhette volna el a figyelmüket. De én nem bíztam meg a rendőrök szemében, a magam szemével néztem a dolgok után. Titkos kijáratot én sem fedeztem fel. A szobák ajtaja, mely a folyosóra nyílik, belülről gondosan kulcsra volt zárva. De nézzük a kéményeket! Ezek, bár szélességük a kandalló fölött szabály szerint 8-10 láb, annyira összeszűkülnek, hogy egy jól megtermett macska sem férne át rajtuk.
Miután bebizonyítottuk, hogy a menekülés ezen a két úton teljesen lehetetlen, maradnak még az ablakok. A ház homlokzatán levő ablakokon át nem távozhattak, hiszen rögtön észrevette volna őket az utca bámészkodó népe. Így hát a hátsó szoba egyik ablakán kellett a gyilkosnak vagy gyilkosoknak elmenekülniük. Nos hát, miután elkerülhetetlenül ehhez a megoldáshoz értünk, nem szabad elvetnünk ezt csak azért, mert látszólag legyőzhetetlen akadályokkal állunk szemközt. Az egyetlen út, amely számunkra megmarad, annak bizonyítása, hogy ezek az akadályok csak látszólagosak, és nem legyőzhetetlenek.
A szobának két ablaka van. Az egyiket semmiféle bútor nem állja el, teljesen szabad. A másiknak alsó részét az elébe tolt ágy ormótlan fejrésze takarja el. Az első ablak belülről be volt zárva. Hiába igyekeztek többen is, hogy felhúzzák, nem sikerült. A bal oldali ablakkeretbe igen vastag szög volt mélyen beverve, a feje is alig látszott ki. A másik ablakba ugyanott hasonló szöget vertek, és itt is hiábavalónak bizonyult minden igyekezet, hogy az ablakot kinyissák. A rendőrség ennyivel be is érte - erre se menekülhetett senki! Fölöslegesnek tartották a szöget kihúzni és kinyitni az ablakokat.
Én valamivel gondosabban néztem utána a dolognak, mégpedig a mondott érvek alapján. Erre kellett távozniuk még akkor is, ha ez látszólag lehetetlen. Tudtam, hogy a valóságban ez a lehetetlenség nem bizonyulhat lehetetlennek.
Tovább következtettem tehát - a posteriori.[18] A gyilkosok feltétlenül a két ablak egyikén át menekültek. De ha ez így volt, akkor az ablakokat nem hozhatták rendbe belülről, nem zárhatták le, pedig a vizsgálat mindkettőt zárva találta. Ez olyan körülmény, amelyet tekintetbe véve, a rendőrség fölöslegesnek is tartotta, hogy ebben az irányban tovább kutasson. Az ablakok belülről zárva voltak. Így tehát maguktól kellett záródniok! Ebből a feltevésből nem engedhettem. A szabad ablakhoz léptem, némi erőlködés árán kihúztam a szöget, és fel akartam emelni a tolóablakot. Hiába, nem sikerült! Ezt így is gondoltam! Most már tudtam, hogy valahol egy rejtett rugónak kell lennie, és elképzelésem igazolódása meggyőzött alapfeltevésem helyességéről, bármilyen titokzatosnak látszanak is a szöggel kapcsolatos körülmények. Alapos és gondos vizsgálat után meg is találtam a rejtett rugót. Megnyomtam, és a felfedezéssel elégedetten lemondtam arról, hogy az ablakot is felhúzzam.
Helyére tettem a szöget, és figyelmesen megvizsgáltam. Ha valaki ezen az ablakon menekült volna el, kívülről leszoríthatta volna, és a rugó a helyére pattan - de a szöget lehetetlen lett volna újra visszatenni a helyére. Ez a megállapítás tiszta, világos volt, és szűkebb körre korlátozta vizsgálódásomat. A gyilkosok feltétlenül a másik ablakon szöktek meg. S mivel a két ablak feltehetően egyforma rugószerkezetre jár, az eltérésnek a szögek között, vagy legalább megerősítésük módja között kellett adódnia. Az ágy szalmazsákjára álltam, úgyhogy beláthattam az ágy fejével félig eltakart ablakmélyedésbe. Mélyen benyúltam, és rögtön rátaláltam a rugóra. Megnyomtam: ugyanolyan szerkezetű volt, mint a másik. Most a szöget vettem szemügyre. Vastag volt, mint a másik, és látszólag ugyanúgy is volt beverve - majdnem a fejéig.
Azt gondolhatnád, hogy erre megrökönyödtem; de ha ezt tennéd, teljesen félreértetted levezető módszeremet. Hogy sportnyelven szóljak, eddig nem volt egyetlen "hibapontom" sem. A nyomot egy pillanatra sem veszítettem el. A lánc egyetlen szeme sem lazult meg. A legvégső megoldásig követtem a titkot: és ez a megoldás a szög volt. Mondtam már, hogy a másik szöggel mind nagyságra, mind elhelyezésére nézve azonos volt, de maga ez a tény (akármilyen fontosnak is látszott) egyáltalában semmit nem nyomott a latban, mihelyt szembeállítottam azzal, hogy ennél a pontnál megszakadt a nyom.
"Itt valami nincs rendjén a szög körül" - mondtam magamban. És megfogva a fejét, kihúztam; körülbelül egy negyedhüvelyknyit tartottam a kezemben belőle. A másik vége benn maradt a lyukban. A kezemben levő darab a törésnél rozsdás volt, tehát a törés régi lehetett, és valószínűleg kalapácsütés okozta; ez annál valószínűbbnek látszott, mert a szög feje majdnem egészen bemélyedt a fába. Gondosan betettem helyére a letört részt, a törés láthatatlanná vált, és senki se hitte volna, hogy ott egy törött szög rejtőzik. Megnyomtam a rugót, néhány hüvelyknyire felemeltem az ablakkeretet, vele együtt a szög feje is felemelkedett, de a tört rész nem ugrott ki a fából. Újra becsuktam az ablakot, és a szög ismét egésznek és hibátlannak látszott.
Tehát a rejtélyt idáig kibogoztam. A gyilkos az ágy fejénél levő ablakon keresztül menekült el. Lehet, hogy távozása után az ablak önmagától csúszott vissza, ha ugyan nem szántszándékkal eresztették le kívülről, de annyi bizonyos, hogy a rugó zárta le s nem a szög, a rendőrség pedig, a rugó szerepét összetévesztve a szögével, minden további nyomozással felhagyott, mert feleslegesnek találta.
A következő kérdés az volt, hogy a gyilkos hogyan ereszkedhetett le az ablakból. Erre a kérdésre megtaláltam a feleletet, mikor veled körüljártam a házat. A szóban forgó ablaktól öt és fél lábnyira villámhárító húzódik. Erről a távolságról lehetetlennek látszik, hogy akárki is elérhesse az ablakot. De észrevettem, hogy a negyedik emelet ablaktáblái abból a különös fajtából valók, amelyeket a párizsi ácsok ferrades néven ismernek. Ma már ritkán alkalmazzák, de Lyon és Bordeaux öreg házain még gyakran láthatók. Közönséges ajtóhoz (nem szárnyas ajtóhoz) hasonlítanak, alsó felük kerti rács formájú, úgyhogy a kéz pompásan megkapaszkodhatik benne. A szóban forgó fatáblák körülbelül három és fél láb szélesek. Emlékszel rá, hogy mikor ott vizsgálódtunk a ház hátsó frontján, félig nyitva voltak, körülbelül derékszögben állottak a falnak. Lehetséges, hogy a rendőrség, mint jómagam is, megvizsgálta az épületnek ezt a részét, talán látta is a ferrades-ot, de nem ötlött szemébe nagy szélessége, vagy teljesen elkerülte a figyelmét, és nem tette vizsgálat tárgyává. Miután az volt a meggyőződése, hogy erre senki sem menekülhetett, nagyon felületesen nézte a dolgokat. De előttem rögtön világos volt, hogy a kérdéses ablaktábla teljesen kihajtva kétlábnyira megközelíti a villámhárítót. Világos tehát az is, hogy egy rendkívül ügyes, bátor ember az ablaktábla segítségével a villámhárítóról könnyen a szobába mászhatott. Feltéve, hogy az ablakszárny egészen ki volt csapva, a betörő két és fél láb távolságról erőteljesen belekapaszkodhatott az ablaktábla rácsos alsó részébe, így megkapaszkodva, és lábát a falnak feszítve, elrugaszkodott a villámhárítótól, és az ablaktábla becsukódott; s ha feltételezzük, hogy akkor az ablak éppen nyitva volt, máris a szobába lendíthette magát.
Még egyszer figyelmeztetlek, és jól jegyezd meg, hogy rendkívül ügyes és mozgékony valakiről beszélek, amikor azt bizonyítom, hogy igenis lehetséges ez a vakmerő és kockázatos bravúr. Azt akarom bebizonyítani, hogy a dolog megtörténhetett, és szeretném, ha megértenéd, hogy a rendkívülinél is rendkívülibb erő és majdnem természetfeletti ügyesség kellett a vállalkozás véghezviteléhez.
Jogászi nyelven szólva, nyilván azt mondanád most, hogy feltételezésem elfogadtatása érdekében okosabban tenném, ha inkább lebecsülném, mintsem hangsúlyoznám a rendkívüli testi ügyességet és emberfölötti rugalmasságot. Lehet, hogy ez beválik a jogászi gyakorlatban, de nem használható az ész elemző munkájában. Az én végcélom pusztán az igazság. Közvetlen célom pedig az, hogy szoros összefüggésbe hozzam benned az annyiszor hangsúlyozott "rendkívüli, szokatlan ügyességet" a "különös, rikácsoló (vagy érdes) hanggal", azzal az egyenetlenül hangzó beszéddel, amelynek nemzetiségére vonatkozólag nem volt két egybehangzó vélemény, és amelynek kiejtésében egyetlen érthető szótagot sem lehetett felfedezni.
E szavakra agyamban hirtelen felbukkant valami bátortalan félelképzelés arról, hogy voltaképpen mit is akar mondani Dupin. Mintha a megértés határáig jutottam volna, anélkül, hogy meg is értettem volna; ugyanúgy, ahogy az ember néha érzi, hogy majdnem visszaemlékezik valamire, és mégis képtelen visszaemlékezni. De barátom tovább folytatta:
- Látod, hogy a menekülés kérdését a behatolás kérdésére fordítottam. Kimenetből bemenet lett! Rá akartalak vezetni, hogy a kettő voltaképpen egy! De térjünk vissza a szoba belsejébe, nézzünk itt szét. Azt mondták, hogy a kiráncigált szekrényfiókokat kirabolták, bár sok tárgy szemmel láthatóan a helyén maradt. Ez a megállapítás teljesen képtelen. Puszta feltevés, semmi több, de ennek is oktalan. Honnan tudják, hogy azok a holmik, melyeket a fiókokban találtak, nem egyeztek meg a fiókok eredeti tartalmával? Madame L'Espanaye és lánya nagyon visszavonult életet élt, társaságot alig fogadott, ritkán hagyta el a házat: nemigen volt szükségük változatos ruhatárra. Azok a ruhák, amelyek "ott maradtak", semmivel sem értéktelenebbek, mint amilyeneket e hölgyek rendszerint hordtak. Ha tolvaj járt a házban, miért nem vitte el a legértékesebbeket, miért nem vitte el valamennyit? S főleg: mért hagyott ott négyezer arany frankot, hogy helyette egy batyu fehérneművel terhelje meg magát? Mert az aranyat otthagyták! Monsieur Mignaud, a bankár, négyezer frankról beszélt. Ezt az összeget majdnem hiánytalanul megtalálták a padlón heverő zacskókban. Jól teszed tehát, ha kivered a fejedből azt a megtévesztő indítóokot, amelyhez a rendőrség ragaszkodik: hogy itt rablógyilkosság történt, hogy pénzért gyilkoltak! Csak mert néhány tanú azt vallotta, hogy a ház kapujában néhány nap előtt pénzt adtak át! Sok minden történik nap mint nap, ami tízszer jobban egybevág, mint az, hogy valakinek pénzt adnak át, és az illetőt három napon belül meggyilkolják - és ezeknek mégsem tulajdonítanak semmi jelentőséget. "Egybevágó események!" - gyakran ez az a nagy szikla, amely elállja azoknak a gondolkodóknak tiszta látását, akik nem nevelkedtek a valószínűségszámítás elméletén, azon az elméleten, amelynek az emberi kutatás legdicsőbb eredményeit és ezek legdicsőbb magyarázatait köszönhetjük. Az adott esetben: ha az arany eltűnt volna, akkor az a tény, hogy három nappal ezelőtt adták át, többet jelentett volna puszta "egybevágás"-nál. Úgy szerepelhetett volna, mint a gyilkosság indítóoka. De az adott esetben, ha feltesszük, hogy az arany volt a gaztett oka, azt is fel kell tételeznünk, hogy a tett elkövetője nem lehetett olyan habozó hülye, hogy otthagyja az aranyat, az "indítóok"-ot.
De mindazt szem előtt tartva, amire felhívtam figyelmedet - a különös hang, a rendkívüli ügyesség, és ennek a párját ritkítóan brutális gyilkosságnak meglepően hiányos indítóoka -, vessünk egy pillantást a mészárosmunkára.
A lányt megfojtották. Kézzel fojtották meg, és fejjel lefelé gyömöszölték a kandalló kéményébe. Közönséges gyilkosok nem folyamodnak ilyen módszerekhez. Nem így bánnak el áldozatukkal. Be kell látnod, hogy a módban, ahogy a holttestet a kéménybe gyömöszölték, van valami határtalanul szertelen, valami, amit nem hozhatunk összhangba az emberi gonoszságról való fogalmunkkal, még akkor sem, ha fel is tesszük, hogy a gyilkosok a legelvetemültebb alakok. És képzeld el, milyen rettenetes erőnek kellett annak lenni, amely képes volt annyira felnyomni a kéménybe a holttestet, hogy több ember egyesített erőfeszítésével lehetett csak lehúzni onnan.
És még sok másban is megmutatkozik ez a csodálatos, rendkívüli erő. A kandallóhoz néhány vastag, nagyon vastag ősz hajtincs tapadt. Gyökerestül szakították ki. Tisztában vagy azzal, milyen rettenetes erő kell ahhoz, hogy csak húsz vagy harminc szál hajat egy csomóban tépjünk ki a fejből? Te láttad ezeket a hajcsomókat... Csakúgy, mint én. A gyökerük (rémes látvány!) magával tépett húscafatokat a fejbőrrel együtt - rettenetes erő! Gondold meg, egyszerre, egy rántással legalább félmillió hajszálat kellett kiszakítania. Az öregasszony torka nemcsak hogy el volt metszve, hanem a fej egyszerűen elvált a törzstől - és mindez egy borotvavágással! Gondold meg, micsoda vad brutalitás kell ehhez! A Madame L'Espanaye testén levő sérülésekről nem beszélek... Monsieur Dumas és érdemes segítőtársa, Monsieur Etienne már elmondta, hogy valami tompa eszköz okozta ezeket - és ebben a két úrnak teljesen igaza van. A tompa tárgy kétségtelenül az udvar kövezete volt, amelyre az áldozatot ledobták az ágy fejénél levő ablakon át. De a rendőrség természetesen erre se gondolt, mint ahogy elkerülte figyelmét az ablaktábla széles volta is. A rendőrségnek elég volt az, hogy a szögekről tudott, és ezzel agyát is elzárta légmentesen attól a lehetőségtől, hogy az ablakokat valaha is kinyitották!
Most vegyük mindehhez, amit magad is láttál, hogy milyen furcsa összevisszaságban volt a szoba, és akkor egybefoglalhatjuk mindazt, amit eddig megállapítottunk: bámulatos ügyesség, emberfeletti erő, vad brutalitás, az indokolatlan mészárosmunka, a szörnyűségnek minden emberiességéből kivetkezett, szinte "groteszk" volta, a különböző nemzetiségű emberek előtt érthetetlen hangok, amelyekből a fül egyetlen szótagot sem tudott kivenni - kérdezem tőled, hogy mit gondolsz minderről, merre indul a képzeleted?
Hideg futott végig rajtam, mikor Dupin ezt kérdezte tőlem.
- Egy őrült... Őrült lehetett a gyilkos - feleltem -, egy dühöngő elmebeteg, aki valamelyik szomszédos Maison de Santé-ból[19] szökött meg.
- Bizonyos szempontokból - felelte - egészen helytálló a gondolatod. De az őrültek hangja még legvadabb dühöngésükben sem olyan, amilyen az a lépcsőházba lehallatszó, különös hang volt. Az őrülteknek is van nemzetiségük, valamilyen néphez tartoznak, és ha összefüggés nélkül is beszélnek, beszédükben meg lehet különböztetni legalább a szótagokat. Ezenkívül az őrülteknek nincs olyan hajuk, mint amilyet itt tartok a kezemben. Madame L'Espanaye görcsösen összecsukott ujjai közül bontottam ki ezt a kis hajcsomót. Milyen haj ez, mit gondolsz?
- Dupin - mondtam szinte lélegzetemet vesztve -, ez a haj nagyon furcsa - ez nem emberi haj!
- Nem mondtam, hogy az - válaszolta -, de mielőtt véleményünket kimondanánk, kérlek, nézd meg ezt a vázlatot, amelyet papírra vetettem. Pontos mása annak, amit a tanúvallomások - "sötét foltok"-nak és "körmök bemélyedt nyomának" neveznek Mademoiselle L'Espanaye nyakán, s amit Dumas és Etienne urak szakvéleményükben e szavakkal jelöltek meg: "egy csomó ólmos, kékes folt, kétségtelenül fojtogató ujjak nyoma".
Azt csak megengeded - folytatta barátom, s elém terítette az asztalra a papirost -, hogy ez a rajz kemény és biztos szorításnak az érzetét idézi fel. Ebből a kézből kicsúszás nincs! Minden ujj megtartotta (valószínűleg az áldozat haláláig) rettenetes szorítását azon a helyen, amelyet az első pillanatban megmarkolt. Tedd most ujjaidat a megfelelő helyekre.
Megkíséreltem, de nem sikerült.
- Valószínűleg nem jól végezzük a kísérletet - mondta. - A papiros vízszintes felületen van kiterítve, az emberi nyak pedig henger alakú. Itt van egy fadarab, alakja körülbelül olyan, mint egy nyaké. Tekerjük köré a vázlatot, és tegyünk újabb kísérletet.
Megtettem, de most is kudarcot vallottam.
- Ez nem emberi kéz nyoma! - jegyeztem meg végre.
- Olvasd fel most Cuvier könyvének ezt a bekezdését - szólított fel Dupin.
A kelet-indiai szigetek hatalmas, vörös orangutánjának pontos anatómiai leírása volt az olvasmány, amelyet elém tett. Mindenki ismeri ennek az emlősnek óriási termetét, emberfölötti erejét s mozgékonyságát, vad állatiasságát és utánzó tehetségét. Egyszerre megértettem a gyilkosság borzalmainak minden részletét.
- Az ujjak leírása - mondtam, mikor a szakasz végére értem - teljesen megegyezik a rajzzal. Ezek a nyomok tökéletesen megfelelnek az itt leírt orangutánnak, és a kitépett vöröses szőrcsomó is fedi Cuvier leírását. De mégsem értem a félelmetes titok minden részletét. Különösen azt nem, hogy két hang feleselt, és az egyik kétségtelenül francia volt.
- Úgy van, és emlékezz vissza, így kiáltott fel: Mon Dieu! Ezt a két szót az egyik tanú úgy jellemezte (Montani, a cukrász), hogy korholást, feddést fejezett ki. Erre a két szóra építettem fel minden reményemet, hogy megoldjam a titkot. Egy francia ember tudott a gyilkosságról. Lehetséges - sőt majdnem bizonyos -, hogy ártatlan volt a véres cselekedetben, amely lejátszódott. Az orangután valószínűleg elszabadult tőle, ő egészen a szobáig üldözhette, de a bekövetkezett izgalmas körülmények megakadályozták benne, hogy újra elfogja. Az állat még ma is szabadon van. De nem sorolom tovább ezeket a feltevéseket (másnak nem nevezhetem, nincs jogom hozzá), mert az okoskodás, amelyen alapszanak, oly homályos és elégtelen, hogy magam is alig foghatom fel, tehát nem tehetem érthetővé mások számára sem. Ezért nevezzük csak feltevéseknek, és beszéljünk is így róluk. Ha a francia ember, akiről szó van, tényleg ártatlan a gyilkosságban, akkor ez a hirdetés, amelyet tegnap este, mikor hazajöttünk, a Le Monda-ban közzétettem, feltétlenül hozzánk vezeti őt. (A Le Monde a hajózás dolgaival foglalkozik, és főképpen tengerészek olvassák.)
Egy papírlapot nyújtott át, és én ezt olvastam rajta:
"ELFOGTAK a Bois de Boulogne-ban... napján (a gyilkosság reggelén), a kora reggeli órákban egy rendkívül nagy, vöröses orangutánt a borneói fajtából. Tulajdonosa, egy máltai hajón szolgáló matróz, a kellő személyazonosság igazolása mellett, és ha megfizeti az orangután elfogatásáért és őrzéséért járó kis ősszeget, sértetlenül visszakapja az állatot. Jelentkezni lehet rue... (az utcánk neve és a ház száma). Faubourg St. Germain, au troisième."[20]
- Hogyan, honnan tudtad meg - kérdeztem -, hogy az orangután tulajdonosa matróz, és hogy máltai hajón szolgál?
- Nem tudom, barátom, éppenséggel nem tudom - legalábbis nem vagyok biztos benne - mosolygott Dupin. - De itt van egy szalagdarabka, és annak a szélességéről és zsíros mivoltáról arra következtetek, hogy a matrózok szokásos hajfonatából való. Ez a csomó meg olyan rajta, amilyet csak kevés matróz köt, és főleg máltai. A villámhárító törésén találtam ezt a szalagot. A meggyilkoltaké nem lehetett. De ha tévedtem is a szalagra vonatkozó következtetéseimben, újsághirdetésem nem árt senkinek. Legfeljebb azt fogja hinni a francia, hogy valamilyen körülmény folytán tévedtem, de eziránt nem fog érdeklődni. Ha viszont igazam van, akkor megütöttem a főnyereményt! A francia, aki tud ugyan a gyilkosságról, de ártatlan benne, természetesen habozni fog, vajon jelentkezzék-e a hirdetésre vagy sem, és visszakérje-e az orangutánt. Gondolatmenete a következő lesz: "Ártatlan vagyok, szegény vagyok, a majom nagy érték, az én körülményeim között egész vagyon. Mért veszítsem el némi kockázatért? Megvan, majdnem a kezemben! A Bois de Boulogne-ban találták meg, nagyon messze a gyilkosság színhelyétől. Ki gyanakodhatnék arra valaha is, hogy egy oktalan állat követte el a gyilkosságot? A rendőrség teljesen hamis úton jár, kiejtette kezéből a legegyszerűbb nyomokat is. De ha kinyomoznák is az állatot, lehetetlen bebizonyítani, hegy én is tudok a gyilkosságról, vagy ha már tudok is róla, hogy bűnös vagyok benne. De ami a legfontosabb, tudnak rólam! Aki közzétette a hirdetést, tudja, hogy az enyém az állat. Arról ugyan fogalmam sincs, hogy mit és mennyit tud. De ha nem jelentkezem egy ilyen értékes jószágért, amely az enyém, gyanút kelt. Rossz politika, ha magamra vagy az orangutánra terelem a gyanút. Jelentkezem, visszakapom az orangutánt, és jól elzárom, amíg az egész ügy el nem alszik."
E pillanatban léptek hallatszottak a lépcső felől.
- Vigyázz - mondta Dupin -, készítsd elő a pisztolyt, de ne használd, és ne is mutogasd, amíg nem intek.
A ház kapuját nyitva hagytuk. A látogató csöngetés nélkül lépett be, és felfelé igyekezett a lépcsőn. De most megállt, úgy tűnt, tétovázik. Egyszerre csak megfordult, és elindult lefelé. Dupin az ajtóhoz sietett, de visszahúzódott, amikor meghallottuk, hogy újra felfelé jön. Másodszor nem fordult vissza, hanem határozott, erős léptekkel feljött, megállt, és bekopogott.
- Tessék! - mondta Dupin derűs, szíves hangon.
Az ember belépett. Valóban matróz volt, magas, erőteljes, izmos alak, arckifejezése vakmerő, de nem ellenszenves. Napbarnított arcát félig elborította a bajusz és szakáll. Kezében hatalmas tölgyhusáng, de különben fegyvertelen. Félszegen meghajlott, francia hangsúllyal "jó estét" kívánt, de bár párizsinak látszott, volt a kiejtésében valami svájci íz is.
- Üljön le, barátom - mondta Dupin. - Ugye az orangutánért jött? Szavamra, irigylem érte, olyan remek, kétségtelenül nagy értékű példány. Mit gondol, mennyi idős?
A matróz mélyen fellélegzett, mint akinek nagy kő esett le a szívéről, aztán nyugodt hangon válaszolt:
- Pontosan nem tudnám megmondani, de nem lehet idősebb négy-öt évesnél. Itt van?
- Nem, nem! Itt nincs megfelelő hely a számára. A rue Dubourg-on van, a szomszédban, bérelt istállóban. Holnap reggel megkaphatja. Azt, hogy a magáé, tudja írással igazolni?
- Hogyne, uram!
- Sajnálom, hogy vissza kell adnom! - mondta Dupin.
- A világért sem akarnám, hogy potyára tartsa - mondta a matróz. - Erre egy percig se gondoltam. Valami méltányos összeget ajánlanék a megtalálónak...
- Rendben van - felelte Dupin -, eddig minden a legnagyobb rendben van. Mennyit is, mit is kérjek?... Várjon, ezen gondolkoznom kell... Már meg is van. A jutalma legyen az, az... hogy minden felvilágosítást megad, amit csak a Morgue utcai gyilkosságról tud!
Dupin ezeket a szavakat nagyon halkan és igen nyugodtan ejtette ki. Éppen olyan nyugodtan indult az ajtóhoz, rázárta, és zsebébe dugta a kulcsot. Azután elővett egy pisztolyt, és a legkisebb izgalom jele nélkül maga elé tette az asztalra.
A matróz arca lángvörös lett, mintha fojtogatnák. Talpra szökkent, megmarkolta a husángját, de a következő pillanatban visszahanyatlott a székbe, egész testét remegés fogta el, és a homlokán halálos veríték ütött ki. Egy szót sem szólt. Szívem mélyéből megsajnáltam.
- Kedves barátom - szólt Dupin nyájas hangon -, feleslegesen izgatja fel magát... egészen feleslegesen. Mint úriember, és mint francia, biztosítom arról, hogy a legkevésbé sem akarunk ártani önnek. Biztosan tudom, hogy ártatlan a Morgue utcai kegyetlenségben. De tagadhatatlan, hogy van hozzá némi köze. Abból, amit mondtam, tisztában lehet azzal, hogy kellőképpen értesültem a dolgokról, olyan helyről, amelyről ön nem is álmodik. A dolog így áll: ön semmi olyat nem tett, amit elkerülhetett volna, egész határozottan semmit, amiért megvádolhatnák. Még rablásban sem bűnös, holott büntetlenül rabolhatott volna. Nincs semmi titkolni valója. Nincs oka, hogy titkolózzék... de másrészről a becsület arra kötelezi, hogy mindent bevalljon, amit csak tud. Egy ártatlan embert zártak be, és azzal a bűnnel vádolják, amelynek a tettesét ön jól ismeri.
A matróz Dupin szavai alatt csaknem teljesen magához tért, de eredeti biztonságát nem nyerte már vissza.
- Isten engem úgy segéljen - szólalt meg rövid szünet után -, hogy mindent elmondok, amit csak tudok, de attól tartok, hogy a felét se hiszik el... ostoba volnék, ha ezt hinném. De ártatlan vagyok, és ha belepusztulok, akkor is kiöntöm a szívem!
Röviden összefoglalva ezeket mondta:
Legutóbb a kelet-indiai szigetek közt hajóztak. Néhányadmagával kiszállt Borneóban, és csak úgy mulatságból kirándult a sziget belsejébe. Ott egy társával együtt foglyul ejtette az orangutánt. Bajtársa útközben meghalt, és így ő lett az állat egyedüli tulajdonosa. A bestia fékezhetetlen vadsága sok bajt és kellemetlenséget okozott neki az úton, de végre is sikerült Párizsba hoznia és lakásán elzárni úgy, hogy a szomszédok kényelmetlen kíváncsiskodását elkerülje. A hajón egy szálka fúródott az orangután lábába, csak arra várt, hogy ez a sebe begyógyuljon, azután jó pénzért el akarta adni.
Egy éjszaka, azaz pontosabban a gyilkosság hajnalán, vidám matrózmulatságból hazaérve, a majmot hálószobájában találta, ahova a szomszédos kamrából tört be. (Pedig a kamra biztos zárkának látszott.) Kezében borotva, pofája beszappanozva, így ült borotválkozásra készen a tükör előtt, ahogy ezt a kamra kulcslyukán át leskelődve gazdájától megtanulta. A matróz a szobába belépve, egy pillanatra azt se tudta, mitévő legyen! Meghökkenve látta a vad természetű állat kezében a veszedelmes fegyvert, amelyet használni is tudott. Hirtelenében nem jutott más eszébe, mint hogy az ostorhoz nyúl, mellyel a vadat máskor legféktelenebb kedvében is meg szokta zabolázni. Utánakapott, de az orangután, észrevéve szándékát, hirtelen felugrott, az ajtónál termett, leszaladt a lépcsőn, s egy nyitva felejtett ablakon át kivetette magát az utcára.
A francia kétségbeesve utána! A majom a borotvával hadonászva néha meg-megállt, visszasandított üldözőjére, és mikor az a közelébe ért, fürgén újra elinalt. Így fogócskáztak hosszú ideig. Még hajnali három óra sem lehetett, az utcák kísértetiesen üresek voltak. Egyszerre csak, mikor egy sikátoron a Morgue utca mögé értek, a menekülő állat figyelmét világosság ragadta meg. A negyedik emeletről. Madame L'Espanaye szobájából tört az utcára a fény. A ház felé iramodott, egyenesen neki a villámhárítónak, hihetetlen ügyességgel felkúszott rá, megkapaszkodott a kitárt, rácsos ferrades-ban, és egy lendülettel az ablakon át az ágyon termett. Az egész egy percig sem tartott! Az ablaktábla megint kicsapódott a szobába ugró orangután lendületétől.
A matróz meghökkenve, de ugyanolyan örömmel is látta ezt! Minden reménye megvolt ahhoz, hogy könnyen elfoghatja, mert a csapdából, amelybe beleesett, aligha menekülhet, hacsak nem a villámhárítón. De ennek az alján egyenesen a karjába fut! Másrészt aggodalom fogta el. Mit művel az állat a házban? És sietve elindult ő is a villámhárítón, hogy utolérje a szökevényt. Villámhárítón felmászni nem valami nehéz, különösen egy matróznak nem, de mikor felért az ablak magasságába, egyszerre ott volt a "nincs tovább"! Csak lógott, és azzal kellett beérnie, hogy belessen a szobába. S a pillantás, amelyet a szobába vetett, olyan halálos rémülettel töltötte el, hogy ijedtében majdnem eleresztette a villámhárítót. Ekkor támadt az a rettenetes sikoltozás, amely felverte álmukból a Morgue utca lakóit. Madame L'Espanaye és lánya hálóöltözetben éppen azzal foglalatoskodott, hogy a vasládikóból (melyet a szoba közepén találtak a gyilkosság felfedezése után) bizonyos iratokat vegyen ki. (A ládikó nyitva volt, tartalma szétszórva hevert a földön.) A két áldozat valószínűleg háttal ült az ablaknak, és az orangután megjelenését nem vette rögtön észre. Bizonyos időnek kellett eltelnie a sikoltozásig. Az ablaktábla csapódását bizonyára a szélnek tulajdonították.
Mikor a matróz benézett, a hatalmas állat éppen az idősebb hölgyet ragadta meg hajánál fogva (ki volt bontva, fésülködés után), és a borbély mozdulatait utánozva, arca előtt hadonászott. A lány ájultan, élettelenül terült el a földön. Az öregasszony viaskodott, sikított (ezalatt tépte ki a bestia a haját); ez a dulakodás vadította meg az állatot, és változtatta dühvé valószínűleg békés szándékát. Izmos karjának egyetlen mozdulatával szinte lemetszette a fejet a törzsről. A vér látása haragját tombolássá fokozta. Fogát csattogtatva, tüzet lövellő szemmel az ájult lánynál termett, borzasztó körmeit a nyakába vágta, és ki nem engedte szorításából, míg csak utolsót nem lélegzett. Kutató, vad pillantása ekkor az ágy fejére esett, és ott az ablakon át megpillantotta gazdáját, akinek arca megdermedt a borzalomtól. A rettegett ostor juthatott eszébe, mert dühe legott félelemmé változott. Ludasnak érezte magát, és mert a megérdemelt büntetéstől tartott, el akarta tüntetni véres cselekedete nyomait, izgatott idegességében fel-alá ugrált a szobában, összevissza dobálta és törte a bútorokat, kiráncigálta az ágyból a párnákat. Majd megragadta a lány holttestét, begyömöszölte a kéménybe, ahol később megtalálták, visszaugrált az öreg hölgyhöz, és testét felkapva, egyszerűen kivágta az ablakon.
Mikor a majom megcsonkított terhével az ablakhoz ért, a matróz rémülten húzódott vissza a villámhárítóhoz, inkább csúszott, mint mászott lefelé, hazarohant, és remegve a véres gyilkosság következményeitől, még örült, hogy megszabadult, s sorsára hagyta az orangutánt. A szavak, melyeket a lépcsőn felrohanó emberek hallottak, a francia matróz borzalommal és rémülettel telt szavai voltak, amelyek beleszövődtek a vadállat ördögi csaholásának érthetetlenségébe.
Sok mondanivalóm már nincs. Az orangután valószínűleg a villámhárítón menekült el, mielőtt betörték az ajtót. Az ablakot bizonyára becsapta maga mögött. Gazdája később maga fogta el, és adta el busás áron a Jardin des Plantes-nak.[21] Miután a körülményeket tisztáztuk a rendőrprefektus előtt (Dupin néhány magyarázó megjegyzése kíséretében), Le Bont a rendőrség nyomban szabadon bocsátotta. A rendőrprefektus, ha mindjárt jóindulattal fogadta is barátomat, nem rejthette el bosszúságát a dolgok ilyetén fordulatán, s megengedett magának egy-két gúnyos megjegyzést, hogy jobb volna, ha mindenki a maga mesterségénél maradna.
- Hadd beszéljen! - szólt Dupin, és még csak válaszra sem méltatta. - Hadd locsogjon, könnyít vele a lelkiismeretén. Elég nekem, hogy saját mesterségében főztem le. Különben pedig nem is csodálkozom annyira, mint ő, hogy nem jött rá a titok nyitjára. Mert ami igaz, az igaz, prefektus barátunk sokkal ravaszabb, mintsem hogy igazán mélyen járó elme lehessen. Gyönge alapokon áll a bölcsessége. Csupa fej, de nincs törzse, olyan, mint Laverna istennő képe. Vagy még inkább: csupa fej és váll, akárcsak a tőkehal. De azért rendes fickó! Különösen az a mesterfogása tetszik nekem, hogy el tudja hitetni a világgal, hogy eredeti! Azt értem ezen, ahogyan ő tudja nier ce qui est, et d'expliquer ce qui n' est pas.[22]
Fordította Pásztor Árpád
Nil sapientiae odiosius acumine nimio[23]
SENECA
Párizsban volt (au troisième, No. 33, rue Dunôt, Faubourg St. Germain) az 18.. évben, hogy C. Auguste Dupin barátommal lakásának könyvtárfülkéjében ültünk egy korán sötétedő őszi nap alkonyán. A tajtékpipa és a meditáció kettős élvezetébe merültünk el. Már legalább egy órája szót se szóltunk, egyikünk se törte meg a mély csendet, és ha valaki, tárgyilagos szemlélő így lát bennünket, azt hihette volna, hogy elmélyülten és kizárólagosan a szoba levegőjét rontó füstkarikákkal foglalkozunk. Ami engem illet, újra sorra vettem magamban és megvitattam azokat a témákat, amelyekről az est folyamán beszélgettünk, mint például a Morgue utcai gyilkosság és a Marie Rogêt meggyilkolását körülvevő titok. Így tehát nem ért váratlanul, és szinte a dolgok rendjéhez tartozott, mikor a szoba ajtaja kinyílt, és régi ismerősünk, Monsieur G., a párizsi rendőrfőnök lépett be.
Szívélyesen üdvözöltük, mert majdnem annyira mulatságos, mint megvetendő alak volt, és nem láttam már évek óta.
Sötétben ültünk, és Dupin már fölkelt, hogy lámpát gyújtson, de mikor G. előadta, hogy azért keresett föl minket, hogy tanácsunkat kérje, azaz, hogy Dupinnel tárgyaljon valami hivatalos ügyben, amely neki nagy fejfájást okoz, barátom visszaült a helyére, anélkül, hogy lámpát gyújtott volna.
- Ha a kérdésen gondolkozni kell - jegyezte meg Dupin, miközben visszatette az üveget a lámpabél fölé -, célszerűbb sötétben fontolóra vennünk.
- Ez is egyike Dupin úr "fura" nézeteinek - mondta a prefektus, aki mindent "furá"-nak tartott, ami meghaladta értelmét, és így a fura dolgok valóságos légiója vette körül.
- Bizony, bizony! - mormolta Dupin, miközben látogatóját pipával kínálta, és egy kényelmes karosszéket gördített eléje.
- Mi a baj? - kérdeztem én. - Remélem, nem újabb gyilkosság?
- Ó, nem. Semmi ilyesmi. Az eset voltaképpen nagyon egyszerű, és nem kétlem, hogy a rendőrség maga is megbirkózna vele, de azt hiszem, Monsieur Dupin szívesen veszi, ha elmondom az ügy részleteit, mivel olyan rendkívül fura.
- Egyszerű és fura? - kérdezte Dupin.
- Igen, de nem ez a baj. Nagy zavarban vagyunk, éppen, mert olyan egyszerű ügy, és mégsem sikerül a végére járnunk.
- Talán éppen az a baj, hogy túlságosan egyszerű... önök nem látják a fától az erdőt! - mondta barátom.
- Ugyan!... miket nem beszél össze! - felelte a rendőrfőnök, és szívből nevetett.
- Mondom: a rejtély talán egy kissé nagyon is világos! - ismételte Dupin.
- Az isten szerelmére, ki hallott valaha ilyet?
- Egy kissé nagyon is magától értetődő.
- Ha! ha! ha! Ha! ha! ho! ho! ho! - látogatónk teli torokból kacagott. - Dupin, Dupin, megpukkadok!
- De voltaképpen miről is van szó? - kérdeztem én.
- Hát jó, elmondom! - és a prefektus hosszú, kiadós és elgondolkozó pöffentés kíséretében kényelmesen elhelyezkedett a székben. - Pár szóval elmondom, de előre figyelmeztetem önöket, hogy az ügy szigorúan titkos, és állásommal játszom, ha valaki megtudja, hogy csak egy szót is szóltam róla.
- Halljuk - mondtam én.
- Vagy ne halljuk! - mondta Dupin.
- Hát... a dolog így áll. Igen befolyásos hely (a legmagasabb körökből való!) személyesen adta tudtomra, hogy a királyi lakosztályból egy nagyon fontos iratot elloptak. Azt tudják, hogy ki lopta el, efelől nincs semmi kétség, látták, mikor ellopta. Azt is tudják, hogy az okirat még mindig a birtokában van.
- Honnan tudják? - kérdezte Dupin.
- Biztos - felelte a rendőrfőnök. - Az okirat jellegéből, és főképpen abból, hogy még nem támadtak bizonyos következmények, amelyek támadni fognak, ha az okirat kikerül a tolvaj kezéből, jobban mondva, ha arra használja, amire azt végső soron használni szándékszik.
- Lesz szíves egy kissé határozottabban... - vetettem közbe.
- Jó... hát annyit mondhatok még, hogy az írás annak, akinek a kezében van, bizonyos körökben bizonyos hatalmat ad, amely hatalom roppant sokat jelent.
A prefektus imádta az ilyen diplomatikus fogalmazást.
- Még mindig nem értem teljesen - szólt Dupin.
- Nem? Hát hallgasson ide. Ha ennek az okiratnak a tartalmát egy harmadik személlyel, akit most nem nevezhetek meg, közölnék, egy igen magas állású személyiség becsületét veszélyeztetné, és ez a tény az okirat birtokosának hatalmat biztosít ama magas személyiség fölött, akinek nyugalmát és becsületét ezáltal veszélyezteti.
- De ez a hatalom - vetettem közbe - attól is függ, tudja-e a tolvaj, hogy az okirat volt tulajdonosa tudja, hogy ki a tolvaj? Mert ki merészelné...
- A tolvaj: D. miniszter, aki a világon mindenre kapható, akár méltó, akár méltatlan egy férfihoz. Már maga a lopás módja is éppen olyan vakmerő, mint szellemes volt. A kérdéses okiratot - megmondhatom: egy levél! - éppen akkor kapta meg az, akitől ellopták, amikor egyedül volt a királyi lakosztályban. Az illető hölgy még talán nem is futhatta át, amikor belépett a másik magas rangú személyiség, akinek a levélről a világért sem volt szabad tudnia. Hiába igyekezett nagy sietve egy fiókba elrejteni, már késő volt, és így kénytelen volt nyíltan otthagyni az asztalon: a levél címzése volt felül, a tartalma tehát rejtve, s így a belépőnek fel se tűnt. Most nyitott be a szobába D. miniszter. Hiúzszeme rögtön észrevette a levelet, felismerte a kézírást, feltűnt neki a címzett zavara, és kitalálta a hölgy titkát. Miután szokásához híven gyorsan elintézte hivatalos ügyeit, előhúzott egy levelet, amely hasonló volt a kérdéses levélhez. Felbontotta, olvasást színlelt, s azután a másik mellé tette. Egy negyedóra hosszat újra hivatalos ügyekről beszélt, azután, amikor elbúcsúzott, elvette az asztalról a másikat, amelyhez semmi joga sem volt. Jogos tulajdonosa látta, hogy mi történik, de nem mert szólni, hiszen ott volt mellette a harmadik személy, aki előtt a levél tartalmának titokban kellett maradnia. A miniszter ellebegett - és otthagyta az asztalon a saját jelentéktelen levelét.
- Íme, itt a pontos felelet a tolvaj hatalmát firtató kérdésre - fordult felém Dupin: - "Tudja-e a tolvaj, hogy az okirat volt tulajdonosa tudja, hogy ki a tolvaj!"
- Helyes - mondta rá a prefektus. - A szóban forgó hatalmat nagyon veszedelmes politikai célokra már hónapok óta ki is használják. A hölgy, akitől ellopták a levelet, napról napra érzékenyebben tapasztalja, hogy okvetlenül vissza kell kapnia levelét. Mivel nyíltan persze nem lehet fellépni, végső kétségbeesésében engem bízott meg az üggyel.
Dupin örvénylő füstfelleget fújt a magasba.
- Keresve sem találhatott volna megfelelőbb, élesebb elméjű és rátermettebb embert!
- Maga hízelgő - szerénykedett a prefektus -, habár nem lehetetlen, hogy ilyesfajta véleményt táplálnak rólam.
- Abból, amit hallottam - mondtam én -, világos, hogy a levél még mindig a miniszter birtokában van, és inkább a levél birtoklása, mint felhasználása biztosítja azt a rendkívüli hatalmat a tolvajnak. Amint felhasználja a levelet, megszűnik a hatalom is.
- Ez igaz - mondta G. -, s ebből a meggyőződésből indultam ki én magam is. Első, legfontosabb dolgom volt, hogy átkutassam a miniszter házát, de nagyon kellett vigyázni, hogy a miniszternek sejtelme se legyen róla. Ezenkívül több oldalról figyelmeztettek, hogy milyen veszedelemnek teszem ki magam, ha gyanút fog.
- A párizsi rendőrség gyakran végzett ilyen munkát - szóltam közbe -, ön bizonyára nagyon járatos a házkutatásban.
- Ó, igen, ezért bíztam is a sikerben. Előnyömre szolgált a miniszternek az a jó szokása is, hogy igen gyakran marad ki egész éjszakára, cselédsége sem valami nagy: az inasok messze alszanak uruk szobájától, és nápolyiak lévén, könnyen lerészegednek. Önök tisztában vannak vele, hogy vannak kulcsaim, amelyekkel kinyithatom Párizs bármelyik lakását. Három hónap óta alig telt el egy éjszaka, hogy ne tartottam volna házkutatást D. házában. Becsület kérdése, hogy jól végezzem a rám bízott feladatot, és szó, ami szó (de ez maradjon köztünk), óriási a kitűzött jutalom is! Kutattam, kerestem, amíg meg nem győződtem róla, hogy a tolvaj még nálam is ravaszabb. Pedig dicsekvés nélkül elmondhatom, hogy minden sarkot, a ház minden zegét-zugát, ahova csak elrejthette a papirost, a leggondosabban átkutattam.
- De nem történhetett-e meg - vetettem fel -, hogy, bár a levél; ami bizonyos, még mindig a miniszter birtokában van, valahol házon kívül rejtette el?
- Nehezen hinném - szólt közbe Dupin. - Az udvar mostani különleges viszonyai, és főképpen azok a cselszövények, amelyekben D. tudvalevően nyakig van, szükségessé teszik, hogy a levelet rögtön bemutathassák, ha így fordul a kocka. Ez majdnem olyan fontos, mint magának a levélnek a birtoklása.
- Hogy rögtön bemutathassák? - kérdeztem én.
- Azaz, hogy rögtön megsemmisíthessék - felelte rá Dupin.
- Akkor tehát - mondtam megint én -, a levél biztosan odahaza van, hiszen nem valószínű, hogy a miniszter mindig magával hordja.
- Nem: erről magam is meggyőződtem - erősítette meg a prefektus. - Embereim, mintha útonállók lettek volna, már kétszer megtámadták, és személyes felügyeletem alatt kikutatták. Mégpedig alaposan.
- Ettől megkímélhette volna magát - mondta Dupin. - D. bizonyára nem bolond, és számított efféle orvtámadásokra.
- Nem, nem teljesen bolond - fölényeskedett G. - De költő, akit csak egy hajszál választ el a bolondtól.
- Ez igaz - mondta kedélyesen Dupin, miután elgondolkozva bodor füstfelhőt fújt tajtékpipájából -, bár az én ifjúságomat is terheli néhány kínrím.
- Nem részletezhetné, hogyan és mint kutatott? - fordultam a rendőrfőnökhöz.
- Nem kíméltük sem az időt, sem a fáradságot, és mindenütt kutattunk, mondom: mindenütt. Nagy tapasztalatom van ezen a téren. Átfürkésztem az egész házat, keresztül-kasul kutattam minden szobát, mégpedig olyan alaposan, hogy minden egyes szobának egy-egy hetet, azaz hét éjszakát szenteltünk. Mindnek először a bútorzatát vizsgáltuk át. Kinyitottunk, kihúztunk minden lehetséges fiókot; azt hiszem, tudják önök is, hogy a kellően gyakorlott rendőrügynök számára nincs titkos fiók. Tökfilkó az, akinek figyelmét ilyen kutatásoknál "titkos" fiók elkerüli. A dolog olyan egyszerű! Minden szekrény adott térfogatot, meghatározott területet jelent. Nekünk pontos módszerünk van erre. Egy milliméter terület sem menekülhet meg a kutatás alól. Miután átvizsgáltuk a szekrényeket, következtek a székek. Ha kárpitosmunka volt, nekiestünk azokkal a finom, hosszú tűkkel, amelyeket már maga is látott nálunk. Az asztalok tetejét leemeltük.
- Ugyan minek?
- Nagyon gyakran előfordul, hogy ha valaki el akar dugni valamit, leemeli az asztal lapját, vagy más hasonló elmozdítható felületet, az asztal lábát kivájja, az üregbe rejti el az illető tárgyat, és visszateszi helyére a lapot. Sokszor használják fel így az ágyfejet is.
- És az ilyen üregeket nem lehet kikopogni? - kérdeztem.
- Semmiképpen, ha az elrejtett tárgyat gyapotba pólyázzák, és így elfojtják az üregek hangját. De mindettől eltekintve a mi esetünkben teljesen zajtalanul kellett dolgozni.
- De hiszen nem mozdíthattak el, nem szedhettek szét részekre minden bútordarabot, amelyben a levelet gyaníthatták! Egy levelet vékony tekerccsé lehet sodorni. Olyan lesz, mint egy vastagabb kötőtű. Ezt azután igazán nem nehéz elrejteni, tegyük fel, egy székláb feszítőlécébe. Csak nem szedtek szét minden széket?
- Nem. Azt nem! A mi eljárásunk sokkal okosabb és biztosabb. Nagyítóüveggel megvizsgáltuk a ház minden székét, minden lehető és lehetetlen bútordarabot... rendkívüli erejű nagyítóüveggel! Ha valahol friss munkának a nyomára bukkanunk, bizonyára nem kerüli el a figyelmünket. A legkisebb fűrészporszemcse is szemet szúrt volna, mint egy alma. Bármi rendetlenség a ragasztásban, szokatlan rés az eresztékeken - elég ok lett volna a gyanakvásra.
- Gondolom, nem felejtették ki a tükröket, átvizsgálták az üveg és a fakeret között, sorra vizsgálták az ágyakat, az ágyneműt, valamennyi függönyt és szőnyeget?
- Természetesen! És amikor a berendezés valamennyi darabját kívül-belül a leggondosabban áttapogattuk, sor került magára a házra. Kis részekre osztottuk felületét, minden egyes részt megszámoztunk, úgy vizsgáltuk végig, és nem hagytunk ki egy négyzethüvelyk területet sem. Még a két szomszéd házat is átkutattuk nagyítóüveggel.
- A szomszéd házakat is? - kiáltottam fel. - Ugyancsak jól megdolgoztak.
- Dolgoztunk, bizony, de amint mondtam, a jutalomdíj óriási... óriási!
- De az utcát, a ház közvetlen környezetét csak nem felejtették ki?
- A kövezet a ház körül égetett tégla. Ezzel könnyű dolgunk volt. Megvizsgáltuk a téglalapok között a mohát. Érintetlen volt.
- És a miniszter iratai, levelezése, könyvtára?
- Hát hogy képzeli, hogy valamit is kihagytunk? A legaprólékosabban végigböngésztünk minden iratcsomót és minden egyes darabot, ami pedig a könyveket illeti, nem elégedtünk meg azzal, hogy kinyissunk minden egyes kötetet, hanem lapról lapra átlapoztuk mindegyiket, és nem értük be azzal, hogy csak megrázzuk az egyes könyveket, mint azt némely rendőrtiszt tenni szokta. A könyvek kötését külön megmértük, hogy milyen vastag, és figyelmesen végigvizsgáltuk a nagyítóval. Ha akármilyen kötést is felbontottak volna újabban, azt okvetlenül észre kellett volna vennünk. Öt vagy hat kötetet, amelyek mostanában kerültek ki a könyvkötő műhelyéből, hosszában végigszurkáltunk tűinkkel.
- Na és a szőnyegek alatt a padlót?
- Hát azt is! Azt is! Elmozdítottunk helyéről minden szőnyegdarabocskát, és a padlót is végig-nagyítóüvegeztük.
- És a tapéta?
- Hát persze!
- Benéztek a pincékbe?
- Hogyne!
- Akkor hát - mondtam én - számításuk nem vált be; a levél nincs a házban!
- Félek, hogy igaza van! - mondta búsan a prefektus. - És most, kedves Dupin, mit tanácsol, mit tegyek?
- Kutassa át újra meg újra a házat.
- Ez teljesen szükségtelen és céltalan - válaszolta G. - Olyan bizonyos, mint ahogy lélegzem, hogy a levél nincs a házban.
- Pedig jobb tanácsot nem adhatok - ismételte Dupin.
- Biztosan megvan önnél a levél pontos leírása?
- Ó, hogyne.
És ezzel a prefektus zsebéből elővette jegyzőkönyvecskéjét, és hangosan, bő részletességgel felolvasott mindent, ami a levél belsejére és főképpen külalakjára vonatkozik. Miután ezzel is végzett, búcsút vett tőlünk. A jóember olyan leverten távozott, amilyennek soha azelőtt nem láttam.
Körülbelül egy hónap múlva újra bekopogott hozzánk. Úgy fogadtuk, mint első látogatása idején. Megint előkerült a pipa, a szék, és G. egészen közömbös társalgásba kezdett. De én kizökkentettem belőle.
- Nos, Monsieur G., mi van az ellopott levéllel? Ugye, belátta már maga is, hogy nem könnyű dolog a miniszter eszén túljárni?
- Vigye az ördög, úgy látszik, igaza van! Újra átkutattam a házat, amint azt Dupin úr ajánlotta, de mint előre tudtam, hiábavaló munka volt.
- Mit mondott - szólalt meg Dupin -, mekkora jutalomdíjat tűztek ki?
- Nagyot, roppant nagyot! Ritka bőkezűség! - áradozott G. - A pontos összeget nem akarom megmondani, de egyet mondhatok: 50 000 frankot adnék én magam is annak, aki megszerezné nekem a levelet. Napról napra növekszik a levél jelentősége, és éppen ezért a jutalmat megkétszerezték. De ha megháromszorozzák is, mégsem tehetek többet, mint amit eddig tettem.
- Én pedig azt hiszem - szólt vontatott hangon Dupin, miközben elgondolkozva pöfékelt tajtékpipájából -, bizony azt hiszem, kedves G.-m, ön nem erőltette meg magát túlságosan, nem tett meg mindent, amit megtehetett volna. Azt ajánlom, hogy feküdjön neki jobban.
- Jobban?... Hogyhogy?
- Azt gondolom... Pöff, pöff!... Nem volna rossz... pöff, pöff! ha valami okos ember véleményét és tanácsát kérné ki a levélre... pöff, pöff, pöff!... vonatkozólag. Emlékszik még a történetre, amelyet Abernethyről mesélnek?
- Fütyülök Abernethyre!
- Fütyülni fütyülhet, de azért hallgassa meg. Ez az Abernethy orvos volt, és egyszer egy zsugori, dúsgazdag ember elhatározta, hogy orvosi tanácsot csikar ki tőle. Mindenféle közömbös dologról kezdett vele beszélgetni magántársaságban, és saját betegségét és baját úgy adta elő, mintha az valamilyen idegenre vonatkoznék. "Ez és ez a baja szegénynek - mondta a zsugori -, mit ajánlana neki, doktor úr?" - "Azt ajánlanám - felelte Abernethy -, hogy ha meg akar gyógyulni, menjen el orvoshoz és kérjen attól tanácsot."
A prefektus kissé csalódottan felelte:
- Én szívesen fogadok el tanácsot, és még jól meg is fizetem, 50000 frankot adok annak, aki ebben a dologban segítségemre van.
- Ha így áll a dolog - válaszolta Dupin, és egy fiókból csekkönyvet véve elő. Monsieur G. elé tette -, állítsa ki kérem a csekket az összegről, és én odaadom a levelet.
Megdermedtem az ámulattól. A prefektust mintha villám sújtotta volna. Néhány percig mozdulatlanul, szótlanul, nyitott szájjal és dülledt szemmel, hitetlenül bámult barátom arcába, azután kissé magához térve tollat vett kezébe, s némi habozás és kábult bámészkodás után 50000 frankra kiállította a csekket, aláírta, és az asztal fölött odanyújtotta Dupinnek. Dupin gondosan megvizsgálta, tárcájába tette, majd kinyitva íróasztalát, elővett belőle egy levelet, és átadta a prefektusnak. A hivatalos férfiú mámoros örömmel nyúlt a levél után, remegve nyitotta fel, egy pillantást vetett a tartalmára, és az ajtó felé rugaszkodva, bukdácsolva, köszönés nélkül zuhant ki a szobából, a házból; egy hang nem sok, annyit sem szólt azóta, hogy Dupin felszólította, töltse ki a csekket.
Amikor elment, Dupin magyarázni kezdett.
- A párizsi rendőrség - mondta - rendkívül ügyes a maga módján. Kitartó, jó szemű, ravasz és gyakorlott mindabban, ami a kötelessége. Amikor G. elmesélte, hogyan kutatta át a miniszter lakását, meg voltam győződve arról, hogy jó és pontos munkát végzett, legalábbis mindazokon a területeken, amelyekre fáradozása kiterjedt.
- Amelyekre fáradozása kiterjedt? - kérdeztem.
- Igen - felelte Dupin -, nemcsak a maguk nemében legjobb módszereket alkalmazta, de tökéletes alapossággal is. Ha a levél a kutatási körükbe esik, a fickók kétségtelenül meg is találják.
Elnevettem magam, de Dupin láthatólag komolyan mondta, amit mondott.
- A módszer, amellyel dolgoztak - folytatta -, a maga nemében nagyon jó, kivitele is kifogástalan volt, a baj éppen csak abban rejlett, hogy nem volt alkalmas erre az esetre és erre az emberre. A legelmésebb és legjobban megalapozott kutatómódszer is amolyan Prokrusztész-ággyá válik a prefektus kezén, amelybe erőszakkal nyomorítja bele elgondolásait. Mindig ott véti el a dolgot, hogy vagy túlságosan alapos, vagy túlságosan felületes; nem egy iskolás gyerek következetesebben gondolkozik nála. Ismertem egy nyolcéves fiúcskát, akinek jártassága és ügyessége a "páros, páratlan" játékban általános bámulatot keltett. Ez nagyon egyszerű játék; golyóval játsszák. Az egyik játszó fél a kezében tart bizonyos számú golyócskát, és megkérdezi a másiktól, hogy páros vagy páratlan számú golyó van-e a kezében. Ha a kérdezett kitalálja, ő nyer egy golyót, ha nem találja ki, a kérdező nyer egyet. A nyolcéves fiúcska, akiről beszélek, elnyerte az iskola valamennyi golyóját. Természetesen neki is volt valamilyen rendszere; megfigyelte és úgyszólván "mérlegre tette" ellenfelei ravaszságát. Így például, ha ellenfele együgyű fickó, és feléje tartva zárt tenyerét azt kérdezi tőle: "páros, vagy páratlan?" - a mi iskolás fiúnk azt feleli: "páratlan", és veszít! De másodszor már nyer, mert így döntött magában: "Ez az együgyű fickó párost tartott a kezében először, és ravaszsága csak annyira terjed, hogy másodszor páratlant markoljon, tehát azt fogom mondani, hogy páratlan." És páratlant mond, és nyer. De ha az ellenfele az előbbinél valamivel okosabb, akkor a nyolcéves így okoskodik: "Ez a fickó megjegyezte, hogy először páratlant mondtam, és ezért első ösztöne az, hogy most, mint az együgyű is tette, párosról egyszerűen páratlanra térjen át, de hirtelen arra eszmél, hogy ez túl egyszerű volna, és ezért a "páros" mellett dönt. Én így hát párost mondok!" - És párost mondva újra nyer. Iskolatársai azt mondják róla, hogy "szerencsés!", de én azt kérdezem tőled, mi hát voltaképpen a módszere?
- Azonosítás. A fiú belegondolja magát ellenfele észjárásába.
- Ez az! - felelte Dupin. - És arra a kérdésemre, hogy a fiúcska miképpen érte el a tökéletes gondolati azonosítást, az én kis barátom a következő válasszal szolgált:
"Ha ki akarom találni, hogy milyen okos vagy milyen ostoba, milyen jó vagy milyen gonosz valaki, vagy mire gondol abban a pillanatban, akkor igyekszem arckifejezésemet, amennyire csak lehet, az ő arckifejezéséhez igazítani, magamra ölteni vonásait, és bevárni, milyen gondolatok támadnak agyamban, milyen érzések szívemben, amelyek egybevágnak a magamra öltött arckifejezéssel." - Ennek az iskolás fiúnak a felelete sokat megmagyaráz abból, amit hazug szóval a Rochefoucauld-k, La Bruyère-ek, Machiavellik és Campanellák[24] "mélység"-ének hív a világ.
- Ha jól értettelek - folytattam tovább a beszélgetést -, mindezzel azt akartad mondani, hogy valaki annál jobban azonosíthatja magát ellenfele gondolatvilágával, érzéseivel, minél pontosabban méri föl képességeit?
- A gyakorlati siker szempontjából valóban ezen áll a dolog! - mondta Dupin. - A prefektus és fogdmegei rendszerint azon buknak el, hogy - először is - nem azonosítják magukat azzal, akivel összeakadtak; másodszor pedig, hogy nem mérlegelték kellően (vagy sehogy sem!) annak lelki adottságait. Ők csak a maguk eszmekörében élnek, és ha egy elrejtett tárgy után kell szaglászniuk, csak az jut eszükbe, hogy ott kutassanak, ahova ők rejtették volna. Annyiban igazuk is van, hogy az ő képzeletük, éleselméjűségük hű kifejezője a tömeg gondolkodásának - de ha a csirkefogó ravaszsága más természetű, mint az övék, akkor természetesen túljár az eszükön. Ez mindig megesik velük, ha ellenfelük észjárása felettük áll, de igen gyakran akkor is, ha alattuk marad. Nyomozásuk rendszerében nincs változatosság - és csak ha valamilyen rendkívüli eset vagy jutalom sarkallja őket, bővítik ki, vagy túlozzák el gyakorlatuk rég bevált módszereit, de anélkül, hogy az alapelven változtatnának. Nézzük meg például, hogy D. esetében hogyan módosították, vagy változtatták meg eljárásuk elveit? Hogy valójában mennyit ért és mit jelent az a sok fúrás-faragás, méricskélés, nagyítóüveggel való vizsgálgatás, az épület felületeinek négyzethüvelykre való bontása - micsoda mindez, ha nem pusztán kibővítése a kutatás egy rendszere vagy rendszercsoportja alkalmazásának, melyhez a prefektus hosszú pályafutása során hozzászokott? Észrevetted-e, milyen biztos volt abban, hogy minden ember, ha el akar rejteni egy levelet, azt, ha nem is egy szék kifúrt lábába, de legalábbis valamilyen titokzatos üregbe vagy zugba süllyeszti? Ez a "széklábfúró emberek" gondolkodása! És észrevetted-e, hogy ilyen körmönfont rejtekhelyekben csak köznapi emberek bíznak meg köznapi alkalmakkor? Ez a fajta úgy gondolkodik, hogy valamit csak így lehet elrejteni, s az elrejtett tárgyat csak így lehet megtalálni. És az, hogy sikerül megtalálni, nem annyira a kutatók éles elméjű ravaszságát, mint inkább gondosságát, kitartó szorgalmát, elszántságát dicséri. Ehhez járulhat az ügy jelentékeny volta, vagy a kitűzött óriási jutalom (a kettő egyet jelent a rendőrség szemében), és a fent említett tulajdonságok és kutatási elvek sohasem mondanak csődöt. Megértheted ebből, hogy ha az ellopott levél a rendőrfőnök kutatási rendszerének határain belül lett volna - másképpen szólva: ha az elrejtés elve azonos lett volna a kutatás elvével -, halálosan biztos, hogy a pontos hivatalnok rábukkan a levélre. De a jóember teljesen hamis nyomon járt, és kudarcának oka az a feltevés, amellyel elámította magát, hogy a miniszter bolond, mert mint költő, jó csengésű névre tett szert. Minden bolond költő, ezt érzi a rendőrfőnök, és egyszerűen a non distributio medii[25] hibáját követi el, amikor arra a következtetésre jut, hogy minden költő bolond.
- De igazán ő a költő? - kérdeztem. - Mert tudtommal ketten vannak testvérek, és mindkettő a betűk embere. A miniszter, úgy emlékszem, tudós könyvet írt a differenciál- és integrálszámításról. Matematikus, és nem költő!
- Tévedsz, barátom, jól ismerem: mind a kettő. És mint költő és matematikus gondolkodott helyesen - mert csak mint matematikus, nem tudott volna egyáltalán gondolkodni, és kiszolgáltatta volna magát a prefektus kényére-kedvére.
- Meglepő vélemény! - feleltem. - Ellentétben állsz az egész világgal. Csak nem akarod megcáfolni és megdönteni évszázadok helyesnek tartott ítéletét? A matematikus észjárást réges-régtől par excellence tiszta észnek tartják.
Dupin feleletképpen Chamfort-ból[26] idézett:
- Il y a à parier, que toute idée publique, toute convention reçue, est une sottise, car elle a convenu au plus grand nombre.[27] Biztosítlak, hogy a matematikusok mindent elkövetnek, hogy minél szélesebb körben elterjedjen az a tévedés, amelyre céloztál, de amely mégis tévedés marad, akármennyire igazság hírében áll is. Jobb ügyhöz méltó buzgalommal például elérték azt, hogy algebra helyett "analízist" mondanak. Micsoda képtelenség! A franciák kezdeményezték ezt a sajátos csalást, de ha valamely szakkifejezésnek van valami fontossága, ha a szónak értéke egyáltalán függ alkalmazhatóságától, akkor az "analízis" annyira "algebra", mint amennyire a latin ambitus magába rejti az ambíció szót, a religio a vallást, a homines honesti a tiszteletre méltó férfiak gyülekezetét.
- Alighanem összevesztél néhány párizsi algebratudóssal - vetettem közbe tréfálkozva. - De kérlek, folytasd.
- Vitatom minden olyan gondolkodásmód alkalmazhatóságát, következésképpen értékét, amely más irányt követ, mint az elvont logikáét. Kiváltképpen azt a gondolkodásmódot vitatom, amely matematikai tanulmányokon nevelkedett. A matematikusok az alak és mennyiség tudósai, a matematika az alak és mennyiség tudománya, a matematikai gondolkodás tehát nem más, mint egyszerűen a logikának alakra és mennyiségre vonatkozó alkalmazása. Az alapvető tévedés a dologban az, hogy még az úgynevezett tiszta algebra igazságát is elvont és általános igazságnak tekintik. S ez a tévedés annyira elterjedt, hogy szinte zavarba ejt általános elfogadása. A matematikai axiómák nem az általános igazság axiómái. Például az, ami igaz alaki és mennyiségi összefüggésekre, gyakran ugyancsak hamis, ha erkölcsi térre visszük át. Ezen a téren sokszor megdől a matematikának az az állítása, hogy az egész egyenlő a részek összegével. Ez a matematikai axióma a vegytanban sem áll meg. Az erkölcsi indítékokra sem igaz, mert két meghatározott értékű erkölcsi indíték összegezve nem szükségszerűen azonos értékű a kettő értékének összegével. Sok olyan matematikai igazság van, amely csak az adott "viszonylat" határain belül igazság. A matematikus persze mindhalálig állítja, már csak puszta megszokásból is, hogy az ő "véges igazságai" általános és abszolút alkalmazható igazságok - amilyennek a világ csakugyan hiszi is őket. Bryant sokat forgatott, nagy tudású Mitológiá-jában hasonló tévedés forrására mutat rá, amikor azt mondja: "Bár a pogány mesékben nem hiszünk, mégis állandóan megfeledkezünk magunkról, és olyan következtetéseket vonunk le belőlük, mintha csakugyan létező valóságok volnának." Az algebratudósok, pogányok maguk is, hisznek az ő "pogány meséik"-ben, és nyakra-főre következtetnek, nem annyira emlékezőtehetségük botlása, hanem inkább valami megmagyarázhatatlan elmezavar következtében. Röviden összefoglalva, még nem találkoztam olyan számtantudóssal, akit kimozdíthattam volna a gyökei közül, és aki ne ragaszkodott volna görcsösen ahhoz a hitéhez, hogy x2 + px holtbizonyosan és megdönthetetlenül q-val egyenlő. Ha tetszik, mondd egy ilyen gentlemannek, vagy bizonyítsd be neki kísérleti alapon, hogy akadhat olyan eset, amikor x2 + px nem egyenlő q-val, de ha ezt kellőképpen sikerült megértetned vele, szedd a lábad, és tűnj el, amilyen gyorsan csak tudsz, mert biztos lehetsz benne, hogy megpróbál leütni.
Meggyőződésem - folytatta Dupin, miközben nagyot mulattam utolsó megjegyzésén -, hogy ha a miniszter csak matematikus lett volna, a prefektus nem szorult volna rá, hogy a csekket a nevemre kiállítsa. De én tudtam, hogy D. éppen annyira költő, mint matematikus, és eljárásomat ehhez alkalmaztam, persze, figyelembe véve a körülményeket, amelyek között él. Tudtam róla, hogy épp annyira udvari ember, mint vakmerő intrikus. Megfontolva a dolgot, arra a meggyőződésre kellett jutnom, hogy az ilyen ember kitűnően ismeri a rendőrségi nyomozás módjait. Bizonyára el volt készülve rá, amint ezt az események be is bizonyították, hogy útonállók támadják meg és kutatják ki. Azt is tudta, hogy házára, lakására milyen titkos kutatás vár. Az, hogy olyan sokszor kimaradt éjszakára, amit a rendőrfőnök a siker zálogának tekintett, szerintem szintén csak egyik fogása volt; lehetőséget akart adni a tüzetes házkutatásra, hogy ezáltal elérje, amit végül el is ért, hogy a rendőrség mihamarabb azt higgye, a levél már nincs a házban. Éreztem, hogy a miniszter is alaposan átgondolta a rendőrségnek ezt a megváltozhatatlan alapon nyugvó gondolatmenetét, azt a gondolatmenetet, amely az elrejtett tárgyak felkutatását célzó rendőri eljárást - az imént részleteztem - kivétel nélkül irányítja. Mindez végre is arra kellett, hogy ne a közönséges fogással éljen. Úgy gondoltam, nem lehet olyan együgyű, hogy ne tudná: lakása minden zegét-zugát át meg át fogják kutatni, s a lakás olyannyira tárva-nyitva áll a rendőrség embereinek, mint egy nyitott szekrény. Ő is gondolt a széküregekre, a fűrészporra és a prefektus nagyítóüvegére. Így érlelődött meg bennem végül a meggyőződés, hogy a helyzet kényszere a legegyszerűbb megoldásra szorította. Lehet, hogy ösztönszerűen, lehet, hogy tudatosan. Talán emlékszel még, a rendőrfőnök kezdetben milyen keserűen nevetett, amikor azt mondtam, hogy ez a titok talán azért okoz neki annyi gondot, mert túlságosan egyszerű.
- Hogyne emlékeznék. Úgy nevetett, hogy már-már azt hittem, megüti a guta.
- Az anyag világában - folytatta Dupin - sok a szigorú analógia az anyagtalanság világával. Így például van némi igazság abban a szónoki dogmában is, hogy a metafora vagy a hasonlat éppen úgy megerősíthet egy érvet, mint széppé tehet egy leírást. És a vis inertiae[28] elve ugyanúgy áll a fizikára, mint a metafizikára. Az, hogy egy nagyobb testet elmozdítani nehezebb egy kisebbnél, és hogy az így előálló mozgásmennyiség a nehézséggel arányos, éppúgy igaz az előbbiben, mint ahogy igaz az utóbbiban, hogy nagyobb elmék, amelyek többre képesek, éppen azért, mert mélyenszántóbbak, állhatatosabbak és mozgásukban eredményesebbek, mint az alacsonyabbrendűek, nehezebben is indíthatók meg, és nekiindulásuk sokkal zavartabb és habozóbb. Még valamit: megfigyelted-e az utcán, hogy melyik cégtábla kelti fel legjobban a járókelők figyelmét?
- Erre még sohasem gondoltam.
- Van egy kitalálós játék - folytatta Dupin -, térképen játsszák. Az egyik fél felad a másiknak egy szót, egy folyó, város, állam vagy birodalom nevét, hogy keresse meg a térkép tarkabarka, zűrzavaros felületén. Aki kezdő ebben a játékban, az rendesen azzal akarja zavarba ejteni ellenfelét, hogy a legapróbb betűkkel nyomott nevet keresi ki, míg a haladó olyan szavakat választ, amelyek nagy betűkkel, a térkép egyik szélétől a másikig érnek. Mint a túlságosan nagybetűs cégtáblák és hirdetések az utcán, ezek éppen nagyságuk miatt kerülik ki a figyelmet, és itt a fizikai "meg nem látás" teljesen rokon a pszichikai figyelmetlenséggel, amelynek következtében elhaladunk túlságosan is látható és magától értetődő dolgok mellett, és azoknak semmiféle figyelmet nem szentelünk. De ez túlságosan magas vagy túlságosan mély a prefektus eszének. Soha egy pillanatig sem gondolt arra, eleve lehetetlennek tartotta, hogy a miniszter az egész világ szeme elé tartja a levelet, s így éri el legjobban, hogy a világon senki észre ne vegye.
Minél tovább gondolkoztam a miniszter vakmerő, elszánt és furfangos észjárásán, és azon, hogy a levélnek mindig kéznél kell lennie, ha kellő időben fel akarja használni, és minél tovább mérlegeltem azt a döntő bizonyítékot, amelyet a prefektus szolgáltatott arra, hogy a levél nincsen a hivatalos vizsgálat határain belül, annál inkább megérlelődött bennem a gondolat, hogy a miniszter ahhoz az igazán éles elmére és emberismeretre valló megoldáshoz folyamodott, hogy a levelet meg sem próbálta elrejteni.
Ilyen gondolatokkal eltelve, zöld szemüveget tettem fel, s egy szép reggelen, mintha csak véletlenül jártam volna arra, beállítottam a miniszterhez. Otthon találtam, ásítozott, nyújtózkodott, tett-vett, mint rendesen, azt a látszatot keltve, mintha végtelenül unatkoznék. Pedig manapság talán ő a legcselekvőbb ember, de csak ha senki sem látja.
- Hogy én se maradjak adósa, panaszkodni kezdtem, hogy milyen rossz a szemem, hogy nem tudok szemüveg nélkül járni, pedig az üveg arra volt jó, hogy mögüle gondosan és aprólékosan szemügyre vehessem az egész szobát, míg látszólag nagy figyelemmel hallgattam vendéglátóm előadását.
Különösen a nagy íróasztalt, amelynél ült, vizsgáltam meg tüzetesen. Nagy rendetlenségben sok irat, néhány levél, egypár könyv és egy vagy két hangszer hevert rajta. Hosszas és alapos vizsgálódás után sem láttam itt semmi gyanúsat.
Körüljártattam szemem a szobán, és egy cifra apróságot, egy névjegytartót vettem észre. Olcsó papirosholmi volt, piszkos kék tartószalagról sárgaréz szögön lógott a kandalló felett. Három-négy rekeszre oszlott, a rekeszekből öt-hat névjegy és egy levél ágaskodott elő. Piszkos, gyűrött levél. Papirosa a közepe tájt mintha ketté lett volna szakítva; mint értéktelent, úgy látszott, az első pillanatban szét akarta tépni, de azután meggondolta a dolgot, és megkegyelmezett neki. Terebélyes, fekete pecsét volt rajta, a pecséten igen szembetűnően D. nevének kezdőbetűi; apró betűs, D. nevére szóló címzése női kéz írása. Mint valami jelentéktelen, lenézett firka, csak úgy odavetve kandikált elő a legfelső rekeszből.
Csak egy szempillantást vetettem rá, és biztosra vettem, hogy ez az, amit keresek. Külseje persze egészen más volt, mint amilyennek a prefektus annak idején leírta. Ennek a levélnek nagy, fekete pecsétje volt, benne D. névbetűi, amannak kicsiny és vörös, az S. hercegi család címerével. Ennek a levélnek a címzése a miniszternek szólott, apró betűit női kéz írta, az a levél bizonyos királyi személyhez volt intézve, írása jellegzetesen bátor és határozott volt. Csak nagyságban egyezett meg a két levél. De éppen ezek a nagyon is feltűnő különbségek, a levél piszkos volta, a szennyes, tépett papiros, ami annyira elütött D. szokásos rendességétől, az a nagy igyekezet, hogy a szemlélő figyelemre se méltassa a jelentéktelen papirost, mindez, és az, hogy olyan szembeötlőn tolakodott elő rekeszéből (összhangban előbb említett meggondolásaimmal): mindez - mondom - csak erősíthette, fokozhatta annak gyanúját, aki már eleve azért jött ide, hogy gyanakodjék.
Amennyire csak lehetett, elnyújtottam látogatásomat. Élénk vitába elegyedtünk, mert olyan tárgyra tereltem a beszélgetést, amelyről tudtam, hogy a minisztert mindig is érdekelte és izgatta. Ezalatt le nem vettem szememet a levélről. Pontosan emlékezetembe véstem külsejét, megfigyeltem, hogyan van a névjegytartóban elhelyezve, és eközben olyan részleteket is felfedeztem rajta, amelyek a legkisebb kételkedésemet is eloszlatták. A levél ugyanis sarkainál a kelleténél gyűröttebb volt. Töredezettnek látszott, mégpedig attól, hogy először rendesen összehajtották, papírnyomóval jó erősen lesimították, azután később kifordították, és újra lesimították az eredeti hajlások vonalán. Világos volt előttem, hogy a levelet kifordították, mint egy kesztyűt, aztán újra összehajtogatták, újra címezték, és lepecsételték.
Elköszöntem a minisztertől, de nem felejtettem el otthagyni az asztalán arany burnótszelencémet.
Másnap reggel persze újra beállítottam ottfelejtett burnótszelencémért. Az előző napi beszélgetés izgató témájára tértünk vissza. Egyszerre csak az utcáról pisztolydörrenés-féle hallatszik, közvetlenül ablakunk alatt. Vad lárma és a tömeg ordítozása követte. D. az ablakhoz sietett, kinyitotta, hogy lássa, mi történt. Abban a pillanatban a névjegytartónál termettem, kicsentem a levelet, és (külsőre) teljesen ugyanolyan hasonmását dugtam a helyére. Odahaza készítettem nagy gonddal; kenyérbélből gyúrt pecsétnyomóval a miniszter D. betűs pecsétjét is rányomtam.
Az utcai zajt egy karabélyos ember izgága viselkedése okozta, aki asszonyok és gyerekek közt elsütötte fegyverét. De kiderült, hogy csak vaktöltés volt benne, és a fickó - őrült vagy részeg - útjára mehetett. D. is eljött az ablaktól, ahova én rögtön követtem, mihelyt biztonságba helyeztem a levelet. Azután hamarosan elbúcsúztam. Az állítólagos őrült az én emberem volt.
- De mit akartál - kérdeztem tőle - a levél másolatával? Nem lett volna helyesebb mindjárt az első látogatásnál egyszerűen elemelni, és elmenni vele?
- D. mindenre kész, elszánt alak - felelte barátom -, azonkívül vannak odahaza emberei, akik rögtön rendelkezésére állanak. Ha a botorságot, amit ajánlottál, megkísértem, élve nem hagyom el a palotát. Többé nem hallotok rólam. Párizs jó népe többé nem lát! De ezenkívül határozott cél érdekében cselekedtem. Te ismered politikai nézeteimet. Ezekből kifolyólag is cselekednem kellett a hölgy érdekében, hiszen párthíve vagyok. Tizennyolc hónapig volt a miniszter hatalmában. Most fordult a kocka. D. került a csávába, mert még nem tudja, hogy a levél nincs nála, és úgy cselekszik, mintha nála volna. Politikai pályáját maga fogja derékban kettéroppantani. Bukása nemcsak gyors, hanem nevetséges zuhanás is lesz! Hiába mondják: facilis descensus Averni,[29] de hogy Catalanit idézzem (amit az énekről mond): sokkal könnyebb felkúszni a skálán, mint lépésről lépésre lefelé haladni. Jelen esetben sem rokonszenvet - még kevésbé sajnálatot - nem érzek a leszálló iránt. D., ez a monstrum horrendum[30] elvtelen lángész. De ami igaz, az igaz, szeretnék ott lenni s a gondolataiba látni, amikor az a "bizonyos személyiség" - ahogy a prefektus nevezte - felelősségre vonja, és ő kénytelen lesz felbontani a levelet, amelyet én hagytam számára a névjegytartóban.
- Talán még valami furcsát is írtál a levélbe?
- Bizony írtam. A világért sem tartottam volna helyesnek, hogy üres legyen a belseje. Ez sértés lett volna! D. Bécsben egy alkalommal csúnyán elbánt velem. Akkor én jó képet vágtam a dologhoz, s tréfásan csak annyit mondtam neki, hogy majd visszaadom a kölcsönt. Így hát, mivel biztosra veszem, kíváncsi rá, hogy ki is követte el vele ezt a "tréfát", sajnáltam volna a homályban maradni. Jól ismeri a kézírásomat, rá fog jönni, ki írta a tiszta papírlapnak éppen a közepére:
...Un dessein si funeste
S'il n'est digne d'Atrée, est digne de Thyeste.
(Ez a két sor Crébillon Atreus-ából való.)[31]
Fordította Pásztor Árpád
Jó néhány éve már, hogy Mr. William Legrand meghitt benső barátom lett. Régi hugenotta család sarja volt, hajdan gazdag, de a sorozatos balszerencse nagyon megcsappantotta vagyonát Hogy elkerülje rossz sorsának következményeit, a zaklatásokat, otthagyta New Orleanst, ősei városát, és a Sullivan-szigeten, Charleston közelében Dél-Kaliforniában vert tanyát.
Különös hely ez a sziget. Körülbelül három mérföld hosszú, és földje csupa föveny. Szélessége sehol sem több negyed mérföldnél. A szárazföldtől alig észrevehető, mocsaras, náddal, sással lepett vízsáv választja el, nagyszerű búvóhely a vízityúkoknak. Növényzete, amint az várható is, gyér, vagy legalábbis satnya. Magasabb fa nincs is rajta. Nyugati csúcsa közelében, ott ahol a Moultrie-erőd áll, annál a néhány nyomorúságos faházikónál, melyet nyár idején a Charleston porából és mocsárlázából menekülők nyaralóhelyül szoktak kibérelni, kócos pálmaliget található. Különben az egész szigetet, ennek a nyugati csúcsnak és a tengerparti föveny kemény, fehér sávjának kivételével, az az édes illatú mirtusz borítja be sűrűn, amelyet Anglia kertészei oly nagyra becsülnek. A bozót itt gyakran tizenöt-húsz láb magasra is megnő, áthatolhatatlan szövedékbe fonódik, és a levegőt illattal telíti.
E mirtuszbozót legbelső rejtekében, nem messze a sziget keleti, vagyis legtávolabbi szögletétől, Legrand kis kunyhót tákolt össze magának, itt lakott abban az időben, amikor véletlen folytán megismerkedtem vele. Ismeretségünk rövidesen barátsággá mélyült, mert e remetében sok olyasmi lakozott, ami érdeklődésemet felcsigázta, és megbecsülést érdemelt. Művelt, ritka jóeszű embernek ismertem meg, akit megfertőzött az embergyűlölet, s aki felváltva volt rabja hol az elragadtatás, hol a mélabú beteges hangulatának. Sok könyve volt, de ritkán foglalkozott velük. Fő kedvtelése a vadászat és halászat volt, vagy az, hogy elkódorgott az öböl mentén, bevette magát a mirtuszbozótba, kagylókat és ritka bogarakat keresett, bogárgyűjteményét akár Swammerdam[32] is megirigyelhette volna. Ezeken a kirándulásokon rendes kísérőtársa egy vén néger volt, akit Jupiternek hívtak. Még mielőtt a család tönkrement, felszabadították, de sem szép szóval, sem fenyegetéssel nem lehetett rábírni arra, hogy elhagyja "Will úrfit", jogának tartotta, hogy mindenütt a nyomában legyen. Nem lehetetlen, hogy a rokonok, akik kissé kótyagosnak tartották Legrandot, csak szították Jupiter makacsságát, mert így legalább volt, aki őrizze és gyámolítsa kóborlásain.
A Sullivan-sziget szélességi foka alatt a tél ritkán szigorú, ősszel meg éppenséggel alig fordul elő, hogy tüzet kéne gyújtani. 18.. október közepe táján mégis rendkívül hűvösre fordult az idő. Már alkonyodott, mire az örökzöld bozóton áttörtem barátom kunyhójához. Hetek óta nem láttam. Én Charlestonban laktam, kilenc mérföldnyire a szigettől, s oda-visszautazni akkor még sokkal nehezebb volt, mint ma. Amikor a kunyhóhoz értem, szokásom szerint bekopogtam, és amikor feleletet nem kaptam, megkerestem a kulcsot - ismertem a rejtekhelyét -, és kinyitottam az ajtót. Kellemes, meleg tűz lobogott odabent. Ritka, jóleső meglepetés. Levetettem felsőkabátomat, a pattogó hasábok közelébe húztam egy karosszéket, és türelmesen vártam házigazdám hazajöttét.
Már besötétedett, amikor megjöttek, és szívélyesen üdvözöltek. Jupiter fülig szaladó szájjal, vigyorogva köszöntött, és első dolga volt, hogy feltegye a vacsorát, egy vízityúkot. Legrand - hogy is mondjam? - csupa lelkesedés és lobogás volt. Egy ismeretlen fedelesszárnyút talált, egy új speciest, sőt mi több, Jupiter közreműködésével fölhajtott és zsákmányul ejtett egy szkarabeuszt is, hite szerint teljesen ismeretlent, és erre vonatkozólag szerette volna másnap reggel a véleményemet hallani.
- És mért nem ma este? - kérdeztem, miközben kezemet a tűz fölött dörzsölgettem, és pokolba kívántam a szkarabeuszok minden nemzetségét.
- Csak sejtettem volna, hogy ma jössz! - szólt Legrand sajnálkozva. - De már olyan régen nem láttalak, hogy nem is gondoltam rá, hogy éppen ma este látogatsz meg. Hazajövet találkoztam G. hadnaggyal az erődből, és elég ostobán kölcsönadtam neki a bogarat: így hát holnap reggelig nem láthatod. Maradj itt éjszakára, és napkeltekor érte küldöm Jupot. A világon nincs annál szebb!
- Minél?... A napkelténél?
- Ugyan... A bogárnál. Tündöklő aranyszínű, akkora, mint egy jókora hickory-dió. Háta egyik végén két kis koromfekete folt van, a másik végén meg egy hosszabb.
- Rosszabb? - értette félre a "hosszabb" szót Jup, és tiltakozva vágott közbe. - Nem rosszabb az se, az egész bogárban nincs semmi rossz, csupa arany, valódi arany az egész, minden íze, minden porcikája arany! Láttam, amint széttárt szárnnyal repült, soha életemben fél ilyen nehéz bogár nem volt még a kezemben.
- És ha így is van, Jup - felelte Legrand valahogy komolyabban, úgy éreztem, mint az egész ügy megérdemelte volna -, azért ez nem ok arra, hogy odaégesd a tyúkot. - És felém fordulva folytatta: - Jupiternek igaza van, aranyszínűbb bogarat soha életemben nem láttam, ragyogó, tündöklő fémfényt áraszt, tündöklőbbet el se képzelhetsz, holnap reggel majd magad is meggyőződhetsz róla. De addig is adhatok róla némi fogalmat.
Leült egy kis asztalkához, tintát, tollat vett elő, de papirost nem talált. Hiába húzta ki az egyik fiókot is.
- Annyi baj legyen - mondta végül -, jó lesz ez is - és mellényzsebéből egy darab papírt kapart elő, én legalább piszkos papirosnak néztem, és azon tollával hevenyészett vázlatot készített. Én ott maradtam a tűz mellett, míg rajzolt, mert még mindig nem melegedtem át. Amint elkészült, ültében felém nyújtotta. Alighogy átvettem, az ajtó felől hangos szűkölés hallatszott, és kaparászó körmök zaja. Jupiter kinyitotta az ajtót, és egy hatalmas újfundlandi, Legrand kutyája ugrott be viháncolva. Szeretettel a vállamra ugrott, elhalmozott kedveskedésével, mert régebbi látogatásaim alkalmával sokat kényeztettem. Amikor kitombolta magát, a papirosra néztem, és szó, ami szó, meglepetten láttam, hogy barátom mit rajzolt.
- Hallod-e? - mondtam néhány percnyi tűnődés után. - Furcsa egy szkarabeusz ez. Be kell vallanom, hogy soha hasonlót nem láttam... számomra egészen új. Koponyára vagy halálfejre jobban emlékeztet, mint bármi másra, ami valaha a szemem elé került.
- Koponya? - ismételte szavamat Legrand. - Ó, így papíron kétségtelenül hasonlít rá kissé! A két felső petty, mint két szemüreg... Nem rossz!... és az alján a hosszabb, mint a koponya szája... És az egész ovális.
- Olyasforma - mondtam -, de kedves Legrand, attól tartok, hogy nem vagy valami nagy művész. Magát a bogarat kéne látnom, hogy bármi fogalmat alkossak, milyen is a valóságban.
Kissé sértődötten válaszolta:
- Miért? Egészen tűrhetően rajzolok, legalább eddig az volt a vélemény rólam. Jó mestereim voltak, és azzal is hízeleghetek magamnak, hogy nem estem teljesen a fejem lágyára.
- Akkor hát meg akartál tréfálni - mondtam neki -, mert ez, akárki akármit mond is, koponya... Koponyának pedig elsőrangú, olyan, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Ha pedig a te szkarabeuszod ehhez hasonlít, akkor az a világ legkülönösebb szkarabeusza. Még jó, hogy nem vagyok babonás, mert furcsa dolgokat kellene gondolnom. Remélem, bogaradat scarabeus caput hominis-nek[33] vagy valami hasonlónak fogod elnevezni, ahogy az már a természettudományban szokásos.
- A csápjai! - szólt indulatosan Legrand. - Azt nézd. Igyekeztem élethűen lerajzolni, és azt hiszem, sikerült is.
- A csápjait? - mondtam. - Bizonyára. De még most se látom. - Szó nélkül átnyújtottam neki a papírt, nem akartam mérgesíteni, de nagyon megütődtem, hogy így fordult a dolog. Indulata zavarba hozott, s ami a rajzot illeti, azon semmiféle csáp nem volt látható, és az egész nagyon hasonlított egy közönséges halálfejhez.
Szinte haragosan vette el tőlem a papirost, össze akarta gyűrni, hogy a tűzbe dobja, amikor valami hirtelen fölkeltette a figyelmét. Arca egy pillanat alatt mélyen elvörösödött, de a következő másodpercben már elsápadt. Ült, és hosszú perceken át nézte figyelmesen, hosszasan a rajzot. Végre fölemelkedett, az asztalról fölvett egy égő gyertyát, és a szoba legtávolabbi sarkában levő matrózládára ült. Aggodalmaskodó gondossággal vizsgálgatta újra a papirost; forgatta ide-oda. Nem szólt egy szót sem. Bár magaviselete roppantul meglepett, helyesebbnek véltem, ha egy szóval sem zavarom elboruló kedélyét. Kabátja zsebéből egyszerre tárcát vett elő, a papírdarabot óvatosan beletette, majd íróasztala fiókjába zárta. Ekkor mintha megnyugodott volna, de kezdeti lelkessége teljesen lelohadt. Inkább elgondolkodó volt, mint bosszús. Amint az idő haladt, mind jobban elmerült álmodozásában, hiába igyekeztem tréfálkozással kizökkenteni, nem sikerült. Az volt eleinte a szándékom, hogy a kunyhóban töltöm el vele együtt az éjszakát, amint ezt megelőzően már gyakran megtettem, de láttam, hogy házigazdám milyen hangulatban van, s így helyesebbnek tartottam, ha magára hagyom. Nem is marasztalt, de amikor elbúcsúztam, a szokásosnál is szívélyesebben szorította meg a kezemet.
Körülbelül egy hónap telt el (ezalatt egyszer sem láttam Legrandot), amikor charlestoni otthonomba egy szép napon beállított Jupiter. A jó öreg négert még sohasem láttam így kétségbeesve. Attól tartottam, hogy barátomat valamilyen súlyos szerencsétlenség érte.
- Ki vele, Jup - mondtam -, mi újság?... Hogy van a gazdád?
- Hát igaz, ami igaz... nincs valami jó bőrben.
- Nincs jó bőrben? Nagyon elszomorítasz. Mi a panasza?
- Hisz épp ez az... Sohase panaszkodik... De mégis nagy beteg.
- Nagy beteg?... Mért nem ezzel kezded?... Fekszik?...
- Dehogy... Hiszen éppen ez az... Nem találja sehol a helyét... Ez a bökkenő... Ki se mondhatom, mennyire aggódom a szegény jó Will úrfiért.
- A pokolba is, Jup, végre érteni szeretném, mit beszélsz itt összevissza. Azt mondod, hogy beteg a gazdád. Hát nem mondja meg, mije fáj?
- Hát... azért nem kell rögtön kétségbeesni Will úrfi egy szót se szól arról, hogy mi baja. Csak járkál fel-alá maga elé meresztett szemmel, lecsüggeszti a fejét, aztán hirtelen kihúzza magát, az arca meg egyre fehérebb és halaványabb lesz. Miért? Nagyokat sóhajt...
- Nagyokat sóhajt?
- Nagyokat sóhajt a palatábla fölött, furcsa figurákat rajzol, soha olyan furcsa figurákat nem láttam még. Én mondom, kezd már egészen kótyagos lenni! Furt rajt' kell tartanom a szememet. A minap is még napkelte előtt kisurrant az ajtón, és egész álló nap nem láttam, Már elő is készítettem egy jókora husángot, hogy jól elnáspángoljam, ha a szemem elé kerül, de mikor megjött, az én ostoba, jó szívem egész elfacsarodott... olyan sápadt és szomorú volt.
- Mit kotyogsz te összevissza? Nehogy eszedbe jusson keményen bánni szegény fiúval, és vigyázz, hogy egy ujjal se nyúlj hozzá! Ezt aligha bírná elviselni. De mondd csak, fogalmad sincs róla, mitől beteg, mitől változott így meg? Valami baj érte, mióta nem láttam?
- Nem, uram, azóta semmi baj nem érte, attól félek, inkább azelőtt, épp aznap, amikor nálunk tetszett járni...
- Aznap? Hát mi történt aznap?
- Úgy gondolom, a bogár...
- Micsoda?
- Igen, az a bogár... biztos vagyok benne, hogy szegény jó Will úrfit valahol a fején megcsípte az az aranybogár.
- És ezt miből gondolod, Jupiter?
- Ronda egy bogár az, karma van, harapós szája, rúgkapál, és belemar mindenbe, amit ér. Gazdám is meg akarta fogni, de ugyancsak hamar el kellett eresztenie. Biztosan akkor harapta meg. Látni se szerettem azt a harapós száját, ujjal se nyúltam volna hozzá, becsavartam hát egy darab papírba, amit ott találtam, hadd rágja azt, gondoltam. Bizony, így kellett vele elbánni.
- Hát csakugyan azt hiszed, hogy a bogár csípésétől betegedett meg a gazdád?
- Én nem hiszek semmit. Én tudom. Hogy álmodna annyit aranyról, ha nem csípte volna meg az aranybogár? Eleget hallottam az ilyen aranydögökről.
- De honnan veszed, hogy aranyról álmodik?
- Honnan veszem? Hát hallom, hogy álmában miket beszél... onnan veszem.
- Lehet, Jup, hogy igazad van, de most mondd meg végre, hogy minek köszönhetem nagyra becsült látogatásodat?
- Tessék?
- Üzenetet hoztál Mr. Legrandtól?
- Nem üzenetet, ezt a kis cédulkát.
És egy papírlapot nyújtott felém, amelyen ez állott:
Kedves barátom,
mért nem látlak olyan régen? Remélem, nem voltál olyan szamár, hogy megsértődj múltkori kis idegességemen - nem, ez valószínűtlen.
Amióta nem láttalak, valami egyre nyugtalanít. Szeretném elmondani neked, de nemigen tudom, hogyan, vagy hogy elmondjam-e egyáltalán?
Az utóbbi napokban nem éreztem magamat valami jól, és szegény öreg Jup a maga jó szándékú figyelmével szinte kibírhatatlanul bosszant. Elhinnéd-e? A múltkor már előszedett egy jókora botot, hogy elnáspángoljon, mert elszöktem, és egy egész napot solus[34] a dombok közt, a szárazföldön töltöttem el. Azt hiszem, csak az mentett meg a veréstől, hogy tossz bőrben vagyok.
Amióta nem láttalak, gyűjteményem nem szaporodott.
Hacsak egy mód van rá, gyere át Jupiterrel. Várlak! Még ma este látni szeretnélek, a dolog rendkívül fontos. Nem szeszély, hanem nagyon fontos, fontos! Híved
William Legrand
Volt valami a levél hangjában, ami nyugtalanított. Egész stílusa, fogalmazása lényegesen elütött Legrand megszokott modorától. Vajon miről álmodozhat? Milyen új hóbort kerítette hatalmába nyugtalan agyát? Micsoda "fontos, fontos" dolog az, amit meg akar velem beszélni? Jupiter elejtett szavaiból nem következtettem semmi jóra. Nem lehetetlen, hogy a sok balszerencse végre is felőrölte barátom idegeit. Pillanatnyi habozás nélkül kész voltam hát útra kelni a négerrel.
A kikötőbe érve, egy kaszát és három ásót pillantottam meg a csónak alján, amelybe beszálltunk, s mind szemmel láthatólag vadonatúj.
- Hát ez micsoda, Jup? - kérdeztem.
- Kasza meg ásó!
- Azt látom, de mire jó?
- A gazda azt mondta, hogy vegyek neki a városban egy kaszát és három ásót. A disznók nem adták valami olcsón!
- De hát mi az ördögöt kezd Will úrfi ezzel a kaszával meg az ásókkal?
- Ha én azt tudnám? - sopánkodott Jup. - Az ördög vigyen el, ha ő maga is tudja. Ez mind annak az átkozott bogárnak a műve.
Feladtam a harcot, hogy Jupitertől valamit megtudjak, mivel a "bogár" szemmel láthatólag lefoglalta minden gondolatát; elhelyezkedtem a csónakban, és felvont vitorlával útnak indultunk. Az élénk szellő csakhamar átvitt az északi kis öbölbe a Moultrie-erőd felett, és miután még jó két mérföldet gyalogoltunk, odaértünk Legrand kunyhójához. Délután három óra lehetett. Barátom türelmetlenül várt. Olyan ideges hevességgel ragadta meg kezemet, hogy egészen megijesztett, és gyanúmat még csak fokozta. Mélyen ülő szeme természetellenes fényben égett, és arca halavány volt, mint valami kísérteté. Miután egészsége iránt érdeklődtem, nem tudtam okosabbat kérdezni, mint hogy megkapta-e akkor G. hadnagytól a szkarabeuszt.
- Ó, hogyne - válaszolta, és elvörösödött. - Másnap reggel mindjárt megkaptam. Nincs olyan hatalom, mely ettől a szkarabeusztól elválaszthatna. Tudod, hogy Jupiternek mindenben igaza van?
- Mennyiben? - kérdeztem keserű előérzettel.
- Jupiternek igaza van, amikor azt állítja, hogy ez a bogár színarany!
Halálos komolyan mondta, úgyhogy szívem mélyéig megrendültem.
- Ez a bogár az én szerencsém - folytatta diadalmas mosollyal -, vissza fogja szerezni családi vagyonomat. Csoda hát, ha dicsérem és lelkesedem érte? Amióta a jó szerencse nekem adta, arra törekszem, hogy helyesen vegyem hasznát, és hozzájussak az aranyhoz, aminek a nyomára vezet. Jupiter, add ide azt a szkarabeuszt.
- Mit?... A bogarat? Semmi kincsért!... Ha akarja, vegye elő maga!
Legrand komolyan és ünnepélyesen fölállt, és egy üvegdobozkából, amelybe a bogár be volt zárva, gondosan kivette, és elém tette. Gyönyörű szkarabeusz volt, akkoriban még a természetbúvárok előtt is ismeretlen, tehát tudományos szempontból nagy értékű. Hátán két kerek, fekete petty, és nem nagyon messze a két foltocskától egy harmadik, hosszabb. Szárnyai rendkívül kemények, csillogóak, és úgy fénylettek, mint az olvasztott arany. Olyan nehéz volt, hogy mindent összevetve nem hibáztattam Jupitert a bogárról alkotott véleményéért. De hogy ezzel a véleménnyel Legrand is egyetértsen, azt biz' isten mégsem voltam képes elhinni.
Miután a bogarat jól megnéztem, Legrand fellengősen így szólt:
- Hívtalak. Hívtalak, hogy segíts és adj tanácsot a további lépésekre a Sors és a bogár ujjmutatása dolgában!
- Drága Legrandom! - kiáltottam fel közbevágva - azt hiszem, nem vagy jól, és jobban tennéd, ha vigyáznál magadra. Feküdj le, szívesen veled maradok néhány napig, amíg ki nem hevered. Lázas vagy...
- Nézd a pulzusomat - nyújtotta felém karját.
Az igazat megvallva, láznak nyomát sem találtam.
- Beteg lehetsz anélkül is, hogy lázad volna. Fogadj szót, és kövesd tanácsaimat. Először is, feküdj le, másodszor...
- Tévedsz - szakított félbe -, olyan egészséges vagyok, ahogy ilyen izgatottan csak lehetek. Ha valóban azt akarod, hogy jól legyek, segíts elmulasztani az izgalmamat.
- S ezt hogy lehet?
- A dolog nagyon egyszerű. Jupiterrel még ma kirándulunk a szárazföldre, a dombok közé, és szükségünk van még egy megbízható emberre. Te vagy az egyetlen, akiben megbízhatunk. Akár sikerrel járunk, akár nem, egyaránt elmúlik az az izgalom, amit most bennem látsz.
- A legnagyobb örömmel - feleltem -, de igazán azt akarod mondani, hogy ennek a pokoli bogárnak valami köze van ehhez a dombvidéki kiránduláshoz?
- Feltétlenül!
- Márpedig, Legrand, én ilyen értelmetlen vállalkozásban nem veszek részt.
- Sajnálom... igazán sajnálom... akkor hát egyedül kell megpróbálnunk.
- Egyedül megpróbálni! Tisztára megőrültél! Várj! Mennyi ideig akarsz távol maradni?
- Talán egész éjszaka. Rögtön indulunk, és napfelkelte előtt okvetlenül visszatérünk.
- És megígéred nekem, becsületszavadra megígéred, hogy ha ez a rögeszméd elmúlt, és ez a bogárhistória (jó istenem!) le van zárva, velem együtt hazajössz, és úgy követed tanácsaimat, mintha az orvosod volnék?
- Ígérem, ígérem! De most gyerünk, mert nincs egy pillanatnyi vesztegetni való időnk.
Nehéz szívvel követtem barátomat. Négy óra lehetett, amikor elindultunk, Legrand, Jupiter, a kutya és jómagam. Jupiternél volt a kasza és a három ásó. A világért se adta volna senkinek, de az volt a benyomásom, nem udvariasságból vagy buzgalomból, hanem inkább félelemből, nehogy valamelyik szerszám gazdája kezébe kerüljön. Irgalmatlanul rosszkedvű volt, és egész idő alatt más se hagyta el az ajkát, csak ez: "A feneette bogara". Nekem két tolvajlámpást kellett cipelnem, Legrand beérte a szkarabeusszal, amelyet egy ostorszíj végére erősítve, menet közben ide-oda pörgetett, egy összeesküvő arckifejezésével. Mikor megfigyeltem barátom tébolyának ezt a végső és nyilvánvaló bizonyítékát, alig tudtam visszatartani könnyeimet. De mégis jónak láttam, hogy egyelőre belenyugodjam fantazmagóriáiba, legalább addig, amíg a siker reményével folyamodhatom erőteljesebb eszközökhöz. Hiába próbálkoztam, hogy valamit eláruljon a kirándulás céljáról. Miután rábírt arra, hogy elkísérjem, jelentéktelenebb témákra nem akart szót pazarolni, és minden próbálkozásomra, kérdésemre csak azt felelte:
- Majd meglátjuk.
A kis sziget csúcsán csónakba szálltunk, és így elértük a szárazföld meredek partját; északnyugati irányba haladva vad és elhagyott helyre jutottunk, ahol emberi életnek nyoma sem volt. Legrand nagy biztonsággal vezetett, s csak néha-néha állott meg egy-egy pillanatra, hogy egyes jeleket, amelyeket korábbi kirándulásain maga ejtett, szem elől ne tévesszen.
Körülbelül két óra hosszat mentünk így, és napnyugta tájt egy végtelenül szomorú, az eddiginél is sokkal komorabb pontra érkeztünk. Valami fennsíkféle volt ez, egy szinte megmászhatatlan, lábától a tetejéig sűrű erdő borította domb szomszédságában. A fák közt szanaszét hatalmas sziklatömbök hevertek szeszélyes összevisszaságban. Olyan lazán nyugodtak a talajon, mintha bármely pillanatban legördülhetnének a völgybe, és mintha csak a fa tartaná őket vissza, amelynek nekitámaszkodnak. A szétágazó mély szakadékok még komorabban ünnepi hangulatot adtak a színnek.
A természetes fennsíkot, amelyre felkapaszkodtunk, oly sűrűn és kuszán nőtte be az alacsony málnabozót, hogy áthatolni rajta lehetetlen lett volna a kasza nélkül; de Jupiter, gazdája útmutatása szerint, utat vágott nekünk egy hatalmas tulipánfa tövéig, mely vagy nyolc tölgyfa közül emelkedett ki magasra. Soha szebb fát még nem láttam, törzse, lombja gyönyörű volt, ágai terebélyesek, egészében méltóságteljes. Amikor a fához érkeztünk, Legrand megkérdezte Jupitertől, fel tudna-e mászni rá? Az öreg néger egy pillanatra meghökkent a kérdéstől, és nem felelt. Majd lassú léptekkel odament a fához, körüljárta, és percekig szemlélgette nagy figyelemmel. Amikor vizsgálódása véget ért, kurtán válaszolt:
- Igen, uram, Jup minden fát megmászik, amely csak eléje kerül.
- Akkor rajta hát, fel olyan szaporán, ahogy csak tudsz, mert nemsokára nem látjuk a sötétségtől, hogy mit csinálunk.
- Meddig másszak? - kérdezte Jupiter.
- Csak eriggy neki a törzsnek; majd megmondom, hogy merre mássz és mit csinálj!... Igaz... megállj egy pillanatra... a bogarat vidd magaddal.
- A bogarat? Az aranybogarat? - kiáltott fel elkeseredetten a néger és hátrahúzódott. - Hogy azt vigyem magammal a fára? Nem... nem... nem!
- Hallod-e, Jup, te nagy melák néger, ha nem mered a kezedben felvinni ezt az ártalmatlan kis döglött bogarat, vidd fel zsinegen lógatva - de ha így vagy úgy nem viszed, kénytelen leszlek úgy kupán vágni ezzel az ásóval, hogy...
- Ugyan, ugyan, úrfi! - dadogta Jup szégyenlős engedékenységgel. - Mindig tréfát űz szegény öreg négerrel! Hiszen csak bolondoztam. Hogy én félek a bogártól? Ugyan, mit árthat nekem az a bogár?
Óvatosan ujjai közé fogta a zsineg legvégét, amennyire csak tehette, olyan messzire tartotta magától, és nekiindult a fának.
A Liriodendron Tulipiferum, az amerikai erdők legnagyszerűbb fája, fiatal korában egészen sima, és gyakran igen magasra nő, anélkül, hogy oldalágakat hajtana. Öregebb korában törzse csomós és egyenetlen lesz, kurta kis ágak ütköznek ki oldalán, és mint ebben az esetben is, inkább látszatra nehéz megmászni, mint a valóságban. Jupiter, amilyen szorosan csak tudta, hozzátapadt térdével és karjával a roppant törzshöz, kezével minden kínálkozó támaszpontot megkeresett, lábujjával kapaszkodott; többször is hajszálon múlt, hogy le nem esett, de felküzdötte magát az első vastagabb ágig, és ott megpihent, mintha a feladatot már megoldotta volna. Valóban, a vállalkozás kockázatosabb részén már átesett, bár most vagy hatvan-hetven lábnyira volt a földtől.
- És most? - kiáltott le.
- Csak tovább, mindig a legvastagabb ágon, itt, ezen az oldalon! - mutatta Legrand, és a néger rögtön engedelmeskedett, ha nem is minden nehézség nélkül.
Feljebb és feljebb mászott, úgyhogy végül eltűnt a magasban. A sűrű levelek eltakarták zömök alakját. Hangja mintegy visszhangként verődött felénk:
- Milyen magasra kell még mennem?
- Milyen magasan vagy most? - kiabált vissza Legrand.
- Olyan magasan, hogy a fa tetejéről a tiszta eget láthatom felelt vissza a néger.
- Semmi közöd az éghez, figyelj arra, amit mondok. Nézz le ezen az oldalon a törzsre, és számold össze, hány ág van alattad. Hány ágat hagytál magad mögött?
- Egy-kettő-három-négy, öt... öt nagy ágán jutottam túl... bizony, öt hatalmas ágon ezen az oldalon.
- Akkor mássz eggyel feljebb!
Néhány perc múlva újra hallatszott a hang, jelentve, hogy elérte a hetedik ágat.
- Jól van Jup! - kiabálta most láthatóan nagy izgalommal Legrand. - Akkor kússz előre az ágon, amennyire csak lehet, és ha valami furcsát látsz, szólj!
Ha még egy parányi kétségem is maradt az iránt, hogy szegény barátom megháborodott, most az is teljesen eloszlott. Őrült! Teljesen megőrült! - és komoly gondban voltam, hogy milyen úton-módon csalom majd haza innen. Mialatt ezen tűnődtem és mérlegeltem a dolgokat, újra lehallatszott Jupiter hangja:
- Nem merek... tovább nem lehet... ez az ág egészen elhalt, száraz...
- Azt mondod, elhalt? Száraz? - kiáltotta Legrand remegő hangon.
- Bizony, uram, száraz, mint a tapló. Soha ebből a legkisebb levél se hajt ki...
- Az isten szerelmére, mit csináljak most? - kérdezte Legrand, láthatólag a legnagyobb kétségbeesésben.
Boldogan, hogy végül is alkalmam nyílt megszólalnom, sietve ajánlottam:
- Gyere, menjünk haza, feküdj le! Gyere... Hiszen érted... Már későre jár, és tudod, hogy mit ígértél?
Rám se hederítve kiáltotta:
- Jupiter, hallasz?
- Igen, egészen tisztán.
- Vedd elő a késed, vágd az ágba, hogy igazán olyan korhadt-e?
- Korhadt ez, uram, bizony korhadt! - kiáltotta vissza a néger néhány perc múlva. - De nem olyan korhadt, mint ahogy az ember első látszatra gondolná. Ha egyedül volnék, meg is kísérelném, hogy tovább másszak rajta.
- Ha egyedül volnál? Nem értlek.
- Hát a bogár... a bogár! Nagyon nehéz, bizony isten! Talán jobb volna, ha ledobnám, akkor ez az ág nem törne le egy szál néger alatt.
- Te büdös disznó! - kiabálta Legrand hevesen. - Hogy mersz ilyesmit csak mondani is? Nem éled túl a mai napot, letöröm a derekad, ha le mered dobni a bogarat! Ide hallgass, Jup! Hallod, amit mondok?
- Hallom, hallom, de azért nem kell így kiabálni egy szegény négerrel!
- Jó, jó! Hát figyelj! Ha olyan messzire mászol az ágon, amennyire csak tudsz, anélkül, hogy veszélyeztetnéd az életed, és nem dobod le a bogarat, rögtön, amikor lejössz, kapsz tőlem egy ezüstdollárt.
- Akkor jó! Nagyon rendben van! - vágott rá rögtön a néger. - Már egészen a végén vagyok.
- Egészen a végén? - kiabálta izgatottan, szinte félelemmel Legrand. - Azt mondod, hogy egészen az ág végén vagy?
- A végén... a végén... Na né! Óóóó! Hát ez mi a csoda? Mi van itten? Óóóóó!
- Van valami?... Ugyan, micsoda? - kiáltott fel Legrand végtelen örömmel.
- Hát bizony, semmi más, csak egy koponya. Valaki itt hagyta a fejét a fán, és a varjak, biz' isten, lecsipkedték róla a húst mind egy csöppig.
- Azt mondod, hogy egy koponya?... Nagyszerű! Mi tartja a fán? Mivel van odaerősítve?
- Koponya az, bizony koponya!... Hogy mi tartja? Szavamra, jobban meg kell néznem... Egy nagy szög! Az van a koponyába verve, az tartja a fán.
- Akkor hát, Jupiter, ha úgy van, ahogy mondod, figyelj rám, és tedd pontosan azt, ami mondok. Hallod-e?
- Hallom.
- Figyelj hát! Keresd meg a koponya bal szemét.
- Halló! Hó, ez aztán jó! A koponyának nincs már se jobb szeme, se bal.
- Ostoba fickó! Hát nem tudod, hogy melyik a jobb kezed és melyik a bal kezed?
- Hogyne tudnám, nagyon is tudom. A bal kezem az, amelyikkel fát vágok.
- Persze, te mafla, mert balog vagy! A bal szemed azon az oldalon van, amelyiken a bal kezed. Hát most eszerint keresd, és azt hiszem, rátalálsz a koponya bal szemére, vagy legalábbis arra a helyre, ahol a bal szeme valaha volt. Megtaláltad?
Hosszú szünet következett. Jup végre megszólalt:
- Halló, csak azt szeretném tudni, hogy a koponya bal szeme azon az oldalán van-e, amelyiken a bal keze?... mert én egy fia kezet se látok. De sebaj, ne féljen, már megvan a bal szem... Itt a bal szem! Mit csináljak vele?
- Ereszd le a bogarat a szemnyíláson át, ameddig a fonal csak engedi, de vigyázz, hogy el ne ereszd, és le ne essék.
- Megvan, Will úrfi! Könnyen átfér a likon... látni odalentről?
Jupiterből a párbeszéd alatt semmit se lehetett látni, úgy eltakarták a lombok, de amerről a hang hallatszott, már látható lett a bogár, amint ott lógott a fonál végén, és siklott lefelé, mint egy csiszolt aranyrög a leszálló nap sugaraiban, amelynek alkonyi fénye megvilágította a helyet, amelyen álltunk. A szkarabeusz tündöklőn lógott az ágak között, és ha Jup elengedte volna, éppen a lábunkhoz esik. Legrand most hirtelen megragadta a kaszát, és mintegy három-négy yardos kört vágott, hogy megtisztítsa a teret közvetlenül a bogár alatt, és miután ez megtörtént, ráparancsolt Jupiterre, hogy engedje el a fonalat, és jöjjön le a fáról.
Épp ott, ahol a bogár földet ért, nagy-nagy gonddal bevert egy cöveket, és zsebéből mérőszalagot vett elő. A szalagot ráerősítette a fatörzsnek a cövekhez legközelebb eső részére, azután legombolyította, míg el nem érte a cöveket, és továbbhúzta, ötven lábnyira abban az irányban, amelyet a fa és a cövek meghatározott. Jupiter vágta előtte a bozótot. Ott újabb cöveket vert a földbe, és ekörül vagy négy láb átmérőjű kört rajzolt. Jupiternek is, nekem is ásót nyomott a kezünkbe, maga is ásót ragadott, és megkért, hogy nyomban lássunk neki az ásásnak.
Ami igaz, az igaz, sohasem volt ínyemre az ilyen mulatság, és most is legszívesebben visszautasítottam volna; már majdnem ránk szakadt az éjszaka, fáradt is voltam a sok gyaloglástól, de nem ellenkezhettem, mert féltem, hogy a visszautasítás megzavarhatná szegény barátom lelki nyugalmát. Ha számíthattam volna Jupiter segítségére, egy percig sem haboztam volna, hogy erőszakkal kíséreljem meg hazavinni az őrült Legrandot, de túlságosan is jól ismertem az öreg négert, semhogy a segítségét reméljem, ha gazdájával birokra kelek. Kétségtelen, hogy barátom az elásott pénz és drágaság délvidéken annyira elterjedt babonájának áldozata lett. Képzeletét még csak megsarkantyúzta a talált szkarabeusz, vagy tán az a makacsság, mellyel Jupiter állandóan azt hangoztatta, hogy "a bogár: színarany". Őrületre hajló elmét az efféle állítás könnyen félrevezethet, különösen, ha összevág valami korábbi, dédelgetett rögeszmével. S ekkor eszembe jutott, hogy szegény fiú arról beszélt: a bogár mutatja majd meg az ő szerencséjét. Mindezt átgondoltam, és leverve, megrökönyödve mégis arra az elhatározásra jutottam, hogy nem erőszakoskodom, sőt azzal fordítom jóra a rosszat, hogy minél nagyobb eréllyel nekilátok az ásásnak, és így csakhamar a tulajdon szemével győződhetik meg róla a szerencsétlen, hogy lázálma csak képzelődés, és semmi köze a valósághoz.
A lámpákat meggyújtottuk, és jobb ügyhöz méltó buzgalommal fogtunk munkához. S ahogy a fénysugár ránk és szerszámainkra hullott, arra kellett gondolnom, milyen festői látvány lehet most kis csoportunk, s hogy milyen különösnek és gyanúsnak tűnhetne munkánk egy kívülálló szemében, aki éppen erre vetődnék.
Két óra hosszat ástunk megszakítás nélkül. Beszélni alig beszéltünk, leginkább az hozott ki sodrunkból, hogy Legrand kutyája izgatottan csaholva és lihegve ugrált körülöttünk, és figyelte munkánkat. Végül is olyan nyugtalan lett, és olyan zajt csapott, hogy attól kellett tartanunk, felkelti valaki arrajáró figyelmét. Legrand félt ettől, de én bizony nagyon örültem volna, ha valaki megzavar bennünket, és segít abban, hogy szegény barátomat hazavigyük. Jup végül is csöndet teremtett; kimászott a gödörből, és nadrágtartója egyik szárával bekötötte a kutya száját. Azután kajánul kuncogva visszatért munkájához.
Két óra elteltével lejutottunk vagy ötlábnyi mélyre, de kincsnek még nyomára sem bukkantunk. Nagy szünet következett, és már azt reméltem, hogy a szomorú tréfa véget ért. De Legrand, bár szemmel láthatóan csalódott és elégedetlen volt, megtörölte verejtékező homlokát, és újra nekilátott. Teljesen fölástuk a négy láb átmérőjű kört, sőt túl is mentünk rajta, és ott is leástunk vagy két láb mélyre. De nem bukkantunk semmire. Az aranyásó, akit őszintén szántam, végül is a legkeserűbb csalódás jeleivel arcán, lassan és vonakodva kimászott a gödörből, s fölvette a kabátját, amelyet a munka kezdetén ledobott. Én hallgattam, Jupiter pedig gazdája egy intésére kezdte összeszedni a szerszámokat. A kutyáról is levettük a nadrágtartó-szájkosarat, és nyomott csendben hazafelé indultunk.
De alig tettünk meg néhány lépést, amikor Legrand hangos káromkodással Jupiterre vetette magát, és galléron ragadta. A meglepett néger ijedten tátotta ki száját, szeme kimeredt, elejtett ásót, kaszát, és térdre rogyott.
- Te csirkefogó! - sziszegte Legrand, minden egyes szótagot külön süvítve. - Te büdös, fekete ördög!... Mutasd meg, mutasd meg most, minden gondolkodás nélkül, melyik a bal szemed!
- Engedjen el, Will úrfi!... Hát nem ez a bal szemem? - hörögte a megrémült Jupiter, és rátette, kétségbeesett makacssággal szorította kezét a jobb szemére, mintha attól tartana, hogy Legrand oda akar sújtani.
- Mindjárt gondoltam!... Tudtam! Hurrá! - kiáltott Legrand. Eleresztette a négert, nagyokat rikoltott, és ugrándozott örömében Jup legnagyobb ámulatára. A vén szolga feltápászkodott, s hol felém, hol gazdája felé forgatta szemét.
- Fordulj, visszamegyünk! - mondta végül is Legrand... - A játszma még nem veszett el! - És visszavezetett bennünket a tulipánfához.
- Jupiter - kérdezte, mikor a fa lábához értünk -, gyere ide és mondd meg, hogy a koponya arccal lefelé vagy felfelé van a faágra szögezve?
- Felfelé!... Persze hogy felfelé, úgyhogy a varjak könnyen kicsíphették a szemét.
- Akkor mondd meg hát, hogy ez, vagy ez a szeme volt az, amelyen keresztül leengedted a bogarat!
És megbökte Jupiter mindkét szemét.
- Ez a szem volt, bizony isten... A bal szem, ahogy mondtam!... - És a néger újra jobb szeméhez emelte kezét.
- Így rendben is lesz! Kezdhetjük elölről!
Legrand, akinek őrületében már határozottan látszott a rendszer, most lehajolt, kihúzta a cöveket, amelyet oda vert, ahol a bogár a földet érte, és körülbelül három hüvelykkel előbbi helyétől nyugat felé újra a földbe verte. Majd vette a mérőzsinórt, és kifeszítette a fának a cövekhez legközelebb eső pontja meg a cövek közt, azután ezt a vonalat ötven lábnyira meghosszabbítva, megint kijelölt egy pontot, amely több yardnyi távolságra volt attól a ponttól, ahol az előbb ástunk.
Az új pont körül az előbbinél valamivel nagyobb kört rajzolt, azután újra munkához láttunk ásóinkkal. Borzasztó fáradt voltam, de magam sem tudtam miért, éreztem, hogy már nincs ellenemre ez a kényszerű munka. Sőt, mondhatnám, kíváncsivá tett és izgatott az ügy. Legrand viselkedésében, minden furcsasága és különössége mellett is, volt valami előrelátás, biztonság, ami rám is hatott. Szorgalmasan ástam, és néha azon kaptam magam, hogy már én is látni akarom vagy látni vélem a képzelt kincset, amely után szerencsétlen barátom kutat. Újra eltelt vagy másfél óra; éppen megint ilyen gondolatok keringtek izgatott agyamban, amikor a kutya dühös vonítása megállított bennünket. Nyugtalanságát első ízben, amikor Jupiter bekötötte a száját, szeszély vagy játékos izgalom okozta, most azonban volt valami fájdalom és komolyság a hangjában. Jupiter újra le akarta kötni, de a kutya dühösen ellenállt, és a gödörbe ugorva vadul kaparni kezdett. Néhány pillanat múlva egy csomó emberi csont, két teljes csontváz került elő - a csontok között néhány fémgomb és elmállott, porladó szövetfoszlányok. Néhányszor még bevágtuk ásónkat a földbe: ekkor egy széles spanyol kés pengéje és három-négy arany- és ezüstpénz került felszínre.
Az aranypénzek láttára Jupiter alig tudta örömét visszafojtani, de gazdája arcán a legmélyebb csalódás tükröződött. Mégis sürgetett, hogy folytassuk a munkát; s alighogy ezt kimondta, megbotlottam és elestem. Csizmám orra ugyanis beleakadt egy vasgyűrűbe, amely félig elrejtve feküdt a laza föld alatt.
Derekasan nekiláttunk a dolognak; soha izgalmasabb tíz percet még nem éltem át. E tíz perc alatt egy hosszú faládáról takarítottuk le a földet. A fa tökéletesen ép és csodálatosan kemény volt, mintha hajdan megkövesítették volna valamivel, talán merkurikloriddal. A láda három és fél láb hosszú, három láb széles, két és fél láb mély volt. Kovácsolt vaspántok fogták le, s mint a rács, zárták körül. Mindkét oldalán három-három, összesen tehát hat vasgyűrű lógott le róla, azzal a rendeltetéssel, hogy hat ember megfoghassa és felemelhesse. Megfeszítettük minden erőnket, de éppen hogy csak mozdítani bírtuk. Beláttuk, hogy ezt a nagy, súlyos terhet nem emelhetjük ki. Szerencsére a láda fedelét csak két tolózár zárta el. Elhúztuk - s közben reszkettünk és ziháltunk a nyugtalanságtól. Egy szempillantás, és kimondhatatlan értékű kincs ragyogott előttünk. Amint a lámpák sugara a gödörre hullott, az egymás hegyébe hányt arany és drágakő úgy fénylett, csillogott, hogy a szemünk szinte káprázott bele.
Meg se kísérlem, hogy leírjam az érzéseket, amelyek elárasztottak. Természetesen a megdöbbenés volt a legerősebb. Legrandot, látszott, kimerítette az izgalom, alig szólt néhány szót. Jupiter arcán fakó, szürke sápadtság ömlött el, már amennyire egy néger elsápadhat. Úgy állt, mintha villám sújtotta, vagy mintha kővé dermedt volna. Majd térdre rogyott a gödörben, meztelen karját könyökig az aranyba vájta, és valósággal fürdött benne. Végül mély sóhajjal, mintha csak magának beszélne, így kiáltott fel:
- És ez mind... mind az aranybogár ajándéka!... A drága kis aranybogáré, a szegény kis aranybogáré, amellyel én olyan komisz voltam... Mondd, te komisz néger, nem szégyelled magad? Mondd csak, te cudar!... Felelj!
De végre ideje volt, hogy a gazdát és szolgáját ráébresszem: sürgősen el kell szállítanunk a kincset. Már későre járt az idő, nagyon kellett igyekeznünk, hogy napkelte előtt még hazaszállítsuk. Nehéz volt eldönteni, mit tegyünk, és sok időt vesztegettünk el a tanácskozással, annyira meg voltunk valamennyien zavarodva. Végre kiszedtük a láda tartalmának kétharmadát, ami lehetővé tette, hogy üggyel-bajjal a ládát is kiemelhessük a gödörből. A kiemelt kincset a bokrok közé rejtettük, és Jupiter a kutyának megmagyarázta, hogy őrhelyéről ne mozduljon el, és ne ugasson, életjelt ne adjon, míg vissza nem jövünk. Azután ahogy bírtunk, siettünk haza a ládával. Nagy cipekedés után, éjfél után egy órakor értünk a kunyhóba. Olyan fáradtak voltunk, hogy nem tellett már több az erőnktől. Kettőig pihentünk tehát, ettünk valamit, majd újra nekiindultunk a hegyeknek három jókora zsákkal felszerelve, amely - szerencsénkre - akadt a kunyhóban. Valamivel négy óra előtt odaértünk újra a gödörhöz, az ottmaradt kincset lehetőleg egyenlően elosztottuk egymás közt, és a gödröt úgy hagyva, ahogy volt, hazafelé vettük utunkat. Aranyterhünkkel akkor értünk a kunyhóhoz, amikor a hajnal első gyenge sugarai felcsillantak kelet fakoronái felett.
Tökéletesen kimerültünk, de az átélt izgalom mégsem hagyott pihenni. Három vagy négy órai nyugtalan, zavaros szendergés után felriadtunk, hogy tüzetesebben megvizsgáljuk a kincset.
A láda csordultig tele volt, s mi az egész napot, sőt a rá következő éjszaka nagy részét is tartalma átvizsgálásának szenteltük. A sokféle drágaságot minden rendszer vagy osztályozás nélkül hordhatták egybe, összevissza tárgyak halmaza volt a kincs. Miután mindent gondosan számba vettünk, rádöbbentünk, hogy sokkal gazdagabbak vagyunk, mint első pillanatban hittük. Csak aranypénzünk több volt, mint 450000 dollár - a pénzt és az érmék értékét hozzávetőleges pontossággal az érvényes árfolyam szerint számítottuk. Ezüstpénznek nyoma sem volt, arany volt mind, valamennyi régi, és más-más eredetű. Francia, spanyol és német pénz, néhány angol guinea, ezenkívül egy-két idegen, amilyet eddig sohasem láttunk. Akadt közöttük egynéhány igen nagy és súlyos érme, de olyan kopott, hogy felírását el sem tudtuk olvasni. Amerikai pénz nem volt egy darab sem. Az ékszerek értékét már nehezebb volt megbecsülni. Volt egy csomó gyémánt, közülük nem egy feltűnően nagy és finom csiszolású - összesen száztíz darab -, de jelentéktelen égy sem akadt közöttük. Azután tizennyolc különösen ragyogó tüzű rubin, háromszáztíz nagyon szép smaragd, huszonegy zafír és egy opál. Látszott, hogy ezeket az ékszereket úgy tördelték ki foglalatukból és dobálták a ládába. A foglalatokat is megtaláltuk, külön is raktuk őket a többi aranytól; kalapáccsal összevissza voltak verve, hogy fel ne lehessen ismerni. Ezenkívül rengeteg színarany ékszer és dísztárgy - körülbelül kétszáz tömör aranygyűrű és fülbevaló, egész sereg lánc, ha jól emlékszem, harminc is lehetett, nyolcvanhárom igen nagy és nehéz kereszt, öt nagy értékű aranyfüstölő, egy káprázatos, szőlőlevelekkel és bacchanáliák képével kivert puncsostál, két remekmívű kardmarkolat és sok más kisebb drágaság, amelyekre már nem is emlékszem. Körülbelül háromszázötven fontot nyomott angol súlyban, ha nem számítottuk hozzá azt a százkilencvenhét pompás aranyórát, amelyet ugyancsak a ládában találtunk. Közöttük volt három, amely külön-külön legalább ötszáz dollárt ért. Nem egy már nagyon régi volt, szerkezetét kimarta a rozsda, és mint óra hasznavehetetlenné vált, de ékkövekkel kirakott háza mégis nagy értéket jelentett. Mindent összevéve: a talált kincset aznap éjszaka másfél millió dollárra becsültük. Később, amikor jó részét eladtuk (néhányat persze magunknak is megtartottunk), megtudtuk, hogy sokkal nagyobb az értéke.
Amikor végre befejeztük a leltározást, és izgalmunk már lecsillapodott, Legrand elérkezettnek látta az időt, hogy beavasson az eset minden részletébe, annál is inkább, mert látta, hogy szinte halálos türelmetlenséggel várom elbeszélését.
- Emlékszel arra az estére - kezdte -, amikor odaadtam neked a szkarabeusz nyers vázlatát. Arra is emlékszel, mennyire kihozott a sodromból, hogy makacsul halálfejhez hasonlítottad. Első pillanatban azt hittem, ugratsz, de később eszembe jutottak a bogár hátán azok a különös pontok, és arra a meggyőződésre jutottam, hogy valami igazad lehet. Mégis fájt, hogy kicsúfolod rajzomat, mert tehetséges rajzoló hírében állok, és bosszúságomban már össze akartam gyűrni a pergamendarabot, hogy a tűzbe dobjam.
- Azt a papirost gondolod?
- Nem, az nem volt papiros! Első pillanatra én is annak hittem, de rájöttem, hogy rendkívül vékony pergamen. Emlékezz csak vissza, milyen piszkos volt! Hát, amint éppen össze akartam gyűrni, pillantásom mintegy önkéntelenül a vázlatra esett, te is odanéztél, és legnagyobb csodálkozásomra én is halálfejet láttam ott, ahova a bogarat rajzoltam. Ez annyira meglepett, hogy megzavart a logikus gondolkodásban. Annyi bizonyos volt, hogy rajzom a részletekben nagyon eltért a koponyától, ha nagy általánosságban hasonlított is rá némileg. Gyertyát gyújtottam, és a szoba másik sarkába ülve, közelről kezdtem vizsgálgatni a pergament. Mikor megfordítottam, hátul ott volt a vázlatom, úgy, ahogyan megrajzoltam. Első gondolatom inkább meglepetés volt, mint gondolat. Meglepett az a véletlen tény, hogy közvetlenül az én szkarabeuszom alatt, a pergamen másik oldalán egy ugyanolyan nagyságú és körvonalú halálfej rajza áll. Ez a véletlen, a dolgoknak ez a rendkívüli egyezése néhány percre egészen megdöbbentett. Az ilyenféle véletleneknek rendszerint ilyen a hatásuk. Az ész küszködik, hogy valami következtetést vonjon le, hogy magyarázatot találjon, és mivel nem talál megoldást, hirtelen mintha megbénult volna! De amikor kábulatomból magamhoz tértem, fokozatosan meggyőződéssé érlelődött bennem valami, ami az eredeti véletlennél is erősebben megdöbbentett. Kezdtem visszaemlékezni, és már határozottan, egészen pontosan tudtam, hogy amikor a pergament magam elé tettem, kisimítottam, és a szkarabeuszt rárajzoltam, a túlsó oldalán nem volt semmiféle rajz. Mert mielőtt rajzolni kezdtem (ebben egészen bizonyos voltam), mind a két oldalát megnéztem, hogy melyik tisztább. Ha a koponya rajza ott lett volna, bizonyára észreveszem. Rejtéllyel álltam szemközt, amelyet megmagyarázni hirtelenében nem tudtam. De már az első pillanatban intellektusom elrejtett és titkos zugaiban halvány fény csillant, mint a szentjánosbogárka: annak az igazságnak és felismerésnek a fénye, amely tegnap este olyan nagyszerű és ragyogó igazolást nyert. Fölkeltem helyemről, és gondosan eltéve a pergamendarabot, minden következtetést és fontolgatást abbahagytam, hogy majd egyedül folytatom tovább.
Amikor elmentél, és Jupiter elaludt, leültem, és módszeresen fontolóra vettem a dolgot. Mindenekelőtt azzal kellett tisztába jönnöm, hogy miképpen került hozzám a pergamen. A hely, ahol a szkarabeuszt találtuk, a szigettől mintegy mérföldnyire esik keletre a szárazföldön, és csak valamivel magasabb a legmagasabb dagályszintnél. Mikor a bogarat meg akartam fogni, úgy megcsípett, hogy kínomban elejtettem. Jupiter, mielőtt megfogta volna a feléje menekülő szkarabeuszt, szokott óvatosságával valami falevelet vagy más effélét keresett, hogy azzal nyúljon hozzá. Egyszerre vettük észre a pergamendarabot, amelyet első pillanatban papirosnak néztünk. Félig eltemetve hevert a homokban, csak egy csücske látszott ki. A papiros szomszédságában néhány deszkalap is hevert, valami partra vetett mentőcsónak darabjai. A palánkdeszkák már a felismerhetetlenségig elkorhadtak. Nagyon régen kerülhettek oda.
Jupiter felkapta a papirost, azzal óvatosan megfogta a bogarat, és ideadta nekem. Nemsokára hazaindultunk, útközben G. hadnaggyal találkoztunk, megmutattam neki a szkarabeuszt, és ő elkérte, hogy magával vihesse az erődbe. Odaadtam, ő mellényzsebébe dugta, a pergamendarab pedig nálam maradt. A hadnagy talán attól tartott, hogy meggondolom a dolgot, legjobb lesz hát minél hamarabb odébbállni a zsákmánnyal, és nem törődött a papirossal, amelybe be volt csavarva. Hiszen tudod, mennyire érdekli minden, ami a természetrajzzal összefügg. Én a pergament valószínűleg egészen gépiesen és semmire sem gondolva dugtam zsebre.
Arra is emlékszem, hogy mikor az asztalhoz mentem, hogy lerajzoljam a bogarat, nem találtam papírt sem a fiókban, sem másutt. Valami régi levelet kerestem hát a zsebemben, és így akadtam rá a pergamendarabra. Ezt azért mondom el ilyen részletesen, hogy te is tisztában légy a körülményekkel: miképpen került birtokomba a pergamen! Mert ezek a körülmények rendkívüli erővel hatottak rám.
Bizonyára hóbortosnak tartasz, de ekkor már megrögződött bennem valami összefüggés gondolata. Egy hosszú lánc két szemét máris összekapcsoltam. Az egyik: a csónak roncsai a magányos, elhagyott tengerparton, a másik: nem messze a csónaktól egy darab pergamen... Pergamen, nem pedig papiros!... Amelynek egyik oldalára halálfej van rajzolva. Azt kérdezed, hol itt az összefüggés? Amire azt felelem, hogy a koponya, vagyis a halálfej a kalózok jól ismert címere. Minden ütközetben halálfejes lobogót tűztek ki.
Mondtam már, hogy amire rajzoltam, pergamen volt, és nem papír. A pergamen tartós, majdnem elpusztíthatatlan. Jelentéktelen dolgokat ritkán jegyeznek fel pergamenre; a rendes, mindennapi használathoz, akár rajzhoz, akár íráshoz, sokkal kényelmesebb is papírt használni. Töprengésem arra vezetett, hogy a halálfejnek jelentőséget - célzatot - tulajdonítsak. Természetesen nem hagytam figyelmen kívül a pergamen alakját sem. Igaz, hogy egyik sarka valamilyen véletlen folytán leszakadt, de azért az eredeti alakja hosszúkás volt, olyan szelet, amely rendszerint arra szolgál, hogy valami fontosat följegyezzenek rá, és gondosan megőrizzék.
Félbeszakítottam Legrand-t:
- De hiszen azt mondtad, hogy a koponya nem volt a pergamendarabkán, amikor a bogarat rárajzoltad. Honnan veszed akkor, hogy a csónak összefüggött a koponyával, amikor ez utóbbi csak később jelent meg a pergamenen, tudja isten, kinek vagy minek a jóvoltából? Miután már te lerajzoltad a szkarabeuszt!
- Éppen ez az! - válaszolt élénken Legrand. - Ez a rejtély nyitja. Mondhatom, a megoldás viszonylag nem is volt nehéz. Következtetésem biztos volt, és csak egy eredményre vezethetett. Így gondolkoztam: mikor a szkarabeuszt rajzoltam, a pergamenen nem volt látható a halálfej. Amikor elkészültem rajzommal, odaadtam neked, és alaposan figyeltelek, míg vissza nem adtad. Te tehát nem rajzolhattad rá a halálfejet, más pedig nem volt jelen. Nem volt hát emberi kéz műve, és mégis ott volt előttem.
Töprengésemnek ezen a pontján összegeztem mindent, ami akkor velem és körülöttem történt, és felsorakoztattam a legapróbb jelenségeket is. Az idő - ó, ritka és szerencsés véletlen! - csípős volt, és a kandallóban vidám láng lobogott. Én, a mozgástól még felhevülten, az asztal mellett ültem, de te közel húztad a széked a tűzhöz. Abban a percben, amikor a pergamendarabot odaadtam neked, és te meg akartad nézni, Wolf, az újfundlandi bejött a szobába, és a válladra ugrott. Bal kezeddel megsimogattad, el akartad tolni, míg jobb kezed a pergamennel akaratlanul a térdedre hanyatlott, és közel került a tűzhöz. Már-már azt hittem, hogy belekap a láng, már szólni is akartam, de visszahúztad a kezed, és vizsgálgatni kezdted a rajzot. Minderre egészen határozottan visszaemlékeztem, és egyszeriben megvilágosodott előttem, hogy a meleg hozta napvilágra a pergamendarabon a halálfejet. Nagyon jól tudod, hogy öröktől fogva voltak és vannak olyan vegyszerek, amelyekkel láthatatlanul lehet írni, és az írás csak akkor válik olvashatóvá, ha tűz fölé tartjuk. Ha kobaltokloridot királyvízben feloldunk, és négyszer olyan súlyú vízzel felhígítjuk, kitűnő titkos tinta válik belőle, kék színű, eltűnő. Ha meg biberitet oldunk salétromsavban, vörös tintát kapunk. Ezek a tinták elszíntelenednek, és szabad szemmel olvashatatlanná válnak, ha megszáradnak, de újra előtűnnek és olvashatók lesznek, ha az írást a meleg előcsalja.
Most gondosan megvizsgáltam a halálfejet. A halálfej körvonalai, a pergamen széléhez közelebb, sokkal tisztábban és élesebben rajzolódtak ki, mint a belső vonalak. Ebből arra következtettem, hogy a rajzot nem érte egyformán a meleg. Azonnal tüzet gyújtottam, hogy az egész lap egyenletesen fölmelegedjék. Ez azzal az eredménnyel járt, hogy a koponya halványabb vonalai is jobban előtűntek, sőt később észrevettem, hogy a pergamenszelet másik végén, rézsútosan szemben a koponyával, egy másik rajz bontakozik ki, amelyet először kecskének néztem. Gondosabban megvizsgálva rájöttem, hogy kecske ugyan, de még csak gida.
- Ha, ha! - nevettem, s hozzátettem: - Tudom, nincs jogom, hogy kinevesselek, másfél millió dollár túlságosan is komoly dolog ahhoz, hogy ki lehessen nevetni: de kérlek, csak nem akarod azt mondani, hogy a csónak és a halálfej két láncszemét a kecske újabb láncszemmel gazdagítja? Csak nem akarod azt mondani, hogy a kalózok és a kecske között összefüggés van? A kalózoknak, tudomásom szerint, semmi közük a kecskéhez; a kecske parasztállat.
- De hiszen hangsúlyoztam, hogy nem kecske volt.
- Hát gida!... Majdnem egykutya!
- Kecske angolul "goat", gida pedig "kid". És ez a mi esetünkben óriási különbség. Bizonyára te is hallottál már egy Kidd nevű kalózkapitányról. A kecskegida rajzában ösztönszerűleg valamilyen jelképet, hieroglifát láttam. Hogy aláírás, arra a helyzetéből következtettem. A halálfej meg úgy helyezkedett el a másik sarokban, mint valamilyen bélyeg vagy pecsét. De rettentően zavarba hozott, hogy hiányzott a többi - az elképzelt okmány maga, a szövegmagyarázathoz szükséges szöveg.
- Gondolom, arra számítottál, hogy a pecsét és az aláírás között valami levélszöveget találsz.
- Valami ilyesmit. Tény az, hogy teljesen eltöltött annak ellenállhatatlan előérzete, hogy rövidesen nagy szerencse ér. Nem is tudom, miért. Talán inkább vágyódás volt, mint hit. És akár hiszed, akár nem, Jupiter ostoba fecsegése, hogy a bogár színarany, kimondhatatlanul hatott a képzeletemre. És azután a véletlenek sorozata... ez mind olyan rendkívüli volt. Neked nem tűnt fel, hogy éppen ez az egy nap volt hűvös, olyan hűvös, hogy tüzet kellett gyújtani, meg hogy a kutya épp akkor ugrott be a szobába?... Ha nincs tűz, vagy ha véletlenül nem jön be a kutya, sohasem tűnik elénk a halálfej, és soha nem találjuk meg a kincset.
- Folytasd, folytasd.
- Kérlek... Bizonyára te is hallottál róla, hiszen ezer formában ezer mendemonda meséli, hogy valahol az Atlanti-óceán partján Kidd kapitány és cimborái kincset ástak el. Ezeknek a meséknek biztosan volt valami alapjuk. És hogy ez az elásott kincs még nem került napfényre, annak szerintem legjobb bizonyítéka az volt, hogy a mesék és legendák még élnek, folytatódnak, szájról szájra járnak. Ha Kidd csak éppen egy időre rejtette volna el zsákmányát, azután pedig kiásta és magával vitte, a róla szóló mesék elhallgatnak, és nem szállnak át változatlan formában napjainkra. Figyeld meg, e mesék mind kincskeresőkről, nem kincstalálókról szólnak. Ha a kalóz elvitte volna a pénzét, az egész ügyről nem beszéltek volna többet. Úgy gondoltam, valami véletlen megakadályozta abban, hogy elvihesse az elásott kincset... Tegyük fel, elvesztette azt az írást, amelyen pontosan megjelölte a helyet... Az elásott kincs történetét, és azt, hogy még mindig el van rejtve, szájról szájra adták cimborái, talán keresték, kutatták is, de megfelelő útbaigazítás nélkül nem tudtak ráakadni. Így azután elterjedt a kincs legendája, és máig is él. Hallottál valaha arról, hogy ezen a parton jelentős kincset ástak volna ki?
- Soha.
- De az közismert, hogy Kidd rengeteg kincset halmozott föl és ásott el. Arról meg voltam győződve, hogy valahol a föld mélyében megvan ez a kincs, és hiszed-e vagy sem, élt bennem a remény - nem is remény, bizonyosság! -, hogy a pergamen, amelyet oly rendkívüli körülmények között találtunk, az elrejtett préda nyomára vezet. Hogy nem más, mint a kincs rejtekhelyének pontos leírása.
- Arra vagyok kíváncsi, hogy miképpen fejtetted meg?
- Alaposan ráraktam, és megint a tűz fölé tartottam. De semmi különös nem történt. Lehet, hogy piszkos - gondoltam -, azért nem látszik rajta semmi; ezért meleg vizet öntve rá, óvatosan lemostam, majd a halálfejet lefelé fordítva, egy bádoglábosba helyeztem, és izzó faszén fölé tartottam. Néhány perc múlva, mikor már a lábos is átizzott, kivettem a pergamendarabot, és kifejezhetetlen örömömre telis-tele találtam mindenféle pettyel; amikor jól megnéztem, láttam, hogy számok sorakoznak rajta.
Visszatettem a lábosba, és még egy percig benne hagytam. Amikor újra kivettem, ilyen volt...
Legrand ekkor elővette a pergamendarabot, s újra megmelegítette. A halálfej és a gida között a következő esetlen, vörös tintával írott sorok tűntek elő:
'53!!+305))6x;4826)4!.)4!);806x;48+8q60))85;1!(;:!x8+83(88)5x+;46(;88x96x?;8)x!(;485);5x+2:x!(;4956x2(5x-4)8q8x;4069285);)6+8)4!!;1(!9;48081;8:8!1;48+85;4)485+528806x81(!9;48;(88;4(!?34;48)4!;161;:188;!?;'
- Most se tudok többet, mint az előbb - mondtam, és visszaadtam neki a pergament. - Akkor is képtelen lennék megfejteni; ha ettől függne, hogy Golconda[35] minden drágasága az enyém legyen.
- Pedig nem is olyan nehéz, mint hiszed - felelte vidáman Legrand. - Első pillantásra sokkal nehezebbnek látszik, mint amilyen. Annyit te is látsz, hogy ez titkosírás, és feltételezed, hogy jelentése van. Mint tudjuk, Kidd nem volt bonyolult szellem, és aligha szerkeszthetett valami nehezen érthető titkosírást. Úgy véltem, nagyon egyszerűnek kell lennie, de - kulcs nélkül - természetesen még így is megfejthetetlenek egy tengerész egyszerű agya számára.
- És te meg tudtad fejteni?
- Könnyen; sokkal nehezebb, tízezerszer nehezebb titkosírást is megfejtettem már. Körülményeim és hajlamom arra szorítottak életem során, hogy érdeklődjem az effajta talányok iránt; nem hiszem, hogy emberi elme olyan rejtvényt szerkeszthetne, amelyet más emberi elme helyes módszerrel ne tudna megoldani. Ha egyszer rábukkantam már egymással összefüggő és felismerhető jelekre, jelentésüket megfejteni egyáltalán nem nehéz.
Most is - mint minden titkosírásnál - az volt a kérdés, hogy milyen nyelven beszélt és írt az, aki a titkosírást szerkesztette. Mert a megoldás az egyszerű titkosírásoknál mindig a nyelv szellemétől függ, annak megfelelően változik. Aki meg akarja oldani, annak - a valószínűség határain belül - türelmesen kísérleteznie kell a nyelvekkel, amíg rá nem talál az igazira. De a mi titkosírásunk aláírása minden kétséget és találgatást kizár: a kecskegidára faragott szójáték feleletet ad a kérdésre. A "kid" más nyelven, mint angolul, nem érthető. Ha ezt nem tudom, akkor a francia vagy a spanyol nyelvvel kellett volna kísérleteznem, mert éppúgy feltételezhettem volna, hogy a titkosírás spanyol kalóz műve. De a mi esetünkben biztosra vettem, hogy angol.
Láttad, hogy az egyes szavak közt nincs hézag. Ha van, a megoldás is viszonylag könnyebb. Akkor összehasonlíthattam volna a rövidebb szavakat, azokat sorra elemeztem volna, és ha így rábukkanok egy egybetűs szóra, mint amilyen az "a" (egy), vagy "I" (én), akkor már meglett volna a megfejtés is. De fájdalom, a szavakat nem választották el egymástól, és ezért meg kellett állapítanom, melyik jel fordul elő gyakrabban, melyik ritkábban. A következő eredményre jutottam:
Ez a jel:
|
8 |
megvan |
33-szor |
|
; |
megvan |
26-szor |
|
4 |
megvan |
19-szer |
|
! és ) |
megvan |
16-szor |
|
x |
megvan |
13-szor |
|
5 |
megvan |
12-szer |
|
6 |
megvan |
11-szer |
|
+ és 1 |
megvan |
8-szor |
|
0 |
megvan |
6-szor |
|
9 és 2 |
megvan |
5-ször |
|
: és 3 |
megvan |
4-szer |
|
? |
megvan |
3-szor |
|
q |
megvan |
2-szer |
|
- és . |
megvan |
1-szer. |
Az angol nyelv leggyakoribb betűje az "e". Azután, gyakoriság szerint, így következnek: a, o, i, d, h, n, r, s, t, u, y, c, f, g, l, m, w, b, k, p, q, x, z. Az e majdnem minden mondatban többször is előfordul.
Így mindjárt kezdetben volt kiindulópontom, és nem kellett pusztán találgatásra szorítkoznom. Kétségtelen, hogy e táblázat hasznos lehet, de mi mégis alig szorultunk rá. Azt már tudjuk, hogy a 8-as 33-szor fordul elő, és megállapításunk szerint ezt e betűnek vehetjük. Az angol nyelvben a kettős e igen gyakori, meg kellett tehát vizsgálnom, hogy a 8-as nem fordul-e többször is duplán elő, mint a meet, fleet, speed, seen, been, agree szavaknál. Az egész titkos irat nem hosszú, és mégis látjuk, hogy a 8 ötször fordul elő duplán.
Feltételezhetjük tehát, hogy a 8 az e betűnek felel meg. A legközönségesebb és legegyszerűbb angol szó a the, keressük hát meg, vajon ez a hármas jel ugyanabban a rendben, utolsó helyen a 8-assal, nem fordul-e elő többször is? Ha ilyen hármas csoportra találunk (és ez megismétlődik), akkor minden bizonnyal megtaláltuk a the szócskát. Összesen hétszer találkozunk ezzel a jellel ;48. Ebből világos, hogy a ; t-t jelent, a 4-es h-t és a 8-as e-t. Így hát egész biztosra vehetjük, hogy a 8 egyenlő e-vel. Ezzel már nagy lépést tettünk előre.
Ha most csak egy szót is tisztázunk, és feltétlenül bizonyosak vagyunk a jelentése felől, ez számunkra rendkívül sokat jelent, mert meghatározhatjuk több más szónak a kezdetét és a végét. Itt van például az utolsó előtti eset, az irat vége felé, amikor a ;48= kombináció előfordul. Azt már tudjuk, hogy a ; egy szónak a kezdete, és így a jelen the szócskát követő hat jel közül már ötöt ismerünk. Írjuk le az ismert betűket, az ismeretlennek pedig hagyjunk helyet:
t . e e t h
A th-t egész nyugodtan elhagyhatjuk, hiszen nem tartozik az első t betűvel kezdődő szóhoz. Ezt könnyen megállapíthatjuk, mert ha végighaladunk az egész ábécén, és olyan betűt keresünk, amely az üres helyre beillik, nem tudunk olyan szót összehozni, amelynek ez a th kiegészítője lehetne. Tehát a keresett szó csak négy betű:
t . e e
Ha most újra végigpróbáljuk az ábécét, hogy helyettesítsük a megfelelő betűt, akkor az r betűre bukkanunk, és a szó tree lesz. A (-jel alakjában tehát megtaláljuk az r betű megfelelőjét, és így már két szót is ismerünk: the tree... A fa.
Valamivel ezután újra a következő kombinációval találkozunk ;48. De van ott néhány megoldatlan jel is, úgyhogy az egész így alakul:
the tree ;4(!?34 the
Most helyettesítsük be az ismert betűket, akkor a kép így alakul:
the tree thr!?3h the
A még ismeretlen jelek helyébe tegyünk pontokat, akkor ezzel a sorral állunk szemközt:
the tree thr ... h the
A thr csak a through szónak a kezdete lehet, ez kétségtelen, és a megállapítás újra három betűt old meg, az o, u és g betűt, amelyek titkos jele !, ?, és 3.
Vizsgáljuk most pontosan végig a titkosírást, és állapítsuk meg az ismert jeleket, akkor rögtön az elején találunk egy
83(88
csoportot, amelynek megoldása: egree. Ez feltétlenül a degree szónak a vége, egyúttal a + megoldása, ami így d betűt jelent. Négy betűvel a degree után a következő csoportra bukkanunk:
;46(;88
Ha az ismeretlen jegyek helyére pontokat teszünk, mint az előbb is, akkor így áll a képlet:
th. r t e e
Ez csak thirteen lehet, ami megint két jelet old meg, a 6 és x jelet; az előbbi i, az utóbbi n.
Térjünk most vissza az írás elejére. Ott ezt látjuk:
53!!+
Ez angolul behelyettesítve a megfelelő betűket,
. good
szócska, előtte még egy betű, ami bizonyossá teszi, hogy az első betű a, az első két szó megoldása tehát: A good.
Ideje hát az eddig megfejtett jeleket táblázatba foglalni, hogy össze ne zavarodjunk.
A kép így alakul:
|
5 = a |
|
+ = d |
|
8 = e |
|
3 = g |
|
4 = h |
|
6 = i |
|
x = n |
|
! = o |
|
( = r |
|
; = t |
|
? = u |
Tizenegy fontos betűt fejtettünk hát meg, s azt hiszem, miután a módszerrel megismerkedtél, felesleges tovább is magyaráznom. Eleget mondtam ahhoz, hogy meggyőzzelek: az ilyesfajta titkosírás könnyen megfejthető, sőt betekintést is nyertél a megfejtés módszereibe. De légy meggyőződve arról is, hogy az előttünk levő titkosírás a legegyszerűbbek közül való. Diktum faktum, a pergamen titkosírásának a megoldása ez:
A good glass in the bishop's hostel in the devil's seat fortyone degrees and thirteen minutes north-east and by north main branch seventh limb east side shoot from the left eye of the death's-head a bee-line from the tree through the shot fifty feet out.
(Egy jó pohár a püspök kastélyában az ördög székén negyvenegy fokra és tizenhárom percre észak-északkeletre főág hetedik mellékág keletre lőjj át nyílegyenesen a koponya bal szemén a fától a lövésen át ötven lábnyira.)
- Akármi legyek - mondtam Legrandnak -, ha a rejtvény nem éppen olyan homályos, mint az előbb volt. Ördög széke... koponya... püspök kastélya?... Hogy lehet ebből a kuszaságból valamit is megérteni?!
- Bevallom - válaszolta Legrand -, hogy a felületes szemlélő számára csakugyan kemény diónak látszik. Arra törekedtem, hogy az egybeírott sorokat az írás szerkesztőjének esze járása szerint bontsam szét a megfelelő szavakra.
- Szóval írásjeleket akartál beiktatni.
- Ilyenformán.
- No és?
- Aki a titkosírást összeállította, akarattal írta egybe, hogy ezzel is megnehezítse a megfejtést. Bizonyára nem volt járatos az ilyesmiben, és ezért túlbuzgón látott hozzá. Amikor írás közben olyan helyhez érkezett, ahol a dolog természeténél fogva el kellett volna választani a szavakat, pontot, vagy vesszőt kellett volna tennie, túlzott ravaszságból a szokottnál is szorosabbra írt. Ha jól megnézed a kéziratot, öt ilyen helyre bukkansz. Ezt figyelembe véve, így bontottam fel az egybe írt mondatot:
A good glass in the Bishop's hostel in the Devil's seat - forty-one degrees and thirteen minutes - north-east and by north - main branch seventh limb east side - shoot from the left eye of the death's head - a bee-line from the tree through the shot fifty feet out.
- Nekem bizony még így is abrakadabra - feleltem.
- Néhány napig én is sötétben botorkáltam - mondta mosolyogva Legrand -, de ezalatt sem voltam rest. Bejártam Sullivan-sziget környékét, hogy nyomára akadok-e valahol egy "Bishop's hotel" nevű épületnek, mert hotel-re javítottam ki az elavult hostel szócskát. Úgy állt már a dolog, hogy a felületes kérdezősködést abbahagyom, és szokásomhoz híven rendszeres kutatáshoz látok, szélesebb körben, amikor egy reggel eszembe jutott, hogy talán ez a "Bishop's hostel" összefüggésben van egy Bessop nevű családdal, amely réges-régen a sziget északi részén, tőlünk körülbelül négy mérföldnyire lakott. Elmentem az ültetvényre, s az öregebb négerek között kérdezősködtem. Akadt is egy nagyon öreg asszony, aki emlékezett a Bessop's Castle-re. Azt mondta, ha akarom, elvezet oda. De az nem kastély, nem is fogadó, hanem egy magas szikla.
Kis habozás után jó pénzért velem jött. Minden különösebb nehézség nélkül megtaláltuk a sziklát, az asszonyt elengedtem, és magam maradtam ott, hogy jól megvizsgáljam a helyet. A "kastély" nem volt más, mint sziklák és kőtömbök szabálytalan összevisszasága, de egy közöttük magasan kiállott, és már alakjánál és szinte mesterséges külsejénél fogva is felhívta magára a figyelmet. Mit tehettem mást, felmásztam a csúcsára, és ott igazán nem tudtam, hogy mihez kezdjek.
Gondolatokba merülve, szemem önkéntelenül is egy keskeny kiugró párkányt vett észre a szikla keleti oldalán, alig egy yarddal lejjebb, mint ahol álltam. A párkány körülbelül tizennyolc hüvelyknyire nyúlt ki, egy láb széles lehetett, és mögötte a sziklaszálba vágott kis mélyedés apáink homorú hátú karosszékére emlékeztetett. "Igen, ez lesz az az ördögszéke, amelyről a pergamen ír!" - villant át agyamon, és ha csakugyan ez az, akkor megoldottam a rejtélyt.
A jó pohár, helyesebben a jó üveg, nem lehet más, mint látcső, mert a tengerészeknél megszokott dolog, hogy távcső helyett üveget emlegetnek. Egyszerre tudatára ébredtem, hogy az írás szerint a távcsövet innen egy meghatározott pontra kell irányítani - arra az egyetlen pontra, és másra nem! Egészen bizonyos, hogy a 41 fok és 13 perc, továbbá az észak-északkelet megadta a pontos irányt, amelybe a látcsövet be kell állítanom. A legnagyobb izgalomban hazarohantam, és látcsövemmel visszasiettem a sziklához.
A kiugró "ördögszékén" csak egy irányban lehetett ülni, és megerősödve hitemben, szememhez emeltem a látcsövet. A 41 fok és 13 perc csak a látható horizont feletti magasságot jelenthette, a horizontális irány pedig adva volt az észak-északkelet megjelöléssel. Ezt az irányt zsebiránytűmmel könnyen megállapítottam, és a messzelátót fel-alá mozgatva óvatosan a kívánt szögbe állítottam, amíg figyelmemet le nem kötötte egy dús lombú fa, amely a távolban társai közül magasan kiemelkedett. A fa levelei közt támadt nyíláson át egy fehér pont látszott. Nem vehettem ki első pillantásra, hogy mi az. De a látcső fókuszát beállítva megállapítottam, hogy egy emberi koponya van a fára erősítve.
Ez a felfedezés határtalan örömmel töltött el, mert nem jelentett mást, mint azt, hogy a rejtvényt megoldottam. Azok a szavak: ...főág ...hetedik mellékág... keletre... semmi másra nem vonatkozhattak, mint a koponya helyzetére, és az, hogy lőjj át a koponya szemén, csak az elrejtett kincs helyére utalhatott. Megértettem, hogy a koponya bal szemén egy golyót kell leejtenem, és a törzs legközelebbi pontját meg azt a pontot, ahol a golyó földet ért, össze kell kötnöm, nyílegyenesen meghosszabbítanom, és meglehet, hogy ott találom az elásott kincset.
- Ahogy ezt elmondod, minden világos, és bármilyen ötletes is, egyszerű és természetes - mondtam. - De mi történt azután, hogy otthagytad a "Bishop's hotel"-t?
- Jól megjegyeztem a fa helyét, alakját és lombozatát, majd hazamentem, hogy tovább gondolkozzam a teendők felett. Amikor leszálltam az ördögszéké-ről, egyszerre eltűnt a lomb nyílása is a távolban, s akármennyire is törekedtem, hogy újra megtaláljam, sehogy sem akadtam rá. Az egészből azt találtam a legötletesebbnek, hogy a kérdéses nyílást máshonnan nem lehetett látni, csak a szikla keskeny kiugróhelyéről. Ezt ismételt kísérleteim bizonyították. E kirándulásomra a "Bishop's hotel"-hez Jupiter is elkísért. Jól látta, hogy az utóbbi hetekben milyen magamba mélyedt és szórakozott voltam, és ezért egy pillanatra sem tágított mellőlem. De másnap reggel olyan korán keltem, hogy megszökhettem otthonról, és egyenesen a hegyekbe indultam, hogy felkutassam a fát. Nagy üggyel-bajjal sikerült is. Mikor hazaértem, Jupiter el akart náspángolni. Hogy aztán mi történt, és a kaland hogyan végződött, azt épp olyan jól tudod, mint én.
- Amikor először ástunk - vágtam közbe -, bizonyára azért tévedtünk, mert az ostoba Jupiter a bogarat a koponya jobb szemén "lőtte le", a bal szeme helyett.
- Pontosan. Körülbelül két és fél hüvelykkel tévesztettük el a "célt", azaz a fa mellé vert cövek helyét; ha a kincs ide lett volna elásva, ez nem sokat számított volna, a meghosszabbított vonal mentén azonban egyre nőtt a különbség, és ötven lépés távolságban már teljesen eltérített célunktól. De bennem annyira gyökeret vert a tudat, hogy valahol ott kell elásva lenni a kincsnek, hogy újra kezdtem az egészet, akármilyen bolondnak is tartottatok.
- Csak még egyet! Mért lóbáltad ide-oda olyan eszeveszetten a bogarat? Mért beszéltél olyan felhevülten? Biztosra vettem, hogy megőrültél. És mért ragaszkodtál ahhoz, hogy Jupiter a bogarat eressze le a koponya szemén át, nem pedig egy ólomgolyót?
- Hogy őszinte legyek, meg akartalak tréfálni titeket, mert bosszantott, hogy folyton úgy bántok és beszéltek velem, mintha meghibbantam volna. A magam módja szerint büntettelek meg, ezért lóbáltam menet közben ide-oda a bogarat, és ezért mondtam, hogy Jupiter azt eressze le a koponya szemén keresztül. Te mondtad, hogy milyen nehéz a bogár, és akkor határoztam el magamat erre.
- Értem; de van itt még valami, ami izgat; mivel magyarázod a két csontvázat, amelyet a gödörben találtunk?
- Erre a kérdésre éppen úgy nem tudok felelni, mint te. Egyetlenegy kézenfekvő magyarázat kínálkozik, bármilyen borzasztó is. Annyi bizonyos, hogy Kidd (ha ugyan valóban Kidd rejtette el a kincseket, ami szerintem kétségtelen) nem egyedül végezte a munkát, hanem társai is voltak. Mikor végeztek, talán helyesebbnek tartotta, ha elteszi láb alól a szemtanúkat. Elég volt egy-két ütés az ásóval, míg lent voltak az árokban, de lehet, hogy megvolt egy tucat is. Ki tudja?
Fordította Pásztor Árpád
MONSIEUR VALDEMAR KÓRESETE
TÉNYSZERŰ MEGVILÁGÍTÁSBAN
Énmagam nyilván nem csodálkozhatom, hogy Monsieur Valdemar különleges kóresete vitát kavart. A csodálatos az lett volna - figyelembe véve a körülményeket -, ha nem így történik. Mert jóllehet az érdekelt felek általános óhaja volt, hogy az ügyből a nyilvánosságot kizárjuk, mindaddig legalább, amíg további vizsgálatra alkalmunk nem kínálkozik - vagy talán éppen azért történt így, mert a hírzárlat érdekében minden lehetőt elkövettünk -, a nagyközönség körében zavaros és túlzásokkal terhelt hírek kezdtek keringeni, amelyek később számos kellemetlen félreértés okozójává váltak, és természetesen széltében hitetlenséget ébresztettek.
Szükséges tehát, hogy az esetet végre tényszerű megvilágításba helyezzem - amennyire persze a tények előttem is világosak. Tömören összefoglalva ezeket mondhatom:
Érdeklődésem az utóbbi három évben többször fordult a delejesség tana felé, és mintegy kilenc hónappal ezelőtt hirtelen arra a felismerésre jutottam, hogy az eddig lefolytatott kísérletek egy kérdést teljességgel és érthetetlenül elhanyagoltak: in articulo mortis[36] még senkit sem delejeztek. Eszerint válaszra vár először is, hogy a beteg ilyen állapotában fogékony-e a delejes hatásra, másodszor pedig, ha igen, gyengíti-e vagy fokozza az állapota ezt a hatást, és harmadszor, milyen mértékben, illetőleg mennyi ideig késleltetheti a delejezés a halál beálltát. Az egyéb kérdéses részletek mellett ez a három izgatta leginkább érdeklődésemet - a harmadik különösképpen, tekintettel következményeinek rendkívüli fontosságára.
Alanyt keresvén, akin a részkísérleteket megejthetném, Ernest Valdemar barátomra kellett gondolnom, a Bibliotheca Forensica közismert szerkesztőjére, és a Wallenstein, valamint a Gargantua (Issachar Marx nom de plume[37] alatt rejtőző) lengyel fordítójára. Monsieur Valdemar 1839 óta többnyire a New York állambeli Harlemben lakik, pontosabban lakott, és elsőre rendkívüli soványsága tűnt az ember szemébe (lábai olyan véznák voltak, mint John Randolphé), aztán pedig a szénfekete hajától elütő fehér oldalszakálla - úgyhogy általában azt hitték, parókát visel. Természete határozottan ideges lévén, használható alanyul kínálkozott a delejes kísérletekhez. Két vagy három alkalommal úgyszólván minden nehézség nélkül sikerült elaltatnom, viszont különleges testalkatához fűzött várakozásaimban csalódnom kellett. Nem került ugyanis soha, egy pillanatig sem, teljesen és korlátlanul a befolyásom alá, ami pedig a clairvoyance-ot[38] illeti, semmi kimutatható eredményre nem jutottam vele. Kudarcomat zilált egészségi állapotának tulajdonítottam. Megismerkedésünk előtt néhány hónappal orvosai megállapították, hogy előrehaladott tüdővészben szenved. És csakugyan, oly higgadtan beszélt a közeledő teljes bomlásról, mint amin változtatni nem lehet, de sajnálkozni sem érdemes.
Amikor a fent említett eszme felötlött bennem, természetes, hogy mindjárt Monsieur Valdemarra gondoltam. Eléggé filozofikus jellemnek ismertem ahhoz, hogy ellenvetésektől ne kelljen tartanom a részéről; hozzátartozója pedig nem élt Amerikában olyan, akinek a közbelépésére számíthattam. Nyíltan megbeszéltem vele az ügyet, és meglepetten tapasztaltam, milyen élénk érdeklődést mutat iránta. Meglepetten, mondom, mert igaz ugyan, hogy kísérleteimnek mindig készséges alanya volt, de mintha a munkám nem ébresztett volna benne semmi rokonszenvet. Betegsége természetéből következett, hogy a halál beálltának időpontját a hozzávetőlegesnél pontosabb becsléssel lehetett előre jelezni, és végül úgy állapodtunk meg, hogy huszonnégy órával az előtt küld értem, hogy orvosainak végzetes kórjóslata esedékessé válna. Ma már több mint hét hónapja, hogy az alábbiakban csatolt figyelmeztetést kaptam Monsieur Valdemartól:
Kedves P...m,
Akár rögtön is jöhet. D. és F. egybehangzó véleménye szerint holnap éjfélnél nem húzom tovább. Szerintem sem tévedhettek sokat.
Valdemar
Kelte után félórával kezemben volt a levél, és tizenöt perc múlva ott álltam a haldokló mellett. Tíz napja nem láttam, és megdöbbentő volt, mennyit változott ilyen rövid idő alatt. Arcát ónszín sápadtság borította, szeme tompán fénylett, sorvadása oly nagy fokú volt, hogy bőrén átütöttek a pofacsontok. A fokozott köhögési inger nyomán vérköpés jelentkezett. Pulzusa alig volt tapintható. Mindazonáltal szellemi képességeinek és némi testi erőnek is meglepő módon birtokában maradt. Tagoltan beszélt, segítség nélkül szedte a csillapító szereket, és amikor a szobába léptem, éppen ceruzajegyzeteket készített. Párnákkal felpolcoltan ült az ágyban D. és F. doktor felügyelete alatt.
Kezet fogtam Valdemarral, majd félrevontam a két orvost, és részletesen tájékozódtam a beteg állapota felől. A bal tüdő szövete tizennyolc hónapja félig elszemcsésedett, illetőleg sajtosodott, következésképpen élettanilag teljesen elhalt. A jobb tüdőcsúcs ugyancsak elsajtosodottnak mondható, egészben inkább mint részben, míg az alsó két lebeny gennyes gócok egymásba mosódó tömege, számos üreggel és egy ponton állandósult letapadással. A jobb tüdő folyamata aránylag új keletű, a szemcsésedés rendkívül gyorsan zajlik, egy hónappal ezelőtt még semmi jelét nem tapasztalták, a letapadást pedig három napja észlelték először. A tüdővésztől függetlenül főütőér-tágulást is gyanítottak betegüknél, a pontos kórismét azonban a bal tüdőszövet előrehaladott sajtosodása kizárta. A két orvos egyetértett abban, hogy a kórkezelési idő végső határa a másnap (vasárnap) éjfél. Mikor mindezt megbeszéltük, szombat este hét óra volt.
Miközben végiggondoltam teendőimet, D. és F. doktor végleg elbúcsúzott betegétől. Nem szándékoztak visszatérni, kérésemre azonban megígérték, hogy másnap este tíz óra tájban benéznek.
Amint eltávoztak, nyíltan megbeszéltem Monsieur Valdemarral a küszöbönálló teljes bomlást, vagyis pontosabban az ehhez kapcsolódó kísérlet kérdését. Ezúttal is készségesen, sőt éppenséggel kíváncsian nézett elébe, és azt ajánlotta, hogy kezdjük el azonnal. Egy férfi és egy női betegápoló viselte a gondját, én azonban nem szívesen vállaltam volna ilyen természetű feladatot, ha a netalán bekövetkező szerencsétlenség esetére megbízhatóbb tanúm nincs kéznél. Épp ezért másnap este nyolc órára halasztottam a kísérletet, mikor is egy ismerős orvostanhallgatót hozhatok magammal (Mr. Theodore L..l-t), a kínos meglepetések elkerülése érdekében. Eredetileg várni akartam a két orvos érkezéséig, sietnem kellett azonban, egyrészt Monsieur Valdemar többszöri sürgetése miatt, másrészt pedig, mert magamnak is látnom kellett, hogy nincs veszteni való idő, állapota rohamosan romlik.
Mr. L..l volt olyan szíves, és kérésemre megígérte, hogy az elkövetkező eseményekről a helyszínen feljegyzést készít, ilyenformán az ő helyenként tömörített, helyenként verbatim[39] közölt feljegyzéseiből állítom most össze a történteket.
Mintegy öt perccel nyolc előtt megfogtam a beteg kezét, és kértem, fejezze ki készségét, amilyen érthetően csak tudja, Mr. L..l előtt, hogy delejes kísérletemnek jelen állapotában aláveti magát.
- Igen - jelentette ki gyenge, de jól hallható hangon -, a következő delejes kísérlet kifejezett kívánságomra történik. Attól tartok azonban - tette hozzá rögtön -, hogy a halasztás hosszúra nyúlt.
Én pedig, még be sem fejezhette, elkezdtem működésemet azokkal a fogásokkal, amelyek Monsieur Valdemar delejes befolyásolásában eddig is sikeresnek bizonyultak. Már az első oldalirányos kézsimítás a homlokán nyilvánvaló hatással járt, további látható eredményt azonban semmiféle akarat-összpontosítással nem sikerült elérnem egészen tíz óra után néhány percig, amikor is D. és F. doktor megbeszélésünkhöz híven tiszteletét tette. Néhány szóval elmagyaráztam, mire készülök, s mivel ellenvetésűk nem volt, mondván, hogy a beteg immár úgyis haláltusáját vívja, habozás nélkül folytattam munkámat - ezúttal hosszanti simításokkal, tekintetemet a haldokló jobb szemére irányítva.
Addigra már tapinthatatlan volt a pulzusa, lélegzése szakadozottá vált, és félpercekre is kihagyott.
Ebben az állapotban maradt szinte változatlanul egy negyedóráig. Az említett idő elmúltával rendkívül mély, bár természetes sóhaj emelte meg a haldokló mellkasát, s ezzel légzésének szaggatottsága megszűnt - azaz nem volt tovább érzékelhető. A kilégzés időközei továbbra sem rövidültek. A beteg végtagjai jéghideg tapintásúak voltak.
Öt perccel tizenegy előtt a delejes befolyásoltság kétségtelen jeleit tapasztaltam rajta. Tört fényű tekintete mintha kényszerű önvizsgálatra fordult volna befelé, amint ez az alvajárókon észlelhető, és teljesen félremagyarázhatatlan tünet. Néhány gyors, oldalirányú simítással a félálomra jellemző szempillarebegést idéztem elő, majd néhány újabb simítással álomra zártam a szemét. Ennyivel azonban nem elégedtem meg, hanem gyors mozdulatokkal és teljes akarat-összpontosítással folytattam munkámat, amíg az alvó végtagjait látszólag nyugvó helyzetben nem rögzítettem. Lábát teljes hosszában kinyújtóztattam, karjait ugyancsak, de az ágy két oldalán, némi távolságban a törzstől. Fejét enyhén alápolcoltam.
Mire mindezzel végeztem, éppen éjfél lett, és megkértem a jelenlevő urakat, vizsgálják meg Monsieur Valdemar állapotát. Néhány próba után elismerték, hogy különösen mély delejes álomba merült. Az eset mindkét orvos érdeklődését felcsigázta. Dr. D. nyomban úgy döntött, hogy az éjjelt betege mellett tölti, Dr. F. pedig azzal búcsúzott, hogy a kora reggeli órákban visszatér. Mr. L..l és a betegápolók maradtak.
Mintegy hajnali háromig nyugodni hagytuk Monsieur Valdemart, majd megvizsgálván úgy tapasztaltam, hogy állapota semmit sem változott Dr. F. távozása óta, azaz ugyanabban a helyzetben feküdt, érverése nem volt tapintható, légzést csupán tükör segítségével lehetett észlelni, lehunyt szeme természetes álomra vallott, végtagjai márványosan ridegek és merevek voltak. Az együttes kép mégsem utalt a halálra.
Fölébe hajoltam, és részleges akarat-összpontosítással próbáltam elérni, hogy jobb karjával az én jobb karom mozgását kövesse, amint lassan, hívólag intettem neki. Efféle próbálkozásaim Monsieur Valdemarral eddig soha nem vezettek sikerre, épp ezért most sem fűztem hozzá sok reményt. Legnagyobb meglepetésemre azonban karja, ha ernyedten is, de készségesen követte mozdulataimat, bármilyen irányt jelöltem meg a számára. Úgy döntöttem, hogy néhány mondatra szorítkozó beszélgetést is megkockáztatok.
- Valdemar - szólítottam -, feleljen! Alszik? - Választ nem kaptam, de észrevettem, hogy ajka megremeg, ilyenformán tanácsosnak láttam, ha újra meg újra megismétlem a kérdést. Harmadszori kísérletemre egész testén enyhe remegés futott végig, szeme kinyílt, de annyira csak, hogy a két szemhéj között a szemgolyónak csupán keskeny, fehér csíkja látszott, majd ajkainak lusta mozdulása nyomán alig hallható suttogás hagyta el a száját:
- Igen... alszom most. Ne ébresszen! Hadd haljak meg így!
Megtapintottam végtagjait, és meggyőződtem változatlan merevségükről. A jobb kar viszont ismét engedelmeskedett irányításomnak. Új kérdést tettem föl:
- Érez még a mellében fájdalmat, Valdemar?
A választ rögtön megkaptam, bár ezúttal kevésbé hallhatóan:
- Fájdalom nincs... meghalok.
Úgy véltem, nem volna helyes, ha további kérdésekkel zaklatnám, megvártam tehát Dr. F.-t. Nem sokkal napkelte előtt érkezett, és csodálkozása határtalan volt, amikor azt látta, hogy betege még mindig életben van. Miután a pulzusát megtapintotta, s tükröt tartott a szája elé, megkért, hogy szóljak hozzá újból. Teljesítettem kérését, mondván:
- Még mindig alszik, Valdemar?
Mint első esetben, néhány percig most is várni kellett a válaszra. Közben szinte látszott, hogyan szedi össze erejét a haldokló. Negyedszer feltett kérdésemre azután válaszolt, de oly halkan, hogy alig lehetett hallani:
- Igen... még alszom... meghalok.
A két orvos ekkor azt a nézetét, illetőleg óhaját nyilvánította, hogy Monsieur Valdemart zavartalanul kellene hagynunk békésnek tetsző pillanatnyi helyzetében, míg a halál meg nem váltja, mégpedig - és ebben megegyeztek a vélemények - nyilván perceken belül. Magam mégis úgy határoztam, hogy még egyszer szólok hozzá, azzal megismételtem előző kérdésemet.
Ezenközben szemmel jól követhető változás történt a delejezett haldokló arcán. Szeme kinyílt, és bogarával fölfelé fordult üregében, a bőrfelületet penészszín borította el, nem is annyira pergamenre, mint inkább poros, fehér papírra jellemző halvány árnyalat, s a mellbajosok körkörös piros foltjai, melyek eddig szinte központját alkották két arcfelének, hirtelen kialudtak. Szándékosan választom ezt a szót, mert a foltok hirtelen eltűnése leginkább az ellobbanó gyertyalángra emlékeztetett. Ugyanabban a pillanatban felhúzódott a fölső ajk is, és felfedte a mind ez ideig teljesen takart fogsort, az állkapocs pedig szinte hallható roppanással esett le, úgyhogy a tárt szájrésen át tisztán láthatóvá lett a püffedt, üszkös nyelv. A társaság egyetlen tagja sem akkor állt először halottas ágynál. Monsieur Valdemar külseje azonban olyannyira visszaborzasztó volt, hogy mindnyájan elhúzódtak tőle.
Idáig jutva az elbeszélésben, úgy érzem, kimerítettem hitelemet az olvasónál, s ettől fogva csupán iszonyára és hitetlenségére számíthatok. Dolgom mindazáltal, hogy a tényszerű beszámolót zavartalanul folytassam.
Monsieur Valdemar ezek után lappangó életerőnek a legcsekélyebb jelét sem mutatta, s halottnak minősítvén már-már az ápolókra bíztuk volna a továbbiakat, amikor a nyelvnek mintegy percnyi erős rezgő mozgására lettünk figyelmesek. Ennek elmúltával a merev szájrésből hang tört elő, amelynek árnyalatos leírására őrültség volna kísérletet tennem. Két-három jelzővel mégis megpróbálkoznék: elmondható például a hangról, hogy durva volt, töredezett és üres. Ezek azonban meg sem közelítik teljes irtózatát, mégpedig azért nem, mert az emberi fül efféle hangokhoz nem szokott. Két jellegzetessége azonban, mint akkor gondoltam, s tulajdonképpen most is, hozzásegítene a meghatározásához - és talán földöntúli mivoltát is kellőképpen érzékeltetné. Az első, hogy a hang mintha távolból érkezett volna hozzánk - hozzám legalábbis -, mondjuk, valami mély, föld alatti üregből. A második az, hogy énrám úgy hatott (s itt attól tartok, a tényszerűtlennek tetsző észrevétel nem fog megértésre találni), mint valami ragacsos, kocsonyás test érintése.
Hangról beszéltem, nem pedig a mellkasból feltörő merő zörejről, minthogy iszonytató mivoltában is bámulatos tagoltságával csigázta fel érdeklődésünket. Monsieur Valdemar ezzel a hanggal igenis felelt - nyilvánvalóan néhány perccel előbb feltett kérdésemre. Nevezetesen azt kérdeztem tőle az előbb, hogy alszik-e. Most pedig ezt felelte rá:
- Igen... Nem... Eddig aludtam... de most... most... meghaltam.
A jelenlevők közül senki sem próbálta eltagadni vagy akár elnyomni azt a kimondhatatlan, vérfagyasztó rémületet, amit e néhány jól megválasztott szó oly tökéletesen közvetített. Mr. L..l (az orvostanhallgató) elájult. A betegápolók nyomban elhagyták a szobát, és semmi áron nem bírhattuk volna őket visszatérésre. A magam benyomásairól nem hinném, hogy összefüggően tudósíthatnám az olvasót. Csaknem egy órát töltöttünk abbeli néma igyekezetünkben (egy szót sem szólva közben), hogy Mr. L..l-t életre keltsük. Mikor végre sikerült eszméletre téríteni, újból Monsieur Valdemar állapotának vizsgálatához láthattunk.
Nem tapasztaltunk más változást a legutóbbi vizsgálathoz képest, csupán annyit, hogy a tükörpróba nem mutatott ki légzést. Nem sikerült továbbá a karból sem vért vennünk. Meg kell említenem ezenkívül, hogy a nevezett végtag már nem engedelmeskedett akaratomnak. A delejes befolyás egyetlen megbízható jele a nyelvrezgés volt, amit, ha kérdést intéztem Monsieur Valdemarhoz, mindannyiszor megfigyelhettünk. Úgy látszott, mintha összeszedné az erejét a válaszhoz, de már az akarata hiányoznék. Rajtam kívül akárki szólt hozzá, tökéletesen érzéketlennek látszott - jóllehet megpróbáltam külön-külön mindenkire ráruházni delejes befolyásomat a társaságban. És azt hiszem, ezzel el is mondtam mindent, ami az ilyen állapotú befolyásoltság tényszerű megvilágításához szükséges. Időközben sikerült új betegápolókat keríteni, ilyenformán tíz órakor a két orvos és Mr. L..l társaságában elhagytam a házat.
Délután ismét visszatértünk, és megvizsgáltuk a beteget. Állapota semmit sem változott. Ezután rövid vitára került sor, hogy egyrészt lehetséges, másrészt helyes-e a felébresztése. Hamarosan megállapodtunk azonban, hogy semmi sem szólna emellett. Nyilvánvaló volt, hogy a halált (vagy amit általában "halál" névvel jelölnek) megállította a delejezés. Világosan láttuk mindnyájan, hogy Monsieur Valdemar oszlását okoznánk, illetőleg siettetnénk azonnali felébresztésével.
Ettől a naptól kezdve a múlt hét végéig - vagyis héthónapos időszakon át - naponta megjelentünk Valdemar házában. Látogatásaink alkalmával néha barátok is elkísértek, hol orvosok, hol mások. Monsieur Valdemart mindezenközben pontosan ugyanabban az állapotban találtuk, mint amilyennek legutóbb leírtam. Az ápolók állandóan ott voltak mellette.
Végre az elmúlt pénteken döntöttünk úgy, hogy kísérletképpen felkeltjük, azaz megkíséreljük felkelteni, és ez a (talán) szerencsétlennek mondható kísérlet kavarta fel a vitát széles körben - vagyis, mondhatnám inkább, a fogadatlan prókátorok kedélyeit.
Szokott delejes simításaimmal kezdtem Monsieur Valdemar felébresztését, ezek azonban jó ideig nem vezettek eredményre. Éledésének első jeleként a szembogár lassú ereszkedését figyelhettük meg. Feljegyzésre méltó ezenfelül, hogy a pupillaleszállás kísérőjelensége valamely sárga vizenyő (roppantul kellemetlen, taszító illatú) bőséges kiválása volt.
Elhangzott az a javaslat, hogy meg kellene ismét próbálkozni a kar irányításával. Megpróbálkoztam, sikertelenül. Dr. F. ezután felkért, hogy kíséreljek meg talán egy kérdést. A következőt kérdeztem:
- El tudná mondani nekünk, Valdemar, mit érez avagy mit kívánna?
A mellbajosok körkörös foltjai egy pillanatig visszatértek az arcra, a nyelv imbolyogni, azaz pontosabban vadul forogni kezdett a szájüregben (bár az állkapocs és az ajkak merevek maradtak), majd végül a messzeségből feltört az előbbiekben jellemzett iszonyú hang:
- Az isten megáldja... gyorsan!... gyorsan!... altasson el!... de gyorsan, vagy ébresszen!... gyorsan!... mondtam már, hogy halott vagyok!
Megrendülésemben egy pillanatig tanácstalanul álltam. Először az újraaltatás irányában tettem kísérletet, ami azonban nem vezethetett sikerre tulajdon akaratingadozásom miatt - ilyenformán ismét megfordítottam a folyamatot, és erőfeszítéseimet az ébresztés érdekében fejtettem ki. Hamarosan láttam, hogy az eredmény nem fog soká késni - helyesebben eredményt sejtettem abban, aminek hamarosan el kellett következnie -, és a jelenlevők is minden bizonnyal Monsieur Valdemar ébredését várták.
Ehelyett olyasmi történt, amit józan emberi lény semmiképpen nem várhatott.
Mert amint sietve folytattam a delejes simításokat, a szenvedő nyelve mögül - s egyáltalán nem az ajkáról felszakadó "halott! halott!" kiáltások közepette, egyszerre az egész alkata, egy pillanat alatt, vagy annyi sem kellett: összeesett, elmállott, pontosabban szétrohadt a kezemben. Az ágyon, ott a jelenlevők szeme előtt, szinte folyósan, ott feküdt egy halomban az undorító lucsok.
Fordította Bartos Tibor
Az előző esti symposion kissé túl sok volt idegeimnek. Kétségbeejtő fejfájás gyötört, és alig tudtam nyitva tartani a szememet. Sehogyan sem akarózott elmennem hazulról, hogy házon kívül töltsem az estét, mint szándékoltam. Rájöttem, hogy nem tehetek okosabbat, mint ha eszem egy harapás vacsorát, és rögtön utána lefekszem.
Természetesen, könnyű vacsorát. A Welsh rabbit[40] kedves ételem. De egyszerre egy fontnál többet fogyasztani nem ajánlatos. Mindazonáltal kettő ellen még nem lehet lényeges kifogás. S kettő és három közt igazán csak egyetlen egység a differencia. Talán négyig merészkedtem. A feleségem azt állítja, hogy öt volt; de ő összezavar két egészen különböző ügyet. Az ötöt, mint absztrakt számot, készséggel megengedem; de concrete a barna Porter-sör palackjaira kell vonatkoztatni, az azonban ízelítőként szerepelt, s anélkül a Welsh rabbit tudvalevőleg kerülendő.
Így befejezve frugális estebédem, s fejembe nyomva hálósipkámat, abban az őszinte reményben, hogy másnap délig le sem vetem, ledőltem párnámra, és lelkiismeretem hófehér lévén, azonnal mély álomba merültem.
De mikor teljesültek az emberi remények? Még harmadik horkolásomat sem muzsikálhattam végig, mikor dühös csengetés hallatszott az utcaajtó felől, s aztán türelmetlen dobogás a kopogtatóval, ami rögtön felébresztett. Egy perccel később, s miközben még egyre dörzsöltem pilláimat, feleségem odadobta elém öreg barátom, doktor Ponnonner írásbeli üzenetét. A üzenet így szólt:
Drága jó barátom, keressen föl mindenképpen, mihelyt ezeket a sorokat megkapta. Jöjjön, és örüljön velem. Szívós ügyeskedéssel sikerült végre megnyernem a Városi Múzeum igazgatóságának engedélyét a múmia tudományos vizsgálatára. Ön tudja, milyen múmiáról van szó. Engedélyt kaptam, hogy a tetemet kigöngyöljem pólyáiból, s ha kívánatosnak mutatkozik, fölboncoljam. Csak néhány barátom lesz jelen - természetesen Ön is. A múmia már lakásomon van, s ma este tizenegykor fogunk hozzá kibontásához.
Tisztelő híve,
Ponnonner
Mire a "Ponnonner"-ig értem, bizonyos bámulattal éreztem, hogy oly tökéletesen ébren vagyok, amennyire csak lehet az ember. Vad izgalomban ugrottam ki ágyamból, mindent fölborítva utamban; magamra kaptam ruháimat, igazán mesébe illő gyorsasággal, s lélekszakadva siettem a doktorékhoz.
Ott izgatott társaságra leltem. Már türelmetlenül vártak; a múmia az ebédlőasztalon volt kiterítve; s amint beléptem, megkezdődött a vizsgálat.
A múmia egyike volt annak a kettőnek, amelyet néhány évvel ezelőtt Arthur Sabretash kapitány, Ponnonner unokaöccse hozott egy sírból, Eleithias mellől, mely ott fekszik a líbiai hegyek között Thébától messze, a Nílus-parton. E helyen a barlangsírok, bár kevésbé pompázatosak a thébai temetkezéseknél, mégis jóval érdekesebbek, mert több felvilágosítást nyújtanak az egyiptomiak magánéletéről. A sírkamra, ahonnan a mi példányunk kikerült, állítólag különösen gazdag volt ilyenfajta dokumentumokban - a falakat freskók és domborművek fedték, az elhunyt roppant gazdagságáról meg szobrok, vázák sokasága, élénk mozaikok tanúskodtak.
Ezt a kincset a múzeumban helyezték el, úgy, ahogy Sabretash kapitány megtalálta; vagyis a koporsóhoz hozzá se nyúltak. Nyolc évig hevert így, csak kívülről állítva közszemlére. Ilyenformán nekünk ép és teljes múmia állt rendelkezésünkre; s aki tudja, mily ritkán ér az antikvitás partjainkra kifosztatlan állapotban, az előtt világos, hogy joggal gratulálhattunk magunknak a szerencséhez.
Az asztalhoz közeledve, azon egy nagy, körülbelül hét láb hosszú s talán három láb széles és mintegy harmadfél láb mély tokot vagy dobozt láttam meg. Hosszúkás volt - de nem koporsó alakú. Anyagára nézve első feltevésünk úgy szólt, hogy szikomorfa, azaz platanus, de belevágva megállapítottuk, hogy keménypapír, vagyis jobban mondva papier maché, papiruszrostokból. Külsejét sűrű, festett ábrák borították, melyek temetkezési jeleneteket és más gyászos témákat ábrázoltak - köztük itt-ott elszórtan, a legkülönbözőbb helyeken, egy-egy sorozat hieroglifa, kétségkívül a halott neve. Szerencsére a társaságban jelen volt Mr. Gliddon is; s ő nehézség nélkül megfejtette a betűket, melyek egyszerű fonetikus írást alkottak, és ezt a szót adták ki: "Tevedakoru".
Némi fennakadást okozott az a kérdés, hogyan bontsuk ki a tokot anélkül, hogy megsértenők; de végül is megoldva ezt a problémát, egy második dobozra bukkantunk, mely koporsó alakú s jelentékenyen kisebb térfogatú volt, mint a külső, de annak egyébként minden tekintetben pontos mása. A kettő közötti űr gyantával volt kitöltve, amely a belső doboz színeit bizonyos mértékben megfakította.
Mikor ez utóbbit föltártuk - ami egészen könnyen sikerült -, egy harmadikhoz értünk, mely szintén koporsó alakú volt, s a másodiktól csak anyagában különbözött, minthogy cédrusból készült, s még egyre árasztotta magából ennek a fának különös és erősen aromatikus illatát. Űr a második és harmadik koporsó közt nem volt - az egyik pontosan illeszkedett a másikba.
Eltávolítva a harmadik tokot, megtaláltuk és kiemeltük magát a testet. El voltunk készülve rá, hogy rendes szokás szerint vászonszalaggal vagy pólyával sűrűn körültekerve leljük; de ezek helyett valami hüvelyfélére bukkantunk, mely papiruszból készült, s gazdagon aranyozott és festett gipszréteg borította. A festmények oly tárgyakat ábrázoltak, melyek a lélek különböző, úgynevezett "kötelmeivel" függtek össze s több rendbeli istenség előtt való bemutatásával, és folyton előkerült bennük egy mindig azonos emberi alak, melyet nagyon valószínűen a bebalzsamozott személy portréjának szántak. Fejtől lábig nyúlt egy oszlopszerű, függélyes felirat, fonetikus hieroglifákban, újra megadva a halott nevét és címeit, úgyszintén egész rokonságának nevét és címeit.
Az ily módon hüvelybe zárt nyakat tarka, hengeres üveggyöngyökből készült gallér fedte, melyen a gyöngyök változatos elrendezése a szkarabeusz stb. istenségek képeit formálta a szárnyas glóbusszal. A derék köré hasonló gallér vagy öv simult.
Lehántva a papiruszréteget, a húst kitűnő állapotban találtuk, minden észlelhető szag nélkül. Színe vöröses volt. A bőr kemény, sima, és fénylő. A fogak és a haj jó állapotban. A szemek mintha el lettek volna távolítva, hogy helyükbe üvegszemet tegyenek. Ezek azonban nagyon szépek és csodálatosan élethűek voltak, épp csak hogy a tekintetük túlságosan is határozott. Az ujjakat és körmöket gazdagon aranyozták.
Mr. Gliddon az epidermisz vörhenyes színéből azt a véleményt formálta, hogy a bebalzsamozás teljességgel per asphaltum[41] történt; de mikor a bőr felületén acéleszközzel könnyű kaparást ejtve, az így nyert porból valamennyit a tűzbe vetettünk, tisztán érezhetővé vált a kámfor és más illatos gyanták szaga.
Igen gondosan megvizsgáltuk a testet, hogy megtaláljuk az ismert metszéseket, melyeken át a beleket szokták eltávolítani: de legnagyobb meglepetésünkre, egyet sem tudtunk fölfedezni. Abban az időben még a társaság egyetlen tagja sem tudott arról, hogy egész, vagyis bontatlan múmiák nem tartoznak a ritkaságok közé. Az agyvelőt rendesen az orron keresztül vonták ki; a beleket egy oldalt ejtett vágáson át; aztán a testet megberetválták, megmosták és besózták; majd heteken át pihenni hagyták, míg végre a valóságos bebalzsamozás művelete megkezdődött.
Minthogy semmiféle vágás nyomát nem találtuk, doktor Ponnonner előkészítette eszközeit a boncolásra. Ekkor megjegyeztem, hogy már elmúlt két óra. Erre megegyeztünk abban, hogy a belső vizsgálatot másnap estére halasztjuk; és éppen szét akartunk oszlani, mikor valaki fölvetette az eszmét, hogy tennének egy-két kísérletet a Volta-oszloppal.
Az elektromosság alkalmazása egy legalábbis három-négyezer éves múmiánál, ha nem is nagyon okos, de mindenesetre eléggé eredeti gondolat volt, s valamennyien azonnal beleegyeztünk. Egy tizedrésznyire komolyan s kilenctizednyire tréfából fölszereltünk egy battériát a doktor dolgozószobájában, s az egyiptomit átszállítottuk oda.
Csak nagy nehézséggel sikerült levonni a fedőszöveteket a halántékizom egy darabjáról, mely az izomalkat többi részénél kevésbé látszott merevnek és megkövesültnek, de mint természetesen előre gondolhattuk, a vezetékkel kontaktusba hozva, legcsekélyebb jelét sem adta galvanikus fogékonyságnak. Ez az első kísérlet valóban annyira döntőnek látszott, hogy szívből nevetve képtelen ötletünkön, éppen jó éjszakát akartunk egymásnak kívánni, mikor szemem véletlenül ráesve a múmia szemére, hirtelen bámulatban ottragadt. Ugyanis egyetlen rövid pillantásom elég volt, hogy meggyőzzön: a szemgolyók, melyeket eredetileg mindannyian üvegnek néztünk, s melyeket valamiféle vad merevség tett jellegzetessé, most háromnegyedrészben fedve vannak, s a szemhéjak annyira lecsukódtak, hogy csupán a tunica albuginea[42] egy kis darabkája maradt látható.
Kurjantásom fölhívta a figyelmet erre a tényre, amely mindenki előtt azonnal nyilvánvalóvá lett.
Nem mondhatom, hogy a különös tünemény megrémített volna: mert az én esetemben nem a "rémület" a helyes kifejezés. De lehetséges, hogy az erős, barna sör hatására kissé ideges voltam. Ami a társaság többi tagját illeti, ők meg sem kísérelték elrejteni a végletes ijedtséget, mely hatalmába kerítette őket. Doktor Ponnonnert valósággal sajnálni kellett. M. Gliddon valami különös úton-módon láthatatlanná tette magát. Gondolom, Mr. Silk Buckinghamben sincs annyi merészség, hogy letagadná: négykézláb vonult az asztal alá.
Mégis, a bámulat első megrázkódtatása után mint valami magától értetődő dolgot határoztuk el a kísérlet haladéktalan folytatását. Műveleteink most a jobb láb hüvelykujjára irányultak. Metszést ejtettünk a külső os sesamoideum pollicis pedis[43] felületén, s így hozzáfértünk az abductor-izom[44] gyökeréhez. Újra működésbe hozva a battériát, az áramot ezúttal a kétosztatú idegbe kapcsoltuk - mikor a múmia, a csalódásig elevennek tetsző mozdulattal, először jobb térdét húzta föl annyira, hogy szinte érintkezésbe hozta az abdomen-nel,[45] aztán pedig megfoghatatlan erővel egyenesítve ki lábszárát, olyan rúgást mért doktor Ponnonnerre, hogy hatása alatt ez az úriember, akár a katapultból kilőtt nyíl, leröpült az ablakon át az utca közepére.
Testületileg rohantunk le fölhozni az áldozat megcsonkított maradványait, de nagy örömünkre a lépcsőházban találkoztunk vele, amint sebbel-lobbal rohant már fölfelé, csordultig egy filozófus égő tüzével, és jobban, mint valaha eltelve azzal az érzéssel, hogy minden erőnket és buzgóságunkat latba kell vetnünk kísérletünk folytatására.
Így hát tulajdon kezdeményezésére mély bevágást ejtett a kísérleti alany orra hegyén, azt a maga kezével keményen leszorította, és szoros kontaktusba hozta a vezetékkel.
A hatás erkölcsileg és fizikailag szó szerint és átvitt értelemben, egyaránt villanyozó volt. Először is, a hulla fölnyitotta szemét, és perceken át szaporán pislogott, mint Mr. Barnes a pantomimban; másodszor tüsszentett; harmadszor fölült; negyedszer öklét rázta doktor Ponnonner felé; ötödször, Gliddon és Buckingham urakhoz fordulva, megszólította őket, ékes egyiptomi nyelven, ilyenképpen:
- Ki kell jelentenem, uraim, hogy eljárásuk éppannyira meglep, mint amennyire elszomorít. Doktor Ponnonnertől nem várhattam különb viselkedést. Ő, szegény, elhízott szamár, különbre nem képes. Sajnálom, és megbocsátok neki. De ön, Mr. Gliddon, és ön, Silk, önök annyit utaztak és laktak Egyiptomban, hogy szinte bennszülöttnek hihetné önöket az ember; önök, mondom, annyit éltek köztünk, hogy, azt hiszem, éppoly jól beszélnek egyiptomi nyelven, mint írnak az anyanyelvükön, önöket okkal mindig úgy tekintettem, mint a múmiák hű barátját; önöktől igazán úribb magatartást vártam volna. Mit tartsak arról, hogy önök nyugodtan állnak itt és nézik, milyen csúnyán bánnak velem? Mire véljem, ha önök eltűrik, hogy akármilyen jöttment megfosszon koporsóimtól és ruháimtól ebben az átkozottul hideg országban? És hogy rátérjek a fő pontra, milyen világításban lássam azt a tényt, hogy önök még segítséget nyújtanak és asszisztálnak ennek a nyomorult kis gazembernek, doktor Ponnonnernek, mikor az orromnál fogva ráncigál?
Az olvasó kétségkívül bizonyosra veszi, hogy amint ezt a beszédet az előzmények után meghallottuk, vagy rohantunk mind az ajtónak, vagy hisztérikus rohamban törtünk ki, vagy tömeges ájulás fogott el. A három közül valamelyik mindenesetre várható volt. Sőt nagyon könnyen megeshetett volna, hogy mind a három viselkedésmód egyszerre előfordul. És becsületemre, nem tudom, hogyan és mi okból történhetett, hogy egyik sem fordult elő. De talán az igazi okot a kor szellemében kell keresni, amely teljesen az ellentétek törvényéhez igazodik, s amelyről már általában elismerik, hogy mindenben a paradox és lehetetlen megoldást keresi. Vagy talán mindent összevéve, csak a múmia rendkívül természetes és magától értetődő modora vetkeztette ki a szavakat kísértetiességükből. Akárhogy is, a tény kétségtelen: társaságunknak egyetlenegy tagja sem tanúsított különös remegést, egyik sem látszott úgy tekinteni a dolgot mint olyasvalamit, ami különösebben rendkívüli.
Én a magam részéről teljesen rendjén valónak éreztem, s csak annyit tettem, hogy egy kicsit félrehúzódtam az egyiptomi keze ügyéből. Dr. Ponnonner zsebre vágta a kezét, keményen ránézett a múmiára, és arca szörnyen elvörösödött. Mr. Gliddon megsimogatta a pofaszakállát, és fölhúzta az inggallérját. Mr. Buckingham félrehajtotta fejét, és jobb hüvelykujját bedugta a szája bal szögletébe.
Az egyiptomi percekig szigorú arccal nézte, s végül gúnyos mosollyal így szólt:
- Miért nem felel, Mr. Buckingham? Hallotta, mit mondtam, vagy nem? Vegye ki a hüvelykujját a szájából.
Mr. Buckingham erre könnyedén megrezzent, kivette jobb hüvelykjét a szája bal szögletéből, és némi kárpótlásul bal hüvelykjét a fentebb említett nyílás jobb szögletébe dugta.
Miután Mr. Buckinghamtől nem tudott választ kapni, a síri alak ingerülten Mr. Gliddonhoz fordult, s parancsoló hangon megkérdezte, hogy általában mit jelentsen mindez?
Mr. Gliddon hosszasan felelt a fonetikus ábécé hangjai szerint; s ha az amerikai nyomdák egyáltalán el volnának látva hieroglif írásjegyekkel, nagy örömömre szolgálna eredetiben jegyezni ide igazán pompás beszédének teljes szövegét.
Mindjárt megragadhatom az alkalmat közbevetni, hogy az egész itt következő beszélgetés, amelyben a múmia is részt vett, kora-egyiptomi nyelven folyt le, Gliddon és Buckingham uraknak mint tolmácsoknak közvetítésével - legalább ami engem és a társaság más járatlanabb tagjait illeti. A fönt nevezett urak utánozhatatlan folyékonysággal és kellemmel beszélték a múmia anyanyelvét; de lehetetlen volt észre nem vennem, hogy - bizonyára azért, mert a társalgásban teljesen modern s a múmia előtt természetesen ismeretlen fogalmak is fölmerültek - a két utazó időnként érzékelhető formákat kényszerült alkalmazni, hogy valamelyes megértésre leljen. Mr. Gliddon például egy alkalommal nem tudta megértetni az egyiptomival ezt a szót: "politika", mindaddig, míg nem rajzolt a falra egy darabka szénnel egy kis rongyos könyökű, borosorrú gentlemant, aki egy tuskón áll, bal lábát hátravonja, jobb karját összeszorított ököllel előrenyújtja, szemét az égre mereszti, és száját kilencven fokos szögben kitátja. Hasonlóképpen Mr. Buckingham csak úgy volt képes érthetővé tenni ezt az abszolút modern fogalmat: "paróka", hogy Dr. Ponnonner indítványára, a szeme fehérjéig elsápadva, rászánta magát, hogy fejéről levegye - a tulajdon parókáját.
Az olvasó természetesnek fogja találni, hogy Mr. Gliddon beszéde főleg azon nagy előnyök és eredmények körül forgott, melyek a múmiák kigöngyöléséből és felboncolásából a tudományra háramlanak; ünnepélyesen bocsánatot kért egyúttal ez ügyben minden kellemetlenségért, amely ebből különösebben reá, a Tevedakoru nevű múmiára nézve személy szerint származhatik; és befejezte egy diszkrét célzással - mert alig lehet többnek tekinteni - arra vonatkozólag, hogy miután ez a kis kimagyarázkodás megtörtént, legjobb lesz folytatni a megkezdett vizsgálatot. E pontnál Dr. Ponnonner megint elővette szerszámait.
Úgy látszik, hogy a szónok végső indítványára nézve Tevedakorunak bizonyos lelkiismereti aggályai voltak, melyeknek természetét nem tudtam világosan megérteni; de egyébként kijelentette, hogy bocsánatkérő magyarázatunkkal teljesen meg van elégedve, és, leszállva az asztal tetejéről, sorban kezet fogott a társaság minden tagjával.
Mikor ez a szertartás véget ért, azonnal hozzáláttunk, hogy orvosoljuk a folytonossági hiányt, melyet a bonckés médiumunkon ütött Összevarrtuk a sebet a halántékon, bekötöztük a lábát, és egy négyzethüvelyknyi fekete flastromot alkalmaztunk az orr közepére.
Most észrevettük, hogy a Vezéren - mert ez volt, úgy látszik, Tevedakoru titulusa - könnyed borzongás fut át, nyilván a hidegtől. A doktor tüstént ruhatárához folyamodott, s nemsokára egy Jennins legjobb modorában készült fekete kabáttal, égszínkék csíkos, skót pantallóval, rózsaszín zefiringgel, lebernyeges brokátmellénnyel, zsák szabású, világos felsőkabáttal, kampós sétabottal, egy karima nélküli kalappal, lakkcsizmával, szalmaszín kecskebőr kesztyűvel, egy szemüveggel, egy pár hamis pofaszakállal, s egy waterfall nyakravalóval tért vissza. Minthogy a Vezér és a doktor termete meglehetősen különbözött - az arány kettő az egyhez lévén -, némi nehézséget okozott ezeket az öltönydarabokat az egyiptomi testére alkalmazni; de mire kész lett, mondhatni, hogy föl volt öltözve. Ekkor Mr. Gliddon karját nyújtotta neki, és egy kényelmes székhez vezette a kályha mellé, míg a doktor csengetett, s szivart és bort hozatott.
A társalgás hamarosan megélénkült. Érthetőleg heves kíváncsiság irányult azon bizonyos mértékben tagadhatatlanul figyelemre méltó tény felé, hogy Tevedakoru mostanáig életben maradt.
- Azt gondoltam volna - jegyezte meg Mr. Buckingham -, hogy igazán beállt önre nézve az elhalálozás ideje.
- De hát - felelt a Vezér igen csodálkozva -, alig múltam hétszáz esztendős. Az apám ezer évig élt, és egyáltalán nem volt valami elgyengült aggastyán, mikor meghalt.
Itt gyors sorozata következett a kérdéseknek és számításoknak, s ezek révén kitűnt, hogy a múmia régiségére vonatkozó feltevések durva hibán alapulnak. Ugyanis éppen ötezer-ötven éve és néhány hónapja múlt, hogy Eleithias katakombáiba helyezték.
- Csakhogy az én megjegyzésem - kezdte megint Mr. Buckingham - nem az ön temetési életkorára vonatkozott. Sőt szívesen elismerem, hogy ön még fiatal ember. Szavaim arra a hihetetlenül hosszú időre céloztak, ameddig az ön tulajdon számítása szerint, in asphaltum elhelyezve pihent.
- In micsoda? - kérdezte a Vezér.
- In asphaltum - ragaszkodott kifejezéséhez Mr. Buckingham.
- Ah, igen; kezdem sejteni, mire gondol; kétségkívül azt is megfelelően lehetett volna alkalmazni, de az én időmben alig használtunk mást, mint higanybikloridot.
- De amit legkivált képtelenek vagyunk megérteni - szólt Ponnonner -, az a következő: hogyan van az, hogy ön, miután ötezer évvel ezelőtt meghalt, és eltemették Egyiptomban, ma itt ül elevenen és ilyen örvendetesen jó egészségben?
- Ha, mint ön mondja, csakugyan meghaltam volna - felelt a Vezér -, több mint valószínű, hogy ma is halott lennék; mert hisz látom, hogy önök még a galvanizmus csecsemőkorát élik, és nem tudják véghezvinni vele azt, ami nálunk rendes és megszokott dolog volt. De a tény az, hogy katalepsziás állapotba estem, és barátaim úgy gondolták, hogy vagy halott vagyok, vagy jobb volna, ha az lennék; azért siettek bebalzsamoztatni. Gondolom, önök ismerik a balzsamozás alapelvét?
- Az igazat megvallva, nem teljesen.
- Ah, értem; sajnálatos tudatlanság! Nos hát, most nem bocsátkozom részletekbe: de annyit meg kell mondanom, hogy a balzsamozás Egyiptomban, a szó helyes értelmében, mindazon életfunkciók meghatározatlan időre való megállítását jelentette, amelyeket a folyamatnak alávetettünk. "Életfunkciókat" mondok a szó legtágabb jelentése szerint; beleértve éppúgy a morális és vitális, mint a fizikai lét funkcióit. Ismétlem, hogy a balzsamozás alapelve nálunk abban állt, hogy megállítottuk és hosszú időre felfüggesztettük mindazon életfunkciókat, melyeket a folyamatnak alávetettünk. Röviden: amilyen állapotban volt az egyén a bebalzsamozás időpontjában, abban az állapotban maradt. Mármost, mivel én szerencsére a Scarabaeus véréből származom, elevenen balzsamoztak be: mint jelenleg önök is láthatják.
- A Scarabaeus véréből! - kiáltott föl Dr. Ponnonner.
- Úgy van. A Scarabaeus egy nagyon előkelő és nagyon régi patríciuscsaládnak insignium-a, azaz címere volt. A Scarabaeus véréből származni nem jelent egyebet, mint azon családhoz tartozni, melynek a Scarabaeus az insigniuma. Képletes értelemben beszélek.
- De mi köze ennek ahhoz, hogy ön eleven?
- Nos, Egyiptomban az volt a szokás, hogy a holttestet bebalzsamozás előtt megfosztották beleitől és agyvelejétől; egyedül a Scarabaeusok nemzetsége volt mentes e szokás alól. Így, ha nem lettem volna Scarabaeus, most bizonnyal nem volna belem meg agyam; s ezek bármelyike híján bajos dolog élni.
- Értem - szólt Mr. Buckingham -, és feltételezem, hogy az úgynevezett egész vagy bontatlan múmiák, melyek fölbukkannak, valamennyien a Scarabaeusok nemzetségéből valók.
- Kétségtelenül.
- Én azt gondoltam - szólt Mr. Gliddon igen szelíden -, hogy a Scarabaeus egyike volt az egyiptomi isteneknek.
- Az egyiptomi micsodáknak? - kiáltott a múmia fölugorva.
- Isteneknek! - ismételte az utazó.
- Mr. Gliddon, igazán csodálkozom, hogy önt ily módon hallom beszélni - szólt a Vezér újból elfoglalva székét. - A föld színén egyetlen nemzet sem hitt soha egynél több istenben. A Scarabaeus, az Ibis stb. minálunk, akárcsak a hasonló teremtmények más népeknél, csak szimbólumok vagy médiumok voltak; ezek közvetítésével ajánlottuk föl imáinkat a teremtőnek, aki sokkal fenségesebb volt, hogysem egyenesen hozzá fordulhattunk volna.
Itt szünet állott be. Végre Dr. Ponnonner vette fel újra a beszéd fonalát.
- Aszerint tehát, amit ön mondott, előfordulhat, hogy a Nílus katakombái közt több Scarabaeus nembéli múmia is rejtőzhet még eleven állapotban?
- Ehhez kétség sem férhet - felelte a Vezér. - Mindazok a Scarabaeusok, akiket merő véletlenségből elevenen balzsamoztak be, ma is elevenek. Sőt azok közül is, akiket szándékosan balzsamoztak be így, akadhat néhány, akit ottfelejtett a végrendelet végrehajtója, és máig is a sírjukban feküsznek.
- Lesz olyan szíves megmagyarázni - szóltam én -, mit ért azokon, akiket "szándékosan" balzsamoztak be így?
- Nagyon szívesen - felelt a múmia, miután szemüvegén át előbb nyugodtan végignézett, mert ez volt az első eset, hogy közvetlen kérdést merészeltem intézni hozzá.
- Nagyon szívesen - ismételte. - Az emberi élet átlagos tartama az én időmben körülbelül nyolcszáz esztendő volt. Eltekintve különös balesetektől, kevés ember halt meg a hatszázadik életéve előtt; s kevés ember élte túl a tizedik századot; de a nyolcadikat természetes korhatárnak tekintettük. A bebalzsamozás azon elvének felfedezése után, melyet az imént önök előtt kifejtettem, filozófusaink arra a gondolatra jutottak, hogy dicséretre méltó kíváncsiságot lehetne kielégíteni s egyszersmind a tudomány érdekeit hatalmas lépéssel előrevinni, ha ezt a természetes életidőt részletekben élnénk le. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy a történettudomány terén valami ilyesmire nélkülözhetetlenül szükség van. Egy történetíró például eléri az ötszázadik életévét, nagy szorgalommal összeállít egy könyvet, és aztán gondosan bebalzsamoztatja magát; utasításban hagyván végrendeletének az idő szerinti végrehajtói számára, hogy bizonyos idő, mondjuk, öt- vagy hatszáz év elteltével keltsék újból életre. Mikor a kitűzött idő elmúlt, s ő folytatja életét, csalhatatlanul úgy találja, hogy nagy műve valóságos találomra összehordott jegyzetgyűjteménnyé változott át, azaz nem egyéb, mint egy egész csorda kétségbeesett kommentátor egymással ellentétes találgatásainak, problémáinak és személyi harcainak irodalmi arénája. Ezek a találgatások stb., melyeket jegyzeteknek vagy konjekturáknak neveznek, oly tökéletesen háttérbe szorítják, elcsavarják és elborítják magát a szöveget, hogy a szerzőnek lámpással kell nekilátni, hogy fölfedezze alattuk a saját könyvét. Mire fölfedezi, konstatálja, hogy nem is érte meg a kutatás fáradságát. Miután elejétől végig újraírta, kötelességének tekinti, hogy rögtön hozzálásson és korrigálja a maga tudása és tapasztalatai alapján a kor hagyományait és emlékeit arról a másik korról, amelyben ő eredetileg élt. Ily mód ennek az időről időre való újraírásnak, és újabb meg újabb egykori tudósok személyes tapasztalata alapján való helyesbítésnek a folyamata azzal az eredménnyel járt, hogy történetírásunk nem züllött puszta mesévé.
- Engedelmet kérek - szólt e pontnál Dr. Ponnonner, kezét gyengéden az egyiptomi karjára fektetve -, engedelmet kérek, uram, szabad volna egy pillanatra félbeszakítanom?
- Uram, parancsoljon - felelt a Vezér merev magatartást öltve.
- Egyetlen kérdésem volna - szólt a doktor. - Ön említette, hogy a történetíró személyes tapasztalata alapján korrigálja a maga korára vonatkozó hagyományokat. Szeretném tudni, átlagban e mítoszoknak hányadrészét találták hűnek az igazsághoz?
- E mítoszoknak, mint ön helyesen mondja, uram, általában ugyanaz a sorsuk, mint a még át nem dolgozott történeti művekben följegyzett tényeknek: azaz soha, semmiféle körülmények között és senkinek a tudomása szerint nem akadt még egyetlen ióta sem, ami ne bizonyult volna teljesen és gyökeresen hamisnak.
- De miután egészen világos - mondta a doktor -, hogy az ön sírbatétele óta legalább ötezer év telt el, biztosra veszem, hogy az ön korában a történetírás, ha a hagyomány nem is, eleget tudott egy általános érdekű témáról, éspedig a teremtésről, ami - mint ön is bizonnyal kiszámította már - legfeljebb tíz évszázaddal régebben történhetett.
- Uram! - kiáltott Tevedakoru vezér.
A doktor megismételte megjegyzését, de az idegennel csak sok utólagos magyarázat után lehetett megértetni. Végre habozva így szólt:
- A téma, amit ön megpendített, bevallom, számomra tökéletesen új. Sohasem hallottam, hogy valakinek az a különös ötlete támadhasson, mintha ennek a mindenségnek - vagy világnak, ha így jobban tetszik - valaha egyáltalán kezdete lett volna. Egyszer és csak egyetlenegyszer hallottam egy különböző spekulációkkal foglalkozó embertől valami távoli célzást, mely az emberi faj eredetére vonatkozott; és ez az ember még ugyanazt a szót is alkalmazta - Ádám: azaz Vörös Agyag -, amit ön használt. Csakhogy generikus értelemben alkalmazta, vonatkozással a poshadt talajból való ősnemzésre - ahogy a teremtés alacsonyabb géniuszainak ezrei is keletkeztek -, s melynek folytán az öt nagy emberi törzs egyszerre született meg a földgolyó öt különböző és körülbelül egyenlő nagyságú karéján.
E beszédre a társaság tagjai általában vállukat vonogatták, s egyikünk-másikunk jelentőségteljes mozdulattal nyúlt a homlokához. Mr. Silk Buckingham, könnyed pillantást vetve először Tevedakoru tarkójára, azután koponyájának homlokrészére, a következőket mondta:
- Az ön korában az emberi élet hosszú időtartama, valamint az a szokás, hogy alkalmilag, mint ön megmagyarázta, részletekben élték le, valóban abban az irányban kellett hasson, hogy kifejlődjön és fölhalmozódjon a tudás. Ennélfogva fölteszem, hogy a régi egyiptomiak a korunkbeliekhez és főleg a jenkikhez viszonyított feltűnő alsóbbrendűségét a tudomány minden ágában teljességgel az egyiptomi koponya fokozottabb keménységére kell visszavezetnünk.
- Ismét bevallom - felelt a Vezér türelmes szelídséggel -, hogy némileg elvesztettem a fonalat az ön megértéséhez: kérem, a tudománynak milyen ágaira méltóztatik célozni?
Erre az egész társaság együttesen, hosszan kezdte részletezni a frenológia hipotéziseit, és az állati delejesség csodáit.
A Vezér, miután végighallgatott, néhány adatot tárt elénk, melyekből világosan kitűnt, hogy Gall[46] és Spurzheim[47] elődei Egyiptomban oly régen virágzottak és letűntek, hogy majdnem teljesen elfeledték őket, és hogy Messmer mutatványai nagyon silány kis trükkök a thébai tudósok pozitív csodáihoz mérve, akik tetveket és más hasonló férgeket a semmiből is létre tudtak hozni.
Itt megkérdeztem a Vezért, vajon az ő kora képes volt-e kiszámítani az égitestek fogyatkozásait? Kissé megvetően mosolygott, és igennel felelt.
Ez némileg zavarba hozott, de éppen más oldalról kezdtem puhatolni asztronómiai tudását, mikor a társaság egy tagja, aki mindeddig nem nyitotta ki száját, fülembe súgta, hogy e pontban bővebb információért forduljak Ptolemaioszhoz - akárki légyen is ez az úr -, és valami Plutarkhosz művéhez de facie lunae.[48]
Ekkor a gyújtóüvegek és lencsék s általában az üveggyártás felől kérdeztem a múmiát; de még be sem fejeztem kérdéseimet, mikor a hallgatag vendég ismét nyugodtan megérintette könyökömet, és arra kért, hogy az isten szerelméért vessek egy pillantást Diodorosz Siculusba.[49] Ami a Vezért illeti, ő válasz gyanánt csak azt kérdezte, vajon nekünk, moderneknek, vannak-e olyan mikroszkópjaink, amelyek lehetővé teszik, hogy olyan finom művű kámeákat metsszünk, mint az egyiptomiak. Míg azon tűnődtem, hogyan feleljek erre a kérdésre, a kis Dr. Ponnonner igen különös módon kompromittálta magát.
- Nézze meg az épületeinket! - kiáltotta utazóink nagy megrökönyödésére, akik hiába csipkedték szinte kékre és feketére a bőrét.
- Nézze meg a Bowling-park szökőkútjait New Yorkban! - üvöltött valóságos enthuziazmussal - vagy ha ez túl hatalmas látvány, vessen egy pillantást a washingtoni Capitoliumra! - s a derék kis doktor elkezdte aprólékosan részletezni az említett épület arányait. Elmagyarázta, hogy csak az előcsarnokot nem kevesebb, mint huszonnégy, öt láb átmérőjű és egymástól tíz lábnyi távolságra álló oszlop díszíti.
A Vezér azt felelte, sajnálja, hogy e pillanatban nem emlékezik Aznak város főépítményeinek pontos méreteire. Ezeket az idők éjjelén rakták le, de romjaik az ő temetése idején még álltak egy nagy homoksivatag közepében, Thébától nyugatra. De ha már oszlopcsarnokról van szó, eszébe jut, hogy egy ilyen oszlopcsarnok, mely a Karnak nevű külvárosnak egy kisebbfajta palotájához tartozott, száznegyvennégy, egyenként harminchét láb kerületű és egymástól huszonöt lábnyi távolságban emelt oszlopból állt. Az út ehhez az oszlopcsarnokhoz a Nílus felől egy két mérföld hosszú, húsz, hatvan és száz láb magas szfinxekből, szobrokból és obeliszkekből alkotott sétányon át vezetett. Maga a palota - amennyire vissza tud emlékezni - két mérföld hosszú volt, és a kerülete talán hét mérföld. Falait kívül-belül teljesen beborították a gazdag festésű hieroglifák. Nem meri határozottan állítani, hogy a doktor capitóliumaiból akár csak ötvenet vagy hatvanat is föl lehetett volna építeni a falai közt, de egyáltalán nem biztos, hogy némi igyekezettel ne lehetett volna beszorítani két-háromszázat is. Pedig ez a karnaki palota végül is csak jelentéktelen, apró épület volt. Mindazonáltal ő - a Vezér -, ha jóhiszemű, nem tagadhatja meg a zsenialitást, nagyszerűséget és kiválóságot a Bowling-Park szökőkútjától, ha csakugyan olyan, amilyennek a doktor leírta. Kénytelen elismerni, hogy semmi hasonló nem létezett soha sem Egyiptomban, sem másutt.
Itt megkérdeztem a Vezért, mit szól a vasutainkhoz?
- Semmi különöset - felelte. - Meglehetős silányak; elég rosszul agyalták ki, a kivitelük ügyetlen. Nyilván nem lehet őket összehasonlítani azokkal a hatalmas, sima, egyenes vasbordás műutakkal, melyeken az egyiptomiak egész templomokat és százötven láb magas, egyetlen kőből faragott obeliszkeket szállítottak.
Beszéltem gigantikus mechanikai erőforrásainkról.
Beismerte, hogy ezen a téren tudunk valamit, de azt kérdezte, hogyan fognánk hozzá, hogy fölrakjuk a vállköveket akárcsak a kis karnaki palota keresztgerendáira?
Úgy tettem, mintha nem hallanám a kérdést, és meginterpelláltam, van-e fogalma az artézi kutakról? Ő egyszerűen felvonta szemöldökét, mire Mr. Gliddon jelentősen felém hunyorított, és halkan megjegyezte, hogy egy artézi kutat nemrég fedeztek föl a Nagy Oázis kútfúró munkálatainál alkalmazott mérnökök.
Ekkor acélunkat említettem: de az idegen fölhúzta az orrát és azt kérdezte, meg lehetett volna-e csinálni evvel az acéllal az obeliszkeken látható finom és éles faragásokat, amiket köszörült rézszerszámokkal dolgoztak ki?
Ez annyira meghökkentett, hogy tanácsosnak láttuk a vitát a metafizika terére vinni át. Behozattuk a Napóra című könyvet, és fölolvastunk belőle egy-két fejezetet valamiről, ami nem nagyon világos, de amit a bostoni tudósok a "Haladás Nagy Áramlatának" neveznek.
A Vezér csak annyit mondott, hogy a Nagy Áramlatok az ő korában rémesen közönséges dolgok voltak, és ami a Haladást illeti, az egy időben már valóságos istencsapásként jelentkezett - de haladni sohase haladt.
Ekkor a demokrácia nagy szépségéről és fontosságáról kezdtünk beszélni, és tőlünk telhetőleg igyekeztünk fölkelteni a Vezér méltánylását azon előnyökkel szemben, melyek abból háramlanak miránk, hogy olyan helyen élünk, ahol van szavazati jog ad libitum,[50] és nincs király.
Szemmel látható érdeklődéssel hallgatott; a dolog, úgy látszik, nem csekély mértékben mulattatta. Mikor a beszédet befejeztük, elmondta, hogy valamikor régen történt valami nagyon hasonló dolog. Tizenhárom egyiptomi tartomány együttesen elhatározta, hogy fölszabadítja magát, és nagyszerű példát ad az emberiségnek. Összegyűjtötték bölcseiket, és kifőzték a legzseniálisabb alkotmányt, amit csak ki lehet gondolni. Egy darabig feltűnő jól megvoltak vele, csak a dicsekvés szokása fejlődött ki köztük csodálatosan. De végre a dolog úgy végződött, hogy a szóban forgó tizenhárom állam egyesült még tizenöt-húsz másik állammal a leggyűlöletesebb és legtűrhetetlenebb zsarnokság céljaira, amit valaha a föld színe látott.
Erre nem tudtam, mit mondjak. Ezért fölemelt hangon azon kezdtem sajnálkozni, hogy Egyiptom nem ismerte a gőz erejét.
A Vezér csodálkozva nézett rám, de nem felelt. Ám a hallgatag úr erősen oldalba bökött a könyökével, és figyelmeztetett, hogy untig eléggé kompromittáltam magamat... Hát valóban oly járatlan vagyok, és nem tudom, hogy a modern gőzgép Caus Salamon közvetítésével az antik Hero találmányából vette eredetét?
Most az a közvetlen veszély fenyegetett, hogy a vitában mi húzzuk a rövidebbet; de szerencsénkre Dr. Ponnonner összeszedve magát, segítségünkre sietett, és föltette a kérdést, vajon Egyiptom népe komolyan gondolhatna-e arra, hogy vetélkedésbe szálljon a modernekkel a ruházkodás mindennél fontosabb kérdésében?
A Vezér erre letekintett pantallója csíkjaira, majd megfogta egyik frakkszárnya végét, és szeméhez emelve pár percig vizsgálgatta. Végre, miután ismét leeresztette, szája lassan-lassan egyik fülétől a másikig húzódott; de nem emlékszem, hogy válaszképp valamit is mondott volna.
Erre visszanyertük bátorságunkat, s a doktor, komoly méltósággal közeledve a Vezérhez, megkérte, mondja meg őszintén, úri becsületszavára, vajon az egyiptomiak értettek-e bármikor is akár Ponnonner-féle tabletták, akár Brandreth-pirulák készítéséhez?
Aggodalmasan vártuk a feleletet - de hiába. A felelet elmaradt. Az egyiptomi elpirult, és lecsüggesztette fejét. Sohasem volt diadal tökéletesebb; sem vereség, melyet ily kevés hidegvérrel viseltek volna. Igazán nem nézhettem a szegény múmia gyötrődését. Fogtam a kalapomat, mereven meghajoltam előtte, s elbúcsúztam.
Mikor hazaértem, konstatáltam, hogy elmúlt négy óra, és rögtön ágyba feküdtem. Most délelőtt tíz van. Hét óta fenn vagyok, hogy lefirkantsam ezt a memorandumot családom és az emberiség hasznára. Az előbbit nem akarom többé látni. Feleségem valóságos fúria. Az igazat megvallva, alaposan meguntam ezt az életet, s általában a tizenkilencedik századot. Meg vagyok győződve, hogy minden romlásnak indult. Azonkívül éget a kíváncsiság, ki lesz az elnök 2045-ben? Ezért, mihelyt megberetválkoztam és felhörpintettem egy csésze kávét, megyek Ponnonnerhez, és bebalzsamoztatom magamat néhány évszázadra.
Fordította Babits Mihály
Pestis eram vivus - moriens tua mors ero[51]
LUTHER MÁRTON
Borzalom és végzet minden korokban leselkedtek ránk. Mért adjak hát dátumot ennek a történetnek? Hadd mondjak csak annyit, hogy abban az időben, amelyről beszélek, még élt Magyarország belsőbb részeiben valami erős, noha titkolt hite a lélekvándorlás tanainak. Magáról a dogmáról - hogy hamis-e vagy valószínű? - nem szólok. Csak annyit jegyzek meg, hogy hitetlenségünk nagy része - mint La Bruyère mondja boldogtalanságukról - vient de ne pouvoir être seuls?[52]
De a magyarországi babonának van néhány pontja, mely a képtelenséggel határos. Ezek a magyarok lényegesen eltérnek keleti mintáiktól. Például. "A lélek - mondják az előbbiek, egy éles eszű és művelt párizsi író szavai szerint - ne demeure qu'une seule fois dans un corps sensible: au reste - un cheval, un chien, un homme même, n'est que la ressemblance peu tangible de ces animaux".[53]
A Berlifitzing és Metzengerstein famíliák századok óta viszályban éltek. Ily halálos ellenségeskedés sose keserített még egymás ellen két ily előkelő házat. S a gyűlölködés okát, úgy látszik, egy régi jóslat szavaiban lehet megtalálni:
"Egy nagy névre félelmes bukás vár, ha, miként a lovas úrrá lesz lován, a halandó Metzengerstein diadalmaskodik a halhatatlan Berlifitzing fölött!"
Bizonyos, hogy e szavaknak magukban nem sok értelmük van. De együgyűbb okok is jártak már - nem is olyan régen - ugyanilyen eseményterhes következménnyel. S ráadásul a két birtok - a kettő közvetlenül határos - régóta versengő befolyással volt a kormányzat tetteire. Meg aztán, közeli szomszédok ritkán jó barátok; s a berlifitzingi kastély lakói váruk magas párkányairól valósággal beláthattak a Metzengerstein-palota ablakain. S a főúrinál is nagyobb pompa, amit ott megfigyelhettek, egyáltalán nem volt alkalmas arra, hogy a fiatalabb és nem olyan gazdag Berlifitzing család ingerlékeny érzelmeit csillapítsa. Csoda-e hát, hogy ennek a jóslatnak a szavai, akármilyen ostobák voltak is, sikeresen egymásra haragítottak s haragban tartottak két családot, melyet az örökölt féltékenység minden ösztönzése amúgy is viszályra predesztinált? A jóslat - ha egyáltalán jelentett valamit - annak a háznak végső diadalát látszott jelenteni, amely máris hatalmasabb volt; s természetes, hogy emléke a gyengébb és kevésbé befolyásos félben annál keserűbb indulatot költött.
Vilmos, Berlifitzing grófja elbeszélésünk idején bármilyen magas származású, mégis beteges és gyerekes öregember volt, s nem nevezetes semmi egyébről, csak a határtalan és megrögzött személyes ellenszenvről vetélytársának famíliája iránt, s a lovaknak és a vadászatnak oly szenvedélyes szeretetéről, hogy sem testi gyengesége, hajlott kora, sem szellemi tehetetlensége nem akadályozhatta a vadűzés veszélyeiben való mindennapos részvételét.
Báró Metzengerstein Frederik viszont még nem volt nagykorú. Atyja, G. miniszter, fiatalon halt meg. Anyja, Mária bárónő, nemsokára követte. Frederik ekkor tizennyolcadik évében volt. Tizennyolc év városban nem nagy idő; de pusztaságban - ilyen nagyszabású pusztaságban, mint ez a régi uradalom - az órainga lengésének mélyebb a jelentése.
Egy és más különös körülmény folytán, amely atyjának a vagyonra vonatkozó intézkedéseiből következett, a fiatal báró atyja halála után azonnal átvette a hatalmas birtokot. Ekkora birtok ritkán volt azelőtt magyar úr kezében. Kastélya számtalan, A legkülönb, fényét, nagyságát tekintve, mind között a Metzengerstein-palota. Uradalmainak határvonalát sohasem húzták meg pontosan; de fő-fő parkjának kerülete ötven mérföldet ölelt körül.
Most, hogy ezt a páratlan vagyont ilyen fiatal és hírhedt jellem örökölte, majd mindenki egyetértett abban, hogy milyen lesz várható viselkedése. S csakugyan: a három első napon át az örökös Heródesnél is Heródesebbnek mutatta magát, s cselekedetei felülmúlták legrajongóbb bámulóinak várakozását. Gyalázatos kicsapongások, nyilvánvaló szószegések, hallatlan kegyetlenségek hamar megértették remegő jobbágyaival, hogy sem szolgalelkű meghunyászkodás, sem lelkiismeretes kötelességteljesítés nem biztosítja őket ezentúl e törpe Caligula skrupulust nem ismerő karmai ellen. A negyedik nap éjjelén észrevették, hogy a berlifitzingi kastély istállói lángban állanak; s a szomszédság egyhangúlag a báró bűneinek és szertelenségének máris szörnyű hosszú rovására írta a gyújtogatás vádját.
Ám a zavar és futkosás közt, melyet ez az esemény okozott, a fiatal főúr maga látszólag elmélkedésbe merülve ült a Metzengersteinek családi palotájának egy nagy és üres termében. A dús, bár megfakult kárpitok, melyek mélán lengtek a falakon, előkelő ősök százainak árnyszerű fenséges alakját idézték. Itt hermelinpalástos papok és egyházi méltóságok, otthonosan elterpeszkedve a kényúr és király oldalán, emelnek vétót valamely világi uralkodó kívánsága ellen, vagy a pápai főhatalom fiatjával[54] fékezik az ősellenség lázadó sceptrumát. Amott sötét tekintetű, szálas Metzengerstein-fejedelmek - izmos csataménjük lába mélyen az elhunyt ellenség hullái közt -, életteljes arckifejezésük még a leghiggadtabb idegeket is meghökkenti; itt-ott tűnt napok dámáinak kéjes és hattyúi teste lengett valami sosem volt táncban, képzelt melódiák dallamára.
De míg a báró figyelt, vagy úgy tett, mintha figyelne a berlifitzingi istállókban támadt, fokozatosan növekvő lármára - vagy talán valami újabb, elszántabb, vakmerőbb merényleten törte fejét -, szeme öntudatlanul is egy óriás és természetellenesen színezett lovat, a rivális család egy szaracén ősének paripáját követte, melyet a faliszőnyeg mintája ábrázolt. A ló maga, a rajz előterében, mozdulatlanul, szoborszerűen állt - míg hátrább legyőzött lovasa egy Metzengerstein tőrétől pusztult el.
Frederik ajkán ördögi kifejezés ébredt, amint ráeszmélt, hogy pillantása tudtán kívül hova irányult. De mégsem fordította másfelé. Ellenkezőleg: mintha lenyűgöző és aggódó feszültség ereszkedett volna érzékeire, fátyolként, hogy miért, sehogy sem tudta okát adni. Csak nehezen bírta összeegyeztetni álmatag és összefüggéstelen érzéseit avval a bizonyossággal, hogy ébren van. Mennél tovább nézte a képet, annál ellenállhatatlanabb lett a varázs, annál lehetetlenebbnek tűnt előtte, hogy valaha is kivonhatja tekintetét e szőnyeg igézete alól. De amint ott künn a zaj hirtelen erősebb lett, figyelme kényszerű erővel fordult a különösen villogó fény felé, amelyet az istálló lángja vetett egyenesen a szoba ablakaiba.
Ám ez csak egy pillanatig tartott; tekintete gépiesen visszatért a faliképre. S óriási meglepetésére és borzalmára a gigászi ló feje időközben helyet változtatott. Az állat nyaka, mely előbb, mintegy részvétből, urának elterült teste fölé ívelt, most teljes hosszában kinyúlt a báró felé. Szemei, mindeddig láthatatlanok, most valami erélyes és emberi kifejezést öltöttek, vörös és szokatlan lángban villogtak; s szétfeszült ajkai teljesen szembetárták a láthatólag földühödt paripa undorító, síri fogsorát.
Megdermedve a rémülettől, a fiatal főúr az ajtó felé imbolygott. Amint fölszakította, a vörös fénynek egy sugara, messze belövellve a szobába, árnyékát éles körvonallal a reszkető szőnyegre vetette; s ő borzadva figyelte meg, hogy - amint egy pillanatra megtántorult a küszöbön - ez az árnyék a szaracén Beflifitzing kegyetlen és diadalmas gyilkosának pontos helyzetét vette föl, s tökéletesen kitöltötte annak körvonalait.
Hogy könnyítsen nyomott hangulatán, a báró kirohant a szabad ég alá. A palota főkapujánál három lovásszal találkozott. Üggyel-bajjal s szinte életük közvetlen veszélyével próbálták megfékezni egy markos, lángvörös, megbokrosodott ló ágaskodását.
- Kinek a lova az? Hol szereztétek? - kérdezte az ifjú gyanakvó és rekedt hangon, mert rögtön észrevette, hogy a rejtelmes paripa a szőnyegszobában tökéletes mása a szeme előtt toporzékoló dühös állatnak.
- Magáé a báró úré - felelte az egyik lovász -, legalábbis más nem tart rá igényt. Futtában fogtuk el, szinte gőzölgött és tajtékzott a dühtől, úgy menekült a berlifitzingi égő istállóból. Azt hittük, az öreg gróf ménesébe való, az idegen lovak ménesébe, s visszavittük, hogy eltévedt. De az ottani lovászgyerekek tudni se akarnak róla; ami elég különös, mert hisz világos jeleit látni rajta annak, hogy alig menekült ki a lángokból.
- A billog is be van sütve a homlokába: W. V. B. - szólt közbe egy másik lovász -, azt hittem hát, hogy Berlifitzing betűi; Wilhelm von Berlifitzing - de az egész kastély kereken tagadja, hogy ismerné.
- Roppant különös! - szólt a fiatal báró eltűnődő arccal, s szemmel láthatólag nem is gondolt szavainak jelentésére. - Jól mondod, különös ló - csodálatos egy ló! Ámbátor, jól mondod, jól mondod, gyanús karakter, fékezhetetlen karakter; de csak hadd legyen enyém - tette hozzá némi szünet után -, talán van olyan lovas Metzengerstein Frederik, hogy magát az ördögöt is megfékezi, ha az Berlifitzing istállójából jön!
- A báró úr téved; a ló, gondolom, mondtuk is, nem a grófi istállókból való. Ha így lenne, jobban ismerjük a kötelességünket, hogysem ebbe a házba mertük volna hozni.
- Igaz! - jegyezte meg a báró szárazon; s ebben a pillanatban egy teremapród jött a palotából égő arccal, szapora léptekkel. Gazdája fülébe suttogta jelentését, s ez a jelentés a faliszőnyeg egy kisebb darabjának hirtelen eltűnéséről szólt; megjelölte a termet, ahol történt; s rögtön aprólékos és körülményes részletekbe bocsátkozott; s noha mindent halk hangon mondott, egy szó sem kerülte ki a lovászok fölzaklatott kíváncsiságát.
Az ifjú Frederiket e párbeszéd alatt szemmel láthatólag vegyes érzések raja izgatta. De nemsokára visszanyerte önuralmát, és határozott malícia kifejezése ült arcára, amint kiadta az ellentmondást nem tűrő rendelkezést, hogy a szóban forgó szobát azonnal zárják el, és a kulcsot adják neki.
- Méltóztatott hallani a vén vadász Berlifitzing szerencsétlen halálát? - szólt a báróhoz egyik jobbágya, míg az apród távozása után a markos paripa, melyet a főúr már magáénak elfogadott, kettőzött dühvel táncolt és rúgkapált a hosszú fasor mentén, mely a palotától a metzengersteini istállókig nyúlott.
- Nem! - felelte a báró hirtelen a beszélő felé fordulva. - Meghalt! Jól hallottam?
- Bizony így igaz, báró úr! Nem rossz hír, gondolom, senki fülében, aki a báró úr nevét viseli.
Futó mosoly villant föl a hallgató arcán.
- Hogy halt meg?
- Meggondolatlan igyekezetében, hogy kimentse vadászménesének valamelyik tagját, maga is nyomorultan a lángok közt veszett.
- I-ga-zán! - tagolta a báró, mintha lassan és megfontoltan engedné hatni magára valamely izgató gondolat igazságát.
- Igazán - ismételte a jobbágy.
- Rémes! - szólt az ifjú hidegen, és nyugodtan bement a palotába.
Ettől a naptól kezdve határozott változás állt be a feslett ifjú báró Frederik von Metzengerstein életmódjában. Valóban, viselkedése minden várakozást megcsalt, és nemigen volt összhangban a számító lányos anyák szempontjaival; szokásai és modora még kevésbé mutattak rokonságot a szomszédságbeli arisztokrácia szokásaival és modorával, mint azelőtt. Sose látták birtokának határain kívül, s ebben a tág és társas világban teljesen társtalan volt - hacsak talán annak a természetfölötti, féktelen és lángszínű paripának, amelyet mostantól kezdve folyton lovagolt, nem volt valami rejtelmes joga a baráti címre.
Mégis, még jó darabig újra meg újra számtalan meghívás érkezett a szomszédság részéről. "Nem tisztelné meg báró úr ünnepélyeinket jelenlétével?" "Nem csatlakozik hozzánk a báró egy medvevadászatra?" - "Metzengerstein nem vadászik"; "Metzengerstein nem óhajt megjelenni" - volt a gőgös és lakonikus válasz.
Ilyen ismételt sértéseket nem tűrhetett a büszke nemesség. A meghívások vesztettek szívélyességükből, ritkultak, s idővel egészen elmaradtak. Sőt a szerencsétlen gróf Berlifitzing özvegye sokak hallatára azt a kívánságot fejezte ki, hogy "üljön hát otthon a báró, mikor legkevésbé kívánna otthon ülni, ha már megveti a magához való társaságot; s lovagoljon, mikor csöpp kedve se lesz lovagolni, ha már jobban érzi magát egy ló társaságában". Ez persze az öröklött neheztelésnek meglehetősen együgyű kirobbanása volt; s csak azt bizonyítja, mennyire értelmetlenné válnak a szavaink, ha szeretnénk nagyon határozottak lenni.
A könyörületesebb szívűek azonban a fiatal mágnás viselkedésének megváltozását a fiú természetes fájdalmának rovására írták szüleinek korai elvesztén; ugyanezek megfeledkeztek arról, mily istentelen és bűnös módon élt éppen abban a rövid periódusban, mely közvetlen erre a kettős halálesetre következett. Sőt akadtak, akik szerint "talán túlságosan is rátarti következetességére és méltóságára". Mások megint - akik közt megemlíthetjük a család orvosát - nem haboztak beteges melankóliáról és idegeinek terheltségéről beszélni; míg a tömeg között még kétértelműbb, homályosabb célzások is keringtek.
Tudniillik a báró perverz ragaszkodása legutóbb szerzett ménjéhez - amely ragaszkodás csak újabb erőt látszott nyerni az állat vad és szinte démoni karakterének minden új példájából - végre is minden józan ember szemében természetellenesen forró és visszataszító szenvedéllyé vált. A dél ragyogásában - az éjszaka halálos óráján - betegen vagy makkegészségesen - szélcsöndben s viharban - az ifjú Metzengerstein mintha odanőtt volna a roppant ló nyergébe; hisz alig fékezhető szilajsága oly tökéletes összhangban volt tulajdon lelkével.
Egynémely más körülmény, a legutóbbi eseményekhez ráadásul, valósággal földöntúli és csodás jelleget adott a lovas mániájának és a ló képességeinek. Pontosan fölmérték azt a teret, amit egyetlen ugrással átugratott; s úgy találták, hogy az hökkentő differenciával múlja felül a legmerészebb képzelet várakozásait. Aztán: a báró nem adott külön nevet az állatnak, pedig ménesének összes többi lovát jellemző névvel illette. Az új ló istállóját is a többitől bizonyos távolságban jelölte ki; s ami a csutakolását, s egyéb körülötte szükséges műveleteket illette, senki sem merhetett vállalkozni rájuk, csak a tulajdonos személyesen; sőt még csak be se léphetett senki más ennek a lónak az elkülönített istállójába. Azt is meg kell jegyezni, hogy ámbár a három lovásznak, akik a berlifitzingi istállóégésből menekülő lovat elfogták, sikerült futását láncfékkel és hurokkal megállítania, mégsem merte egyikük sem teljes biztonsággal állítani, hogy e veszélyes küzdelem folyamán, vagy akár később kézzel illette volna az állat testét. Nemes és jó ösztönű paripák magatartásában talán nem is olyan ritkák a magasabb rendű értelem példái, hogy különös figyelmét keltenének: de voltak bizonyos körülmények, amelyek még a legtamásabb és legjózanabb ember érdeklődését is szinte lenyűgözték; s azt mondják, megtörtént, hogy a körülálló tömeg borzadva hőkölt vissza az állat sokatmondó, értelmet tükröző dobbantásától; megtörtént, hogy az ifjú Metzengerstein is elsápadt és megtántorodott a ló emberi pillantású szeme előtt.
A báró környezetében mégsem kételkedett senki, hogy a fiatal mágnás meleg szeretettel szereti tüzes természetű paripáját; legalább senki, egy jelentéktelen és idétlen kis apródot kivéve, aki torz külsejével mindenkinek útjában volt, s akinek véleménye semmit sem nyomott a latban. Ő - ha ugyan az ő gondolatait egyáltalán érdemes említeni - elég arcátlan volt azt állítani, hogy gazdája mindig valami érthetetlen s alig észrevehető borzadállyal ugrik az új ló nyergébe; és hogy szokásos hosszú lovassétáiból hazatérve, mindannyiszor valami diadalmas gonoszság kifejezése torzítja el arcának minden vonását.
Egy viharos éjen Metzengerstein, nehéz álomból riadva, mániákus módjára rohant le szobájából, vad sietséggel pattant nyeregbe, nagyokat szökkenve tűnt el az erdő útvesztőjében. Ily megszokott esemény nem kelthetett különös feltűnést; de szolgái ezúttal aggodalmas feszültséggel várták visszatértét, mert néhány órával távozása után azt vették észre, hogy a Metzengerstein-palota bámulatos mívű és pompázó oromfalai recsegnek és ropognak, és alapjukig meginganak valami féktelen tűz sűrű és élénk lángtömegében.
A tűz, alighogy észrevették, máris szörnyű pusztítást végzett, így láthatólag reménytelen volt minden erőfeszítés, hogy megmentsék az épületnek bármely részét is. A megriadt szomszédság állt hát tétlenül körös-körül, és némán, szinte megrendülten bámészkodott. De nemsokára új rettenet kötötte le a tömeg figyelmét, s mutatta meg, mennyivel erősebb izgalmat kelt az emberi sokaság érzelmeiben az emberi szenvedés szemlélete, mint az élettelen anyag legrémesebb látványa.
A vén tölgyfasor mentén, mely az erdőségből a Metzengerstein-palota főbejáratához vezet, egy ló tűnt fel, amint födetlen fejű, zilált ruhájú lovasával nyergében, oly vad szökkenésekkel közeledett, hogy megszégyenítette a Zivatar Démonát.
Látszott, hogy a vágta irányát nem a lovas szabja meg. Eltorzult arca, görcsösen összeránduló teste emberfölötti erőfeszítésről tanúskodott; de hang, egy árva sikolyt kivéve, nem röppent el kisebesedett ajkáról, melyet a rémület kínjában véresre harapott. Egy pillanat, s a paták csattogása élesen, fülsértően verődött vissza lángok bömbölése és szelek sivítása fölött - még egy pillanat, s a mén egyetlen nekiiramodással átszökkent a kapun, és a várárok fölött fölrohant a palota rengő lépcsőin, s lovasával együtt eltűnt a kavargó tűz örvényében.
A zivatar dühe hirtelen alábbhagyott, és halotti, baljós csönd állt be. Az épületet még fehér láng borította, mint egy síri lepel, s messze kilövellve a nyugodt légkörbe, valami természetfölötti fény villant; míg a palota ormai fölé egy súlyos füstfelhő telepedett, kolosszális, és alakot öltött - egy lóét.
Fordította Babits Mihály
Szerencsétlen, aki képtelen egyedül lenni.
LA BRUYÈRE
Találóan jegyezte meg valaki egy bizonyos német könyvről: es lässt sich nicht lesen - nem hagyja magát elolvasni. Akadnak azonban olyan titkok is, amelyek nem hagyják magukat elmondani. Minden éjszaka meghal ágyában néhány ember, gyóntató atyja kezét szorongatva, könyörgő tekintetét belefúrva amannak szemébe - meghal, kétségbeesetten, görcsfogta nyelvvel, s lelke mélyén olyan irtózatos titkot őriz, amely nem tűri, hogy felfedje. Sajnos, néha olyan iszonyattal telített terhet vesz magára az emberi lélek, hogy súlyától csak a sírban szabadulhat meg. És ilyen módon kimondatlan marad minden bűn lényege.
Nemrégen, ősszel, alkonyat táján a D. kávéház nagy üvegablaka mögött üldögéltem Londonban. Néhány hónapig betegeskedtem, de most már javulófélben voltam, és visszatérő erőmet érezve, abban a boldog kedélyállapotban éltem, amely pontosan az ellenkezője minden unalomnak. Ilyenkor az embert elfogja valami mohó, sóvár vágyakozás, lelki szeméről lehull a fátyol - άχλοζή πςίν έπήεν - a köd, amely előbb rajta volt, és felvillanyozott elméje olyannyira felülmúlja átlagos képességeit, mint Leibniz[55] csapongó, de kristálytiszta logikája Gorgiasz agyalágyult, gyatra frázispufogtatását. A puszta lélegzetet is élveztem, és gyönyörűség töltött el még olyankor is, amikor fájdalomra lett volna okom. Nyugodtan, de felajzott érdeklődéssel szemléltem mindent. Szivarral a számban, előttem az újsággal, elszórakoztam a délután folyamán hol azzal, hogy a hirdetéseket nézegettem, hol a helyiségben ülő tarkabarka társaságot figyeltem, hol pedig a füstös ablaküvegen át kibámultam az utcára.
Ez az utca a város egyik legforgalmasabb közlekedési útvonala; egész nap özönlött rajta a nép, de amint sötétedett, percről percre nőtt a tömeg, mikor pedig kigyúltak a lámpák, kétsoros sűrű, szakadatlan emberfolyam hömpölygött tova az ajtó előtt. Az estének ebben az órájában soha ezelőtt nem voltam még hasonló helyzetben, és újfajta gyönyörteljes izgalom töltött el a kavargó, tenger sok ember láttára. Hovatovább nem törődtem már a bent történő dolgokkal, a kinti látvány teljesen lekötötte figyelmemet.
Eleinte csupán elvontan, általános jelenségekre figyeltem. Tömegnek tekintettem a járókelőket, és azon tűnődtem, mi teszi őket tömeggé. Rövidesen azonban rátértem a részletekre, és aprólékos érdeklődéssel szemléltem a sok alak, ruházat, viselkedés, testtartás, ábrázat és arckifejezés megszámlálhatatlan változatát.
Az előttem elvonulók legnagyobb része elégedetten, céltudatosan viselkedett, mintha csak azzal törődnék, hogy keresztülvergődjön a tömegen. Összevont szemöldökük alatt gyors pillantást vetettek körbe, ha meglökték őket, nem látszott rajtuk, hogy zokon vennék, helyre rángatták ruhájukat, és továbbsiettek. Másoknak, ilyen is sok volt, lerítt a nyugtalanság minden mozdulatukról, arcuk kivörösödött, hadonásztak, és magukban mormogtak, mintha éppen azért éreznék egyedül magukat, mert olyan sűrű tömeg veszi körül őket. Ha előrehaladásukban gátolta őket valaki, hirtelen abbahagyták a mormogást, de annál jobban hadonásztak, és szórakozott, elcsigázott mosollyal ajkukon vártak, merre megy az, aki elállta útjukat. Ha meglökték őket, sűrű hajlongással kértek bocsánatot a lökdösőtől, és meglátszott rajtuk, milyen rettenetes zavarban vannak. Nem volt semmi egyéb különösen szembeötlő ezen a két nagy csoporton, mint amit leírtam. Öltözékük az a fajta volt, amit hangsúlyozottan rendesnek nevezünk. Kétségkívül nemesemberek, kereskedők, ügyvédek, üzletemberek, tőzsdeügynökök voltak, a társadalom köznapi alakjai, vagyonukból élő magánzók és önálló foglalkozású, saját felelősségükre tevékenykedő egyének. Nem keltették fel különösebben az érdeklődésemet.
A hivatalnokokat könnyű volt felismernem, és itt két jellegzetes csoportot különböztettem meg. A fényes áruházak fiatal alkalmazottai testhez álló, szűk kabátot, ragyogó cipőt viseltek, hajukat simára olajozták, ajkukon önhitt mosoly játszadozott. Ha nem tekintjük küllemük bizonyos csínját, melyet jobb szó híján írópultmáznak neveznek, viselkedésük pontos mása volt az egy-másfél év előtt dívó legtökéletesebb társaságbeli jó modornak. Uraságoktól levetett gráciát öltöttek magukra - azt hiszem, ezzel tökéletesen meghatároztam ezt a réteget.
Az előkelő, régi cégek főtisztviselőit - vagyis a "tisztes öreg bútordarabok"-at - lehetetlen lett volna mással összetéveszteni. Rájuk lehetett ismerni fekete vagy barna, kényelmesen szabott kabátjukról és nadrágjukról, melyhez fehér nyakkendő és mellény, széles, tartósnak látszó cipő, vastag harisnya vagy kamásli járult. Kopaszodó fejükön furcsán elállt a jobb fülük - nyilván az állandóan mögé dugott írótolluktól. Megfigyeltem, hogy mindig két kézzel veszik le és teszik fel kalapjukat, és rövid, vastag; ódivatú aranyláncon viselik zsebórájukat. Tiszteletreméltóságot mímeltek - ha ugyan lehet ilyen becsületükre váló tulajdonságot megjátszani.
Nagy számban fedeztem fel pompás megjelenésű fickókat; ezekről könnyűszerrel megállapítottam, hogy a szemfüles zsebtolvajok céhéhez tartoznak, akiktől hemzseg minden nagy város. Kíváncsian nézegettem ezeket az urakat, és nehezen tudom elképzelni, hogyan téveszthetik össze őket az úriemberek a maguk fajtájával. Bő mandzsettájuk, rendkívül nyílt arckifejezésükkel párosulva, rögtön elárulja, mifélék.
A szerencsejátékosokat - jó néhányat vettem észre - még könnyebb volt felismernem. Öltözékük a lehető legkülönbözőbb; a mindenre elszánt hetvenkedő szélhámos bársonymellénye, cifra nyakkendője, aranyozott óralánca és finom művű fémgombjaitól egészen az aggályosan dísztelen egyházi viseletig, pedig ennél jobban semmi sem keltheti fel az emberek gyanakvását. Valamennyien megkülönböztethetők azonban az ivástól püffedt, sárgás arcbőrükről, fátyolos, fénytelen szemükről, színtelen, összeszorított ajkukról. Mindezen felül még két dologról tudtam őket mindig felismerni. Az egyik: óvatosan lehalkított hangon beszélnek, a másik: hogy hüvelykjük a szokásosnál messzebb, derékszögben áll el többi ujjuktól. Igen gyakran észrevettem a hamiskártyások társaságában egy hasonszőrű emberfajtát, noha szokásaik enyhén eltérnek amazokétól. Nevezzük őket olyan uraknak, akik kizárólag fortélyos észjárásukból élnek. Szemmel láthatólag ezeknek két óriási tábora élősködik az emberiségen: a piperkőc ficsuraké és a katonáké. Az előbbiek legfőbb ismertetőjele a hosszú, fürtös haj és a mosolygós arc, a másiké a sújtásos zubbony és az összeráncolt homlok.
Lejjebb szállva az úgynevezett ranglétrán, sötétebb és mélyebben elgondolkoztató anyagra találtam. Láttam házaló zsidókat, szolgai alázattal arcukon, melyből elővillan keselyűtekintetük, megrögzött hivatásos koldusokat, amint rámordulnak a jobbfajta kéregetőkre, akiket a kétségbeesés csekély kis alamizsnáért kikerget az éjszakába, elgyengült, borzalmas nyomorékokat, akikre már rátette kezét a halál, és úgy oldalognak, botladoznak a tömegben, esdeklő pillantást vetve mindenkire, mintha némi vigaszra várnának, vagy elveszett reménységüket keresnék. Láttam hosszú éjszakába nyúló munkájukból örömtelen otthonukba hazatérő erényes, fiatal leányokat, amint inkább ijedten, mintsem megrökönyödve visszarettennek a garázda útonállók pillantásaitól, pedig még a közvetlen érintésüket sem sikerül elkerülniük. Láttam mindenfajta és életkorú városi nőt - párját ritkító szépséget asszonyi varázsa teljében, aki Lukianosz márványszobrát juttatta eszembe, pároszi márványfelülete alatt szennyel telt belsejével - és rongyokba burkolt, undorító, végsőkig lezüllött némbert; láttam ráncos képű, kifestett, felékszerezett vén banyát, aki utoljára még megfeszíti erejét, hogy fiatalnak lássék, és fejletlen testű gyermekleányt, aki, mert ilyenek közt élt születése óta, máris járatos a mesterségével járó visszataszító kacérkodásban, és ég a vágytól, hogy mielőbb egy sorba kerüljön a bűnben nála idősebbekkel. Láttam számtalan, leírhatatlan iszákost cafatokban lógó, pecsétes ruhában, tántorogva, hebegve, összevert ábrázattal, fénytelen szemekkel - másokat ép, de mocskos holmiba öltözve, kissé bizonytalan, peckes járással, duzzadt, érzéki ajakkal és szívélyes pirospozsgás ábrázattal, ismét másokat valaha jó anyagból készült, még most is gondosan kikefélt öltözékben, természetellenesen kemény, ruganyos léptekkel, de félelmetesen sápadt arccal, vadul forgó, kivörösödött szemmel, amint a tömegben őgyelegve, remegő kézzel megkapaszkodtak minden elérhető tárgyban. Láttam még pástétomsütőket, teherhordókat, szénrakodó munkásokat, utcaseprőket, kintornásokat, majomidomárokat és népdalárusokat, énekeseikkel együtt, toprongyos kézművesek és kimerült napszámosok minden fajtáját. Túláradóan élénk és hangos volt mind, sértette a fülem, és belefájdult a szemem.
Amint egyre jobban besötétedett, egyre jobban lenyűgözött a látvány. Nem csupán a sokadalom anyaga változott meg - szelídebb arculatát hamarosan elveszítette, amint fokozatosan visszavonultak a rendesebb emberek, és egyre határozottabban kidomborodott durvább jellege, ahogy a kései órák előcsalogatták odújukból a gazság minden rendű és rangú képviselőjét -, hanem a tűnő napvilággal küszködő, eleinte csak gyengén pislogó gázlámpák lángja végül felülkerekedett, és tündöklő fényárba borította az egészet. Sötét volt minden és csillogó - mint az ébenfa, amelyhez Tertullianus[56] stílusát hasonlítják.
A merész fényhatástól lebilincselve, egyenként kezdtem vizsgálni az arcokat. Noha a fénysávba kerülő alakok oly gyorsan suhantak el az ablak előtt, hogy nemigen vethettem rájuk egy pillantásnál többet, különös lelkiállapotom következtében még e röpke pillanat alatt is gyakran hosszú évek története bontakozott ki előttem. Tekintetemet le nem vettem az ablakról, és elmerülten nézegettem a néptömeget, mikor hirtelen felbukkant egy arc - egy hatvanöt-hetven éves roskatag aggastyán arca -, amelynek sajátosan hóbortos kifejezése rögtön magára vonta és lekötötte teljes figyelmemet. Soha életemben nem láttam még csak hasonló arckifejezést sem. Jól emlékszem még, az futott át az agyamon, amint megpillantottam: ha Retzeh ezt látta volna, mikor megfestette a gonoszság megtestesülését, mennyivel inkább megfelelt volna számára, mint a saját elgondolása. Míg igyekeztem az első rövid pillantás alapján meghatározni, mit fejez ki ez az arc, zavaros és ellentmondó fogalmak kavarogtak bennem, ilyenfélék: nagy lelkierő lakik benne, szűkösen él, óvatos, zsugori, hűvösen számító, rosszindulatú, vérszomjas, diadalmasan jókedvű, mérhetetlenül retteg valamitől, mélységesen - nem -, a végsőkig kétségbeesett. Furcsán felizgatott, meghökkentett, lenyűgözött. - Milyen viharos múltat hordhat a szívében! - gondoltam magamban. Heves vágy fogott el, hogy szemmel tartsam ezt az embert, és megtudjak róla többet is. Gyorsan felvettem a kabátomat, fogtam a kalapomat és botomat, kisiettem az utcára, és utat törve magamnak a tömegben, elindultam abban az irányban, amerre eltűnt szemem elől. Némi nehézség után végre megpillantottam, a közelébe férkőztem, és óvatosan, nehogy észrevegyen, a nyomába szegődtem.
Most aztán volt rá alkalmam, hogy szemügyre vegyem alakját. Alacsony növésű volt, igen sovány, és nyilván igen gyenge. Ruházata szennyes és rongyos, de mikor egy-egy lámpa erős fénye rávetődött, észrevettem, hogy inge, ha piszkos is, igen finom anyagból készült. És ha nem csalt a szemem, szorosan begombolt és valószínűleg ócskán vásárolt hosszú kabátja egyik szakadása alól tőr villant elő és gyémánt. Kíváncsiságomat még fokozta ez a felfedezés, és elhatároztam: követem az idegent, akárhová megy.
Most már leszállt az éj, vastag, nyirkos köd telepedett a városra, és rövidesen eleredt a sűrű, tartós eső. A megváltozott időjárás furcsa hatással volt a tömegre, felbolydult az egész, és tengernyi esernyő árnyékába került. A zűrzavar, lökdösés, zsivaj megtízszereződött. Én magam nem sokat törődtem az esővel; a szervezetemben még lappangó régi láz miatt veszedelmesen kellemesnek éreztem a nedvességet. Zsebkendőmet a szám elé kötöttem, és mentem tovább. Az öregember egy félórán át nagy nehezen folytatta útját a főútvonalon, és itt, nehogy szem elől tévesszem, szorosan mögötte haladtam. Egyszer sem fordult vissza, nem nézett hátra, így nem vett észre. Végül befordult egy keresztutcába, és bár itt is nyüzsgött a sok ember, mégsem volt olyan tolongás, mint az imént elhagyott főúton. Az öreg magatartása most megváltozott. Sokkal lassabban ment, kevésbé céltudatosan... bizonytalanabbul. Több ízben átvágott az utca túlsó oldalára, majd megint visszatért emide, látszólag minden ok nélkül. Annyira sűrű volt a tömeg, hogy minden ilyen irányváltoztatásánál kénytelen voltam a közelébe férkőzni. Az utca szűk volt és hosszú, és kis híja egy óra is beletelt, amíg végigrótta az öreg. Ezalatt a járókelők száma lassanként körülbelül annyira csökkent, amennyi fényes délben látható a Broadwayn a park közelében - ilyen óriási a különbség London és a leglátogatottabb amerikai város népessége között. Másodszor is befordultunk, és egy ragyogóan megvilágított, elevenen nyüzsgő térre értünk. Az idegen most ismét felvette korábbi modorát. Állát leszegte, összevont szemöldöke alól minden irányba vad pillantást vetett azokra, akik gátolták útjában. Határozott léptekkel, kitartóan sietett előre. Meglepetten láttam azonban, mikor megkerülte a teret, hogy sarkon fordul, és újra végigjárja, és még jobban elcsodálkoztam, amikor többször megismételte ezt a sétát. Egy ízben majdnem észrevett, olyan gyors mozdulattal fordult vissza.
Így keringett még egy óra hosszat; s a végén már jóval ritkábban állták el útját a járókelők, mint eleinte. Szakadt az eső, lehűlt a levegő, az emberek hazatértek otthonukba. A kóbor öreg türelmetlenül befordult egy jóformán néptelen mellékutcába. Ezen a mintegy negyedmérföldnyi útvonalon olyan iramban rohant végig, amilyet álmomban sem tételeztem volna fel az ő korában, nekem pedig alaposan megnehezítette, hogy a sarkában maradjak. Néhány perc múlva egy emberektől hemzsegő nagy árucsarnokhoz értünk. Az idegen, úgy látszik, ismerős volt erre; és itt megint megszállta a régi magatartás, amint céltalanul ide-oda tolakodott a töméntelen vásárló és árus között. A körülbelül másfél óra alatt, amit itt töltöttünk, nagyon óvatosan kellett viselkednem, hogy a közelében maradjak, és mégse vegyen észre. Szerencsére gumi sárcipő volt a lábamon, és nem hallhatta lépteimet. Egyáltalában nem látta, hogy figyelem. Egyik árusítóhelyet a másik után kereste fel, nem kérdezte meg semminek az árát, nem szólt egy szót sem, üres, tétova tekintettel bámult minden tárgyra. Most már teljesen megzavart a viselkedése, és eltökéltem, hogy nem tágítok mellőle, amíg némiképp nem elégítem ki kíváncsiságomat kiléte felől.
Hangosan megkondult egy óra, tizenegyet ütött, a csarnok gyorsan kiürült. Az egyik árus, miközben becsukta a boltját, véletlenül meglökte az öreget, és láttam, hogy abban a pillanatban heves reszketés járja át egész testét. Kisietett az utcára, azután hihetetlen sebesen végigrohant egy sereg kanyargó, néptelen utcán, míg végül ugyanott lyukadtunk ki, ahonnan elindultunk, a nagy főútvonalra, ahol a D. kávéház állt. Most azonban egészen más kép fogadott. Az út még mindig fényárban úszott, de szakadt az eső, és alig lehetett látni néhány embert. Az ismeretlen öreg elsápadt. Kedvetlenül néhány lépést tett a nemrég még oly népes sétányon, azután mélyet sóhajtva a folyó irányába fordult, és rengeteg girbegurba utcán át elérkezett az egyik színház elé. Éppen véget ért az előadás, a kapukon tódult kifelé a közönség. Úgy tűnt, mintha az öregnek elakadna a lélegzete, mikor a tömeg közé vetette magát, de mintha bizonyos fokig csökkenne heves nyugtalansága, amelyet magatartása az imént még elárult. Fejét ismét leszegte, olyan volt, mint mikor először megláttam. Észrevettem, hogy most arrafelé veszi útját, amerre a közönség legnagyobb része tart, de egészben véve érthetetlen volt szeszélyes viselkedése.
Amint az öreg folytatta útját, lassan elszéledtek az emberek, őt pedig ismét elfogta korábbi szorongó tétovázása. Egy ideig nyomon követett egy tíz-tizenkét főből álló duhaj társaságot, de ezek egyenként leszakadoztak, amíg végül csupán hárman maradtak együtt, egy szűk, sötét, néptelen utcán. Az ismeretlen megállt; egy pillanatig, úgy látszott, elmerülten gondolkozik, majd izgatottan nekivágott egy útnak, amely a külvárosba vezetett. Ez a környék teljességgel különbözött mindazoktól, amelyeket eddig bejártunk. London legvisszataszítóbb negyede volt ez, szánalmas nyomor és elvetemült bűnök tanyája. Egy-egy nagy néha felbukkanó lámpa homályos fényében láthatóvá váltak a magas, ősrégi, szúette, roskatag faházak, egymás hegyén-hátán, olyan összevisszaságban, hogy alig lehetett felismerni közöttük az utat. Az úttest kockakövei szanaszét hevertek, kitúrta helyükből az elburjánzó gaz. Irtózatos szennytől bűzlöttek az eldugult csatornák. Pusztulást lehelt az egész légkör. Ennek ellenére, amint beljebb hatoltunk, fülünket megütötte az emberi élet lármája, és nemsokára seregestül imbolygott körülöttünk London legnyomorúságosabb népsége. Az öregember ismét jókedvre derült, mint ahogy a mécses fellobban, mielőtt kihuny. Megint ruganyos léptekkel haladt előre. Egy sarkon befordulva, hirtelen fényözön vakította el szemünket: a Mértéktelenség egyik óriási, városszéli temploma állt előttünk - a Pálinka, a leggonoszabb démon palotája.
Majdnem megvirradt már, de még egész csomó szerencsétlen iszákos nyomakodott ki-be a tárt kapun. Az öregember fojtott örömsikollyal utat tört magának közöttük, azonnal fölvette eredeti modorát, és látszólag minden cél nélkül peckesen ide-oda járkált a tömegben. Nem sokáig volt azonban ilyeténképp elfoglalva, mikor az ajtók ellen intézett általános roham jelezte, hogy a gazda lezárja a házat éjszakára. Ekkor észrevettem, hogy a különös öregnek, akit olyan állhatatosan figyeltem, a lehető legmélyebb kétségbeesés tükröződik arcvonásain. De nem tétovázott, vad energiával azonnal indult vissza a hatalmas London szívébe. Nagy léptekkel, sebesen futott, én meg elképedve követtem, eltökélten, hogy végére járok a kérdésnek, amely most már mindennél jobban érdekelt. Eközben felkelt a nap, és mire elértük a népes város legzsúfoltabb útvonalát, ahol a D. kávéház áll, az elénk táruló lótó-futó, hemzsegő tömeg alig lehetett kisebb, mint előző este volt. És itt, az egyre növekvő zűrzavar közepette, hosszan, kitartóan követtem az ismeretlen embert. De, mint rendesen, az öreg föl s alá sétált, és egész nap nem hagyta el ennek az útnak kavargó sokadalmát. Mikor aztán újra beesteledett, halálosan elfáradva megálltam előtte, és rámeredtem egyenesen az arcára. Nem vett észre, folytatta szertartásos sétáját, én pedig nem követtem tovább, ott maradtam, elmerülten gondolataimban. - Ez az öregember - állapítottam meg végül - a mélyen élő bűn példaképe és szelleme. Nem tud egyedül lenni. Ő a tömeg embere. Hiába követném, nem tudok meg többet sem róla, sem a tetteiről. A leggonoszabb szív vaskosabb könyv, mint a Hortulus Animae[57], és talán Isten egyik legnagyobb áldása, hogy es lässt sich nicht lesen - nem hagyja magát elolvasni.
Fordította Vermes Magda
Van egy hajlandóság, melynek a frenológusok, mikor a képességeket és impulzusokat, az emberi lélek e primum mobilé-it fejtegették, elmulasztották kijelölni helyét; s amelyet nem vettek figyelembe a moralisták sem, kik amazokat megelőzték - pedig kétségtelenül létezik, mint gyökeres, primitív, semmi másra vissza nem vezethető érzés. Az ész merő gőgjében elfeledkeztünk róla mindannyian. Eltűrtük, hogy elillanjon tudatunk elől, pusztán a meggyőződés, a hit hiánya miatt - mert sem kinyilatkoztatásunk nem volt, amiben higgyünk, sem pedig kabalánk. Még gondolata sem villant föl agyunkban soha, egyszerűen, mert fölöslegesnek találtuk volna. Nem láttuk szükségét ennek az impulzusnak, ennek a hajlamnak. Nem tudtuk volna fölfogni szerepét. Nem tudtuk megérteni, azaz nem tudtuk volna megérteni, ha ugyan e primum mobile[58] fogalma elénkbe is tolult volna valaha; nem értettük volna, miben járulhat hozzá az emberiség céljaihoz, időlegesen vagy örök értelemben. Nem lehet tagadni, hogy a frenológia, mint nagymértékben minden metafizika, a priori[59] főzet. Az intellektuális ember, a logikus elme vállalkozhatik csak - s nem az értő vagy a megfigyelő -, hogy terveket lásson bele a világba, hogy célokat diktáljon az Úristennek. Kikutatja legteljesebb megelégedése szerint Jehova szándékait, e szándékokból építi elméjének számtalan rendszerét. A frenológia dolgában például: először elhatároztuk - eléggé természetes ötlettel -, hogy az Istenség tervéhez hozzátartozik, hogy az ember egyék. Akkor kijelöltünk egy centrumot a táplálkozási ösztönnek; s ez a szerv az ostor, amivel az Istenség hajtja az embert, akarva, nem akarva, enni. Másodszor, megállapítva, hogy az Isten akarata, hogy az ember folytassa faját, tüstént fölfedeztük a szerelmesség centrumát; s éppígy a harciassággal, s így az eszményítés, az okkutatás, az alkotás képességeivel, s így szóval minden agycentrummal, akár hajlamot képvisel vagy erkölcsi érzést, akár valamely képességét a tiszta értelemnek. S az emberi cselekvés princípiumainak e rendezgetésében, a Spurzheimiták, helyesen vagy helytelenül, részben vagy egészben, csak elődeik nyomdokát követték, mindent az ember előre elgondolt rendeltetéséből dedukálva s megállapítva teremtőjének céljai alapján.
Bölcsebb lett volna, biztosabb lett volna (ha már okvetlen osztályozni kell) annak alapján osztályozni, amit az ember rendesen vagy alkalomadtán tenni szokott, és hasonló alkalommal mindig újra megtett, mint annak alapján, amit elképzelésünk szerint az Istenség szándékozott vele megtétetni. Ha nem tudjuk megérteni az Istent látható műveiben, hogyan érthetnők meg megfoghatatlan gondolataiban, melyek a tetteket létrehívják? Ha nem érthetjük meg tárggyá lett teremtményeiben, hogyan akarjuk megérteni a teremtés alanyi szándékaiban és fázisaiban?
Az indukció, a posteriori, rávihette volna a frenológiát, hogy elfogadjon, mint velünk született, primitív princípiumát az emberi cselekvésnek, egy paradox valamit, amit jellemzőbb terminus híján perverziónak nevezhetünk. Abban az értelemben, amelyet adni akarok neki, nem lesz az egyéb, mint egy motívumtalan mobile, maga motívum, de nem motivált. Ennek ösztönzésére cselekszünk gyakran érthető cél nélkül; vagy ha ezt ellentmondásnak értené valaki, annyiban módosíthatjuk tételünket, hogy ennek ösztönzésére oly okból cselekszünk, amelyből nem kellene. Elméletileg semmiféle ok sem lehet oktalanabb; de a valóságban nincsen erősebb ok, mint az oktalan. Bizonyos szellemekre nézve, bizonyos körülmények között, teljességgel ellenállhatatlan. Nem vagyok jobban meggyőződve arról, hogy lélegzem, mint arról, hogy gyakran éppen egy cselekedet téves vagy hibás voltának bizonyossága a leküzdhetetlen erő, amely ráhajt, és egyedül hajt rá, elkövetésére. S ez a mindent elhallgattató tendencia: rosszat tenni a rossz kedvéért, nem tűr analízist vagy végsőbb elemekre való szétbontást. Gyökeres ez; primitív, elemi impulzus. Azt fogják mondani, jól tudom, hogy mikor ragaszkodunk valamely cselekedethez csupán azért, mert érezzük, hogy nem kellene ragaszkodnunk hozzá, viselkedésünk csak egy változata annak, amit a frenológia által emlegetett "harciasság" rendesen előidéz. De egy pillantás megmutatja, hogy e magyarázat téves. A frenológiai "harciasság" lényege az önvédelem szükségéből fakad. Biztosítónk ez a sérelmek ellen. Elve: jólétünk; s így fejlődése párhuzamos a jólét vágyának izgatott fölfokozódásával. Ebből az következik, hogy a jólét vágyának párhuzamosan kell ingerlődnie minden oly princípiummal, mely nem más, mint a harciasság egy változata: míg annak a valaminek esetében, amit én perverziónak nevezek, nemcsak föl nem kel a jólét vágya, hanem erősen ellentétes érzelem létezik.
Mindent összevéve, legjobb választ adhat az említett szofizmára: egy pillantás a saját szívünkbe. Ki bízva fürkészi és alaposan kikérdezi érzelmeit, nem tagadhatja teljes gyökerességét a szóban levő hajlandóságnak. Amilyen megérthetetlen az, éppoly nyilvánvaló. Nincs ember például, akit ne gyötört volna valamikor nagy, komoly kívánság: körülményeskedéssel kínozni azt, akivel beszél. Jól látja, hogy nem tetszik ez; megvolna minden érdeke tetszeni; máskülönben mindig rövid szokott lenni, precíz és világos; a legegyszerűbb, leglakonikusabb kifejezés szinte a nyelvén ül, hogy kimondja; csak nehézséggel tartja vissza magát, hogy szabad folyást ne engedjen neki; őszintén nem kívánja annak a haragját, akivel beszél; fél tőle; mégis, egyszerre csak az az ötlete támadt, hogy bizonyos csűrés-csavarások és parentézisek által ezt a haragot fel lehetne kelteni. Ez az egyszerű gondolat elég. Az impulzus óhajjá nő, az óhaj kívánsággá, a kívánság ellenőrizhetetlen vágyakozássá, s a vágyakozás (a beszélő nagy sajnálatára és gyötrődésére, és minden fenyegető következmény dacára) cselekedetté válik.
Valami feladat van előttünk, amit sietve kell elvégezni. Tudjuk, hogy romlást hozhat reánk a halasztás. Életünk legfontosabb válsága hív, trombitahangon, közvetlen energiára s cselekvésre. Égünk, emésztődünk a vágytól belefogni a munkába, melynek dicsőséges eredményét szinte előlegezve izzik már egész lelkünk. El kell, el muszáj kezdeni még ma, és mégis elhalasztjuk holnapra; s miért? Nincs felelet erre, csak épp hogy érzésünk megfordult és perverz - ezt a szót most még az elvre való utalás nélkül használva. Eljön a holnap, s vele még aggodalmasabb türelmetlenség kötelességünket teljesíteni; de, éppen ez aggodalmasság növekedésével együtt, valami névtelen s valósággal félelmes, mert kikutathatatlan vágy a halasztásra. Ez a vágy erősbödik az órák röptével. Közeleg a cselekvés utolsó órája. Reszket egész valónk az erőszakos csata hatalmától, mely bensőnkben folyik - a határozott harcol ott a határozatlannal, a szubsztancia az árnnyal. De, ha idáig fejlődött a harc, az árny fog győzni - hiába küzdünk. Üt az az óra - reményeink halálharangja ez. De kakasszó egyúttal a szellem számára, mely oly sokáig lenyűgözött. Elszáll, eltűnik, szabadok vagyunk. Régi energiánk visszatér. Akarunk már dolgozni, akarunk. De jaj, késő ez már!
Vagy: ott állunk a meredély szélén. Borzadva pillantunk a mélységbe - émelygünk, szédülünk. Ott maradunk - magunknak sem tudunk számot adni, miért? Lassú fokozatain át az émelygésnek, a szédülésnek és a borzalomnak, megnevezhetetlen érzés fellegébe merülünk. Ez a felleg, még észlelhetetlenebb fokozatokon át, alakot ölt, mint a palackból szálló köd, melyből a szellem emelkedik az Ezeregyéjszaká-ban. De ebből a mi felhőnkből a meredély szélén oly alak ölt testet, mely sokkal félelmesebb, mint bármilyen szellem, mint bármilyen mesebeli démon; s nem egyéb mégis, mint puszta gondolat, noha borzasztó, amely a borzalom gyönyörének élességével a velőt is megfagyasztja csontunkban. Csak egy gondolat: annak a gondolata, mik lennének érzéseink az esés zuhanó sodródása alatt ilyen magasságból; és ezt az esést, ezt a bukó megsemmisülést, éppen azért, mert a halál minden kísértő és szörnyű képei közül, melyek valaha felmerültek fantáziánkban, a legkísértőbbet és legszörnyűbbet jelenti - éppen azért most a legvadabb hévvel kívánjuk; s mivel értelmünk parancsolóan visszariaszt a meredély széléről, éppen azért annál mohóbban közelgünk feléje. Nincs szenvedély, oly démoni módon türelmetlen, mint azé, aki egy szakadék partján borzadva így kéjeleg a zuhanás gondolatában. Kísérletet tenni csak egy pillanatra is a gondolkodásra annyi, mint elveszni kikerülhetetlen; mert a gondolkodás csak arra sürgethet, hogy vissza kell tartani magunkat: és, mondom, éppen ezért nem tudjuk magunkat visszatartani. Ha nincs baráti kéz, hogy megakadályozzon, vagy ha nem sikerül valami hirtelen és utolsó kísérlet visszarántani magunkat s hátat fordítani a mélységnek: ledobjuk magunkat, és összezúzódunk.
Akárhogy vizsgáljuk ezeket és a hasonló cselekedeteket, azt találjuk, hogy egyedül csak s kizárólagosan a perverzió szelleméből származnak. Csupán azért követjük el őket, mert érezzük, hogy nem kellene. Ezentúl vagy emögött nincs semmi érthető princípium; s valóban az ősellenség egyenes ösztönzésének hihetnők ezt a perverzitást, ha nem tudnók, hogy alkalomadtán ugyanez szolgálatára lehet a jó ügynek is.
Azért kellett ennyit elmondanom, hogy bizonyos mértékben megfelelhessek az önök kérdésére - hogy megmagyarázhassak önöknek valamit, ami legalább halvány árnyéka egy oknak, hogy miért viselem én ezeket a bilincseket, s miért lakom ezt a börtöncellát. Ha nem kerítettem volna ily nagy feneket a dolognak, önök vagy egészen félreértették volna, vagy a tömeggel együtt azt hitték volna, hogy őrült vagyok. Ezek után azonban könnyen megérthetik, hogy egy vagyok a perverzió démonának számtalan áldozata közül.
Lehetetlen bármely cselekedetet tökéletesebb megfontolással cselekedni, mint én cselekedtem. Heteken, hónapokon át fontolgattam a gyilkosság eszközeit. Ezer jó tervet vetettem el, mivel végrehajtásuk a felfedezés egyetlen kis chance-át[60] tartalmazta. Végre valami francia memoárt olvasva egy majdnem végzetes betegségről szóló leírást találtam, melyet Madame Pilau egy véletlenségből megmérgezett gyertya révén kapott. Az ötlet azonnal megragadta képzeletemet. Tudtam, hogy áldozatom az ágyban szokott olvasni. Azt is tudtam, hogy szobája szűk és rosszul szellőztetett. De mi szükség fárasztanom önöket az ide nem tartozó részletekkel? Mi szükség leírnom a könnyű mesterkedést, ahogyan hálószobájának gyertyatartójába az övé helyett saját készítményű viaszgyertyát dugtam? A következő reggel holtan találták ágyában, s a halottkém véleménye úgy hangzott - "meglátogatta az Úristen".
- Halál az Isten látogatásából.
Vagyonát örököltem: jól ment a dolgom éveken át. Eszembe sem jutott soha, hogy felfedezhetnek. A végzetes gyertya maradékait magam gondosan megsemmisítettem. Árnyát sem hagytam semmiféle nyomnak, amiből rám lehetne bizonyítani, vagy akár csak gyanítani bűnömet. El sem tudnák gondolni, micsoda gazdag érzése az elégtételnek ébredt kebelemben, valahányszor abszolút biztonságomra gondoltam. Hosszú, hosszú idők óta hozzászoktam, hogy tobzódjam ebben az érzésben. Sokkal több igazi élvezetet szerzett ez nekem, mint minden pusztán világi előny, mely bűnömből származott. De eljött végre egy kor, melytől kezdve ez a kéjes érzés, alig észrevehető fokozatokban, kísértővé vált s nyugtalanító gondolattá. Nyugtalanított, mert kísértett. Alig tudtam egy pillanatra szabadulni tőle. Egészen megszokott dolog, hogy valamely közönséges dalocska, jelentéktelen dalműtöredék gyötör így fülünkbe vagy lelkünkbe csengve. S nem kevésbé gyötrő lesz az érzés, ha a dal magában jó vagy a dalmű-ária értékes. Így kaptam rajta én is végre magamat minduntalan, hogy biztonságomon tépelődöm, és halk hangon ismételgetem ezt a mondatot:
- Biztonságban vagyok.
Egy nap, mialatt az utcákon bolyongtam, azon vettem észre magamat, hogy félhangon mormolom a megszokott szótagokat.
Egy gőgrohamban így alakítottam őket:
- Biztonságban vagyok - biztonságban -, igen, nem leszek bolond nyílt vallomást tenni!
Alig ejtettem ki ezeket a szavakat, mikor fagyos hideget éreztem szívemig lopózni. Volt némi tapasztalatom ezekben a perverzió-rohamokban (melyeknek természetét az imént megmagyarázni igyekeztem), és jól emlékeztem, hogy soha, egyetlenegyszer sem álltam ellen, sikeresen a támadásuknak; és most a saját véletlen önszuggesztióm, hogy esetleg elég bolond lehetnék megvallani a gyilkosságot, melyben bűnös voltam, úgy állott elibém, mintha annak a szelleme lett volna, akit megöltem - és meginvitált a halálra.
Először erőfeszítést tettem, hogy lerázzam a léleknek e lidércnyomását. Erélyesen jártam, gyorsabban, mindig gyorsabban, végre már futottam. Őrjítő vágyat éreztem hangosan kiáltani. Minden következő gondolathullám új félelemmel borított el, mert jaj! megértettem, nagyon megértettem, hogy gondolkozni az én helyzetemben annyi, mint elveszni. Még egyszer gyorsítottam lépteimet. Mint egy bolond ugrottam keresztül népes átjárókon. Végre a tömeg vészjelt adott, és üldözni kezdett. Csak akkor éreztem végzetem beteljesedését. Ha ki tudtam volna tépni a nyelvemet, megtettem volna, de egy durva hang hangzott a fülembe, egy durvább marok vállamon ragadott. Megfordultam - lélegzetért küzdtem. Egy pillanatig a megfúlás minden kínját éreztem; vak lettem és süket és szédülő; s aztán, gondolom, valami láthatatlan ellenség csapott széles tenyerével háton. A rég bebörtönzött titok kirobbant lelkemből.
Azt mondják, hogy tagoltan beszéltem, de feltűnő nyomatékkal és szenvedélyesen hadarva, mintha attól félnék, hogy megszakítanak, mielőtt befejezhetném a rövid, de pregnáns mondatokat, melyek kiszolgáltattak a hóhérnak és a pokolnak.
Mikor elmondtam mindent, ami a legteljesebb bírói bizonyossághoz kellett, ájultan estem a földre.
De miért beszéljek többet? Ma ezeket a láncokat hordom, és itt vagyok! Holnap bilincstelen leszek! - de hol?
Fordította Babits Mihály
Már beteg voltam - halálos betege e hosszú gyötrelemnek; s mikor végre föloldották kötelékeimet, és megengedték, hogy leüljek, éreztem, hogy érzékeim megtagadják a szolgálatot. Az ítélet - a rettenetes halálítélet - volt az utolsó határozott hang, mely fülemhez ért. Azután az inkvizítori szavak nesze mintegy elmerült a kábulat elemezhetetlen zsivajában. Ez valahogy a forgás képzetét hozta elmémbe - talán asszociálva gondolatban valami malomkerék berregésével. Csak egy pillanatra - mert nemsokára már semmit sem hallottam. De még egy darabig - és micsoda túlzott közelségben! - rettenetes tisztán! - láttam-láttam a fekete palástos bírák ajkait. Fehérnek tetszettek - fehérebbnek, mint az ív, melyen e szavakat vonom, és keskenynek a groteszkségig: keskenynek a megfeszített szilárdság kifejezésével, a változhatatlan elszántságnak, az emberi szenvedés zord megvetésének kifejezésével. Láttam, hogy a sors rendelése - vagy ami az én számomra sors volt - még egyre ömlött e szörnyű ajkakról. Láttam vonaglani rajtuk halálos szavaikat. Láttam, amint nevemnek formálták szótagjait; és borzadtam, mert hang nem jött közülük. S a kéjes borzadás pár villanatára láttam a terem falait borító sötét kárpitok lágy és alig észrevehető meglebbenését is. S akkor szemem az asztal hét magas gyertyatartójára esett. Először az irgalom színeit viselték, s hét karcsú angyalnak tűntek föl, akik mentésemre jöttek; de aztán egyszerre valami halálos megcsömörödés ereszkedett szellememre, éreztem, hogy végigreng testem minden rostja, mintha egy galvántelep drótját érintettem volna, míg az angyalalakok érthetetlen, lángfejű rémekké váltak, s tudtam már, hogy tőlük nem jöhet segítség. S akkor, mint egy dús zenei szólam, lopózott érzéseim közé a gondolat: micsoda édes pihenés eshet a temetőben! Halkan és tolvaj mód jött e gondolat, s hosszú időnek tetszett, míg teljes erejét elérte; de mihelyt szellemem végre igazán átérezte és befogadta, a bírák alakja mintegy varázslatra eltűnt előlem; a magas kandeláberek a semmibe süllyedtek; lángjuk kialudt; s az éj feketesége ereszkedett rám; mintha minden érzésemet elnyelte volna valami őrült, zugalmas zuhanás az alvilág legeslegmélyére. S akkor csönd lett és némaság, és éj az egész mindenség.
Elájultam; de evvel még nem azt akarom mondani, hogy minden tudatom elveszett. Mi maradt belőle, nem kísérlem meg definiálni; még csak leírni sem; de nem tűnt el minden. A legmélyebb álomban, sőt delíriumban, bármiféle önkívületben - nem! még a halálban sem -, még a sírban sem tűnik el minden. Másféle halhatatlanság nincs is az ember számára. Fölriadva a legérzéketlenebb alvásból, valamifajta álomszövet pókhálófonalait minden ébredésünkkel széttépjük. De egy másodperc múlva már - oly finom tud lenni ez a háló - nem emlékszünk arra, amit álmodtunk. Az ájulásból az életbe való visszatérésben két fokozat van; először a lelki vagy szellemi lét feléledése; másodszor a fizikai lété. Valószínűnek látszik, hogy, ha a második fokozatot elérve, vissza tudnók idézni az elsőnek hangulatait, e hangulatok ékesszólóan beszélnének a küszöbön túli mélység emlékeiről. S mi van e mélységben? Hogyan különböztessük meg árnyait a sír árnyaitól? De ha e hangulatok - amiket az "első fokozat" hangulatainak neveztem - nem is idézhetők vissza tetszés szerint, nem jönnek-e néha vissza hívatlanul, hosszú idő múltán, úgyhogy csodálkozunk, honnan jöttek? Aki sohasem ájult el életében, az talál-e vajon különös palotákat és ijesztően ismerős arcokat az égő parázsban? Az látja-e lebegni a légben ama szomorú látomásokat, melyeket a tömeg sohasem láthat? Az eltűnődik-e valamely új virág illatán? Annak agyát kergeti-e őrülésbe olykor valamely zenei ütem titkos jelentése, mely azelőtt sohasem vonta magára figyelmét?
Gyakran tűnődve törekedtem visszaemlékezni; keservesen küszködtem visszahódítani egy jeldarabkáját a látszólagos megsemmisülés ez állapotának, melybe lelkem süllyedt; s voltak pillanatok, amikor sikerről álmodtam; voltak rövid, nagyon rövid percek, amikor oly emlékeket idéztem föl, varázsló módjára, melyek egy későbbi korszak elfogulatlan ítéletének tanúsága szerint is csak e látszólagos öntudatlanság állapotával függhettek össze. Az emlékezet e különös árnyékai határozatlanul beszélnek magas emberalakokról, akik mintha fölemeltek és csöndben vittek volna lefelé, mindig csak lefelé, mígnem szörnyű szédülés fogott el, csak e leszállás végeérhetetlenségének gondolatára is. Beszélnek aztán szívemnek valami ködös rémületéről, amit e szív természetellenes megcsöndesedése okozott. Erre minden dolgok hirtelen mozdulatlanságának érzése következik; mintha, akik vittek - borzalmas kíséret! - végtelen leszállásukban túlhaladták volna a határtalan határait, s megállanának erőfeszítésük végső kimerülésével. Ezentúl amire emlékszem, csak valami sekélység, valami nedvesség: és aztán őrület - a tilosban járó memória szörnyű őrülete!
Csodálatos hirtelenséggel tért vissza tudatomba a mozgás és a hang, dobogó szívem viharos mozgása s a dobogásnak hangja fülembe. Akkor szünet, és minden eltűnik. Aztán megint hang s mozgás és érintés, csiklandó érzés, mely átfut testemen. Aztán: a lét puszta tudata, minden legcsekélyebb gondolat nélkül - és ez az állapot sokáig tart. Aztán: a gondolat - egészen hirtelen - és a rémület borzalma; s buzgó törekvés, hogy megértsem igazi helyzetemet. Aztán: erős vágy visszacsúszni az érzéketlenségbe. Aztán: rohamos újjáéledése az eszméletnek, sikeres erőfeszítéssel egy mozdulat felé. És most a teljes visszaemlékezés: a kihallgatás, a bírák, a fekete kárpitok, az ítélet, rosszullétem, az ájulás... De tökéletes feledése mindannak, ami aztán következett; mindannak, amit csak egy későbbi nap és sok erőlködés tett képessé határozatlanul visszaidézni.
Mindeddig szememet még nem nyitottam ki. Éreztem, hogy hanyatt fekszem, minden köteléktől szabadon. Kinyújtottam kezemet, s az súlyosan esett valami nedves és kemény felületre. Több percig hagytam ott, mialatt iparkodtam képzeletemben rekonstruálni, hol vagyok és mi vagyok? Vágytam, de nem mertem látóérzékemet használni. Rettegtem az első pillantástól a körülöttem levő tárgyakra. Nem mintha féltem volna szembenézni bármilyen rémségekkel; de attól kezdtem félni, hogy nincs mit látnom! Végre, a kétségbeesés vad elszántságával, gyorsan széttártam pilláimat. Tehát legrosszabb sejtelmeim valóra váltak. Az örök éj feketesége környezett. Lélegzet után kapkodtam. A sötétség ereje szinte rám nehezedett, és elfojtott. A levegő elviselhetetlenül sűrű volt. Még mindig mozdulatlanul feküdtem, és iparkodtam eszemet használni. Elmémbe idéztem az inkvizíciós eljárást, és megpróbáltam e nézőpontból dedukálni valódi helyzetemet. Az ítéletet kimondták; s nekem úgy tetszett, hogy azóta nagyon, nagyon hosszú idő telt el. Mégis egy pillanatig sem gondoltam magamat szó szerint halottnak. Ilyen föltevés - bármit mondjanak is a regényírók - teljességgel összeférhetetlen a valóságos létezéssel; de hol lehetek és milyen állapotban? Tudtam, hogy a halálraítélteket rendszerint az ünnepélyes autodafé-k alkalmával végzik ki, s egy ilyent éppen az én elítélésem előtti éjszakán tartottak. Talán visszadugtak a tömlöcbe, hogy bevárják a legközelebbi szertartást, mely esetleg csak hónapok múltán lesz? Azonnal láttam, hogy ez nem lehet az igazság. Áldozatokra sürgős szükségük volt. Aztán tömlöcöm éppúgy, mint az elítéltek cellái Toledóban, köves padozatú helyiség volt, s valami világosság mégiscsak mindig szűrődött be.
Most egyszerre egy szörnyű gondolat hajtotta patakokban szívemre a vért, s rövid időre ismét visszaestem az eszméletlenségbe. Mikor magamhoz tértem, azonnal talpra ugrottam, minden idegrostomban lázasan remegve. Karjaimat vadul dobáltam fejem fölött és magam körül minden irányban. Ujjaim nem éreztek érintést; de nem mertem tenni egy lépést sem, nehogy beleütközzem egy sírbolt falaiba. Izzadság verte ki minden pórusomat, s nagy, hideg gyöngyökben állt meg homlokomon. A bizonytalanság gyötrelme végre tűrhetetlenné vált, s óvatos mozdulatot tettem előre, kinyújtott karokkal; szemem szinte kidagadt gödréből a hiú reményben, hogy elkaphat valami fénysugarat. Több lépéssel jutottam már tovább; de még mindig fekete és üres volt minden. Szabadabban lélegzettem. Annyi legalább bizonyosnak látszott, hogy minden sorsok legrettenetesebbje nem az, ami rám vár.
És most, amint vigyázva még egyre előrébb lépegettem, tolongva jött emlékembe ezer határozatlan mendemonda Toledo különös borzalmairól. E börtönök felől hökkentő dolgokat beszeltek, mindig mesének gondoltam azokat, de mindenképp különös mesék voltak, oly borzalmasak, hogy csak suttogó száj adhatta tovább őket. Itthagytak, hogy éhen pusztuljak el, e föld alatti sötétség világában? Vagy micsoda, talán még ennél is félelmetesebb halálnem les rám? Hogy halál volt a cél - éspedig a rendesnél keservesebb halál -, sokkal jobban ismertem bíráim karakterét, hogysem ebben kételkedjem. Csak a mikor? és a hogyan? foglalkoztatta gondolataimat.
Kinyújtott kezem végre nekiütődött valami szilárd akadálynak. Fal volt, látszólag kőből építve, nagyon sima, nyálkás és hideg. Követtem hajlásait; avval az óvatos bizalmatlansággal lépegetve, amit némely régi rémmese sugallt belém. Ez az eljárás azonban nem adott módot megállapítani börtönöm méreteit, mert végigjárhattam egész kerületét, és visszaérhettem arra a pontra, ahonnan kiindultam, anélkül, hogy észrevettem volna: oly tökéletes egyformának látszott a fal. Azért a kést kerestem, ami a zsebemben volt, mikor az inkvizítorok termébe vezettek; hanem a kés eltűnt; ruháimat kicserélték valami durva zsáköltönnyel. Arra gondoltam, hogy a kés pengéjét beledugom a kőművesmunka valamely alig észlelhető résébe, hogy ekként kiindulópontomat megjelöljem. De a probléma tulajdonképpen egyszerű volt; noha fölizgatott képzeletemben első pillantásra szinte leküzdhetetlennek tűnt föl. Letéptem egy darabot a darócöltöny szegélyéből, s ezt a rongyot teljes szélességében, derékszögben a falhoz helyeztem. Ha utamat körültapogatom a cellában, előbb-utóbb, ha a kört befejeztem, újra meg kell találnom ezt a rongyot. Legalább így gondoltam; de nem számoltam börtönöm nagyságával vagy a saját gyengeségemmel. A talaj nyirkos és csúszós volt. Egy darabig csak vánszorogtam előre, végül megbotlottam, és elestem. Végső kimerültségem arra bírt, hogy fekve maradjak; s amint ott hevertem, hamarosan erőt vett rajtam az álom.
Mikor fölébredtem, és kinyújtottam karomat, egy darab kenyeret és egy vödör vizet találtam magam mellett. Nagyon is fáradt voltam, hogy e körülményen elmélkedni kezdjek, de mohón ettem és ittam. Aztán tüstént újra kezdtem körutamat a cella körül, és sok erőlködéssel végre eljutottam a darócrongyig. Mielőtt elestem, ötvenkét lépést számoltam, és mióta újra kezdtem a járást, még negyvennyolcat kellett olvasnom, míg a rongyhoz értem. Összesen tehát éppen száz lépés volt; s két lépést véve egy yardnak, megállapítottam, hogy börtönöm körülbelül ötven yard kerületű. Csakhogy útközben számos szögletet értem a falban, s így megközelítő fogalmat sem alkothattam magamnak a sírbolt alakjáról - mert nem nevezhető másnak, mint sírboltnak.
Nem sok célom volt e kutatásokkal, és bizonnyal semmi reményem: de valami határozatlan kíváncsiság arra bírt, hogy még folytassam őket. Elhagyva a falat, elhatároztam, hogy átszelem az általa bekerített tér közepét. Eleinte a legnagyobb óvatossággal jártam el, mert a padló, bár látszólag szilárd anyagból készült, nyálkás volt, és megcsalta az embert. Később mégis bátorságot vettem, és nem haboztam keményebben lépni, iparkodva, amennyire csak lehetséges, egyenes vonalban keresztezni a cellát. Mintegy tíz vagy tizenkét lépést tehettem ily módon, mikor köntösöm megtépett szegélye lábam közé keveredett. Ráléptem, és erős zuhanással arcra estem.
Esésem első zavarában nem vettem azonnal észre egy kissé hökkentő körülményt, ami néhány másodperc múlva, s mialatt még mindig arcra bukva hevertem, ellenállhatatlanul magára vonta figyelmemet. Ez a következő volt: állam a börtön padozatán pihent, de ajkaim és fejem felső része, bár látszólag az állnál alacsonyabb szinten, nem érintettek egyebet, mint az üres levegőt. Azonkívül úgy éreztem, hogy homlokom valami tapadós gőzben fürdik, s orromat a szétmálló gombák sajátságos illata ütötte meg. Előrenyúltam, s elborzadtam a felfedezésen, hogy pontosan szélére estem egy kör alakú mélységnek, melynek nagyságát persze egyelőre nem volt módom megállapítani. A nyílás falazott peremén tapogatózva, sikerült leválasztanom egy kis téglatörmeléket, amit ledobtam a mélységbe. Több másodpercen át figyeltem ekhóit, amint esése közben a meredély oldalaihoz ütődött; végre tompa csobbanás hallatszott, hangosan visszaverődve a falakon. Ugyanakkor a fejem fölött valami ajtó gyors nyílásához és rögtönös becsapódásához hasonló hang hallatszott, mialatt halvány fénysugár villant a homályon át, s éppoly hirtelen el is tűnt.
Most tisztán láttam a sorsot, amit számomra készítettek, s szerencsét kívántam magamnak a jókor jött véletlenhez, melynek folytán megmenekültem. Még egy lépés, mielőtt elbotlom, és a világ nem lát többet. S a halál, amit most elkerültem, épp olyan jellegű volt, amilyent mindig mesének és hihetetlennek tartottam az inkvizícióról szóló elbeszélésekben. A zsarnokság áldozatainak szánt halálnemekben a legrémesebb fizikai gyötrelmek és a legnagyobb lelki borzalmak közt esett választás. Engem az utóbbiak számára tartottak fönn. A hosszú szenvedéstől idegeim annyira elernyedtek, hogy már a saját hangomtól remegtem, s minden tekintetben alkalmas médium voltam a különleges tortúrára, mely rám várt.
Minden tagomban reszketve visszatapogatóztam a falig, elszántan, hogy inkább ott pusztulok, mintsem a hullámok rémeit kockáztassam, melyeket képzeletem most nagy tömegben és különböző elhelyezéssel festett a börtön köré. Más lelkiállapotban talán lett volna bátorságom egyszerre véget vetni szenvedéseimnek, egyetlen ugrás által e mélységek valamelyikébe; de most a gyávák gyávája lettem. Azt sem tudtam elfelejteni, amit e szörnyű helyekről hallottam: hogy az élet hirtelen kioltása nem tette részét gonosz plánumuknak.
A belső izgalom több óra hosszat ébren tartott, de végre mégis elszunnyadtam újra. Fölébredve, mint előbb, egy kis cipót és egy vizescsöbröt találtam magam mellett. Égő szomjúság emésztett, s egy hajtásra kiürítettem az edényt. Altató lehetett benne, mert alighogy letettem, ellenállhatatlanul álmos lettem megint. Mély álom hullott rám, mély, mint a halálé. Mennyi ideig tartott, természetesen nem tudom; de mikor újból kinyitottam a szememet, a körülöttem levő tárgyak láthatóak voltak. Valami vad, kénes fény, melynek eredetét az első pillanatban nem tudtam megállapítani, megengedte, hogy szemügyre vegyem börtönöm egész kiterjedését és berendezését.
Nagyságára nézve nagyon elszámítottam magam. A falak összes hosszúsága nem haladta túl a huszonöt yardot. Ez a tény néhány percre teljesen megzavart, s a fölösleges tűnődések egész özönébe merített; igazán fölöslegesen - mert mi lehetett lényegtelenebb számomra a környező rettenetes körülmények között, mint tömlöcöm puszta térfogata? De szellemem betegesen érdeklődött minden jelentéktelen részlet iránt, s föltevést föltevésre halmoztam, hogy számot adjak magamnak a tévedésről, amit a számításban elkövettem. Végre felvillant előttem az igazság. Első mérési kísérletemben ötvenkét lépést olvastam elesésem időpontjáig; akkor már alig egy-két lépésre kellett lennem a darócrongytól; igazában majdnem befejeztem körutamat a fal mentén. Aztán aludtam, és mire fölébredtem, valószínűleg megfordultam helyemben - így gondolhattam a fal kerületét körülbelül kétszer akkorának, mint amekkora tényleg volt. Zavart szellemem elmulasztotta megfigyelni, hogy mikor körutamat megkezdtem, a fal bal kezem felé volt, s mikor folytattam, jobbra.
A helyiség alakjára nézve is tévedtem. A tapogatózás közben számos szögletre akadtam, s ebből különleges szabálytalanságra következtettem; ily hatalmas a teljes sötétség hatása arra, aki álomból vagy ájulásból ébred! A szögletek néhány jelentéktelen bemélyedés, vagy különböző távolságokban vájt fülkék szögletei voltak. Nagyjában a cella négyzetes formát mutatott. Amit kőfalnak gondoltam, az most vasnak vagy más valami fémnek látszott, nagy táblákban, melyeknek határai és eresztékei tették a szögletszerű behajlásokat. Az ércfal egész felületét durván bepacsmagolták mindazon utálatos és visszataszító festészeti motívumokkal, melyek a szerzetesek síri babonáinak köszönik létüket. Fenyegető arcú ördögök alakjai csontvázfigurákkal, és más, még félelmetesebb képek borították és éktelenítették el a helyiséget. Megfigyeltem, hogy e fantomszörnyek körvonalai eléggé élesek, de a színek halványnak és elmosódottnak tűntek föl, mintegy a nyirkos légkör hatására. Most észrevettem a padlót is, amely kőből volt. Középen ásított a kör alakú mélység, amelynek torkából megmenekültem; de több ilyen nem volt a helyiségben.
Mindezt csak határozatlanul és nagy erőfeszítéssel tudtam meglátni, mert személyi állapotom nagyot változott alvásom alatt. Most hátamon feküdtem, teljes hosszúságomban, valami alacsony faállványon. Ehhez erősen le voltam kötözve egy hosszú, lóistránghoz hasonló szíjjal. A szíj számos csavarodásban övezte tagjaimat és törzsemet, nem hagyva szabadon mást, csak fejem és bal karom, épp csak annyira, hogy nagy nehézséggel tudhattam valamit enni egy cseréptálból, ami mellettem állt a kövezeten. Nagy rémületemre láttam, hogy a vizescsöbröt elvitték. Rémületemre, mondom, mert tűrhetetlen szomjúság emésztett. Úgy látszik, ezt a szomjúságot gyötrőim szántszándékkal éleszteni akarták, mert a tálban levő étel borsosan fűszerezett hús volt.
Most fölfelé tekintve, börtönöm mennyezetét vizsgáltam. Valami harminc vagy negyven láb magas volt, nagyjában éppúgy alkotva, mint az oldalfalak. Az egyik érctáblán igazán különös ábrázolás kötötte le teljes figyelmemet. A vén Idő festett alakja volt, ahogy rendesen rajzolják, kivéve, hogy kasza helyett a kezében valami mást tartott, amit egy hatalmas inga festett képének gondoltam, amilyeneket antik órákon láthatunk. De volt valami ezen az ingán, ami arra bírt, hogy figyelmesebben vegyem szemügyre. Míg bámultam rá, egyenest magam fölé, mert pontosan a fejem fölött volt, úgy képzeltem, hogy mozogni látom. Egy pillanat múlva ez a képzelet - valónak bizonyult. Lengése rövid volt, és természetesen lassú. Pár percig figyeltem, kissé megijedve, de még inkább csodálkozva. Végre, fáradtan e csigatempójú mozgás követésétől, szemem a cella egyéb tárgyaira irányítottam.
Valami gyönge nesz vonta magára figyelmemet, és a padlóra pillantva, több óriási patkányt láttam átszaladni. A kút felől jöttek, amely jobbról éppen látkörömbe esett. Még mialatt néztem is, csapatostul másztak elő, rohanva, éhes szemekkel, a hús szagától csábítva. Nagy erőlködés és éberség kellett, hogy el tudjam őket hessegetni.
Vagy félóra telhetett el, talán egy egész óra is - mert az idő folyásáról csak tökéletlen fogalmat tudtam alkotni -, mire ismét a mennyezetre vetettem tekintetemet. Amit akkor láttam, megzavart és meghökkentett. Az inga kilengésének hossza majdnem egy yardnyit növekedett. Természetes következmény gyanánt nagyobb lett a lengés gyorsasága is. De ami leginkább zavarba ejtett, az a megfigyelés volt, hogy az inga szemmel láthatólag lejjebb ereszkedett. Most azt is láthattam - fölösleges mondanom, milyen borzalommal -, hogy alsó széle csillogó acél félholdat formált, melynek egyik szarva a másiktól körülbelül egy lábnyi távolban volt; a szarvak fölfelé görbültek, s a félhold alsó éle láthatóan oly éles volt, mint a borotva. Amellett tömörnek és súlyosnak is látszott, mint egy borotvakés, élétől fölfelé szilárd és széles acélmasszává vastagodva. Nehéz bronzrúdon függött, s az egész alkotmány sziszegett, amint lengve szelte a levegőt.
Nem lehetett kétséges tovább előttem a sors, melyet a szerzetesi kínzózseni számomra készített. Az inkvizítorok közegei rájöttek, hogy tudomást szereztem a kútról - a kútról, melynek borzalmainál nem szánhattak csekélyebb büntetést a magamfajta vakmerő renitensnek -, a kútról, mely képe volt a pokol kútjának, s melyet a kósza hír is minden kínzásmesterségük Ultima Thuléjának[61] tekintett. A kútba zuhanást a vak véletlen folytán kerültem ki, s tudtam, hogy a meglepetés - kínok csapdájába ejteni az áldozatot - fontos részét tette e tömlöcbeli kivégzések groteszk fantasztikumának. Miután nem estem bele magamtól a mélységbe, a démoni tervben nem szerepelt többé az, hogy belelökjön; s így - nem lévén egyéb alternatíva - más, szelídebb pusztulás várt reám. Szelídebb! Szinte mosolyogtam kínjaim között, mikor e szónak ilyen alkalmazására gondoltam.
Mi célja volna beszélnem a halálénál nagyobb borzalom hosszú, hosszú óráiról, míg az acél suhogó lengéseit számláltam! Hüvelykről hüvelykre, vonalról vonalra - körömhegynyi esésekkel, amelyeket csak évszázadoknak tetsző időközök múltán lehetett észrevenni - szállt lejjebb s egyre lejjebb! Napok múltak - s valóban lehet, hogy több nap múlt el, míg oly közel ért fölém lengésében, hogy fanyar szelével meglegyezett. A kifent acél szaga tolakodott orrlyukamba. Imádkozni kezdtem - az eget bosszantottam imáimmal, hogy gyorsabban, gyorsabban szálljon le! Majd különös őrület fogott el, s hosszasan próbálgattam erőszakkal föllebb emelni magam, a rettenetes pallos éle alá. Aztán hirtelen lecsillapodtam, és úgy hevertem ott, mosolyogva a csillogó halálra, mint a gyermek valami ritka játékszerre.
Közbejött a teljes érzéketlenségnek egy újabb intervalluma is; rövid volt, mert mire visszatértem az életbe, az inga leereszkedése nem tett észrevehető haladást. De lehetett hosszú is, mert tudtam, hogy démoni hatalmak figyelik ájulásom, s kényük szerint szüneteltethették az ingamozgást. És fölocsudva fáradtnak is éreztem magamat - ó! kimondhatatlanul fáradtnak! -, betegnek, gyöngének, mint valami hosszú koplalás után. Még e szörnyű napok gyötrelmei közt is táplálékot kívánt az emberi természet. Fájdalmas erőlködéssel nyújtottam ki bal karomat, amennyire kötelékeim megengedték, s birtokba vettem a csekély maradékot, amit a patkányok meghagytak. S amint egy falatkáját ajkamhoz emeltem, egyszerre megrohanta lelkemet egy kibontakozni kezdő gondolata az örömnek - a reménynek. Pedig mi közöm lehetett nekem a reményhez? Mondom, csak félig megformált gondolat volt - sokszor vannak ilyen gondolatai az embernek, amik sohasem érik el teljes formájukat. Éreztem, hogy öröm, hogy remény van benne; de éreztem azt is, hogy elfullad, még mielőtt kialakult volna. Hiába küszködtem, hogy végiggondoljam, hogy visszahódítsam. A hosszú szenvedés majdnem megsemmisítette minden rendes lelkierőmet. Gyengeelméjű hülye lettem.
Az inga lengésiránya testem hosszával derékszöget adott. Láttam, hogy a pengének szívem környékét kell átmetszeni. Át fogja reszelni ruhám darócát, aztán visszaleng, és megismétli vágását újra meg újra. Dacára ijesztően tág kilengésének - mely harminc láb is megvolt, vagy még több már -, s dacára esése sziszegő erejének, mely akár e vasfalakat is átszelhette volna, eleinte, több percen keresztül, munkájának egyetlen eredménye az lesz, hogy ruhám szövetét reszeli. S ennél a gondolatnál megtorpantam. Nem mertem továbbmenni tűnődésemben. Makacs figyelemmel időztem e ponton, mintha e vesztegelés által meg is állíthattam volna itt az acél leereszkedését. Kényszerítettem magam, hogy a félkörű penge hangjára gondoljak, amint a szövetet átmetszi - arra a különös, borzongó érzésre, melyet a daróc éles köszörülése kelt az idegekben. Annyira elmerültem a haszontalan képzelődésbe, hogy idegességem a tetőfokára hágott.
Lefelé, megállás nélkül, egyre lefelé szállt közben a penge. Vad örömöm telt ereszkedése lassúságát lengése gyorsaságával szembeállítani. Jobbra, balra, tágan és szélesen - egy kárhozott szellem sivításaival, de a szívem felé egy tigris lopózó lépteivel! Fölváltva kacagtam és üvöltöttem, amint egyik vagy másik elképzelés lett agyamban uralkodóvá.
Lefelé - halálos biztonsággal, kérlelhetetlenül lefelé! Három hüvelyknyire vibrált már mellemtől! Kétségbeesve, dühödten küszködtem, hogy kiszabadítsam bal karomat. Egyelőre csak könyökig volt szabad. Kezemet elvihettem - nagy nehezen - a táltól ajkamig, de nem tovább. Ha eltéphettem volna a köteléket a könyököm fölött, bizonnyal megpróbálom megfogni és megállítani az ingát. Éppúgy próbálhattam volna egy guruló lavinát megállítani!
Lefelé - egyre - szüntelenül - kikerülhetetlenül lefelé! Föllélegzettem, és új erőfeszítést tettem, valahányszor kilengett jobbra vagy balra. De görcsösen összehúzódtam, ha fölöttem söpört el. Szemem a legértelmetlenebb kétségbeesés mohóságával követte röptét oldalt és fölfelé; s önkéntelenül lecsukódott, mikor elszállt: noha meghalni csak megkönnyülés lett volna - ó, mily kimondhatatlan megkönnyülés! Mégis, remegtem idegeimben, amint elgondoltam, mily észrevehetetlenül csekély süllyedés a gépezetben elég volna, hogy ezt az éles, csillogó kést a mellembe vágja... idegeimet a remény remegtette, tagjaimat a remény rángatta össze. A remény - mely diadalmat ül a kínpadon -, mely még az inkvizíció börtöneiben is biztató szavakat suttog a halálraítélt fülébe.
Láttam, hogy valami tíz-tizenkét lengés már tényleges érintkezésbe fogja hozni az acélt ruhámmal - s e megállapítással egyidejűleg szellememre hirtelen a teljes kétségbeesés éles, koncentrált nyugalma szállt. Hosszú órák - vagy tán napok - óta először: gondolkodtam! Most eszméltem arra, hegy a szíj vagy kötőfék, amely leszorított, egyetlen darabból áll. Egyes tagjaimat nem nyűgözték külön kötelékek. A beretvaéles penge első vágása a szíj bármely részén eléggé fölold arra, hogy bal kezemmel az, egészet lecsavarhassam testemről. De milyen félelmes közelségét jelenti ez máris a szörnyű acélnak! A legkisebb mozdulat következménye mily halálos lehet! S aztán valószínű-e, hogy kínzóim poroszlói ne látták volna előre ezt a lehetőséget, s ne intézkedtek volna erre az esetre is? Valószínű-e, hogy a mellemet keresztező szíjdarab az inga útjába essék? Remegve, hogy ezt a halvány s minden látszat szerint utolsó reményemet füstbe menni látom, fölemeltem a fejem annyira, hogy mellem kötelékeit áttekinthessem. A szíj szorosan körülfogta tagjaimat és törzsemet minden irányban, kivéve a metsző penge útját.
Alig ejtettem vissza fejemet eredeti helyzetébe, mikor megvillant bennem az, amit másképpen nem tudok megjelölni, mint hogy második kialakulatlan fele volt annak a mentő ötletnek, amire előbb céloztam, s ami előbb, mikor az ételt égő ajkamhoz emeltem, csak határozatlanul lebegett lelki szemeim előtt. Most az egész előttem állt, gyengén, nem nagyon józan színekben, nem nagyon határozottan, de mégis - egészben. Rögtön hozzáláttam, a kétségbeesés energiájával, megkísérelni végrehajtását.
Az alacsony faalkotmánynak, amelyen feküdtem, közvetlen szomszédsága több órán át valósággal nyüzsgött a patkányoktól. Vadak, vakmerők, éhesek, vörös szemük úgy tüzelt rám, mintha csak azt várnák, hogy mozdulatlan maradok - hogy zsákmányukul tekinthessenek.
"Micsoda táplálékhoz szokhattak hozzá a kútban?" - gondoltam.
Bármennyire iparkodtam is, hogy ebben meggátoljam őket, tányérom tartalmát jóformán egészen fölfalták. Kezem már rájárt a folytonos legyezgetésre, gépies hadonászásra a tál körül; s e mozdulatot öntudatlan egyformasága végül is egészen megfosztotta hatásától. Az undok állatok falánkságukban gyakran mélyesztették éles fogaikat ujjaimba. Most a szíjat mindenütt, ahol elérhettem, alaposan bedörzsöltem az olajos és fűszeres hús megmaradt darabkáival; aztán fölemelve kezem a padlóról, lélegzetvisszafojtva vártam.
A mohó férgek először visszahőköltek, megijedve a változáson - a mozgás megszűnésén. Rémülten szaladtak szét; sokan a kútba menekültek. De ez csak egy pillanatig tartott. Nemhiába számítottam falánkságukra. Észrevéve, hogy mozdulatlan maradtam, egy-kettő a legbátrabbak közül felugrott a fapriccsre, és szaglászni kezdte a szíjat. Ez, úgy látszik, jel volt az általános rohamra. Friss csapatok tódultak a kút felől. Fölmásztak a fára - túl a fán -, és százával ugráltak testemre. Az inga ütemes mozgása a legcsekélyebb mértékben sem zavarta őket. Pályáját elkerülve, a megkent kötelék körül működtek. Folyton növekvő csapatokban rajzottak, nyüzsögtek rajtam. Torkomon vonaglottak; hideg ajkuk az enyémet kereste, tolongó nyomásuk majdnem megfojtott; s oly undor dagadt föl kebelemben, s fagyasztotta meg tapadós súlyával szívemet, amelyre nincs szó a világon! De még egy perc, s éreztem, hogy küzdelmem véget ér. Határozottan éreztem a kötelék lazulását. Biztosra vettem, hogy már több helyen szét is vált. De, minden emberit fölülmúló elszántsággal, tovább feküdtem mereven.
Számításomban nem csalódtam, s nemhiába tűrtem. Végre éreztem, hogy szabad vagyok! A szíj szalagokban lógott testemről. De az inga verése már mellemen súrolt. Már elmállasztotta ruhám darócát. Már elvágta az alatta levő fehérneműt. Két lengést tett még, s metsző fájdalomérzés hasított minden idegembe. De a menekvés pillanata elérkezett. A szabadítok egy kézlegyintésemre egymás hátán szökdöstek szét. Egy meggondolt mozdulattal - óvatosan, rézsút, összezsugorodva, lassan, lassan - kivontam magam bilincsem öleléséből s a lengő bárd útjából. Egy percre legalább szabad voltam.
Szabad! - az inkvizíció kezében? Alig léptem le borzalmas faágyamról a börtön kőpadlójára, mikor a pokoli masina mozgása megállott, s láttam, hogy valami láthatatlan erő visszahúzza az egészet a mennyezetig. Oly lecke volt ez, melyet mély kétségbeeséssel vettem szívemre. Nyilván minden mozdulatomat figyelték. Szabad?! Csak azért kerültem ki a halált a kínszenvedés egyik formájában, hogy valami másiknak legyek prédája, mely talán rosszabb a halálnál. Ezzel a gondolattal idegesen forgattam körül szemem a vastáblákon, melyek körülzártak. A helyiségben szemmel láthatólag volt valami újdonság - valami változás, amit az első pillanatra nem tudtam határozottan fölbecsülni. Az álmatag, remegő szórakozottság több percén át haszontalan és összefüggéstelen találgatásokban erőltettem értelmemet. Ez idő alatt jöttem első ízben tudatára a cellát bevilágító kénes fény eredetének. Egy hasadékból jött, mely mintegy fél hüvelyk szélességben a falak alján teljesen körülvette a börtönszobát, s ekként úgy látszott, és úgy is volt, hogy az oldalfalak tökéletesen külön álltak a padlótól. Megpróbáltam átkémlelni, de persze hiába.
Amint e kísérlet után fölálltam, a változás rejtélye, mely a szobában érezhető volt, egyszerre megvilágosult bennem. Előbb megfigyeltem, hogy ámbár a képek körvonalai a falon eléggé határozottak, a színek elmosódottnak és ködösnek tetszettek. Ezek a színek most percről percre jobban hökkentő és erős fényruhát öltöttek, amely a kísérteties és ördögi figuráknak oly életet adott, hogy az enyémnél erősebb idegeket is megborzongatott volna. Démoni szemek villogtak rám vad és túlvilági élénkséggel, minden irányból, ahol előbb még semmit sem láttam, s valami különös tűz kékes lángjában égve. Nem tudtam rábírni fantáziámat, hogy ezt a tüzet valótlannak tekintse.
Valótlannak? - Csak egy nagyobbat kellett lélegzenem, s az izzó vas gőzének lehelete csapta meg orromat. Fojtó illat töltötte be a börtönt! A szemek, melyek gyötrelmemre villogtak, pillanatról pillanatra mélyebb tűzben égtek! A festett borzalmak véres képein a bíborszínek gazdagabb árnyalatai ömlöttek el. Fulladoztam! Leheletért kapkodtam! Nem lehetett kétség kínzóim szándékáról - ó! mindenkinél kegyetlenebb! démonoknál démonibb emberek! Az izzó fémek közelségéből a cella közepébe húzódtam. A forróság által fenyegető pusztulás rémképei között a kút hűvösségének gondolata balzsamként lopózott lelkembe. Odarohantam halálos kávájához. Mélyébe vetettem erőlködő pillantásomat. A kigyulladt tető tüzes visszfénye bevilágította legbensőbb rejtekeit. Mégis, egy őrült másodpercen át, szellemem vonakodott fölfogni értelmét annak, amit ott láttam. Végre - kényszerítettem - utat vájtam számára lelkemben, s beégett borzadó értelmemig! Ó! ha szót találnék kimondani! - ó, rettenet! - ó! akármi, csak ez ne! Rémült sikollyal tántorodtam vissza a kútszélről, s kezembe temettem arcomat sírva, keservesen.
A hőség gyorsan növekedett, s még egyszer fölnéztem, a hideglelés lázában borzongva. Cellámban újabb változás volt - most a formája változott meg. Mint imént, most is eleinte hiába iparkodtam megérteni vagy megállapítani, hogy mi történt. De nem soká maradtam kétségben. Az inkvizítori bosszút sietésre sarkantyúzta kétszeri menekvésem: nem lehetett többé huzakodni a Rémület Királyával. A terem előbb négyzet alakú volt. Most észrevettem, hogy a vasfalak által képezett szögek közül kettő hegyesszöggé vált - a másik kettő következésképpen tompa lett. E rettenetes különbség gyorsan növekedett mély, nyögő vagy dörömbölő hang kíséretében. A helyiség egy pillanat alatt rombusszá cserélte formáját. De a változás itt nem állt meg - nem is reméltem, nem is kívántam megállítani. Keblemre tudtam volna ölelni a tüzes falakat, mint az Örök Béke köntösét.
- Halált inkább! - mondtam -, akármilyen halált... csak azt ne, ami a kútban vár! - Én bolond! nem tudhattam volna-e, hogy a tüzes vas célja éppen az, hogy a kútba szorítson? Kiállhattam volna-e, izzó forróságát? És még ha ki is: ellenállhattam volna-e nyomásának? És most, laposabbá és laposabbá nyomódott a rombusz, oly gyorsasággal, mely nem hagyott időt az elmélkedésre. Középpontja, s így természetesen legszélesebb átmetszésű része is, éppen az ásító mélység fölé került. Visszatántorodtam, de az összeszoruló falak ellenállhatatlanul előrenyomtak. Végre nem volt már fonnyadt és vonagló testem számára több egy hüvelyknyi szilárd talajnál a börtön padlójából, ahol lábamat megvethessem. Nem küzdöttem tovább, de lelki agóniám a kétségbeesés egyetlen hangos, hosszú és végső sikolyában talált kitörést. Éreztem, hogy megtántorodom a kútszélen - elfordítottam szememet...
Emberi hangok diszharmonikus zaja hallott! Hangos harsonaszó, mintha sok-sok trombita hangja volna! Zordon moraj, mint ezer mennydörgés koncertje. Az izzó falak visszarándultak! Egy kinyújtott kar ragadta meg karomat, amint ájultan dőltem a mélységbe. Lassalle tábornok karja volt. A francia hadsereg benyomult Toledóba.
Az inkvizíció ellenségeinek hatalmába került.
Fordította Babits Mihály
Vannak bizonyos témák, amelyeknek érdekessége mindenkit leköt, de sokkalta borzalmasabbak, semhogy szabályos szórakoztató olvasmány célját szolgálhatnák. Ezeket kerülnie kell a merőben romantikus írónak, ha nem akarja sérteni vagy éppenséggel elundorítani olvasóját. Efféle témákhoz nyúlni csak akkor lehet illendően, ha a szigorú és fenséges igazság megerősíti és szentesíti őket. Igen "kellemes kínszenvedéssel" izgulunk például - a berezinai átkelésről, a lisszaboni földrengésről, a londoni pestisről, a Szent Bertalan-éji öldöklésről vagy a calcuttai Fekete Lyukban megfulladt százhuszonhárom rabról szóló elbeszéléseken. De ezekben az elbeszélésekben a történelmi valóság az izgató. Ha a fantázia szüleményei volnának, egyszerűen undorral fordulnánk el tőlük.
Mindössze néhány olyan kiemelkedő sorscsapást említettem, amelyet feljegyeztek a krónikák; de ezeknek méretei nem kevésbé élénken izgatják a képzeletet, mint maga a sorscsapás jellege. Nem szükséges emlékeztetnem az olvasót, hogy az emberi nyomorúságok terjedelmes és hátborzongató lajstromából kiválaszthattam volna sok olyan egyéni esetet, amely teljesebben mutatja meg a szenvedés lényegét, mint ezeknek a hatalmas méretű katasztrófáknak bármelyike. Az igazi szerencsétlenség - a végső baj - valóban mindig egyéni, és nem szerteágazó. Azért, hogy a gyötrelem végleteit az egyes ember szenvedi el, de sohasem az emberek tömege - mondjunk köszönetet az irgalmas Istennek.
Kétségtelen, hogy az élve eltemettetés az elhalálozás legiszonyúbb végleteinek egyike. A gondolkozó ember aligha tagadhatja, hogy ez gyakran, igen gyakran előfordul. Az életet a haláltól elválasztható határ homályos és bizonytalan. Ki mondhatja meg, hol végződik az egyik és hol kezdődik a másik? Tudjuk, hogy vannak betegségek, amelyeknél beállhat a nyilvánvaló életműködés teljes megszűnése, ám az ilyen megszűnés mégis pusztán csak szünetelés, ahogy helyesen nevezik. A felfoghatatlan gépezetnek csak időleges szünetei ezek. Bizonyos idő elteltével valamely láthatatlan, rejtelmes alapelv újból mozgásba hozza a bűvös áttételeket a boszorkányos kerekeket. Az ezüsthúr nem lazult meg mindörökre, az aranykehely nem törött el jóvátehetetlenül. De hol volt időközben a lélek?
Eltekintve mindazonáltal attól az a priori elkerülhetetlen következtetéstől, hogy ilyen okoknak ilyen következményei támadhatnak; hogy az életjelenségek szünetelését nemegyszer, természetszerűen, elsietett temetés követi; eltekintve ettől a meggondolástól, az orvosi és mindennapi tapasztalat révén közvetlen tanúbizonyság áll rendelkezésünkre annak igazolására, hogy valóban rengeteg ilyen temetés fordult már elő. Ha kell, akár száz hiteles esetet is említhetek hirtelenében. Egy igen figyelemreméltó eset, amelynek körülményei még frissen élhetnek néhány olvasóm emlékezetében, nemrégiben történt, a szomszédos Baltimore városban, ahol kínos, heves és széles körű izgalmat váltott ki. A város egyik köztiszteletben álló polgárának, egy kiváló ügyvédnek és kongresszusi képviselőnek feleségét hirtelen rejtélyes betegség támadta meg, amellyel szemben tanácstalanul állt orvosainak minden tudása. Hosszú szenvedés után az asszony meghalt, vagy úgy vélték, hogy meghalt. Senki sem gyanította, vagy senkinek sem volt oka gyanakodni, hogy nem halt meg igazán. A halál minden megszokott jegyét mutatta. Arca hegyes és beesett volt, mint a halottaké, ajka a szokásos márványszerű halványságot öltötte fel, szeme fénye kihunyt, teste kihűlt, az érverés megszűnt. A test három napig feküdt temetetlenül, ezalatt kőmerevségűvé vált. Egyszóval: siettették a temetést, a vélt felbomlás gyors előrehaladásától tartva.
A hölgyet a családi sírboltba helyezték, amelyet a rákövetkező három évben nem bolygattak meg. Ennek az időnek leteltével felnyitották, hogy egy szarkofágot helyezzenek el benne; de jaj, minő rémületes megrázkódtatás várt a férjre, aki személyesen tárta fel az ajtót! Amint szárnyai kilódultak helyükből, egy fehérbe burkolt valami hullott csörömpölve a férj karjaiba. Feleségének csontváza volt az, amelynek leplét még nem lepte be a penész.
A gondos vizsgálat nyilvánvalóvá tette, hogy a nő az eltemetést követő két napon belül életre kelt, s a koporsó az asszony kétségbeesett küszködésétől valami polcról vagy párkányról a padlóra zuhant, és annyira összetört, hogy foglya kiszabadulhatott belőle. A lámpást, amelyet véletlenül olajjal telten hagytak hátra a sírboltban, üresen találták - tartalma valószínűleg elpárolgott. A félelmetes kamrába levezető lépcső legfelső fokán a koporsó egy nagyobb darabja hevert; úgy látszik, ezzel igyekezett az asszony a vasajtót döngetve felhívni magára a figyelmet. Közben elájulhatott vagy esetleg meg is halhatott a rémülettől, és elestében halotti leple beleakadt egy befelé nyúló vaskampóba. Így maradt és rothadt el álló helyzetben.
1810-ben az élve eltemettetés olyan esete történt Franciaországban, amelynek körülményei ékesszólóan bizonyítják azt az állítást, hogy a valóság gyakran felülmúlja a képzeletet.
A történet hősnője bizonyos Mademoiselle Victorine Lafourcade, egy előkelő és vagyonos család fiatal és nagyon szép leánya. Számos udvarlója közül az egyik Julien Bossuet volt, egy szegény párizsi littérateur,[62] vagyis újságíró. Tehetsége és szeretetreméltósága magára vonta a gazdag örökösnő figyelmét, aki, úgy látszik, hűségesen szerette, de származási gőgje mégis arra bírta végül, hogy kikosarazza, és egy Monsieur Renelle nevű bankárhoz és meglehetősen magas rangú diplomatához menjen nőül. Ez az úriember azonban a házasságkötés után elhanyagolta feleségét, sőt talán még bántalmazta is. Az asszony néhány évi boldogtalan házasság után meghalt - állapota legalábbis annyira hasonlatos volt a halálhoz, hogy mindenkit megtévesztett, aki csak látta. Eltemették - nem sírboltba, hanem közönséges sírba, szülőfaluja temetőjében. Hajdani szerelmese kétségbeesetten, és szívében az egykori lángoló vonzalom emlékével, a fővárosból a távol eső vidékre utazott, ahol a falu fekszik, azzal a romantikus céllal, hogy kiföldelje a holttestet, és magához vegye pompázó szépségű hajfürtjeit. Megtalálta a sírt. Éjfélkor kiásta a koporsót, felnyitotta, és éppen levágni készült a hajat, amikor arra figyelt fel, hogy a szeretett szempár kinyílik. És valóban, a hölgyet élve temették el. Életereje még nem hagyta el egészen, és szerelmesének ölelése feltámasztotta abból a letargiából, amelyet tévesen halálnak véltek. A férfi lázas sietséggel falusi szállására vitte. Nagy hatású erősítőszereket alkalmazott, amelyeknek használatát nem csekély orvosi tudása sugallta. A nő végül is életre kelt. Ráismert megmentőjére. Vele maradt, amíg lassan, fokról fokra vissza nem nyerte egészségét. Asszonyi szíve, mely nem volt kőből, és beérte e végső szerelmi bizonyítékkal, meglágyult, s most már végérvényesen Bossuet-nek ajándékozta. Nem tért vissza többé férjéhez, hanem eltitkolva előle feltámadását, szerelmesével Amerikába szökött. Húsz év múltával visszatértek Franciaországba, abban a hiszemben, hogy az idő annyira megváltoztatta a hölgy külsejét, hogy baráti köre nem ismerheti fel. Ám tévedtek: Monsieur Renelle első találkozásukkor azonnal ráismert, és visszakövetelte nejét. Az asszony ellene szegült a követelésnek, és a törvényszék helyt adott ellenkezésének, kimondva, hogy a rendkívüli körülmények, valamint az eltelt hosszú idő nemcsak méltányossági alapon, hanem törvényesen is eltörölték a férj hatalmát felesége felett.
A lipcsei Orvostudományi Közlöny, ez a nagy tekintélyű és érdemes folyóirat, amelyet bízvást lefordíttathatnának és kiadhatnának egyes amerikai könyvkereskedők, a szóban forgó kérdésnek egy igen elszomorító esetét közli legutóbbi számainak egyikében.
Egy tüzértiszt, hatalmas termetű és robusztus egészségű férfi, akit megbokrosodott lova levetett hátáról, igen súlyos fejsérülést szenvedett. Nyomban eszméletét vesztette; a koponya kis mértékben betört, de közvetlen veszélytől tartani nem kellett. A koponyalékelést sikeresen végezték el. Eret vágtak rajta, és a gyógyítás egyéb szokott módjait alkalmazták. Mégis fokról fokra mélyebb és reménytelenebb eszméletlenség vett erőt a tüzértiszten, és végül is azt hitték: halott.
Meleg volt az idő, és a tisztet illetlen sietséggel eltemették az egyik köztemetőben. Csütörtökön volt a temetés. Rákövetkező vasárnap, ahogy az általában lenni szokott, a temetőt elözönlötték a látogatók, és déltájban általános izgalmat keltett egy parasztembernek az a kijelentése, hogy miközben a tiszt sírján ült, világosan érezte, mozog alatta a föld, mintha valaki erőlködve küszködnék odalenn. Eleinte alig szenteltek figyelmet a parasztember állításának; de szemmel látható rémülete és az a csökönyös konokság, amellyel meséje mellett kitartott, végül is megtette természetes hatását a tömegre. Nagy sietve ásókat hoztak, és a szégyenletes sekélyen megásott sir néhány perc múlva olyannyira feltárult, hogy előtűnt lakójának feje. Látszólag halott volt; de majdnem egyenesen ült koporsójában, amelynek fedelét ádáz küzdelemmel sikerült részben felemelnie.
Azonnal a legközelebbi kórházba vitték, ahol megállapították, hogy még él, habár fulladásos állapotban van. Néhány óra múlva magához tért, felismerte barátait, és töredékes mondatokban beszámolt a sírban átélt gyötrelmeiről.
Elbeszéléséből kiderült, hogy miközben eltemetve feküdt, több mint egy óráig tudatában kellett lennie, hogy él, mielőtt érzéketlenségbe merült volna. A sírt gondatlanul és lazán töltötték meg rendkívül porhanyós földdel, és így némi kis levegő szivárgott át rajta. A tiszt hallotta a tömeg lépteit odafenn, és igyekezett, hogy őt is meghallják. Úgy látszik, mondotta, hogy a temetői sokaság zaja ébresztette fel mély álmából, de alig ébredt fel, már rá is eszmélt, micsoda borzalmas helyzetbe került.
Feljegyezték, hogy a páciens állapota javult, és úgy látszott, jó úton halad a végleges gyógyulás felé, amikor áldozatul esett a kuruzsló orvosi kísérletezésnek. A galvánelemet alkalmazták nála, és a beteg hirtelen belehalt abba a lázas önkívületbe, amelyet ez a gyógymód olykor kivált.
A galvánelem említése viszont emlékezetembe idéz egy idevágó, jól ismert és egészen rendkívüli esetet, amikor alkalmazása megfelelő eszköznek bizonyult egy fiatal londoni ügyvéd életre keltésére, aki két napon át eltemetve feküdt. 1831-ben történt ez, és akkoriban mindenütt, ahol csak szóba került, igen nagy szenzációt keltett.
A páciens, Mr. Edward Stapleton, látszólag tífuszos lázban halt meg, de bizonyos rendellenes tünetek izgatták kezelőorvosai kíváncsiságát. Felkérték barátait, hogy halálával kapcsolatban járuljanak hozzá a boncoláshoz, de ők nem voltak hajlandók engedélyezni. Ahogy az ilyen visszautasítások esetében gyakran megtörténik, az orvosnövendékek elhatározták, hogy kiföldelik a holttestet, és szabad idejükben titkon felboncolják. Könnyű volt megegyezni a Londonban bőven található hullatolvajok egyikével, és a temetést követő harmadik éjszakán a vélt holttestet kiásták nyolc láb mélységű sírjából, és az egyik magánkórház műtőtermébe szállították.
Már fel is vágták jó darabon a hasát, amikor a test friss, és az enyészetnek semmi jelét nem mutató állapota azt sugallta az orvosoknak, hogy a galvánelemet alkalmazzák. Egyik kísérlet a másikat követte, s rögtön be is álltak a szokásos hatások, minden különösebb jellegzetesség nélkül, kivéve, hogy a rángatózó mozgás egy vagy két alkalommal a szokásosnál nagyobb fokú élethasonlóságot mutatott.
Már későre járt. Hajnalodott, és ajánlatosnak vélték, hogy végre a boncoláshoz lássanak. Az egyik diák azonban különösképpen szerette volna kipróbálni valamiféle elméletét, és nem nyugodott, amíg az elemet az egyik mellizomra nem alkalmazták. Durva vágást ejtettek rajta, és sietősen érintkezésbe hoztak vele egy drótot. A páciens gyors, de egyáltalában nem rángatózó mozdulattal felkelt az asztalról, a terem közepéig lépkedett, néhány másodpercig nyugtalanul tekintett körül, aztán - megszólalt. Érthetetlen volt, amit mondott, de szavakat ejtett ki; szótagolása jól kivehető volt. Majd elhallgatott, és a padlóra zuhant.
Pár percig mindnyájukat rémület bénította meg, de az eset sürgőssége hamarosan visszaadta lélekjelenlétüket. Szemmel látható volt, hogy Mr. Stapleton, bár ájultan hever, de él. Éterrel magához térítették, és egészsége rohamosan helyreállt. Visszatérhetett barátai körébe, akik előtt azonban mindaddig titokban tartották feltámadását, amíg visszaeséstől nem kellett többé tartani. Elképzelhető csodálkozásuk, lelkendező ámulatuk!
Ennek az esetnek legizgalmasabb sajátosságáról maga Mr. Stapleton számol be. Kijelenti, hogy egész idő alatt egyszer sem volt teljesen eszméletlen; hogy tompán és zavarosan mindennek tudatában volt, ami vele történik, attól a perctől kezdve, hogy orvosai holtnak nyilvánították, egészen addig, amíg ájultan zuhant a kórház padlójára. "Élek" - ez volt az az érthetetlen szó, amelyet ráeszmélve, hogy boncolóteremben van, végső szorultságában ki akart mondani.
Könnyű lenne még sok-sok hasonló esetet felsorolni, de nem teszem, mert igazán nem szükségesek ahhoz, hogy megállapítsuk a tényt: előfordulnak elsietett temetések. Ha elgondoljuk, hogy, a dolog természeténél fogva, milyen ritkán áll módunkban felfedezni egy-egy ilyen esetet, el kell ismernünk, gyakran megtörténhetik anélkül is, hogy tudnánk róla. Tény az, hogy ritkán bolygatnak meg temetőt, bármily célból, bármily mértékben anélkül, hogy ne találnának csontvázakat a legszörnyűségesebb gyanúra okot adó helyzetben.
Igen, a gyanú szörnyűséges, de még szörnyűségesebb maga az ilyen fátum. Habozás nélkül kijelenthetjük: semmi sem sejtethetné borzalmasabban a testi és lelki gyötrelem maximumát, mint az élve eltemettetés. Az elviselhetetlen nyomás a tüdőn - a nyirkos föld fojtogató kipárolgása - a szoros halotti lepel - a szűk lakóhely merev ölelése - a teljes éj sötétsége - a csönd, mely tengerként borít el - a Győztes Féreg láthatatlan, de érezhető közelsége; hozzá még arra gondolni, hogy odafenn levegő van, és zöldell a fű; emlékezni drága barátokra, akik szinte repülnének, hogy megmentsenek, ha csak sejtelmük volna is sorsunkról; az a tudat, hogy szörnyű végzetünkről sohasem tudhatnak meg semmit; hogy reménytelen sorsunk nem különbözik a valóságos halottakétól - mindezeknek megfontolása, mondom, oly félelmetes és elviselhetetlen borzalommal tölti el a még dobogó szívet, amelytől a legmerészebb képzeletnek is el kell rémülnie. Nem ismerünk a földön ehhez fogható gyötrelmet, nem álmodhatunk fele ilyen szörnyűséget a pokol mélységes birodalmában sem. Ilyenformán minden, erről a témáról szóló elbeszélés mélységesen érdekes; a téma keltette szent borzalomnak révén azonban, ez az érdekesség, igen természetesen és igen nagy mértékben, attól a meggyőződésünktől függ, hogy az elbeszélt história igaz-e. Amit most elmondani készülök, azt tulajdon valóságos megismerésemből, saját kétségbevonhatatlan és személyes tapasztalatomból merítem.
Több éven át valamilyen különös rendellenesség hatalmasodott el rajtam, amelyet az orvosok, pontosabb meghatározás híján, egyértelműen katalepsziának neveztek. Habár ennek a betegségnek közvetlen oka, előidézője, sőt diagnózisa még rejtélyes, nyilvánvaló és szemmel látható jellegzetességét eléggé ismerik. Változatai főként fokozati különbségeknek látszanak. A beteg olykor egy napig vagy még ennél is rövidebb ideig fekszik valamiféle mélységes mély érzéketlenségben. Eszméletlen és külsőleg mozdulatlan; a szív lüktetése azonban még halványan észlelhető; valami még megmarad a test hőmérsékletéből; az arc közepe táján némi szín látható, és ha ajka elé tükröt tartunk, felfedezhetjük a tüdő renyhe és ingadozó működését. Máskor hetekig, sőt hónapokig tart az önkívület; ezalatt a legalaposabb vizsgálatnak, a legszigorúbban végrehajtott orvosi próbáknak sem sikerül fizikailag megkülönböztetni a beteg állapotát attól, amit abszolút halálnak tartunk. Igen gyakran csak az menti meg a beteget az elsietett temetéstől, hogy barátai tudják: megelőzően is esett már katalepsziába, vagy hogy a bomlásnak semmi jele sem látható. A betegség előrehaladása szerencsére fokozatos. Első megnyilatkozásai, habár csak egyes jelekben mutatkoznak is, kétségtelenek. Az egymást követő görcsök egyre világosabban jelentkeznek, és mindegyik hosszabban tart az előzőnél. Ez a legfőbb biztosíték az eltemettetés ellen. Azt a szerencsétlent, akinek már első rohama szélsőséges jellegű volna, ahogy hébe-hóba előfordul, majdnem elkerülhetetlenül a sírgödörnek adnák át.
Az én esetem alig különbözött az orvosi könyvekben említettektől. Néha, minden látható ok nélkül, fokról fokra félig eszméletlen vagy ájulásszerű állapotba estem, és fájdalom nélkül, mozdulni, pontosabban szólva beszélni vagy gondolkodni képtelenül, de annak tompa és fásult tudatában, hogy élek, és hogy kik állják körül ágyamat, így maradtam, amíg a betegség krízise hirtelen helyre nem állította tökéletes érzékelő képességemet. Más alkalmakkor gyorsan és hevesen zajlott le a roham. Rosszul lettem, minden tagom elzsibbadt és kihűlt, szédültem, és egyszerre elterültem a földön. Aztán hetekig minden üres volt, fekete és néma, s a mindenség a semmivel vált egyenlővé. Ennél több a teljes megsemmisülés sem lehetne. Ezekből az utóbbi rohamokból azonban, a betegség hirtelen kitöréséhez képest, csak lassan és fokozatosan tértem magamhoz. Mint a baráttalan és otthontalan koldusnak, aki a hosszú, sivár téli éjen át az utcákat járja, fölkél a nap, ugyanilyen lassan - éppily keservesen, de éppily kedvesen - tért vissza hozzám a lélek fénye.
Eltekintve attól a hajlamomtól, hogy önkívületi állapotba essem, egészségem általában jónak tetszett, azt sem vettem észre, hogy ez az egyetlen uralkodó nyavalyám ártalmára lett volna, hacsak egy olyan kényszerképzetből amely rendes, mindennapi alvásommal járt együtt nem lehet erre következtetni. Szendergésemből felébredve, sohasem nyertem vissza egy csapásra az uralmat érzékeim felett; zavarodott és tanácstalan voltam percekig; szellemi képességeim általában, de különösen emlékezetem, teljesen felmondták a szolgálatot.
Mindabban, amit kiálltam, nem volt fizikai szenvedés, de annál végtelenebb lelki nyomorúság. Képzeletemet kriptai hangulat hatotta át. Férgek, sírok, sírfeliratok - ez volt beszédtémám. Álmodozásba feledkeztem a halálról, és agyamat állandóan az elsietett temetés gondolata foglalkoztatta. Éjjel-nappal a rám leselkedő, szörnyű veszély kísértett. Ha nagy volt a töprengés gyötrelme az előbbi esetben, az utóbbiban tetőfokát érte el. Mikor a zordon sötétség szétterült a földön, beleremegtem borzalmas gondolataimba, reszkettem, mint a halottaskocsi remegő tollbóbitái. Mikor azután a természet nem tűrte tovább az ébrenlétet, valósággal küzdöttem az elalvás ellen, mert borzadtam attól a gondolattól, hogy a sírgödör lakójaként ébredhetek fel. És végül álomba is csak azért merültem, hogy azonnal egy fantomvilágba rohanjak, amely felett hatalmas, gyászfekete, mindent beárnyazó szárnyakkal ott lebegett eluralkodón az egyetlen síri gondolat. A számtalan sötét képből, amely így álmomban rám nehezedett, csupán egy látomást választok ki feljegyzés céljából. Úgy rémlett, a szokottnál hosszabb tartamú és mélyebb kataleptikus önkívületben feküdtem. Hirtelen jeges kéz nehezedett homlokomra, és egy türelmetlen, leppegős hang ezt suttogta fülembe: "Kelj fel!" Felültem. Teljes sötétség volt. Nem láthattam annak a valakinek alakját, aki felkeltett. Sem önkívületbe esésem idejét nem tudtam emlékezetembe idézni, sem a helyiséget, amelyben akkor feküdtem. Miközben mozdulatlanul, minden erőmmel rendezni igyekeztem gondolataimat, a hideg kéz vadul csuklón ragadott, ingerülten rázta, s közben a leppegős hang újból rám förmedt.
- Kelj fel! Nem parancsoltam meg, hogy felkelj?
- Ki vagy? - kérdeztem.
- Nincs nevem ama tájakon, ahol lakom - felelte gyászosan a hang -, halandó voltam, de most rossz lélek vagyok. Könyörtelen vagyok, de szánalomra méltó. Érezned kell, hogy borzongok. Vacognak fogaim, amint beszélek, ám nem az éj hidegétől - a vég nélküli éj hidegétől. De ez a szörnyűség elviselhetetlen. Hogy alhatol te nyugodtan? Engem a szüntelen gyötrelem kiáltozása nem hagy nyugodni. Mindaz, amit látok, több, mint amit elviselhetnék. Kelj fel! Jöjj velem a külső éjszakába, hadd tárjam eléd a sírokat. Nem szomorú látvány ez? Íme, lásd!
Körülnéztem, és a láthatatlan alak, mely még mindig, csuklómat markolta, megnyílni késztette az egész emberiség valamennyi sírját; és mindegyikből az enyészet halvány, foszforeszkáló fénye sugárzott, úgyhogy beláthattam legbelsőbb zugaikba, és láthattam a lepelbe burkolt testeket, amint bús és ünnepélyes álmukat alusszák a féreggel.
De jaj, az igazi alvók sok millióval kevesebben voltak, mint azok, akik egyáltalán nem szenderegtek. Valami bágyadt erőlködés látszott, valami általános és szomorú nyugtalanság, és a megszámlálhatatlan gödörből az eltemetettek ruháinak mélabús suhogása hallatszott. És láttam, hogy a látszólag nyugodtan pihenők közül igen sokan, kisebb-nagyobb mértékben változtattak azon a merev, kényelmetlen helyzeten, amelyben eredetileg eltemették őket. És miközben bámultam az elibém táruló képet, a hang újból így szólt hozzám:
- Hát nem... ó, hát nem szánalmas ez a látvány?
Mielőtt azonban válaszolhattam volna, az alak elengedte csuklómat, a foszforeszkáló fények kihunytak, és a sírok heves hirtelenséggel bezárultak, ám a kétségbeesett hangzavar nem ült el, kiáltozás hallatszott a gödrök mélyéből, és megint e szavak:
- Hát nem... ó, nagy Isten!... hát nem szánalmas ez a látvány?
Az ilyen éjszakai fantáziák borzalmasan befolyásolták ébrenlétem óráit is. Idegeim elernyedtek, és állandó rémület prédájává váltam. Vonakodtam lovagolni, járni vagy bárminő foglalatosságban elmerülni, amely hazulról elszólított volna. Valójában már senkire sem mertem rábízni magam, kivéve azokra, akik közvetlen közelemben élvén, jól tudták: hajlamos vagyok a katalepsziára, nehogy egyik ilyen szokásos rohamom esetén eltemessenek, mielőtt még tényleges állapotomról megbizonyosodnának. Attól tartottam, hogy egy rohamom a szokottnál hosszabb lehet, és a külvilág még rávehetné házam népét: tekintsenek véglegesen elveszettnek. Sőt, már-már attól féltem, a sok baj és gond miatt, amit okoztam, talán boldogok is lennének, ha egy elhúzódó rohamomat elegendő mentségnek vélhetnék, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljanak tőlem. Hiába igyekeztek ünnepélyes fogadalmakkal biztatni. A legszentebb esküket csikartam ki belőlük, hogy semmi körülmények között el nem temetnek addig, amíg az oszlás oly feltartóztathatatlanul előre nem haladt, hogy további megőrzésem immár lehetetlen. És halálos félelmeim még akkor sem hajlottak az ész szavára, még ekkor sem fogadtak el semmiféle vigasztalást. Körülményes óvintézkedések egész sorát munkáltam ki. Egyebek között úgy alakíttattam át a családi sírboltot, hogy bévülről is könnyen kinyitható legyen. A sírboltba mélyen benyúlt egy fogantyú, s ennek legenyhébb nyomására feltárulnak a vas ajtószárnyak. Volt olyan berendezés is, amely lehetővé tette a levegő és fény szabad beáramlását, voltak megfelelő tartályok élelem és víz számára a befogadásomra szánt koporsó közvetlen közelében. Ezt a koporsót melegen és puhán párnázták ki, és olyan fedéllel látták el, amelyet a sírbolt ajtajának mintájára készítettek, és rugók alkalmazásával úgy szerkesztettek meg, hogy elég legyen, ha a test akár a leggyengébben is megmozdul, és máris szabad. Mindezeken kívül a sírbolt tetejéről harang lógott le, amelynek kötele a tervek szerint egy lyukon át a koporsóba ér, és a holttest egyik kezére erősítik. De jaj, mit ér az óvatosság a sorssal szemben? Még ezek a jól kitervelt biztonsági intézkedések sem voltak elegendők, hogy megvédjék az élve eltemettetés kínjától azt, aki erre ítéltetett.
Elérkezett egy idő - mint ahogy megelőzően is gyakran elérkezett -, amelyben a teljes öntudatlanságból a létezés gyenge és bizonytalan érzésére eszméltem. Lassan - egy teknősbéka lassúságával - derengett fel a lélek nappalának halvány, szürke hajnala. Ernyesztő rossz érzés. Apatikusan, tűrt tompa fájdalom. Nemtörődömség, reménytelenség, akarathiány. Később, hosszú idő múltával, fülzúgás, majd még hosszabb szünet után szúró, bizsergő érzés a végtagokban; aztán a jóleső nyugalom örökké tartónak tűnő időszaka, amely alatt az ébredő érzések gondolattá küszködik magukat; majd rövid visszamerülés a nemlétbe, és rá a hirtelen gyógyulás. Végül könnyedén megrebben a szemhéj, és rögtön ezután villamos rándulásként fut végig a testen valami halálos és bizonytalan borzadály, amely zuhatagosan kergeti a vért a halántékból a szívbe. És ekkor következik be a gondolkodás első határozott erőfeszítése. És ekkor az első igyekezet: emlékezni. És ekkor annyira visszanyerte már uralmát az emlékezés, hogy bizonyos mértékig tudatában vagyok helyzetemnek. Érzem, hogy nem rendes álmomból ébredek. Visszaemlékezem, hogy katalepsziába estem. És ekkor végre mint a tengerár önti el borzongó lelkemet az az egyetlen félelmetes veszély - az az egyetlen kísérteties és mindig és mindenen elhatalmasodó gondolat.
Miután ez az agyrém rabul ejtett, mozdulatlanul feküdtem... És miért? Nem tudtam bátorságomat összeszedni, hogy megmozduljak... Nem mertem megtenni azt az erőfeszítést, amelynek révén megbizonyosodhassam végzetemről; és valami mégis azt súgta szívemnek: bizonyos!
Csak a kétségbeesés, egyedül csak ez ösztönzött, hogy hosszú habozás után felnyissam ólmos szemhéjamat. Felnyitottam. Sötét volt - minden sötét. Tudtam, hogy rég túlestem betegségem krízisén. Tudtam, hogy már teljesen visszanyertem látásomat; és mégis sötétség volt - minden sötét - mélységes, örök éj, melyen nem hatol át fénysugár.
Sikoltani akartam, ajkaim és kiszáradt nyelvem görcsös erőfeszítésben egyesültek, de nem jött hang az üreges tüdőből, amelyet mintha ránehezedő hegy súlya nyomott volna össze, csak zihált és lüktetett, mint a szívem is, minden erőlködő és küszködő lélegzetvételemnél.
Miközben minden erőmet megfeszítve kiáltani akartam, állkapcsom mozgása arra döbbentett rá, hogy felkötötték, mint a halottakét szokás. Azt is éreztem, hogy valami keménységen fekszem, és hasonló keménység szorítja kétoldalt testemet. Mindeddig nem mertem tagjaimat megmozdítani, de most hevesen felcsaptam keresztbevetett csuklókkal hosszant fekvő karjaimat. Kemény deszkaféléhez verődtek, amely felettem, arcomtól körülbelül hat hüvelyknyi magasságban húzódott. Immár nem kételkedhettem tovább, hogy mégis koporsóban fekszem.
És most, végtelen nyomorúságomban, eljött édesen a reménység angyala - eszembe jutottak óvintézkedéseim. Gyötrelmesen, görcsös erőfeszítéssel fel akartam tolni a koporsó fedelét: nem mozdult. Tapogatózva kerestem csuklómon a harangkötelet: nem volt sehol. Most aztán mindörökre tovaröppent a Vigasztaló Angyal, és még sötétebb kétségbeesés diadalmaskodott felettem; rá kellett ugyanis eszmélnem, hogy hiányzik az oly gondosan előkészített párnázás, és orromat hirtelen megcsapta a nedves föld erős, furcsa szaga. Kézenfekvő volt a következtetés: nem vagyok a sírboltban. Nem otthon estem önkívületbe, hanem idegenek között - nem tudtam visszaemlékezni, mikor és hogyan; ők temettek el, mint egy kutyát - beszegeztek valami olcsó koporsóba, és mélyen, mélyen bekapartak a közönséges és jeltelen sírba.
Amint e szörnyű meggyőződés áthatotta lelkem legbensőbb kamráit, újból gyötrődve kiáltani akartam. És ez a próbálkozásom sikerrel járt. A gyötrelem hosszú, vad és szakadatlan sikoltozása visszhangzott fel a föld alatti éj birodalmában.
- Hé, mi van? - válaszolt kiáltozásomra egy nyers hang.
- A fenébe is, mi a baj megint? - kérdezte egy másik.
- Gyöjjön ki onnan! - szólt egy harmadik.
- Hát meg mifene, hogy úgy üvöltözik, mint akit elevenen nyúznak? - kiáltott a negyedik, mire néhány, felettébb marcona külsejű egyén minden különösebb ceremónia nélkül megragadott, és jó pár percig rázott. Nem ők ébresztettek fel álmomból, hisz tökéletesen ébren voltam, amikor kiáltozni kezdtem, de ők állították teljesen helyre emlékezőképességemet.
Ez a kaland a virginiai Richmond közelében esett meg. Egy barátom kíséretében vadászkiránduláson vettem részt, a James folyó partja mentén. Éjjeledett, és vihar ért utol bennünket. Az egyetlen elérhető menedéket egy kis teherhajó kabinja nyújthatta számunkra, amely ott horgonyzott a folyón kerti földdel megrakva. Felhasználtuk ezt a lehetőséget, és a hajón aludtunk. Én a hajó két hálóhelyének egyikében aludtam - és aligha kell bővebben leírni egy hatvan- vagy hetventonnás teherhajó hálóhelyeit. Amelyikben én aludtam, azon semmiféle ágynemű sem volt. Szélessége legfeljebb tizennyolc hüvelyk. Pontosan ugyanennyi volt a távolság az ágy feneke és a felette húzódó fedélzet között. Csak nagy nehezen tudtam magamat bepréselni. Mégis egészségesen aludtam, és egész vízióm - mert nem volt ez álom, sem lidércnyomás - természetszerűen elhelyezkedésem körülményeinek és szokott gondolatjárásomnak volt tulajdonítható, nemkülönben annak, hogy - mint már mondottam volt - álmomból ébredve sokáig tartott, amíg érzékszerveim, főként emlékezetem működésbe léptek. Az emberek, akik felráztak, a hajó legénységéhez tartoztak, és páran rakodómunkások voltak. A földszag a rakományból áradt. Az állkapcsomat szorító kötelék egy selyem zsebkendő volt, amellyel, szokott hálósipkám hiányában, magam burkoltam be fejemet.
Elszenvedett gyötrelmeim azonban kétségtelenül azonosak voltak a sírgödör gyötrelmeivel. Iszonyatosak - elképzelhetetlenül szörnyűek. Ám a rosszból jó származott, mert e gyötrelmek mértéktelensége hirtelen fordulatot idézett elő lelkemben. Színt, kedélyt kapott. Külföldre utaztam. Megerőltető testgyakorlatokat végeztem. Az ég szabad levegőjét szívtam. Egészen más dolgokra gondoltam, mint a halál. Túladtam orvosi könyveimen. Nem olvasgattam az Éji gondolatok-at[63] semmiféle temetőkről szóló fellengzősséget - semmiféle rémhistóriát... amilyen ez is. Rövidesen új emberré váltam, és úgy éltem, ahogy az férfihoz illő. Ettől az emlékezetes éjszakától kezdve örökre levetettem kriptafélelmeimet, és velük együtt eltűnt az a kataleptikus rendellenesség, melynek azok talán inkább okai voltak, mint következményei.
Bizonyos percekben szomorú emberiségünk világa még az értelem józan szemében is hasonlatosnak tűnik a pokolhoz; de az emberi képzelet nem Carathis, hogy büntetlenül felkutathassa ennek összes barlangjait. A síri borzalmak szörnyű sokasága - ó jaj! - nem tekinthető merőben a képzelet szüleményének; hanem mint a démonoknak, amelyeknek társaságában Afrasialos beutazta alant az Oxust, aludniuk kell, vagy felfalnak bennünket - engedni kell, hogy szenderegjenek, vagy elveszünk.
Fordította Fóthy János
Tűrtem, ameddig lehetett. Fortunato ezernyi sértését, de mikor végre inzultusig merészkedett, bosszút fogadtam. Mindazonáltal ti, kik oly jól ismeritek lelkem természetét, nem fogjátok feltételezni, hogy egyetlen fenyegetést kiszalasztottam volna ajkamon! Előbb-utóbb eléri bosszúm; ez véglegesen eldöntött dolog volt - de az az eltökéltség, ahogyan a bosszúállásra szántam magam, eleve kizárta, hogy kockáztassak. Büntetnem kell - de büntetlenül kell büntetnem! A bántalom nincs megtorolva, ha megtorlás éri utol a megtorlót. És éppen úgy nincsen megtorolva, ha a bosszuló elmulasztja, hogy bosszuló mivoltát éreztesse azzal, aki megbántotta.
Meg kell értenetek, hogy sem szóval, sem tettel nem adtam okot Fortunatónak, hogy jó szándékom felől kételkedjék. Azontúl is, mint szokásom volt, arcába mosolyogtam, és nem vette észre, hogy most feláldozásának gondolatára mosolygok.
Volt egy gyenge pontja ennek a Fortunatónak - bár más tekintetben olyan ember volt, akit tisztelni, sőt félni kellett. Nagyra volt borokban való műértésével. Kevés olaszban van meg az igazi virtuóz szellem. Lelkesedésüket többnyire idő és alkalom szerint öltik fel, hogy becsapják az angol és osztrák milliomosokat. Festésben és a drágakövek tudományában Fortunato, mint honfitársai, csupán szédelgő volt: de a régi borok dolgában őszinte. Ebben a tekintetben én sem különböztem lényegesen tőle; magam is jól ismertem az itáliai bortermelést, s bőségesen vásároltam, amikor tehettem.
Alkonyat felé volt, a farsangi évad legbolondabb tombolásának egy estéjén, mikor barátommal találkoztam. Túlzott melegséggel szólított meg, mert sokat ivott. Bohócjelmezben volt. Testhez álló, tarka sávos ruhát vett fel, fején ott ült a hegyes csörgősipka. Annyira örültem, hogy láthatom, azt hittem, örökké fogom a kezét szorongatni.
Így szóltam hozzá:
- Drága Fortunatóm, jó, hogy találkozunk. Milyen különösen jó színben vagy ma! Én azonban kaptam egy hordó állítólagos amontilladót, s kételyeim vannak.
- Hogyan? - szólt ő. - Amontilladót? Egy hordóval? Lehetetlen! És farsang közepén!
- Kételyeim vannak - feleltem -, s elég bolond voltam kifizetni a teljes amontillado-árat, mielőtt téged megkérdeztelek volna a dologról. Nem találtalak sehol, s féltem, hogy elszalasztom az üzletet.
- Amontillado!
- Kételyeim vannak!
- Amontillado!
- És meg kell magamat nyugtatnom.
- Amontillado!
- Minthogy te el vagy foglalva, már indulok is Luchresihez. Ha valakiben van kritikus ösztön: ő az. Ő megmondja nekem.
- Luchresi nem tudja megkülönböztetni az amontilladót a sherrytől.
- S mégis azt mondják némely bolondok, hogy az ő ízlése vetekszik a tieddel.
- Gyere, menjünk.
- Hova?
- A pincédbe.
- Nem, barátom; nem akarok visszaélni jóságoddal. Látom, találkád van. Luchresi...
- Nincs találkám - gyere.
- Nem, barátom. Nem a találka, hanem a súlyos nátha, amivel látom, mag vagy verve. A pince elviselhetetlenül nyirkos. Rétegekben lepi a salétrom.
- No, csak menjünk azért. A nátha az semmi. Amontillado! Téged becsaptak. És ami Luchresit illeti, ő meg nem különbözteti a sherryt az amontilladótól.
Így szólva, Fortunato hatalmába kerítette karomat; s felcsapva egy fekete selyemálarcot, s szorosan magam köré vonva egy dominót, hagytam, hadd vonszoljon palazzóm felé.
A cselédség nem volt otthon; megszökdöstek, mulatni a víg nap tiszteletére. Azt mondtam nekik, hogy nem jövök vissza reggelig, s kifejezett parancsot adtam, hogy ne mozduljanak el hazulról. Ez a parancs, jól tudtam, elég lesz, hogy biztosan eltűnjenek egytől egyig, mihelyt hátat fordítok.
Kiemeltem két fáklyát tartójából, s az egyiket Fortunatónak adva, végigbókoltam őt több sor szobán a bolthajtásig, mely a pincékbe vezetett. Leereszkedtem a hosszú és kanyargós lépcsőn, figyelmeztetve őt, hogy óvatosan jöjjön utánam. Végre a lépcső aljához értünk, s ott álltunk együtt a Montresorok katakombáinak nyirkos talaján.
Barátom járása ingatag volt, és sipkájának csörgői csilingeltek minden lépésnél.
- A hordó? - kérdezte.
- Még messzebb van - feleltem -, de figyeld meg a fehér hálózatot, ami ezekről a barlangfalakról levillog.
Felém fordult, és szemembe nézett két hályogos gömbbel, melyekből a mámor nyálkája szivárgott.
- Salétrom? - kérdezte végtére.
- Salétrom - feleltem. - Mióta van már rajtad a köhögés?
- Uff! uff! uff! - uff! uff! uff! - uff! uff! uff! - uff! uff! uff! - uff! uff! uff!
Szegény barátom képtelen volt válaszolni néhány percen át.
- Semmi az egész - mondta végre.
- Gyere - mondtam határozott hangon -, visszamegyünk; az egészség drága. Gazdag vagy, tisztelnek, bámulnak, szeretnek; boldog vagy, mint én voltam valamikor. Olyan ember vagy, akinek hiányát megéreznek. Én - én nem számítok. Visszamegyünk; beteg leszel, és én nem lehetek felelős. Azonkívül, itt van Luchresi...
- Elég - mondta -, a köhögés semmi; az nem öl meg. Nem halok bele egy kis köhögésbe.
- Igaz, igaz - feleltem -, és igazán nem szándékom, hogy szükségtelenül megijesszelek, de élned kell az illő óvatossággal. Egy korty ebből a medocból jó védelmünk lesz a nyirkosság ellen.
Kihúztam egy palackot földön heverő társainak hosszú sorából, s leütöttem a nyakát.
- Igyál - mondtam, feléje kínálván a bort.
Kancsal vigyorral emelte ajkához. Szünetet tartott, és kedélyesen bólintott felém, mialatt csörgői megcsörrentek.
- Ürítem boromat - mondotta - erre az eltemetett sokaságra, amely itt pihen körülöttünk.
- És én a te hosszú életedre.
Megint karon ragadott, s továbbmentünk.
- Ez a pince - mondta - nagy kiterjedésű.
- A Montresor família - feleltem - nagy és kiterjedt család volt.
- Nem emlékszem a címeretekre.
- Nagy arany emberláb, azúr mezőben; a láb egy csúszó kígyót tapos, melynek fogai sarkába mélyednek.
- És a mottó?
- Nemo me impune lacessit.[64]
- Kitűnő! - mondta rá.
A bor csillogott szemében, s a csörgők csörögtek. Az én fantáziám is fölhevült a medoctól. Halmozott csontok hosszú falai közt, melyek akós és hektós hordókkal váltakoztak, katakombáink legbensőbb mélyéig hatoltunk. Megint megálltam, s ezúttal bátorságot vettem karon fogni Fortunatót a könyöke fölött.
- A salétrom! - mondtam. - Látod, egyre több lesz. Mint a moha, úgy csügg a bolthajtásról. Most a folyó medre alatt vagyunk. A nyirok csöppjei szivárognak a csontok között. Gyere, menjünk vissza, míg nem késő. A köhögésed...
- Az semmi - mondta -, gyerünk tovább. De előbb még egy kortyot a medocból.
Föltörtem és kezébe adtam egy flaska De Grâve-ot. Egy lélegzetre kiürítette. Szeme vad tűzben lobogott. Nevetett, s oly gesztussal dobta levegőbe a palackot, melyet nem értettem.
Meglepetve néztem rá. Ő ismételte a mozdulatot - groteszk volt.
- Nem érted? - kérdezte.
- Nem én - válaszoltam.
- Tehát nem tartozol a testvérek közé.
- Hogyhogy?
- Nem vagy kőműves.
- De igen - mondtam -, de igen, de igen.
- Te? Lehetetlen! Kőműves vagy?
- Kőműves - feleltem.
- Jelet mutass - mondta -, jelet mutass.
- Itt a jel - válaszoltam, előhúzván dominóm redői közül, egy vakolókanalat.
- Tréfálsz - kiáltott, pár lépést hátrálva. - De menjünk az amontilladóhoz.
- Legyen - szóltam, visszadugva a szerszámot köpenyem alá, s megint karom nyújtva. Teljes súlyával rátámaszkodott. Folytattuk utunkat, keresve az amontilladót. Átmentünk egy sor alacsony ívbolton, s lépcsőn le, s tovább, és újra lépcsőn le, egy mély kriptába értünk, melynek poshadt levegőjében fáklyáink inkább csak izzottak, mint lángoltak.
A kripta legmesszebb végén egy szűkebb kripta tűnt elibénk. Falai a bolthajtásig fölhalmozott emberi maradványokkal voltak bélelve, mint Párizs nagy katakombáiban. Ily módon volt ékesítve e belső kripta három oldala. A negyedik oldalról a csontokat ledobálták, s azok keresztül-kasul hevertek a földön, egy helyütt meglehetős nagyságú dombot formálva. A csontok széthányásával ekképp csupaszon maradt falban egy még rejtettebb kripta vagy fülke tárult elénk, mélységben mintegy négy láb, széltében három, magasságban hat vagy hét. Ez, úgy látszik, önmagában semmiféle különös célt nem szolgált, csupán hézagot képezett a katakombák tetőzetének két óriási oszlopa között, s hátul kemény gránitból épült körfalaiknak egyike zárta el.
Fortunato, fölemelve elködlő fáklyáját, hiába akart a fülke mélyébe pillantani. A gyönge fény nem adott módot rá, hogy a végét belássuk.
- Menj előre - mondtam -, ebben van az amontillado. Ami pedig Luchresit illeti...
- Ő hatökör ahhoz - vágott szavamba barátom, amint ingadozva lépett előrébb, míg én közvetlen sarkába hágtam. Egy pillanat alatt a fülke végén volt, s észrevevén, hogy a szikla útját szegi, bamba zavarban megállott. Még egy pillanat, s már a gránithoz láncoltam. A gránitból két vaskapocs nyúlt ki, vízszintes irányban, mintegy két láb távolságnyira. Ezek egyikéből egy rövid lánc csüggött, másikból egy lakat. Dereka köré vetve a lánc karikáit, csak néhány másodperc műve volt a lakatot lezárni. Sokkal inkább meg volt lepve, hogysem ellenálljon. Lehúzva a kulcsot, visszaléptem a fülkéből.
- Tapogasd meg - szóltam - a falat: meg kell érezned a salétromot. Bizony, nagyon nyirkos. Még egyszer hadd könyörgök, forduljunk vissza. Nem? Akkor határozottan itt kell hogy hagyjalak. De előbb kötelességemnek érzem megadni neked mindazt az apró figyelmet, ami módomban áll.
- Az amontillado! - nyögte ki barátom, még mindig nem ocsúdva bámulatából.
- Igaz - feleltem -, az amontillado.
Mialatt e szavakat mondtam, az előbb említett csonthalmok között kotorásztam. Félrehányva őket, föltakartam egy csomó építőkövet és vakolatot. Evvel a matériával, és kőműveskanalam segítségével, buzgón kezdtem befalazni a fülke bejáratát.
Alig raktam le az első sor követ, mikor észrevettem, hogy Fortunato mámora nagymértékben elpárolgott. Az első jele ennek, ami hozzám jutott, halk, nyögő kiáltás volt a kőrejtek mélyéből. Ez a kiáltás nem vallott részeg emberre. Aztán hosszú és makacs hallgatás következett. Fölraktam a második sort, és a harmadikat és a negyediket; s akkor dühös láncverdesést hallottam. A hang percekig tartott, s addig én, hogy nagyobb elégtétellel hallgathassam, abbahagytam a munkát, és leültem a csontokra. Mikor végre a zörgés alábbhagyott, megint fölvettem a vakolókanalat, s félbeszakítás nélkül fejeztem be az ötödik, a hatodik és hetedik sort. A fal ekkor majdnem egy vonalban volt mellemmel. Újra szüneteltem, s föltartva a fáklyát kőművesmunkám fölött, egy-két gyönge sugarat vetettem a belül rejlő emberi alakra.
Néhány hangos és éles kiáltás, egymás után, hirtelen szakadva ki a leláncolt figura torkából, szinte mintha erőszakosan visszalökött volna. Egy rövid pillanatig haboztam, remegtem. Kivonva tőrömet, elkezdtem ide-oda böködni vele a fülkében; de egy pillanatnyi gondolkodás megnyugtatott. Kezem a katakomba szilárd épülettömbjén nyugtattam, s elégedettség töltött el. Újra közelebb mentem a falhoz, s felelni kezdtem a kiáltozó üvöltéseire. Visszaekhóztam, segítettem neki, hangom túltett az övén terjedelemben és erőben. S amint ezt tettem, a kiáltó elcsöndesedett.
Már éjfél volt, s munkám vége felé haladt. Befejeztem a nyolcadik, a kilencedik és a tizedik sort. Elkészítettem a tizenegyedik és utolsó sor legnagyobb részét is; s még csak egyetlen kő maradt, várva, hogy beillesszem és bevakoljam. Küszködtem súlyával: s félig-meddig már a kívánt pozícióba helyeztem. De most a fülkéből halk kacagás tört elő, melytől égnek meredt minden hajam szála. Utána nyomorúságos vinnyogás következett, amelyben csak nehézséggel ismertem föl a nemes Fortunato hangját. A hang így szólt:
- Ha! ha! ha! he! he! he!... nagyszerű tréfa, csakugyan... kitűnő bolondság. Pompásan mulatunk majd rajta a palazzóban - he! he! he!... a borospohárnál... hi! hi! hi!
- Az amontilladónál! - szóltam én.
- He! he! he! hi! hi! hi!... igenis, az amontilladónál. De nem lesz már késő? Nem várnak már ránk a palazzóban, Fortunato grófnő, s a többiek? Menjünk.
- Jól van - mondtam -, menjünk.
- Az isten szerelméért, Montresor!
- Igen - mondtam -, az isten szerelméért!
De ezekre a szavakra, hiába füleltem, nem jött válasz. Türelmetlen lettem. Hangosan kiáltottam: - Fortunato!
Semmi felelet. Újra kiáltottam: - Fortunato!
Még mindig semmi válasz. A megmaradt nyíláson belöktem egy fáklyát, s hagytam, hogy beessen. Feleletképpen csak a csörgők halk csilingelése hallatszott. Gyomrom megfordult; a katakomba fülledtsége tette. Siettem végét vetni munkámnak. Betuszkoltam az utolsó követ végleges helyzetébe; bevakoltam. Az új fal elébe visszahalmoztam a csontok régi bástyáját. Egy fél század óta halandó nem zavarta meg őket, in pace requiescat![65]
Fordította Babits Mihály
Jegyzetek
Akinek már csak egy perce van hátra, nincs többé mit titkolnia. - Philippe Quinault, francia költő (1635-1688). [VISSZA]2. Lidércfény. (latin) [VISSZA]
3. Angol hittudós (1636-1680). [VISSZA]
4. Az árnyak tengere; az alvilág, (latin) [VISSZA]
5. Lásd Arkhimédész: "De incidentibus in fluido" -
lib. 2. (A szerző jegyzete.) [VISSZA]6. Friedrich Anton Mesmer, osztrák orvos, a róla "mesmerizmus"-nak elnevezett magnetikus módszer feltalálója (1733-1815). [VISSZA]
7. Angol orvos és író (1605-1682). [VISSZA]
8. Voltaképpen(i), (francia) [VISSZA]
9. Keresett, (francia) [VISSZA]
10. És más ilyesféle, (latin) [VISSZA]
11. Szemfényvesztés, (francia) [VISSZA]
Az ókori görög színészek magasított talpú cipője. [VISSZA] Az eredeti betű is elvesztette már ősi hangzását. (latin) - Az az Orion, akihez az idézet (valószínűleg) kapcsolódik, görög grammatikus volt az V. században; egy szófejtő lexikon és egy idézetgyűjtemény szerzője. [VISSZA]14. Átkozott; az ördögbe. (francia) [VISSZA]
15. Istenem! (francia) [VISSZA]
16. Házmester. (francia) [VISSZA]
17. Tiszteletben tartottam. (francia) [VISSZA]
18. Utólag. (latin) [VISSZA]
19. Elmegyógyintézet. (francia) [VISSZA]
20. Harmadik emelet(en). (francia) [VISSZA]
21. Növénykert. (francia) [VISSZA]
22. Tagadni, ami van, és magyarázni, ami nincs. (francia) - Rousseau: "Nouvelle Héloïse." [VISSZA]
Semmi sem oly gyűlöletes a bölcs számára, mint a túlságos elmeél. (latin) [VISSZA]24. Francois de La Rochefoucauld herceg, francia politikus és író (1613-1680). - Jean de La Bruyère, francia moralista, író (1645-1696). - Niccolo di Bernardo dei Machiavelli, firenzei államférfi, politikai gondolkodó, író (1469-1527). Tomaso Campanella, olasz szerzetes, filozófus (1568-1639). [VISSZA]
A középfogalom egyértelműsége. (latin) [VISSZA]26. Nicolas-Sébastien Roch de Chamfort, francia moralista, író (1741-1794). [VISSZA]
Biztosra vehetjük, hogy minden általánosan elfogadott nézet, minden közhelyszerű megállapítás ostobaság: mert a többség véleménye. (francia) [VISSZA] Tehetetlenségi erő. (latin) [VISSZA] Könnyű leszállni az Avernusról. (latin) (Vergilius "Aeneis"-ében ennek a tónak partjáról ereszkedik le Aeneas az alvilágba.) [VISSZA]30. Iszonyú szörnyeteg. (latin) [VISSZA]
31. Ily gyászos sors ha Atreuszhoz nem, Thüesztészhez méltó. - A. és T. görög hitregebeli testvérpár; A. T. elleni
gyűlöletében megölte annak gyermekeit. - Prosper Crébillon, francia költő, drámaíró (1674-1764). [VISSZA]32. Jean Swammerdam, holland természettudós (1637-1680). [VISSZA]
33. Emberi fej. (latin) [VISSZA]
34. Egyedül. (latin) [VISSZA]
35. Ókori indiai város, uralkodói töméntelen kincset halmoztak fel. [VISSZA]
36. A halál pillanatában. (latin) [VISSZA]
37. Írói álnév. (francia) [VISSZA]
38. Éleslátás; gondolatolvasás. (francia) [VISSZA]
39. Szó szerint. (latin) [VISSZA]
40. Sajtos pirítós. (angol) [VISSZA]
41. Kátrány útján. (latin) [VISSZA]
42. Fehér lebeny. (latin) [VISSZA]
43. A láb szezámcsontja. (latin) [VISSZA]
44. Távolító izom. (latin) [VISSZA]
45. Has. (latin) [VISSZA]
46. Franz Josef Gall, német orvos, a frenológia feltalálója (1758-1828). [VISSZA]
47. Johann Caspar Spurzheim, német orvos, frenológus (1776-1832). [VISSZA]
48. A hold arcáról. (latin) [VISSZA]
49. Ókori görög történész. [VISSZA]
50. Tetszés szerint. (latin) [VISSZA]
51. Míg éltem, rontásod voltam - ha meghalok, halálod leszek. (latin) [VISSZA]
52. Abból ered, hogy nem tudunk egyedül lenni. (francia) [VISSZA]
53. Csak egyszer lakozik értelmes testben: különben - egy ló, egy kutya, még egy ember is csupán kevéssé kézzelfogható hasonmása ezeknek az állatoknak. (francia) [VISSZA]
54. Engedély, beleegyezés. (latin) [VISSZA]
55. Gottfried Wilhelm Leibniz, német filozófus és matematikus (1646-1716). [VISSZA]
56. Latin egyházatya (160-230[?]). [VISSZA]
57. "A lélek kertecskéje." (latin) [VISSZA]
Első mozgó. (latin) [VISSZA] Eleve; előlegezett. (latin) [VISSZA]60. Esély. (francia) [VISSZA]
Sziget Európa északi részén (valószínűleg a Shetland-szigetek egyike), amelyet a rómaiak a világ végének hittek. [VISSZA]62. Irodalmár. (francia) [VISSZA]
Edward Young angol költő (1683-1765) hosszú tankölteménye. [VISSZA]64. Senki sem ingerelhet büntetlen. (latin) [VISSZA]
65. Nyugodjék békében. (latin) [VISSZA]