Az első dolog, ami Esztike fejébe szöget ütött, olyan volt, mint egy tréfa. Nagytata a székiben ült, s az újságot olvasta; ő a sublód előtt a babáját énekeltette. Helyet csinált neki a zsámolyon maga mellett, s fölváltva énekeltek; egyszer ő, egyszer a baba. Amikor ő énekelt, a szája egész picikét elnyílt, s a hangszálai, anélkül, hogy hangot adtak volna (legföljebb noha nyikkant egy kicsit), megfeszültek. Amikor a baba énekelt, az ő gégéje pihent, csak a feje billent félre, s a hallása feszült a messzibe.

Esztike nagyon szeretett így kettesben ülni nagytatával. A néha-néha megcsördülő papír a feje fölött, a meleg, ismerős test fönn a széken barátságosabbá tette a lemerülést a maga világába. Nagytatának nem volt az a szokása, mint nagymamuskának, hogy orvul megfigyelte őt. Az ember egyszer csak azt látja, hogy nézik, s nevetnie kell és elpirulnia. Nagytata csak ott volt, és olvasott vagy az öreg, hosszú könyvben számolt, s ha eszébe jutott, hogy vele is foglalkozzék, akkor nagy papírcsörgés, széknyekergés, nyögés figyelmeztette, hogy nagytata le fog hajolni, s kövér arca őt fogja keresni a szék- és asztallábakon át. Ha nagytatával ült az ember, éppen csak azokat a tétova csápokat kellett fönnjártatni, amelyekkel a játékban elmerült gyermek kémli a szoba magasát maga fölött.

Most is csak ezek a csápok tudósították (olyan édes volt így együtt énekelni), hogy nagymamuska a szokott árnyék módján bejött, az újság nagytata térdére konyult, s arról, amit olvasott, halk beszélgetésbe kezdenek. - Nagyon prüszköl - hallotta nagytata hangját. - Már megint ellene beszéltek? - kérdezte nagymamuska. - A tarhonyát meg a százezer kereket hozták föl. Pedig a kővel is aligha így nem jár. Rajta ragad, hogy egy hegyet akart letutajozni...

Ha nagymamuska jelet nem ad, tán ezek a furcsák szavak is megmaradnak zsongásnak az Esztike hallásában; de nagymamuska odaintett nagytatának. Esztike nem látta ezt az intést vagy hunyorítást, de annyi volt, mintha látta volna. Ahogy elhallgattak, a beállt szünet, nagytata bosszús, lázongó mormogása mind arra vallott, hogy azt a jól ismert jelet adták le, amellyel a felnőttek az ő jelenlétére emlékeztetik egymást. Szürke szemét egy pillanatra fölemelte az ének meredtségéből, s figyelmesen végigjárta őket a tekintetével. A szem is csak azt mondta, amit a fül; nagytata arcán még ott volt a belefojtott szó, nagymamuskáén pedig a kétféle ijedelem, hogy nagytata olyat mond, amit ő otthon visszamondhat, s hogy nagytata rossz néven veszi, amiért leckézteti. Ez alatt a szemfordulás alatt füléből is feljöttek esze világosságába az utolsó szavak: a tarhonya meg a százezer kerék, de legfőképpen, aminél nagytatát elnémították, hogy apuska (mert hiszen az ilyen elnémulásokkor róla volt szó) egy hegyet akar ide letutajozni.

Esztike nem volt kíváncsi természet. Illemtudón cipelte ide-oda a sámliját, tisztelte a határokat, amelyeken túl a felnőttek járnak-kelnek a maguk sámlijával és a maguk babájával. De még ezen vagy a következő napon Bora egy más furcsa dolgot mondott a konyhán, amiről nagytata beléje fojtott tréfájára kellett gondolnia. Bora anyuskáék szolgálója volt, s anyuska tízórai edényét hozta át, a félig megevett tojást s az éppen hogy megcsipegetett pirított kenyeret. Amióta anyuska beteg volt, ők is innen ettek, nagytatáéktól. Borának csak az edényekkel kellett a két lakás közt szaladgálnia: mosdásnál a spongyát fogni, evésnél a tálcát a szalvétával az ölébe rakni. De Bora unta magát odaát, s ha Juszti néni vagy nagymamuska rá nem szólt, szívesen elácsorgott a konyhán. A tojássárgája most is rég rászáradt a visszahozott kistányérra, s ő még mindig a kredenc sarkát támasztotta. Juszti néni egy halat pucolt, s szabadkozott, hogy olyan ritkán csinál halat. - Pedig mindig nézem ám, mert tudom, hogy szegénykének (ez anyuska volt) semmihez sincs olyan kedve, mint a halhoz. A többin csak elnyámmog, de a halat múlt vasárnap is utolsó morzsáig megette. Az Isten tudja, hova teszitek ti ott Körtvélyesen a halat. (Mert Bora is a halászfaluból való volt.) Egész nap ott kinn ladikáznak a Tiszán, azt még sincs hal. Ami van, olyan, hogy az ember nem meri megvenni. Isten őrizz, hogy valami romlott halat etessek meg szegény nyomorulttal.

Amíg beszélt, sebesen kotorta a pikkelyt, úgy, hogy az ezüst végre mind a késen volt, a pikkelyek helyén meg rózsaszínűen bújt elő a hús. Esztike és Bora is ugyanazt nézték: a sebesen járó kést s a tisztuló halat. Esztikének volt egy kis körül zárt konyhaköténye, abban neki is szabad volt a konyhába kijönnie, megmoshatta a hokedliján a zöldséget, s fölvághatta a petrezselymet - nagymamuska azt mondta, hadd szokjék a háztartáshoz; most azonban csak ott állt Juszti néni könyöke mögött, s merev pillával nézte a pikkelyek fényjátékát. Bora is azt nézte az ajtófától, de benne most is a bolondság járt; mert Bora tele volt bolondsággal, föl-le járt benne, a kiböffenő arca s a hol erre, hol arra ficamodó csípeje közt. Most is egyszer csak azt mondja: - Ne féljen, lesz itt hal. Csak a Tiszát hozzák be az urak a város alá... Mért, nem hallotta tán, Juszti néni? Itt fog elfolyni abban a gödörben a gimnázium alatt. Ahol most a céllövölde van. - Ezt a bolondgombát meg hol szedted? Neked mindig vannak ilyen bolondgombáid - szólt rá Juszti néni, de látszott, hogy ő is szívesen hallgatja. - Ez nem bolondgomba. Csodálom, hogy Juszti néném nem hallotta. Tessék csak megkérdezni Márton bácsit; ott beszélték Janikával a műhelyben...

Márton bácsi a Juszti néni ura volt, s az, hogy az ő műhelyében beszélték, hozzá azzal a szeles rokongyerekkel, aki folyton az úr körül hallgatózott, egy kis méltóságot adott a dolognak. - Ja, a Víg Jancsi - mondta, mint aki tudja, honnan fúj a szél. - Hát régi időben úgy volt - tette aztán hozzá méltányolón. - Amíg a tó megvolt, mondják, itt vesztegeltek a hajók a város alatt. - Hát most megint úgy lesz. Itt lesz a kikötő a városház mögött. Akkor legalább én is kapok egy jóképű hajóst - böffent ki Borából az új bolondság. - Nem hajóst kapsz te, hanem tutajost - nevetett Juszti néni. - Ott gugyorogtok a tótoddal a fenyőfákon a kis kunyhótok előtt. - Juszti néni, kérem - szólalt meg most Esztike is, levéve a leöblített halról a szemét. - Igaz az, hogy egy hegyet is le lehet tutajozni?

Esztike ritkán tett fel kérdéseket. Nemcsak mert a felnőttek a kérdést zaklatásnak veszik, s ritkán adnak kielégítő feleletet; az esze is más volt, nem olyan, amelyik kérdéseket terem. Járt ide-oda, mint a virágállatok tapogatója, maga se tudta, mit tapogat ezzel az imbolygással. Képek, illatok, előérzetek gyűltek össze benne, kérdésekre ritkán volt szüksége ennek a tapogatózásnak. Most azonban egyik furcsaság a másik felé nyúlt. "A Tiszát behozni a város alá", ez olyan volt, mint amért nagymamuska nagytatát leintette. S az, hogy Juszti néni is a tutajosokat kezdte emlegetni, s kettőt szinte összerímelte. - A hegyet letutajozni, kedvesem - nézett rá Juszti néni. - Kitől hallott ilyet?

Az, hogy egy gyerek gondolkozik, s nagy hallgatásában ilyesmit forgat a fejében, Juszti nénit mindig meghökkentette egy kicsit. Bora azonban nem volt ilyen csodálkozó, ő jóformán maga is gyerek volt még; az efféle kérdésekben őt nem a váratlan lelki tartalom, hanem a váratlanul egymás mellé került dolgok ragadták meg. - Mit mond? Egy hegyet? - nézett Esztikére ő is, s az újabb nevetés mintha csak kijáratot keresne, egyszerre rázta meg a mellét, öntötte el fénnyel a szemét, míg csak a leglágyabb helyin, a száján egy "hihi"-ben ki nem rettyent. - Ki mondta ezt magának, kedvesem? - ismételte meg Juszti néni a kérdést. De Esztike megzavarodva nézett rá, s nem felelt. Hátha nagytata is csak úgy mondta, talán csak ráfogta apuskára. Az egész sokkal homályosabb volt, semhogy beszélni tudott volna róla, azonkívül tán meg is bántja vagy szégyenbe keveri apuskát, ha beszél. Csak nézte Juszti nénit és pirult. - Na látja, már hegyünk is lesz - vihogott Bora. De Juszti néni, úgy látszik, rájött valamire. Tán maga is hallott az urától róla; hisz a közgyűlésen is vitatták. Vagy csak a gyerek, zavarán fogott gyanút? Arra gondolt, hogy a kislány apja beszélt előtte valamit, s most majd elmondja, hogy a cselédek kinevették. - Te mit retyegsz? - ripakodott rá Borára. - Az asszonyod biztos csönget azóta. Hát persze hogy le lehet tutajozni - fordult kedvesen Esztikéhez. - Csak előbb ki kell bányászni s apróra törni. Sok hegyet széthordtak már az emberek. Azok a nagy várak meg kőgátak, mit gondol, miből lettek?

A rákövetkező nap vasárnap volt. Eszti nagyon szerette a vasárnapot. Vasárnap az emberen minden tiszta volt: a kising, a rékli, a hímzett ruha. Délben nagymamuska madártejet főzött: a hab mandulával volt megtűzdelve, s a sárga lében a mazsolák akkorára duzzadtak, mintha szőlőszemek lettek volna. A madártej az ebéd elejétől ott volt a pohárszéken, s az ember, amíg a két ujja közé fogva, a csirkecombról szép tisztán leszopta a húst, mindig a habba tűzött mandulákat nézte. Hanem amióta templomba is járt, s lába versenyt lépett a magasban kongó harangnyelvvel, ez az ünnepélyes érzés a madártejnél is nevezetesebbé tette a vasárnapot. A templomba is nagytatával mentek; nagymamuskának főznie kellett, anyuska már a tél óta ágyban volt, apuskát pedig dobálta a dolga, rá nem lehetett számítani. A templomajtóig együtt mentek; ott nagytata eleresztette a kezét, s ő ment egyenesen, előreszegezett orral a helye felé. Sosem érezte magát ilyen függetlennek, mint amíg a kongó téglán az órjási csarnokban elszánt léptével egyenest a helyére ment. A templomban már kóválygott az ének; az iskolás lányok félrehúzódtak, hogy helyet szorítsanak neki. Azt a lányok is tudták, hogy ő még nem iskolás lány, s ezért egy kicsit anyásan bántak vele, kétszer akkora helyet is szorítottak, mint ami nekik volt, s időnként még azok is, akik messzebb ültek, előrehajoltak és rámosolyogtak. Ő azonban nem nézett sem oldalt, sem előre; a pici zsoltáros könyvét hozzáfogta a zsebkendőjéhez (mert már zsoltáros könyve is volt, bár még csak a nagybetűkre tanította meg apuska), s ahogy a levegő ürességét nézte, nagytata, aki egy öreg családi zsoltár fölött pillantott át reá a föltett pápaszemével, nem találhatta ki, hogy látja-e őt a férfiak fekete foltjában, s azt sem, mire gondol, amíg a nagy orgona nyögő előfutamával bebujdossa a termet, s egyszerre dobbanásszerűen mind fölállnak, csak a szószék lebeg fölöttük üresen még; mintha egy bajuszos angyal leszállását várná. Az ő komoly, kicsit hegyes arca még nem volt kapcsolatban a lelkével, s amíg a gyönyörű orgonaszót hallgatta (ez volt a legszebb hang a világban), csak annyi távolba figyelő áhítat volt rajta, mint amikor nagytata előtt ülve, a babája énekére fülelt.

Templom után egy bácsi csatlakozott hozzájuk. Ő nagytata bal kezén ment, s nemigen kukucskálhatott át rajta. De azt látta, hogy úriember volt, mint apuska, s nem gazdálkodó, mint nagytata; nem fekete ruha és fehér ing volt rajta, hanem világosszürke ruha és nyakkendő. Magasabb volt a nagytatánál, s ahhoz, hogy a haja ősz s az orra mekkora, nagyon is fiatalos volt rajta a sárga cipő és ruha, de még a csillogó, magas gallérja is. Az ujján nagy, szögletes gyűrűt hordott, ez a gyűrű tűnt fel Esztikének legjobban. Amikor a főutcán a házuk elé értek, nagytata s az úr még soká beszéltek a zárt, boltos kapu előtt. Esztike tudta, hogy benn már észrevették őket. Nagymamuska félrehúzta fejük fölött a függönyt s kikukkantott. Nagytata nem láthatta, mert háttal állt neki, ő azonban látta; de félt, hogy megharagítja, s nem mert bekéredzni. Olyan furcsa arccal hallgatta az urat, nem lehetett tudni, hogy tiszteli-e vagy haragszik-e; ő csak a lábait cserélte hát, s anélkül hogy a fejét tekergette volna, a szembeáramló népeket, különösen pedig az újtemplomból jövő kislányokat szemlélte. - Hát te még itt vagy? - mondta nagytata, amikor az úrtól elbúcsúztak, s abból, ahogy a kaput kinyitotta s fölment, Esztike már tudta, hogy az úr megharagította. A kis kapu, amin bement az ember, egy nagyobb, mozdulatlan kapuba volt befoglalva, amit csak a kocsiknak nyitottak ki; az nagyon pontosan jelezte, hogy az ember milyen erővel nyitja-csukja, amint a hatalmas, visszhangzó kapualj is mintha csak arra készült volna, hogy a kopogó csizmában a jókedvet vagy haragot hírül adja.

Nagymamuska is mindjárt észrevette, hogy nagytatával baj van, s azt az aggodalmas arckifejezést vette föl, amellyel ő a bajt kerülgetni szokta. "Nehezen esne - szokta mondani Juszti néninek -, ha megbántana." Most inkább Esztikét fogta elő a csirke kirántása közben. - Tatád, hogy jött össze a képviselő úrral? - kérdezte, a szép ruhát gyorsan lerángatva. - Ő jött oda hozzánk - felelte Esztike pontosan, mert látta, nagymamuskának fontos, hogy pontosan feleljen. - Itt a háznál? - Nem, még mikor a templomból kijöttünk. - S nem hallottad, miről beszéltek? Esztike elmeresztette a pilláit. Már bánta, hogy nem figyelt jobban, de akkor nem érdekelte, meg kislánynak nem is illik odafigyelnie. - A tégláról - mert erre csakugyan emlékezett... Azt hitte, nagymamuska ostobának fogja őt tartani, amiért annyi mindenből csak a téglára emlékszik. Nagymamuska azonban nemhogy ostobának tartotta őt, de szinte izgatott lett. - A tégláról, ugye? S nem tudod, mit mondott? Csak emlékszel rá? - Hogy a téglagyárból sok szegény ember él - mondta tétován -, s azokat nem lehet szélnek ereszteni. Ez már csak úgy ködszerűen jött föl az eszében; akkor épp a bérházbeli cukrászda előtt mentek el, s ő arra gondolt: milyen jó volna megállni, s a kirakatba kitett esküvői tortát megcsodálni. Égetett mandulából volt a torta, s koronaforma cukorgirlandok alatt egy cukorpásztor meg egy cukorpásztorlány szerelmeskedett.

Nagymamuska attól, amit hallott, még izgatottabb lett. - Ez megint az útkövezésre megy ki - magyarázta a segédkező Juszti néninek. - Mert ellene írt az újságban a téglakövezésnek. Nagymama gondterhelten szedte ki a sültcsirke-darabokat a zsírból, s közben a fejét is megcsóválta. Juszti néni, mint aki föl tudja fogni a bajt, maga is gondterheltebben vágta az uborkát. De mivel hallani akart, mondott is valamit. - Hát az igaz, hogy húsz év alatt az a tégla mind kikopik. A járda már csupa lyuk, hát akkor az úttest! - De ha egyszer téglánk van - csattant föl nagymamuska. A haragja azonban nem a magáé volt; nagytatáé, amelyet neki úgyis vállalni kell. - Ha ezen az agyagos alföldön születtünk. Onnan a Bodrog mellől akar kőhegyet lehozatni? Az egész várost magára uszítani... Hirtelen abbahagyta. Most úgy látszik, Juszti néni adta le azt a jelet, persze, még óvatosabban, mint nagymamuska szokta, ami a gyerekek jelenlétére emlékeztet. Nagymamuska nem szólt többet, de ahogy a serpenyő, a kredencen levő prézli s az asztalon levő bepanírozott csirkedarabok közt ide-oda kapott, nem tudva, melyikhez nyúljon, elárulta, hogy nagytata rosszkedve s a várható összecsapás mennyire fölzaklatta.

Délután átvitték anyuskához. Amióta nagymamuskáéknál lakott, Borának időnként át kellett szaladnia: anyuska sírt érte, azt mondta, nem tud tovább élni, ha nem láthatja. Néha egymás után többször is megtörtént ez, máskor meg két vasárnap is elmúlt, hogy nem volt odaát nála. Esztike tudta, hogy neki örülnie kell, ha átmehet anyuskához; azok a csápok azonban, amelyekkel ő a világot tapogatta, nem nagyon örültek neki. Anyuskánál először is sötétebb volt, mint a többi szobában; a spalétának csak egy táblája nem volt behajtva; hogy a szoba a nagy nyárban is hűvös legyen, s ebben a félhomályban a pállott párnák, az összegubancolt paplan, az orvossággal telirakott éjjeliszekrény mintha még jobban kiadta volna a szagát, csípős, állott és émelyítő szagok úsztak a sokszögletű bútorok közt. Aki a világosságról jött, szinte csak szagokat, bútoréleket látott a szobában.

Anyuska az ágy mélyében ült. A két ágy közül csak az övé volt megvetve, abba süppedt bele, a fölpolcolt párnába. A fekete haja lucskos fürtökben tapadt a homlokába, nyakán is oda volt tapadva egy csomó haj, s a teste úgy fölpuhult az izzadságtól, hogy az inge minden ráncát megőrizte. - Átjöttél, kicsikém? Látod, még meg se csókolhatlak. Ne, ne gyere közelebb - mondta sírós hangon, s lázas szemével úgy nézte őt, hogy Esztike szinte félt a tekintetétől. Aztán le kellett ülnie az ablak alá és játszania. Azért oda, hogy anyuska láthassa, amit játszik. A fény porszemei ott táncoltak a feje fölött, s a szoba másik feléből egy lázas tekintet s magukat zaklató gondolatok figyelték őt, minden percben készen az elpityeredésre. Esztike nem tudott játszani, ha nézték, de most, azért, hogy szegény anyuskát meg ne bántsa, úgy tett, mintha játszana: föl-lehúzta a babán a harisnyát, inget. Volt egy külön játéka is, amelyet csak itt volt szabad nézegetnie. Két egyforma kép egy kártyára fölragasztva; azt bele kellett tenni egy keretbe, s két ablakon át nézni. A keretet egy rúdon ide-oda lehetett tologatni, s ha az ember jól eltalálta, a kép domború lett; a hó nagy, kövér pamatokban lógott a fáról, s a kis puli olyan domború volt, hogy ki kellett kapnia a kis kukucskából a fejét, s úgy nézni meg, hogy ott a képen még mindig lapos-e. Ezt a játékot keresztmamától kapta, aki fényképész volt (az ő főnöke, Pohl bácsi, apuskának barátja), s anyuska nyilván azért tartotta itt, hogy legyen valami, amivel csak ő tud kedveskedni. A figyelő, lázas szemek alatt azonban ezt sem volt olyan élvezet nézni, mint anyuska gondolta. S ha végre igazán beleveszett a vitorlások nézésébe, amelyeken minden kis vászondarabot külön dagasztott a szél: anyuska egyszer csak arccal fordult a párnának, s pillantása helyett a csendesen rángatózó válla dermesztette meg, úgyhogy most már a képet sem merte megcserélni a kukucskában.

Ezen a délutánon anyuska még nyugtalanabb volt, mint máskor. Nem sírt, de folytonosan forgott, s minden zajra előrehajolt a párnájáról. - Az úr még nem jött vissza odaátról? - kérdezte Borát, aki időnként benézett rájuk. Esztike ebből tudta meg, hogy amíg ő a képeket nézi, apuska odaát van. Az máskor is nagy szó volt, ha apuska átjött őhozzájuk. Többnyire csak a beteg miatt szaladt be, megmondani, mit írt elő a doktor, vagy őt nézte meg, hogy nem náthás-e, s nincs-e szüksége valamire. A szótlan ebéd után apuska hosszú látogatása odaát még őfölötte is sűrűbbé tette a levegőt. Az ember innen átról is érezte, hogy odaát történik valami. Nagymama benyit a szobába, mert nem bírja ott kinn a bizonytalanságot; elmegy a szekrényig, mintha keresne valamit, közben egy aggodalmas pillantást vet a férfiakra. Aztán megint kimegy, nehogy előtte mondjanak olyasmit. Anyuska is ezt érzi; ezért ül föl s kérdi meg Borát, valahányszor bejön. Már nem is őt figyelte, csak ült egyenesen az ágyban és gondolkozott.

Végre megjött apuska. Menet otthagyta a szivarját a szivartartóban az ebédlőben, s most kiment elszívni a folyosóra, mert amióta anyuska beteg volt, csak a folyosón dohányzott. Majd hozzájuk is benézett; néhányszor végigmérte a hálót, s egyszer csak, mint aki elfeledt valamit, odament anyuskához, elsimította és megcsókolta, ahogy figyelve ült ott, a homlokát. Őt nem volt olyan könnyű kiismerni, mint nagytatát; de most az ő vörhenyes képe is égett, különösen a homloka volt vörösebb és fényesebb a megszokottnál, s szálas testében, mely különben sem nyughatott soha, a nyugtalanság mellett türelmetlenségféle is forrt. Esztike érezte, hogy mondani szeretne valamit anyuskának, de ő itt van, azért néz rá olyan oldalvást. - Esztike rég van itt? - kérdezte végre. - Nem olyan rég - mondta anyuska, noha már régen ott volt. De apuska nem szerette, ha soká ott volt, majd ha meggyógyul anyuska, együtt lehetnek. - Nem akarsz még hazamenni, kicsikém? - szólt rá anyuska panaszosan. Ő nem mondta, hogy akar, de fölállt. - Tedd csak oda a képeket a toalett tükörre - mondta anyuska - és eredj. Holnap majd átjössz megint. Jó?

Esztike rebbenten nyitott be magukhoz: látni-e a nyomot, hogy apuska itt volt. De a két kis szobában tökéletes csönd ült. Nagytata az almárium előtt állt, a kis fiók kihúzva, egy halom írás az asztalon, azokban keresgélt. Nagymamuska nesze a kamrából hallatszott. De a csönd, az más csönd volt, mint máskor; az ő vékony "kezicsókolom"-ja úgy fölszívódott benne, mintha nem is mondta volna. Rálesett nagytatára. A kurta, húsos keze, amely most a szokásosnál is nyugtalanabbul járt az asztalra kidobott papírok közt, az is azzal volt teli, amivel a csönd. Szegény nagytata, ahogy hol ehhez, hol ahhoz az íráshoz nyúlt, anélkül hogy az orrára csúszott szemüvegen át megnézte volna őket, aztán megint a beszorult kis fiókot ráncigálta kijjebb, olyan volt, mintha ő is ügyvéd akarna lenni, mint apuska, de ez sehogy sem sikerül neki. Esztike már látta őket együtt; jól megfigyelte, hogy ők ketten hogy vannak egymással. Nagytata mindig nagyon csendes volt apuskával, mintha félt volna tőle. Vőmuramnak szólította, s mintha vendég lett volna, úgy bánt vele. De utána mogorvább volt a rendesnél, mintha aztán kezdene el vitatkozni vele, amikor elment. "De hiszen, vőmuram, ez nem jól van - mondaná magában. - Nekem is van ám magamhoz való eszem." Most is ki tudja, mért nézi azokat az írásokat. Mit keres bennük, amit az orra alá dörgölhetne. Egyszer csak kimegy a konyhára, s onnét kezd nagymamuskának a kamrába bebeszélni. Szokatlan ez is, hogy nagytata nagymamuskának a szóval utánamenjen. Nagymamuska is tudja, hogy nem ő az, akit így megtisztel, hanem a tulajdon izgatottsága, s félénken nézegeti a kompótos-üvegeket, melyiken mutatkozik egy kis penész, nehogy a rövid kis mondatkáival megbánthassa. A vacsorát is úgy eszik meg, mintha apuska ülne ott az asztal üres oldalánál. Pedig hát a vasárnapi vacsora, az még a vasárnapban is vasárnap, azt szerette az egész napból a legjobban. Más napokon nem is volt vacsora. Nagymamuska még délután megkávézott; öregasszonynak, azt mondta, nem kell már vacsorázni; elég, ha azt a kis kalácsot (Esztike ettől borzadt a legjobban) a kávéjában megáztatja. Neki lefekvés előtt a gyorsforralón melegített valamit, a hokedli volt az asztal, a zsámoly a széke. Arra nagyon vigyázott nagymamuska, hogy ő rendesen vacsorázzék, még szalvétát is tett a hokedlire, ne mondhassák, hogy csak úgy odadob elé valamit vacsorára. Hogy nagytata hol vacsorázott, azt Esztike nem tudta. Rendesen úgy aludtak el, hogy nagytata nem volt otthon: a körben volt vagy kinn a tanyán; nagymamuska maga ült az állólámpa fényében, az orra hátát még egyszer megrajzolta a fény, szája egy picit járt, ahogy a könyveket olvasta. Ha mégis itthon volt, tán a kamrában vágott az erős paprikájához szalonnát, ő azonban olyankor aludt már. Vasárnap azonban együtt ettek mind a hárman.

A vasárnap általában arról volt nevezetes, hogy az emberek ilyenkor jobban megbecsülik az evést s az ételeket. Ott ültek ők is hárman a lámpa előtt; őalatta párna, hogy a két kis könyöke fölérje az asztalt. Többnyire csak maradékot ettek, legföljebb a csirkéhez bontott nagymamuska másik befőttet; mégis olyan jó volt ott hármasban, csinosan eddegélni. Nagytata úgy ette a csontot, hogy kissé fölhúzta közben a felsőajkát, mint a kutya, amikor vicsorít, s ha megette, késivel kikotorta a foga közül a húst. Néha azt is megtette, hogy a mutatóujjával benyúlt a szájába, s úgy kotorta el, ami az ínyére odaragadt. Egy kislánytól nem volna szép, ha ilyeneket csinálna, de nagytatánál ez nem volt illetlenség, csak férfiasság, éppúgy mint a tréfálkozás. Az az ő, Esztike kiváltsága volt, hogy nagytata tréfálkozzék vele. Nagymamuska sokszor elmondta Juszti néninek a konyhán, hogy ő soha így nem látta senkivel tréfálni. - Maga látta, Jusztikám? - kérdezte. De Juszti néni se látta. Esztike tehát így is fogadta a tréfát, kis orra szinte csillogott a hálától és az élvezettől. Ha máson nem, a madártejen vicceltek. Nagymamuska abból mindig tett el egy tányérral, de arról a tányérról mindig megfeledkezett. Csak amikor ő a vacsora végén fészkelődni és pillantgatni kezdett, akkor jutott az eszébe. - Az ám, még madártej is van... Nagytata nem szerette a madártejet; az ő idejében a gyerekek, ha jók voltak, túrós lepényt kaptak, tejföllel leöntve, nagymamuska sem főzött madártejet anyuskának. A madártej az úri világgal jött be. - Madárfejért mégy? - mondta nagytata. - Azért ne menj, most nyalta föl a macska. Még néztem, miféle borotvahab van ennek a bajszán. Akkor láttam, hogy madártej.

Most ebből nem volt semmi. Nagymamuska őt igazgatta folyton, mintha attól, hogy szépen áll nyakában a kendő vagy kényelmesebb alatta a párna, nagytata kevésbé haragudna. Nagytata pedig most is fölhúzta rágás közben a felsőajkát, az arcán azonban látszott, hogy máshova gondol. Mintha belül, a csirkecsont mögött is rágott volna még valamit. Egyszer aztán csak kiszakadt belőle. - A tarhonya, azzal sem lesz semmi baj, azt mondja, ha az ügyvédi kamara rá nem ír. De azok azt írták: vagy ügyvéd, vagy tarhonyás. Ezért kellett neki az Ániszfeldre bízni az egészet. Az kevert kátrányfestéket a tarhonyába. Máskülönben a nép boldog lett volna, mert az angol flotta ötszáz vagont is átvesz. Ő nem kevert volna tojás helyett kátrányfestéket a tarhonyába.

Mintha maga se venné észre, hogy már hangosan mondja, amit előbb csak magában mondott. Nagymamuska kínosan ült a helyén. Akárhogy szerette volna, nem merte leadni a jelet, amivel a gyerekre szokta figyelmeztetni. Tudta, hogy abból még nagyobb baj lehet, mintha Esztike meghall valamit. Nagytata azonban ezt a kínos hallgatást is megértette. Körülnézett, s csak azért is tovább beszélt. Mintha könnyebbült volna tőle a dühe, hogy olyat mond, amit nem szabadna. - Csak ott a bibi, hogy mindenütt van ilyen máskülönben. Mi minden adja elő magát, amíg annyi követ, amennyi ide kell, letutajoznak. Azért mind őt szidnák, kellett neki a kő, mondanák, amikor itt volt helyben a tégla... Már apuska nevét is kimondta, mintha csak az lett volna a célja, hogy nagymamuskából a kumkodást kiváltsa s aztán rátörhessen. De nagymamuska csak ült ott, mint a megbűvölt, s nem szólt egy szót sem. - Azt mondja, hogy nem a munkások fájnak annak, hanem a téglagyáros. Annál rosszabb, vőmuram. Annál biztosabb, hogy megnyomorítják.

Esztike merev pillával ült ott, s még a szárny-letisztogatást sem merte befejezni. Ott tartotta a szétálló ujjacskái közt, s időnként fölpillantott nagytatára. Ha fiú, rég összeállítja azt a sok mindent. Apuska köveztetni akarja a várost, a többiek tégláztatni. A képviselő úr a téglások nevében volt nagytatánál. Tán el is dönti már, hogy ő kinek a pártján van: apuskáén, aki a várossal szembeszáll, vagy nagytatáén, aki fél, mert apuska már a tarhonyába is belebukott. Ő azonban kislány volt, a kőhegy, amit le fognak tutajozni, a tarhonya, amibe kátrányfestéket tettek, s az angolok a vízbe borították, a téglagyári munkások, akiket nem lehet szélnek ereszteni, maga a képviselő úr is, ujján a szögletes gyűrűvel, valami zagyvaság volt. A világ, az ő házukon, az ó meg az új templomon túl (no még a két tanyát kivéve) ilyen zagyva dolgokkal volt tele, úgy, mint az idegen udvarok dühös, harapós kutyákkal. S ezek az érthetetlen dolgok most őhozzájuk is betörnek. Apuskának lángol a homloka tőle, nagytata a vasárnapi vacsoránál, mintha csak kísértetet látna, egyszerre beszélni kezd. Még az állóóra sem úgy ketyeg a csöndben a sublódon. Az is mintha az ő ijedtségitől ketyegne. Ők mind boldogok lehetnének. Hisz a vasárnapi vacsoránál ülnek. Kinn a kamrában egy szita alatt ott van a madártej. Ahogy a tányérba kiöntötték, a fehér galuskák megfürödtek a sárga lében. Első pillantásra gusztustalanok, de azért csak madártej az, s a délinél is több mazsola van benne. Nagymamuska persze most is elfelejtette, ő azonban még fészkelődni sem mer. Nem olyan világ ez, amelyikben egy kislány madártejet követelhet.

Nagytata lerágta szépen a mellecsontját, kitakarította a száját, s mintha közben a lelke is elvégzett volna valamit, s most már csak az ámen hiányozna, bekattantotta a gyöngyházas bicskát. Ez is a nagytata eredetisége volt, hogy ő a villához mindig a maga zsebkését használta. - Az ő dolga. Ő tudja. Én megmondtam neki, hogy meg fogják fojtani. S az asztalkendőt a bajszán végignyomkodva, fölállt. Nagymamuska is megkönnyebbedetten nyúlt föl, és segítette le őt is a párnáról. - Úgy van - mondta. - Nem gyerek már. Ő tudja, milyen ágyat vet magának... S öreg hajós szemmel nézett nagytatára, hogy jól forgatta-e a nagy fúvásban a vitorláját.

A következő napok megint nyugodtak voltak; a vasárnapinak nem volt folytatása. Nagytata bicskájával mintha az egész kőúsztatási ügy bekattant volna. Esztike pedig nem volt az, különösen most, hogy iskolás lett, aki a jelen nem levő dolgokon sokat gondolkozzék. Anyuska és Juszti néni is elmondta, hogy ő biztosan szeretni fog iskolába járni. S csakugyan szeretett. Az ember úgy ül ott, mint a virág a cserépben, közben azt érzi, hogy ő már iskolás lány. Csakhamar már leckéje is volt: szép ferde vonásokat kellett írni, a három közül a középső, keskenyebb sorba. Esztike ugyan már a nagybetűket is ismerte, apuska tanította meg, amikor még velük lakott; de ez most egész más volt: iskolában adták fel, s nem holmi újságszélre írta, hanem egy friss, vonalzott füzetbe.

Boldogan kopogott haza a büszke kis sarkán, hogy minél előbb ott ülhessen a kihajtott füzete előtt. Fölhajtotta a fél asztalról a térítőt, a párnát maga alá rakta, az új tolltartót meg (már csak azért is öröm volt iskolába járni) maga elé; aztán jól megnézte mind a két könyökét, hogy úgy van-e az asztallapon, ahogy a tanító néni mondta. - Nagytata, tessék idenézni, már leckém is van - szólt oda a nagyapjának, aki akkor jött meg a tanyáról, mielőtt ő a párhuzamos vonalakba elmerült volna. - Ej ha, már leckéd is. Akkor te igazi diáklány vagy. Na nézd csak, akkor hát én is előveszem a leckém. S csakugyan levette az almáriumról, a pálinkásüveg mellől azt a régi, hosszú könyvet, amelyikbe az időjárást meg a tanyások járandóságát írta. Esztike tudta, hogy nagytata nem tőle kívánta meg az írást, hanem mert most jött meg a tanyáról, s ilyenkor mindig írni meg számolni szokott, de azért mosolygott. Ez még jobb volt: kettesben dolgozni. Az ember írja a ferde vonalakat, a sor végén a fejét félrehajtva oldalról is megnézi, hogy szép-e, aztán fölnéz a másik leckeíróra. Ha a nagy, fülre tekert szemüveg észreveszi, hogy néz, akkor egy kis nevetés böffen ki belőle; ha nem, megy neki a következő sornak.

Egyszer is így ültek ott kettesben, ő már az alul gömbölyített vonásokat írta, tudta már, hogy ebből meg a ferdéből i betű lesz, de csak annál szívesebben írta őket. Közben nagytata is beleereszkedett a székébe, s kibontotta az újságot. - Nagytata meg milyen újságot olvas? - szólalt meg Esztike hirtelen, ahogy a sor végén fölpillantott. - Milyet? - nézett a szemüveg az újság széle fölött. - Milyet olvasnék? Amelyik betűből van. A két szempár egy pillanatig még vizsgálta egymást az újság fölött, a szemhéjba behízott öreg szemek inkább megdöbbenve, a merev pillájúak inkább csodálkozva. Utána Esztike visszasüllyedt a hurkaiba. De azért érezte, hogy az újsággal nincs valami rendjén. Ez sokkal nagyobb újság, mint a Híradó; az ember, ahogy fölpillantott, rögtön látta, hogy nagyobb darabot fogott el nagytatából, a címlapján is több meg más volt a betű. A Híradón jól ismert minden betűt, hisz apuska, nemhiába az ő újságja, azon tanította a nagybetűkre. "Keress egy R betűt" - s neki oda kellett böknie a harmadikra. Ezen is volt R, de az elején: odább egy nagy I-t is látott. Már a sor közepén fölpislantott, hogy még egyszer megnézze, de nagytata addigra egész behajtotta, úgyhogy csak egy fél oldal apró betű látszott. Ameddigre pedig a sor végére ért, az egészet összehajtogatta. Nem úgy tett, mint máskor, hogy fölkelt, s az újságot félig nyitva, félig összegyűrve a székre borította, néha még a szemüvegét is rajtahagyta, hanem apróra összecsukta, s a belső zsebbe tette. Mintha az ő kérdése vette volna el a kedvét az olvasástól.

Nemsokára újra foglalkoznia kellett ezzel a nagyobb árnyékú újsággal. Esztikének régi előjoga volt, hogy mosogatás után, amikor Juszti néni végzett, ő is leszökött vele a kis házba. Ilyenkor nagymamuskáék nem bánták, ha nincs körülöttük. Nagymamuskának ebéd után a háta kezdett fájni, leült a kanapéra, úgy nyomkodta neki a hátát a kemény párnázatának; közben a nyakát és fejét is hátrafeszítette, hogy annál jobban nyomkodhassa a hátát a fájával. Nagytata ezalatt vagy a hosszú könyvet vette az ölébe, melybe száz és száz apró cédula volt beledugdosva, vagy pedig az újságból írta ki egy kis noteszba az aznapi terményárakat. Hogy később mit csináltak, már nem tudta. Azt gondolta, hogy elaludhattak. Nagytata térdéről csúszni kezdett a könyv, a könyvből a számlák és elszámolások; nagymamuska pedig egyre lassabban dörgölte a hátát, amíg a feje egész hátra nem hanyatlott; úgy feküdt ott, a kendőbog alól kilátszott nyakkal. Erről azonban nem illett beszélni, mert különösen nagymamuska az alvást szégyennek tartotta. Ő éjszaka is fönn szokott lenni. Juszti néninek sokszor mondta, hogy nagytata egy moccanására már fönn van, és semmi sem bántotta úgy, mint ha nagytata, akár hazajövet, akár hajnalban, alva érte őt. Most is, ha el is dőlt később a kanapén, a lábát biztos, hogy nem húzta utána, s időnként ijedten pillantott nagytatára, hogy nem ébredt-e föl. Esztike azonban mindezt már nem láthatta, mert Juszti néni, mihelyt az öregek csendesedni kezdtek, kihívta őt a konyhába. Ilyenkor még arra is ügyelt, hogy a tányérok egymásnak ne ütődjenek a mosogatólében. Ha egy villa nagyobbat csörrent, megállt, mintha a csörrenést akarná fölszívni a csönddel. Amikor pedig végzett, s az ura maradékjával a maguk kis konyhájába lement, természetesnek tartotta, hogy Esztike is utánamenjen a babájával.

Juszti néniéknél lenni, ez már akkor is nagy izgalom volt, amikor Döméékről még nem is hallott, s nem várták napról napra a gyilkosság folytatását. Azt nehéz lett volna megmondani, hogy Esztike mit talált olyan nagyszerűnek Juszti néniéknél, hisz náluk minden rosszabb meg szegényesebb volt. A hajlott deszkamennyezet olyan alacsony, hogy Juszti néni pár üveg befőttje a sifonon a gerenda mögé bújt; a konyhatűzhelyhez pedig, amelynek egyik törött lába téglával volt kifoldva, Juszti néninek oldalt fordulva kellett befúrnia magát, a stelázsi meg az asztal között. De már ebben a szűkösségben is volt valami édes. Apuskáéknál gyönyörű, soktornyos kredencek és szekrények voltak, állandóan a díszt kellett rajtuk ragasztani, de az ő lakásukról senki sem gondolta volna, hogy olyan, mint a kis ház, amelybe a vándorló gyerekek a mesében bekopogtatnak. Nagytatáék már más: ott a sublódnak meg az ágyaknak is olyan öregemberszaguk volt, mint nekik. Amíg nem lakott náluk, az volt a boldogság, nagytatáékhoz átmenni. Juszti néniéknél azonban még érdekesebb volt, mint nagymamuskáéknál. Az aranykeretű tükörbe fényképek voltak dugva, s ha belenézett az ember, a fél arca mintha el akart volna válni a másiktól, oldalt húzódott. A tükör rámáján Juszti néni mirtuszkoszorúja s néhány szalmavirág függött, az ágya fölött pedig egy huszárt lehetett látni, amint a kardjával előre mutat: a huszárnak a feje azonban a Juszti néni uráé, a Márton bácsié volt, úgy ragasztották oda, amikor a katonaságtól elbocsátották.

Ahhoz, hogy milyen kis lakás volt, sok kedves dolog volt Juszti néniéknél. Az igazi bűbáj azonban tán nem is a holmikban volt, hanem az elfogultságban, amivel az ember belépett hozzájuk. Hisz ez nem az ő lakásuk, hanem a Juszti néniék lakása volt; itt más szagok, más törvények uralkodtak, s nem apuska vagy nagytata, hanem Márton bácsi volt a félelmetes ember (aki ugyan az ő részes gépészük, de a műhelyében olyan úr, hogy nagytata sem mer a dolgába szólni). Juszti néniéknél ő is vendég volt; másképp, még szebben kellett viselkednie. Meg kellett köszönnie, ha leültették, s a Juszti néni süteményéből sem fogadhatott el, csak egy darabot. Viszont Juszti néni is egész másképp bánt vele itt lenn, mint ott fönn. Ott úgy szólt rá, mint akinek hatalma van rajta; itt azonban: "tessék, Esztikém, foglaljon helyet, Esztikém" - volt a neve, s beszélni is úgy beszélt vele, mint egy felnőttel. A tükörről levette anyuska leánykori képét meg a hason fekvő dundi kisgyereket. Ha élne, nagyobb lenne már, mint ő. Annak a halálát nem tudják ők kiheverni: mert ki tudja, miért, az Isten nem ad helyette másikat. Pedig Juszti néni igazán megtett neki mindent. Egyszer ki volt sebesedve a kis combja köze: mindjárt orvoshoz vitte.

Az mindig jó, vágyakozással teli érzés volt, amikor babájával a hóna alatt Juszti néni mögött az udvaron át, a kis házba lebandukolt. Amióta azonban a Döméék szörnyű története is ott várt rá a fuksziás ablak s a behúzott függöny mögött, ebbe az izgalomba türelmetlenség, sőt egy kis bűntudatféle is vegyült. Bora hozta a hírt, hogy Kardoskút felé, egy tanyán, az egész családot kiirtották. Hárman voltak: a tanyás, a felesége meg egy gyerek, az ember testvérének a fia, akit az állatot hajkurászni adott oda az apja. Úgy találták meg őket vérben, összekaszabolva. Délben nagytata is hazajött, s megerősítette a dolgot: benn volt a Híradóban. Attól fogva a konyhán meg az ebédnél is csak erről a gyilkosságról folyt a szó. Bora azt mondta, ő sosem menne egy tanyáshoz feleségül. Mit, ott élni éven át, egész nap csak a jószág hátulját meg a fű növésit nézni. Ha az embert éjszaka agyonverik, az sincs, aki fölébredjen a kiáltozásra. Juszti néni az államot kárhoztatta, hogy nincs erősebb kézzel a csavargókhoz. Ő megállítaná: hol dolgozol, mi a munkád, s ha nem tudja igazolni magát, gyerünk be valami fogházba, kosarat fonni. Nagymamuska a kapun sopánkodott. Ő mindig mondja, hogy a kapunak állandóan zárva kéne lenni. Múltkor is anyuskáék előszobájából hozott le egy cigányasszonyt. Az a szegény beteg asszony sokszor óraszám is ott van egyedül; nem is nyikkanhatna, ha történne valami. Nagytata viszont a gazdán gondolkozott, akié a tanya. - Ficsér lénia - azt mondja -, a Ficsér léniára megy ki. Ott köll annak már egészen Sámson alatt lenni. Emlékszem, voltam ott kataszteri biztos. S az arcán látszott, amint a sok kis tanya közt a Dömééket keresgéli. Aztán, mint aki a fejtörést elunta s vidámabb tárgyat keres, elnevette magát. - Na, van akkor most gondja a Meszlényinek! Meszlényi a gazda volt, az újságban is benne volt, hogy övé a tanya. Nagytata jól ismerte őt, majd mindennap találkozott vele a körben, s most aprókat nevetgélt rajta, hogy benne van a bajban. - Ki-be a csendőr, hogy miféle tanyások voltak azok, mit tud, kik jártak náluk, megbízható emberek voltak-e; foglalkoztak-e dohánycsempészettel. - Elege lesz, amíg egy meglehetőst talál a helyükbe - mondta nagymamuska. - Jóérzésű nép nem költözik be abba a tanyába. - A fenét. Szegény ember nem olyan válogatós - mondta nagytata. - Ha különben jó tanya, belemén az.

Délután ott lenn is mind erről volt szó. Ilyenkor Borának is volt egy félórácskája; fölrázta anyuska ágyát, megmosdatta, a friss ágyban aztán anyuska olvasott vagy elszenderedett, többnyire fölváltva aludt és olvasott, s Borát egy darabig békén hagyta. A gyilkosság miatt most a szokottnál tovább is ott ragadt, kockáztatva, hogy ott fönn az üres konyhában lármáz a csöngő, mert ahhoz már igen hosszan kellett csöngetni, hogy a nyitott tornácajtón ide is lehallasson. Az élvezetet növelte, hogy ezen a délután, a gyilkosság melegében, Márton bácsi is jobban összeereszkedett, mint különben szokott, az asszonyokkal. Márton bácsi, mióta a masinázás megvolt, s a gép benn állt a műhelyben, alkalmi munkákat végzett, gépeket javított, artézi kutakon fabrikált, egy kovácsműhelybe járt be segíteni. Így a gyilkosságról sok olyat tudott, amit az asszonyok nem tudtak. S bár ő nem hozta elő, Bora és Juszti néni olyan ügyesen tudtak sopánkodni, találgatni, hogy lehurrogásul vagy kiigazításként lassan minden tudományát kitálalta. Így tudta meg Esztike, hogy a gyilkosságot a gyerek apja vette észre. Épp kiment a bátyjához, a fiút vitte volna haza, mert beállt az iskola. A tanyában sehol senki. Azt gondolta, tán ebédelnek, mert dél volt, s a meleg elől behúzódtak a sötétre. Bemegy a pitvarba, s onnét szól be: "István, idebenn vagytok?" Elképzelhető, mit érzett, amikor a szobába benyitott. Márton bácsi ismerte azt a kovácsműhelyt, amelyikben a tanító meg a mester épp beszélgetett, amikor az ember loholva odafutott. Nem úgy volt, ahogy Bora tudta, hogy egy vasdarabbal ütötték le őket; - a Döme tulajdon karabélyával. Csak amikor az ember fején eltört, s még mindig mozgott, akkor vette ki a konyhakést a félretolható tetejű asztalból. Az meg az ember állkapcsába tört bele. - Maga ezt honnét hallotta, Márton bácsi? - kérdezte Bora többször is. - Ne érdekeljen az téged, csak tudom - mondta Márton bácsi. De egyszer aztán, amikor Juszti néni is kérni kezdte, alattomban, úgy látszik, megmondta. Esztike nem nézett oda, de tudta, hogy sugdosnak. - Majd én hozok egyet - mondta egyszerre hangosabban Bora. - Mennyi? - Egy krajcár... S Juszti néni már rázta is ki a bögréből, amibe a kisebb pénzt rakni szokta. - Te, aztán vigyázz ám - szólt utána Juszti néni az ablakon. - Majd a kötőm alatt hozom - kiabálta az szinte örömében, hogy mehet. Juszti néni a fejét rázta; ennek a Borának több van egy kerékkel.

Esztike ott ült a kis székin, babájával a karján, a zsámoly magasságában, s elmeredt pillával tünekedett. Ha ő is kérdezhetett volna, mint Bora, a kisfiúról kérdezte volna Márton bácsit. Hogy azelőtt is járt-e iskolába, vagy csak most adták fel, mint őt. S mért csak most ment érte az apuskája, amikor az iskola régen megkezdődött. Közben Bora is visszatért. S az, amit a kendő alatt hozott, már ott volt az asztalon. - Itt van. "Hármas rablógyilkosság a pusztán" - mutatta Bora, mert az úton azért már megkereste és kibetűzte. Esztike rögtön megismerte. Ez nem a Híradó volt; az az újság, amit nagytata olvasott. Juszti néni vette föl; hármójuk közül ő volt a legolvasósabb. Esztikének is föl szokta olvasni anyuska kártyáit, amiket a Tátrából írt, amikor gyógyulni volt. Márton bácsi ugyan biztosan jobban olvasott, mint ő, de egy gépész, akin kék zubbony van, s olajos a keze, nem olvashat asszonyoknak. Hallgatni is csak állva hallgatta, mint aki indul már, csak egy percre állt meg s hallgat oda, hogy jól olvassák-e az asszonyok. Az első vagy második mondatnál Bora megbökte Juszti nénit. Esztike tudta, hogy ez a bökés őneki szól. Hogy őneki ittbenn szabad-e maradnia. Borának eszébe jutott, hátha nem jó, hogy ő ittbenn van. Hízelegni akart Juszti néninek, hogy őneki még erre is van gondja. De Juszti nénit már húzta a betű. - Á, játszik a babájával - mondta, s visszanézett rá, mert épp oldalt ült felé. - Játszik, kedvesem? Játszik a babájával? - Igen - mondta Esztike, s köréjehúzta a babának a paplant, mert egy paplannal volt betakarva. - Na, csak játsszon szépen - mondta, s visszafordult az újságjához.

Ettől fogva Esztike mindennapos hallgatója lett a Döméék történetének. Az újság mindennap írt róluk. Most már nem Borát kellett szalajtani érte, ott volt Márton bácsi zubbonyzsebében. - Na, mit ír? - nézett rá Juszti néni, amikor Márton bácsi odadobta az asztalra. S nem nyugodott, amíg rá nem talált a címre, ami Dömééket jelentette. "Ki a gyilkos?" Vagy: "A pusztai gyilkosság." - Ez az - mondta megörülve. S még az aláírt vastagabb betűket is elolvasta. Azt írja: "Szenzációs fordulat." S ment ki Márton bácsihoz, aki már nekiült a fönti maradéknak. - Akkor megvan már, ugye? Máskor meg: "Kétségbeejtő bizonytalanság." - Ugye, hogy még sincs meg? Aztán megint: "A gyilkos nyomában. Újabb letartóztatás." Azt az embert, akinek vérnyom volt a nadrágján, elbocsátották, de ugyanakkor már egy másik "rovott múltú egyént" vittek ki oda a csendőrök. Erről már azt is megírta, hogy a Hattyas utcában lakik, s a "körömházában" apró vérsejtek voltak; Juszti néni biztosra vette, hogy ez lesz az. De aztán megint összekavarodott minden. Még az is kétséges volt: miért ölték meg őket. Először azt mondták, a disznó áráért rabolt a gyilkos. Mert Döméék szegénységre jutottak, s el kellett adni a disznóikat. Aztán kiderült, hogy a disznó ára megvan, kétszázat kölcsönadtak belőle. "Az indítóok másban keresendő." - Ez mit jelent? - nézett az urára Juszti néni. - Hogy nem a pénzéért ölték meg? A vizsgálat érdekében azonban nem nyilatkozhatott az újságíró. - Nehogy gyanút fogjon az illető, ugye? Á, ki tudja, hol jár az már... Abban sem tudott az újság megállapodni, hogy ismerős vagy vidéki volt-e a gyilkos. Előbb az írták: egy szalmazsák volt a sarokban, azon feküdt az illető. Bekéredzett, mint afféle szegény ember. De az is lehet, hogy dohánycsempész volt, mert Döméék adtak el kéz alatt dohányt. Márton bácsi is azt mondta, hogy ismerősnek kell lennie. Aztán azt írták, hogy nem szalmazsák, hanem egy suba volt a vackon, azon alhatott. Majd meg, hogy tán nem is aludt rajta senki, csak úgy dobták oda. Juszti néni különösen azt szerette volna tudni, mitől félt úgy a Döme-család. Mert Döméné panaszkodott Mucsinénak, hogy rossz fogja őket érni. Ilyen érzései Juszti néninek is voltak. A kisgyerek halála előtt már rég nyugtalan volt. De Márton bácsi azt mondta: megfenyegették őket.

Közben az újságíró újra meg újra kiment a tanyára (vagy legalább úgy tett, mintha kiment volna), s ott leírt mindent, a sötét pitvart, amelybe a gyerek apja bekiáltott, a fiókos asztalt, amelyben a két kötelezvény volt, az egy szál fát, ami a komor tanya mellett a pusztát nézte. Olykor máshogy is írta, mint előbbre. Egyszer az volt, hogy a gazda fölsúroltatta, kimeszeltette már a tanyát: aztán kiderült, hogy a "vérrel meszelt" falnak a vizsgálat érdekében úgy kell maradnia. Ezt mind a hárman észrevették, de nem haragudtak meg érte; inkább büszkék voltak, hogy jól emlékeznek. Az sem volt baj, hogy az ágy fekvését, a "bűnjeleket" többször is leírták, mert mindig tettek valami újat hozzá. A karabélyról először csak az volt, hogy letört a tusa, aztán megírták, hogy hol tört le, pontosan, ahol a ravasz van. Márton bácsi mint gépész ezt meg is magyarázta. A disznó árát is többször elszámolták. Harminc forint a zsebben, hét apróban a kabátjában, két kötelezvény, aztán a kétszáz forint, amit a szomszédok szerint kölcsönadtak. Ők maguk is utánaszámoltak, mindig pontosabban jött ki az összeg. Amit tudtak már, annak örültek, hogy ráismertek. Amit meg nem tudtak még, azt érdekes volt a többibe beigazítani. A tanya, az éjszaka, a vizsgálat folyton más képet váltva gomolygott a várakozásukban. - Ma jó hosszú lesz - mondta Juszti néni a besompolygó Borának. S szemük csillogásában szinte a bőrük borsódzása is érzett, az olvasás, a félelem, a találgatás boldogsága borsódzott bennük. Esztike az első felolvasást úgy hallgatta, mint mesét. Nyáron, amikor kinn voltak a tanyán (ő is kinn volt, mert anyuska fönn volt a Tátrában), nagymamuska majd minden este felolvasott. Nagytata máskülönben haragudott az olvasásért, úgyhogy az olvasókörből Juszti néni titokban hozta a könyveket; de nagy munka idején nem bánta, ha egy kis szórakozást szerzett a népeknek. Juszti néni, a tanyás, a tanyásné, de maga nagytata is, a kivitt könyvek - János vitéz, Jókai, Párizs rejtelmei - mellől támogatták a szemük, amíg csak a fáradtság el nem nyomta őket. Amit az újság írt - a kis tanya a pusztán, az apa, ahogy a gyerekéért jön, a kovácsműhely, a csendőrök -, épp olyanformán káprázott Esztike előtt, mint amit a könyvekből megértett. Az se volt szokatlan, hogy az asszonynak le volt vágva a feje; a mesében is le szokták vágni az emberek fejét, a szegény legényét néha még vissza is ragasztják. Lassan azonban rajta is erőt vett a felnőttek izgatottsága. Juszti néni nem olvasott olyan gyorsan, mint a nagymamuska, a hosszabb szavaknál meg is állt; előbb csak magában, az ajkával betűzte, s amikor megvolt az értelme, akkor olvasta ki, nehogy rosszat mondjon. De néha még így is kétszer kellett nekilódulnia. Ezalatt a kidülledt szemű Bora, de még Márton bácsi is (aki pedig a sifonnál állt), úgy nézték a száját, mintha gyöngy vagy varangy akarna kiesni belőle. Bora időnként nem állhatta meg, ha letorkolják is, hogy közbe ne kotyogjon. Izgalmában még Márton bácsi karját is elkapta. - Jaj, én úgy félek, Márton bácsi. Maga nem fél, Juszti néni?

Esztike nem félt úgy, mint Bora. De lassan benne is dolgozni kezdtek a részletek, amik a könyvekből kimaradnak. A kisfiúnak a fejebúbja egészen hiányzott. Ott feküdt az ágy végében a vackon, s amikor hallotta, hogy a bátyjáékat ölik, bebújt a dunyhája alá. Ezért verték széjjel a fejebúbját. A kisfiú szétvert fejebúbja s a vacogása, mielőtt szétverték: ezen másképp kellett elálmélkodni. Döméék egy idő óta korán bezárkóztak. Ott ültek a sötét házban, s várták, hogy mit hoz az éjszaka. A kisfiú velük. Ki tudja, meddig hallgatták akkor is a kutyák ugatását. - Képzeljétek el azt a kis jószágot - mondta Juszti néni -, fölébred, s hallja, hogy zuhog az ütés a sötétben. Mert a gyilkos csak azután gyújtott ki, hogy már megölte őket. Egyszerre ütötte a puskával mind a kettőt, azért voltak olyan összevissza, a halántékukon, a fejük tetején a horpadások. A kisfiút is még a sötétben ölte meg. Tán fölkiáltott az ártatlan. Az agyveleje, az újság szerint, ott volt a falon. - Ezen Juszti néni és Bora többször is elszörnyülködtek. - Mint a kievett tojás, olyan volt a boldogtalannak a kis koponyája.

Esztike lassan egészen otthonos lett a Döméék tanyáján. Ha nagymamuska nem volt a konyhán, s Juszti néni és Bora anyuska tízórai edénye fölött csendben tanakodni kezdtek: "Mit gondol, Juszti néni, hogy került a pitvar kulcsa a padkára?" - ő rögtön tudta, miféle kulcsok azok: látta a pitvarajtót s a padkán a kulcsot, mintha csak Juszti néniéknél lett volna. Balfelől az ágy, az eltolható tetejű asztal, az egy szem fa, az eresz, amely alatt a baromfiak hiába várták aznap a szemet, a tarló, amelyen a gyerek az utolsó nap az állatot zavarta: olyan ismerősek lettek neki, mintha csak itt lett volna az udvar végiben, a Juszti néniék házában. S ahogy az órája jött, hogy hóna alatt a babával Juszti nénihez lemenjen, a Döméék tanyája - mint egy kis gomoly, amit az iskola öröme, a szép egyenes tartás, a mindig friss ruha, a hurkolt és kétszer hajlított vonalak elfedtek - nőni és kavarogni kezdett, mintha csak most akarná megszülni másodszor azt a gyilkosságot. Érezte, hogy kislánynak nem illik ilyesmire gondolni, de a vonzás erősebb volt. Már nem kellett nagymamuskáék mellől Juszti néninek kiszólítani; ott volt magától a konyhán, s leste, mennyi kést meg villát bukik fel még a Juszti néni mosogató leve. S ahogy Juszti néni mögött az udvarra leballagott, mintha nem is a kis házba indult volna, hanem ki, a Döméék tanyájára, ahol most egész napon át üresen áll a kútvödör, éjszaka azonban kigyulladnak az ablakok, a szomszédok azt gondolnák, kísértetek járnak ott, pedig csak a csendőrök viszik ki ilyenkor, hogy jobban valljanak, a rossz kinézésű embereket.

Ami eztán jött, olyan volt már, mint egy szertartás; tudta s várta, hogy mi következik. A felnőttek bármely pillanatban összebökhettek, ezért a szokottnál is csendesebben kellett viselkednie. Ott ült, mint egy láthatatlan harangban, babájával a zsámolyon, meg-megigazította a kalapját, följebb húzta a kis harisnyáját; lássák, hogy a babájával játszik. Közben azonban minden zörrenésnek tudta az értelmét. Most Márton bácsi jött be. Az összehajtott újság már ott van a hamutálca mellett, amelyiken egy porcelánpipa van keresztben. Ismerte a mozdulatot, amellyel odadobta. Néhány lépést tett, a tükörben félkézzel lesimította a haját, aztán húzta ki a zubbonyzsebéből, ahol a pepita noteszét tartotta. Aztán Juszti néni jön be, a szekrényről veszi le az ecetet vagy a sifonról a kendőt. Előbb, mint aki lop, csak úgy összehajtva forgatja meg két zsíros ujja közt az újságot, hogy Döméék vannak-e kívül, aztán bontja ki negyedrétre, majd ha nem találja, egészen is. Akkor egy darabig a kanál járása, Juszti néni kérdései hallatszanak a konyháról. Aztán Bora hangja jön a folyosóról. - Már kész van? - szólt fel neki Juszti néni, egy kis levest téve ki a cicájuknak. - Márton bácsi már megjött? - hallatszik fentről. - A tekintetes asszony? - a ház elől. - Mindjárt jövök, addig ne kezdjék el... Egész másképp kiabáltak, mint amikor nagymamuska szólt le nekik a tornácról, vagy hivatalos üzenetük volt egymás számára. Most éppen csak annyira kiabáltak, amennyire szükséges volt, a többit jelekkel intézték el, úgyhogy beszélgetésük csupa halk, meleg kérdésből állt, amely közé a hallgatózó fül a bólintások, fejrázások, mosolygások gazdagabb nyelvét is odahallotta. Amikor Bora is ott lenn volt, akkor már igazán teli volt a kisház Döméékkel. Féloldalasan jött be, mint a kutya; a sündörgő csípője, mely a sok szoknyától sem volt kövér, nyikkanásra kész arcjátéka ott volt a köszönésiben is. Úgy köszönt, mintha ő se vette volna egészen komolyan magát, meg hogy neki vissza is köszönhetnek. De ettől a sündörgéstől még szemtelen is tudott lenni. - Ne egyen már annyit - mondta Márton bácsinak, ha még mindig nem akarta az evést abbahagyni.

Megtörtént olykor, hogy olvasás közben bejött az udvarra valaki. Juszti néni úgy ült, hogy ha kicsit megemelkedett a széken, a kis ablak fuksziái fölött épp odalátott az udvarra. Ilyenkor úgy lebegett, féltenyérrel a széke fölött, ajkán a félbeszakított szóval, s figyelte, míg kinn kialakul a dolog, elég-e hozzá az előcammogó udvaros, vagy neki kell az ablakon kiszólnia. Máskor nagymama ásításforma hangja szólt le a tornácról. - Te Jusztikám - sóhajtott bele az udvar kopárságába. Juszti néni ilyenkor azon nyomban kinn volt az ajtó előtt. - Esztike nálatok van? - mondta nagymamuska föntről panaszosan. - Itt van. - Mit csinál? - Játszik a babájával. Eszti ismerte már a csöndet, ami ezután jött. Ez ahhoz kellett, hogy nagymamuska behúzódjék a tornácról, s Juszti néni a konyhaajtóban állva erről (s a fenti ajtó becsukódásáról is) meggyőződjék. Az újság ezalatt ott feküdt kiterítve az asztalon. Márton bácsi, mintha eszébe jutott volna, hogy őt az egész nem érdekli, a tükör elé állt, s a szerszámos fiókban kezdett el matatni, Bora meg sutyorogva faggatta csak: - Mit gondol, akit most lefogtak, az lesz? Azt írja, szorul már a hurok. A legjobban azonban akkor lehetett érezni, hogy a felnőttek is félnek valamitől, ha kapucsukás nélkül egyszerre csak az udvar közepén koppantak föl nagytata vagy apuska lépései. Juszti néni ilyenkor úgy perdült ki a ház elé, mintha a testével akarná fölfogni a látogatót; Bora is ott volt mögötte, hogy ha őt keresik, már indulóban legyen. Közben Márton bácsi rátette olajos kezét az újságra, s mielőtt a kinti hangok beljebb nyomulhattak volna, nagy méltóságosan összehajtogatta s visszadugta a zubbonyba. Ilyenkor nem is került elő többet az újság, Márton bácsi fölszedelőzött, s ment hátra a szín alá, ahol a gazdasági gépek állottak télire.

Ez, hogy a felnőttek is féltek, majdnem olyan hátborzongató volt, mint a Döméék kiirtása. Az emberben két izgalom volt egyszerre: a kisfiú vacogása a pusztán s az ő összebújásuk, riadozásuk idebenn, az újság körül. Azt, hogy a felnőttek mért féltek, nem tudta bizonyosan. A felnőtteknek sem illik gyilkosságról olvasni? Vagy csak az a nagyobb újság - most már a nevét is tudta: a Reggeli - az, amit apuska elől dugniuk kell. Juszti néni egyszer azt mondta: - Á, a Híradó, abban semmi sincsen. De el is harapta mindjárt, mert Bora meglökhette. Tán azért félnek, hogy nem a Híradót olvassák. A Híradót apuska nyomdájában nyomták; tavaly, amikor az új gépek megjöttek, apuska örömében őt is elvitte, hogy a forgó hengereket, amik közül az újság kijön, ő is lássa. Juszti néniék azt gondolják, hogy apuska vagy nagytata kiabálnának, ha megtudnák, hogy ők ezt az idegen újságot behozták a házba. Pedig nagytata is behozta. Nemcsak akkor látta, azóta is. Valami nyugtát hoztak, amit nagytata már kifizetett. S ahogy az almárium fiókját rángatta, hogy a nyugtát előadja, egyszer csak kiszalad az egész fiók, s benne egy csomó Reggeli Újság; attól volt beszorulva. Meglehet, hogy amíg ők ott lenn az ablakot figyelik, odafönn nagytata is a Döméék dolgát olvassa föl nagymamuskának. Azért dugja be oda, nehogy Juszti néni tűzgyújtásnál a konyhán észrevegye. Ez a sok furcsa dolog Esztike fejében persze nem csomósodott össze határozott kérdésekké. Ő csak azt érezte, hogy ezzel a nagyobbrét újsággal új titkolózást, hátborzongást, mohó szomjúságot gerjesztő anyag került a házba, s ez benne is ott jár, éppen úgy, mint a felnőttekben. - Ma éjjel megint kiabáltál - mondta neki nagymamuska. - Ne, ne, mondtad, s húztad a fejedre a takarót.

A Döméék dolgának az vetett véget, hogy új gyilkosság történt. Esztike aznap délután nem volt lenn Juszti néniéknél. A keresztmamája jött érte rögtön ebéd után, s elvitte a cukrászdába. A keresztmama még lány volt, s úgy alkudott meg anyuskával, hogy Esztike minden hónapból egy napon az övé. Azon a délutánon aztán kianyáskodta magát. Cukrászdába vitte, cukrot vett neki, s mindenkinek elmondta, hogy a cukrosboltban az övének nézték. Esztike tudta, hogy őneki nagyon kell szeretni a keresztmamáját, de azért nem nagyon örült a napjának. Minduntalan összevissza csókolta, aztán félrehajtotta a fejét, s mintha méz dőlt volna az arcából, azt mondta anyuskájának: - Hát nem édes? De néha elfelejtette, hogy milyen boldog is ezen a napon a keresztlányával, s akkor csúnyán összeveszett a mamájával. Az, hogy a tejszín nem verődött föl, elég volt, hogy a régi vőlegényeit (akiket mind a mamája üldözött el) sorba előhozza.

Este a nagytatájától hallotta meg, hogy új gyilkosság történt. Nagytatának a szeme s a beszéde is olyan volt, mint amikor dühös szokott lenni. Semmit sem türtőztette magát őmiatta. - Na, most van mit írnia a Nagy Gábornak - fordult vissza az ablakból. Szép enyhe őszi este volt, s nagytatának az volt a szokása, hogy föltett kalappal állt, s nézte az embereket az ablakban. - A Híradó, ha így megy, hát becsukhat. Az a Fejérvári (ez volt apuska újságírója) vagy elaludt, vagy összejátszik velük. Egy bekezdés van benne: "Lapzártakor értesültünk." Amaz meg már kinn is járt; azt is tudja, hogy rítt az asszony. "De kivetkőztettek, édes uram." Mintha egy miniszter mondta volna. Az asszony sírásán még kacsintott is egyet nagytata. Nagymamuska azonban ismerte már azt a pirosságot az arcán, s nem merte lekumkodni. Csak a beszédet próbálta az újságra terelni. - Ezzel bátorítják föl a népet, hogy annyit írnak róla. Megvolt, eltemettük, nem kéne annyit emlegetni. Meglehet, aki ezeket megölte, az is az újságból kapott rá kedvet... De nagytata tudta, miért mondják ezt neki, s nem ment bele az erkölcsösködésbe. - Újság, az újság. Azért van, hogy a mocskot kavarja. Akinek rossz szagú a pöcegödör: ne legyen cigány.

Másnap délután, amikor Juszti nénihez lementek, nemcsak Márton bácsi, de Bora is ott volt már a konyhán. Megérezhette, hogy az újság már itt van; ott ült az asztalnál, kiolvasott egy-egy vastagbetűs sort, s rögtön kérdezte is Márton bácsit, hogy mi az, vagy mit szól ahhoz ("Maga elhiszi ezt, Márton bácsi"), amit ő olvasott. S lázas arcát hol kidugta, hol be, a szétterített lapba. Az új gyilkosság a körtvélyesi tanyákon történt, s Bora abból a faluból való volt. Ha az illetőket nem is ismerte, azt megértette, hol kell a tanyájuknak lenni. Azonkívül a fordulat is fölizgatta. - Olyat mondok magának, Juszti néni, hogy leül - emelte lázas arcát Juszti nénire, aki keményebb képpel jött be, mert nem tetszett neki, hogy Bora már itt van az urával. - Az asszony is benne van. Itt van. Megkereste, s újra kibetűzte az alcímet. "Az asszonyt letartóztatják." Ennek a hírnek Juszti néni sem tudott ellenállni. - Az asszony? A tanyásné? - Értették egymást a gyilkossal - magyarázta Bora. - Ugye? - kapott észbe Juszti néni. - Mindjárt gyanús volt ez nekem - mondta, mintha csakugyan gyanús lett volna. - Hogy ez olyan türelmesen kivárta a hajnalt, s csak akkor kezdett jajveszékelni. - Emlékszik, hogy elírta tegnap - kapott az emléken Bora -, mit kellett annak a szegény asszonynak ott kiállni. Amikor az ajtót feszegették. S hogy adta ki a pénzt az ablakon. Azt ehol. - Mindjárt gyanús voltam én, hogy itt valami hiba van - mondta Juszti néni mind mélyebb meggyőződéssel. - S hogy jajgatott a büdös. "Én szegény uram, de kivetkőztettek." Az ember azt gondolta volna, tán meg is zavarodott ott ijedtében. - Most meg azt írja, akkor is hátra volt kötve a kendője. Úgy hívja csak: a szép tanyásné. Nézze, itt van a ház is. S csakugyan, a másik oldalon ott volt lefényképezve a ház. Egy kicsit elmosódottan, de ott volt, mindent meg lehetett találni rajta. A tető ereszformán előrejött, s az oszlopos folyosón két ágy volt látható. Egyikben feküdt a tanyás, a másikban a gazdának a fia. Ott volt a pitvarajtó meg a padlásfeljáró is, azon ment föl a padlásra a gyilkos. Jobbról a ház végében még egy ablak volt, azon adta ki a pénzt az asszony. A magyarázatot már Juszti néni olvasta, s amit olvasott, rögtön megkeresték a képen. Márton bácsi is odahajolt mögéjük, mint aki valami térképet néz. Egyik kezét az asztalra támasztva. - Azt tudja, hogy az a szegény gazdalegény egész véletlen volt kinn. Este jött ki, amikor a gyilkosság már meg volt beszélve. Azért kellett meghalnia. - Vagy ki tudja, az is mért jött épp este - mondta Juszti néni, aki már benn volt a gyanakvásban.

A nagy beszédben Esztike sem foglalta el szokott helyét ott benn a szobában. Ott maradt ő is a konyhán, s ahogy mutogatni kezdték, bepillantott a Bora könyöke fölött az újságba. Látta a folyosót s rajta a két ágyat: a táborit, amit magának nyitott szét a tanyás s a magáét, amit átadott az éjjelre a gazda fiának. Nagytata mesélte, hogy amíg fiatalabbak voltak, tavasztól őszig kinn laktak a tanyán, s ő is a szabadban aludt. Ezen már máskor is tűnődött Esztike: milyen lehet a sok csillag alatt a messzi kutyaugatások közt aludni. Ezek is ott aludtak ketten, s egyszer csak (vajon melyiken kezdte) az éjszaka fölbukta a gyilkost. A két ember ott hörgött, s az ment hátra az ablakhoz. Az a kis ablak a képen is olyan sötéten, gonoszul lapított. Azon adta ki a tanyásné az erszényt. De nem, mint aki fél. Hanem mint aki várta már, s tudta, hogy mi készül. Esztike merev pillákkal nézte a szörnyű ablakot, amin az egyik gonoszság a másiknak beszól. Észre sem vette, hogy a többiek már nem a képet nézik, hanem csak őt. Csak a beállt csendről eszmélt föl. Juszti néni kutató pillantása, a Bora csiklandozott gombszeme, messziről még a Márton bácsi közömbös, szürke tekintete is őrajta volt. Úgy nézték, hogy el sem fordíthatta a szemét, csak elpirult. - Nézze, Esztikém, milyen szép idő van ottkinn. Használja ki - mondta Juszti néni. - Vegye a sámliját, nem való ez magának, üljön ki szépen a ház elé. A Teri cica is odaül magához.

Esztike engedelmesen kiült a ház elé. Karján ott volt a baba, lábához csakugyan odaült a cica, s most a szemközti folyosót nézte, a vastag, pillér nélküli íveket, a meszelt falon a vakító lefolyót. Juszti néninek igaza volt: a nap csakugyan gyönyörűen sütött, a cica szőrén, a maga hunyorgató arcán is ott érezte a sárgállását. Nem volt fölháborodva, nem forralt bosszúterveket, amiért kiküldték. Úgy vette, mint aminek be kellett következnie. Sőt, tán meg is könnyebbedett. Ez az új gyilkosság s a sok összevissza beszéd már olyan zavaros volt. Ő Döméékről s a kisfiúról szeretett volna még hallani. Márton bácsi is azt kérdezte: hát Döméék? De azok már kiszolgálták a magukét. Juszti néni nem talált már egy szót sem róluk. Egy ideig még átérezte a falon a bentiek izgalmát (Márton bácsi még nem is ebédelt ma), de lassan az a néhány mondatfoszlány is felszívódott, ami még ott kóválygott a fejében. Ha egy kicsit árván csücsült is a babájával, mintha mégis jobb lett volna idekinn a napon. Egy idő múlva Márton bácsi is kijött. - Gyüjjön, Esztikém - szólt oda neki -, megolajozzuk a gépet. Esztike tudta, hogy ez vigasztalás, sőt, tán lekenyerezés, amiért kiküldték. Márton bácsi őt úgy nézte, mint a Juszti néni jószágát; nem bánta, ha ott volt, de nem is szólt hozzá. Az olajozás meg épp fiúmunka. Hogy olajozna ő a fehér ruhájában? De azért vette a sámliját, s elballagott utána, mint akit megtiszteltek.

Márton bácsi ott szöszmötölt a cséplőn. Egy kis kannácskája volt, s azzal mindenhova nyomott, ahol kenőcs meg vas volt. A cséplő már elvégezte erre az évre a munkáját; elállt az a sajátságos szíj meg dob meg mindenféle zúgás, amelynél az ember, mint a süket, látja, hogy nyílanak a szájak, de amíg közelebb nem jönnek vagy nagyon nem kiabálnak, nem ért belőle egy szót sem. A nagykaput kinyitották, s Márton bácsi (ez volt a városban az első magánjáró) a lépcsőn állva beirányította a gépet az udvarra. Most már itt szunnyad a színben a jövő évig, a darálók, sorvetők s egyéb szerszámok közt. Márton bácsi azonban meg-meglátogatja, egy-két órát is eltisztogat, elreszelget rajta. Esztike ott ült a szerszámládán egy pokrócon, s csendesen követte őt a szemével. Egyszer csak Víg Jancsi is ott volt mellette, a szín lábának támaszkodva, mohó fiúszemekkel nézve a Márton bácsi munkálkodását. Ahogy jobban és jobban nézte, mind közelebb került a munkához. Amikor Márton bácsi fölmászott a gépre, s úgy tisztogatta a centrifugát, Jancsi már ott állt lenn alatta. - Na, szárnysegéd úr - szólt le rá, arccal alá, a magasból, hogy észrevette őt, Márton bácsi. - Mi újság a felsőbb politikában?

Jancsi apuska nővérének volt a fia, s az volt a boldogsága, hogy apuska körül forgolódjék. A szülei nem engedték meg, hogy kollégiumba járjon: azt akarták, hogy gazda legyen, mint ők, de ő akkor volt boldog, ha a nyomdában lehetett; elnézte, hogy rakják a betűt a nyomdászok, s hogy jön ki a hengerek közül az újságlap. Hozzájuk is egy nagy nyaláb papírral került, amit apuskának küldtek a nyomdából. Márton bácsi is ezért hívta szárnysegéd úrnak. Jancsi Márton bácsit is csodálta, de egy kicsit tartott is tőle. Mert Márton bácsi mindig hergelte őt valamiért. Jancsi el szerette volna tanulni, hogy a gép hogy jár, de Márton bácsi azt mondta: "Minek az magának? Majd tart egy kommenciós gépészt. Aztán csak hoci, te büdös gépész, s az megcsinálja. Minek egy pógárnak érteni valamihez? Elég, ha parancsolni tud, meg a tanyásnak utánaszámol." De Jancsi épp ezért haragudott a legjobban. Hogy ő csak egy paraszt, Márton bácsi nem akart többet látni benne. "Vagy már a géppel is maga akarja kormozni magát - szokta mondani. - Nem olyan könnyű munka ám az. Nemcsak annyiból áll, hogy fölöstökömmel egy hosszút fütyültetünk, s a részeslányok visítanak, s befogják a fülük. Meleg van ám ott egész nap, s kiolvad a pocakból a zsír." Most is azt nézte, mivel bosszanthatja meg legjobban. - Hanem baj van az újsággal, főnyomdász úr - mondta, a gép oldalán, a vasfokon megállva. - Nem volt érdemes a nagy rotációs gépeket meghozatni. Mért nem veszi a főszerkesztő úr a plajbászt, és kanyarít egy jót a gyilkosságokról?

Jancsi semmire sem volt olyan kényes, mint a Híradóra. Különben afféle féloldalas, sündörgő gyerek volt, de ha a bátyja gépeit vagy az újságot bántották, egyszerre neki is pirulni kezdett, mint a nagybátyjának, a homloka. - Majd megunják azt is a buta emberek - ment bele most is. - Hát a koalíciót nem unják meg? - forgatta meg egypárszor a kereket a tenyerével Márton bácsi. - Azt unják meg csak igazán. Hogy marad vagy megy-e a darabontkormány. A kormány az csak az uraknak meg a pógároknak fontos. Énnekem meg a többi szegény embernek mindegy, hogy milyen kormány van. - Azért a Híradó nem megy a Reggeli Újság után - mondta Jancsi eltökélten. - De a krajcárocskák sem mennek a Híradó után. Sok zsíros kis krajcárkának kell ám ahhoz összegurulni, hogy azok a gépek meg a nyomdászok meg a szerkesztőségek is kifizetődjenek. Maguknak is olyan nagy papírra kéne nyomtatniuk, mint az van. Mert az a buta nép szemre is megbecsüli: mért vegyen ő kis újságot, amikor nagyot is kaphat. - Nagy Gábor sem a magáéból nyom akkorát - mondta Jancsi, s látszott az arcán, hogy nagy bűnöknek a tudója.

De Márton bácsi nem úgy állt ott, mint akit kíváncsivá lehet tenni. Csak amikor már közönyét az urak dolga iránt végleg kimutatta, akkor szólt le a kifényesedő nyomásmérő mellől. - Mondja, hogy van az, hogy Nagy Gábor egyszer csak meggondolta? Elege volt neki, hogy a más kezelába legyen?... Nagy Gábort Esztike is ismerte; ott szokott lenni ő is a nyomdában. Nagy, barna ember volt, megfogta őt a két könyökénél, fölemelte a magasba, s alulról villogtatta rá a szép, vékony bajszát s a jókedvű fogait. - Fölheccelték rá - mondta Jancsi. - Akinek fontos volt, hogy Lőrinc bátyámat megfojtsa... Esztike a megfojtásra fölfülelt; a megfojtást nagytatától is hallotta. - Konkurrens - mondta Márton bácsi. - Előbb mindenes, aztán versenytárs. Az ilyen a legrosszabb. Az ilyen belülről tudja az üzletet. - Az egész a kövezés miatt van - mondta Jancsi. - Mert Lőrinc bányám nem akarta, hogy téglával kövezzék a várost. Erre a téglás Bauer azt mondta: majd megmutatom én neki. S csinált egy nagyobb újságot, s elcsábította Nagy Gábort. Ardai meg (ez a képviselő volt) kicsinálta, hogy ő legyen a Függetlenségi Párt hivatalosa. Lőrinc bátyám van olyan Kossuth-párti, mint bárki, de ő független akart lenni. Azt akarta, hogy az újság mindig az igazság mellé álljon. A mai újságban már képet is hoztak. Hogy mindenki lássa, melyik ágyban gyilkolták meg Szomor Palit. Mit gondol, Márton bácsi, mibe kerül ahhoz a klisé? Tán az is a krajcárokból futja?

A sápadt fiú úgy megtelt vérrel, mint a pulykataréj. Márton bácsi látta, hogy a nagybátyja nótáját fújja, s nem akart ellentmondani neki; hátha visszamondja. De azért azt is meg akarta mutatni, hogy ő nem színlel. Ha kommenciós gépész is, nem tartozik apuska pártján lenni. - Mindegy, hogy hogy volt. Elég, hogy benn van az újságban - mondta, mint aki eltökélte, hogy nem lesz több szava. Jancsi még egy ideig füstölt Bauerről, aztán hirtelen neki is megállt a szeme: a nyomásmérőről kérdezett valamit. A magasból Esztike a nevét hallotta. - Esztikém, Esztikém - panaszkodott bele az udvarba. Már Juszti néni is kijött. - Ott van hátul a színben a Mártonnal. Egy pillanatig még elgondolkozva ült ottan. Nem állította össze pontosan, amit hallott. Bauer, Ardai, Nagy Gábor: az egészből csak azt vette ki, hogy a tégla egyszer csak itt volt. Az a múltkori zagyvaság, a hegyúsztatás meg a tarhonya, hogy apuskát megfojtják, összefügg ezzel a nagyobb újsággal, a Döméék kiirtásával, a körtvélyesi szépasszonnyal meg az ő kitett zsámolyával. A dolgok jobban összefüggnek, mint gondolta, s attól, hogy így egymásba kapcsolódnak, mintha fenyegető zúgásuk támadna. - Esztikém, nagymamuska hívja - kiabált, mint a visszhang most már Juszti néni is, s ő vette babáját, s nem a karján, csak úgy félkézzel lógatva; fölballagott az udvarra.

Döméékről azóta nem hallott többet. Ha Juszti néni mosogatás után le is hívta: "Nem jön le, Esztikém?" - ő maga ajánlta föl, hogy majd kiül a kisház elé. De Juszti néni nem hagyta. "Nem, még meghűl; csak jöjjön be. Mért nem akar egyszerre bejönni?" - mondta meghökkent édességgel. Ő bement, s odabenn nem lett olvasás. Márton bácsi vagy nem volt otthon, vagy nem dobta oda az újságot, s hiába várta, Bora hangja sem szólt ki a tornácon. Ha olvastak, máskor olvastak. Este tán; az ágyterítővel beakasztott ablak mögött, amelyen olyan sötéten szivárgott át az udvar mélyin a fény.

Ehelyett anyuskához kellett majd mindennap átmennie. Apuska most már egészen megtiltotta, hogy átvigyék őhozzájuk. Anyuska azonban annál jobban követelte. Nagymamuska napjában többször is elmondta Juszti néninek úgy, mintha szegény lánya mondta volna: "Azt mondja az uram, majd meggyógyulok. De mikor gyógyulok én meg, anyuskám? Ez a tél, meg tetszik látni, elkészít engemet. Ne is vigasztaljon (mert nagyanyuska persze tiltakozott), majd meglátja, a jövő tavaszt már nem érem meg." - "Dehogyis nem, szegény" - mondta Juszti néni, s igyekezett úgy tenni, mintha pityeregne. "Azt mondja az uram, hogy megfertőzöm őt" - folytatta nagymamuska, s egy ideig elgörbült szájjal tolta-keverte a rántást. "De hiszen nem is érek hozzá. Meg sem engedem, hogy a toalett tükörnél közelebb jöjjön. (Ez igaz is, mondta nagymamuska.) Pedig sokszor olyan jólesne, elhiggye, megcsókolni. Azt gondolom: most még itt vagyok, aztán az egész örökkévalóságig... Akármennyit él, az anyja nem fogja többé megcsókolni." Nagymamuskának itt megint táncolni kezdtek a szőrpihék a szája fölött. Más az állán kezd el sírni, nagymamuska azonban fönn a felsőajkát kezdte el ráncolni. Juszti néni igazat adott anyuskának. Nincs értelme annak a túlságos féltésnek. Kitalálás, hogy azt csak úgy el lehet kapni. Ő még utolsó este is maga adott az öccsére inget - az is sorvadásban halt meg -, s itt van, nincs semmi baja. Az öccse körül meg senki sem volt beteg, pékinas volt már, s mégis abban halt meg. Aki meg akarja kapni, az megkapja, akárhogy óvakodnak is. Apuskától azonban féltek, s amikor otthon volt, nem merték átvinni. Akkor lopták át, amikor tudták, hogy az irodán kell lennie neki. Így is megtörtént, hogy Bora egyszer csak bedugta a fejét: "tekintetes asszony, az úr". S akkor őt a fürdőszobán át (mert anyuskáék fürdőszobát is rendeztek be) kellett a konyhába kiszöktetni. Egy órát is ott lappangott. Bora éppolyan boldogan vacogott ezalatt, mintha Dömééket olvasták volna.

Szegény anyuska most már csakugyan nagyon sovány volt. Borával még mindig megfésültette magát: sőt, Bora azt mondja, most még jobban rajta volt, hogy szépen megfésüljék. Alig tudott már fönnülni, de azért csak tartani kellett neki a tükröt. Ő előre-hátra igazította a haját, s azt mondta: "Ugye, nagyon csúnya vagyok, Bora? Lassan már csak a hajam marad meg." Akkor olyan divat volt, hogy elöl nagy erkélyt csináltak az asszonyok a homlokuk fölé, abba, hogy kiteljék, műhajat dugtak. Ő is ilyet csinált magának a lankadt karjaival. De a sima, vékony szálú, csatakos haj az ágyban csakhamar szétbomlott; ki a homlokába, ki a nyakába tapadt, s az ijesztő eresz alól, melyből a világosabb műhaj is előbújt, egy elfogyott, hátraesett arc (a párna is mindjobban süppedt vele) rebbent a világba. Apuska egy köpőcsészét tétetett mellé az éjjeliszekrényre. De ő inkább lenyelte vagy a zsebkendőbe bukta; a fölcsapható fedelű csészébe csak annyit köpött, hogy apuska üresen ne találja. S most még könnyebben sírt, mind idáig. Szinte kereste, mit mondjon olyat, amitől a könny facsarni kezdte az orrát, szemét. Elég volt Esztike füzetébe belenéznie, hogy a rátóduló s visszatartott könnytől (mintha csak élvezte volna a könnyek lassú kibuggyanását) egyre nagyobb és csillogóbb legyen a szeme. Mert mostanában már nemcsak a babáját, az irkáját is át kellett vinnie. Bora elvette tőle, s odavitte az ágyhoz. Anyuska pedig könnybe lábadt szemmel dicsérgette, mintha az valami gyászjelentés lenne. - Milyen szép "á"-kat ír már ez a kislány - mondta furcsa, érzékeny hangon. - "Té"-t meg "á"-t is; már a tatát is le tudja írni. Most már csak az "ny"-et meg az "u"-t tanuld meg, hogy az anyuskát is leírd. Tavaszra ugye már levelet is fogsz írni? "Anyuskámnak a másvilágra."

Esztike az ilyen kérdésekre nemigen tudott mit válaszolni, odaült szépen a helyére, s írta, nyakát oldalt hajtva, amit a tanító néni leckéül előírt; időnként összehasonlította a maga "tibor"-ját a tanító néniével, s elégedetlenül ráncolta össze a homlokát. Odaát nagymamuskáék asztalán sokkal rendesebben lehetett írni. De hát szegény anyuskának ez az egy öröme maradt; a feje oldalt fordult a párnán a fáradtságtól, de azért még mindig őrajta van, s ha fölnéz, mosolyogni próbál a pillantása. Mostanában többször megtörtént, hogy keresztmama is megjött, amíg ő ott írt; azt mondta, így ebéd után ér rá a legjobban. Még iskolabeli barátnők voltak, s anyuska nagyon ragaszkodott hozzá. - Ha te nem néznél meg, Tónikám, még az sem lenne, akinek panaszkodjam. Jaj, vigyázz, ne csókolj meg - mondta, mikor a homlokát végigsimítva megcsókolta. - Vagy te nem félsz tőlem? - Ugyan mit félnék? - mondta keresztmama, s föl is nevetett nagy könnyedségében. - De azért a számat te sem csókolnád meg - mondta félig ingerkedőn, félig szomorúan. - Az uram is csak a homlokomat simogatja meg csókolja. De vele még ellenkedni sem merek, mint veled; mert ő biztosan megcsókolná. S az nekem olyan nehezen esne, hogy csókol, s közben a bacilusok járnak az eszében. Ő ugyanis olyan jó... Tónikám, azt csak én tudom... Csak hát annyi a dolga. Ilyen volt mindig; ment, szaladt, mintha az egész világ az ő gondja volna. Majd bánni fogod, mondom, hogy nem ültél többet az ágyamhoz. Mert asszonyt még kaphatsz, de aki... Az ilyen mondásokat már nem bírta befejezni. Csak gödörkézett az álla, csak folyott a könnye, s a szétfutott kis arcából, a bedagadt torkából csak Tóni hallhatta ki, amint befejezi a mesét. Ő meg csak simogatja a homlokát, s azt mondja: csacsi.

Máskor azonban nem volt így megelégedve apuskával. Esztike ugyan csak a "bé"-k hurkain és az "ó"-k fülein át hallotta, amint az ágynál sutyorogtak, vagy a nagy bőralbumon át, amelyre apuska nevének a kezdőbetűi - É. L. - voltak ráverve fémből, belül meg a családi arcképek: anyuska, amint egy galambot tart az ujján, aztán az esküvői kép: apuska honvédtiszti egyenruhájában, a lába mellett a kard, anyuska leomló fátyolban. A domború vitorlások helyett most ezeket nézegette. S bár az, amivel ő foglalkozott, sokkal valóságosabb valami volt a számára, mint az ágynál folyó; - mint zavaros, színes ár, az a beszéd is átfolyott rajta, s egy-egy hínárfoszlány időnként fönn-fönnakadt a "té"-k szárán vagy a kis vőfély nászbotján. "Már mint menyasszony is, megtörtént, hogy elfelejtette a nevem napját. Ahányszor a kapu nyílt, futottam ki a folyosóra, azt hittem, a virágot hozzák. S este beállít vörösen, s csak úgy fő benne a beszéd. Emlékszel, akkor volt az, hogy a munkások föllázadtak, s megostromolták a Városházát." "Tán a betegségem is másképp lesz, ha akkor ottmarad velem a Tátrában. Hogy könyörögtem neki: csak egy hónapot maradjon. Olyan szép lett volna a fenyőerdőben sétálni. Az a sok évi fenyőlevél: szinte hintál az ember talpa alatt, mintha pici rugókon járna, s édes kis tobozok feküsznek a füvön. Ha akkor ottmarad velem, én is örömest maradok. Tárkánynak sokkal nagyobb irodája van, mint neki, s ő is rábízza nyáron egy hónapra a bojtárjára. De nem is a praxist féltette ő, hanem a nyomdát. Akkor jöttek meg az új rotációs gépek; ő meg mint a gyerek, rohant haza, játszani velük. Így persze, én sem maradtam meg. Egyre az járt az eszemben, hogy ő mit csinál. Olyan kétségbeesett leveleket írtam, szegény anyuskának kellett feljönnie értem." Néha sötét képeket festett, mi lesz ebből a szegény kis jószágból, hogyha ő meghal. "Anyukáék már öregek, őneki meg csak a közügy a fontos. Ha én nem leszek, még inkább abba veti magát. Mert azért, akkor látja majd meg, mégiscsak nagy üresség lesz az, ha az én ágyamat kiviszik innét." S keresztmamát kérte: ő nézzen néha a nyomorult árvára. Máskor nagytatát hibáztatta, hogy nem adtak nagyobb iskolát neki. "Azt hitték, elég, ha egyik tanyát a másik után szerzik. Téged legalább beadott anyukád a zárdába Szegedre. S kitanultad a fényképezést. De én csak amit őmellette meg a regényekből összekapirgáltam."

A másik úgy hallgatta ezeket a panaszokat, ahogy egy barátnőhöz illik. A száján ott volt készen a megnyugtatás; a sok "dehogyis" meg "majd meglátod", "rémeket látsz, Lidikám". Nem mulasztott el egy rést sem, mindig bedobta őket, amikor a beteg panasza megkívánta. "Dehogyis halsz te meg, gondolj rám, ha a Szarvasban táncolsz az uraddal." "Én szívesen megígérem, hogy nézek Esztikére; tudod, mintha a leányom volna; de, hála isten, nem lesz arra szükség. Csak majd te elengedd hozzám. Majd azt mondod: mit jár ahhoz a szegény fotográfusnőhöz." "Nincs semmi baj a te iskoláddal. Sok gimnáziumot-járt nem beszél úgy, mint te. Az urad sem talál hibát a te műveltségedben. Ha meg te nem vagy megelégedve: elég fiatal vagy, meg pénzed is van: képezheted még magad." Azon a hit nélküli, fölényes hangon mondta, amit utolsó ínségükben a betegeknek mégis mint zsongítót kell elfogadniuk. A szegény asszony sem betelni nem tudott vele, sem lemondani róla. Még keservesebben panaszkodott tőle, hogy még többet kapjon belőle. Szinte belerészegedett a panaszkodásba; az, hogy volt, aki hallgassa, csiggassa, nemhogy eloltotta volna, még féktelenebbé, igazságtalanabbá tette. S lassan a barátnőjén is mintha valami mámor vett volna erőt. Szinte hallotta magát, amint otthon az anyjának, a főnökének, a műterembe bevetődő ismerősöknek meséli. "Rettenetes hallgatni azt a kétségbeesést. Én csak mondom, mondom. Mit tegyen az ember: kell tartani benne a hitet. De rettenetes közben azokra az átlátszó ujjaira nézni. Át lehet látni rajtuk."

De a könyörületnek a mámora alatt mintha mélyebb élvezet is megbútt volna a nagy panaszhallgatásban. Főként, ha a beteg a házasságukra panaszkodott, a barátnőben egy időre el-elbágyadt az ellentmondó lélek. - Tudod - kezdte ilyenkor álmodozóbban, mint amivel a "dehogy"-okat mondta -, szinte örülök neki, hogy nem mentem férjhez. Te, persze, túlozod keserűségedben a dolgokat. De ha csak harmada igaz: nem jobb akkor, ha az ember maga marad? Nálad igazán minden együtt volt a boldogsághoz. Emlékszem, sokszor mondtam anyuskának: Ez már igazán, mint a mesében olvasni. Tudod, akinek a bölcsőjéhez minden vénasszony elvitte a maga ajándékát. Tán egy kis zúgolódás is volt bennem; hogy az egyiknek minden, a másiknak semmi sem. Édesapád akkor vette meg Gorzsát, az irigyek csak a kis aranyhalnak hívták. S emlékszel: milyen hajad volt. Most is nagyon szép még, de akkor szinte panaszkodtál, hogy belefájdul a fejed, ha föltűzöd. Emlékszel, ahogy két copfra befontad, az embernek szinte méregetni jött kedve: az egyikben több volt, mint nekem a kettőben. Azt jósolták, hogy valami hozományvadász fog megkeríteni. S akkor egyszer csak egy szombat este a sétányon hallom: Égető megkérte a Tunyogi Lidika kezét. Még engem is egész váratlan ért; nekem sem mondtad, hogy már annyira haladt. Égetőt mindenki a jövő emberének tartotta. Polgármestert, képviselőt láttak benne. Alig nyitotta meg az irodáját, válásnál, bűnpernél, mindenütt az ő neve hallatszott. Emlékszem, amikor a templom előtt a fogatból kiléptetek. Tán azóta sem volt olyan esküvő. Ha akkor nekem azt mondja valaki, hogy így fogok az ágyad mellett ülni! Hisz lesz ez még másképp; de ha a legjobb házasságban is ennyi baj van. Akkor igazán nem olyan rossz vénlánynak maradni.

Az arca még alázatosabb volt, amíg ezt mondta, mintha az is azt hajtogatta volna: te túlzol, nem állnak olyan rosszul a dolgok, éppen csak magamat vigasztalom. De a beteg mintha elértette volna, mi beszél ebből. Egyszerre megkeményedett; az a puhaság, amelyből a könnyek meg a panaszok dőltek, dermedni kezdett. - Tudod, azért ha végiggondolok rajta, nem cserélném el senkivel - mondta, s a párnán lecsúszott derekát fölemelte kissé. - Akármilyen volt, énnekem azért szép volt - suttogta, a maga büszke mondatától meghatottan. - Azt te nem érted: mert te csak a testemet látod, ahogy a láz lepusztította. De az embernek emlékei is vannak. S végül az emlék a legfontosabb. Végül tebelőled is meg mindenkiből csak csont lesz, az emléke az, amit a másvilágra magával vihet. S én szép emlékeket viszek magammal - mondta, s vékony, fölemelt nyakában föl-le járt a gége, amint nyelte a könnyeit. - Szó sincs róla - hajtotta le a fejét a másik, mint akit megszúrtak, s érzi, hogy ezt nem szabad, nem lehet viszonozni. - S tudod, néha magam is azt érzem - mondta anyuska, barátnője kezét megfogva -, hogy az utolsó percben mégiscsak csodát tesz velem az Isten. Mert az csakugyan úgy van, ahogy te mondod, hogy én az Isten kedvence voltam. Sokszor azt gondolom: ez csak azért van, hogy aztán annál jobban tudjak örülni neki. Te nem hiszel abban, hogy az ember, akárhogy elgyengült, egy örömtől vagy gondolattól, tán csak egy reménytől is, egyszer csak elkezd erősödni? Mintha az szedné vissza az ember testére a húst. Én, tudod, mit próbáltam meg a minap? - folytatta suttogva. - Elképzelni, hogy meggyógyultam, s Lőrinccel Olaszországban utaztunk. Akármi volt körülöttem, én kitartottam amellett, hogy mi most egy idegen városban fagylaltozunk egy teraszon. Két napig voltam így, s hiszed vagy nem: két tojást ettem meg tízóraira. Azt is együtt ettük, s szinte láttam, hogy a karom is gömbölyödik. Aztán egy este, elalvás előtt, nem nyújtotta át hozzám a kezét úgy, ahogy szokta. Másnap kimentette magát: azt hitte, aludtam. De én megsértődtem.

Az egyik délután különösen gyenge és nyugtalan volt. Arról beszélt, hogy ő egész életében két kő közt őrlődött. Még itt, a betegágyban is jobbra-balra húzzák, nem elég neki a lázzal küszködnie. Esztikének ezen a napon nagy figyelmet kívánó leckéje volt. A rajzfüzetbe kellett szilvákat rajzolnia. A szilva őszi gyümölcs; a bosnyákok megaszalják, minálunk lekvárt tesznek el belőle. A szilvák körvonala meg a száruk már megvolt, csak ki kellett színezni őket. Ez volt a legtöbb gondot kívánó munka. Ha ferdén színezte őket az ember, a szilva kitüskésedett, ha meg körbe kerekecskébe forgatta a színest: olyan lett, mint egy gombolyag. Fölnézett, hogy keresztmama tudna-e tanácsot adni. Akkor hallotta meg, hogy az ágy fölött is arról susognak, amiről Víg Jani. - Azt tudod, hogy Bauerék egy újságot indítottak. Névleg Nagy Gábor csinálja, de Bauer van mögötte. Én még nem láttam, te biztos ismered; azt mondják, csupa gyilkossággal van tele. A nép, persze, kap rajta. Pesten már megszokták, de itt még újság az ilyesmi. Ő meg most is csak tanítani akar az újságban. Olvastad, amit a gyümölcstermesztésről írt. Nagyon szép, de ki kíváncsi itt az ilyesmire? Szegény, mindig ilyeneken fantáziál, ahelyett, hogy az irodájánál maradt volna. Most aztán megharagudtak a torony alatt. (A városháza volt a "torony alatt": annak építettek, mint valami belga városházának, nagy messzelátó tornyot.) Ardai figyelmeztette édesapámat; ha a vője nem nyughat, kitekerik a nyakát. Elképzelheted itt az én helyzetemet. Amíg csak ki nem visznek az Aranyosba (ez volt a temető neve), mind engem fognak nógatni, édesanyám, hogy "apád haragszik", ő meg...

Nem fejezte be; még volt önuralma, hogy azt, ami nyomta, ne mondja ki. - Erre nem számított - mondta -, hogy ezt fogják csinálni. Azt hitte, a közgyűlésen támadják majd, vagy pört indítanak ellene. Az tetszett volna neki, az egész városnak odamondani. De ezeknek is volt eszük. Ott fogták meg, ahol a legérzékenyebb. Kétezer újságolvasó sem volt a városban, amikor elkezdte, s utóbb volt úgy, hogy csak a Híradóból tízezer fogyott el. Még a tanyaiakat is rászoktatta az újságolvasásra. Rotációs gépeket hozatott. Ki hallott olyat, hogy egy vidéki újságnak rotációs gépe legyen? Akkor is mondták édesapámnak, hogy belé fog bukni. De ő azért csak aláírt. S most tessék, estétől reggelre az egészet elveszik tőle. - Nagyon visszaesett az előfizetők száma? - kérdezte keresztmama, mint aki részt vesz a csapásban. De a beteg megérezhetett benne valami fojtó mohóságot, mert egy kicsit megcsendesedett. - Tán nem is olyan nagyon. S én igazat is adok neki. Az emberek ráunnak a gyilkosságokra, s akkor egy-kettő visszaszerzi... De momentán... Egy kicsit megállt a momentán szón, mely az ura világát, a beavatottságot jelentette, s nem tudta, mennyit mondhat utána. Aztán megelégedett azzal, hogy megismételte. - Értem, momentán - mondta keresztmama is -, persze. A könnyed hangsúly azt mondta: persze, múló dolog az egész. De abból, ami a lelkében járt, egy mélyebb, ferde zöngés került bele a hangjába, szemébe.

Esztike kész volt a szilvával, s már csak unalmában járatta bennük körbe a kék színest, közben azt a kis éneket hallgatta - mintha ott szólt volna a jobb füle mögött -, amit a negyedikesek énekeltek a nyitott ablaknál a szomszéd teremben. Amazok egy darabig másról beszéltek; keresztmama már szedelődzött is. De tán épp attól, hogy már szedte a tarsolyát, s ő itt marad maga, a beteg mégiscsak elmondta, amit odáig nagy önuralommal elhallgatott. A suttogás sűrűbb és mohóbb lett. A kis, lélegzet nélküli mell feljött a párnáról, keresztmama pedig mélyen behajolt fölé. - S te aláírtad? - hallotta keresztmama heves, rosszallást-javallást egyaránt kerülő suttogását. - Mondd, mit csináljak, Tónikám? - suttogta az még hevesebben. A fáradtságtól félkönyökre dőlt, a suttogása, a parázsló szeme azt mutatta, hogy a lelke nem fárad együtt a testével. - Tagadjam meg neki? Hogy egy életen át úgy gondoljon rám: akkor is megtagadta. - Igaz - mondta tétován keresztmama, csak aztán jutott eszébe, hogy ezt az "akkor"-t meg kell cáfolnia. - Mért mondod, hogy akkor is? Még épp eleget lesztek együtt. Még nagyon sokat fogsz megtenni meg megtagadni neki. De ő figyelembe sem vette a megnyugtatást; a maga riadalmával vitatkozott. - Édesapám, ha megtudja, haragudni fog. Azt mondja majd: mért velem... mért nem őhozzá ment? S ha nem írta volna alá? Hagytam volna megfojtani az uram? Lőrinc azt mondja: őhelyette még senkinek sem kellett egy fillért sem fizetnie. A régi váltókért sem verték meg Tunyogiék előtt a dobot. Mondd: mit válaszolnál te erre? Azt mondták, örökösnő vagyok. Az aranyhal, ahogy te is hívtál. Hát most hol van az a nagy örökség? Ennyi legyen, hogy aláírtam.

Pihegve dőlt vissza a párnáira. Keresztmama egy ideig még nyugtatgatta - ej, dehogy lesz abból baj, nagytatáék is belátják -, aztán fölszedte a széke mellől a retikült és elment. A beteg ottmaradt, hanyatt az ágyban, szemhéja félig leeresztve, csak az a kis előparázsló fényesség mutatta, hogy fenn van. Esztikének úgy rémlett, hogy szokása szerint most is őt nézegeti. Arcocskáján még ott volt a keresztmama nyála, s ceruzája elgondolkozva pihent az egyik szilva közepében, s furcsállva hajolt a fölé az édes, fájdalmas csomó fölé, amely a mellében emelkedett. Azt érezte, hogy sajnálja anyuskát. Eddig is tudta, hogy sajnálni kell, de most a pihegése tette, vagy átérzett valamit - egész másfajta sajnálkozás volt. A két barátnő suttogásából annyit értett, hogy anyuskát is elkapták azok az összefüggések, ő is ott hánykódik a zagyvaságban, amely Döméékkel zúdult a világra. Ahogy ott feküdt; bizonytalan szinte, hogy van-e hát vagy nincs test a bő, szétfolyó ingben: úgy el lehetett hinni, hogy őt egész életében kétfelől húzkodták. Szegény anyuska, gondolta, s néhány lépést tett felé, nem céllal, csak ahogy az érzés előretolta. A beteg szinte megdöbbenten nyitotta rá a szemét. Most lehetett látni, ezen a fölocsúdáson, hogy addig nem őt nézte. - Mit akarsz, kicsikém? - kérdezte, mint aki zenére hallgatott, s egyszerre csak ott áll előtte valaki. Esztike nem tudta: mit mondjon. Csak állt ott, és mosolygott szégyenkezve. Anyuska is csak nézte őt értelmetlen, mintha az ágy: induló hajó s szeme lázas párája: folyton növő távolság volna. Esztike előbb megzavarodott ettől a pillantástól, aztán félni kezdett tőle. Visszaült a kis székére, s alig várta, hogy jöjjön már valaki.

Nagymamuska nyári tutyija s a sötétben matató kezei jöttek a fürdőszobán át. Rögtön látszott, hogy valami baj van odaát. A bajtól neki összement az arca; a szája fölött a ráncok megfeketedtek, a bajuszkája meg erősebb lett. Előbb csak Esztin csodálkozott. - Terólad meg megfeledkeztünk, kedvesem. Majd ad nekünk apád, ha itt talál. Szedd szépen, angyalkám, az irkáidat. Az kell, hogy érted is pör legyen... S ő maga is gyömködte a tolltartóba a színeseket. A beteg még mindig mozdulatlanul feküdt: oldalvást, ahogy Esztit nézte. Csak a megállt szembogara, s ahogy ők jártak-keltek, a szeme járása mutatta, hogy ki próbál bontakozni a lázból s figyelni valamit. - Valami baj van? - - kérdezte halkan, meg sem mozdítva a fejét. Az anyja épp háttal volt neki; úgy szedegette a színeseket; meg kellett fordulnia (egy idő óta a csengőt sem hallotta meg mindig), hogy lássa, mondtak-e valamit. - Valami baj van? - ismételte meg anyuska a kérdést. Nagymamuska már úgy fogta Esztike kezét, mint aki azonnal indítja. Addig nem is akart a lányára nézni, amíg az kinn nincsen. De most, hogy a kérdés megfordította, érezte, minden rajta van az arcán; az egész aznapi gond, amit át nem gondolt diplomáciával titkolni is akart meg beszélni is róla. - Megtudta? - kérdezte csendesen a beteg. - A bankban az volt az első. A bankigazgató... - fordította volna nagymamuska a besúgók ellen a haragos, szorongó, titkolni akart érzéseit. Aztán látva, hogy nem tud uralkodni magán, s úgyis tovább fogja adni, ha tompítva is, e felé a nyomorult beteg felé a gondot, szemrehányást, tehetetlenségében elsírta magát: - Legalább apádnak szóltál volna, Lidi!

Az este odaát is a háború színét hordta. Nagytatában benne volt a járás, s mintha az, ami bántotta, a botlást és a sötétséget kívánta volna, a legsötétebb helyeken járkált; - míg nagymamuska kinn volt, a szobákban, lámpagyújtás után a konyhán, majd hogy ott kinn is egész este lett, a tornácon. Nem egyfolytában járt, mint apuska; meglódult - megállt, aztán irányt változtatott; néha hallani lehetett, amint egy széket odább tolt, a lábtörlőt elrúgta, egy ládába beleverődött. Nagymamuska összeszorult arcán az aggodalmas figyelés mellett elszánás is volt; amit még Eszti is észrevett. Komoran nézett ki a tornác elnyúlt íve alatt a fekete emberre. Esztike tudta, hogy itt csak az ő lefekvését várják, s készségesen rakta le ruhácskáit a dívány végén a székre. Nagymamuska a hálóajtót is behúzta, úgyhogy csak a réseken jött be a lámpafény. Ott feküdt, mint Dömééknél a kisfiú, még a paplanát is úgy húzta a fejére, hogy a búbja kinn volt. Előbb csak lépések hallatszottak kintről, aztán fojtott, de mind hevesebb beszélgetés is. A megszokott este, nagymamuska az ágy szélén, a lesimított paplan, az érdes kézhát, amin az ő kis ujjai mint valami barázdás dombokon szaladnak: nem volt sehol. A Döméék éjszakája elborított mindent. Odaát nagymamuska beszélt. Egyfolytában, csendesen, nagytata csak néha böffent közbe. Ez szokatlan volt, hogy nagymamuska ennyit beszéljen. Máskor ő is csak félt; de most állhatatosan mondta a magáét. A hangja csak akkor vált érthetővé, amikor kis sírás csuklott belé. "Hiszen már csak az átlátszó bőre van meg." Aztán nagytata: "Elég baj az nekem, hogy beteg. Azért még ki is hagyjam rabolni magam." "Még nem fizettél egy krajcárt sem; csak a nevedet írtad alá" - mondta nagymamuska. Ez a "te" még jobban megrémítette Esztit, mint nagytata haragja. Sosem hallotta ő ezt, hogy nagymamuska tatát tegezte volna. Kihúzta a karját a paplan alól, s megtapogatta a fejebúbját, hogy kinn van-e. A hajába nyúlt a keze. Akkor még jobban bebújt; érezte, ahogy a lehelete nagy, meleg ködöt támaszt az arca körül, s ebben a melegben elaludt.

Másnap megvolt a szüret. Errefelé nem voltak jók a szőlők; nagytatáék is inkább csak a munkásoknak adták a borukat. Úgy volt, hogy Esztike is kimegy a szüretre, de hűvös lett, esett is, úgyhogy csak Juszti néni ment ki velük. Az ebédet Juszti néni édesanyja főzte, az ott lakott a szomszédban, a másik lányánál, egy cipésznénél. Esztike ott ült mellette a konyhán. Szomorú, esős délután volt; arról beszélgettek, hogy rossz lehet ottkinn a szőlőt szedni. Egyszer csak jön Bora, de egy csöpp vér sincs az arcában. - Juliska néni - rebegi -, én nem tudom, mi az. Igazán csak egy percre voltam lenn. A stoppolófát vittem le Juszti néniékhez... Az öregasszony épp egy vaslábos fenekéről sikálta a kormot, és értelmetlenül nézett a leányra. Előbb értelmetlenül, aztán, hogy mind tovább nézte, gyanúsan, majd meghökkenten. - Te, ne beszélj ám - mondta, s gyorsan megtörülve a kezét elindult Bora után. Egy perc múlva Bora kiáltása hallatszott az ő folyosójukról. - Márton bácsi, Márton bácsi. Menjen már az úrért. Valami baj van a tekintetes asszonnyal... Márton bácsi kérdezhetett valamit lentről, mert Bora még azt mondta: Én nem tudom, Juliska néni azt mondja... Aztán még egy-két perc az üres konyhában. S nagymamuska sírása, jajgatása csap fel a kapualjból. - Jaj, éreztem én ezt. Azért is jöttem meg előbb. Nem volt nyughatásom. Egész nap mintha a szívemet fogták volna. S hangján is érezni lehetett a siető és rogyadozó térdeit, amint a sutyorgó szoknyában fulladozva szedik a lépcsőt.

Eszti jókedvűen jött haza a nyári szünidőre. Ha nem is volt olyan éles eszű, mint Tóth Sári vagy Kopf Bea, a született jelesek, a tanárnők mégis jelest csináltak belőle. Otthon pedig ott volt a nyár, a körül zárt fehér kötény, amelyben nagymamának segít a konyhán, legfőképpen pedig mint valami megkóstolt s még el nem nyűtt, új öröm, a Wiesmayer-lányok, akikkel húsvétkor barátkozott össze. A tavaszon a Wiesmayer-lányoknak írta a levelet Leona néniről, a kedves ének- és zongoratanárnőjéről, most meg Leona néninek ír majd a szünidőről s a Wiesmayer-lányokról.

A Wiesmayer-lányok csak télen kerültek ide. Az édesanyjuk, aki özvegyasszony volt, ide jött férjhez Wiesmayerhez, a piactéri szövöttáru-kereskedőhöz. Így a lányoknak nem is Wiesmayer volt a nevük, hanem Máté - Máté Amál és Máté Micike -, de a városban csak úgy hítták őket, mert az anyjuk Wiesmayerné volt - az ő nevüket meg nem tudta senki sem. Egész éven át Kalocsán voltak zárdában, s csak a szünidőre bukkantak föl, összekarolva a főtéri sétányon. A Wiesmayer-lányokkal keresztmama barátkoztatta össze Esztit. A Pohl-féle műterem (mert keresztmama végül mégiscsak hozzáment a főnökéhez, a kopasz özvegyemberhez) ott volt hátul az udvaron, ugyanabban a házban, amelyikben Wiesmayerék üzlete, s minthogy a műteremnek utcai kijárata nem volt (a diáklányok is csak a folyosóra álltak be a képeket nézni), Wiesmayer megengedte, hogy a nevezetesebb fölvételeket, az érettségizők tablóját vagy a nyári faszínházban játszó bonvivánt az ő kirakatában helyezzék el. Keresztmama mindig a tisztelettől megnyúlt arccal beszélt nagymamuskának Wiesmayernéról; szinte külön hangja is volt a számára; aki sosem látta, annak is ki kellett találnia, hogy egy nyúlánk, előkelő hölgyről van szó, hosszú gyöngysorral a nyakán, aki szinte egy más, magasabb világból tévedt ebbe az alföldi városba. Időnként még a családi nevét is tudta: furcsa, hosszú görög név volt, amilyeneket balkáni fejedelmek, határőrvidéki katonatisztek és magyarországi disznókereskedők szoktak viselni. A családi hagyomány szerint Wiesmayerné nagyapját is egy balkáni államcsíny dobta föl egy menekült herceg nevelőjeként. Őt magát, minthogy korán elárvult, a bécsi nagynénje neveltette; az egyik nővére pedig fejedelemnő volt egy dunántúli apáca-kolostorban. Akkor volt először az Alföldön, amikor első urát, a szegháti gyógyszerészt megismerte. A fivérét jött meglátogatni, aki mint hajóstiszt akkor épp Szegháton állomásozott. Első házassága éveit részben egy Szeged környéki faluban töltötte, ahol az ura patikát nyitott, részben Meránban, San Remóban s más üdülőhelyeken, ahol az Alföldön szerzett tüdőbaját gyógyíttatta. Az ura családja gazdag cíviscsalád volt; férje nagyapjától, a polgármester Mátéról Szegháton utca volt elnevezve, s a család, amint azt keresztmama nagy elismeréssel emlegette, a beteg asszonynak mindent megadott a gyógyulásra.

Nagymamuska sötét csodálkozással hallgatta ezeket az elbeszéléseket. Bécsről ő csak az olvasóköri ünnepségeken s a férfiak kiabálásában hallott, egy apácafejedelemnő pedig olyasvalami volt a szemében, mint egy kékpalástos szentkép: kálvinista asszonynak nem illik megcsodálni. A legmélyebb húrokat azonban a meráni út s a gyógyulás ütötte meg benne. - És meggyógyult. Látja? - mondta keresztmamának. Ebben a "látjá"-ban volt minden: irigység az üzletesné iránt, aki, lám, milyen szép egyenes derékkal jár ma is a világban; szemrehányás a halottnak: látod, te is utazhattál volna, nem sajnáltuk; de önvád is maga iránt, hogy nem állt jobban a sarkára. De, bár Wiesmayerné sorsa csupa kellemetlen és ellenséges érzést váltott ki benne, ez a sok rossz érzés az ő lelkében együttvéve mégis szolgai csodálattá olvadt, s igazat adott keresztmamának, hogy a Wiesmayer-lányoknál jobb társaság nincsen a városban Esztike számára.

Esztikét boldoggá tette ez a jóváhagyás. Wiesmayernét ő is keresztmama áhítatával nézte. Az ő érintkezésük alig több, mint hogy alázatosan mosolyogva odament elé, pukedlit csinált, megfelelt a föltett kérdésekre, s aztán elrobogott a leányokkal. De az a nyájasság, amellyel fölismerte, hogy ahá, ez a lányaim kis barátnője (egy jobb nevelésű, idevalósi polgárlány), aztán, mint egy más világból való, de igen kedves lénynek, megsimogatta a haját, megkérdezte tőle, hogy nagymamuska mit csinál, a lányaitól meg: "No, lányok, mit fogtok csinálni?" - abban minden benne volt: a császárváros, a fejedelemnő s a külföldi utazások. Esztike érezte, hogy nagytatáék hiába fizetik érte a drága intézetet, őbelőle sehogy sem lehetne ilyen előkelő asszonyt csinálni. De ez a legkisebb bánatot sem okozta neki; alázatosan mosolygott, s ment boldogan a Wiesmayer-lányokkal, akik az anyjuk előtt, belekapaszkodva, még csak csendesen húzták őt, de ahogy az ajtón kinnvoltak, ha csak a másik szobába mentek is, rohanni kezdtek vele.

Ahogy a vonatablakon kinézett (egy Szegedre utazó tanárnője hozta le), ez a rohanás volt a lábában, karjában; rohanás négykezest játszani Amállal; rohanás a kert útjain a súgni-búgni szerető Micikével. Amál és Micike, hála isten, nem voltak olyan tökéletesek, mint az édesanyjuk. Amál ugyan több érzéssel játszotta a szonátákat, mint ő, s szívesen használta azokat a francia szavakat, amelyeket a társalgási órákon tanult, de azért csak a kicsit hosszú orrára s a nagy kezeire kellett nézni (keresztmama azt mondta: most kamaszodik), hogy az ember lássa: "de hiszen ez csak Amál", s bátrabban karoljon bele. Micikét meg éppen csúnyának, sőt közönségesnek is mondhatta volna, aki nem tudja, hogy ő csak egy kedves kis súgni-búgni szerető golyhó. Az, hogy ők a Wiesmayer néni leányai voltak: nagy biztonság volt Eszti számára, futkoshat, sugdoshat velük, abban senki sem fog kifogást találni; de ha rájuk gondolt, mégsem nyúlt hosszúra az arca, ahogy a tökéletességre szokás gondolni, inkább belemosolyodott az ablakba, mint ahogy gyengeség kacsint gyengeségre.

A lányokon kívül egy fiú is volt a Wiesmayer-házban: Józsi. Ez nagyon mulatságos fiú volt; hármójuknak mindig nevetniük kellett, ha rájanéztek. Négy-öt évvel volt idősebb náluk, s ott küzdött az osztályokkal a kollégiumban. De attól, hogy rossz tanuló volt, s házitanítókat kellett melléje venni, Józsi nem tekintette magát alsóbbrendű lénynek, sőt, nagyon is tartotta, mint nagy elme, a tekintélyt a lányok előtt. Nagy, kerek feje volt, kicsit széltében nyomott arca, s nemcsak a füle, a felsőajka is mintha nagyobbra lett volna szabva a kelleténél, kétoldalt szétleffedt, azonkívül egy rosszul nőtt szemfog is lappangott alatta. A fiút társai, ahogy azt Micike elárulta, a vaddisznónak nevezték, s ahogy ott állt töprengve, mintha valami bosszút forralna, a fogán kívül is volt benne valami vaddisznószerű. - Nézd Józsit - bökte meg Micike őt. S ha nem is mert kuncogni, Eszti szeme is mosolygó mulatsággal telt meg. Józsi azonban nem vett tudomást a kis csitrikről. Ő föltalálónak készült, s volt egy kis füzete, amelybe házicsengők, sőt repülőgépek voltak berajzolva. Ha a vasaló kivágta a biztosítékot, vagy a csengővel volt valami baj, ő fölállt a létrára, s ki-be cserélgette a biztosítékokat. A lányoknak ilyenkor kiabálniuk kellett, hogy melyik szobában ég, melyikben nem; föl-le szikrázott a lakás, de rendesen mégiscsak a villanytelepről kellett az embert elhívatni. Különféle savai is voltak: ezek egy külön kis polcon álltak a kamrájában, s halálfejet meg két keresztbe tett csontot rajzolt rájuk, hogy ne merjenek hozzányúlni. Olykor, mintha csak magának csinálná, előttük is végzett kísérleteket; a vörös ilyenkor tényleg egy szempillantás alatt kék lett, de Amál, aki följebb járt már, mint ők, azt mondta, hogy ez nem olyan nagy dolog, s akárki megcsinálhatja. Azt azonban a húgai sem tagadták, hogy Józsiban mocorog valami. Abból még, hogy ki milyen tanuló, nem lehet megmondani: az életben mi lesz belőle. Sok éppen azért nem tanul jól, mert már akkor az érdekli, amitől később nagy ember lesz. Józsi édesanyja is ezt mondta: a lányok előtt pedig az édesanyjuknak föltétlen tekintélye volt. Józsi így Esztike képzeletében is mulatságos különcként élt, akin Micikével jó összemosolyogni, de alapjában tisztelni kell. S ahogy a Szeged körüli tanyákra kinézett, az ő nagy feje s mord elhúzódása is ott volt az örömet előlegező mosolygásában.

A legédesebb izgalommal azonban a templom utáni sétálásukra készült. Az intézeti sétákon kettős rendben, egyforma kék ruhában kellett, a szekrénykulccsal a nyakukban, kullogniuk: itthon pedig nagymamuska nem engedte ki egyedül; vagy Juszti néni kísérte, vagy nagytata; bántotta volna, ha az apjának megírják, hogy egyedül lófrál az utcákon. A Máté-lányok azonban jó nevelésű kislányok voltak, azokkal hármasban is elmehetett. Amikorra a miséjük véget ért, ő már rendesen otthon volt a nagytemplomból, s izgatottan várta a csöngetésüket. A lányok becsöngettek a nagykapun (amióta apuska elköltözött, állandóan zárva volt), megkóstolták nagymamuska linzerét, s aztán uzsgyi, ő középütt, ki a Rákóczi útra. Templom után, déli harangszóig, meg még azután is, minden új ruha ott sétált az újtemplomtól a városházáig. S az olyan édes volt, hogy mint három összekötött csónak, ők is ráereszkedhetnek erre a virágos, tarka folyóvízre.

Még egy kicsit gyanakodva haladtak; nem forogtak, köszöngettek, mint azok a lányok, akik tudják, hogy udvaruk van; de azt az ünnepélyes képet sem öltötték föl, amivel az elhagyatottabb lányok vitték nem méltányolt szépségüket. Ők még csak rohantak inkább; mindent megfigyelve siklottak el a komoly, felnőtt párok közt, mintha félnének, hogy ha nagyon észrevetetik maguk, betessékelik a mellékutcába. De amit az iskoláslány-lárva az arcukon eltakart, annál villanyosabban bujkált az összefekvő könyökükben. Figyelmeztetésül néha meg-megszorították egymást; de ha nem is volt mire figyelni, összesimult karjaik egy nagy boldogságra emlékeztették egymást. "Nézd azt a fiút, halálosan szerelmes Amálba" - bukta oda Micike egy kis nyálcseppel az Eszti csiklandós fületájára. Vagy: "Látjátok, hogy nézett bennünket az a férfi?" - hajolt elébük, amikor egy másikat elkerültek. "Micike, ne tégy megjegyzéseket folyton - mondta Amál -, mert nem jövök többet veled." Ő volt hármójuk közül a legöntudatosabb, ő már nem kuncogott azon, hogy őket is meg lehet nézni, hanem - mint egy jövendő hadvezér, aki most még csak hadnagy - gondosan mérlegelte a pillantásokat, ruhákat, kapcsolatokat. Eszti nem vette észre, hogy a fiú megnézte volna őket; ez a bolondos Micike csak képzelődik, de büszke volt a barátnőire, élvezte a hármójuk testét összekötő delejt, s hogy ott mehet köztük, a Rákóczi út színes emberfolyójában.

Ezek közt az örömök közt (melyek mint édes bizsergések s nem mint képek vagy tervek jártak benne) kis, sötét gócként lapult meg hátrább a tudat, hogy egyik nap majd apuskát is meg kell látogatnia. Nagymamuska már húsvétkor is mondta: "Aztán apádhoz is el kell ám menned. Azt ne mondja, hogy visszafogunk tőle." Egyik napról a másikra halasztották a látogatást, s egyszer csak hallják, hogy visszament Eperjesre. Tán a könyveit hozatta le, vagy a válópere nem volt még befejezve. Tudta, hogy csúnya dolog, de azért egy kis megkönnyebbülést érzett. Mint amikor számtandolgozatra a tanárnő megbetegszik. Az intézetben meg volt hagyva, hogy minden hónapban levelet kell írni apuskának. Az apja is válaszolgatott, legalább minden másodikra. De hát a levél, az más dolog. Néha magyarórán is kell levelet írni: "Levél egy barátnőmhöz." Ő még jelest is kapott rá, pedig hát mit tudta ő, amíg Amált meg Micikét meg nem ismerte, hogy kell barátnőhöz levelet írni. Hát ez is ilyen volt: levél egy édesapához. Beszámolt róla, hogy milyen zongoraiskolát játszik, de például sosem írt Leona néniről, aki a nagy, gyermekuszító szemével s félig pajtásos, félig anyás modorával úgy megbűvölte. S az apja is mintha így írt volna neki. Egy apa levele intézetben levő leánykájához. Dicsérte a jó tanulásáért, megírta, milyen ajándékkönyvet adott föl neki, lelkére kötötte, hogy tisztelje a nagyszüleit. Néha a féltestvéréről is írt; már jár, s tudja, hogy van egy testvére: Ettike. De ez a levélváltás mintha nem is kettejük közt folyt volna le: Esztike a felügyelő tanárnőnek írta volna a leveleket, apuska meg egy másik felügyelőnek, aki arra vigyáz, hogy az apák törődnek-e a gyermekeikkel. Valójában, amióta a Rákóczi úti házból eltűnt, apuskából csak egy felhő maradt, ha az ember rájagondolt, annak az árnyéka esett az arcára.

A viszontlátás mézes napjaiban is, amíg a húsvéti örömöket, amelyekre közben annyit gondolt, emlékből megint együttlétté alakították, a vágyakozásból összecsókolózás lett, a külön eltelt hetekből sutyorgás, a levelekből séta és négykezes: ez a feje fölött lógó felhő volt az egyetlen, ami nyomasztotta. Ez a felhő, ha fölnézett rá az ember, a nagymamuska összeszedett komor arcára emlékeztetett legjobban. "A gyereknek azért tisztelni kell az apját" - mondta Juszti néninek nagymamuska. Ebben az "azért"-ban benne volt a régi gyermekkori emlék: hogy apuskától félni kellett, ha apuska jött, őt kiszöktették. Anyuska pityergései is az ő számlájára íródtak. "Szegény, neki is megvolt a keresztje" - mondta keresztmama, ha nagymamuskával a halottról beszéltek. "Arról lehetne beszélni" - mondta nagymama is. Csak azért nem beszélt, Eszti tudta, mert az apját, akármilyen, a gyermekének tisztelnie kell. Nagytatát is hányszor megharagította. A félelmes vacogás az ágyban, még a Döméék dolga is, mind őhozzá tapadt valahogyan.

S erre a régi magra az évek során, amikor már nem volt velük, újabb hírek és célzások rakódtak. Nagytatának néha eljárt a nyelve. "Ha én is úgy gondolkoztam volna, mint apád." Esztike tudta, mi minden nem lett volna akkor: zongora, intézet, német és francia társalgás. S azt is tudta: ez arra célzás, hogy apuska tönkrement. Tönkremenni, az bűn. A rendes emberek, mint nagytata, évről évre fizetik az adót, tartják a cselédeket, nevelik az unokájukat (ami nem is az ő dolguk lenne), s még félre is tesznek valamit. Azok, akik tönkremennek, nem szeretik eléggé sem a vagyonukat, sem a családjukat, hanem elverik a pénzt, vagy valami bolondságba fognak. Apuska is azért költözött el innen, szégyenében, mert tönkrement. Előbb Kolozsvárott lakott, amíg Franciaországban a második feleségével össze nem akadt. Ez is olyasmi volt, mint a tönkremenetel, külföldön utazni. Ha Wiesmayerné körül bűvkört vont Merán és Bécs, apuska azokhoz a magyar mágnásokhoz lett hasonlóvá, akik külföldre hordják a pénzt. A feleségével is biztos valami kártyabarlangban találkozott; el lehet képzelni, milyen feleség volt az. Ők egyszer voltak fürdőzni Gyopároson, de nagytata arra is sajnálta a pénzt.

A családbeli asszonyok szemében - Eszti legalább ezt érezte - az sem volt rendes dolog, hogy apuska másodszor megnősült. Egy olyan asszonyért, mint az ő anyuskája, állandóan búsulni kellett volna. De ő nem; még gyermeke is lett. Ezt a kistestvért néha Juszti néni is fölhozta, s nevetett, mint valami viccen. De megbüntette az Isten: hiába ment a Felvidékre (nagymamuska szemében a Felvidékre menni is könnyelműség volt); azt hitte, viszi valamire, mert a lány apja polgármester volt abban a városban. De lám, csak válik. S szégyenszemre visszajön ide. Nagytatáék ezt, úgy látszik, még súlyosabb dolognak tartották, mint a többit. Az csak bűn volt, ez szégyen.

Eszti tudta, hogy ettől a látogatástól nemcsak ő tart, nagytatáék is. Nagytatáék és apuska nem írtak egymásnak soha. Ha nem is mondták, haragban voltak. S most megjött ő; ő mégis a lánya apuskának, át kell mennie egyik erődítményből a másikba. Mi sül ki ebből a találkozásból? Az öregek neki megadtak mindent, amit egy Tunyogi-unoka megkaphat. De hátha az a bogaras ember mást gondol, s most, hogy itt van, ha másból nem, bosszúból is magának kívánja. Eszti érezte a csatornákat, amelyeken ez a félelem és gyanú Juszti nénin, keresztmamán, a fényképészműtermen és szövöttáruüzleten át Wiesmayerékhez, sőt a városba is szétszivárgott. Micike azt kérdezte: - Mikor láttad apuskád utolszor? Olyan régen? S nem is halt meg, mint a mienk? Emlékszel rája? Eszti megpróbálta, hogy emlékszik-e. Nagy szál, vörhenyes ember tűnt fel előtte, amint épp a kabátját veszi és siet valahová. De nem tudta, a fejéből jön-e ez az emlék, vagy a sok beszéd után képzeli, hogy ilyen. Mert azt mondták: annak mindig volt mennivalója. - Hát persze hogy emlékszem - mondta, s másra csapta a szót. De nemcsak Micike, még Wiesmayerné is szóba hozta az apját. - Hát édesapád? Már meglátogattad? - kérdezte, amikor barátnői másodszor vagy harmadszor vitték elébe kézcsókra. Karola néni ezt is nagy tapintatosan kérdezte, épp odavetve, hogy a sok szünidei öröm közül édesapja nem maradt-e ki véletlen. De Eszti tudta, hogy ebben a kérdésben is benne van mindaz, ami nagymamuska arcát, ha vejéről jön szó, összehúzza. - Vasárnap délután megyünk. Amikor Juszti néni is bejön a tanyáról - mondta belepirulva.

Eljött a vasárnap, s ők tényleg kivonultak. Nagymamuska hosszan töprengett, milyen ruhában küldje, végre is az intézeti matrózblúzát adták rá, a fehér nyárit s a kék berakott szoknyát; az ünnepélyes is volt meg szolid is. Juszti néni, aki ezen a kivonuláson felsőbb hatalmak képének érezte magát, világoskék selyemblúzt vett föl, s a kis rubinköves fülbevalója helyett a nagy lógósat akasztotta be, azonkívül a fölfésült hajába is beletűzött egy kővel kirakott fésűt. Így mentek ki a kapun; mindketten új cipőben, de míg az ő aggodalmasan kopogó félcipőjébe lába növése is bele volt számítva, Juszti néni sajgó bütyke és diadalmas szerepe ellentétes érzéseivel himbált a maga szűk bársonycipellőjében. Nagymamuska a kapualjig kísérte őket, tata pedig az ablakba állt ki, kalap a fejében, mintha csak az utcát nézegetné.

- A régi iroda jobb helyen volt - mondta Juszti néni, amikor a mondott kapuban megálltak. - Emlékszik apuskája régi irodájára? Ott volt a postaházban, a piactéren... Ennek az irodának csakugyan sem a helye, sem a kapualja nem volt olyan előkelő; a főtér egyik mellékutcájában volt, mintha a kedden és pénteken oda is becsapó piac gazdáira és kofáira számított volna. Az ajtót nyitó asszony sem nyerte meg Juszti néni tetszését. Ahogy a fölcsípett szoknyája mutatta, a konyha fölmosását hagyta abba, s gyanakodva nézett a vendégekre. - Ma nem fogad az ügyvéd úr. - Tudom, fiam - mondta Juszti néni fölényesen. - A kislányát hoztam el hozzá. Az asszony szeme keresztbe ment, hogy ilyen is van. - De az ügyvéd úr most diktál - tartott benne az ellenállás. - Nem baj, maga csak mondja meg neki, hogy itt vagyunk. A Jusztika van itt a kislánnyal... Az asszony most már letűrte a szoknyáját, s mint egy nehéz földi szellem, akit engedelmességre kényszerítettek, bement, az ajtók sorra nyitva maradtak utána.

Jusztika, mint aki tudja, mi jár nekik, benyomult a várószobába. A nyitott ajtón át hallani lehetett a megállt írógépet s a dünnyögő asszony s egy másik, meglepett hang szóváltását. Juszti néni az ujjával egy ó-betűt írt az asztalkára, s jelentősen Esztire nézett: nincs rendesen törülgetve. Végre kijött az asszony. - Tessék, üljenek le. A doktor úr azonnal végez. S mint aki odabenn a várakozókra nézve kedvező dolgokról győződött meg, s a maga szempontjából is jónak látja, hogy egy kicsit barátkozzék velük: Esztire s aztán megint Jusztira nézett, s szájaszélét egy kicsit messzebb húzta az orrától, ami mosolygás akart lenni, s mintha csak most jött volna rá, azt mondta: - Az ügyvéd úr kislánya?... De ebben a percben már jött az ügyvéd úr is. - Csakugyan te vagy az? - mondta átölelve. - Már vártalak, hallottam, hogy itt vagy. No, várjatok csak, még öt perc diktálnivalóm van, aztán beszélgetünk. - Juszti - szólt a kísérőjéhez -, maga hazamehet. - De a tekintetes asszony... - szabadkozott Juszti. - Nem, fölösleges. Mit lopná itt a szép napot. Én majd hazakísérem Esztit.

Juszti sötét töprengésben állt ott, a kis vaskályhát nézve, hogy itthagyhatja-e tényleg a védencét. Erre nem számított, hogy őt, mint holmi pakkhozó cselédet, csak úgy hazaküldjék. - Mit szól a tekintetes asszony - suttogta morcul -, hogy itthagyom magát. - Hát maradjon itt - suttogta Esztike, aki maga sem érezte egészen bátorságban magát. - Hogy még egyszer hazaküldjenek? - pillantott Juszti néni sértett szemölcsével az iroda felé, ahol most újra nekikattant az írógép. - "Az ezerötszázhét be betétlap alatti ingatlan." - Ha ez a strézsi egy kicsit rendesebb volna - mondta Juszti néni a konyha felé bökve -, bemennék hozzája. De azt a nagymamuska sem kívánhatja. Látta, milyen keresztbe áll a szeme? Ha ilyen pofám volna, a Tiszának mennék. S egypár lépést oldalozott a fal felé, mert az ajtó nyitva volt, s onnét az írógépre látni. Juszti néni hallott már egyet-mást, sőt, olvasott is gépírónőkről, s látni akarta, milyen az, akinek a volt gazdája diktál. - Na, megyek is - mondta, s a visszahozott pillantása azt mutatta, hogy a gépnél ülő nő nem nagyon érdemelte meg az érdeklődést.

Esztike ott maradt, s újra megkötötte a masniját, mintha az valami védelmet nyújtana a kopár szoba s a föl-le sétáló hang ellen. A diktálás odaát időnként megszakadt: akkor a sebesen kattogó gépből egy összerakott lábbal ülő lány lett, aki az ujjait készenlétben tartva néz az írógépre, a föl-le sétáló hangból pedig egy nagyhomlokú ember, akit még benn a lakásában is föl-le hajtanak az ügyek; ki tudja, most is hová sietne, ha ő be nem toppan.

A gépelés elállt; az apja átjött hozzá. Aztán a gépírókisasszony is kisurrant. Időske, szemüveges lány volt, amíg a sapkáját fölnyomta, kicsit odamosolygott Esztire, mint aki közbetolakodni nem mer, de az érdeklődés és jóakarat jele nélkül sem akar a gazdája lánykája mellett elsurranni. - Na, hadd nézzelek meg - mondta az édesapja, s odafordította őt kicsit a fény felé. - Egész nagy lány vagy már - mondta, s hirtelen fölugrott, hogy az asszonyt süteményért a cukrászdába küldje. Eszti szabadkozott. - Nem, ne tessék. Ebédre madártej volt. Nagymamuska három tányérral megetetett belőle... A fölmosásban már másodszor megzavart asszony mogorván állt ott a forinttal, hogy melyik akaratot kövesse. - Aztán milyet? - mondta, amikor az úr rászólt, hogy menjen csak. - Milyet szeretsz? - nézett rá az apja. - De igazán, apuska... én nem vagyok éhes. - Hozzon mindenfélét. Krémest, indiánert. Látszott rajta, hogy nem tud többet mondani, mint afféle szivaros ember, utálja az édességet, csak gavallér akar lenni. Annyit tud az intézeti lányokról, hogy azok állandóan krémest szeretnének enni.

Amíg a tészta nagy álmosan megjött, az intézetről kérdezte. - Hallom, jeles vagy? Ki is mondta? Ja, keresztmamáddal találkoztam. Nem rossz folyton bezárva lenni? Persze, vannak barátnők. Sétáltok? Melyik tárgyat szereted a legjobban? Na, ez furcsa, az éneket? Én sosem tudtam énekelni. A templomban még csak eldörmögtem a többivel. De ha magamnak kell énekelni, pláne kottáról, mindjárt vége a becsületnek. Azt mondja: á; a fejemben hallom az "á"-t, de a gégém melléfog. "Égető, szokta mondani Falábú tanár úr - számtanos létére ő vezette az énekkart -, te csak arra vagy jó, hogy a bőgést gyarapítsd."

Esztike nagy ügyességgel ette a tésztát, s a roló fölött figyelmesen nézett az apjára. A rolóra vigyázni kell; ha egy kicsit erősebben megnyomja az ember, beroppan, s a hab a két végén kilő. Valóságos művészet a rolót úgy enni, hogy a vajas tészta ne morzsáljon, s az ujját se kelljen szopogatni az embernek. Ha az előbb tényleg nem is volt semmi kedve cukrászsüteményt enni, a jó ízek fölgerjesztették az ínyét; a "na még egyet"-re néz egy kicsit, s aztán csak utánanyúl a málnamázos diószeletnek. De az ujjai meg a fogacskái fölött a szemének is marad munkája a nagy emberen. Abban a szemben volt egy kis mulatság, hogy öt év után mindjárt az első percben tésztáért szalasztott. Mintha a habnak kellene pótolnia, ami hiányzik közöttük. S a kérdései, a tréfái is olyanok voltak, mint a sütemény: tán nem is volt kíváncsi arra, amit kérdett; a rossz énekén sem azért nevetett, mert kedves volt neki az emlék, hanem mert azt gondolta, neki ezt a kislányt most el kell mulattatnia valahogyan. De Eszti, ahogy hálásan nevetve nézte őt, nem érzett sértődést. S bár tudta, hogy apuska őt ostobábbnak hiszi, mint amilyen (neki is olyan véleménye lehet a csitrikről, mint Józsinak), nemhogy föllázadt volna ellene, hanem inkább olyan iparkodott lenni, amilyennek ő képzeli. A csillogó kis szeme, ami a tészta fölött az arcából kilátszott, még az is, ami rejtve volt mögötte, mind ebben készségeskedett, éppúgy, mint a tészta tiszta elfogyasztásában az ujjai. Mintha ennek a mesévé vált s most itt hahotázó apának valami baja támadna abból, ha észrevenné, hogy ő mögéje lát az érdeklődő, gavallér, enyelgő álarcnak. Elröstellné tán magát, s a homloka (mintha megnőtt volna azóta) egyszer csak dühösen kigyulladna.

Ahogy elváltak, inkább megkönnyebbedést érzett. Mintha egy nehéz játékon szerencsésen túl lett volna. Ahogy azonban ez a színlelősdi kiállt a lelkéből, egy másik, puhább érzés maradt ott alatta. A nap folyamán - gondoskodtak róla - többször is fölidéződött benne ez az érzés. Otthon mindenki azt forgatta, hogy ő az apjával hogy s mint volt. Juszti néni nem ment ki addig a tanyára, pedig félt sötéttel kimenni, amíg a találkozóról valamit meg nem hall. Az, hogy őt elküldték haza, felborzolta a gyanút. Nagymamuska aggodalmasan segítette le róla a ruhát; olykor-olykor ránézett, hogy még a régi unoka-e, de félt, az a színe lesz, hogy tán kifaggatja. - Hát hogy? Egyedül jöttél meg? - kérdezte kerülővel. - Nem, apuskám elkísért haza - húzta ki Eszti a fejét a blúznyakból. - Nem is mondtad, hogy elkísért? Látom, cukrászdában is voltatok - szólt aztán, a becsomagolt süteménymaradványokra mutatva. - Úgy hozatta - mondta Eszti. - Gondolt rá? - méregette nagymamuska keserűen a csomagot, mintha azt mondta volna: könnyű neki, a nagy költséget, azt mi viseljük. - De hogy milyen piszok van ott - szólt közbe Juszti néni. - Tetszik emlékezni, hogy ragyogott a régi iroda. Pedig akkor a szerkesztőség is ott volt. De nagymamuska most Esztire volt kíváncsi. - Beszélgettetek is? - nyomta ki végre.

Eszti érezte, hogy nagymamuska egy jelet vár, amitől megnyugodhat, hogy az apja őneki nem tetszik. - Beszélgettünk, igen. De az a megnyugtató, becsmérlő szó csak nem akart kijönni a torkán. A nagy, vörhenyes arcú embert látja, amint ott ül a kis asztalnál s mulattatni próbálja. Maga se tudta, mi volt az, ami miatt nem volt szíve rosszat mondani rája. Most, hogy újra látta, mintha az emlékezetéről lefúttak volna valamit. Az emlegetett alól az elfelejtődött kezdene kibúni. Az, aki fölvette őt a karjára, hogy a gépekbe belenézhessen, s a Híradón olvasni tanította. S ugyanakkor, amikor a szívével ráismert, azt is látta, hogy más lett közben. Már nem volt olyan hatalmas, félelmes. Vagy ha az volt is, valami elhagyatottságot is érzett körülötte.

Vacsora után, máriázás közben nagytata is előhozta. Ez új szórakozás volt, addig sohasem kártyázott, a télen kotorta ki az ifjúkori emlékeiből kettejüknek. - Voltál apádnál, hallom - mondta, a dámát és a királyt huncutul fölütve. - Voltam. - És rólam nem beszélt? - Nem - mondta Esztike vontatottan... Tulajdonképp beszélt. Azt mondta: "Most már többet leszünk együtt. Bár nagy szükséged nincs rám, a Jóisten a nagyszüleidet szerencsédre megtartotta." De ezt bajos lett volna elmondani. - Nem mondta, hogy hát azt a csirkefogó öregapádat nem ütötte meg még a guta? - Neeem - mondta Eszti, sok szemérmes evel, mint kislánykorában. S boldogan pislogott erre a jó öregbútor nagyapáram, aki senkivel sem tréfál meg kártyázik, csak vele. De amíg a szeme őrája csillogott, a szívén az az elhagyottság húzott át, amit az apja legénylakásán érzett. Már nemcsak annál volt sokkal szomorúbb, amilyennek kislánykorában látta, annál is, ahogy most délután az irodában. A ruhája volt elhanyagoltabb, vagy a homloka körül nőtt meg a ziláltság? Mint aki rossz párnáról kel fel, s egy bujdosó tollpihe állandóan ott van a hajában. S azt a kárhoztatást nagytatának sem tudta kimondani.

Legközelebb már könnyebben ment föl. Juszti néni lábahátának nem kellett a cipőből tésztaként kidagadnia miatta. A Wiesmayer-lányokkal sétáltak vagy inkább táncoltak arra; mert az összeszokott, himbáló s elég gyors lépéseikben volt valami táncszerű. A kapu előtt (tán épp ebben a hármasban való táncolásban kapott bátorságot) hirtelen azt mondta: én most fölmegyek apuskámhoz. Egy fiú nyitott ajtót. Fényes, fekete arcú fiú volt, a homloka, az arca, az álla, minden inkább széles egy kicsit, mint magas, s a széles arcban két frissen és jóakaratúan csillogó szem. Első pillanatra nem is látott mást belőle, csak ezt a fényességet: annyira meglepte, hogy a feltűrt szoknyájú, orrát tekergető asszony helyett ez nyit neki ajtót. - Apuskámhoz jöttem - mondta, s lesandított az előszobaajtóra: ott van-e az apja ügyvédi táblája. A fiú nem kérdezősködött, úgy mosolygott rá, mint régi ismerősre. - Az ügyvéd úr jelen pillanatban nincs itten. Elment a dinnyetermelők gyűlésére. De jóformán bármikor megjöhet. S félreállt, hogy jöjjön csak be. Esztike a kiejtésiről, meg ahogy azt mondta, a "jelen pillanatban", a lábára nézett. Csakugyan, csizma volt rajta és posztónadrág.

Eszti tudta, hogy fiúkkal nem szabad egy lakásban maradni, s pirulva oldózkodott. - De tessék csak - tartóztatta ismerős arccal a legény. - Jancsi, gyere már ugyan - szólt be maga mögé a váróba, mintha ő maga kevés lenne a kislányt tartóztatni. De János akkor már ott is állt a váróajtóban. Ettől a féloldalazva kibújó legénytől Esztike arcán fényként tört elő a jókedv. - Ni, Jancsi, te is itt vagy? - mondta, s úgy nézett rá, mintha az, hogy van, már magában is elég ok volna a mosolygásra, de az, hogy e mögül a fiú mögül sündörög elő, valóságos csíny vagy móka volna. Esztike nem tudta, mi az ebben a Jancsiban (tán hogy olyan hosszú, s a hús is olyan félbe van rajt; az egyik csípőjén több, a mellén meg hiányzik, s a járása is, mintha holmi ferde felhők közt botorkálna), akárhol látta meg, az ablakból, amint a forró nyári járdán húzza az árnyékát, vagy séta közben, amint nem tudni: nézi-e a biciklikirakatot, vagy csak megállt s elhúzódott gondolkozni; mindig nevetnie kellett rajta. Persze, nem nevetett, az nem való: azt azonban nem állhatta meg, hogy rá ne kiáltson, s a rokoni öröm színe alatt kötekedőnek s pajkosnak ne érezze magát.

Most már bement, s odaült a kis asztalkához, melyről Juszti nénivel a port törölték. A két fiúnak az íróasztalnál volt helye; egy csomag újság s valami írások voltak az asztalon, abból csöngette fel őket. Most visszamentek mögé, mint akik tovább fognak dolgozni, de előbb a vendéghez is intéztek néhány tisztességkérdést. - Hát megjöttél, Esztike? - kérdezte Jancsi. Olyan mulatságos volt, ahogy ezt kérdezte, hogy Eszti arcán megint fölbuggyant a fény. Ó, ez a Jancsi, ahogy ott áll nagy, felnőtt gondban egy íróasztal mögött s társalogni iparkodik vele. Vajon mit fog most kérdezni? Jólesik, ugye, a szünidő? - Ti mit csináltok ott? - vette át ő a kezdeményezést néhány ilyenforma kérdés után. - Újságot címezünk - kerülte Jancsi a szemét; részben fontosságból, részben mert nem tudta, szabad-e erről beszélnie. - Címezitek? - kérdezte Eszti, s hangjában üde egyensúlyt tartott az előbbi mulatság, hogy ej-ej, ez a Jancsi, miféle foglalatosságot talál ez megint, s az új bámulat, hogy miféle újság az, amit az apuska irodájában kell címezniük. - Tanyai Újság - mondta Jancsi. - Tanyaiaknak való. Most küldjük szét a mutatványpéldányokat - s nagy kezével fontoskodva kezdte az írásokat tologatni. - Tessék megnézni - mondta a legény, aki idáig csillogó szolgálatkészséggel hallgatott. - Képek is vannak benne. S odanyújtott egy példányt.

Eszti kezébe vette a lapot. Valójában nemigen szoktak neki megtekintésre lapokat átnyújtani, s hogy ő most ezt az újságot kinyissa, a bennelevőket átfussa, s mint egy hölgy, véleményt alkosson róla, rendkívül megtisztelte. Abban azonban, hogy "képek is vannak benne", egy kis nagyzolást és lebecsülést érzett, mintha ők ketten itt olyasmivel volnának elfoglalva, amiből ő csak a képeket éri fel eszével. Igyekezett hát úgy tartani az újságot, ahogy hölgyek szokták, kissé távol magától, egyenletes, de nem heves érdeklődéssel, készen az ölbebocsátásra, s nem mint gyermekek, akik annak, ami a kíváncsiságukat megfogja, mohón nekidőlnek, a többit pedig ásítva eltolják. Az első lapon csakugyan a kép ragadta meg a figyelmét. Négy ünneplőbe öltözött öregember ült egy asztal körül és beszélgetett. "A mi öreg gazdáink" - olvasta alatta. Az furcsa volt, hogy hármon a négyből gatya volt, bőszárú gatya, mintha a gatyájukkal is a régi világra emlékeznének. Ez meglepte őt, mert nagytatán sohasem látott gatyát. De azért nem lapozott tovább, nehogy azt higgyék, csak a képet nézi, hanem a szöveget kezdte olvasgatni. "Ki a tanyára!" - ez volt az első cikk címe. Arról szólt, hogy mindenki el akar jönni a tanyáról, maholnap nem lesz, aki a földet művelje. Pedig a tanya az ország ereje. Tanyán tizennyolc nemzedéket él egy család, a városon alig négyet. A cím alatt az apja nevét is megtalálta. Égető Lőrinc: ő volt a szerkesztő.

Ez egy kicsit összébbhúzta a pupilláját. Anyuska halála, apuska tönkremenetele, elvándorlása a Felvidékre, nagypapáék haragja; ez mind egy felhőben volt a nyomdával, újsággal. Szegény apuska, már megint ilyenekbe töri a fejét. Nemigen tudta, hogy él négy vagy tizennyolc nemzedéket egy család, hisz minden családnak rengeteg őse volt Ádámig, de gyanította, hogy ez már megint olyan dolog, amire nagytatáék csóválják a fejüket. A következő oldalon egy magános öregember állt, felhajtott karimás kalappal. Ennek gatyája sem volt, meg barátja sem, akivel a régi szép időkről beszélgessen. Hanem a ruhája szép rendes volt, nem olyan foltos, mint a munkásoké, akiket ő aratáskor látott. A többi kép: egy tanyaház, aztán a kalász-tenger, kaszálás-aratáskor. Hanem itt már a képet is úgy nézte csak, hogy közben a fiúkra vigyázott.

Azok előbb csak neveket olvastak. A csizmás mondta a neveket; Jancsi a plajbásszal kikereste őket az íven, s azt mondta: megvan. De amíg egy-egy nevet megtalált: a keresgélő ceruza, a papír, az ujjai mind érezték méltóságukat. Olyan komolysággal csinálta, szinte szemüveg nőtt közben az orrára. Egy névnél megálltak. Jancsi kérdezett valamit, aztán csendben hozzáfogtak a diskuráláshoz. Valami hombárról beszéltek. Hogy most már meglesz a szövetkezeti hombár. Egy bizonyos Balog Sándor, a kisbirtokosok elnöke veszi kezébe az ügyet. Eztán nem a magtárjában tartja a gazda a búzát, hanem a hombárban. S a hombár hiteljegyével bármikor elmehet a bankba. Most az a baj, hogy nem kap a gazda hitelt. Egy tollkereskedő előbb kap százezer forintot, mint egy harmincholdas földbirtokos százat. A Károlyi-birtok most ment el. Mért kellett azt egy banknak megvennie? Még ha ki is osztja; kellett ahhoz a bank? Ha a gazdák összetartanának, maguk is megvehetnék. Igaza van Lőrinc bátyánknak, húszmilliónál több gazdabetét van a takarékpénztárakban.

Az egész beszélgetés csupa félszóból került ki. Előbb mintha csakugyan hírük vagy kérdezni valójuk lett volna egymás számára; később azonban már csak színre kérdeztek-feleltek, nem azért, hogy megtudjanak valamit, hanem hogy amit tudnak, azt fölmondhassák. Szinte adogatták egymás alá a szót, s maguk is élvezték hevülésüket. Noha végig halkan maradtak, mintha veszekedtek volna, nem egymással, hanem egy ellentmondó harmadikkal. A fekete fiú persze nyugodtabb volt; annak csak a szemén látszott, hogy föl van lelkesülve, s egy-egy kérdést vágott ki keményebben; Jancsi azonban, mint a taréj, megtelt vérrel, s a nagy ujjait sopánkodva emelte az arca elé. Úgy tettek, mintha az olvasgató lány nem is volna a világon. Tán el is restellnék magukat előtte s egymás előtt, ha észreveszik, hogy az újság mögül figyeli őket. De Esztike tudta azért, hogy ő is bele van számítva a társalgásukba. Azt, amit csináltak, sokkal jobban értette, mint amit beszéltek. Hombár meg hiteljegy? Tán a céljuk is az volt, hogy elkápráztassák - őt-e vagy magukat - ezeknek a szavaknak a használatával. De ahogy a Tanyai Újságból kipislantott rájuk, mégis tetszettek neki. Mint akik tudják, miből lesz a férfi, s most gyakorolják. Fontos dolgokról beszélni, azon, amit mondunk, nekivörösödni: az igazi férfiak is ezt csinálják. S ha a szemével mosolygott is rájuk, a szívében igaz tisztelet volt.

S míg őket figyelte, az apján is dolgozgatott közben a lelke. Azt látta hogy a két fiú az apuska szavait mondja föl egymásnak. Jancsi még a kezét is úgy tartja az arca elé, amikor azt mondja: "hát akkor meg". Ó már akkoriban is a nagybátyja papírjaival futkosgatott. Szárnysegéd úr, ötlött eszébe messziről a Márton bácsi szava. Jancsi nem felejtette el a nyomdát: az volt az ő gyerekkora. Eddig is ott motoszkált benne, amíg apuska fönn volt a Felvidéken. Mihelyt meghallotta, hogy Lőrinc bátyja itt van, egyszer csak itt volt, bedugta a fejét. Tűnődött, egy hetet az utcákon, aztán csak beoldalgott. S most itt vannak, ő is, a barátja is, mint afféle fiúk. Apuska nekik magyarázza, hogy a tanyán tizennyolc nemzedéket élnek a családok, meg hogy hombár kell, s ők tovább mondják egymásnak. S mintha a mulatság, amivel a tanácskozásukat hallgatta, rést nyitott volna a gerjesztőjük felé is. A mosoly fönnakadt őrajtuk, de a tisztelet, meglágyulva, a mögöttük levő alakra száll. Már nemcsak a bajcsinálót látta az apjában, hanem ennek a két fiúnak (férfiaknál persze ez is más egészen) a Leona nénijét is. Az a szomorúság, amit a múltkor, a roló fölött, az apja feje körül érzett, megint átsuhant a szívén, ugyanakkor azonban valami szépség is. A férfiláz, aminek ez az elhagyottság a pörnyéje. - Na, én most már nem várom tovább apuskámat - mondta Jancsinak, az újságot a többiekhez visszarakva. - Holnap vagy holnapután majd följövök.

Másnap a Rákóczi úton botlottak bele. Ők egy fél járda szélességben táncoltak fölfelé, apuska meg az irattáskával jött szembe. A feje füstölgő gondolatai közt úszott: a szembejövőket is inkább a lába ösztönével kerülte ki, mint az elfoglalt tekintetével. - Kezicsókolom - köszönt ő rá, úgy majdnem, ahogy Jancsira szokott. - Szervusz - riadt föl az apja, hangossággal ütve helyre szórakozottságát. - Hallom, hogy kerestél tegnap. - Igen, a gyűlésen tetszett lenni - mondta Eszti mosolyogva. A nagy ember egy pillanatig tűnődött, hogy mit kezdjen ő ezzel a kislánnyal. - Van egy félórám, gyere, üljünk be a cukrászdába. A kis barátnőid? - fordult a lányok felé. - Tessék, hívjad meg őket is... De a lányok szabadkoztak: őket várják már otthon. A megrökönyödött pillantásukban ott volt mindaz, amit erről a különös bácsiról hallottak.

- Ó, ne tessék miattam - mentegetőzött Eszti is. Azt akarta mondani: "Azért, mert meg tetszett látni, nem kell mindjárt a cukrászdára gondolni." De nem tudott elég tapintatos mondatot találni hozzá, így csak ment s mosolygott. - A Balázs-cukrászdában jó hűvös van. Beszélgethetünk egy kicsit - mondta az apja (mintha ő is hibát érzett volna a cukrászdában), miután a két lánytól elváltak.

A cukrászdában csakugyan hűvös volt. Ez volt az egyetlen előnye. A cukrászdától azt várja az ember, hogy piciny legyen, összebúvásra való, fehér bóbiták és rózsaszínű cukormázak villogjanak benne és teli legyen tésztaszaggal. Ez a cukrászda akkora volt, hogy oszlopokkal kellett a tetejét tartani, s a nagy ürességben egy loncsos, kövér asszony őrizte a tüllel letakart tésztáit. Kávéháznak építették; de Csomorkánynak elég volt a Szarvas Szálloda kávéháza; így alakították át cukrászdává. De minthogy a tészta sem fogyott a sivár helyiségben, ebédre is lehetett benne abonálni, úgyhogy a pirított hagymaillat most is elnyomta benne a csokoládé s tejszín szagát. Az első percek elteltek a helyfoglalással, fagylaltválasztással. - Az úrnak mivel szolgálhatok? - kérdezte az asszony. Az úr kétségbeesetten nézett végig a tálcákon. Szinte látszott, amint az undorító ízek sorra átfordulnak az emlékezetén, végre fönn a magasban meglátott egy barackpálinkás palackot. Végre a pálinka is ki volt hajtva; csak a legyek döngtek (egy-egy fejmozdulattal elhajtva s megint összegyűjtve, tágabb, szorosabb körökben) a fagylaltos kanál körül. Szegény apuska - gondolta Eszti. - Itt ül s tűnődik, miről beszéljen vele ebben a cukrászdában.

- Jancsi sokat jár most föl apuskához - szólalt meg ő, hogy könnyebben menjen. Apuska csakugyan megkönnyebbedetten kapott a kérdésen. - Igen. Elég sűrűn. Ragaszkodik hozzám szegény. Nagyon tanulékony fiú. De a sógorom azt hitte, ha tanul, nem lesz belőle gazda. Hát én vagyok neki az iskola... Igen egyszerűen mondta, s még így is minden mondat után megállt, hogy folytassa-e ennek a kisleánynak. De Eszti látta, hogy szívesen mondaná, s tovább faggatta. - Volt ott egy másik fiú is - mondta, a fagylalt olvadó ízét a szájában megjártatva. - Az meg a barátja, Gyevi Pista. Az is nagyon értelmes gyerek. Az egész család nagyon jóravaló - kapott neki megint bátrabban, mint előbb. - Az apjuk régi jó emberem. Már mint fiatal gazda hozzám járt tanácsért. Ő ültette az első gyümölcsfát a gorzsai határban. Azt is az én tanácsomra. Régen volt ugyan, de azok elpusztultak. Ebben a században ő volt az úttörő. Kecskemét határának már egy Mathiásza van, s mi még csak most barátkozunk össze a gyümölcsfával. Én magam is gondoltam rá, hogy telepítek egy gyümölcsöst - tette hozzá elgondolkozva. - Bár egy kicsit már öreg vagyok hozzá...

- Mutatták az újságot - szólalt meg Eszti, mert az apja a cukrászda oszlopait nézte, az elmúlt életén vagy a jövő gyümölcsösén gondolkozva. - Szép képek vannak benne - tette hozzá, ahogy a fiú mondta. - Ugye? - Villant föl az apja. - Neked is tetszettek? A keresztmamád ura csinálta. Most derült ki, hogy milyen szép néprajzi képei vannak. A kirakatban a kiszépített menyasszonyok, s benn egy poros albumban a kincs. Így van itt minden. Ez jellemző az egész városra. Az egész magyarságra.

Eszti megtisztelten hallgatott. Érezte, hogy az apja nem tud, csak komolyan beszélni. Neki is, ahogy a fiúknak; azoknak meg, ahogy a közgyűlésen. - Nagyon szép képek; énnekem nagyon tetszettek - ismételte meg, amivel egyszer már örömet okozott. - Ennek örülök. Akkor tán a tanyaiaknak is tetszeni fog. Az nem kis közönség ám. Na, egy kis földrajz! - nézett rá csalafintán. - Mit gondolsz, hány ember él kinn a tanyán? Nemcsak itt nálunk, Szegeden, Makón, az egész Alföldön. - Esztike fejében összevissza vertek a földrajzban tanult lélekszámok, négyszögkilométerek, de nem mert semmit sem mondani. - Na, mégis: tízezer - százezer? - Eszti a többet mondta. - Az ám, egymillió. S annak nincs újságja. Ez lesz a feladat: ezeket újságolvasásra ránevelni. S még sok mindent mondott a Tanyai Újság rendeltetéséről, amíg csak az a szó ki nem csúszott a száján, hogy "föleszméltetni". Attól mintha ő is feleszmélt volna: elhallgatott. S mint aki észbe kap s a maga bogaráról gyorsan más tárgyra tér, kicsapta a tárcáját a márványasztalra. - Mutattam már a kishúgodat? Most, hogy a könyveimért fönn voltam, akkor csináltattam.

Egy hároméves szőke kislány pillantott Esztire. A vékony kis haja hullámba sütve, a finom orrocskája alatt keskeny kis szájacska. - Nagyon édes - igyekezett Eszti gyönyörködve nézni, s nem pillantott az apjára, nehogy kifúrja belülről a szemét, amit gondol, pedig nem akar gondolni. Olyan sanyarú felvidéki lány volt a kis Aliz. - S megismerte még apuskát? - kérdezte még mindig a képtől s nem az apjától. De mindjárt föl is pillantott, hátha fáj az apjának ez a kérdés. Egy apa nem örülhet annak, ha a kislánya nem ismeri meg. De apuska arcán nem látszott, hogy megbántódott volna. Csak ült elgondolkozva. Eszti nem tudta: az egymillió tanyai van-e a fejében vagy a rejtélyes családja, fönn a Felvidéken. - Egyelőre meg - mondta, mint akinek már a sorsával jár, hogy a gyerekei ne ismerjék meg.

Eszti járt szívében az újsággal: szerette az édesapját. Az édesapákat általában szeretni kell; ő is szerette az övét, akkor is, amikor a felügyelőnő a Felvidékre íratta neki a leveleket. De ez most más volt, most nem tudta, hanem érezte a szeretetet. Ahogy ott ült vele az üres cukrászdában, s egy percre mintha el is felejtette volna, hol van, úgyhogy az ember megint azt a láthatatlan tollpihét vagy falevelet kereste a gyérülő vörhenyes hajában, ez az elgondolkozott ember nem a régi, gyermeki felhőből pillantott rája. Erre jó, bársonyos pillantásokat lehetett vetni; az ember szinte érezte a szemén, amint a sajnálkozástól és a tisztelettől átmelegszik, s ez a jó, bársonyos érzés megmarad akkor is, amikor hirtelen föláll: - Na, gyerünk dolgunkra - s szálas, sietős alakja a törvényszék lépcsőházában eltűnik. Eszti nem értette, hogy él a városokban csak négy nemzedéket egy család, s mért kell azokat, akik kinn tizennyolcat élnének, az ő apuskájának vigasztalni. Apuskának, mindenki azt mondja, vannak hóbortjai. De volt benne más is, amit nagytata nem lát. Azt nehéz volna megmondani, hogy mi, de lám, a két fiú, akik az újságját címezik s a szavait mondják, éppúgy érzik, mint ő. Igen, most már nyugodtan mondhatja: szereti az édesapját.

Ezt az igazi szeretetet azonban sokkal nehezebb volt az életében elhelyeznie, mint azt a másik, kötelezőt. Még beszélni sem igen lehetett róla. Mert mi lenne például, ha ő azzal állít be otthon: "Képzeld, nagymamuskám, hogy hol voltam. Apuskámmal a Balázs-cukrászdában. Nem is hiszed, mennyire megszerettem." Nem tudta pontosan, mi történne erre. Nagymamuska kumkodna: "Jaj, csak nagytatádnak ne mondd." S menne a keresztmamához tanácskozni. Az azonban biztos, hogy senki sem örülne neki, s a boldogsága s ami most öröm, mint riadalom kóvályogna körötte tovább. De tán épp azért, mert nagymamuskának nem beszélhetett róla (ez volt az első eset, hogy titka volt előtte), jólesett volna legalább másnak elmondani.

Végül is Micikét ajándékozta meg a bizalmával. Micikének úgyis az volt a boldogsága, ha őt a hármasból magának kilophatta. Előfordult, azt mondta: "Amál gyakorol, hagyjuk." Vagy: "Amál levelet ír kedvesnővér Adelhaidának." S aztán kiderült, hogy nem is volt igaz. Csak hogy őt lehúzhassa a kert végébe, a régi tyúkketrecre egy kis súgás-bugásra. A szomszéd kőfala tövében a komló s a ráhajló barackfa ott egy kis zugot csinált; úgy kellett bebújni a recsegő lécalkotmányra. Esztinek tetszett ez a zug, meg az is, hogy a bizalmasság burkában kuksoljanak, de félt, hogy Amál megharagszik érte, annál inkább, mert Micike bizalmassága folyton őkörülötte forgott. - Ugye, te is csak Amált szereted? - kezdte féltékenyen. - Mert mindenki azt hiszi: Amál a kiváló. Te is azt hiszed, hogy ő egyetemre fog járni. S egy sebész lesz az ura? Pedig Amál egyáltalán nem az, akinek képzelitek. S a lapos, csimpánz képével úgy nézett Esztire, mint aki megdöbbentő titkot fog mondani. - Azt tudod, hogy Amál rossz testvér - mondta síri hangon. Esztike szótlanul hallgatta ezt a közlést, melyben kellett valami igazságnak lenni, ha Micike ilyen mély, síri hangon mondja s utána elhallgat. - Azt te csak képzeled - próbálta vigasztalni. - Hisz egészen rendes veled. - Igen, mások előtt - fakadt ki Micike. - Mert színlelni, azt tud. De látnád, ha magunk vagyunk. Keresztmama is mondta már, hogy elnyom.

Eszti kellő csönddel adózott ennek a szónak is, s közben szűkölő pillantást vetett föl a verandára. - Arról nincs fogalmad neked, hogy milyen kétszínű Amál. Kalocsán is folyton a szentképeit rakosgatta, azzal bolondította a kedvesnővéreket, hogy ő is apáca lesz, s közben a sétánál jeleket adott egy fiúnak. Esztike elképzelte Amált a sorban s a fiút oldalt, és hitetlenkedve nézett Micikére. - Nem hiszed? Most is szerelmes egy gimnazistába. Még elemibe jártunk, s már szerelmes volt. S ahogy Eszti még hitetlenebbé vált: - Te még nem ismered Amált. De majd megismered. Tudod, mit mondott rólad? Hogy sosem lesz belőled igazi, művelt nő, mert... Azt akarta mondani: mert a nagypapád egy paraszt. De ettől már az ő keserűsége is visszariadt.

Esztike arca egy kissé fájdalmassá vált. Nem attól, hogy ő nem lesz művelt nő, hanem, hogy Amál rosszat mondott róla. - Ó, Amál már nagyon sok keserűséget okozott nekem - vizsgálta Micike barátnője arcán a hatást. - Mondjak egy titkot? De esküdj meg, hogy nem mondod el. Eszti nem esküdött, de Micike azért csak elmondta. - Kalocsán azért könyörögtem Szűz Máriához, hogy az egyikünk vakbélgyulladást kapjon. - Vakbélgyulladást? - kacagott fel Esztike. - Te kis bolondos - tette hozzá, mert még egyszer el kellett nevetnie magát a Micike imádságán. De az nem hagyta magát a tragikus hangulatából kinevetni. - Hogy meghaljon. Vagy ő, vagy én. - Micike, ezt nem mondod komolyan - kiáltott föl Eszti, s olyan mozdulatot csinált, mint aki leugrik mindjárt a ketrecről. Ó, ez a Micike. Ha az ember nem látná a lapos, csimpánz arcát, azt hinné, mindez ott van a szívében. De Micike megfogta a karját. - Most már láthatod, hogy elnyom - mondta elérzékenyülten.

Néha azonban hirtelen megállt a panaszkodásban. - Én mindent elmondok neked, s te nekem nem mondasz semmit. Még egy titkot sem mondtál. Látod, Zolit is elmondtam. (Ez volt a gimnazista, akibe, mint kiderült, ő is szerelmes volt.) - De ha énnekem nincs titkom! - szabadkozott Eszti. - Az nem igaz, titka mindenkinek van. De te nem vagy igazi barátnő... Ez a vád s a fájdalmas pillantás egy kis bűntudatot támasztott Esztiben. Hiszen az igaz, hogy ő nem mond semmit, nem viszonozza semmivel Micike bizalmát. Most aztán egyszer csak ő is ránézett azzal a jelentős pillantással, amely, úgy látszik, a titkok szálláscsinálója. - Ma fönn voltam apuskámnál - mondta. Micike a pillantást elértette, a hírben azonban nem talált semmi különöset. - Apuskádnál? - s a kérdő szemöldökével mutatta, hogy várja, amit a pillantás ígért. - De otthon nem mondtam meg - folytatta elpirulva.

Nem tudta, mért pirult el, azért-e, mert csakugyan nem mondta meg, vagy mert ilyenekről beszélt itt Micikének. - Nem? - nézett rá Micike, hogy merre a rés, amelybe a kíváncsiságát bedughatja. - S nem is akarod megmondani? Eszti hallgatott, mint aki azt mérlegeli, hogy megmondja-e... Pedig csak a szavaktól szűkölt. Az, hogy nem szólt, alig volt több kényelmes elfelejtésnél. Azzal, hogy azt mondta, nem szólt, szándékos elhallgatás lett belőle. S ha most sem mondja meg, amikor Micike megkérdezte, hogy "nem is akarod megmondani": bűn, hazugság, alattomoskodás. - Azért, ha kérdik, megmondom - felelt vonakodva. - Miért? Nem szeretik, ha apukádhoz mégy? - De. Nem mondják, hogy nem szeretik - próbált Eszti kihúzódni a hurokból. - Keresztmamád azt mondja, haragban vannak - jött elő Micike a színfal mögötti tudásával.

Eszti bizonytalanul hallgatott. Micike többet tud, mint ő: neki, úgy látszik, nem mondanak rosszat apukáról. Micike izgatottan kémlelte őt. Amit eddig hallott, nem felelt meg annak a jelentőségteljes pillantásnak. - Az a fiú ki volt, aki a Népkertben köszönt? - nyúlt bele a sötétbe vaktában. - Az? Jancsi. - S egy kis szín jött az arcába a megkönnyebbedéstől. - Nagyon jó fiú: apuskának szokott segíteni. - S te nem szoktál találkozni vele apuskádnál? Olyan gyanakvóan kérdezte, hogy Eszti elnevette magát. - Ó, te bolondos, hisz Jancsi az unokatestvérem. S ő nem is... Azt akarta mondani: diák. Jancsiba, még ha nem is volna unokatestvérem, akkor sem lehetne szerelmesnek lenni. Micike nem nézte meg őt jól. Ha nincs is a lábán csizma, csak cúgos cipő, de azért látni, hogy... Most ő nyelte el, amit egy más alkalommal Micike. A gyóntató látta, hogy Jancsi felé is fal van. S úgy szeretett volna még hallani, tárgyalni valamit. - Szereted apukádat? - kérdezte hirtelen. - Igen - mondta Eszti éppen úgy, s azon a meleg huzaton, amin ez az "igen" kijött, egyszerre mintha tíz mondat is küzdött volna a kijutásért. De aztán csak a pillantása függött, olyan bársonyosan, mint akkor a márványasztalnál, a barátnőjén. - Ha szereted, mért nem békíted ki őket? - mondta Micike. - A zárdában az ifjúsági könyvtárban volt egy könyv, abban egy kislány kibékítette az anyját meg az apjának az apukáját.

Eszti nem fogta fel akkor mindjárt a Micike mondását. Ő nem a fényükről, hanem az utórezgésükről ismerte föl a nagy gondolatokat. A fontosak lejjebb szálltak, tovább rezegtek, mindig teltebb és mélyebb padmalyokban. Apuska és nagytata tehát haragban voltak. S ha haragban vannak, ki is békülhetnének. Azt, hogy ő békíthetné ki, afféle micikés bohóságnak tartotta. Micike nem tudja, micsoda tömb ez a nagytata s micsoda apuska. Az egyik, amint a nagy, kerek kalapjával ott áll, mint a bálvány, az ablakban, a másik, amint a dinnyetermelők gyűlésére siet, s a vörhenyes haját mintha a szél emelné benn a szobában is. Ha azok úgy vannak, hogy haragudniuk kell egymásra, azon ő nem változtathat. De ha magában nem is bízott; a harag, amióta tudta, hogy az, foglalkoztatta. Jó lett volna többet tudni róla. De kit faggasson ki? Neki csak Micike meg a tyúkketrec volt a bizalmasa, s Micikével nem akart többet az apjáról tárgyalni.

Egy este, ahogy jön Wiesmayeréktől, hóna alatt a viaszosvászon kottatartója, Jancsit látja a vasasbolt előtt. A bolt már be volt zárva; a kirakaton rajta a tolvajok ellen a rács; de Jancsi azért csak vizsgálgatta a szerszámokat. Eszti megállt, s várta, hogy mikor veszi észre. Ez a Jancsi már ember lesz, s még mindig úgy nézi a pumpákat, franciakulcsokat, mint régen a Márton bácsi ládájában. - Szervusz, Jancsi - szólt rá, amikor az csak nem akarta észrevenni. - Itt nézlek már egy ideje. Te nem érzed meg, hogy néznek? Jancsi egy billegő kocsiról hebegett valamit. Az egy idevaló kovács találmánya. S meg is mutatta a rácson át: akárhol ki lehet fordítani. Különben az is Égető. Az Égetők mind rokonok valahogyan. S elmagyarázta, milyen nagy dolog lenne az, ha gazdaságokban meg a köztisztaságnál mindenhol bevezetnék. Esztinek a találmányról a Tanyai Újság jutott eszébe. - Van már új Tanyai Újság? S hogy meghallotta, hogy van, elkérdezte, mi van benne. Jancsi mondta, s közben csendesen megindultak.

- Emlékszel, Jancsi, hogy apuskának volt már régen is újságja - szólalt meg Eszti hirtelen. - Hogyne, a Híradó - mondta Jancsi meghökkenve kicsit, mintha azt kérdezték volna, tudja-e, hogy a Jehova istennek fia is van. - Az, a Híradó - örült meg Eszti a nevének. - Ott nyomták, ugye, az ótemplom mellett, ahol most a Gehringer nyomda van? - Most a Reggeli Újságot nyomjak ott. Ugyanazon a gépen. - Egyszer engem is elvitt apuskám. De még a karjára kellett vennie, hogy belelássak a gépekbe. - Emlékszem - mondta Jancsi. - Egy öreg bácsi is volt ott. - A nyomdamester. Még most is az van...

Csodálkozva néztek egymásra. Eszti még nem szokta meg azt a különös örömöt, amit az elfelejtett emlékek visszatérése okoz, s úgy nézte Jancsi arcát, mintha azon kezdenének, a mélyiben valahol, a nagy gépek forogni. Jancsi meg láthatóan büszke volt, hogy ő hordja ezt a csodálatos arcot. - Mért kellett annak abbamaradnia? - kérdezte Eszti. - Összefogtak - mondta Jancsi szűkszavúan, mint aki valami ellenállásba ütközik. Eszti érezte, hogy ez az elzáródott arc s a harag valahogy összefüggnek. - A Híradó ellen? - kérdezte fürkészve. Jancsi voltaképp pudvás fiú volt, s nem annyit mondott, amennyit maga akart, hanem amennyit a mások kíváncsisága, a helyzet s a mondatai kihoztak belőle. - Akkor lett a Reggeli Újság. Azt azért csinálták, hogy Lőrinc bátyámat kifüstöljék innét. - Ezt a mostani Reggeli Újságot? - tódult föl Esztiben az emlék. - Akkor volt az, ugye, hogy egy családot kiirtottak, hogy is hívták őket? - Döméék. - Egy kisfiú is volt ott? - Volt. - Emlékszem, ott olvastuk Márton bácsiékkal... Hát az a gazdalegény? Kinn aludtak a tanyással. - Ja, a Szomorék tanyása. - Hogy is volt az? Az asszony volt a gyilkos? - Látod, erre már nem emlékszem. Riportok voltak - mondta Jani. - Nagy Béla arra vetette rá magát; bűnügyi riportra. Ezzel fojtották meg Lőrinc bátyámat. Hiszen mondod, hogy még ti is olvastátok. - Melyik Nagy Béla? - kérdezte Eszti. - Aki rajta van a Reggeli Újságon? - Az. - De hisz az képviselő.

A képviselő Eszti képzeletében a Parlamentben lakott, s csak mint az angyalok járt le ide az Alföldre. Azért írja a cikkek alá is, hogy most nem halandó szól, hanem országgyűlési képviselő. - Akkor még nem volt az - mondta Jancsi. - Csak azután lett nagy ember belőle. Apuskádnál volt szerkesztő. - S elcsalták - derengett valami Esztiben. - Eladta magát a városi klikknek. Kellett egy nagy ember, aki fedezze a panamáikat. (Már azt az új szót, a panamát is tudta: épp akkor kapcsolta össze Wilson elnök egy gombnyomással a Csendes-óceánt az Atlantival.) - Te, volt ott valami hegyúsztatás is akkor? - bukta Eszti a fejében feljövő különös szót. - Tutajon akartak az Alföldre hegyet hozni. - Dehogyis hegyet - mondta Jancsi méltatlankodva. - Látod, te is elhiszed ezt a... csacsiságot. Láthatod, milyenek már most is ezek a téglaúttestek. Csupa lyuk, a kocsis elharapja a nyelvét rajtuk, Lőrinc bátyám azt mondta: vegyünk meg egy kőbányát fönn Patak körül, s hozzunk jó, vulkanikus követ, ami száz év múlva is kő marad. Persze, akkor nem lehetett volna a téglán milliót keresni. Gondold el, micsoda üzlet volt az. Budapesten kívül nincs még egy város, ahol ekkora volna a burkolat felülete. De a kövezés, az csak egy volt, amit a nagybátyám feszegetett...

Eszti nem tudta, miben gyönyörködjék, a Jancsi fölháborodásában vagy a maga fölgomolygó s kiigazított emlékeiben. Mint a megfejtett álom, olyan volt, amit Jancsi mondott. - Valami tarhonya is volt? - Tarhonya meg százezer kerék is - pukkadozott Jancsi. - Mert Lőrinc bátyám látta, hogy pusztul a régi híres bognáripar. Azt akarta, hogy a bognárok csinálják meg a kerekeket, mind egyformára, ő meg eladja majd az angol hadseregnek. A tarhonya is arról volt jó: télen nincs munka a lakosságnak, dolgozzák föl a lisztet tarhonyának. Nem az ő hibája, ha nem úgy vált be...

Eszti melegen csillogó szemmel nézte ezt a nagy, haragos fiút, aki tán őt is megverné, ha még egy szót szólna az apja ellen. Ebben megint volt valami furcsa, hogy ami bognár itt, Makón, Szegháton van, az mind üljön neki s csináljon kereket. S azon a sok keréken Angliában húzzák a lovak a kocsikat. De lám, Jancsi tűzbe menne a kerekekért. - Te Jancsi - mondta alattomosan -, azt nem tudod, hogy apuskáék meg nagytatáék mért vannak haragban?... Ott voltak már a Tunyogi-ház előtt: Jancsi fölpillantott az ablakra. Nyitva volt, de nem állt benne senki... - Azt nem tudom - mondta eltökélten. S mint aki részegségéből fölébredt, nem szólt többet. De Eszti látta a gödribe visszabúvó szemin meg a teknősként behúzott nyakán is, hogy tudja, csak nem mondhatja.

Attól tudta meg, akinek a legkeservesebb volt magában tartania. Az öreg Tunyogiba, mióta a diák-unoka itthon volt, megint beleszállt a nyugtalanság. Úgy járt megint az üres házban, mint amikor még a veje is itt lakott, s benne állandóan mozgott a vér meg a gondolat, mintha vitatkoznia kéne valakivel. Azóta a tanyásain kívül nem volt, aki az életet megmozgassa benne. A házat az év nagy részében maguk lakták az öreg udvarossal. A lányáék lakását nem adta ki: a lakó csak méreg, az ember gyanakodhat, kiket hoznak be az udvarába. Jusztiék többnyire kinn kasznárkodtak a tanyán (Mártonnak, hogy ne fájjon a szíve úgy az önállóság után, kinn bérelt egy kovácsműhelyt); mosogatni az udvaros lánya járt hozzájuk. Az ember tudta, hogymint van a világ, de nem kellett gondolkodnia rajta. Estefelé kiállt a gömbölyű kalapjában az ablakba: fogadta a köszönéseket, s nézte az ismeretleneket, miféle szerzetek. Az istállójában volt egy pár lova; azt bármikor befoghatta a sárga, fonott kocsi elé, s lecsaphatott a kintiekre. De oda is inkább csak villámlásul kellett, mert Jusztiék munkaidőn, héten át kinn voltak. Az olvasókörbe, egyházi tanácsba is ritkábban járt el; így nagyobb szó volt, ha a gazdák azt mondták: ma az öreg Tunyogi is ott volt.

Úgy élt ott a Rákóczi úti házban, mintha már csak azt az emléket, kort, méltóságot kellett volna őriznie, amit egy életen át felhalmozott. Hogy a hajdani veje visszajött: ez a sok múlt egy kicsit elkomorult. S a húsos szemhéja alól rajta tartotta fél szemét: hátha kezd ellene valamit. De nem hallott semmit, ő is azt tartja: elférnek egy városban. Az élet őt igazolta: szinte meg sem mozdult, mégis gyarapodott, az meg folyton füstölgött, szaladt, s lám, mint kezdő ember verődik vissza külföldről, Felvidékről. De az a tekintély, a hatalom, amit tíz éven keresztül gyakorolt fölötte, megmaradt benne. Őt magát már nem nyugtalanította, de most, hogy Eszti is otthon volt, s az apjával is találkoztak, úgy érezte, megint bejön ide a házba, s öregkorára megint vagdalkoznia kell vele, mint hajdan a lánya idejében. Még magának sem vallotta be az aggodalmát. A felesége is csak a hallgatásaiból látta, hogy figyel. Abból, hogy most már nemcsak Esztit nem kérdi, de még őt sem veszi elő, hogy Eszti mint van az apjával. De ha meghallott valamit, az, érezni lehetett, belevette magát a húsába. S nemcsak az, amit elejtettek, az is, amit elhallgattak.

Nagymamuska persze nem azért szentelte egész életét az ő ijedt tanulmányozásának, hogy ezt a hallgatásgörcsöt rögtön meg ne magyarázza. Egy ideje, mióta nagytatán a kort jobban észrevette, mintha gyönyört is okozott volna neki az ura lelki életének a magyarázgatása. - Vénségére ez lett a mindene, az unokája - mondogatta keresztmamának. - A lányát is szerette, de azért, szegénykémért, nem volt úgy odáig soha. Csak úgy lesi, hogy mit csinál, megtesz-e neki mindent, mint azelőtt. A télen, hallja-e, megszokta, hogy odakészítsen az ágya elé egy mamuszt. Hogy ne kelljen tatának a hidegre lépnie. Nyavalyát kellett annak odáig a mamusz, legföljebb belerúgta magát a csizmájába. De hát ez úgy akarta, hogy úgy legyen, mint neki az intézetben. A minap itt benn alszik, mert mostanában többnyire kinn hál a tanyán. Azt mondja: "Na, az Eszti sem adja már a mamuszt." Ennyire megfigyeli, hogy Esztitől mi dukál neki...

Keresztmama jóakaratúan nevetett a frufrui alól: egy idő óta kis, lefelé görbülő frufrukat sütött a homlokába. - Odatedd ám neki a mamuszt - fordult Esztihez nagymamuska. - De az ám. Azért, amivel tartozol, kedveskedhetsz egy kicsit - duplázott rá keresztmama is. - Az újságot is mondom: te vidd oda magad, hogy: "ne olvassam föl az újságot, nagytata?" Mert mostanában azt találta ki, mintha neki valami felhő volna a szemén. Hisz nem mondom, vénülünk mind a ketten, már rajta is erősen észrevenni. Jön s mond valamit, aztán újra jön s újra mondja. - Elfelejtette? - nézett föl keresztmama mulatva. - El. Meg már nem is jár úgy el. Azt mondja: untatja a beszéd. Persze, mert ha beszél az ember, gondolkozni kell. Ő meg rest már gondolkozni. Csak álldogál inkább az ablakban. - Elég korán - jegyezte meg keresztmama. - Hanem azért az újságot el tudná olvasni. De hát jobban esik, ha azt a büdös vezércikket is az unokájától hallja. - Hát csak olvass neki - fordult keresztmama Eszti felé, mintha azt mondaná: jó pörsöly, csak tégy bele, ez a Tunyogi nagytata. - S ne mutasd, hogy unod - intette nagyanyja is. - A múltkor is ásítottál. A fene egye ki azt a Tisza Pistát!

De amikor Eszti a haboskávé uzsonnáért kiment (az meg a kuglóf kijárt keresztmamának), többet is mondott. - Nem mondja, de én tudom, az apjától félti. Hogy azt majd jobban szereti, mint őt. Ha megjön a tanyáról: "Esztike hol van? Már megint azoknál a Wiesmayeréknál?" Ő nem hallott ilyet, hogy egy lány mindig máshol legyen. Úgy tesz, mintha eltitkolnám előtte, s az apjánál volna. S ha úgy lenne is, mondhatnám-e, hogy ne menj? Ez meg azt képzeli: tán ki tudja, mit mond az neki. A nagyapád ilyen meg olyan volt, akkor is ezt csinálta velem. Mert az a régi dolog azért rág ám benne. Nem mondja, de én tudom, kivált, amióta vőmuram előkerült. - S nem volt igaza neki? Nem volt igaza, Tunyogi néni? - nézett föl Pohlné frissen a frufrui alól. - Tudja isten - mondta nagymamuska. - Az igaz, hogy a lányom sokat szenvedett mellette. - Teljesen igaza volt. - Most azt a szokást vette fel - tért vissza nagymamuska a kényes tárgyról az ura gyengéjire -, hogy elmagyarázza neki az újságot. Én csak hallgatom bentről, a másik szobából őket. Esztike olvas neki egy darabot, a nagyapja meg elkezd beszélni neki. - Arról, ami az újságban volt? - nevetett keresztmama. - De édesek lehetnek. De szeretném lekapni őket. - Hogy Kossuth Ferenc nem az lett, ami az apja, s a koalícióban hol volt a hiba. - S Esztike mit csinál? - elevenedett keresztmama a jeleneten. - Mit csinálna? Ül s hallgat. Azt hiszi, én nem tudom, mért csinálja. Ez is csak azért van, hátha az apja is beszél neki.

Tunyoginé nem tudta bővebben kimagyarázni, hogy függ össze a kétféle beszéd, s mit akar az ura az Eszti lelkében kiparírozni, de komor arcán a kivillant ravaszság (melytől egy-két sárga fog is előkerült) mutatta, hogy tudja ő, hogy vannak ezzel a férfiak. Keresztmama, úgy látszik, értette ezt a mosolyt, mint a siketnémák a maguk jeleit, mert miután egy darabig nézték egymást, maga is ugyanúgy elmosolyodott. - Hát az igaz - mondta. - Ez az Égető meg tudja bolondítani az embereket. Az én uramnak voltak valami régi fényképei: a tanyák, az újtemplom. Tetszik tudni, itt mindenkinek van valami bolondsága, hát őneki ez volt. Amióta ez az Égető odajár hozzánk, olyan mérges vagyok, folyton a képeit rakosgatja. Van valami Tanyai Újságja, kitalálták, hogy abba neki kell fényképeket csinálnia. Én meg kínlódom a menyasszonyokkal.

Nagymamuska megfigyeléseiben (nemhiába esett át a házasság kegyetlen lélekbúvári iskoláján), ha kissé durva vonásokkal dolgozott is, sok kétségtelen igazság volt. Esztike is fölfedezte őket, bár az ő finomabb tapogatódzó érzékei nem fogták meg a dolgot olyan kegyetlenül. Nagymamuska tévedett abban, hogy ő ásítozni szokott az újságon. Ha tán ásított is egyet vagy kettőt, az újságolvasást kedvelte. Ott ülni tatával szemben, azon a kicsit kurtább lábú széken, s az ő felhős szeme helyett a magáéval szaladni végig a betűket! Az igaz, hogy őt más érdekelte volna, mint nagytatát. Ő arra volt kíváncsi, hogy fölszáll-e csakugyan Tóth József a kisállomás mögött a repülőgépével. Már csak azért is, mert Wiesmayer Józsi annyira készült rája. Vagy hogy a rendőrtiszt hogyan békítette össze Siposékat. Becsukatta mint csavargót a férfit a dutyiba. Az asszony, aki addig csupa láng volt, előbb csak ott ácsorgott, aztán maga jött könyörögni a rendőrtisztnek. Nagytata a repülőgépről azt mondta: aki beleül, megérdemli a sorsát. De ha egyszer biztonságos is lesz benne az utazás, annak is csak a börzések fogják hasznát látni. Így is a nagy sebesség, a sok ide-oda utazás rontotta meg az embereket. Az asszony dolga meg bolondság: ott találták ki a szerkesztőségben.

A vezércikket viszont, amiből nagytata nem hagyott el egy szót sem, Eszti érezte olyasminek, mint a pipálást meg a többi férfiszórakozást. Az intézetben azt sem volt szabad mondani, hogy "hülye": itt meg lépten-nyomon volt egy "gaz", "bitang". A miniszterek "bérelt cselédek", a mungók "őrjöngenek". A képviselőházat sem tudta elképzelni. Az ellenzéki képviselők fölállnak, s órákon keresztül beszélnek. Hogy ne lehessen a véderőt megszavazni. Tisza Pista meg törvényt csinált, s kidobatja őket Pavlikkal az ülésteremből. De nagytata azt mondta: ez így jó. Az ország Béccsel szemben csak azt teheti: nem adja meg a katonaságot. Ha nincs magyar katona; lássa Bécs, hogy a sok szedett-vedett tót meg lengyel hogy menti meg Ausztriát. Az obstrukción ravaszul nevetett: mintha neki is része lett volna a csíny kigondolásában. - Az nem kis dolog. A függetlenségi pártnak kitűnő szónokai vannak. Ez a mi Nagy Gáborunk is csodamódon bírja. Az elnök-lelkész is nagy szónok, de az már rég lement volna a szószékről, s ebből meg még mindig csak úgy folyik. De Eszti azért örömmel elolvasta Tisza Pistát meg a mungókat is, mert látta, hogy a jó vastag szavaktól nagytata is jó magyar embernek érzi magát, mintha ő maga nyújtogatná az öklét az elnyomó Burg ablaka felé.

Egy kis kényelmetlenség ott csöppent ebbe a mulatságba, amikor nagytata, mint egy révből kifutó hajó, egyszer csak otthagyta a Reggeli Újságot, s bizonytalan, cikcakkos utakon valami ismeretlen célok felé vágott. Ilyenkor jött Esztinek az az érzése, hogy ez a távoli cél, melyről tatának, mint egy Kolumbusnak, semmi világos nézete nem lehetett, tán épp azok a helyek, az iroda, a népkert, a cukrászda, ahol ő apuskájával találkozni szokott. Egyes célzások legalábbis arra engedtek következtetni. Már ismerte a nagyapja arcát, amikor erre kezdett evezni. A húsos szemhéja leszállt, mint aki redőnyt ereszt a lelkére; hallgatott, hogy kilegyen a Nagy Gábor cikke meg az ő gondolatai közt a pauza, s úgy fogott hozzá.

- Az a baj - kezdte -, hogy az emberek nyugtalanok lettek. Maholnap nem lesz az egész határban egy jóravaló tanyás. Az aratók aratásidőben sztrájkkal fenyegetőznek. Hát ember az, aki képes volna otthagyni, hogy a kalászból kifolyjék a szem - nemcsak itt nálam, az egész országban -, csak hogy a munkaadókból minél többet kizsarolhasson? Mert ma már nem gazda van ám, meg béres vagy részes, hanem munkás vagy munkaadó. Azt hiszik, a föld is olyan, mint a kötszövetgyár: amíg meg nem egyezünk, nem készül harisnya. Régen azt mondta a szegény ember: megbecsülöm a gazdát, mert őutána, az ő kenyerén élek. Ma azt mondja: én dolgozom, mégis az ő magtárába jut. Maholnap ott tartunk, az embernek szégyellni kell, hogy vitte valamire. A vagyon nem tisztesség már, hanem bűn, mintha az ember lopta volna. Pedig hát mi lesz az emberiségből, ha a vagyonnak nem lesz több becsülete? Ha nincs vagyon, akkor nincs család se. Mert család ott van, ahol az ember tudja: ezt az apám, a nagyapám kezdte, ezt én ragasztottam hozzá. Ahol nincs vagyon, az ember magának az apja meg fia, csak azt nézi, ő mit zabál ki a világból; nincs az, hogy egyik nemzedék a másik vállára áll. Amíg az ember fiatal, azt hiszi, egy élet az sok. Amikorra olyan öreg leszel, mint én, majd meglátod, hogy semmi. Az ember attól lesz valami, hogy előtte is voltak meg utána is. Mik voltak a mi nagyapáink? Megvan az eklézsián a könyvekben, a Károlyiak telkes jobbágyai. Fokról fokra annyira jutottunk, hogy ma a virilisek közt is elöl vagyok. Ha a mi eleink úgy gondolkoztak volna, mint a mostani szegény ember, akkor ma valami foltos-boltos gúnyában őrizgetném kegyelemből a teheneket, vagy kinn kujtorognék Amerikában. Ha én most itt ülök veled, s hallgatom a fölolvasásodat, az azért van, mert az apáink meg én helyesen gondolkoztunk. Az életben ez a legtöbb: a helyes gondolkozás. Akármilyen nagy esze van valakinek, ha nincs helyes gondolkozása, az eszével is csak bajt csinál magának.

Esztinek itt már megint aggodalmassá vált a pillantása. Attól, hogy az emberek nyugtalanok lettek, rögtön az apjára kellett gondolnia. Apuskát is a nyugtalanság hajtja fel a Felvidékre, a dinnyetermelők gyűlésére. A tanyásoktól meg az aratóktól megnyugodott kissé: tán a gorzsai tanyás van mégis a szívében. A vagyonról szóló rész alatt már egész bizalomteljesen sugárzott a szemgolyója. S most itt van egyszerre a "helyes gondolkozás" meg a "nagy ész"; mint amikor a tűz-víz-játéknál a bizonyos helyhez érnek. A következő mondatszünet alatt úgy nézett a nagyapjára, mint a gyerek, akit megüthetnek. De nagytata megint lazított egy kicsit. - Attól romlik el minden, hogy sokan akarnak javítani. Az emberek azt gondolják, hogy ami sok embernyomon át meglett, ők a maguk belátása szerint egykettőre megváltoztathatják. A tanult emberek kezdték, s most már a kisember is azt gondolja: ő jobban tudná. Pedig hát, ami megvan, az sem úgy perdült ki, mint ha dióra játszunk, a kocka. Az is abból lett, hogy sok-sok derék ember a maga kis körében mind a legjobbat akarta. Hallom, szegény apád is csinált megint valami újságot? - csapott ki hirtelen okoskodásából az ostor vége. - Igen, a Tanyai Újságot - rebegte Esztike ijedten...

Nagytata hallgatott egy kicsit, mint aki odavetőleg kérdezte, s most nem tudja, az előbbi csapáson menjen-e vagy letérjen emerre. - Ő is mindig a vízzel szembe ment, szegény - mondta aztán elgondolkozva. S mintha megint a fölvett szent igéhez térne. - Nem lehet a népen segíteni. Akiben egyszer benne van a nyugtalanság, azt nem lehet megtartani. Annak hiába dicséred Gorzsán a jó levegőt, s hogy Pesten egy lyukban fog lakni; azt már húzza a kocsma meg a mozi. A vége csak az lesz, hogy géppel fogunk aratni. Egy ilyen, mint Márton bácsi, ha felül rá, megfelel húsz aratónak. Meg jönnek a rutének; annak még újság a fehér kenyér. Újsággal nem lehet az embereket földhöz ragasztani. Mert könnyű azt mondani, építsünk csinosabb házakat a tanyán. A tanya az tanya: abból nem lehet nyaralótelepet csinálni. Mert hogy épül föl egy ház odakinn? Az a szegény ember kivetette a vályogot, a bozótban vágott résznádat, a Tisza lehozta az épületfát. Ha te annak téglaházat akarsz építeni, ki Kardoskútig harminc kilométer. Csak a téglafuvar több lesz a ház áránál.

Ha Eszter jobban ismerte volna a Tanyai Újságot, láthatta volna, hogy a körben-e vagy máshol, nagytata is belélapozgatott, annyit legalább, mint ő. Így csak annak örült, hogy a beszéd, miután héjaként lecsapott már, lassan elhúzódik a téglaárak felé. Nagytata elveszi tőle az újságot, odateszi a szemüvege alá a sublótra, s kihúzódik a tornácra. De a körözgetéseknek, lecsapásoknak nem volt végük, s Eszti, látva, hogy nagyobb rossz nem lesz belőlük, lassan hozzájuk is szokott. - No nézd - mutatta nagytata az újsághirdetést. - Már a Reggeli Újságban is hirdeti Égető Laji a billenő kocsiját. Csak le kell billenteni, s ott fordul ki, ahol épp megáll. Azt hiszi, eztán vaskocsikkal fogunk a határban szaladgálni. Látod, ez az, amit mondok. Ez a Laji egészen rendes kovácsmester; én is vasaltattam nála. De ő más akar lenni, föltaláló. Mintha a pesti mérnökök, ha abban valami jó lenne, rég ki nem találták volna. Bennük van (itt az Égetőkre gondolt) ez az úrhatnámság. A múltkor Víg János öcsém, a Víg Jancsi apja verődött mellém a körben. Panaszkodik, hogy nem tudja, mi lesz a fiából: minden érdekli, csak a gazdaság nem. Azt mondja, az olyan, mint a faeke: búzát meg tengerit termelni. Ő költőgéppel meg gyümölcsfákkal fog gazdálkodni. Tíz család méh többet hoz húsz hold földnél. Ha hoz! De a legtöbbször nem hoz. Vagy akác nincs, vagy tarlófű, vagy a méhek betegszenek meg, s etetheti beléjük a cukrot. Magyar embernek nincs türelme ahhoz, legföljebb holmi tanítónak. Ha ez a föld gyümölcsnek való volna, akkor volna itt gyümölcs. De kiégeti a szárazság, elnyomja a víz, nem veszi be se föld, se gyomor. De ezekben az Égetőkben bennük van: mindig mást akarnak. Gondolom - mondta nevetve -, meg van az öreg Víg ijedve. Ha ő egyszer meghal, műtyúkba megy az iparkodása. Énnekem is ez volt a bűnöm. Engem is ezért gyűlölt apád - dördült meg hirtelen Eszti fölött... - Nem beszélt erről még neked? - nézett hirtelen az összebújt pillái alól a kislányra. - Neem - rebegte Eszti félősen. S noha csakugyan nem beszélt, olyan bűnös képet vágott, mintha beszélt volna. Az öregember eltette, amit a szemhéja alól kicsapó szemével, a felhősödővel látott, s nem merte tovább mondani. - Nagy eszű ember. Sok szép, jeles tulajdonsága van - morogta. - Csak hát ez benne van. Mint minden Égetőben.

Eszti megkönnyebbedve állt föl. Ahogy nagytata azt mondta: énnekem is ez volt a bűnöm, mintha kút nyílt volna fel váratlan előtte: a családi titok feketéllett a lába előtt. Később azonban, hogy az a hőkölés s a megkönnyebbedés is elmúlt, a kíváncsiság, hogy mi is hát az a harag, tovább dolgozott benne. Eddig azt hitte, nagytata haragszik valamiért apuskára. Talán, hogy tönkrement; tönkrement emberek szégyent hoznak a családra. Ez az "engem is ezért gyűlöl" meg nagytata vívódása azzal, amit apuska mondhatna: más sejtelmeket hajtott a tapogatói felé. Mintha nagytatát gyötörné valami, amit rosszul tett, s apuska beszélhetne arról. Már sajnálta szinte, hogy amitől abban a pillanatban megrémült, nem mondta tovább. De nagytata sem volt megelégedve magával. Nemcsak a gyerekben, benne is volt egy kis hőkölés: ahogy ezt a mondatot, hogy "Beszélt erről apád?" - odadobta. Az a "neem" meg, amit a gyerek arcáról elkapott közben, nem nyugtatta meg, sőt, épp nagyon is gyanús volt. Őt itt befeketítik, mint vén, szívtelen uzsorás él máris a gyerekben, a jóságot is színleli már, mert, jaj, hát a Tunyogi-vagyon. - Gyere, kimegyünk, megnézzük az aratógépet - szólt oda egy ebéd után Esztinek. - Olyan kisasszony lettél, nem is voltál kinn, amióta itthon vagy.

Eszti vidáman kapaszkodott föl nagytata mellé a sárga, fonottbéléses kocsira. A kocsi olyan volt, mint a ruha, hintót vagy csak afféle gazdatiszti kocsit is éppúgy nem vett volna nagytata, mint városi szövetruhát vagy behajtott kalapot. Még ülést sem tett föl szívesen hátulra. De kasos kocsiban a sárga a lehető legjobb volt, csupa könnyűség, a fonásán is csak úgy szánkázott a fény, az ember ünneplőben is fölülhetett a bakjára. Az úton meg a könnyű gördülését élvezte, a kerekek alatt vígan nyikorduló követ s a maga kihúzott derekát. Mint kocsis, nagytata is kihúzta még magát: a futó lovak fényes farát nézte, s ha kitajtékosodtak, s a habos vékonyuknak egy kis nyugvást kellett hagyni, Eszti oktatására fordította a csendesebb kocogásukat. Az ostor hegye közben úgy járt, mintha az volna lelkén a mutató: hol a lovak hátáról terelte a legyet, hol a földek térképén jelölt ki Esztike számára valamit (ott van Gorzsa, az a Vígék tanyája, azt a cserepest most vette meg Nagy Gábor), hol hirtelen előrecsapott: "ahol a nyúl". A kukoricák fényes bajsza, Eszti szíve, a kerekek: minden olyan friss és könnyű, csak nagytata volt a fekete ruhájában olyan biztonságadóan nehéz.

A két nyárfájukról már messziről megismerte a tanyát. Ahogy a dűlőútján befordultak, egy kis kényelmetlenséget jelzett a szíve. Nagytata ilyenkor bezárja az arcát, szeme már messziről vizslat, s a kocsiról úgy száll le, mint egy vizsgálatra érkező tábornok. Juszti néni is egész másképp szedi le őt, mint otthon, a kocsiról. Mintha nagytata már észrevett volna s a szemére hányhatna valamit, s neki kellene megelőzni azzal, hogy ki mi rosszat tett, azt lepakolás közben már elmondja. Aztán jön a vizit; nagytata megindul, Juszti néni s ő utána. A cselédek, ki mit csinál - az állatok alól húzza az almot vagy vermet bont -, addig is tovább teszi, amíg elmegy mellettük. Mind úgy igyekszik tenni, mintha észre sem vette volna, egészen el volna merülve a munkájában. A köszönésre is olyan féloldalvást áll, félig még akkor is a munka felé fordulva. Nagytata pedig megy, sokkal keményebben, mint otthon, s boldog az a cselédasszony vagy gyerek, aki mellett a kemény nézésével már ellépett. - A tehenek, hallom, megint benn voltak a kukoricában - kiált rá a tehenes gyerekre, aki, hogy a buzgalmát mutassa, egy lemaradt barmot terel, s közben böki oda az ujját a kalapjához. - Nem voltak azok. Csak ez az üsző. - Hát az se legyen, mert majd kiveszem a kezedből a botot - mondja nagytata. S ő elképzeli: milyen rossz lehet annak a gyereknek: a maga arcában érzi a szégyent, amit annak kell éreznie.

De ha egyszer az "inspicírung" megvolt, a tanya is megenyhül, kitárul, egy csomó megnőtt borjú, csikó, gyerek lesz belőle. Amikorra mindenre ráismer, a cselédasszony kötője körül a szedres arcokra s a nyurguló jércékben a húsvéti kiscsibékre: a kemencés szobában már ott van az írós-vaj uzsonna. Nagytata elmondja Juszti néninek, mennyi baja van Kertésszel, a Bora urával, aki a másik tanyán volt tanyás. Amire Juszti néni is rá-rásóhajt: - Rettenetes, milyen ez a tanyai nép - mint akinek magának is van elég tapasztalata. - Hát Márton? - kérdi nagytata. - Kinn van a gépnél? - A zabot aratja. - Hogy fizet? - Azt mondja, meglehetős... Na, gyerünk - mondja nagytata, s megindulnak az aratógéphez.

Az aratógép megvan, ott áll ősz óta a színben, mint egy veszedelmes, végső esetre szánt fegyver, de még nagytata is csak csínján meri alkalmazni. Inkább csak mutatni, hogy van. A búzát az idén is részes aratók aratták, s Márton bácsinak csak a zab maradt, a szögben: azt a béressel egy-két nap alatt megeszi. Amint a dombra fölérnek, már látni is a zabban a gépet, ahogyan dolgozik. Nagy, ölelő mozdulatokat végez, mintha hóna alá fogna egy nyaláb zabot, s ahogy közelebb érnek, mögötte a tarlón összekötve a kéve. Eszti nem győz csodálkozni rajta; a cséplőgépbe már beleszületett, az természetes, hogy szétválassza a szalmától a töreket s a magot. De amit ez tud, az bűvészet. - Na, ráz-e? - szól föl nagytata Márton bácsinak a kis vasülésre. - Hát ráz - mondja az, s mutatja, hogy már nem áll meg, amíg a föld végén meg nem fordult. Márton bácsival nagytata úgy van, mint a géppel. A gép az más; ahhoz sróf kell meg szerszám, annak az emberével is jobb csínján bánni. Ezt Márton bácsi is tudja, s úgy száll le az aratógépről, mint aki már megint betört egy veszélyes állatot, megfékezett ennek a parasztnak egy mondai szörnyet.

Az aratógépnél tett látogatás után nem mentek vissza, ahogy Eszti várta, a tanyára. - Gyere, járd körül az örökségedet - mondta nagytata tréfásan. - Meghalok, aztán azt se tudod, meddig a tiéd. - Ó, dehogy hal meg nagytata - tiltakozott Eszti, mintha csak ezt mondta volna a nagyapja. Csak az orra, a gyöngéd csillogás mutatta, hogy ő is érti, mi a fontos ebben a mondatban. Azt nem tudta még, a vagyon mire jó, de az tetszett neki, hogy mint örökösnő szökdécseljen a nagyapja sarkában. Az öregemberben azonban mocorgott valami. Botjával egy-egy rögöt szét-szétverve, a gépekről beszélt. - A gépekkel más lesz a tanyák világa is. Régen mi volt az esztendei munkában a derék? A nyomtatás. Az aratást elvégeztük magunk, a tanyás, a béres, egy kocsis: bő évben fogadtak egy villást; a példa kedvéért beállt a gazda is. A nyomtatásra azonban kiköltözött az egész család. A vontatókat éjszaka vontattuk be a szérűk mellé: annyit, hogy a harmaton három ágyást is kivethessünk. Száz köböl nyolc lóval így is eltartott tengerihántásig. Szombaton meg a garmadából a szórás, lapáttal, mert rosta az nem volt még. Most mi lett abból a nagy munkából? Jön Márton bácsi a cséplőjével, s az a szedett-vedett gép négy-öt nap már föl is szuszékolta a búzát a padlásra. Tíz-húsz év múlva, aki megéri, tán az aratásról s a vetésről is így mesél... Az ember gondol rá, mert ebben ment el a fiatalsága. De hát azért majd csak élünk a géppel, ha füstöl is, s el is kapja egy-kettőnek kezét meg lábszárát. Azt mondják, nem akar haladni a magyar ember. De lám, azért csak nem nyomtat ő sem. A kipróbálton bolond, aki nem kap. Csak nem bolond mindent elsőnek kipróbálni.

Eszti víg, kicsi bokája néhány lassúbbat lépett. A behúzott nyakán is látszott, hogy a szeme lenn van a mezsgye csigáin, a füle viszont közelebb a mögötte lépdelőhöz. - Apáddal is ebben nem értettünk egyet - hallatszik csakugyan, néhány lépés után. - Ő mindig az akart lenni, aki kipróbálja. Emlékszel tán még rá: volt az a nyomdája. Ő csinálta nálunk az első napilapot, drága gépeket vett, fölvitte tízezer példányra. De mi haszna; minden éjt-nappalt való fáradsága arra volt jó, hogy utat csinált ennek a Nagy Gábornak. Ez már mint szerkesztő azt nézte, apád hol s miben hibáz, hogy lehetne a népet még jobban megbolondítani. Egy fél év elég volt, övé lett minden, gép, újság, előfizető. Ma képviselő. Apád meg... - Egy kicsit habozott, mit mondjon; aztán hirtelen megállt. - Ha én egy kicsit lágyabb ember vagyok, odalesz ez is - s körülmutatott a napban reszkető földeken.

Eszti is megfordult, s döbbenten nézte az öreget, hogy mit fog most mondani. Az úgy nézett kettejük közé, mintha a "tönkremenetel", mint egy hirtelen felidézett isten, ott állt volna. - Te még gyerek vagy, de azt megjegyezd, hogy a váltóval vigyázz. Annak alá ne írj soha. Inkább a barátság, de váltót, azt alá ne írj. Sok ember álmát vitte el a váltó, s az álma után a párnáját is. A te boldogtalan apád azt gondolta, ahogy az újság ment, azokat a gépeket két év és kifizeti. Én magam is abban voltam. Igen ám, de jött Nagy Gábor meg a Reggeli Újság. Neki meglett volna a szép irodája, mert való, hogy jó ügyvéd volt. Ő azonban nem akarta beismerni, hogy megbukott. A végin annyira, hogy anyáddal íratott alá. Mert az ő nevét a bankban elfogadták. Csakhogy édesanyád meghalt, a váltó meg lejárt, s meg kellett volna újítani. De ahhoz az én aláírásomat kérték. - S nem tetszett aláírni? - kérdezte Eszti megszeppenten. - Nem én. De nem ám. Nem, egyet sem.

Úgy mondta, mintha most, a napokban tagadta volna meg az aláírást. Most, hogy elmondta, nem szépítgette a tettét. Sőt, mintha virtusát lelte volna benne, hogy tette kockázatául a rossz véleményt is vállalja. Egy percig így nézték egymást; aztán a nagyapja megindult. Benn a kukoricásban mentek vissza a tanyához, a földhányáson. Nagyapja meg-megnézte a friss fejben a csövet, s botjával csapkodta maga előtt a szederindákat. Eszti inkább megtisztelten, mint megdöbbenten lépegetett a nyomában. Ez volt hát a titok! Ezért vannak az apja és nagytata haragban. Gyermekkorából egy zavaros kép ködlött felé: anyuska ott fekszik fölfésült hajával az ágyban, s valami aláíráson sírdogál keresztmamával. Azt, hogy mi az "aláírás", még most sem, a nagytata magyarázata után sem értette egészen. A dolog azonban érthető volt. Anyuska meghalt, az apját fojtogatták, s ő a felesége apja felé kapott. Ha az aláírás megvan, talán a Híradó is megmaradhat. De nagytata a maga apjára, a vagyonra, földekre gondol, s azt mondja: Nem, elég volt. - A presbitériumban most néha együtt vagyunk - szólalt meg a kukoricából a szabadba kilépve nagytata. - Azért kezet fog velem - nézett vissza nevetve. - Azt tartja: átkozott vén paraszt, de a lányomat fölnevelte.

Az este már pedzegette, hol folyjék be, miféle réseken az ég alá s a tanyaudvarokra, amikor Eszti a nagyapja mellé fölült. A másik úton mentek Gorzsa felé, hogy a nagyapja ott is lássa eső után a kukoricákat. Ott ült a bakon, a kalapja alatt a vén bűnös, s ő úgy szeretett volna odabújni hozzá. Azt szokták mondani, a gyerek ne ítéljen a felnőttek dolgában. Most látta, milyen nagy védelem van ebben a mondatban. Hogy ő kisleány, neki nem törvénykezni kell, csak ezeket a jó meleg testeket érezni, s annyi igazságot, amennyi azokból kiárad. Mert őfeléje nagytatából is, apuskából is valami igazság árad. Nagytata igazságát jobban érzi; ahogy itt ül mellette, mintha a ködmönében is ott volna az a biztos valami, amire hivatkozik: a vagyon. De apuska, annak a gyérülő haja körül is ott fú valami igazság, amitől Jancsi és a fekete fiú úgy kipirulnak.

Az öregember mintha megértette volna szó nélkül is a másik testben a melegséget, mert régi betyár-dolgokról kezdett el emlékezni. Körül a tanyák az este elől közelebb húzódtak a földhöz; a sok kopár, fátlan ház, a puszta tanyaudvarok olyanok voltak az alkony itt kigyúló, ott elalvó fényében, mint az élet tündérszigetei. - Nagytata! Az a Gyeviék gyümölcsöse? - mutatott Eszti hirtelen a félhomályba. Az úttól jobb felé csakugyan egy kis gyümölcsültetés erőlködött a homokban. - Dehogy a Gyeviéké - mondta az öreg. S Eszti fején s az övén egyszerre villant át, hogy ki beszélhetett ennek a Gyeviék gyümölcsöséről, hogy került közébük ez a kérdés. - Kitől hallottad te, hogy azoknak gyümölcsösük van? - mormogta nagytata... De Eszti nem felelt. S az öreg maga forgatta tovább a lelkes hangot, amivel a Gyevi András szőlőjének örül meg az unokája. - Majd jön egy jó kemény tél, vagy elrágják a nyulak - gondolta, az egyik ló farkát a szerszámból kiakasztva. - Te, valami mérge volt nagyapádnak - húzta őt félre nagyanyja -, hogy olyan rosszkedvű? - Nem volt - nézett rá Eszti tétován. - Akkor csak nem te szóltál valami olyast?

Néhány nap múlva úgy fordult, hogy ő is tanúja lett az apja meg nagyapja találkozásának. A Kossuth Lajos-kör ebben a júliusban ünnepelte húszéves fennállását. Délelőtt Kossuth apánk szobrához vonultak ki, s nagy, nemzetiszalagos koszorúkat tettek a vasember lába elé (aki máskor csak a torony alatt sétáló rendőröket s a városházán piszmogó tisztviselőket buzdította a télen-nyáron föltartott karjával), utána pedig szöget vertek a zászlóba, melyet erre az alkalomra készítettek. Délután a pártkörben volt műsor, utána társasvacsora. Ez volt az a "kör", amelyről Eszti gyerekkora óta hallott. Nagytata itt hallgatta meg Víg János panaszát a fia felől, s most azt akarta, hogy a családja is megbecsülje lelke otthonát. Nagymamuska hiába fájdította meg s gyömködte már két héttel előbb a lábfejét: ott kellett dísz-szakácskodnia a paprikást főző asszonyok közt, s mint végső száj, kóstolni meg a kézről kézre adott fakanalat; Esztinek pedig a műsoros délutánra foglaltatott helyet maga mellett. Hadd lássák a Tunyogi-unokát, s az is az igazi magyarságot.

A gazdakör tája: utca, udvar már el volt lepve - amikor odaértek - fekete ködmönökkel s a nagytatáéhoz hasonló kalapokkal. De a nagyapja nagy ember volt itt: az első sorokban külön hely volt foglalva nekik; s a gangon, a kis pitvarban akármilyen sűrűn voltak a hátak, ha nem is látták meg őket, a kellő időben kapott rántásra szétváltak, s utat csináltak. Már akkor sűrű volt a padokon az ember, de amikor a kintiek is betódultak, szinte szétpattant a jókora terem; a megrakott ajtó- s ablakmélyedésekből is csak úgy dőlt a mennyezet felé a forró lehelet- és az izzadságszag. Eszti csak a nagyapja felé eső részét ülte meg a széknek; onnan lesett hátra is, vissza a terembe. Egypár kendő csak volt, de kislányt egyet sem látott. A körülötte ülők időnként felé fordultak, s olyasformán mosolyogtak, mintha bátorítást kívánó kisbaba volna. Némelyik a nagyapját is megkérdezte, hogy hová jár iskolába.

Már ők is úgy jöttek, hogy későn van, de még vagy egy félórát ültek ott a befővő teremben. Végre szemben, a felvirágzott asztal körül is megmozdult az élet. Egypár gazdaember ült ki oda, s az egyikük beszélni kezdett. Az arcán látni lehetett a törekvést, a nehézséget s a megkönnyebbedést, amellyel gondolataihoz a szavakat összeszedte. Nagytata figyelte, de hátulról csak úgy dongott a terem. Egyszer csak az ajtó felől nagy örvénylés támadt; az emberek egymásnak tántorodtak, s odább sodródtak, csak hogy az örvény középpontjának, az asztal felé igyekvő úrnak helyet adjanak. Az úr az asztalhoz ment, s melegen kezet rázott azokkal, akik nem beszéltek. Az, aki beszélt, egykettőre befejezte. "De hisz itt van, aki hivatottabb mindezt elmondani nálam, a mi szeretett vezérünk, Nagy Gábor képviselő úr." Szörnyű éljen, valóságos bőgés ömlött előre-hátra a helyiségben.

Nagy Gábor odaállt a gazdaember helyére, s elkezdett beszélni. Nagytata alattomban meglökte Esztit, hogy ez az, ezt aztán meghallgathatja. A kis erős emberből csakugyan megindult lassú lökésekben a szó. A félmondatnyi lökésekre hosszú, jelentős szünetek következtek. Egy-két percig ezek a szünetek némák voltak, csak a várakozást fokozták; aztán elhangzott az első jogfosztás, majd utána a többi: "Bécs urai", "fizetett cselédek", "bitorlók", "útonállók"; - Eszti ismerte őket a Reggeli Újságból; de azt, hogy mit jelentenek, csak most értette meg, amikor a beléjük préselt indulat szétment a termen, s azok a szünetek szörnyű ordítással, "úgyvan"-okkal, "levelék"-kel, sőt, "nyársravelük"-kel teltek meg. Eszti ijedten pislantott föl a tatájára. Azt lehetett várni, hogy az emberek kirohannak, előveszik a kaszát, ahogy a szónok célzott is rá, s gyújtogatni és ölni kezdenek. De nagytata rendületlenül ült és bólogatott, Nagy Gábor pedig még jobban és jobban dobta magából a szót. Az egészből az derült ki, hogy Bécs megint a haza sírját ássa, de vannak itt még néhányan, akik nem engedik. Eszti, amikor látta, hogy nem lesz baj, lassan belélankadt a hallgatásba. Káprázó füllel nézte a beszélő embert, aki most, hogy megvolt a siker, egy kis homlok- és nyaktörlést is megengedett magának, hadd lássa a nép, milyen irtózatos munkát végez ő ebben a hőségben a beszédével. Ahogy így megpihent, s az arca egy kicsit ellazult, Eszti ráismert: hát persze, ez a régi, szerkesztőségbeli Gábor bácsi. Aki, ha meglátta őt, mindig fölemelte a magasba. Megdöbbenten nézte a változást. Ő egy kicsiny, inkább sovány emberre emlékezett, a vonásai egy kicsit sápadtak, cigányosak, mint a pikulásé a lakodalomban. Ezt meg mintha felfújták volna, nemcsak a melle lett a sok beszédtől széles, s a lenyírt feje alá nőtt nagy, húsos tarkó, de a vonásai is megduzzadtak, mintha állandóan tárogatót fújt volna.

A tombolásba fúlt beszéd után a kurucnóták következtek. A susáni kántor énekelte őket. A susáni kántorról mindenki azt tartotta, hogy gyönyörű hangja van. Eszti sem mert mást gondolni. Legföljebb olyasmit gyanított, hogy a kurucnótákhoz egészen másféle hang meg éneklési mód szükséges, mint teszem az iskolai vagy operai (Eszti Operában is volt már Leona nénivel) énekhez. Kurucnótáknál az a szép, ha látszik, hogy mennyi hang van egy magyar ember mellében, s mennyi bánat fér el ebben a hangban. Azért kell úgy bőgniük az "a"-knak, s citerázniuk az "i"-knek, amikor a susáni kántor azt énekli, hogy "Nagy Bercsényi Miklós sírdogál magában". Hogy áhítatosabban hallgathassa, behunyta a szemét. A susáni kántor ének közben egy kicsit furcsa képet vágott, mint amikor a kutya föltutul a holdra. Behunyt szemmel azonban a hang is elveszett előle, egyforma, távoli bőgést hallott, s azon túl - hang a hangban - mintha a katolikus templom orgonája szólna. Délelőtt a Máté-lányok elcsalták őt egy esküvőre. Ott jött be gyönyörű orgonaszóra a pár, s amikor már ott álltak az oltár előtt, mintha egy angyal akarna a boldogságról álmodozni, egy pesti énekesnő kezdett el énekelni a karon. Eszti kinyitotta a szemét: úgy érezte, mint honleány és mint református is vétkezik, ha azt a hangot hallgatja. De akkor megint a kántor furcsa arca miatt erőltették a huncut gondolatok. Attól félt, hogy elneveti magát, s attól, hogy félt, még nagyobb nevethetnékje támadt. Hogy egy kicsit elvonja a figyelmét, oldalt, sőt hátra kezdett nézegetni. Akkor látta meg, hogy az édesapja ott áll az ajtóban. Akkor jöhetett, mert előtte is épp nyílt volna az út; a pad szélén egy fiatal gazda a fejét lebukva fölállt, de ő csak intett, hogy állni akar, s a kalapok fölött nézett a susáni kántor nagy, eltátott szájába. Eszter elfeledte a tutuló kutyát s a pesti énekesnőt. Apuska és nagytata, itt, együtt! Maga se tudta, mi az, ami összefogja a szívét; félelem vagy esztelen reménység.

A susáni kántor másodszor is elénekelte Balogh Ádám énekét, s mélyeket hajolva s gallérja alatt a nyakát törülgetve, elhúzódott a tömegbe. Több szám nem volt, a posztóruhák s fölöttük az izzadság gőze az egyetlen ajtón húzódtak kifele. A padokat ki kellett hordani, s teríteni a paprikásnak. - Nézd, ott van édesapád, menj, köszönj neki - bökte meg őt nagytata, s maga a meginduló padok közt odaállt egy hajlott, ősz bácsikával társalogni. - Láttalak - hajolt le hozzá az apja, szájával könnyedén homlokon lehelve. - Pesten az Operában nem hallani ilyen hangot, ugye? Esztike nem tudta, hogy mondja ezt. Ő is tiszteli a susáni kántort vagy gúnyolódik rajta, s nem szólt, csak mosolygott. - A hangjától operaénekes lehetne - mondta Égető -, de elrontotta a bőgésben. Olyan hangosan mondta, hogy Eszti szétnézett: nem hallják-e. Kicsúfolni a susáni kántort! De apuskát nem zavarta, hogy hallják. - Nem illik kinevetnünk. Egyben-másban mind ilyenek vagyunk. Az egész náció egy susáni kántor. Jó hangosan, mint aki megszokta, hogy úgysem értik, ha hallják is.

Nagytata elköszönt az ősz bácsikától, s a hurcolt padok közt megindult kifele. - Nézd, nagytatád téged keres - intett az apja is. De a legények úgy vitték, hurcolták a padot, hogy ők ketten egymásnak szorultak. Az a riadalom, amely az apja belépte óta a mellében dobogott, föllőtt a nyakába. De az apja, mintha az volna a legtermészetesebb, egy lépést tett, s mint a presbitériumban, kezet fogott nagytatával. - Szépen begyűltek - mondta a közönségre. - Muszáj - mondta nagytata, mint afféle házigazda. - A Szarvast is megtöltötte volna - erősítette apuska. - Majd ha mi építünk egy Szarvast magunknak. - Mért, arról is van szó? - Á, dehogy, jó nekünk ilyen parasztosan. De térjünk az útból, mert ezek a legények elsodornak.

Esztike szívében az aggodalom s a boldogság mint két összevissza klimpírozó kéz egymásba kalimpált. Az udvaron már ott volt Juszti néni, neki kellett őt hazakísérni. Ahogy a kapuból visszanézett, apuska és nagytata még ott álltak egymás mellett az udvaron. A nyári konyhából dűlt a paprikás szaga. Kossuth apánk magyarjai egy negyedóra múlva odaültek a mély tányér elé, amelyben nincs se krumpli, se galuska, csak nagy kockákba vagdalt hús és paprikás zsír.

Ahogy reggel az elnyílt állkapcával alvó nagytata mellől kibújt, nagymamuska első kérdése ez volt. - Na, beszéltek, ugye? Ő is eldicsekedett vele. Nem mutatja, de örül ám neki ő is. Hát szebb is, ha megvannak békésen egymással.

A Wiesmayer-házat a szünidő derekán különösképp három dolog foglalkoztatta. Amália: Amál nevenapja, Eszter születésnapja (ő egy nappal később lett tizenhárom éves), a legfőképpen pedig a vendégfiú, aki mintha az égből szállt volna le, egyszer csak ott volt hegedűjével a lakóék virágcserepei, halas edényei meg palackba zárt békái közt.

A lakóék az udvarban laktak: egy félemelet-félén, amelyet ki tudja, milyen szükséglet vagy építészeti szeszély emelt a pincék és mosókonyha fölé: a telek ellenkező oldalán, mint ahol Eszter és Micike szoktak barátkozni. A lakáshoz lépcső vitt föl, széles kőkorláttal, a lakásajtó előtt kis teraszféle futott körül. Ezen a teraszon álltak a bácsi cserepei, üvegkádjai, kalitkái, befőttesüvegei, ki a földön, ki a párkányon, ki ládákon vagy külön asztalkákon. A lányokat már ez a fantasztikus erkély is foglalkoztatta: az üvegkádban a moszatok közt apró halacskák s föld nélkül növő kukoricaszárak voltak. Józsi azonban azt mondta, hogy a bácsi holmijai haszontalan szamárságok: a vén tanár (mert az öregúr nyugdíjazott természetrajztanár volt) csak azért babrált ott velük, hogy nagy tudósnak tartsák. A tanár bácsin kívül, aki csak az üvegjeit ide-oda rakni, elfödni, az állatokat etetni jelent meg a lépcsőn, még egy nénit lehetett odafönn látni. Őt úgy hítták: a nyelvtanárnő; mert főként latin- és németórákat adott bukós diákoknak. Állítólag egyetemet végzett, sőt, külföldön is járt, de nem ment állásba, hanem itt tanítgatott, s ápolta az édesapját.

A vendégfiú a néni nővérének volt a fia, s Budapestről jött ide. Ők keresztmamától tudták meg, hogy milyen híres fiú, keresztmama nagy lázasan jött át, s azt mondta, boldog lenne, ha a lencséje elé kaphatná. Néhány év múlva világhíresség lesz, s az a kép sokat fog érni. Másnap csakugyan az újság is megírta, hogy a városnak művész vendége van: a tizenhat éves Décsi Feri, akit a fővárosi kritika első hangversenye után a legnagyobb virtuózok közé sorolt. A fiatal művész koncertjei fáradalmait kipihenni jött le a városba, de remény van rá, hogy a helybeli zeneértő közönség még gyönyörködhetik a fiatal művész játékában. Elképzelhető, mekkora érdeklődéssel pislantottak ettől fogva a Máté-lányok az emeleti lakás felé. Amál még többet hallgatott, s a szószedeteit rendezte, mintha álmatag csenddel, francia szavakkal s a zongorán ejtett futamokkal akarta volna magát a kisebb lányoktól s főként Micikétől elválasztani. Micike pedig állandóan lázban volt, függönyöket húzott szét, kukucskált, suttogott, s a legkisebb mozzanattal mint nagy újdonsággal tört be a szobába - s mindketten nagyokat köszöngettek a néninek, aki éppen úgy járt az óráira, mint eddig, legföljebb több tej és zöldség volt jövet a hálószatyrában.

Magából a fiúból nem sokat lehetett látni. Egy matracfekhely volt neki a teraszon készítve: a nap nagy részében ott feküdt, s fogyasztotta a tejet és vajat, csak az esernyőt lehetett látni, amellyel a helyét védték a naptól, vagy magát a fejét, helyesebben a szőke hajat rajta, ha az esernyőt félretéve fekhelyéről, föltápászkodott. Nem volt olyan művészhaja, mint Anisfeld Döncinek, a helybeli karmesterjelöltnek: egyszerű, sima, oldalt választós szőke frizurát hordott. Egyszer látták őt az udvarra lejönni: az arca hosszú és sovány volt. Micikének sehogy sem fért a fejébe, hogy tud annyit feküdni ott: de a keresztmama azt mondta, hogy a művészi munka nagyon megerőlteti az idegeket, ahhoz kell most a fekvés, hogy az idegei megnyugodjanak. Keresztmama már a nyelvtanárnőt is elfogta, s a vendégfiú egész életbeosztását kitudta tőle. Gyakorolnia, amíg pihen, csak négy órát szabad: két órát reggel s kettőt délután, hogy az ujjai meg ne merevedjenek. A reggeli gyakorlás többnyire zárt ablaknál folyt; a nyelvtanárnő szerint Feri ideges, még azt sem szereti, ha ő odahallgat. De este, a nagy hőség után, úgy látszik, neki is jólesett a kertekből bejövő levegő.

A Belvárosnak ezen a részén néhány kert a kőfalak fölött egy kis levegőjárta zöld foltba folyt, s estefelé, ha a lombok is borulni kezdtek, a hegedűsre mintha nem is egy kősivatag, hanem valami szunnyadni készülő liget küldte volna be a hűvösséget. Ez volt az az idő, amikor a lányok is, mintha a kamrákban volna dolguk, odasompolyogtak az erkély alá (egyszer-kétszer még Eszti is tovább maradt a zene kedvéért), s a falhoz lapulva hallgatták a magasban jajgató hegedűszót. Az, hogy lentről a sötétből hallgatták, s hogy fönn a bácsi és néni is ott ültek a sötétben, egy-egy érthetetlen szót váltva békáik közt az erkélyen, mintha még magánosabbá tette volna benn a szobájában a hegedűjével panaszkodó fiút. Az ember, ha nem is látta, elképzelte őt, amint állát a hangszer fájának szorítva, elnéz a vonó mellett, s szívja a friss levegőt, amit ők is szívnak. Micike, hogy közelebb legyen a hanghoz, a fölfordítva száradó szapulóra állt, s a folyondárt fogva kuncogott, hang nélkül a társaira. Lába egy alkalommal megcsúszott, s a ház alján egy kis nyekergés, vihogás-gomoly felelt a magasban szóló hangnak. A fiú pár taktust tovább hegedült, aztán hallani lehetett, amint az ablakok fönn becsukódnak. A bűnösök egymásra néztek: a vendégfiú ideges lett, s nem tudták, szégyenkezzenek-e vagy nevessenek-e rajta.

Amálnak jött a gondolata, hogy a vendégfiút meg kéne hívniuk Amál-napra, az ő névnapjára. Hogy még fényesebb legyen, Eszti születése napját is ott tartották őnáluk. A két lány azzal a kívánó, de hitetlenkedő arccal hallgatta ezt az ötletet, melyben sem határozott nem, sem igen nincsen: - Amál már megint beképzelt - magyarázta Esztinek Mici. - Azt képzeli, ő ezt a fiút is meghódítja. Már nem tudja, mit képzeljen magáról. De most nem bánom: legalább megtanulja. Épp egy ilyen fiú fog ővele szóba állni. Eszti azt mondta: ne rontsák el Amál örömét, de ő is olyasmit gondolt, hogy aki ott fönn hegedülhet, a nagynénjének meg a csillagoknak, az nem fog az ő tortájuk kedvéért közébük, tudatlan lányok közé leszállni. De Amál nem sokat vitatkozott a terveiről, ő akkor hordozta legálmatagabban a szürkéskék szemeit, amikor, mint a sakkozó, a húzáson törte a fejét. Másnap már tanácskozott keresztmamával, s hogy csinálta: úgy öntözte a hátsó ház s a kapujuk közt a fuksziákat, hogy a fiút bemutatták neki A nénivel ment ki a városba, s hogy, hogy nem, a néni egy megjegyzést tett a fuksziákra, s a következő percben azt mondta: hadd mutatom be, Amálkám, az unokaöcsémet. Micikét az első hír felháborította. - Nem megmondtam, hogy csupa színlelés az egész Amál. Ő és a virágöntözés! Emlékszel a hortenziára, amit húsvétkor kapott, azt is énnekem kellett megöntöznöm. Egy csepp víz, annyit sem öntött rája. De aztán az ő fején is átömlött az izgalom. S egyszer csak ő is szaladgált, javasolt, s másnap Esztinek már sírva panaszolta, hogy anyuka még mindig nem hívta meg a vendégfiút.

Esztit a legnagyobb meglepetés az ünnep reggelén érte. Épp az uzsonnai tortát vitte át Wiesmayerékhoz. Az, hogy Eszti születésnapját Wiesmayeréknál ülték meg, Tunyogi nagymama háziasszonyi gondjait megsokszorozta. Az összevont ünnepet ő úgy fogta föl, hogy az ő polgári konyhájának most föl kell vennie a versenyt a bécsi asszonyéval, s ez nagy sopánkodást meg reménytelenséget de ugyanakkor kivételes ambíciót is váltott ki belőle. Előző nap az egész konyha egy cukrászdává lett; Juszti néninek is be kellett jönnie a tanyától, Eszti kezéből meg nem ment ki a fogórongy, mellyel zárt, fehér kötényében a sütőajtót s aprósüteményes tepsiket nyitotta, húzogatta. A hidegtálakat csak délután küldte át nagymamuska, hogy a kolbász meg ne zöldüljön, a tortát azonban Eszti már délelőtt átvitte. Minthogy egész úton csak a torta "Éljen Amália" felírását nézte (Juszti néni csokoládé betűkkel írta rá a fehér zománcra), az apját csak akkor vette észre, amikor az utca túlsó feléről átszólt rája: - Hova, hova? Ja, persze. Nem gratulálok; este úgyis ott leszek nálatok. A tortáról nyilván a születésnap jutott az eszébe, a születésnapról pedig a maga ígérete. Eszti elképedt arcáról aztán olyasmi is fölrémlett, hogy ővele megígértettek valamit; itt van valami asszonyi dolog, amiről nem szabad szólni. - Vagy ezt nem kellett volna megmondanom? - jött ki a kis utca közepére. - Vedd úgy, kérlek, hogy nem mondtam. S a szórakozottságán elmosolyodva, továbbment a maga külön szeszesebb légkörében.

Eszti lélegzet nélkül ért a Nagytópart utcába. - Képzeld el - mondta a kapunyitó Micikének. - Képzeld el - mondta ugyanabban a pillanatban Micike is, s Eszti nyakába csimpaszkodott, s az is az övébe. Egypár pillanatig mindenik a maga újságjával nyomta vissza a másikba az övét. - Képzeld el, ott lesz, anyuska meghívta. Azt mondták, nagyon örül, hogy ilyen kedves társaságot... - Apuskám, képzeld el, apuskám is ott lesz nagymamuskáméknál. Azt mondta, este találkozunk. Mit gondolsz, eljöhetek azért én hozzátok? - Hát ezt ki árulta el? - kiáltott föl Micike, amikor végre rájött, hogy a barátnője minek lelkendezik. - Ugye, ez az álnok Amál, ez árulta el? Mert ennek az a boldogság, ha az én örömöm elronthatja. - Dehogy Amál - tiltakozott Eszti, aki meg Micike fölháborodásából nem értett semmit. - Apuskámmal találkoztam, itt a ti utcátokban. - S megmondta? Ó, pedig hogy titkoltuk előtted. Ezt akartuk meglepetésnek, hogy te békítsd ki őket. Hazamégy tőlünk, s ott találod. Én voltam a keresztmamádnál; keresztmamád nagymamuskádnál s apuskádnál. Jaj, olyan jó lett volna, de nem is mondod: mit szólsz a fiúhoz? Ugye, édes tőle, hogy átjön? - Hát te mesterkedtél? - szöktek Eszti szemébe az örömtől a könnyek. - Ó, te kis bolondos - mondta. S ahogy betáncoltak, s Micike a nyakát ölelte s egy lábával kettőt-kettőt szökött, maga is olyan szívesen csinálta vele. Máskor szégyellte magát érte, mintha neki nem illene így ugrálnia, most azonban ő is boldogan sasszézott befele.

Ott benn aztán egyszerre három szólamban is folyt a mese a fiúról, a tortáról, keresztmama követségéről. Végül is Wiesmayerné beszámolójánál állapodtak meg: ő hogy mondta el, hogyan folyt le a fiú meghívása. "Egy kis vendégség lesz nálunk. A lányom, Amál s a barátnője, az is nagyon kedves lányka, most lesz tizenhárom éves. Tudom, kedvesem, hogy a te öcséd másféle szórakozáshoz van szokva. Ezek bizony csak kis egyszerű intézeti lányok, de ha gondolod, hogy jól érezné magát közöttünk..." "Nagyon kedves vagy. Már én is gondoltam rá, hogy össze kéne a lánykákkal ismertetni. Hidd el, sokszor úgy sajnálom szegényt. Nincs is gyerekkora: csak a kötelesség." Az anyjukkal már kétszer is elmondatták, s most maguk közt mondták Esztinek. Amál az édesanyja szavait élvezte. Ahogy elismételte, előtte volt az egész jelenet, s benn anyuska, az ő úriasszonyi finomságával (mikor lesz ő ilyen tökéletes asszony). Micike meg, amit a fiúról mondott. Ki gondolná, hogy ilyen magányos egy ilyen fiú: folyton csak hegedül, nincs is rá ideje, hogy lányokkal beszélgessen. Vajon fog-e nekik is hegedülni? Eszti mit gondol? Előre szóljanak, hogy hozza át a hegedűjét, vagy csak uzsonna közben, szinte véletlenül? Wiesmayerné megdicsérte nagymamuska tortáját, s elnézően mosolygott a lányok örömén. A nagy boldogságban csak Józsi nem vett részt. Ez is lánydolog; egy kis cincogót ennyire felfújni. Ha egy nagy föltaláló lakna a házban, biztosan nem izgulnának így. Pedig mutassák meg, mit csináltak a hegedűsök a világon. Még a hegedűt is fizikus csinálta. A lányok azonban ezen is csak kacagtak. Mintha a vaskos Józsi a nyitott ablakból jövő hangot, azt a holdsugarat akarná a kiálló fogával elkapni s cibálni.

Délutánra már csak az maradt, hogy a megterített asztal körül ugráljanak és tanácskozzanak. Micike azt akarta, hogy szórjanak virágot a tányérok elé. Amál szerint elég, ha a két húsos tál közt áll egy vázában a szegfű. Aztán, hogy a torta s a gyümölcs a kisasztalon álljon-e, vagy akkor hozzák be, amikor a hússal már végeztek. Hogy ki hol üljön, s tegyenek-e kis kártyácskákat a tányérok mellé, ahogy Amál hallotta, s azon a fiú családi nevét is kiírják-e, vagy elég, ha azt írják, hogy Feri. Keresztmamának, aki szintén meg volt híva, minduntalan bírónak kellett lennie. Wiesmayerné pedig mint legfőbb ítélő ült a hímzése fölött a benyílóban. A végén már nem volt semmi tennivaló: a három lány ott állt a térítőre szegzett szemmel az asztal körül; szemükben még benne volt, hogy hibát vegyenek észre s ugorjanak, de már csak a szalvétát igazították meg, vagy egy kenyeret helyeztek el másképp. Valóságos megkönnyebbedés volt, amikor a kertablak előtt a lépések fölhangzottak.

Eszti most látta először a fiút. Náluk egypár évvel idősebb fiú volt, olyasmi, mint Józsi, de sokkal soványabb, s az arca olyan vékony metszésű, mint egy lányé. Sötétkék ruha volt rajta, hosszú nadrág, s dobozt szorított a hóna alatt. Úgy állt ott a nagynénje mellett az ajtóban. Szerényen nézte a mindenfelől előcsörtető néniket s lányokat; közben többször is meghajolt. Esztinek ezek az ismételt félmeghajlásai tetszettek legjobban. Mintha félt volna, hogy elmulaszt valamit, ha nem hajol meg elég udvariasan. - Ezt a csekélységet az ünnepeltnek - tette le a dobozát a bemutatkozások után az asztalra, mint aki azzal is túl van valamin, ha attól megszabadult. - Melyik ünnepeltnek? - fogta meg Micike a csokoládés dobozt. - Mert kettő van. A fiú tétova mosolygással nézte a három lányt: nem volt épp megzavarodva, mint egy kamasz, inkább, mint egy herceg, akit arra neveltek, hogy senkit meg ne bántson. - Kettő? - mondta. - Ezt nem tudtam. Akkor tán kettőt kellett volna hoznunk - s a nagynénje után nézett. - Majd elosztják - mondta Micike, aki egyszerre anyának érezte magát ettől a félszegtől. - Nem, Amálnak van a nevenapja. Legyen csak az övé - mondta Eszti elpirulva.

Azonnal hozzáfogtak az uzsonnához. Az uzsonna legfőbb fogása persze a vendégfiú volt. Mind őt nézték, őt ették, csak Józsi fojtotta ellenzékiségét az asztal végén mohó táplálkozásba. Nagy feje a tányérba volt ütve, s mohó szája fölött a bajuszkáján egymás után jelent meg a habos csokoládé fehér és barna sávja, aztán a szendvicsek zsírcsöppjei, a rumostortamáz piros morzsái, majd a kézből harapott körte, végül a parfé fölolvadt leve s a jóllakástól gyöngyöző száj harmatcseppje. A vendégfiú ezzel szemben evés közben a három lánykát nézte; tétova mosolygás ült az arcán, amiben egy kis öröm is volt, hogy ő most fiatal lánykákkal uzsonnázik, s igen sok figyelem, hogy abból, amit mondanak, semmit el ne mulasszon. Természetesen a zenéről beszéltek. Eszti csak ámulta, hogy Amál milyen ügyes kérdéseket tud föltenni. Hogy mikor lesz a legközelebbi hangversenye, s kiktől szeret a legjobban játszani. A fiú azt mondta, mindenkitől szívesen játszik, de a mestere Mozart-hegedűst akar csinálni belőle. Amál erre is tudott felelni. Kalocsán volt egy hangverseny; ott játszottak Mozartot. - Biztos a c-moll misét - mondta udvariasan a fiú. Amál azt mondta: Igen, ő is azt gondolja. Eszti is volt Leona nénivel hangversenyen, a műsora is megvolt az irkái közt, de ő csak azt merte mondani, hogy gyönyörű volt. Hogy melyiket ki szerezte, arra, igazat szólva, nem is igen ügyelt. A fiú nyilván örült, hogy a maga foglalkozásáról kell beszélni ebben az idegen ebédlőben: a szakja szinte védőburok volt körülötte. Még Micike kotyogására is boldogan mosolygott. Micike attól, hogy a fiú ilyen félénk volt, egyre bátrabb és kuncogóbb lett. Először csak olyanokat kérdett, hogy nem rossz-e annyit gyakorolni, a végin azonban már azt is elmondta, hogy esett le a szapulóról. - Maga mit gondolt ott fönn, hogy mi az? - nézett rá a kis csimpánzarcával. A fiú jókedvűen nevetett. - Már nem is tudom, hogy mit gondoltam. - De egyszer csak zsupsz, becsapta ott fönn az ablakot... - A három hölgy, aki a benyílóban kóstolgatta a süteményeket, elégedetten nézett ki a nevető gyerekekre. - Úgy látszik, az öcséd is jól érzi magát - mondta Wiesmayerné a nyelvtanárnőnek. - Igen, még nem is hallottam ennyit nevetni.

Uzsonna után Micike elkezdett célozgatni, hogy Feri (most már csak így hívták) játszhatna nekik. Most neki sem kellene leesnie a szapulóról. - Valamit Mozarttól - mondta Amál is. Eszti egy kicsit félt, illik-e ez, hogy kunyeráljanak neki, de ő is hallgat, mint Józsi, az még illetlenebb. A fiú most is mosolygott, s Esztinek úgy rémlett, hogy őt nézi közben. A kérlelés olyan hangos lett, hogy a benyílóban is meghallották, s keresztmama és Wiesmayerné is csatlakozott a kérlelőkhöz. A fiú a nénjére nézett, mint aki kész mindenre, de nem látja pontosan, hogy kéne a dolgot nyélbeütni. - Hát játssz valamit a kislányoknak - mondta. - Várj, majd én átszaladok a hegedűért.

Micike felvisított az örömtől; amíg a hegedű meg nem jött, másról sem volt szó, csak az ő örömükről. A fiú szelíden mosolyogva nézte az örömüket is. Szinte nehéz volt elhinni, hogy a múltkori hegedű ez alá az arc alá szorult ott fönn az erkélyen. De attól fogva, hogy a hegedűtok egyszer kinyílt, a fiú fokról fokra megváltozott. Előbb csak valami mesteremberi komolyság ült ki rá, ahogy a húrokat pengette, mint amikor egy lakatos a zárat szétszedegeti. Mintha most ismerkedne a hegedűjével. Aztán szétnézett, hogy hova kellene az uzsonna romjai közt elhelyezkednie. Ebben a pillanatban az előbbi félszegség még egyszer fölbukott a hirtelen öreggé vált arcból. Végül is a cserépkályha előtt állt meg. Ahogy a hegedűjét az álla alá fogta s megmondta a darab címét, egy pillanatra megcsúnyult. Szinte látni lehetett most, hogy a hegedűvonónak azért kell egy percig ugrásra készen állnia a húr fölött, hogy ott benn, az arca mögött is ugorhasson. Eszti úgy érezte, hogy ez a perc arra kell neki, hogy az uzsonna roncsait, a szobában úszó émelygős szagokat, Micike biztató vigyorgását s a többiekét, őt magát a konfirmációs ruhájában, végleg elfeledje. A hang már úgy jött, mintha egy angyalnak adta volna bérbe a testét, először még megfeszülve, az ízületek, az idegek ágaskodása ellenében, később mintha a zene maga szüntette volna meg a nehézséget, a megfeszített arc lassan ellágyult, szinte maga is zenévé lett.

A hegedűszonáta után a nagynénje még egy kisgyerekeknek valót is eljátszatott vele, valami ördögmotollát vagy mit, amitől Micike nem tudott hova lenni, aztán a lakóék elvonultak. Feri holnap utazik, ma még pihennie kell. Az ottmaradtak természetesen másról sem beszéltek aztán, mint őróla. Micike azt mondta, hogy ő a második darab alatt nem is látta a kezét, mintha három keze lett volna vagy egy sem. Mit kellett annak gyakorolnia, amíg úgy megtanult a vonóval száguldani. Amál az első darabot dicsérte, a felnőtteknek valót. Józsi azt mondta, hogy a lányok csak affektálnak; ha nem hallották volna, hogy ilyenkor a földre szegzett szemmel és elmélázva kell ülni, biztos ásítoztak vagy tán el is aludtak volna. Wiesmayerné és keresztmama a fiú jövőjéről beszélt. - Mi pénzt fog ez keresni! Ettől a pénztől mintha maguk a lakók, sőt, a bácsi békái is megszépültek volna. Azt mondták, hogy a tehetség föltétlen ott van a családban; tagadhatatlan, hogy a bácsi meg a lánya sem hétköznapi lelkek. Eszter szolgálatkészen szedte össze a tányérokat, nevetett Józsin, és segített a lányoknak egy-egy szóval a dicséretében. "A második is édes volt", "nekem az a középső csendes rész tetszett". Szándékosan nem mondta: tétel, pedig Leona néni elmagyarázta neki, hogy tétel és andante. De ezek a szavak inkább csak függönyei, mint ablakai voltak a boldogságnak, amit magában érzett. Nem is tudta biztosan, minek örül. Annak, hogy az ő számára még nincs vége a napnak (ez éppolyan szorongató is volt, mint örvendetes), hisz őt még otthon várja a nagyobb öröm, apuska s nagytatáék, mint a mesebeli vadak, akik az ő kedvéért szépen egy vacsorához telepednek. Vagy hogy ilyesmi is van, mint ez a fiú. Mint a templomban a kórusra, az egész életen át lehet valahova a magasba, a messzibe hallgatózni. - A mi négykezeseink Amállal... - mondta kacagva. Azt akarta mondani, hol baktatnak azok e mögött az átváltozott fiú mögött. Négy kis cammogó medve, amint botlik, iparkodik. De az is szép, hogy az ember a szépnek utánacammoghat.

A Máté-lányok kísérték haza. Amál úgy ment az egyik oldalán, mint akinek külön titka van. Micike a másikon belécsimpaszkodott, s állandóan beszélt. A felét hangosan, hármuknak, a másik felét egy csomó nyálcseppel csak az ő fülébe. - Jól állt a szőke hajához az a kék ruha, ugye? S milyen vékony bokája volt. Láttad Amált, milyen pillantásokat vetett rá? Biztos szerelmes bele. Eszti összehúzta a nyakát. - Jaj, ne, úgy csikland. Egy szót se hallottam - tette hozzá, hogy Amál meg ne sértődjék. S érezte, hogy amíg nevet, összehúzódik a szíve. Minél közelebb értek az ő várkapujukhoz, annál távolabb került a mellette lépkedő két lány ábrándjától és csacsogásától. Megpróbált azzal az örömteli izgalommal gondolni rá, amivel napközben, de most, hogy itt volt a ház előtt, már szinte elengedte volna. Mintha az a vacsora otthon beszívná s a maga sötétségébe kavarná, a gyümölcsparfét, a hegedűt, a Wiesmayerné egész uzsonnáját. - Kár, hogy az ilyen szép nap is elmúlik - mondta Amál. - Jó neked - vette át Micike -, téged még ezután fognak ünnepelni. Mondd, tudsz még enni? - Jaj, nem én - nyúlt a hasához Eszti, s aggódva hallgatta, amint a húzós csengő benn az üres folyosókat végigkolompolta. Juszti néni jött kinyitni; a kezében még ott volt a pecsenyeforgató villa. - Csakhogy jön, apuskája már itt van. Na, siessen csak - szalajtotta föl, mintha abból, hogy apuskája itt van s ő nincs, valami baj származhatna. Szívdobogva állt meg az ajtó előtt, hogy bentről mi hallatszik. De csak az a színtelen, ki nem vehető beszéd, ami a csendes társalgás jele. - Na, csakhogy itt vagy - állt föl nagymamuska, ahogy ő belépett, mint aki mehet a konyhára, nem kell tovább őrködnie.

Az asztal már meg volt terítve; a kanalak és poharak a függőlámpa fényében csillogtak; de a három árnyék a szoba homályában ült, a két férfi az ablak előtt a kisasztalnál, nagymamuska a kanapén. A három arcon, ahogy feléje fordult, nem látszott semmi különös. Biztos, hogy nem volt szóváltás köztük. Csak mintha valami sötét ködből dugták volna ki. Nagymamuskán gond látszott: mikor ér afölé a beszéd. Azért is nem ment ki a konyhára, hogy a kellő szónál közbe tegye a magáét. Nagytata is úgy ült ott, mint aki el van szánva, hogy inkább keveset szól, mint sokat. Nyilván csak a szilvóriumot töltötte, meg az apuska elé tett különféle szivarokat kínálgatta. A legkiismerhetetlenebb a vendég arca volt. Unatkozott, türelmetlen volt, vagy csak a két öreg óvatossága tükröződött benne mint mulatsággal elegy ingerültség? Eszti beléptére mind a hárman otthagyták a helyüket. Az apja homlokon csókolta, s odaadta neki az ajándékát: Petőfi összes költeményeit. Nagytata fölállt a kisasztal mellől, megdörgölte a derekát, s azt mondta tréfásan: - Látom, nem éheztetek, mert akkor már megjöttél volna. Nagymamuska megkérdezte: - Na, hogy volt? S amikor látta, hogy Eszti mesélni kezd, ment ki a konyhára, a sülő ételek utolsó seregszemléjére. Mindnyájan megkönnyebbültek, hogy a régi helyüket elhagyhatták. Még Eszti is úgy beszélt a parféról, hegedűsről, mint aki a beszédtől megkönnyebbedést érez. - Hát nagyanyád tésztája? - tréfált nagytata. - Nem mondták, hogy ezt a parasztlaskát jobb, ha hazaviszed? - Á, dehogy - nevetett ő. - Józsi kettesével falta a puszedliket.

Amikorra asztalhoz ültek, mind úgy tettek, mintha elkapták volna tőle az elevenséget. - Hát Józsinak nem tetszett a hegedű? - villantotta ki sárga fogát nagymamuska a szokatlan nevetésben. - Na, ezzel én is úgy vagyok, mint Józsi a hegedüléssel - mondta nagytata is az uborkasalátára. - A végin még beleszerettél abba a hegedűsbe - mutatta apuska is, hogy jókedve van, átnézve rá a lámpa alatt. - De apuska, kérem! - pirult el Eszti inkább hálásan, mint szeméremből. Most már, hogy mindenki kimutatta a jókedvét, kezdett jó lenni: itt ülni négyesben a lámpafényben. Ó, ez még szebb, mint a névnap: olyan szép, mint a fiú hegedülése. Ha ma este jól megy minden: apuska minden vasárnap este itt vacsorázhat. Vajon szeret-e kártyázni? A máriás az biztosan gyerekes neki: jó volna, ha hármasban csinálhatnának valamit.

Már nem érezte szükségét, hogy elevenkedjék. Az is szép, ha a fogak szó nélkül dolgoznak a pompás falatokon. Étvágya nem volt semmi, de azért nagy figyelemmel bontotta-vágta azt az egy csirkeszárnyat, nehogy zokon vegyék az étvágytalanságát. Olyan jó volt köztük a kések, villák járását hallgatni. Nagytata föltartja a poharat, mentegetőzik a bor töréséért, nagymamuska meg időnként odatolja a tálat. - Tessék fogyasztani. - Saját nevelés? - fordul apuska a csöndben hirtelen nagymamuska felé. - A csirke? A tanyásnénak adtam ki hetesen, s ő nevelte föl feliben. - Úgy felibe, hogy ötvenből ötöt kapott - nevetett nagytata. - Kész ráfizetés vesződni vele; okosabb, ha a piacon veszed meg, legalább nem mérgelődöl. De hát az asszonyban benne van, hogy maga csirkéje legyen. - A tanyán, ahol ott a tarló, csak jó az - mondja nagymamuska. - Jóformán a semmiből kaparja össze a húsát. - Nem sokat ér az ott se. Csak a sok hajkurászás, ezt a dög viszi el, amazt a patkány.

- Hát kicsiben nem is fizetődik ki - ment bele Égető is. De egy kis rosszallás látszott az arcán. Az apósa azonban nem vette észre. Eszti már ismerte ezt: attól, hogy ő az állatot csak a hízótól fölfelé bírta, magát is különb embernek érezte. - A soktól meg Isten őrizz - csattant föl most is nevetve. - Márpedig össze kell barátkoznunk vele - mondta apuska kissé ingerültebben ettől a nevetéstől. Ez a gőgös nevetés: tudta ő, mi ez, sokat küzdött ő ezellen. - Majd ha abból kell élniük a gazdáknak is, összebarátkoznak vele. - Attól, szerencsére, még messze vagyunk, hogy a tyúkól után éljünk - mondta nagytata komolyabban, de még mindig engedékenyen... A hangján érzett már, hogy észrevette magát. - Amíg a mostani búzaárakat fönn lehet tartani. - De a mostani védővám: közgazdasági alamizsna, azt nem lehet az idők végéig fönntartani. - Nana - mondta nagytata. Az arcán látszott, hogy az alamizsna megbökte egy kicsit, de nem szólt. Apuska azonban tovább beszélt. - A búzát hovatovább nem lehet kivinni. A baromfi azonban exportcikk. Ahol élelmesebb a nép, már kezdenek rájönni. Orosházán már a gazdák sem tartják méltóságukon alulinak, hogy baromfival kereskedjenek.

Nagytata arcán látszott, hogy fölfogta, min lehet megsértődni. A búza ő volt, a baromfiexport a veje. Most már inkább csak színre kerülte a harcot, nem lényegében. - Mi, gyakorlati gazdák másképpen gondolkozunk erről - mondta mosolyogva... A gyakorlati szót az újságban olvasta, de a tudományos hangzása most jól jött, hogy a szónokló gazdán bökjön egyet. - Gyakorlati? Épp az a baj, hogy sosem gyakorolták. Csak ítélkeznek. Úgy vannak ezzel is, mint a gyümölccsel. Nem megy. Minálunk nem fizetődik ki. S ha valaki, mint Gyevi András, bebizonyítja, hogy megy: messze elkerülik a tanyáját is.

Eszti ijedten pislantott föl a nagyapjára. Boldog kábulatában azt hitte, hogy ez csak olyan eszmecsere. A Gyevi név azonban egyszer már elrontotta a gorzsai úton az estéjüket. Az öregember most is megdermedt rá egy kicsit. Úgy tett, mint aki tudja, hogy ő házigazda, s el akarja vágni a kellemetlen tárgyat. - Tudja Isten - vetette oda kurtán -, magyar embernek nem veszi be a természete. Égetőnek a "magyar természet" kigyújtotta a homlokát. Ő is a magyar természet képviselőjének tartotta magát. Most már mindnyájan látták, hogy a levegő megsűrűsödött az asztal fölött. Ez nem kedélyes asztal fölötti beszélgetés: rántott csirke szavak, mellhús rágás közben. Nagymamuska rebbenten jártatta a két férfi közt a szemét; Eszti is fölneszelt boldogságából. - Ne azonosítsuk a magyar természetet a mi maradiságunkkal - mondta Égető azon a száraz, tekintet nélküli hangon, amelyikkel az ünnepélyen ijesztette meg a leányát. Látszólagos nyugodtsága ellenére is volt valami éles és vak ebben a hangban, mint aki megrezzenés nélkül megy át a más érzékenységén, azzal, amit az igazságnak hisz. - A magyar természet nem zárja ki a fantáziát és a kezdeményező erőt. - Kezdeni könnyű - mondta nagytata szinte gonoszul. - Befejezni sem ördöngösség - mutatta Égető hangja, hogy a "kezdeni" mögött érti a kerekeket, a tarhonyát, a hegyet s a többit. - A példa mást mutat - mondta nagytata, s kacsintott is egyet.

Nagymamuska tudta, hogy ez már a fölindulás jele. Azt mutatni, hogy ő még nevetni is tud, bár a csikók már viszik. - Hogy a példa mit mutat, arról lehetne beszélni. Nem mindig az a jó példa, amit annak hisznek. - Az élet megmutatja - mondta nagytata makacsul... Nem mondta, hogy mit, de Égető megértette. Ez a hízott paraszt azt vágja hozzá a kurta, gőgös mondataival, hogy alul maradt. - Hogy az élet mit mutat meg, attól is függ, kinek mutatja. Kajafás is azt mondta otthon a feleségének: látjátok, ez a nyugtalan Jézus ott szomjazik a kereszten, nekünk meg enni-innivalónk is van bőségesen... Ezt pedig nagytata értette el. Hogy ő úgy ül a maga vagyonán, mint a Krisztus gyilkosai. - Én nem szégyellem az életemet - mondta, s a visszatartott düh mint kékség, krákogás, rekedtség tört elő az arcán s a hangjában. A két nő - lélekben - már szinte odaugrott hozzá, mint akinek baja lehet. - Ugyan már, hagyjátok - mondta ki nagymamuska. De az arcán látszott, hogy itt a vihar, az ő intő szava már elkésett. Csak Égető volt nyugodt. Mintha az, hogy az apósából ki tudta csalni a tehetetlen dühöt, visszaadta volna a hidegvérét. - Ki beszél itt mirólunk? - mondta kegyetlen nyugalommal. - A maga életét mindenki a legjobbnak tartja.

Ez a hang nagytatára is ráfagyasztotta a dühöt. Ennek a hangnak a tükrében, ha még egy szót szól, hörcsög paraszt lesz belőle. Hirtelen kemény kéreg támadt rajta, amely alatt - mint bolognai üveggyöngyben - csak annál jobban forrt az elkeseredés. Amíg a veje ott volt, töltött, de nem szólt többet. Annál elfogulatlanabbul beszélt a másik bűnös. Esztit kérdezte, hány éves az a hegedűs. S aztán egy másik kis hegedűsről kezdett beszélni, akit Monte Carlóban hallott. A nőkben csak annyi erő volt, hogy egy "igazán"-nal, "ó, tényleg"-gel meg-megtoldják a beszélgetést. Közben oldalt-oldalt pislantottak nagytatára. A fekete után Égető fölállt, megcsókolta Eszti homlokát. Ahogy nagytatával kezet fogott, kurtán ránevetett, mintha azt mondta volna, na, mi jól viselkedtünk. Nagytata bólintott, de az asszonyokra bízta, hogy Égetőt lekísérjék.

Amikor visszajöttek, ő már benn volt a hálószobában. Nagymamuska megállt a betett ajtó előtt, aztán nagy óvatosan bement. Eszti rá akart szólni, hogy mért tetszik bemenni, de nagymamuskát a sok esztendő arra tanította, hogy ilyenkor be kell menni; tán egy kis élvezetet is talált benne, hogy működőben lássa a rettegett természetet. Először csak a lépéseket lehetett átról hallani: a föl-le járás egyforma s az ágyazás kihagyós lépéseit. Aztán egypár szó is esett: nagymamuska mondatnyi szavai s nagytatából egy-egy rövidebb. Nagymamuska beszéde mind hosszabb, nagytatáé mind kurtább lett. Egyszer csak megfordult a helyzet, s attól fogva csak nagytatából dőlt a kiabálás. Eszti ijedtében az edényt kezdte kihordani. Amikorra visszajött, a két öreg a nappaliban volt. Nagymamuska ott sírt a kanapén, az Eszti kidobott ágyneműjén; nagytata, mint a kimúló vihar, visszavonulóban az ajtóban. Eszti belépése azonban még egyszer föllobbantotta a dühét. - És te is - szólt rá, ahogy nem hallotta még beszélni. - Ha olyan kedves az apád, hát neveljen ő. Én majd ráhagyom a Kajafás-vagyont az egyházra.... S azzal bement.

Eszti aznap úgy aludt el, hogy nagymamuska ott sóhajtozott az ágya szélén. Már nem velük aludt, hanem kinn a nappaliban, az öreg Tunyogi dédapa képe alatt, a kanapén. - Vizes ruhát kéne a fejére tenni - mondta nagymamuska. - Attól félek, hogy egyszer így megüti a guta. De megöl, ha bemegyek. Látod, ez volt az én sorsom negyven éven át. S most még csak hagyján, de amikor még jobban bírta magát. Ó, sok volna azt elmondanom, mit kellett mellette szenvednem... Ezek, látod, a férfiak. Az egyik percben szép csendesen beszélgetnek, aztán jön valami, és fönn van a láng a tetőn. Én nem is tudom, min kezdték el, a tikokon, ugye? - mondta, a sopánkodó arcával egy rövidet nevetve. - Azon - mosolyodott el Eszti is. Ezen a "tik" szón át az egész háborúság olyan komikus kakasviadal volt. - Te se vedd föl ám, amit neked mond - intette Esztit az öregasszony. - Dehogy hagyja az egyházra. A nagy féltékenységtől van az egész. Ahelyett hogy hálát adnának a Jóistennek, hogy van, akinek együtt örüljenek.

Fölkelt, odament az ajtóhoz s visszajött. - Még járkál - mondta. - Majd ha lefeküdt, viszek be egy lavór vizet meg kendőt. S tovább beszélt mindenfélét a fiatalságukról. De Eszti ebből csak annyit látott, hogy nagymamuska sem volt boldog.

Ő pedig azt hitte, hogy ha olykor veszekedtek is, a nagyszülei mégiscsak boldogok.

Aztán már nem is a nagyszüleire gondolt. Lám, az ő születésnapja is hogy végződött. S hogy valami szép maradjon az eszében, leragadó pillái mögött a fiúra próbált emlékezni. A fülében kavargó hangokon túl hegedűszót hallott. S egyszer csak nem hallott semmit sem.

Eszter talán sosem örült úgy a tavasznak, mint ebben az évben. Ez volt az első tél, amelyiken nem járt iskolába. Ő ugyan azon volt, hogy kiegészítőt tesz, s megszerzi az érettségit, Leona néni írt is nagytatáéknak ebben az ügyben: ők azonban azt mondták: elég a hat felső; ilyen lánynak, mint ő, nem kell a vagyontalan, csúnyuló lányok közt holmi diplomáért gázolódnia. Eleget koplalt meg fázott a drága pénzért Pesten: a fűtetlen vonatokon csak egy utazás is játék az élettel. Ebben az évben a háborúnak mindenhogy véget kell érnie, ha aztán még mindig tanulni akar, érettségizzék le, addig itthon is megfizetik a különórát. Az őszön már a nagyanyja is betegeskedett; a két öreg a betegség miatt is tartóztatta; az öregasszony, hogy gyöngédséget kapjon, s ellágyult kedvében maga is gyöngéd lehessen; nagytata: hogy ne magának kelljen a beteget kerülgetnie. Így aztán Eszti itt töltötte köztük a nagy, üres portán a sötét hónapokat. Egy ideig latinórákra járt egy nyugdíjas kollégiumi tanárhoz, de a télen az is elbetegeskedett, úgyhogy csak a következő évi zongoraiskolákban botladozott; persze, azokból is hiányoztak a Leona néni temperamentumos karikái, amelyekkel a "fals" hangokat szokta bekeríteni. A pianínója, melyet már azért kapott, hogy jobb kedvvel maradjon, ott állt a lakatlan szárnyban, a szülei hajdani lakásában. Az egykori háló most az ő szobája volt; aludni ugyan nem aludt ott (a délelőttje is a konyhán s nagytata körül telt el), délután azonban, amíg az öregek szunnyadtak, áthúzódhatott a régi kottái s a francia irkái közé egy kis szellőzésre.

Nyomasztó tél volt. A két öreg azonban a céltalan, korán sötétedő napoknál is jobban megülte a lelket. Nagymamuskát a betegség váratlanul érte. Évek óta figyelte nagytatán, az ő sok évtizedes tanulmánytárgyán, az öregséget. Hogy már nem jár olyan keményen, mint régen, a karosszékből részletekben áll föl, külön a térdivel, külön a derekával; amíg a szemét meg nem operálták, az ajtón bejövöt is olyan erőltetetten nézte, hogy ugyan ki lesz hát belőle. A cseléddel is más már, mint régen; ha látja is a hibát, nem szól, csak ráhagyja. Minthogy magán nem vett ennyi fogyatkozást észre (a konyhát, az olvasást éppen úgy bírta, s a nagytata körüli félelme sem lappadt), mindebből azt következtette, hogy nagytata fog előbb az életből kikopni, amit rendjénvalónak is érzett, mert inkább akarta őt sínylődésben ápolni, mint hogy maga jusson oda, hogy ott sínylődjék tehetetlen, a szeme előtt. S most egyszerre itt volt benne a pusztulás. Nem az, amelyik szálanként, a héja felől hámozza az embert; az, amelyik a test közepébe veszi be, s onnét rágja kifelé magát. Ez a fölfedezés megrémítette. Először maga előtt is titkolta; erőltette a dolgot, háthogyha elmúlik. Csak a szemei forogtak rémültebben; észreveszik-e, ha a lába alél, s verejtékkel a hátán egyszer csak le muszáj ülnie.

Szerencséjére, nem tartozott azok közé, akiknek az arcszínét, a kövérségét, halántékában az árnyékot számon szokás tartani. Esztit minden hazajövetel után megvizsgálták: "híztál", "fogytál", "ahhoz, hogy Pesten élt, elég jó karban volt". Még nagytatát is megnézték: "jól bírja magát az öreg Tunyogi" vagy: "a vén Tunyogi sem a régi ám már!" Nagymamuska azonban csak egy fejkendő, egy kiálló has, egy cúgoscipő, amelyen nem volt szokás változást keresni. Keresztmamának tűnt föl, amikor a gyerekágya után eljött (negyvenéves korára gyereke is lett). - Valami baja van, Tunyogi néni? S attól, hogy már látják is rajta, hirtelen kiömlött belőle a sok eltitkolt bágyadás, a félelmes tünetek, s a magán való elérzékenyedés egy pillanatában bevallott mindent. Attól fogva aztán igazán beteg volt, orvoshoz, kórházba cipelték; kijárta a testi-lelki megszégyenülés hosszú iskoláját. Eszti voltaképp nem is tudta, hogy mi a baja. Nagymama csak keresztmamával beszélt róla, ő lett a súgó-búgó társa. Eszti előtt azonban ő is csak általánosságban kérdezte meg: "No, hogy vagyunk, Tunyogi néni?"; a tüzetesebbre behúzódtak a belső szobába. Az elzárt bádogedényből s abból, hogy időnként bábaasszony jött a házba, mégis megértette, hogy nagymamuska betegsége is azokkal a dolgokkal függ össze, amelyekre fiatal lányoknak nem szabad gondolniuk. Ilyesmire következtetett abból az émelyítő szagból is, amely hol gyengébben, hol erősebben állandóan ott volt az öregek szobáiban.

Nagytata, amióta a betegség nyilvánvaló lett, másképp kerülgette a feleségét. Nem morgott, nem bántotta meg, de nem is beszélt vele. Ha egy-két szót kezdett, már fordult is odább, mintha rájött volna, hogy máshoz beszél, mint akihez szólani akart. Időnként azonban megnézte nagymamuskát. Ahogy a kanapén ült, vagy a konyhán ereje megfeszítésével segített Esztinek, egyszer csak elébe került, s az arcába nézett. Olyan volt ez a fürkésző pillantás, mint egy vizsgálat. Mint aki nem ad az orvosok beszédére, s maga akarja felmérni, hányadán vagyunk hát. "Hát ennyire vagy már? Ebből sem lesz már asszony" - mondta egy-egy ilyen vizsgálat után a szeme. Nagymamuska is fölfogta ezeknek a pillantásoknak a jelentőségét, mert ijedtében rögtön tenni-venni kezdett. Volt valami ezekben a pillantásokban az állat önző szívtelenségéből, mellyel beteg társát megszagolja és otthagyja, a gazda mogorvaságából, aki nagy kár idején így mér föl szó nélkül egy felfújt tehenet vagy a farkát behúzó disznót, de az élettárs bánatából is, aki sem hazudni, sem siránkozni nem tud, csak jár-kel morcul, szinte a jövő elhagyatottságával. Ezeken a pillanatokon kívül semmi sem mutatta, hogy a betegségről tudomása van. Fölkelt és lefeküdt a kettős ágyba a felesége mellé úgy, mint idáig. Ha keresztmama beszámolt neki a kórházról, csak hallgatott, s vette a nagy tárcát; kényszeredetten, nem tudni, a beszámolótól vagy a kiadástól. Ha a bábaasszony megjelent, nagymamuska ijedten pillantott rája: mintha valami tisztátalanság okozta volna, hogy ilyen koros asszonynak ilyesmire van szüksége. Ő meg ment ki a tornácra vagy az udvarossal veszekedni.

Eszti azt sem tudta, érzi-e azt a szagot. Keresztmama a búcsúzásnál mindig figyelmeztette: - Esztikém, szellőztessetek. Egy kicsit odahajolt, s mint aki kellemetlen, de mellőzhetetlen dolgot mond, úgy lehelte oda az utolsó pillanatban. Nagytata nem kérdezte, mi ez, honnét van, a leghalványabb célzást se tette rá. Pedig őneki kellett a legerősebben éreznie: hiszen ha fölhajtotta az ember az ágyterítőt, csak úgy dőlt alóla. Ő még csak meg sem húzta az orrát. Igaz, ha soká volt benn az ember, eltompult iránta, de Eszternek elég volt egy negyedórára átmennie a maga szobájába, s éppúgy érezte, mint előbb. Lehetséges, hogy nagytata ne érezte volna? Mi volt az, amivel ebben a nehéz hullaszagban járt: tompaság, tapintat?

Azt, hogy ez az együttélés a betegséggel őt is megviselte, csak más dolgokon lehetett észrevenni. Nem tréfált többet, nem mesélt; ha kinyitotta a száját, az zsörtölődés volt kormánnyal, háborúval. Ezzel pótolta azokat a veszekedéseket, amelyek a beteget megijeszthették. S az udvarosra, a tanyáról betévedt asszonyokra rontott rá, mintha szobán kívül az indulat, amely a betegség közelében csak senyvedt, kinn hirtelen levegőt kapott volna. Nagymamuskát azonban nem lehetett megtéveszteni. Ő betegen is tudta, nagytatában mit mire kell visszavezetni. - Ennek is csupa méreg az élete, szegénynek - tette rá a szót, ha valaki a háborúra panaszkodott. - Mintha az ő földjét élné az ellenség. De hát tudom, ez is csak azért van, mert én beteg vagyok.

Nagytata azonban nem tudta. Ő úgy zsörtölődött a rendeletekkel, mintha csak az keserítené meg az életét. A háborúról akkorra már lekopott minden cicoma. Az emberek keserűen gondoltak azokra az időkre, amikor a fellobogózott pályaudvarokon cigarettát osztottak a katonáknak, s ha a kórház sebesültjei fehér pólyáikkal a Kossuth-szobor alá kiültek, senki sem tolakodott körébük lelkes érdeklődésével. A férfiak a felmentésekre, meghagyásokra vonatkozó rendeleteket tanulmányozták, s ha kedveskedni akartak egymásnak, nem háborús híreket súgtak oda, hanem boltot mondtak, ahol a petróleum- vagy cukorjegyet aznap délelőtt beváltják. Az újságok sosem voltak ilyen szürkék, mint most, amikor a világ teli volt eseménnyel. A Reggeli Újság, mely ifjúkorában Döméék kiirtásával pezsdítette meg a várost, s később a függetlenségi képviselők kiharcolásával hozott lázba minden szívet, most körülményes rendeletekkel volt teli, melyek a rézmozsarak beváltási árát vagy a vetőmagszükséglet összeírását szabályozták; - köztük egy-egy összelőtt falu neve, melyet a németek feladtak vagy elfoglaltak.

Nagytata ezekben a rendeletekben is megtalálta a mérgét. Amióta a szemét megoperálták, megint maga olvasott újságot. De nem is volt ez olyan újság, amilyet fiatal lányokkal lehet fölolvastatni. Ő is csak azért vette föl szinte, hogy letehesse. Mihelyt a sérelmes intézkedésre rátalált, föltolta a szemüvegét, s nézte, hogy a többi bosszankodnivalóval neki is elmondja. - Na, itt van - mondta. - Most meg katonákat küldenek ránk. Nem volt elég a rendőrség, háromszázötven katona jön rekvirálni. Az majd kiszedi, ami még megmaradt. Eszti ismerte már nagytata érveit. Hogy az árpát, amit tőle harmincöt koronán vittek el, ötvenötön kell mint vetőmagot visszavennie... S hogy egy rossz vasüstért épp kétszer annyit számítanak a spekulánsok (mert a kormány is a zsebükben van), mint amennyiért a rézüstöt bevették. Eszter megpróbálta vigasztalni, hogy a katonákhoz és a jegyes asszonyokhoz képest nekik még mindig elég jó dolguk van. Ő azonban a hadseregszállítókhoz mérte magát, s dühbe jött a gazdatársadalom kijátszása miatt. Erre nem volt mit felelni, hallgatni kellett és bólogatni. A háború lassan mindenkire kimérte, hogy milyen formában kapja a szenvedéseit.

Rég volt az, amikor Eszter nagylány szeretett volna lenni, hogy ápolónőnek mehessen. - Ládd, a sok úriasszony is mind otthagyta - mondta most a nagymama. Vagy: - Az kellett volna, hogy mint bohó fejjel mondtad, lábadozót rendezzünk be anyuskád felén. A poloskák elől rég kiköltöztünk volna. Lassan az érmelegítők s a hósapkák kötése is kiment a divatból. S az élet természetes hajlandóságai kezdtek jelentkezni. Keresztmama ezen a farsangon rákapott, hogy a hajdani bálokról meséljen. Ezekben a mesékben ő maga tán még nagyobb gyönyörűségét lelte, mint a keresztlánya. Egy szép fiatal arc, amelyik figyelemmel fordul felénk, s szinte átragyog rajta a felidézett színek kavargása, magában is elég vigasz az emlékezőnek. Keresztmamában azonban, amíg a régi egyetemista bálokról mesélt, nagyobb dolog ment végbe, ő most növesztette ki, mint valami múltba nyúló amőbalábat, az asszonykorából a lánykorát; nem az igazit, keserűt, hanem amit mint asszony, úgy érezte, hogy megszolgált.

Harmincöt éves volt már, amikor a főnöke, Pohl, megváltotta őt a vénlányságtól. Nem kellett már raktáron maradt holminak, avas, rossz portékának éreznie magát. Tudta, hogy a Szarvasban az ura barátai egy hónapon át az ő nászútjukról gyártották a tréfát. De lám, negyvenéves korára még lánya is született. A kávéház asztalánál megint csak hahotáztak; de ő mégiscsak anya volt már. A másállapot azt a kis vénlányszínt is lemosta róla, amire az öreg fényképész nem volt képes. A sok hegyes csontot lágy zsírpárna kárpitozta ki, az arca kisimult, teje is volt bőven, s ha el találta beszélgetni valahol az időt, pelenkát kellett a mellére tenni, hogy a megindult tej a blúzán át ne üssön. A frufrujait már a másállapota alatt sem sütötte; laza kontyot hordott a tarkóján. Ez is olyan anyássá tette. Ha kissé későn is, teljes jogú polgára volt az asszonyok világának. S az külön boldogság volt: a mostani asszonykorához egy hozzá méltó lányságot csinálni. Ahol a valóságban a Szarvas erkélye alatt átült megnyitó csárdások, a barátjuknak kétségbeesetten odahunyorító táncosok, éjféli szünet alatti hazamenetelek s anya s lánya közti hosszú otthoni viták voltak, ott ez a soká sanyargatott s most annál mámorosabb öntudat fiákeres érkezéseket, férfivillongásokat fölidéző táncrendeket, a szupécsárdásokban elázott keménygallérokat fedezett föl. A fiatalemberek sokszor a ruhatárból lopták vissza őket: a kofák már kinn voltak a piacon, amikor végre az utcára kerültek. Előfordult, hogy Eszter anyuskája is ott aludt náluk, s ilyenkor rég besütött a nap a spalettarésen, s ők egy fél harisnyával a lábukon, egymás ágya szélén mesélték a táncosaikat, Juhászt, a mostani polgármestert, Lajkó Bandit, a rendőrkapitányt. A későbbi keserves megalázások alól kikapart egy-egy régibb, bakfiskori estét, amikor még Eszter anyja is lány volt, s az ő szelében őt is elmulattatták. A hosszú évek alatt, amikor már csak a házasemberek s a tablót készíttető diákok táncoltatták, ezek az esték inkább mint a mulatás kínzó ízei, s nem mint valóságos örömök emlékei éltek benne, most azonban Eszter csillogó szemével a száján, ezekből költött egy második lányságot magának.

Eszti nem hitte el, de nem is kételkedett keresztmama meséiben. Neki nem az volt a fontos, hogy keresztmama csakugyan részesült-e azokban az örömökben, amelyekhez most étvágyat csinált, hanem maga a mese, hogy ilyen örömök vannak; hogy a Szarvas nagy ablakai, melyek most kitolt szemként nézik a várost, a havas tető alatt csakugyan kigyulladtak, a húsz fiáker állandó ide-oda vágtatásban óvja az utca lucskától az uszályos ruhákat; a lépcsőházban s fönt a nagyteremben fekete szmokingok járkálnak a mázsás csillár alatt: az egyetemisták bálja a szembefordult kezdőpárok kéznyújtásával - "Nem ütik a jogászt agyon" - íme, megkezdődik. Nagytatáék szobájából olyan volt ez, mint egy álom. S ehhez az álomhoz őneki jussa volt. Ha nem jön a háború, nagymama vagy keresztmama ott fönn ültek volna az emeleti páholyban, s onnét nézik őt, amint egyenes dereka elbúvik s fölbukkan a sustorgó ruhák közt.

Eszti nem lázongott érte, hogy a háború miatt nem lehet bálokat tartani, s nem próbált helyette kárpótlást kicsikarni. A télen egy pesti tánctanár jött le egy kis lisztet összetanítani. Új táncok, tangó, vansztep voltak a hirdetésen. Nagymamuska egypár napra gondban volt miatta. - Látod, eljárhatnál rá te is. Ennyi idős lánynak kell egy kis mulatság. Csak ki kísér? Én már nem bírom az ülést, meg nagytatád is keres mindjárt. - Esztinek kellett megnyugtatnia, hogy ő nem kívánkozik oda. Kis gimnazistákkal ugráljon? Amál és Micike, ha hazajönnek Pestről, majd megtanítják. De ha vád, zúgolódás nem is lett keresztmama meséiből, lett mélabú, nyugtalanság, édes belső áramlás, melytől a zongorán meg kellett az etűdben állani s esztelen futamozni, mintha az, amit játszik, nem is kromatikus skála volna, hanem holmi rögtönzött fantázia. Vagy magától a zongorától is fölugrani, s anyuska málló holmijai közül elővenni a tüllfátylat, azt illegetni, majd a vállára, majd a csípőjére, s úgy forogni benne a nagy állótükör előtt, mintha hol a vállai körül lebegő tüllfelhő lenne, hol egy szoknya áramló darabja.

Mindez persze csak egy-két percig tartott, s el is szégyellte már; a nyugtalanság azonban, melynek ezek a mozdulatok csak rajzai voltak, megmaradt benne továbbra is. Már elmúlt tizenhét éves, s még semmi se történt vele abból, ami a régi lányokkal, nemcsak keresztmama elbeszélései, de a kötelező olvasmányok szerint is meg szokott történni. A Wiesmayer-lányok már évek óta szerelmesek voltak: Micike vakációról vakációra hozta a hírt, hogy Amál már megint kire vetette a szemét, s ő kivel van legszívesebben. Mint kislány ő is gondolta azt, hogy szerelmes. "Remélem, nem szerettél belé?" - ismételte el apuska tréfás kérdését magában. S éppen úgy elpirult. Ó, ez az apuska, gondolta, milyeneket kérdez. S elképzelte, ha csakugyan szerelmes volna. S ez olyan édes, különös érzés volt; ő maga is olyan érdekes, más lénynek érezte magát tőle, hogy azt hitte, ez a szerelem. S ettől fogva abban a hitben volt, hogy szerelmes Décsi Feribe. Az intézetben lefekvés előtt rá gondolt: Feri nagy beteg lett, s ő önfeláldozóan ápolta. Ennek a szerelemnek még a következő nyáron is kellett tartania, mert hisz franciaórákat vett Feri nagynénjénél. Az órák végén a néni felolvasta neki a lapokat, amiket külföldről kapott; mert Feri csakugyan híres művész lett, Rómában, Viareggióban hangversenyezett. Olyan komolyan hitt ebben a szerelmében, hogy beírta naplójába, amit Leona nénitől kapott, aztán odaadta elolvasásra. De Leona néni azt mondta, hogy ez kislányos csacsiság; ő is szerelmes volt tizennégy éves korában egy híres színészbe. Ettől kezdve Eszti sem érezte többet szerelmesnek magát.

Ilyesmi derült ki a többi szerelméről is. Egy télen át például a történelemtanár iránti érzései voltak gyanúsak, neki magának is. Már nem volt egészen fiatal ember; voltak, akik azt mondták, nős, bár nem hordott jegygyűrűt. Mások azt mondták, kopasz, pedig csak a feje bőre derengett át kicsit a haján. Gyönyörűen tudott beszélni azokról a történelmi alakokról, akik méltánytalanságot szenvedtek a hazájuktól: nem ismerték el őket, száműzték vagy meggyilkolták. Az ilyenek kedvéért egész órákat elidőzött, úgyhogy az ember azt hihette, a világtörténelem nem is más, mint az érdemes emberek kínzókamrája. Eszter azt gondolta, hogy a tanár urat is sok méltánytalanság érhette, s elfordította róla a szemét, nehogy meglássa benne a sugárzó sajnálatot. Amikor azonban az egyik bejáró, aki ugyanabban a házban lakott, amelyikben a tanár, megesküdött, hogy egy pólyásbabát szokott a gangon tologatni, Eszti nemcsak őt, de Lavoisier-t és Szókratészt is némi mulatsággal bírta csak sajnálni.

Az utolsó nyáron keresztmama ugratta be őt majdnem egy szerelembe. A városi ügyész fia, Lajkó Pista látta meg a fényképét a műtermében. Fényképezésre várt ő is; mint szabadságos katona akarta levétetni magát, s akkor látta meg őt egy albumban. - Ki ez a kislány? - mondta. - Ezt énnekem meg kell ismernem. Keresztmama ezt elmondta Eszternek is. Eszter ismerte látásból a fiút; tudta, hogy nagy család, szép férfinak tartják. Elábrándozott rajta, mit érezhetett, amíg a képet nézegette. Vajon ez az a villámszerű érzés, amiről a regények írnak? Várta, hogy beváltja a szavát. A templomban csakugyan úgy nézte őt, mint akinek terve van vele. De aztán csak bevonult, anélkül hogy megismerte volna. Eszti egy-két hétig úgy gondolt rá, mintha köze volna hozzá. Nagytata panaszai s nagymamuska nyögései közt azonban ez a szerelem is abbamaradt.

Így telt el a tél. Eszter igyekezett, ahogyan keresztmama mondta, sűrűn szellőztetni. Ha nagymamuska kitámolygott a konyhára, ő ment, s nyitotta máris az ablakot. De az öreg lábak nem bírták soká a konyhán, s ha Eszti be is csukott, amire visszajött, megérezte a lehűlt levegőn. - Brrr - rázkódott össze a gyapjúkendőjében. - De heves lettél. Én meg alig lelem a helyem; egész nap csak fázom. S csakugyan, látni lehetett fakó szájaszélén a kék színt, s ahogy a karjait végigsimogatta, érzett a ruhán át a lúdbőr. - Öregapád is folyton a kályha előtt áll - tette hozzá, mert a maga fázását nem érezte elegendő oknak a szellőztetés ellen. - Már mondtam neki, vigyázzon egy kicsit, minden kabátját kipörköli. Megnézi, s aztán megint csak odaáll. Hiába, ő is benne van a korban. S az öreg már ilyen: a meleget szereti.

Hogy nagytata benne van a korban s fázós ember kezd lenni: mintha még betegségében is megvigasztalta volna egy picit. Eszti azonban tudta, hogy nagytata nem a fázástól áll a kályha elé, hanem a nyugtalanságtól. Ahogy haladt a tél, mind ritkábban nézett a többiek szemébe, s mind többet kóválygott le-föl a lakásban. A hosszú könyv, amelybe az időjárást írta, ott hevert odalökve a sublódon, az újság a szemüveg alatt a széken, s ő járt-kelt a szobában, amíg csak széles háta meg a cserépkályha cserepei (a keskenyebb felének fordult, a sarok s nem a szoba felé) össze nem feküdtek. - Az öreg meg a beteg a meleget szereti - mondta nagymamuska. S Eszti ment a fáért, az ügyes kis füles ládájával. Egyszer nagytatát is megkérdezte, amint maga állt ott a kályhazugban. - Szellőztethetek talán? - Az ránézett a duzzadt szemhéjából, s nem szólt, de egy perc múlva kiment. Eszti nem tudta: elgondolkodott, s nem fogta föl a kérdést, vagy megharagudott, hogy arra céloz, vagy egyszerűen kiment, hogy kinyithasson. Ő persze nem nyitott ki. A tavasznak kellett jönnie, hogy nem a szobák, hanem ők maguk is egy kicsit kiszellőzzenek.

Azzal kezdődött, hogy nagytata két napra kiment a tanyára. Vitte a kátyús fölengedett földön az oroszait. A télen át csak három volt nekik, kettő a nagytanyán, egy Gorzsán, ahol Bora ura a tanyás. A tavaszi munkára ötöt íratott, s már osztották őket (nagytata zúgolódott is, hogy miért ilyen jókor) a Városházán. Az öt szőke legény ott ült a téglán a kapu alatt, ette a szalonnát, s várta, mit kezd velük az öreg, piros arcú gazda, aki a nagy alkalomra maga szerszámozta a télen át kihízott lovakat. - Ez jobb, ugye, a hasatokba, mint amit otthon kaptatok? - szólt oda rájuk azzal a morcsággal, amelyikben már az új munkán s a tavasz nyitásán való öröm is benne volt. - Mit kaptatok ott, ciberét korpából? Van esze a parancsnokotoknak, hogy ide küld, február végén, engemet fölenni. - A muszkák vigyorogtak. - Láger nem jó, gazda jó - mondogatták, s ették a szalonnát. - Azt gondolom, hogy én jó vagyok - mondta nagytata, mintha haragudni kellene a jóságára, de büszkén is, hogy ennek az öt távoli embernek jótevő istene lehet. - Na, haj de - s vitte őket a kasos kocsin; ott kuksoltak, mint a dinnye a szénában.

Ez már a tavasz volt, ahogy a muszkák a szénában egymásnak dőlve s nagyot kacagva a kék utcába kirepültek. S az még inkább, ahogy a gazda a hosszú útból megjött. - Merő méreg az ember élete - kezdte, mihelyt a kocsiról leszállt, s a hátsó kereket az udvaros gondjába ajánlotta. S attól fogva egyfolytában mondta az odakinti bajt. - Nem csinál senki semmit. A két muszka ott ül az istállóeresz alatt s harmonikázik. Bora úgy él a magáéval, mintha a férje lenne. Márton ümmög, hogy nagyobb uradalomban jobb, ott bizonyosabb a fölmentés. De emögött is valami hadiasszony van; Juszti a répavermekhez is utána megy az urának. Mintha az uradalmakban jobbak volnának... De bár csupa baj volt, mégis jó volt mondani s hallgatni. A tócsás utak, a sivító, nyirkos szél, a cselédgyerekek, a kibontott répavermek mind ott ragyogtak a beszámolójában. Nagymamuska, aki napjában tízszer is elmondta: "majd nem tudom, mivel jön meg", most sóvárogva hallgatta. - Hát csakugyan olyan nagy vizek vannak? Csak olyan ne legyen, mint kilencvenhatban, akkor is úgy kezdődött, kétfelől jött a víz: a Tiszától meg a vadvíz a laposból. Á, á, még az kellett ehhez a nagy istencsapáshoz. No de ez a Bora, hogy ilyen lett! S egy ideig ő is elevenebb volt; látszott, hogy a Bora dolgát meg Juszti nénit forgatja magában. - Nagytatád csak kimegy - mondta Eszternek szomorúan -, de én nem tudom, kikerülök-e még. Tán össze is törné a lelkem a kocsi ebben a rossz útban. Csodálom, hogy nagyapád nem fájdítja a derekát.

De nagyapa harmad- vagy negyednap megint csak fogott, s mint aki maga is tudja, hogy szökik: a kocsi mellől kiáltott be az elemózsiás garabolyért. Akkor már Esztinek is volt hol szellőztetnie magát. Az istálló és a kovácsműhely közt egy kiskapu volt, hátra a kőfalon; ezen túl volt nagymamuska zöldségeskertje. A századvégi vízszabályozás után, amikor a város alatt a tavat lecsapolták, a főutcától a völgy piciny nádasáig egy nedvesebb rész maradt; arra nem volt bátorságos építkezni. A szomszéd porták is hosszú zöldségeskerttel mentek hátra, s itt ütötte föl kunyhóját a város egyetlen bolgár-kertésze. Nagymamuska kertjinek nem volt nagy becsülete; fa csak néhány rossz szilvafa maradt meg benne, vetemény a legszükségesebb, de az is hol kiszáradt, hol a féreg rágta ki, a nagyobb részibe többnyire krumpli és répa került. Nagymamuska sóhajtásaiban ez a kis kert is föl-fölmerült. - Nem tudom, a kert is mivé lesz az idén. Tatád az őszön csak fölszántotta, de most ki munkálja meg. A mákot máskor ilyenkor már el szoktam vetni. Február vége, a máknak ez az ideje. Eszti kétszer-háromszor ezt is elhallgatta a többivel, harmadszorra azonban - a nap is sütött, a szél is belekapott, mint valami dudába vagy orgonasípba, a lefolyóba - azt mondta: - Én majd elvetem nagymamuskám. - Á, több kárt teszel a cipőben. Meg meg is hűtőd magad. - Én, nagymamuskám? - nevetett Eszter, mert a kép, amint kinn gereblyél, tán a cipőjét is ledobja, belekapott a képzeletébe. - Aztán nem is érted. - János bácsi (így hívták az udvarost) majd megmutatja.

Attól fogva ez volt a délutáni szellőztetése. Vitte a gereblyét, a kis dobozban a magvas staniclikat meg az ágyásmérő zsinórt, no meg János bácsit, mesterét és ellenzékét mindenféle csinálásnak. A telek alján itt is feljött a víz, de a ház mögött, ahonnét leszakadt a hó, ha tapadt is kicsit, a föld már munkálható volt. Eszti rég élvezett úgy valamit, mint ezt a munkát; a szelet, amint vörös kötöttkabátja alatt ide-oda lobogtatta a kartonszoknyát, a kéken csillogó ásót, amely alól elmetszett s ide-oda tekergő gilisztákkal borult ki a föld: meg János bácsit is, aki az egész munkalázat holmi neki szóló szemrehányásnak fogta föl, s épp ezért a dolog hiábavalóságát bizonygatta. - Minek azt fölásni még egyszer, meg volt az már szántva - dohogta, látva, hogy Eszti a félcipőjében ásni kezd. Vagy amíg a zsinór egyik peckét kellett tartania: - Nem mászik ám ki a mák az ágyasból, nem kell azt madzaggal mérni. A borsóra: - Kieszik azt úgyis a galambok. Eddig még minden évben kiették. Esztit azonban az öreg morgása is mulattatta. Jó volt nehézkes vonakodásában, mint tükörben, nézni a maga tevékenységi lázát. Ha ő tudta volna, hogy a rögöket szétverni ekkora öröm lehet! Mit szólna Lajkó Pista, ha itt látná most a barázdán, a lerúgott, sárkoloncos félcipővel? Asszonykorában mindig maga fogja a kertjit elmunkálni. Ha vénlány lesz, még akkor is kell egy kis gereblyézni való kertjének lenni.

Jóval húsvét előtt a Wiesmayer-lányok is megjöttek. Látványosságok voltak, annyira lefogytak. Keresztmama, aki tanúja volt az első tízóraijuknak, az egész városban szétvitte, hogy hány kolbászt ettek meg. A kosztadóik maguk is annyira éheztek, hogy meglopták a csomagjukat, az itthonit. Amál tüdőgyulladást is kapott a hidegtől. - Olyan átlátszó az a lány, csak még rosszabb ne legyen belőle. Tessék elképzelni, tegnap dél óta jönnek: egy kis karácsonyfa-gyertya égett a kocsiban. Ha egy olyan férfi talál melléjük kerülni! Wiesmayerné nem is engedi vissza őket. Amál, ha összeszedte magát, levizsgázik a kollégiumban. Micike meg úgyis csak továbbképzőn volt fönn, abban itthon is lesz módja. Most már Karola is belátja (így hívták Wiesmayernét), hogy amíg a háborúnak vége nincs, nem szabad leánygyermeket Pestre fölengedni. - De az ám - mondta nagymamuska is. - Itt van a mi Esztikénk, ő is milyen szépen megvan itt velünk. Már egész ügyes. Délelőtt főz, ezt a pitét is ő csinálta. Délután meg zongorázni tanul. Újabban a kertre is rákapott. - Hát nem jobban megvan, mintha városon koplalna? - helyeselt Pohlné. - Most a fiataloknak is le kell mondani arról a nagy hajcihőről. Te, Esztikém - fordult a kipirultan feljövő lány felé -, Amálék megjöttek. - Csakugyan? - ugrott egyet Eszti. Már a munkától is úgy megpezsdült, hogy meg tudott volna ölelni valakit. Ez a hír azonban egészen föllelkesítette. A nagy tél után Amál és Micike is tündérek voltak. Már nem is gondolt arra, hogy karácsonykor nem búcsúztak el nagymamuskától, pedig akkor eltökélte, hogy ezt érezteti velük. - Jaj, megyek, nagymamuskám - s már dobta a cipőjét, úgy ölelte meg Tunyoginét. - Ej-ej, nem szoktál te ilyen bolond lenni - csóválta az boldogan a fejét.

Eszter még sohasem érezte úgy, mint most, hogy mi neki a Wiesmayer-ház. A különbség sem tűnt fel úgy soha a két háztáj között, mint most, amikor Micike először lopta ki őket a maguk régi zugába, a kegyeletből megőrzött tyúkketrecre. Az ő nagy téglás udvaruk, oldalt a lakatlan szárny, melyből évente két-háromszor rakták ki porolni a holt asszony bútorait; az udvar mögött az elvadult konyhakert, lábában a nádassal, melyre a vadvizek föl-föllátogatnak - milyen komor volt ez a Wiesmayerék kertecskéjéhez képest, ahol ilyenkor már lehernyózva és körülmeszelve állt a sárgabarack, s a verandáról ki-be vándorolnak a hosszú zöldlevelű jukkák közé a begóniás cserepek. Amióta Feri itt volt, a lakóék teraszára is feljárhattak. Ismerték a bácsi kalitkáit és szőlős cserepeit, melyekben a keresztezési kísérleteit végezte, s meghatva hallgatták, mit szenvedtek télen át az állatai és növényei a tüzelőhiánytól. Náluk az egész házon rajta volt nagytata árnyéka - az árnyék s a szag, ami idén télen jött hozzája. A Karola néni urát viszont nem is lehetett látni. Nagy, esetlen ember volt, hasán egy óralánc; az üzletben szeretett lenni, s ha itthon volt, volt egy szobája, abban írta a leveleit a szőlőlugas mögött. A Wiesmayer-házban Karola néni volt az, ami őnáluk nagytata. Az ő lánykora, utazásai, a finomsága! Hiszen ő imádja nagymamuskát, de hiába, Wiesmayer néni más világot látott. Ahogy ő a két ujja közé veszi az ember állát, s azt mondja: - itt jön az én harmadik lányom (ez akkor volt, amikor Amálék megjöttek, s ő felhevülten odarohant), az olyan végtelenül finom. Az intézetben Leona néni s itt Wiesmayerék: ez után a tél után különösképp érzi, hogy rajtuk keresztül kap ő igazán levegőt. Ez a zug is milyen kedves! A futó szárán még nem mutatkozik a levél. Hiába bújnak alá, akárki láthatja őket. De Micike a tavalyi lombot, a régi meghittséget érzi, s attól a sérelmek és titkok is előjönnek.

A leánybanda együtt volt, s lassan fiúk is verődtek köré. Egy "kis gimnazista" volt az első: Hallgató Sanyi. Félig-meddig ismerték már; ott lakott ő is a Nagytópart utcában; Wiesmayerékhoz menet Eszti számtalanszor elolvasta a táblájukat: Hallgató Sándor városi állatorvos. Ha észrevette őt, köszönni is szokott. De többnyire olyan állapotban volt, hogy nem vett észre senkit. A földre sütött szemmel ődöngött, vagy előreszegzett testtel sietett valamerre. Ilyenkor még a könyökét is fölhúzta, mint a futók, hogy gyorsabban odaérjen. Alacsony termetű fiú volt; nyolcadikosnak szinte kicsiny, de a melle jó széles, s a feje már felnőtt fej, mintha mindaz az erő, amelynek a testét kellett volna csinálnia, a fejének esett volna, s azon csinált volna orrt, állat, fület, homlokdudort. Azt mondták, a legokosabb fiú az osztályban, mégis mindig baja van a tanárokkal. Egy új tanár, aki még nem ismerte, megfogta a fülét; ő kikérte magának, fölkelt s kiment az osztályból. Köztük úgy tűnt föl, hogy egy latin szótárt hozott Amálnak. Azt mondta, abban megtalálja, amit a kis iskolai szótárban nem. Csakugyan hatalmas, régi szótár volt, ők még nem is láttak olyat. Hogy Amál hogy jutott el vele a szótárig, azt senki sem tudja. Attól fogva azonban állandóan ott volt köztük. Segített Amálnak, aki mint valami ködfelhőbe, be-beburkolódzott az ő magánvizsgai Vergiliusába. Sanyi azt mondta, Vergilius a legkönnyebb auktor. Ha az ember egy-kétezer soron átrágta magát, folyékonyan fordíthatja akárhol. - Na-na - kételkedett Amál. - Tessék, Eszter, nyissa ki valahol... Megnézte a szöveget. - Hát ezt például nem olvastam még, de azt hiszem, menni fog. S olvasás nélkül fordította. - Várjon, hozom a puskát - mondta Amál. A három lány a puskára könyökölt, de Sanyiból folyt azonmód a fordítás. - Az egész igazán semmi - mondta, amikor a lányok csodálkoztak. S párás szemében, orrozó hangjában volt egy kis bűvészbüszkeség, de igazi bánat is, hogy a fontos dolgok valóban nem ezek.

Közöttük is inkább csendes és bánatos volt; elnézte, ahogy kézimunkáznak, zongoráznak, aztán megnézte a maga kezét, s azt mondta, hogy ő fantasztikusan ügyetlen. Ha a vegytantanár neki találta odaadni elmosásra a kémcsövet, mindenki nevetett, mert annak szét kellett repednie. Az volt a boldogsága, ha a lányok úgy csináltak mindent, mintha ő ott sem lett volna. Ilyenkor elégedetten vigyorgott maga elé, s ő is úgy próbált beszélni, mint ők. De azután rájött valami, s akkor nem lehetett megérteni. Amál szeretett elvont dolgokról, ilyenekről, mint boldogság, művészet, beszélgetni. Sanyinak is nyilatkoznia kellett, hogy a szépséget vagy az okosságot tartja-e többre egy leányban. Amálnak az volt a véleménye, hogy a szépség nem érdem. - Nem érdem, de érték - mondta Sanyi az orrozó hangján, s Amál szemébe nézett, hogy fölfogta-e. - A kettő ugyanis nem ugyanaz. - Természetes - mondta Amál, s igyekezett ugyanúgy visszanézni. - Igaz, hogy végeredményben az okosság sem érdem; tán az erkölcs számára tarthatjuk fenn a szót, bár az, hogy erkölcsös vagyok, éppolyan természeti tény, mint hogy a farkas erős, vagy hogy maga okos. Végeredményben semmi sem érdem, vagy minden az. Nem?...

Amál igyekezett úgy nézni, mint aki értette, sőt, mondott is valamit, ami nem állt szoros kapcsolatban azzal, amit hallott, de föl lehetett tételezni, hogy merész gondolatugrásokon ért oda. Például: - Viszont, ha tanulok, okosabb leszek. De mit kell csinálnom azért, hogy szebb legyek? S most ő nézett Sanyira felhúzott szemöldökkel. Micike ilyenkor megbökte Esztert, mint akit sült butaságokkal akarnak lóvá tenni. Eszternek azonban tetszett, amikor így elvesztek az elvont szavak s a követhetetlen ugrások világában. Azonkívül volt valami szomorú ennek a Sanyinak az okosságában. Mint kislány minden fiún valami nevetésre ingerlőt, kipukkantót érzett; most mindenki szomorúságban úszott. Víg Jancsit is majdnem megsiratta, amikor szabadságon utolszor otthon volt. A katonaruhát is olyan féloldalasan hordta, s nagy, melák keze olyan meghatóan lógott ki a csukaszürke ujjból. Micike azonban fel volt háborodva Amál ellen. - Ilyen kis gimnazistákat hoz ide. Mit csíp fel ilyen taknyosokat. Már a könyökömön jön ki az érték meg a mérték. Ami persze nem akadályozta meg Micikét, hogy amikor a nővére új fiúra emelte a szemöldökét, meg ne szánja a nyomorult fiút, akit ez a "szívtelen Amál a játékával egészen tönkretett".

Ez az új fiú Lajkó Pista volt. Eszti a keresztanyjához ment, amikor a piactéren találkozott vele. Már hadnagy volt, s fel volt kötve a jobb karja; vállsebet kapott az Isonzónál, s a családja kicsinálta, hogy a helyi kórházba kerüljön utókúrára. Nagyon jókedvű volt, hogy egy hónapot itthon sétálhat; minden másodnap kell csak bemennie kötözésre. Ahogy Esztit meglátta, egyszeribe eszébe jutott, hogy ez az a bizonyos kislány, s tisztelettudó mosollyal enyhítve a bátorságát, rászalutált. Eszti elpirult, s egy negyed bólintással viszonozta a fél szalutálást. Ettől a jelenettől fölzaklatva tört be a műterembe. Különösen az izgatta, hogy helyes volt-e bólintania. Tán egyáltalán nem kellett volna, "hisz nincs bemutatva neki". Vagy bólinthatott volna nagyobbat is, hisz úgyis tudja, hogy kicsoda? Közben az az érzése volt, hogy Lajkó Pista megfordult, tán követte is. Keresztmamáékhoz mindig szívesen jött; különösen, ha, mint most is, hozott is valamit; a kis Csibinek piskótát vagy (Tunyoginé rajta volt, hogy a sok betegkísérést viszonozzák) egy kis paprikást a disznóölésükből. A nagy vásznak, a reflektorok, a megmeredt nyakú szabadságos katonák, akik a vakító fényben a halhatatlansággal próbáltak szembenézni, s akikre ő is bekukucskálhatott: mindez olyan mulatságos volt. A bácsinak régi képei voltak, azok, amelyekből a Tanyai Újságba is került. Keresztmama csak haszontalan lomnak tartotta őket; Eszti azonban szívesen nézegette. - Nagyon köszönöm, igazán minek fáradtatok - bontotta ki Pohlné a kóstolót. Aztán, hogy a vagdalt hús és a pite után őt is megnézte: - Jaj de szép vagy ma. Tán valami fiú kísért el idáig?

Ebben a pillanatban csöngettek. Eszter pirulva ugrott föl, mint aki megy is már. Megérezte a gombnyomásról vagy miről, hogy Lajkó Pista. - Hát mégiscsak elcsíptem magát - mondta, amikor a háziasszony bemutatta. S rögtön elkezdte magyarázni neki a tavalyit. - Tudja, ott voltam én a legutóbb Pohl néninél, a maga drága keresztmamájánál. Vagy el tetszett már mondani? - El, el - bólintott keresztmama. De Lajkó Pista vagy a dolgot tartotta olyan érdekesnek, vagy a maga elbeszélőképességében bízott jobban, mert nem hagyta abba. - Hát tudja, várnom kellett, hogy a fizimiskámat megörökítsék. A drága Pohl néni egy kis repedt sarkúval vesződött; azt szegénykét szorította már a kölcsönkért cipő. Na jó, mondom én, ráérek, s nézegettem az albumot. Akkor láttam meg a maga fényképét. Ejnye, drága Tóni néni - szólok oda a fényképezéshez, mert a drága Pohl néni épp be volt bújva a kendő alá. - Ki ez a kislány itt? Akkor mondja: a keresztlánya. Ezt a kislányt énnekem meg kell ismernem. De ez nem olyan kislány ám, akit csak úgy meg lehet ismerni. Láttam a szemin, hogy nem akar összeismertetni. Tán azt gondolta: ej, ez a Lajkó Pista; ferdén áll ennek a szeme; mint katona is sokat kutyálkodott a világban. Pedig, Isten látja a lelkemet, én rábíznám magamra a keresztlányomat. De én nem vagyok ám, mondom, olyan legény, aki ha meg akar ismerni egy kislányt, azt nem ismeri meg. S lám: nem is. Igaz, hogy közben egypár hónap eltelt, s a vállamat egy kicsit megcsiklandozták a digók. Hanem, vallja be, zavarba jött egy kicsit, amikor rászalutáltam. Jövök a Rákóczi úton, s káprázik a szemem vagy mi: libeg ám velem szemben az Égető Esztike, a drága Pohl néni keresztlánya. Na, mondom: én ezt kipróbálom, s odaköszöntem neki. A levegőszívásnál most nincs épp sürgősebb dolgom, de ha volna is, megnézem: mi az útja ennek a kislánynak. Hát tessék mondani: nincs szerencsém? Látom, jön be a folyosóra. Megvárom, gondoltam, amíg fölér s egy kicsit kiszuszogja magát. Na, Pista, most aztán attak; nemhiába voltál huszár; itt be muszáj csöngetni. A kirielejszumát: de be ám.

Különös boldog hangja volt, mintha arra készült volna, hogy mutassa: milyen jól érzi magát a használója ebben a világban. Jó erős ádámcsutka, széles, bár nem durva állcsontok, jó metszésű sasorr álltak ennek a hangnak rendelkezésére; - a ládájától harsoghatott volna, ő azonban, ahol csak végigömlött, megforgott, körülgurgulázott ez a hang, mindenütt lágy, gyöngéd bélést csúsztatott oda, mintha szántszándékkal oboát akarna csinálni ennek a trombitának készült fejből. S az arcán is ez volt. Törökös orrával, nyalka, kissé a szájszög felé konyuló bajszával akár egy nomád vezér is lehetett volna; Árpád a millenniumi emléken; de mihelyt megszólalt, kissé öntelt lágyság fényesedett a szája köré, sugárzott föl a homlokán; nyilván az volt a legfőbb törekvése, hogy kedves, jóindulatú fiúnak tartsák, aki, ha meg nem haragítják, nem árt a légynek sem. A beszéd nem is volt más a számára, mint ennek a férfihoz illő jóakaratnak, ennek az ízes eredetiségnek a borkóstolói forgatása, gurgulázása. A legegyszerűbb dologból, ha egyszer vele történt vagy mellékszereplője volt legalább, rögtön egy kis történetet kerekített. Ő legalábbis úgy mondta el, mintha az a Magyar anakdotakincs-be kívánkozna.

S ehhez a kigömbölyítő, kimosolyító munkához az ő emlékezetének nem is kellett idő; a jelent is úgy élte már, hogy mit lehet majd ebből elmesélni. Eszti csak bámulta, mi lett az ő találkozásukból, amikorra a műteremajtón becsöngetett. Volt ebben valami furcsa, nem kellemetlen csengés, ahogy az embert fölkapta, s mint egy körhintán, vitte a meséjibe. Ők ketten, ott a főutcán, ők voltak ám az igaziak. Az ember szinte azokban az olvasóköri regényekben érezte magát, amelyekben mindig pöng egy sarkantyú, s mindig húzza egy cigány. Ilyen lehet az egyetemisták bálja, ilyenek a Gyurkovics-fiúk. Amikor Eszter indított, ő is ment utána. - Azt tudja, hogy mi ismerjük már egymást - magyarázta, ahogy az utcára kiléptek. - Ha meg akarnám szégyeníteni, azt is mondhatnám, hogy a térdemen is ült. No: hatesztendős kora alatt. Tán hallotta hírét az én boldogult Kaszap Géza bátyámnak. Tulajdonképpen szegény édesanyámnak volt a nagybátyja. Na, hát annak ott volt a tanyája Gorzsán, a maguké mellett. Édes, kedves agglegény volt az én Géza bátyám, különben egyike a legnagyobb büntetőjogászoknak, nyugalmazott ítélőtáblai elnök, de jó pofa, isten nyugosztalja. Ő avatott be engem mindenféle férfirosszaságba, ha csak a kisebbekbe is, mert különben puritán ember volt az öreg. Többek között ő tanított meg a flóbertezésre is. Tetszett nekem a dolog. Szegény édesanyám dehogy engedett engem flóbertezni. Volt az utcában egy gyerek, annak flóberttel kilőtték a szemét; azt hitte, énnekem is ki kell lőnöm az enyémet. De az én Géza bátyám azt mondta: Gyere, Pista: ő is vette a kétlövetű vadászpuskáját, s én is a flóbertet...

Már a Tunyogi-ház előtt voltak, s Lajkó még mindig csak annyira jutott, hogy a kukoricában zörgött valami, vörös szőre volt, ő azt hitte, most fogja az első rókát lőni. De nem róka volt, hanem egy hosszúszőrű se vizsla, se komondor, szóval, valami korcs. A nagybátyja mindjárt ráismert, hogy ez a Tunyogi-tanyáról való. - Rühelltem én nagyon a dolgot, a legszívesebben mindjárt elpárologtam volna: de az én Géza bátyám nem ismert tréfát, be kellett vinnünk a tanyába... Eszter nevetett, és búcsúzni próbált. De Pistának még be kellett bizonyítania, hogy milyen kitűnő az emlékezete. Megmondta, hogy volt a kút, a pajta; egy sánta ember volt az igásbéres. - Emlékszem; emlékezetem az hála isten van; csak kitartásom volna annyi, mint eszem. Tamás bácsival különben azóta is sokszor találkoztam. Nagy negyvennyolcas az öreg, Isten tartsa meg a jó szokását. Géza bátyám is nagyon szeretett politizálni vele. S még vagy tíz percig váltogatta Géza bátyámat és Tamás bácsit; úgyhogy végre Eszternek is lett valami képzelete róla, mi a különbség, hogy bár mind a kettő jó ember, egy bátyám és egy bácsi között. - De most már mennem kell; nagymamuska nem tudja, hová lettem - mondta Eszter, aki látta, hogy a szomszéd boltból az asszony őket nézi. - Várjon, ne siessen, kislány - fogta meg Pista a kosárkáját, mint aki tudja, hogy ha szabadulni nem is könnyű, de vele lenni sem kellemetlen. - Még nem is beszélgettünk. Én tudni akarok ám mindent magáról. S mint aki érti, hogy kell egy kislányt munkába venni, kikérdezte: hol szokott sétálni, kik a barátnői?

A vége az lett, hogy délután ő is ott ült már Amáléknál. - Most legalább te is láthatod - húzta őt félre Micike az uzsonnaterítésnél. - Most legalább te is megismerheted Amált - súgta fölháborodottan. - Miért? Amiért Lajkó Pistával beszélget? - kérdezte Eszter kissé elpirulva. - Hát való ez? Te hoztad ide, s ő zsupsz, elcsípi előled... Látod, hogy emelgeti a szemöldökét. Csakugyan Amál ebben a percben is épp fölhúzta a szemöldökét, s azzal a kétes pillantásával, amelyben gúny is volt meg tisztelet is (azt is mondta: látom, hogy csodálatos ember vagy, meg azt is: én csak játszom a férfiakkal), azt kérdi: - Ezt nem tudom, hogy gondolja.

Eszti elgondolkozott, hogy valóban megsértve kell-e lennie. Amikor Lajkótól ott a házuk előtt elvált, ő is azt gondolta, valami nagy dolog történt vele. A boltos folyosó, a szellőzetlen szoba csak úgy zengett-zsongott a sok "nagybátyám"-tól meg "boldogult"-tól. Eszter nem boncolta őt széjjel az eszével, de az érzékeiben ott volt minden, amit ez a hang ígért: a sokat látott öregek, a csikók, amiken lovagolni tanult, a tanyai névnapok, amelyekre kocsin vitték ki a cigányt. Mint éhomra ivott sör, ment át az agyán a bódulás; hogy ebbe a bongó világba, annak a bizonyos kislánynak a szerepében, ő is belépett már; piros csizma volt a lábán, s láthatatlan dobok csörögtek a füle mellett. Most talán szerelmes leszek - gondolta, mikor nagymamuska pillantásából rájött, hogy nevetve kavarja a rántást.

S egész ebéd alatt, még délután is, amíg a ruháját vasalta, arra gondolt, hogy is lesz az, ha a Máté-lányokkal összefogózva ott libegnek a Kossuth-szobor alatt, s Pista véletlen szembe jön majd. Tán örült is volna, ha szerelmes lesz belé. Az arca még csillogott a várakozástól, a keze azonban mind lassabban járt a vasalóval. Lajkó Pista világa, amíg a délutánra készült, valahogy leszállt belé, s mint egyik zene a másikkal, megütközött valamivel. Ahogy a Városház téren, a megbeszélés szerint, le-föl sétáltak, már szinte szorongást érzett, nem sajnálják-e le a lányok a hadnagyával? - Volt a szakasznál egy ló - hallatszott most már hármuk közül -, Galamb nevű, az már elintézett egy regrutát. Azt mondja a kiképző altiszt: Ki tud maguk közül lovagolni? Hát én tudok egy kicsit! Na, üljön föl rá! Érzem én, hogy emelkedik alattam a Galamb, de én sem voltam ám vajból... Persze, az egész század rájött, milyen jól megtanította őt a Feri bátyja (a református egyháznak húsz éven át volt főgondnoka az öregúr) lovagolni. Eszter a lányokat nézte, éppolyan hálásan, kissé bódultan mosolyogtak, mint ő délelőtt. De már tudta, hogy nem lesz szerelmes Lajkó Pistába. Pedig nem rossz fiú. Hallani lehet, hogy a bátyjai címét is csak azért sorolja föl, hogy minden jót elmondjon róluk. "Boldogult nagybátyám" és "szegény Géza bátyám", hiába járta meg ő a harcteret, ma is óriások a szemében. A hangjában sem puszta önteltség volt, hanem boldogság, hogy ezeket a csodálatos embereket utánozhatja. - Ne hidd, engem nem bánt - mondta Micikének, amikor az megszorította a kezét. S újra elpirult, mert Micike nyilván nem hitte el, s egy pillanatra ő is meggyanúsította magát. - Nagyon mulatságosan beszél, de nekem nem tudna tetszeni - mondta meggyőzőbben...

A harmadik fiú Józsi volt. Józsi mint gyógyszerészhallgató a szanitéceknél szolgált, s a tavaszon szabadságot kapott, hogy levizsgázzék. Amikor besorozták, az első éve már megvolt, most tette összevontan a másodikat. A gyorstalpaló tanfolyamnak vége volt, s a hallgatók nyolc-tíz napot kaptak a vizsgai készülésre. A vizsga után ugyanis azonnal be kell vonulniuk, s akkor mint gyógyszerész-zászlósok (Józsi legalább így mondta) mennek a harctérre. Józsi ezt a tíz napot otthon töltötte. A család erre az időre egy védőkassá alakult át, amelynek egyetlen célja: Józsi s az ő nyugalma volt. Wiesmayer bácsi a maga jól szigetelt szobácskáját adta át a szemedző lugas mögött, s maga az üzlet melletti kis szobában kopogtatta éjjel a leveleit. Wiesmayernénak más időkben is megvolt a képessége rá, hogy Józsi tekintélyét - aki már a negyedik Józsi volt a Máté-családban - a lányok előtt, bukásai és furcsaságai ellenére is, fönntartsa. Most a vizsga nyomában a harctér ezt a tiszteletet áhítattá fokozta. Józsi tudatában volt méltóságának, s a kellő zordsággal zárkózott be Wiesmayer bácsi szobácskájába. A tízórait s az ebédet is halk kopogtatás után tolták be hozzá: megkérdve előbb, hogy összefér-e tanulmányai pillanatnyi állapotával négy-öt lágytojás vagy egy fél kacsa (a kacsa volt Józsi kedves étele) elfogyasztása. Józsi többnyire zúgolódott, hogy miért éppen most, de aztán csak ráfanyalodott az evésre; a befőttből és a forgácsfánkból többnyire pótlást is kért. Estig nem is igen dugta ki a fejét a kis szobából; ott feküdt a szétdobált jegyzetek közt a kanapén (mert, mint mondta: fekve több vér kerül az agyba); estefelé azonban, amikor Eszti s a fiúk is ott voltak, ő is kibújt az odújából, s előrejött a zongora köré, őhozzájuk.

Ez új dolog volt, hogy Józsi a lányok közt megjelent. Többnyire csak a láthatáron szokott pumpák szétszedésébe vagy aviatikai könyvekbe elmerülten mutatkozni; most azonban volt benne valami félsz vagy rossz sejtelem, ami kívánatossá tette, hogy az emberekhez közelebb bújjék. Tétován állt meg a küszöbön, s kiálló foga körül egy kis mosoly terjedt szét (amit az, aki nem tudta, hogy mit jelent az arcán, szégyenlősnek is mondhatott); az, hogy ő a húgai s azoknak az udvarlói közt megjelenjék, önmaga számára is szokatlan tünemény volt, a lányok rendkívüli gyöngédséggel támadtak, a küszöbön megálló alakra, aki hunyorgásával is érzékei s feje káprázását bizonyította a kis szobában lefolyt nehéz munka után. - Gyere, Józsikám - ugrott föl Micike -, agyon vagy tanulva! Gyere ide hozzám - s lehúzta maga mellé a kisdíványra. - Szegény gyermek! - nézett végig rajta a zongora homorulatából Amál is. - Egész bágyadt a szeme!

Minthogy Amál Lajkó Pistán próbálgatta szemöldök felhúzásokból, mély, kérdő tekintetekből s gyors nevetésekből álló arcjátékát, Micike pedig Sanyit igyekezett album vagy emlékkönyv nézésére a kisasztal mögé vonni (ők különben is a húgai voltak), Józsi végül is Eszter mellé telepedett le. A család áhítatából Eszterre is átragadt valami. Ha érzett is némi mulatságost a kimerült Józsiban, aki fejét a kezébe támasztva, mint egy felhőben, ült a fáradtságában; elég volt a harctérre gondolni, s egyszerre mély részvéttel telt meg a gubbasztó alak iránt. - Nagyon fáradt, ugye? - kérdezte Józsitól gyöngéden. Mire Józsi, előbb csüggedten, mint aki lehetetlen dolgok ecsetelésébe kezdett, aztán szinte nekibátorodva, hozzáfogott a panaszkodáshoz. Ha egyszer belejött, bámulatos aprólékossággal és makacssággal tudott panaszkodni. Mintha az fontos közügy lenne, hogy az ő feje zúgásáról, a képletek tömkelegéről s a patikusok harctéri szenvedéseiről a világ pontos képet nyerjen. - El tudja képzelni, mi az, ennyi képletet két hét alatt beszedni? Hallgassa csak: paradiokszimeta diamido arzenobenzol. Ez csak a neve. Akkor pontosan kell tudni, milyen atomokból áll. Például céhathánégy-céooháocéocéháhárom. S egy oldalon van ilyen, megszámoltam, húsz! S az akkor még csak egy tárgy. Akkor még hol van a gyógyszerhatástan, az analízis? Odaadnak magának egy port; határozza meg: mi az? S ha legalább tudnám, miért szedem be? De holnap szétlövik a fejem, s a szalvarzánt meg a barbiturátokat mind hiába szedtem be! Egy gránát az egészet odakeni a Doberdóra!

Esztiben volt egy kis gyanú, hogy tényleg olyan nehéz-e az a gyógyszertan; a hallottak azonban elég félelmetesen hangzottak, s Eszter igyekezett szörnyülködni. Józsit, mint a jó színészt, a hallgatóság mindjobban belelovalta. Lassan mindenki őrá figyelt. - Sose tanulj, öregem! - vigasztalta Lajkó Pista. - Majd fölveszed a katonaruhát, kár, hogy nincs egypár vitézségid, s nyugodtan odaülsz; az uniformis felel helyetted is. Énvelem vizsgázott egy pofa, tüzérhadnagy volt, öregem, gyönyörűen végigdekorálva; signum laudis, vaskereszt; odatette a professzor elé az asztalra a kezét, s nem szólt az egy szót sem. De hát mondjon végre valamit, könyörgött neki a professzor. Amit tud. Végre is nyögött valamit a ius connubiiről. Józsi tiltakozott, hogy náluk ilyen könnyen adnák a diplomát. - Te nem ismered az öreg Winklert. Attól széteshetik a világ; méregkeverőket a hadseregre sem szabad rábocsátani. S ha legalább tudnám, minek tanulok. De a vége az lesz, hogy rám boríthatják szemfedőnek a diplomám. - Ne félj te attól! - harsant föl Pista. - Én húsz hónapot voltam a fronton, de még nem láttam patikust meghalni. A legrosszabb esetben is a Hilfstellére kerülsz, de több mint valószínű, hogy egy Armééspitálba. Józsit ez a beszéd felbőszítette. Nem elég, hogy a bőrit ki kell vinnie, még azt mondják, nyaral odakinn. S történeteket mondott el, hogy kapták el az egészségügyi osztagot az oroszok, mert a bakák, akik fedezték volna, elléptek mellőlük. - S ott állsz, barátom, fegyver nélkül, egy nyomorult pisztollyal. Akkor aztán érdemes volt azt a sok képletet beszedni! - Hogy mondtad ezt az elébb? - szólalt meg Micike mellől Sanyi. - Paradiokszi... Józsi mondta. - Most mondj még ötöt. Józsi nagy makogva elmondott még négyet, de már nem ilyen hosszúakat. Sanyi, mintha semmi sem lett volna, elismételte a képleteket. - Énnekem persze fogalmam sincs a vegytanról - mondta. - De gondolom, ha érti is az ember, nem lehet olyan nehéz! Mindnyájan kényelmetlenül néztek a gimnazistára. - De ez még mindig csak öt! - mondta Józsi bizonytalanul.

Egy uzsonna után Lajkó azt ajánlotta, menjenek sétálni. A zongora melletti zugban, a vitrin és a kottatartó közt egymás szájában voltak; séta alatt a párok jobban széthúzódhattak. Attól fogva minden délutánjuk sétában végződött. A városban nem volt park; a faszínház mellett volt egy "népkert", de azt a háború óta nem ápolták. A szélén egy céllövölde árvállt; beljebb papírok málltak vagy pörögtek, aszerint hogy nedves vagy száraz volt az idő; a fák alján föltört a csihatag, s nem idevaló katonák húzódtak közé a párjaikkal. Tavasszal, a sok kilométer széles városban mindenki a maga kertjében dolgozgatott; akinek meg még azontúl is volt szellőzhetnékje, a Rákóczi utat mérte vagy a Kossuth-szobor alá ült ki a padokra. Így kaptak rá a csatorna melletti töltésre.

A csatorna ott folyt el a város alatt, jött föntről, s lenn tűnt el, valahol a körtöltés táján. A régi tó helyén vitte le a talajvizet. Az útirány mindig ugyanaz volt: a Városház tornya alatt kifordultak az épülő villasorra, mely mint egy Pompeji, burkolatlan úttesttel s tető alá mentett vagy csupaszon maradt falakkal őrizte a háború kitörésének pillanatát. Néhány száz lépésre, a kishídnál, már ott volt a csatorna; az úttest alól lépett ki piszkos, zöld vizével. Halnak is kellett benne evickélni, mert korhadt ladikjában egy öreg, fehér mellszőrű halász vesződött rajta a kézi hálójával. A csatorna túlsó oldalán egy sor fűzfa, a tornaegylet elhanyagolt kertje s fakocsmája; az innensőn töltés, azon mentek ők. Jobbra, a kis vityillók körül egypár palántázó asszony, s a tavasz díszletéül néhány göcsörtös szilvafa. A körtöltésen innen ott volt az a kis nádas, amelyre a város felől Eszterék zöldségeskertje is lejött. Eszti itt szokott elválni a többiektől; a kerítésen megvolt a belépésre a léce, s a kisajtón ment haza.

Az egész utat félóra alatt is meg lehetett tenni, de ők nem siettek. Rendesen Lajkó ment elöl Amállal. A körvonalukon is látszott, hogy milyen élénk, feszült társalgásban vannak. Amál csapkodó ruhája karcsún rajzolódott bele a nap piros foltjába; Lajkó pedig meg-megállt, és sasorra oldalt fordult a lány felé. - Miért, maga nem hiszi - hallatszott, ha közelebb értek, Amál hangja -, hogy a férfi és nő közt barátság lehetséges? De messziről is: - Az öreg Deák Béni. Azt kellett volna magának ismernie, Amál. Igen rossz tanár volt. Isten nyugosztalja, de elsőrangú nevelő. Hm, milyen pofonokat tudott az adni. Hanem tanítani, azt nem szeretett. Az még az öreg Dóczit, az egyházi felügyelőt (pedig az kutya kemény ember volt), még azt is az osztályajtóból leste. Ha azt látta, hogy más osztályba megy be, képes volt ott szivarozgatni tovább az ajtóban... A sor végén, messze elmaradva, Micike és Sanyi jött. A lány élénk beszédben, Sanyi egy tavalyi kóróval csapkodva, s az elöl járók után tekintgetve. Ők rendesen Amál jellemét boncolgatták. Micike intim emlékekkel gyógyítgatta a tönkretett fiút, Sanyi pedig egy-egy általános axiómába foglalta össze tapasztalatait az asszonyokról. - S ne higgye, hogy Amál nem rendetlen - mondta Micike. - Képes otthagyni a pallón a ruháját kifordítva. Boldogtalanná fogja tenni az urát. - Nem gondolja, hogy az embereknek ez a rendeltetésük a földön? - felelt a szomorú orrhang. - Mi? - Hogy boldogtalanná tegyenek valakit!

Ők ketten Józsival többnyire a középen mentek. Hol az előreugratókat intve, hogy ne siessenek, hol a boldogtalanokat várva be, ha nagyon lemaradtak. Józsinak ilyesmik iránt, mint fák, bárkák, halak, nem volt sok érzéke. Hogy mégis beszívta a tavaszt, a panaszkodásán látszott. Se jobbra, se balra nem nézve, idekinn is folyton panaszkodott. De most már nem olyan egy helyben topogva, mindig csak a képleteket meg a Doberdót emlegetve. A friss levegőtől nagyobb köröket írt a sorsa fölött; előbbről kezdte és messzebb tekintett. Eszti most hallott először olyat, hogy Wiesmayeréknál valaki Karola nénire panaszkodni mert, Józsit is nyilván csak a halál bátorította fel rája. Az ő élete ott hibázódott el, hogy az anyja mindenáron gyógyszerészt akart csinálni belőle. Az apja is gyógyszerész volt; a patikájuk még megvan, bérben, Lajosfalván. Anyuska alig várja, hogy abba a patikába az egyik gyereket beledugja. De miért nem taníttatta ki Amált patikusnak? Miért neki kell az életét a drogok közt eltölteni? Eszti tudja, hogy ő mindig a technikáért élt-halt. Gépészmérnök akart lenni. Az, hogy a fizikából nem volt jó, nem számít; a tanárok csak a levezetésekhez értenek, az elektrotechnikáról meg az aviatikáról dunsztjuk sincs. Ha a háború ki nem tör, ő az anyjával is szembeszállt volna. De azt mondták, ha gyógyszerésznek megy, nem viszik ki a frontra. És most itt van: gyógyszerész is, s éppen úgy otthagyja a fogát vagy még jobban, mintha gépész lenne.

Eszter mondott valamit időnként Józsinak. Hogy minden pálya szép, s ha egyszer patikus lesz, abban is talál majd örömet. Vagy hogy elég fiatal még, lehet még gépész is. Hát az a sok fogoly, aki a táborokban sem patikusságot nem tanul, sem gépészséget! De közben a sétát, a vörös napfoltokkal keresztbehúzott fákat, az illatos földeket élvezte. S noha Józsin őszintén megesett a szíve, ez a sajnálkozás is élvezet volt. Lám, itt megyünk hatan, a töltésen, mindenkinek van a szívében valami, s azt elmondja, kipanaszkodja. Néha a sor élén menők megálltak; az öreg halász fogott valamit ott lenn, vagy egy béka nézett ki dülledt szemmel a sárlyukból. Olyankor ők is beérték őket, s a hat szétszórt emberből egy kis gomolyag lett a híd karfája felett. Elnéztek a város felé vagy messze, amerre a nap ment le, Szegednek. Innét, a volt tó völgyéből olyan imponáló volt a város. A gimnázium meg a városháza mintha bástyákon állna. Csak nevették: a tornyok is egy várnak a tornyai. Amarra meg fehér foltok csillognak a látóhatárban. Az már az árvíz, amiről az újságok írnak. Vitatkozni lehet, hogy a kiöntött Tisza-e vagy a vadvíz, ami a szomszéd megyéből szakadt át ide.

A fiúk közt az együttes ácsorgások alatt ki-kicsap egy ellenséges szó. Most már biztos, hogy Oroszországban csakugyan forradalom van. Lajkó Pista arca azt mutatja, hogy az ő feje padmalyaiban megforgott a hír, s oka van rá, hogy a hangja elhuncutosodjék tőle. - Én ebből azt orrontom, gyerekek, hogy előbb itthon leszünk, mint hittük. Az ilyesmi nem szokott megállni; a muszkák békét fognak kérni. - S Amerika? - kérdezte Sanyi, orrhangjában egy ingerült zöngével. Eddig tán nem is gondolt Amerikára, de most úgy mondta ki, mintha ő s Amerika közös tervet készítettek volna ez ellen a boldogtalan gargalizáló optimizmus ellen. - Amerika, öregem? - kicsinyelte Lajkó. - Amerika nagy nép, de katonailag tökéletesen gyermek. Te nem voltál katona, nincs fogalmad róla, mi az, csak egy zászlóaljat fölállítani! Most képzeld el, egy egész hadsereget... Ha a dolgok úgy mennek, ahogy én kiokumláltam, az amerikaiak nem jutnak tovább a szervezkedésnél!

Józsi azt mondta, hogy a háborút a mérnökök döntik el. Az angolokat a búvárhajók fogják térdre kényszeríteni. De ahhoz még egy év kell, s azalatt ők rég a föld alatt lehetnek. - Na, csak figyelj rám, Józsikám: három hónap, s ész nélkül békét kérnek. - S ha én azt mondom, hogy mi fogunk ész nélkül békét kérni? - mondta Sanyi az erőltetett nyugalmába belesápadva. - Ez destruktív beszéd! - szólt rá szigorúan Józsi. - Gyerekek, ne veszekedjetek! Mit veszekedtek ilyen butaságokon! - sietett Micike kotlós-csapásokkal az ő fia védelmére. - Igaza van, Micike - mondta Lajkó Pista jóakaratúan. - Az én Sanyi barátom, mint afféle könyvember, pesszimista. Ti összeolvastok, barátom, ezt-azt, Schopenhauert meg Kantot, meg nem tudom én, mit, s a végén úgy lóg az orrotok, mintha a gombotokat keresnétek. Az élethez optimizmus kell, barátom. Nézz meg engem, két hét múlva tán úgy kell innen-onnan összekanalazni, s én nem vesztem el a jókedvemet... Várjon már, hova siet úgy, Málcsika?! - kiáltott Amál után, mert az, mint aki unja az efféle vitát, elindult maga a körtöltés felé. - Mondtam már, hogy nem vagyok Málcsika! Nem bírom azt az édesmálé nevet! - Jó fiú ez a Lajkó Pista - mondta hálásan Eszter. - Csak az a baja szegénynek, hogy buta - hagyta rá sötét rezignációval Sanyi. - Igaz, hogy ez nem tartozik a nagyobb bajok közé!

Az ilyen karmolkozások azonban nem voltak túlságosan sűrűek (néha Micike és Amál is összecsaptak), s nem rontották meg Eszter örömét. Ő is úgy érezte, ahogy Lajkó Pista mondta az egyik alkonyattal: - Hej, hogy meg fogjuk mi, Józsikám, ezeket az estéket emlegetni, majd ha az Isonzónál süt bennünket a nap, s a gránát dobálja az ember fölött a követ. Te ugyan valami jó Hilfsplatzon leszel akkor is, Józsikám; de azért neked is biztosan eszedbe fog jutni: hej, amikor Micikével meg Esztikével meg Málcsikával, pardon Amállal, kóboroltunk a töltésen. S tán maguknak is eszükbe jutnak az öreg harcosok. Mert igaz, hogy ez a csatorna csak egy büdös pocsolya - most ugyan elég nagy ez is, mert dagasztja a föld árja -, de láttam én ezt a nyáron, hogy szinte nem is tudja az ember, van-e víz a zöld takony alatt. Az ember szíve azonban nem azt nézi, hogy hol sétál, a körtöltés alatt vagy a Riviérán, hanem hogy kikkel, meg hogy hogy érzi magát, s én nem tudom, maguk hogy vannak vele, de én nagyon jól érzem itt magamat. Utoljára tán a háború előtt éreztem ilyen jól magamat, kinn Gorzsán. Szegény, istenben boldogult Géza bátyám akkor még élt...

Amál úgy hallgatta ezt is, mint Lajkó minden szívföltárását, a vadvizek felé nézve s egy bokrot csapkodva. Micike a Sanyi szemébe igyekezett nézni, mutatva, hogy Sanyi okos és Lajkó buta. Józsi tökéletesen süket volt az alkonyatra meg az efféle ellágyulásra is, és szórakozottan mosolygott. Eszter azonban úgy érezte, hogy ha Lajkó sokat gurgulázza is a meghatódást, alapjában igaza van: az olyan tél után, mint az övé, ez a csatorna mégiscsak egy szebb világ erre, s a többiek gondolhatnak akármit, lesz perc, amikor mégiscsak azt fogják mondani: akkor áprilisban, a csatornánál.

Az utolsó nap, Józsi fölutazása előtt, az eső elverte a sétát. A szalon sarkában nyúzták a lórumot, a kisasztalon. Józsi ebben a játékban nem volt valami nagy mester; a kártyák folyton a kezében maradtak, s ez ingerültté tette. - Milyen ostoba játék ez, szégyelleném, ha nyernék benne! Jöjjön, Eszter, játsszunk egy parti sakkot! Eszter meg a sakkhoz nem értett, éppen csak a húzásokat tudta. A figurái, amelyeket ő nagy ártatlanul előretolt, egyszer csak a Józsi markában voltak. Ilyenkor mindig elnyúlt kicsit az arca, s ez Józsit annyira mulattatta, hogy megfeledkezett a másnapi utazásról, s a kiálló foga után a többiek is előjöttek a leffedt ajka alól; csakhogy a térdét nem verte a mulatságtól. Rá volt írva, hogy nagyon hatalmas, furfangos fickónak érzi magát, aki a gyámoltalan Eszterrel úgy játszik, ahogy akar. Időnként még vissza is adta neki a leütött bábuját, s új hahotára készen figyelte az Eszter ide-oda járó szemét. A jókedve Eszterre is ráragadt. Ő is bele-belekaccintott a Józsi röfögésszerű döcögéseibe. Mulatságuk a lórumozóknak is föltűnt. - De jókedvetek van! - szóltak át kíváncsian.

A második játszma után Józsi összefogta kövér markában a bábukat, s a tábla fölött kissé áthajolva azt mondta: - Kár, hogy asszonyokat nem engednek a harctérre. Elvinném magammal; elsakkozgatnánk a kavernákban! - Ó, ott annyira félnék - nevetett Eszter -, még könnyebben elkaphatná a lovaimat. - De nevetnénk legalább - mondta Józsi. S mint aki súlyos témára ért, ahol elfogy a nevetés, s jön a komor való, rendetlen fogai visszabújtak az ajka mögé. - Nem nevetnivaló ez, Eszterke! Tán sosem ülünk így többet a sakktábla fölött... S a behúzott pillantása ellenőrzőn fürkészte Esztert, hogy ellepi-e a pára erre a sötét gondolatra a szemét.

Este Eszter nyugtalanabb volt, mint máskor. Nagytata kinn volt már harmadnapja a tanyán, nagymamuska valamelyik régi, kedves regényét olvasgatta. Beesett kis arcát s a könyvet a lámpa szép aranymedalionba foglalta; a szája köré azonban csak nem ült ki a hajdani ellágyulás. A szag, mintha csak a harcterekről jött volna, melyektől Józsi annyira félt, az egész lakást elárasztotta. Eszti kiment lélegezni a folyosóra. A nagy, íves tornác csupa holdas lapból s éles határú árnyékból állt; lenn az udvaron is gonosz, egyenes vonalak választották el a fantasztikus homályt a valószínűtlen világosságtól. Eszter nagymamuskára gondolt, hogy meg fog halni. Ő is érzi; szörnyű lehet érezni, hogy meghal az ember. Milyen jó, hogy ő még él! Itt van fölötte az ég sötétkék mezejében a hold, s az egész élete hátravan még. Úgy megmámorosodott attól a sok-sok perctől, ami a tavaszi hold alatt mind őrá vár még, hogy valami jelet akart adni a világnak magáról. Nekihajtotta a fejét a tornácoszlopnak, s egy nagyot sóhajtott. Az udvar mélyén egy reccsenés felelt a sóhajtásra. Az udvaros árnyéka vált ki az istállóajtóból. Ki tudja, mióta nézi őt, az árnyékba húzódva? János bácsi is észrevette, hogy észrevették; csinált még néhány kis neszt a sarkával-torkával, aztán szép csendesen felszólt: - Szellőzik a kisasszony? Hát arra való idő! - Majd, hogy nem kapott választ: - Hanem a kertünkre elkéne egy kis gyomlálás! Nagyon hanyagoljuk mostanában. A gaz nagyobb már, mint a borsó!

Józsi után Lajkó Pistát is "beszippantották", előbb, mint számította. S nemcsak a két fiú tűnt el; néhány nap múlva a csatornaparti béke is odavolt. Úgy kezdődött, mint egy tréfa. Mintha az egész világ összebeszélt volna, hogy neki Józsiba bele kell szeretnie. Őelőtte a keresztanyja pedzette először. Benn susmogtak a nagymamuskával a belső szobában. Ő nem nagyon zavargott, azt gondolta, nagymamuska betegségéről van szó. Ahogy belépett, mind a ketten rájanéztek: az a mosolygás volt rajtuk, amellyel idősebb nők néznek a fiatal lányra, akinek az ürügyén szerelemről, hozzá ártatlan szerelemről duruzsolhattak.

- Hallom, milyen hódítást tettél - szólt rá keresztmama, a kis, ködös szemében a huncutkás fény a hajdani frufrukat kereste. De még nagymama összefogott szája köré is kifényesedett egy kis ellágyulás. - Én, keresztmama? - tette a mellére Eszti a kezét, és elpirult, kicsit tán hiúságból is. Az előző nap egy férfi erősen megnézte őt az úton. Keresztmama mindenkit ismer, hirtelen azt gondolta, egy új Lajkó Pista. - Csak ne tettesd magad, tudjuk, kit babonáztál meg... Pedig ez nagy szó - magyarázta megint az öregasszonynak. - Mert az illetőről sehogy se tudtuk elképzelni eddig, hogy szerelmes legyen. - Nem tudom, kire tetszik gondolni - mondta most már Eszti igazán zavarban, de amellett kíváncsian is. - Én nem vettem észre, hogy megbabonáztam volna valakit. - Nem is sakkoztál senkivel kettesben? - hunyorított Pohlné hol rá, hol a nagyanyjára. - Csak nem Józsit tetszik gondolni - nevetett föl Eszter meglepetten, de kicsit csalódottan is, hogy ő hát a tündérkirály, akit a célozgatások és mosolygások ígértek. - Az egész társaság őket figyelte, hogy milyen jól mulatnak - magyarázta megint Pohlné az öregasszonynak. - Ez volt hát? - mondta ki Eszti félig a gondolatát. - Józsi nyert, s én örültem, hogy elfelejti a baját.

Érezte, hogy kissé bolondosan nevet, de olyan mulatságos volt, hogy keresztmama fürkészve nézte őt, a bolondos nevetésit is biztos szerelemre magyarázza. - Ez - mondta Pohlné. - Józsi meg örült, hogy te örülsz, így szokott az jönni. - S hogy Eszti tovább nevetett: - A húgai persze húzták őt utána - magyarázta nagymamuskának, de úgy, hogy Eszter is értse. - Láttuk, jól érezted magad Égető Esztivel. Már ahogy szokás. Azt hitték, majd rájuk ripakodik, mert mindig olyan társaságkerülő volt, csak az aviatika meg a kísérletek. De a mi Józsink nem. Tetszik tudni, mit mondott? "Vegyétek tudomásul, Eszter az egyetlen lány, akivel érdemes beszélgetni." Hát így állunk, kisasszony - mérte végig megint a piruló Esztert, aki még mindig kacagni próbált, de már inkább csak pirult. - Ó, még sokat gondolkozik a Józsika addig - mondta a beteg, mint aki megszokta, hogy a jó termést nem szabad elkiabálni. - Na, nem olyan sokat gondolkozhat - hunyorított keresztmama. - Eddig talán már megvan a vizsgája. Gyógyszerész úr. Patikája is van, már csak a háború végét kell megvárnia.

Keresztmama beszédiben Esztert egy pont illette mélyebben. Ahogy Józsi azt mondja: "Vegyétek tudomásul." Ezt az egyet nem tudta kacagással leöblíteni. Az persze csak tréfa, hogy Józsi őbele... Keresztmama mindent a lánykorán át néz, a mostani szürke éveket is. Az a mondat azonban egy picurka kép: látni benne Józsit, amint Amál és Micike ingerli. Egy ideig csak pislog apró szemével; olyan ilyenkor, mintha mindjárt nekirohanna valakinek, aztán egyszer csak dobbant egyet: "Eszter az egyetlen lány." Az, hogy érdemes beszélgetni vele, természetesen még nem "szerelmes vagyok belé". De azért vagy épp azért, jólesik. A Wiesmayer-ház tisztelete Józsi iránt Eszterbe is beivódott. Józsi: az két lény volt, az egyik, akin, mint ő is most, mihelyt elképzeli az ember, azonnal mosolyognia kell, a másik az, aki felé Wiesmayeréknál minden féltés és kacsaillat száll: - az utód, a feltaláló. Megpróbálta elképzelni Józsit szerelmesnek... Mit csinál? Ül, s a fejét fogja vagy méri a szobát? Még csintalanabbat is elképzelt, ahogy fekszik a kanapén, és a díványpárnát cirógatja. De az az egy mondat a legmulatságosabb képek alatt is tartotta magát, s bizsergette az önérzetét.

Egy kis szívdobogással - mulatsággal és kíváncsisággal ment át Wiesmayerékhoz: vajon Amálék előhozzák-e Józsi nyilatkozatát. Szó szerint nem hozták, de az a mondat ott bizsergett az egész Wiesmayer-ház viselkedésében. Mindenki elevenebb és kedvesebb volt. Karola néni nemcsak hogy két ujja közé vette, szokása szerint, az arcát, de gyöngéd és figyelmes szemekkel soká elidőzött rajta, mintha újra kellene tanulnia, a Józsi szerelmével nézve, a vonásait. Amál is mindent elkövetett, hogy azt a kis leereszkedő vonást a modorából eltüntesse. Új kottái jöttek, azokat mutogatta, s megint előhozta a régi terveit: ha levizsgázott, följár franciaórára a néniékhez, s egymással is franciául társalognak. A nagy eseménnyel persze Micike volt a legjobban tele. Szinte golyószeme nőtt tőle, kész minden percben a kipukkanásra, éppúgy mint az arca, amely most majdnem hogy szép volt a láztól és titokzatosságtól. Alig várta, hogy Esztert egy kis suttogásra, vihogásra félrehúzhassa. - Jaj, olyan boldog vagyok - hadarta összevissza. - Ugye, a sógornőm leszel? Anyuka megtiltotta, hogy beszéljek neked róla, de Józsi szerelmes lett beléd. Amire persze Eszti nem győzött tiltakozni, pirulni, menekülni.

Másnap megjött Józsi sürgönye; levizsgázott. Eszterért külön staféta jött, hogy megcsodálja. A szöveg csak ennyi volt: levizsgáztam, de az aláírás: Máté József gyógyszerész-zászlós. - Ó, milyen édes; elképzelem, milyen büszke a kisöreg - nézegette Micike ellágyulva a papírt. - Teneked nem sürgönyzött? - nézett Eszterre. - De miért sürgönyzött volna? - pirult el Eszter, s hogy Micike elhallgasson, durcásan összehúzta a szemét. - Ha ilyen leszel, nem jövök hozzátok többet. Harmadnap azonban ott volt kezében a levél. Nagymamus vette át, míg ő a városban volt. Amikor Eszter a szobába lépett, nem is csinált mást, csak ült, előtte a levél, s a tokban a szemüveg. Nyilván minden tanulmányozhatót: feladót, címzést, bélyegzőt végigvizsgált rajta, s most ült s tünekedett. - Esztikém, leveled van - mondta olyan hangon, amelyben szemfedő meg mirtusz is volt. - Leona nénitől? - örült meg Eszti. De már látta is, kitől. - Ja - mondta. Megnézte visszájáról is a borítékot, s anélkül hogy szólt volna, kifordult.

Ez már súlyosabb dolog volt, ha Józsi levelet írt. Az a tréfás bizsergés, ami Józsi állítólagos szerelmét körülvette, megszűnt. A levél jó vastag volt, a borítékján igen csúnya, kaparásszerű betűk. Józsi büszke volt rá, a csúnya írására, mintha egy föltalálóhoz az is hozzátartozna, hogy ne tudják az írását elolvasni. Mit akarnak ezek a hol konok, hol türelmetlenül elkapkodott betűk - "Égető Eszterke úrleánynak" - ővele? Nézegette, forgatta, de csak nem volt kedve kibontani, mintha kiszabadulhatna belőle valami. Már megfőzött, s még mindig ott volt a kötőjében. Akkor hirtelen elnevette magát, s ott a kamrában, ahova a tejfölért bement, egyhuzamban elolvasta vagy inkább kitalálta. Nem, Józsi nem kérte meg, ilyesmi, hála isten, nem volt benne. Mert ahogy ott forgatta, már ez is fölmerült benne, hátha ilyesmi lesz. "Kedves Eszterke, most már gyógyszerész vagyok, legyen a feleségem." Nem is tudta, miért lett volna ez olyan szörnyű, hisz egy lány nevethet az ilyesmin; még dicsőség is. Ő azonban nem nevetett volna. Amíg a levelét nézte, rágondolt, s először érezte, hogy Józsi makacs, Józsiban akarat van. Ez után a nyomasztó érzés után a levél szinte megnyugvás volt.

Józsi úgy írt, ahogy beszélt, maga elé nézve, magáról panaszkodva. A vizsgán most már túl van; egypár órai büszkeséget szerzett neki, most már ő is diplomás ember, gyógyszerész úr; de ez csak egy délután tartott. A kollégái erőltették, hogy menjenek mulatni. Azt hittek, majd berúg, ő azonban irtózatosan bírja a bort. A többiek már mind tökök voltak, a mulatóbeli lányokkal erőszakoskodtak, őneki azonban semmi kedve sem volt. Ott ült a borosüvegek közt, s arra gondolt: mit ér a diplomám, ha holnap átmegy a fejemen egy golyó. Többet érne ennél az egész rajcsúrnál, ha Eszterkével sakkozhatnék. Eszter legalább megérti az embert. De mit mondhatna ő ezeknek a nőcikéknek. Ezek csak azt nézik: kinek mit szednek ki a tárcájából. Sajnos, most az is csak baj neki, hogy Eszter úgy megértette őt. Amíg rá nem szokott, hogy Eszternek a lelki életét feltárja, megvolt magában, nem kellett neki senki, belemerült a könyveibe, a technikába. Most azonban megszokta Esztert, már alig várja, hogy bevonuljon a káderhez: ott mégiscsak ellógatják az emberrel a napot. De délután ötre ott is szabad lesz, s akkor ott is kezdődni fog ez a nyugtalan érzés. Az ember tesz-vesz, és semmihez sincs kedve. Az utolsó nap már megtanulta, mi ez. Pedig akkor még előtte volt a vizsga. Bezárkóztak a barátjával a szállásukra és tanultak. A barátjának volt feketéje, csak úgy vedelték a feketét, bögreszámra, de ha egy-két órára abbahagyta, elébb egy kis bágyadtságot érzett, elnyúlt a díványon, de aztán ahelyett hogy kipihente volna magát, ott is gondolkozni kezdett. Szinte a lábát is érezte, amint Eszter mellett megy, s az ő pályájáról beszélgetnek. Vagy ott ülnek, mint utolsó este, a sakknál, s nevetnek, hogy Eszternek, amikor a lovát leüti, hogy megnyúlik az arca. A társa még kérdezte is: - Te mit röhögsz magadban? De ez nem volt olyan igazi röhögés; mert rögtön utána ott volt, hogy Eszter nincs itt, és nem is lesz, mert háború van. S ez olyan rettenetes volt, hogy fölkelt, s elkezdett járkálni. "Te mit járkálsz - mondta a társa. - Inkább tanulj." S igaza lett, mert a szervesből pont abból kérdezték, amit akkor olvasott el. Amióta azonban már tanulni sincs mit, az embernek egyenesen meg kell őrülnie.

Eszter nem tudta, nevessen-e vagy meghatódjék. Nem volt a Józsi levelében semmi szerelmeslevél forma. Még a szerelem szó sem fordult benne elő. Egy-két helyen volt csak érezhető, hogy eszébe jutott ilyesmi, s akkor bevágott egy-egy fennkölt szót, mint "lelki élet" meg "együttérző" meg "feltárja". De az ilyen szavak kitáncoltak a levélből: az annyira Józsi volt, hogy szinte a szája szagát (volt egy kis szájszaga) is érezni lehetett közben. Abban, amit leírt, nem volt mit kételkedni. Józsi leszólta az írókat, skriblereknek hívta őket, de nincs az az író, aki hívebben leírná az állapotát, mint ő azt az új érzést. A kutya rázza így a füléből a vizet. Eszternek rá kellett ismerni, ez csak a szerelem lehet. Józsi állandóan magáról beszél, nem is tud mással foglalkozni, s mégis egyre azt írja: "Eszter, Eszter". Ahogy a sétákon a vizsgát meg a háborút hajtogatta!

Ez olyan furcsa volt, hogy van egy ember, aki állandóan azt gondolja, hogy Eszter, s hogy az épp Józsi legyen. A szíve sarkában egy ördög azt mondta: pukkadjunk rajta. De az a régi Eszti volt, a mostaniban, a nagylányban a tapintat szólt: sajnálni kell, megérteni szegényt. Józsi csak azt hiszi, hogy szerelmes. A honvágy az, amit úgy hí, hogy Eszter. A töltésen a séták, az, hogy épp mellette ment. Vele, Eszterrel érte az a kis öröm, ami a háborús tél után neki is olyan édesen jött. S most rázza a fülét: a szerelme abból áll, hogy türelmetlen. Egy kis ártatlan szokás. Eszternek elmondta, hogy mérnök szeretett volna lenni - s most nem bír lemondani róla. Egészen beleőrül.

Még fel sem dolgozta magában Józsi levelét; az ebédnek már új akadálya támadt. Micike zörgetett ott lenn; nem tudta a délutánt kivárni; valami csatvétel ürügyén ő állított be. Eszter a sürgöny óta nem volt odaát. Azok a célozgatások a sógornőjéről, ha tréfák is, nehezebbé tették, hogy átjárjon. S most döbbenten kereste Micikén a lefolyt három nap történelmét. A kis csimpánzarc foltos volt a sok dörgöléstől; szemén megfeszítve kellett tartani azt a hártyát, ami a könnyeket fogja, hogy legalább amíg Eszterrel beveszik maguk valahová, el ne pattanjon a hunyorgása. Eszternek minden éghetőt le kellett húznia a lángon, mert Micike egy percet sem bírt várni. - Gyere, Esztikém - suttogta fojtott hangon, mint akinek ez az utolsó mondata. - Menjünk valahová, ahol nyugodtan beszélhetünk - s húzta őt. Eszter szobájába mentek; át a másik oldalra. Mialatt összefonódva, a titok közös köpenyében átmenekültek, Eszternek az is megforgott a fejében, hogy tán az ő és a Józsi dolgában történt valami. - Mi az, Micikém - kérdezte sápadtan, odaát már. - Mondd, mért élek én? Mért nem tudok egy tüdőgyulladást kapni - borult odaát Micike a pianínóra.

Az, hogy Micike nem akar élni, egy kicsit megnyugtatta. - De miért? Mi történt, Micikém - húzta át a pianínóról zavartalanabb részvéttel a maga nyakába. De Micike általánosságokat akart csak mondani: a lelkiállapotát megmutatni. - Egy varrólány, nem is varrólány, az a nyomorult kötszövőgyári lány, hidd el, százszor szerencsésebb, mint én. Én nem is tudom, szabad-e még az Istenben hinnem. Az lehetetlen, hogy egy Jóisten, aki olyan, mint mondják, ott üljön az égben s ezt elnézze. - De Micikém - csillapította Eszter. Már máskor is hallott a barátnőjétől hasonlót, de ez a szenvedélyes hang, amíg az okát meg nem tudta, mégis megdöbbentette. Arra gondolt, hogy tán mégis az első feltevése volt helyes. - Ó, szörnyűket beszélsz - s megtapogatta kis kötényzsebében a levelet. - Mondd már, hogy mi az?

Micikének azonban még egy fátyolnyi általánosságot kellett a történetéről letépnie. - Mondd: ez család? Ez testvér? Hogy az ember össze legyen kötve egy... nem is tudom már, hogy hívják, aki az emberek vérét szívja. Jó, én nem vagyok szép. Nem tudom a szemöldökömet húzogatni; de ez most már azt jelenti, hogy énnekem nem szabad egy kis boldogságot összekuporgatni? Hisz annak a gyári lánynak is megvan, akivel a moziba elmegy. De ha énhozzám egyszer vonzódik valaki, jön ő, a testvér... A testvér? a karvaly, s lecsap rája... S ha legalább szép volna. De nem szép. Ő sem szép. Te szép vagy, de te nem veszed el a másét, pedig te is jó tanuló vagy, te is tudnád, hogy így a nők helyzete meg úgy. De én túl vagyok már ezeken a hazugságokon, hogy testvér. Én megesküdtem szűz Máriának, hogy énnekem nincs többé testvérem. Ott járok mellette a házban, mert mást nem tehetek, de ezt sohasem fogom megbocsátani. Eszter most már végleg megnyugodott: a begyömködött levél nem fog a zsebkendő alól előkerülni. Már körülbelül tudta is a bajt: Amál, mindig csak Amál, Amál és Sanyi - s megkönnyebbülten adta át szívét a részvétnek. Józsi konok, szinte rögeszmés panaszirata után olyan furcsa volt ezt a másik szerelemtől feldúlt arcot, a testvérit csókolgatni. Hogy kapkod a szavakért, minél többet akar mondani, csak hogy amit mond, még rettenetesebb legyen, mint az, ami belülről szorítja. Micike nem volt okos, négy polgárin túl nem is taníttatták, s néha, amikor a legrettenetesebbet mondja, az embernek meg kell ölelnie: te bohó, nehogy lássa, hogy nevetnek rajta. De a fájdalom az nem nevetséges, s Micikén látszik, hogy igazán szenved. Mit csinált Amál? Elunta magát Lajkó nélkül. De Micike a töltést látja, ahogy ott kullogtak a végén. Egypár napja csak s már a második, aki szenved érte. Oly mély szeretettel vonta magához Micikét, hogy abban egyszerre ellágyult a pátosz, s az általánosról áttért a személyesre.

- Ti, tudom, azt mondjátok, egy kis gimnazista - szepegte a zsebkendője mellől. - Azt mondod, úgysem vehet el. De hát muszáj mindjárt az elvevésre gondolni? - fojtotta Esztibe a szót, aki az "azt mondjátok" ellen akart tiltakozni. - Énnekem elég volt, hogy volt, aki mellém ült a kisasztalnál. Az albumot néztük, s a sétákon mellettem volt. S ha legalább boldogítaná. De csak játszik vele, hogy ezalatt se jöjjön ki a gyakorlatból. Csak eldobja szegény fiút, de én nem sajnálom, hidd el. Megjósoljak neked valamit? Én már azt is tudom, kiért fogja eldobni. Csak figyeld meg - most még nem mondok semmit -, hogy igazam lesz-e. Amál még nem ismeri, de én ismerem, s tudom: mi lesz szegény Sanyinak a vége - mondta a kapu alatt már, Eszterre bágyadt, vihar utáni csókokkal visszaakaszkodva. Eszter ott maradt még a kapuban, mert onnét, ahol a Rákóczi út fordul, tudta, hogy visszanéz még. Szegény Micike, gondolta, s megtapogatta a maga elintézetlen ügyét a zsebében.

Annyi jó volt az Amálék dolgában, hogy egypár napig senki sem firtatja Józsit. Ismerte már ilyenkor a Wiesmayer-házat. Amál királynői gőgben hallgat, mint akinek azt mondták: gonosz, s most vállalja a gonoszságát. Micike pedig kísértetszerű bevonulásokban, ajtóbecsapásokban, fölemelt és odábbhajított könyvekben enged a kétféle ingernek; hogy azt, aki a testvére volt, idegen személynek tekintse, s ugyanakkor egyes hibáira, a rendetlenségére például s a maga jelenlétére figyelmeztesse. Ebben a zűrzavarban ő is elbújhatott néhány napra a maga levelével. Gondolkozott: válaszoljon-e rá, vagy mit válaszoljon, mert hiszen válaszolnia kell. Ha Józsi, Isten ne adja, csakugyan meghal a harctéren, sosem bocsátana meg magának, hogy nem válaszolt. De azt, hogy mit írhatna ő egy ilyen levélre, sehogy sem bírta elgondolni. Józsi nem kérdett tőle semmit, hogy hogy van vagy mit csinál. Az egyetlen kérése, hogy írjon minél többet, mert az olyan, mintha társalognának. De hogy társalogjon ő levélben? Hisz az ő társalgásuk jórészt abból állt, hogy Józsi panaszkodott, s ő jóakaratúan hallgatta. Hogy hallgasson az ember papiroson? Mondhatna olyan együgyűséget, mint a töltésen néha, hogy még lehet mérnök vagy úgysem esik el. De most épp ő a Józsi baja, mivel vigasztalja meg ebben. Hogy majd elmúlik ez is, Józsi. Vagy: keressen barátot, vannak csendes fiúk, akik szeretnek hallgatni. Ez olyan nevetséges lenne. Azt gondolta: az itthoni eseményekről fog írni. De itthoni esemény, a Micike és Amálén kívül, nem volt. Józsit az ilyesmi úgysem érdekelné. Így megmaradt mint szilárd határozat, hogy felelnie muszáj, de maga a felelet egyre késett. Amíg csak a második levél is meg nem jött ajánlva.

Erről a levélről nem tudott senki sem, ő vette át a postástól. Sokkal rövidebb volt, mint az előző. Józsi kiszámította, mennyi idő alatt ér le Pestről a levél, s hogy Eszter mikorra válaszolhat. Ha Eszter azonnal felel, négy nap alatt a mostani postajárással is kezében kéne a levélnek lenni. Ez a négy nap már eltelt, sőt, egy féllel több, mert az elsőt éjszaka írta, s reggel kaszárnyába menet (kintlakása van tudniillik) dobta be. Ezt a másodikat pedig késő este írja, de még ma elmegy vele a postára. Arra gondolt, hogy Eszter meg sem kapta a levelét: levelek, hallani, elvesznek mostanában. Hibáztatja magát, hogy nem ajánlva adta föl; most szörnyű napjai vannak, amiket egy ajánlási díjjal tán megtakaríthat. S következett az ő szörnyű napjainak a leírása. Azt hitte, ha benn lesz az ezred-gyógyszertárban, a munka egy kicsit el fogja vonni a figyelmét. Az első nap úgy is volt; aznap sok rohanása volt (diploma bemutatása, kinevezés stb.), de mihelyt egy kicsit belezökkent a kerékvágásba, újra éppolyan nyugtalan lett, mint előbb. Az sem csillapítja a nyugtalanságát, hogy gyógyszereket készít közben. Főzi az infúziót, keveri a pasztákat, s majd megbolondul a várakozástól. Sose hitte, hogy a várakozás ilyen rettenetes érzés lehet. Arra is volt egy számítása, hogy mikorra jöhet meg Eszter levele a legkorábban. Ha minden jól megy, három nap. A harmadik nap már majd kidobta a manipulánst az ezred-gyógyszertárból. S képzelje el, amikor még a negyedik, sőt most már az ötödik nap sem kapott semmit. Már a harctérrel sem foglalkozik annyit, mint eddig. Csak Esztertől kapna már levelet. Lehet, hogy holnap dobják menetbe, lehet, hogy két hét vagy egy hónap múlva is itt lesz, katonáéknál nem lehet tudni, de abba, hogy Eszter nem ír, bele fog őrülni. Ha egy kétkeresztes receptet kiad, a fejéhez kap, hogy jól mérte-e. De nem emlékszik semmire; a múltkor utánaküldött az ápolónak s újra megcsinálta. Attól fél, hogy megmérgez valakit, s főbe lövik. Azért küldi tehát ezt a levelet ajánlva. A lehetőség, hogy Eszter tán nem azonnal felel, vagy egyáltalán nem akar felelni, föl sem merült állapota leírásában. Éppúgy elmaradtak a fennkölt kifejezések is, azonmód írta, ahogyan gondolta.

Eszter előkotorta újra az első levelet. A kettő közt az a különbség volt, ami egy meginduló kerék s egy javában forgó közt; ez már ledobott mindent, ami nem hozzá tartozott. De épp ezért még nehezebb volt belekapaszkodni, felelni rá. Esztert még jobban fúrta a lelkiismeret, s még nehezebben állt rá a keze. Egy-két mosolyféle még átvillant olvasás közben az arcán, de a megdöbbenés nagyobb volt már. Ez a szenvedély, ilyen a szenvedély? Nincs ebben valami iszonyú, hogy az egyik egyszer csak így, anélkül hogy akarta volna, betegségivé válik a másiknak?

- Nagymamuskám - mondta a vacsora fölött váratlanul. Asszony módra a sötét konyhában vacsoráztak. Nagytata kinn volt a tanyán, nagymamuska egyetlen lágytojást enyésztett el a kedvetlen kikotort tojáshéjon, a ragadós tányérján s a ritkán emelt és gyorsan száradó kanálon. - Mi tetszik, kedvesem? - nézett föl a likas tojásból az öregasszony. - Nagymamuska hogy volt? Szerelmesnek tetszett lenni nagytatába?... Az öregasszony szürke arcán rég próbált ábrába ugrottak a ráncok. Egy kis szégyen, egy kis élet, egy kis elevenség próbálkozott rajta, még mintha a szín emléke is visszatért volna. - Látod, miket kérdezel? - mondta. - Hogy jut eszedbe, öreg, beteg asszonytól ilyesmit kérdezni... Szerelem - tette hozzá aztán mégis. - Nem tudtuk mi, mi az a szerelem. Nem volt az akkor még szokásban. - Hát a Jókaikban? Mért szerette nagymamuska annyira Jókait? - Jókai? Jókai az olvasmány. A mi időnkben kinézték a lányt, s elég volt az apjánál eljárni, a szülőket kitudakolni. Voltak kérő emberek, azoknak majdhogy az volt a foglalkozásuk. A Jókai? Már anyád is nagylány volt, amikor azt hordatni kezdtük. - S nagytata sem volt szerelmes? - Azt ő tudná - nevette el magát az öregasszony. - Én nem kérdeztem tőle...

Eszter csillogó szemmel, hitetlenkedve kutatta a megelevenedett barázdák közt az igazságot. Így elmásul az emberben a múlt? Vagy tényleg voltak lánynemzedékek, akik a férjet is úgy kapták, mint a többi rokont, az apát, a testvért, a fiút?... Egy darabig szótlanul eszegettek egymás mellett. - Hogy jutott egyszerre ilyen az eszedbe? - szólalt meg új ötlettől megvilágosodva nagymamuska. - Talán te vagy szerelmes? - mondta, s az a huncutkodó, alázatos mosoly jött ki a föntről lefelé barázdált ajkára, amellyel a betegség néz az egészségre, a kor azokra, akik tovább élnek.

Közben a szép május Micike jövendöléseit is pártfogásába vette. A postafőtiszt fia (egy bölcsészhallgató, aki Amál tanítását a vizsgák előtt átvette) pontosan azt a változást idézte elő a családban, amit Micike jóstehetségével előre látott. Eszter egy kedd délelőtt, piaci napon, a Városház mögött Sanyiba akadt. Ott ült a párkányon, amely alá a tanyai asszonyok a túrójukkal és a zöldségükkel legugyorodtak, s a vadvizektől csillogó határt nézte. - Mi az? Maga nincs iskolában? - szólt rá Eszter egy túrós kofán át. Sanyi visszafordult, s a kofák közöcskéin kikászált az útra. - Olyan fontos az, iskolába járni? Az ember megtanulja úgyis, amire szüksége van... - mondta rezignáltan.

A hangja nyugodt volt, szeme a megtört, barna, a mozdulata azonban a szokásosnál is vontatottabb, s az orra és homloka orbáncosan fényes. Azon, ahogy hozzászegődött s jött a kosara mellett, a vásárlókba beleverődve, látta, hogy szüksége van a beszédre. Eszter mindjárt Micike jóslatára gondolt. - Valami baj van? - kérdezte elpirulva. Sanyi ránézett; a szemében a bánat is ott volt meg a vágy is, hogy a fájó dolog helyett valami különöset mondjon. - Igen, talán baj van... Vagy legalábbis a baj van... Látom, nem érti - mondta fölvillanyozva kissé. - Pedig egyszerű: tulajdonképpen csak a baj van. Ebből meri ki mindenki a maga baját. Az ember először azt hiszi, hogy valami baj van. Mástól is azt kérdi: mi baj van. De aztán kezd rájönni, hogy nincs mi baj, csak a baj. Baj van, ahogy maga is kérdezte. Azaz: betört hozzád is az egyetemes baj?

Eszter nem tudta, mit mondhatna erre, amiből értés és vigasz is látszódna. De Sanyi, ahogy a közébük sodródott vásárlókon túl megint találkoztak, még mindig a bajnál tartott. - Én már ott tartok - mondta -, hogy számomra már csak a baj van. Nem igyekszem lefoglalni, bekeríteni, magántulajdonná tenni. - Amál? - kérdezte Eszter alig hallhatóan. - Igen, Amál. Ha akarjuk, Amál, ha nem, nem Amál: a nő. Csüggedt fejét Eszterre emelte, s okos pillantásával mintha nem is mondata hatását nézte volna, hanem magát a mondatot, az orra előtt a levegőben, mint a drámák tehetséges idegbetegei s bölcs bolondjai (nyilván érezte is a hasonlóságot), akik a más ürügyén beszélnek ugyan, de maguknak. - Nem gondolja - kérdezte ugyanezen a hangon -, hogy minden férfi ma is a maga bordájából csinál Évát magának? Úgy értem, hogy minden Amál pontosan olyan, amilyenné az ő Sándora vagy Károlya számára a sors méhében kiméretett.

Eszter nem volt járatos ebben a nyelvben, azt azonban, hogy honnan hová törekszenek, megérezte. Sanyi nem akarja Amált okolni, a sors tehet róla, nem Amál, s ezt szépnek találta. De szólni nem tudott; nem lett volna ő, ha erre a szójátékmezőre bement volna. Csendesen lépegetett a kosarával - kétszer is elment a téli cékla mellett, amelyet meg akart venni; várta, hogy Sanyi is áttér az általánosról a személyesre. - Ebben az esetben - kezdte csakugyan - aránylag megtisztelő a bukás. Ez a Schmidt Károly, ismerem őt, nem tartozik a cégéres tulkok közé. Sőt azt is mondhatjuk rá, hogy okos. Jó hideg, jeges szeme van, ezzel a német szemmel nem lehet butaságokat csinálni. De rendkívüli dolgokat sem. Arra jó, hogy az ember mindig a talpa alá nézzen vele. Remélem, tudja, kiről beszélek? - nézett hirtelen Eszterre. Eszter bólintott. - Én nem ismerem. Nem voltam azóta Amáléknál. - Én voltam - mondta, s néhány lépést némán ment Eszter mellett.

Akkor egy kocsi nyomult közébük. Sanyi egy-két percig megint egymaga hányódott a szatyrok és garabolyok közt, és sehogy sem bírt visszakerülni mellé. Ez okozta-e, amikorra visszatért, az az orbáncos szín még erősebb lett a homlokán s az orrán. - Mért szépítsük a dolgot? - kezdte, uralkodva még magán. - Amit Amál énvelem csinált, azzal férfiak nem szoktak dicsekedni. Legyünk egészen őszinték - lőtt bele blazírt orrhangjába hirtelen a düh. - Engem Amálék kirúgtak. A gimnazista kirúgatott. A gimnazistát kipenderítették. A gimnazista kívül találta magát. A fogalmazás nem változtat a dolgon. - Hogy beszélhet ilyet? Micike senkivel sincsen szívesebben, mint magával - mondta Eszter. - Igen, Micike nagyon jó. Micike igen alkalmas bokor, hogy az ember Amált lesse belőle. De Micikéből elég volt. Ez kegyetlenség, de én is vállalom a kegyetlenséget, visszájáról - kiabálta egyre hangosabban. - A világon igen sok jó kislány van, sőt, tökéletes kis- és nagylányok is. Mért Amál és mért nem Micike? Vagy éppen Eszter! Azt hiszi, én nem látom, hogy maga a földi paradicsom? Bocsásson meg, hogy magához kenem magam. Látom az arcán: mire nem gondol ez a varangy, ez a gimnazista. Mert mi ebben a világban nem emberek vagyunk, hanem nyolcadikosok, bölcsészek, eladó lányok. Én ezt tökéletesen értem, s igyekszem pontosan olyan reménytelen és alázatos lenni, mint amilyen a maguk képe rólam. Az alázat azonban nem változtat a tényeken, különösen, ha a tények maguk is megalázók. S a tény az, hogy én Amált szeretem. Ezt úgy mondtam ki, hogy megmértem a szót. A kozmosz úgy van megcsinálva, hogy sajnos - vagy hála istennek, mert hisz még az ilyen szeretetben is van fenség - szeretnem kell. S ha én most eltűnök egy időre a maguk szeme elől, az nem azért van, mert ki próbálok gyógyulni Amálból vagy elbújok a szégyenemmel. Nem, ez nem volna méltó ahhoz, amit érzek.

Eszter pironkodva nézett körül, mert a beszédje most már kiabálássá vált, s ahogy az emberekbe beleverődött s tovább kiabált, olyan volt, mint egy feldühödött medve. De a hetipiac elnyelte őt is, a háborgását is. Eszternek azonban egész nap fejében volt a baktató fiú s a vontatott hangba belecsukló gúny, visszatartott harag, mely a nagy, folyton rezgő orrból hirtelen komikus, dudaszerű hangszert csinált, aztán a könnyek, amelyek a szemen nem buggyantak ki, de az orrba lefolytak s hirtelen elfátyolozták, aztán a hatásos mondatokkal jövő tetszelgés, amely megint csak ott fönn az orrban egy diadalmas, hiú felhangot kapott, mintha annak egyik öble figyelmeztette volna érzései és mondatai kiválóságára.

Eszternek nem volt olvasottsága, nem tudta, mi Sanyi beszédiben a könyvekből felszedett s mi a nyers fájdalom. Ő inkább azon a szívében levő zenén mérte ezt az orrhangot is, amin Lajkó Pista gurgulázását, s egész nap beteg volt egy kicsit, azt hitte, hogy a részvéttől, de egy kicsit talán az undorodástól is. Eltökélte, hogy beszél Amállal. Persze, beszélni nehéz. Micikét kellene látnia, ahogy a pianínóra dőlt és Sanyit, ahogy, mint egy megdühödött medve, lökte ide-oda a szatyrokat. Az nem lehet, hogy Amál ezt akarja. Hisz Amál nem rossz. Amál talán csak fél, hogy nem elég szép. Vastag az állacsontja, s nagyok a kezei. Nem nyugodt, ha nem látja, hogy... Ő azt hitte, érti Amált. Amál csak próbálgatja magát, mi történik, ha fölhúzza a szemöldökét. S mi lesz, ha azt mondja figyelmes pillantással, hogy "igazán"? Ez érdekes lehet. Mintha az ember minden porcikája egy billentyű lenne, s csak meg kell rántani s történik valami: a férfiakban felbúg egy hang. Ő is érez ilyet néha az utcán. Férfiak jönnek, s látnak valamit rajta: egyik a lábát nézi, a másik a szemébe próbálja belefúrni a magáét. Ebben így is van valami mámorító. Pedig ő nem csinál semmit, csak hordja azt, amit azok néznek. Amál azonban játszik rajta. De ezért nem érdemes másoknak fájdalmat okozni. Hogy ilyen orrhang s ilyen csuklások jönnek ki az emberből, mint Sanyiból s Micikéből. Amálnak éreznie kell, hogy a séta a töltésen, az szebb volt ennél.

Délután hiába ment át, Amállal nem tudott beszélni. Amál bent tanult az ő szobájukban az új tanárjával; az ebédlőben Wiesmayerné beszélgetett a nénivel. A nyelvtanárnő és Wiesmayerné, anélkül, hogy barátnőkké lettek volna, egy idő óta összejártak. Rendesen az utazásaikról beszéltek: Wiesmayernénak inkább Bécsről és Dél-Tirolról voltak emlékei s egy-két állami szolgálatban álló fiatalemberről, akik azóta a delegációk tagjai s az állami bank vezetőemberei lettek, a nyelvtanárnőnek svájci és franciaországi penziókról és egyetemi tanárokról. Időnként németre fordították a szót; a nyelvtanárnő egy kis friss németséggel szítta meg magát ilyenkor, Wiesmayerné pedig élvezte, hogy van, akivel olyan választékosan beszélhet, mint régen a nagynénjével. Eszter rögtön észrevette, hogy Wiesmayerné, bár most is szíves, nem olyan, mint máskor: nem fogta a két ujja közé az arcát, és nem csókolta meg, mint mostanában szokta, a homlokát. - Foglalj helyet, kedvesem - mondta. - Amál épp tanul. De Micike, remélem, mindjárt előkerül. Elküldtem a fogorvoshoz - mondta a néninek -, már állandóan bekötött fejjel jár, s az aszpirint szedi.

Eszter leült a kis, támlátlan puffra, s hallgatta, ami hallható volt. Bentről világos férfihang magyarázott: épp azon a határon beszélt, amelyen a hangsúlyok kijönnek, a szavak teste azonban az ajtóban maradt. Időnként tréfálhatott is, mert nevetések is hallatszottak. Éppen csak hogy jelezték a nevetést, mint akik még nem tudják, a másik mit tart illendőnek. Wiesmayerné s a vendége régi nagy színésznőkről, Duse Eleonóráról és Pálmay Ilkáról beszéltek. A néni időnként megpróbált neki is vetni egy kérdést, de Wiesmayerné mintha nem bánta volna, mi lesz vele a székin. Egyszer Amál is beszólt. - Anyukám, elmegyek a tanár úrral, séta közben mondom föl neki a történelmet. Eszter fölállt, hogy egy széllel ő is elmegy, de Amál, úgy látszik, a szalonajtón szöktette meg a tanárját; neki éppen csak odaköszönt. - Szervusz Eszter, te is itt vagy? Mintha most vette volna észre. - Hát Józsi? - kérdezte a nyelvtanárnő. - Mit remélhet? Wiesmayerné elmondta, amit Eszter már tudott. Egyelőre a helyőrségi kórházban van, de útra készen. - Írt azóta? - szólalt meg Eszter is, bűntudatból-e, vagy hogy ne üljön olyan sután a széken. Wiesmayerné ránézett: nyugodt, hideg pillantásában benn volt, hogy itt van a baj. Hogy is tudott egy tiszta tekintet annyi távolságot nézni közébük. - Igen, írt - mondta, s Eszter azt hallotta, mért, te kis színlelő, neked tán nem írt?

A kegyvesztettség szégyenében ült ott, mintha leomlott volna körülötte a ház. Már nem is próbált se szólni, se figyelni. - Haragszik valamiért rám Amál? - kérdezte, amikor szorultságából Micike kiszabadította. Amált kérdezte, mert az anyjukat nem merte. - Amál? - nézett rá Micike. Nagyon örült volna, ha Eszter és Amál közt támad valami, de nem jutott semmi az eszébe. - Olyan furcsán köszönt - mondta Eszter. - Lehet, hogy anyukát majmolja - jutott Micike eszébe. - Az igazán nem volt szép - ötlött föl benne is a családi sérelem -, hogy Józsinak nem írtál. Józsi kétszer is írt, s te nem válaszoltál. Anyuka még nem is haragudott így rád: azt mondta, hibák vannak a nevelésedben... Már mégy? Mért mégy, Eszter? Csak nem sértődtél meg? - Á dehogy, kis csacsi - dugta Eszter egy csókba a megzavarodott arcát. - Csak téged vártalak, mennem kell.

Eszter úgy ment haza, mint aki a vérét veszti. Gyenge volt, a tagjai lemaradoztak, szinte vonszolnia kellett őket. Más nem is volt benne, amíg hazaért, se gondolatok, se gyomorfájás, se szívszorulás, csak ez a gyengeség. Még kellemetlen se volt, csak mintha az eddigi élete lemaradt volna mögötte, s most egy új partra kivetetten, ismeretlenül kéne a szürke, napszak nélküli fényben tájékozódnia. A Wiesmayer-ház volt a boldogság, az ifjúság, s oda nem mehet többet. Amál éppen csak odaköszönt, s Karola néni szürke, nyugodt szeme maga volt a száműzetés. A Wiesmayer-ház végzett vele; még Micike is megrótta: hibák vannak a nevelésedben.

Hisz mindig ott bujkált ez bennük, hogy ő nagytata s nagymamuska közt nőtt föl. Amit Amál mondott egyszer, hogy Eszterből nem lesz soha igazi művelt nő. S most, hogy nem írt, egyszerre ráhúzzák. A gyengeségből egy-két sértett, védekező kérdés jött elő. Honnét tudta Józsi, hogy a másodikra sem írt? Föladta ajánlva, s ment azonnal haza is a levél: Eszter már a második levelemet hagyja válasz nélkül. És ha nem válaszol? Ha nem akar az őrült levelére válaszolni? El kell venni tőle rögtön a levegőt? Máskor ők is veszekednek, de ellene mind egy. Ha Józsi megrándul, Karola néni, Amál, még Micike is mind összehúzódnak. Méltatlankodni próbált, hogy ő nem rab, őt nem lehet kényszeríteni. De a méltatlankodás csak a fejében volt, oda az jött föl a kezdeti gyengeségből; a teste azonban egyre nehezedett, az új dolog volt, hogy ő megbántott valakit. Hiába mentette föl az esze, a bűntudat, mint egy öv, ott volt a szíve körül. S mintha két sarka lett volna a lelkének; egyikben a makacssága próbálkozott (valami a Tunyogi dölyfből); most már azért sem fog írni, inkább nem is megy hozzájuk, jó neki itt is, a paraszt nagyapja mellett; a másikban a természete, amely nem bírta a haragot elviselni. - Ejnye, de kedvetlen vagy, kedvesem. Mért nem mégy el Wiesmayerékhoz? - szólt rá, hogy másnap is így járt, a kanapéról a nagyanyja. Újabban már fájdalmai is voltak a hasában, meleg kendőkben ült, a sajgó derekát pakolgatva. S hogy Eszter nem szólt. - Neked is rossz, ugye, mindig csak a sínylődést látni. Hidd el, mennék én már a jobb hazába, csak téged látnálak biztosítva.

Harmad- vagy negyednap megjelent Amál. Eszter majdnem elsírta magát örömében. Mintha az Éden angyala jött volna - nem kiűzni, visszaszólítani. - Amálkám - ölelte át, s húzta be a konyha küszöbéről. Az a béke, a megbocsátás volt, hogy Amál egyszer csak itt állt galambkosztümjében az ajtókivágásban. Amál olyan ritkán jutott el hozzájuk, az idén tán egyszer volt nagymamust megnézni. A vendégen egy kis zavar látszott, mintha két arca lett volna egymás alatt, az egyik, amit itt viselnie kellett, a másik, amivel otthonról elindult. A két arc, a nyájas s az ijedt, ahogy a konyha közepén megállt, egymásba játszott, úgyhogy csak egy bizonytalan folt volt az arca helyén. - Hallom, hogy a múltkor engem kerestél voltaképp - kezdte tétován. - Igen - jutott eszébe Eszternek Sanyi. - Mondani akartam valamit. - Bocsáss meg, nem tudtam. Ha tudom, elküldöm Károlyt. - Ó, dehogy, isten ments, Amálkám - ölelte át a vendégit.

Ez már igazán túlzás volt, a bocsánatkérés, az elküldés. Eszter szégyenkezett a boldogságtól. - Micike azt állítja, hogy megsértődtél - mondta Amál, s egy percre oly kemény lett az álla, mint otthon lehetett, amikor erre az útra kirendelték. - Ó, dehogy, Micike egy kis bohó. - Én mindjárt mondtam. De Micike anyukával is elhitette. Azt mondták, azért nem jössz, mert én pökhendi, neveletlen vagyok. Eszter nem győzött tiltakozni. - Megsértődni, én? Inkább én hittem azt, hogy ti haragusztok. - Mi?... Ugyan miért?

Eszter elpirult. Most kellett volna Józsit előhozni; de csak nem jött ki a torkán. - Sanyival találkoztam aznap a piacon - mondta válasz helyett. - Elképzelem - mondta Amál, s szürkekék szeméből, hosszú orrából, kemény vonásaiból egy harmadik arc állt össze, az a kicsit rejtélyes, messzeirányított, amelyet nemcsak Pista és Sanyi társaságában vett föl, de köztük, lányok közt is, ha udvarlókra fordult a beszéd. - Épp elegem van Sanyiból. Micike előbb-utóbb meggyilkol érte. Pedig hát kell énnekem Sanyika? Egy porcikája sem. - Épp azért - mondta Eszter és elakadt. Maga sem tudta, mire kérje Amált. Ha nem törődik Sanyival, annak rossz, ha törődik, Micike kínlódik. A jóságra, az irgalomra, persze; de hogy kéne ezt Amálnak a szemébe mondani. - Te olyan erős vagy - mondta a szemét ráemelve. - Azt hiszed? - mondta Amál. S egy pillanatig szó nélkül nézték egymást. A nyelvük nem bírt a szemükben levővel. "S ők olyan gyöngék" - mondta Eszter szeme. - "És én? - szikrázott Amálé. - Mert én nem nyavalygok." "Azt gondolod, hogy Józsi - bizonytalankodott az Eszter. - Józsinak én sem írtam." "A bezárt ördög tán nem ördög?" "Igazad van, az ilyenben nehéz prédikálni." - Szeretném, ha eljönnél délután - mondta Amál, hogy Eszter kitérő szeméből az a kis zavar a halántékán is átfutott egy vérhullámmal. - Hogy lássák, hogy nem haragszol - tette hozzá, keményen szinte. - Ó, hogyne. Szívesen, Amálkám. Ott leszek - ölelte meg Eszter, csókokkal nyomva el könnyeit.

Ebéd után szedelőzködött; ez szinte nászút volt, menni megint Wiesmayerékhoz. Ahogy az utcára leér: ki kerül mellé, Sanyi. Ott állt elmerülve a trafik szipkáiba. Eszter azt gondolta, elmegy mellette, de ahogy odaért, csendesen hozzálépett. - Kezicsókolom, Eszter - mondta nyugodtan. - Olyan elmerülve állt ott; azt hittem, nem lát meg - mondta Eszter, szökési szándéka miatt elpirulva. - Láttam, már amikor a kapun kijött - mondta Sándor, az alattuk nyargaló négy lábat nézve; a maga gömbölyű orrú cipőit s Eszter frissen krétázott topánkáit. - Azért állok itt, mert gondoltam, hogy egyszer csak kijön. Az emberek ki szoktak jönni a lakásaikból. - Már rég? - csodálkozott Eszter. - Reggel óta - felelte egyszerűen; csak az orra árulta el, hogy szépnek érzi ezt az egyszerűséget... - Igen, Amált is láttam - tette hozzá. - Vallja be, arra gondolt, hogy nem mondok igazat, mert hisz ha itt álltam, Amált is kellett látnom. Láttam. Már amikor a piacnál jött, bementem előle a Népbank kapujába.

Hátratette a kezét, s tovább bámulta előreesett fejjel a szembefutó járdát a cipőik alatt. Eszter rálesett; a szakálla, ott ahol volt, kinőtt; feje így még kidolgozottabb volt, az árkokkal együtt a dudorok is megnőttek rajta. - Azt kérdezheti: mért nem szólítottam meg Amált? Mert hisz nyilván azért posztoltam itt reggel óta, hogy közöljek valamit... Wiesmayerékhoz megy, ugye? - nézett föl Eszterre hirtelen. - Oda - mondta Eszter, megszégyenülten szinte, hogy oda. A maga négynapos száműzetése jutott az eszébe: ő már mehet, de Sanyi szemében egy parányi pokol és ugyanakkora paradicsom gyúlt föl, ahogy erőltetett egyszerűséggel azt mondta: Wiesmayerékhoz. - Egy kis szívességre kérném meg magát. Emlékszik arra, amit a piacon mondtam? Hogy az én érzésem Amál iránt független az ő érzésitől. S ha egy időre eltűnök, nem sértődés lesz... Eszter csak a néma lépteivel mondta, hogy emlékszik. - Azóta pontosan hét nap telt el: én ezt az időt... Lehet, nevetségesnek találja, amit mondok. El tudja képzelni, hogy ha valaki szeret valakit, akkor a szerelmét szeretné mérhető mennyiségekben, mit tudom én, kilogrammokban, fontokban, pudokban kifejezve látni. Hogy a másiknak is fogalma legyen, mi az, milyen erő, amit megmozdított benne. A mesékben is vannak ilyen erőpróbák, azt hiszem, azok is erre mennek ki.

Vagy száz lépést megint úgy ment, mintha Eszter lemaradt volna mögötte. Eszter aggódva várta, mi lesz az erőpróba. Mi az, amiben Sanyinak így lenőtt a haja a nyakába, s a kicsit piszkos gallérja ilyen pötyögős lett. Amál hangját hallotta: "egy porcikája sem", s nem mert a részvéttől Sanyira nézni. - Azt szeretném, ha megmondaná Amálnak, hogy én megtanultam a kedvéért valamit. Megmondhatom, nem titok, hogy mit. Egyszer említette, hogy látta Pesten a Faust-ot. Sosem tetszett úgy neki színdarab. Nos, én megtanultam a Faust első részét. - De hisz az borzasztó sok - kiáltott föl Eszter, hogy a csodálkozással elnyomja a torkában bugyborékoló nevetést. - Körülbelül négyezer sor - mondta Sanyi, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. - Hogy nehezebb legyen: német nyelven. Olvasgatok németül, de távolról sem vagyok tökéletes német: így hát a nyelv is okozott némi nehézséget.

Eszter már tökéletesen legyőzte a nevethetnékjét. Szánalom volt benne és csodálkozás. A négyezer sor egy nagy domb, egy piramis! (Ő egy egész délután tanulta meg Heine Loreley-ét.) Szegény Sanyi azonban hiába rakja ide az Amál ajtaja elé; az irgalom éppolyan vak, mint a szenvedély. - Azt szeretném, ha Amál alkalmat adna és meggyőződne erről. Azt hiszem, érti - tette hozzá -, hogy itt nem a Faust a fontos. Épp ez jutott eszembe. Átúszhattam volna tízszer a Tiszán vagy átlőhettem volna a combomat... Amálra ez nem jár semmi kötelezettséggel. Csak azt akarom, hogy tudomásul vegye... - És most vagy mikor? - kérdezte Eszter bizonytalanul... Már tökéletesen legyőzte a nevethetnékjét, csak szánalom volt benne és csodálkozás. - Mindegy, hogy most vagy este vagy éjfélkor, de még ma - mondta Sanyi, s egy dacos pillantást vetett Eszterre. - Itt fogok a Nagytópart utca és a Népkert között őgyelegni.

A Wiesmayer-házban szokatlan csönd fogadta: mintha elaludtak vagy elköltöztek volna. A gangra nyíló konyhaajtó tárva; sötét keretjiben egy derékszögbe tört árnyék: a szolgáló mosta az ebédről az edényt. Eszter azt hitte, korán jött, s az arcához tett kézzel alvást mutatva kérdezte, fönn vannak-e. Az asszony ugyanúgy mutatta, hogy csak menjen be. Az ebédlő üres, a szalonban Amál. Ott tanult a zongora hátán: a zongoraszékre térdelt, s úgy feküdt bele kedves helyébe, a zongora homorulatába. A zongorán, kottatartón, földön szótárak, irkák, a bölcsész áldozati ételei.

- Jó, hogy egyedül talállak - mondta Eszter a hangos csókolózás után eltökélten. - Egy kis megbízásom van... Amál egy gyors pillantással forgatta be őt s a megbízását a szemhéja alól kivillanó csúfondáros derűbe. - Sanyi? Már megint? - Elkísért idáig, s megkért valamire. - Ó, már ez is - buggyant ki most Amál száján egy kis kaccintásban az a hideg, türelmetlen derű. A mozdulatain látszott, hogy elfogta az idegesség. - Nem akart semmi különöset, csak valamit, amit a számodra csinált... Nem tudta befejezni: Amál arcán az az eltökéltség és Faust... De Amál nem is volt kíváncsi. - Mondd, te tudnál ilyen esetben kunyerálni? - kérdezte szenvedélyesen... - Én azt hiszem, kétféle ember van a világon. Az egyik, amelyik ilyenkor kunyerál, ezek a cigányok, s a másik, aki hallgat. Te, persze, nem fogsz ilyen helyzetbe kerülni, hisz az szeret beléd, akit akarsz... - Énbelém? - nézett föl megrökönyödve Eszter. Erre még sosem gondolt, hogy Amál őt irigyelheti. Azt akarta mondani, énbelém még nem is volt senki szerelmes, de észbekapott. - Itt vár a Népkertben, nem kíván semmit, csak hogy... - Ez egyszerűen kibírhatatlan. Ez olyan, mintha az embert valamivel bemázolnák vagy... Erősebb szót keresett, de hirtelen elakadt s elpirult. Mind a ketten egyre gondoltak.

Ebben a pillanatban Wiesmayerné pillantott be a nappaliból. Ebéd után egy órát könnyebb német regényeket szokott olvasni a maga szobájában, amellől kelt föl, s útközben hallotta meg őket az ebédlőből. - Mégiscsak jól hallok. Ti itt traccsoltok, s mi azt sem tudjuk, hogy itt vagy. Mind a két vállát megfogta, s az arcát jobbról is, balról is megcsókolta. Sosem volt ilyen kedves; Eszternek úgy rémlett, hogy a válla fölött még egy szigorú pillantást is vetett Amálra, amiért őt nem figyelmeztette. - Milyen édes ez a Karola néni - mondta Eszter, amikor kiment. Azt hitte, meg akarja őt nyugtatni, a múltkorit jóvátenni, s meghatottság fogta össze a torkát. - Ugye, kimegy hozzá, a kedvemért - szorította meg Amál kezét, hogy az se nyomja, hogy egészen felhőtlen legyen a nap.

Ebben a pillanatban beszédgomoly csapott a szobába, férfihang és belécsimpaszkodó női hangok. A szobának volt a veranda felé is ajtaja, nagy szárnyas ajtó, amelyet többnyire zárva tartottak, a tetején vörös-fehér-zöld üvegnégyzetek. Az üvegek közül, úgy látszik, kitört egy, azon jött be a hang. - De én igazán nem tudtam: én most jöttem a kertből - védekezett ijedten Micike. - Ennyit sem kaphat meg az ember - dohogta a másik. Abban a pillanatban valaki a szájára tehette az ujját, mert elhallgattak. - Józsi itthon van? - kérdezte Eszter fölindultan. - Nem mondtam? Itthon. - A reggelivel? - kérdezte Eszter, s belepirult, mert érezte, hogy ezzel a kérdéssel a gyanúja is kijött. - Az egész éjszakát átbumlizta. Úgy nyomtuk le, hogy aludjon egy kicsit... Aludtál egy kicsit, szegény gyerek? - fordult mindjárt, kedveskedve, a belépő felé. - Dehogy, egy percet sem - tiltakozott az, mintha az alvás az ő állapotában szégyen volna.

Eszter félénken pillantott Józsira: látszanak-e rajta a levelei. Azt várta, hogy valami vad láng lesz Józsi szemében; azok a mind gyorsabban mozgó küllők, amik a rossz betűiben forogtak. De semmi ilyen nem volt, inkább egy kis félénkség, megrökönyödés; szégyenlősen mosolygott Eszterre, mint aki elkövetett valamit s most nem tudja, a másik hogy gondolkozik felőle. - Kezicsókolom, Eszterke. Nem tudtam, hogy itt van - fogta a húsos kezébe Eszterét. S ahogy közel jött, még feltűnőbb volt a szégyenkezése és a megrettenése. Az a köd-Eszter, aki két hét óta rögeszmeként trónolt a fejében, most egyszerre itt állt előtte, szelíden a román mintás ruhájában. S mind a kettő olyan hihetetlenné vált: az is, akire állandóan gondolt, s az is, akivel beszélnie kellett. Az egyik, mint egy vad álom, amely feldúlt, de emlékezni már nem tudunk rá, a másik, mint egy látomás, amelyet furcsa megszólítani. - Én is most hallom csak, hogy itt van - mondta Eszter megkönnyebbedve kissé, hogy ilyen szelíden viselkedik. - Akkor hát tökéletes a meglepetés - mondta Amál, akinek a számára e két ismerős arc elfogódottsága - a bátyjáé s a barátnőjéé - orv mulatság volt.

Közben az eper is bekerült, amit Micike hozott. Wiesmayerné maga hozta be nekik szőlőlevélen cukorral. Amál falt egypár szemet, megnézte az elharapott húsuk, aztán elment. - Megbocsáttok, van egy kis dolgom. - Az? - nézett rá Eszter. - Tán az is - indult kifelé Amál... Ők hárman tovább eszegettek. Józsi szuszogó orra és duzzadt ujjai közt szinte elveszett a gyümölcs, mozgó állcsontja is mintha inkább kereste, mint rágta volna. Eszter úgy forgatta meg őket a cukorban, mintha egy cukorral átitatott eperszem tanácsot tudott volna adni. Wiesmayerné minden eperszemmel újra megmérte tányérkájától, az egyenes dereka előtt, feje magasságáig a távolságot, közben más epertermésekről s a többi bogyósgyümölcsről, a tátrai áfonyáról s a semmeringi szamócáról, majd Meránról beszélt. Aztán ő is kiment, vitte az üres tálat, mintha másikat akarna hozni. Józsi és Eszter egyedül maradtak; tányérjukon az eperkocsányokkal.

Józsinak sem volt több szuszognivalója. Muszáj volt Eszterre néznie s elmosolyodnia. A mosolya majdnem hogy bárgyú volt, mintha azt mondta volna, most egyedül vagyunk, de Eszter ebben a mosolyban valami elmosódottat, zavarosat érzett. - Ne haragudjon, hogy nem válaszoltam a leveleire - kezdte el ő a beszédet, mert akármilyen beszéd is jobb volt ennél a csöndnél. - Annyi baj van nálunk: én vezetem a háztartást. - Most már mindegy - mondta Józsi. - Kipanamáztam két nap szabadságot és lejöttem.

Az új, szokatlan érzés volt, hogy neki valakitől tartania kelljen, hogy neki egy nő fájdalmat okozhasson. Alázatosan mosolygott, mert (noha neki lett volna szemrehányni valója) nem volt más jele erre a kínos állapotra. - Csak két napot? - kérdezte Eszter. - De utána még ott marad? - Nem, aztán nincs pardon - mondta még mindig mosolyogva. - De csak nem ki? - terelte Eszter a harctér felé a szót. Azt akarta, hogy panaszkodhasson, az jobb, mint ha így mosolyog. Józsi fölfogta a hangban a biztatást; de mi volt most neki a harctér, ő most csak Eszter miatt tudott panaszkodni. - Az nem volt szép, hogy nem írt - mondta elfordítva a szemét. A hangja még mindig alázatos, szinte siránkozó volt, de Eszter érezte, hogy oka volt elfordítani a szemét. - De mondja, mit írjak az olyan levélre? - fogta ő is panaszosra. - Mért olyan? - jött ki Józsi szeme a héjából. - Levélre válaszolni szokás. Maga nem tudja, mit álltam ki a hallgatása miatt.

Ezt már nem siránkozva mondta; a kiállt szenvedés lelökte a petyhüdt, alázatos mosolyt, az állkapcsai észrevehetően reszkettek, s a szemeiben szinte gyűlölet ült. Ez már a fantom-Eszter volt, akivel most beszélt. Eszter megrökönyödve nézte ezt az arcot. A követelőzése esztelen volt és fölháborító, de a fájdalmának, mint egy örvénynek, hatalma volt rajta. - De hát tehetek én róla? - mondta reszkető hangon, szinte esdekelve. S megismételte: - Mondja, Józsi, tehetek én arról? A hangjában - maga is megrémült tőle - bűntudat s gyöngédség volt. Most volna jó az Amál arca. Ő úgy viselkedik, mintha csakugyan felelős lenne a Józsi kínlódásáért. - Amikor sétáltunk, nem mondta, hogy mért vagyok olyan - nézett maga elé Józsi. - Emlékezzék az utolsó délutánra, amikor sakkoztunk. - Akkor nem mondott olyanokat, Józsi. - Mert akkor még nem tudtam. Csak amikor nem volt. Ez olyan, mint a... - Látszott, hogy valami szokatlanon, egy nagy szón dolgozik az agya... - Ez olyan, mint a morfium. Akkor őrül meg az ember, amikor megvonják. - Megőrül? Hol van még maga a megőrüléstől, Józsi? De Józsi már befejezte a hasonlatát. - Én is akkor láttam, hogy nem tudok maga nélkül élni - mondta eltökélten.

Ha otthon egy gramofonlemezen hallja, tán elneveti magát. Józsi, aki nem tud valaki nélkül élni; Józsi, a költészet megvetője, amint összehozza első hasonlatát. De ahogy itt ült, úgy volt, ahogy mondta. Reszkető kezében, arca sápadtságában benne volt a megvont méreg: a séták a töltésen. A költészet iszonyúan igaz. S a szerelmesek mondásai is azért olyan nevetségesen egyformák, mert iszonyúan igazak... Józsi igazán nem tud, most legalább, őnélküle élni. Itt ül, mint valami ítélethirdető táblára, az arcára meredve, s maga sem veszi észre, hogy (mint a regényekben) zihál a melle. Nem a vágytól, ahogy ott írják. Józsi semmi jelét sem mutatja, hogy csókkal, kézzel meg akarná őt támadni: az egész lénye van vad felindulásban, mint akitől valami élethez szükségeset megvontak.

Az ebédlőben nyílott az ajtó: Eszter menekülőn emelte arra a fejét. - Ó, én már nem kérek. Énnekem már mennem kell - szabadkozott a tésztástál ellen. - Nagymamuska mellett nincs senki sem. S még így, pipacspirosan, a szégyentől elborult agyában is volt egy csodálkozó gondolatsugár Wiesmayerné számára, aki ott állt közöttük sudáran, hosszú gyönggyel a nyakában (mint akiről minden efféle lepereg), egy tésztástállal a felindulásukban, s úgy mér föl mindent, a helyére ragadt fiát, az ő pirosságát és fölugrását, mintha a tésztán és kistányéron kívül más nem is érdekelné. Az volt az érzése, hogy Wiesmayerné ott tartja őket két láthatatlan mérlegserpenyőben, a tapintatos marasztalása a mérlegnyelv, amely megmutatja, mennyire mentek. - Hát, ha annyira sietsz - cirógatja meg hosszú, gyűrűs ujjával az arcát. - De holnap látunk. Május tizenhárom: Eszter, nem feledtük ám el. S éjjel Józsi is utazik. - Igen, okvetlen! Nagyon kedves, Karola néni - hebegi Eszter, csak hogy most mehessen.

Az egész napot furcsa kábulatban töltötte. A füle kivehetetlen, zúgásszerű zenével volt tele, s a tárgyak, a sublód, a konyhaszék halk forgásban vele szemben. Mint amikor megszégyenítik az embert, s a vér elönti a fejét: az ő fejéből azonban a vér (ha ugyan az volt) nem akart lemenni. Sokszor úgy volt, hogy mindezt, önmagát is, csak álmodja. Ha arra gondolt, ami Wiesmayeréknál történt, akkor is csak az a lázas ködtenger zúgott a fejében: abban ültek ők ketten; mint egy rosszul megvilágított filmvásznon. "Az ember megőrül!", "Nem tudok maga nélkül élni" - hallja a Józsi hangját, s közben még messzebbről, még idegenebbül: "De hát tehetek én róla?" - a magáét. Arra gondol, hogy ez az elvarázsoltság, ez tán szerelem. A szerelmesekről is azt írják, hogy ködön át látják a világot. De ebben a ködben nem volt semmi öröm, csak aggodalom és zaklatottság. Figyelte magát, mit gondol Józsiról. Egész másképp látta, mint eddig: nem tudott nevetni rajta, de úgy érezte, hogy szeretni sem. Egy furcsa, rögeszmés szem, elfúló hang. Nem, ez nem lehet szerelem. Ez láz csak; érzi, hogy veszélyben van: riadalom. Eltökéli, hogy nem megy el Wiesmayerékhoz. Az udvarossal küld majd egy levelet; nagymamus van rosszul, vagy neki fáj a feje. Ez az elhatározása reggel jön, s egy negyedórát vidámabban jár-kel a tollsöprűvel. De aztán érzi, hogy ez az elhatározás semmi, fönn van és távol, mint vízen a parafadugó. Mélyebben erősebb áramok járnak. A Wiesmayer-házat nem bánthatja meg, fél attól a száműző tekintettől. S azon túl Józsi is! Ez csodálatos: nem szereti, hogy is szerethetné, mégis azzal, hogy makacsul hajtja a magáét - megőrülök, nem tudok maga nélkül élni -, mégis húzza őt, oda kell mennie, belenézni.

Az ebédlőben már terítve volt, amikor odaért. Ahogy az üres szobán átment, megszámolta a tányérokat: a család négy, ő öt, két vendég is van. Karola néni a féltett cseh porcelánjával terített; ezek a fekete mintás lótuszforma csészék mindig úgy tetszettek neki. Az asztalon virág - spirea; az egyik hely előtt négy szál rózsa, három fehér, egy piros. Ez a hely az övé. A szalonban halk, töredezett beszélgetés. A két vendég közül az egyik a néni; a másik szabatos hang, biztos a tanár úr... Végre rászánta magát, hogy belépjen. Az úton jól megerősítette magát. Végre is mi történhet? Józsi az éjjel elutazik, aztán az egész háború köztük van. Tegnap váratlan érte, hogy ott volt, ma már vigyáz, hogy föl ne bátorítsa, de meg se bántsa. Ahogy belépett, a fodrok és kézelők mind megmozdultak a tiszteletére. A nagy gratulálásban a Józsi keze és mosolya szinte el is veszett.

Amíg álltak, mind nagyon örvendezőnek látszottak, de ahogy a székekre visszahelyezkedtek, egyszerre kijött a kényelmetlenség. Eszter olyasmit érzett, hogy ezek hatan itt bűntársak valamiben. Először azt gondolta, tán ő jött későn s ellene fakadt ki valaki. De nem, a kínosság nem ellene irányult. Micike úgy ült ott, azzal a gombszemmel, amivel a maga gondolatait szokta nézni; ha egy-egy mosolyra ki is mozdult az arca, újra ebbe a tompa nézésbe tért vissza. Amál fölhúzott arccal ült a dívány karfáján, mint aki elutasít mindent, amit mások gondolhatnak. Wiesmayerné a gyöngyét forgatva, nagy önuralommal társalgott a két vendéggel, a nyelvtanárnővel és a magas, szikár házitanítóval. Józsi a dívány sarkába süppedt, s időnként Eszterre nézett. Érzett, hogy Eszternek meg kell tudnia valamit, de a vendégek nem tartották illőnek, hogy ők hozzák elő. A két lányt meg az indulat tartotta vissza. Végre is Wiesmayerné fordult Eszter felé a hírrel. - Te még nem is tudod talán, mi történt? S arckifejezésében ugyanaz a mértéktartás látszott, mellyel a megszólalást is megválasztotta - sem túl korán, nehogy túlbecsüljék a dolgot, de későn sem, hogy a titkolózás látszatába ne essék. Eszter így a legegyszerűbb szavakból tudta meg, hogy Sanyi, az állatorvosék fia, aki "veletek szokott járni", az éjszaka bevette a mostohája összes altatóját. A kórházba vitték, s már túl van a veszélyen. - Ó - mondta Eszter, s gyorsan az ölébe nézett, nehogy megint Amálra szalajtsa a meghökkent pillantását.

Hogy egyszer kimondták, erről kezdtek el beszélgetni. Előbb ímmel-ámmal, kis életigazságokat potyogtatva, aztán mind szenvedélyesebben, egészen belemelegedve. Az uzsonna alatt nem is volt szó másról, mint öngyilkosságról. A nyelvtanárnő azt mondta: ő mindig elszomorodik, ha ilyet hall. Ha egy beteg vagy öreg veti el az életet magától, vagy akinek a legkedvesebbje meghal, s nincs is reménye, hogy találjon valakit (a bácsi még most sem gyógyult ki a téli hűlésből). De fiatalok! Sokszor azt gondolja: az életben kell valami alapvető hibának lennie. - Tán nem is az életben - szólalt meg Amál mellől a fiatalember, vigyázva, hogy rendkívül szerényen és pontosan fogalmazzon. - Talán csak az ifjúságban. Mi, akik nem vagyunk túlságosan messze a serdülőkor zavaraitól, tudjuk, mennyit szenved a legnyugodtabb ember is ebben a korban. Tán épp azért, mert szenvedni már tud, jobban, mint egy felnőtt, de a szenvedés elviseléséhez még nincs meg a rutinja. Az egészséges ember persze megszerzi ezt is, de egypáran áldozatul esnek. A mi esetünkben különben tán nem is volt olyan tragikus a dolog - tette hozzá finoman, de jelentősen. - Én is azt hiszem - értette el Wiesmayerné. - Az öngyilkosok nem mindig akarnak meghalni.

- De anyukám, mit tetszik mondani! - szólt közbe Micike, noha szent elhatározása volt, hogy nem szól egész délután egy szót sem. De Sanyi öngyilkossága, az az ő váddala volt s egy kicsit a büszkesége, abból nem engedett. - A dolog eléggé érthető - nevetett a bölcsész. - Az ember meghal, meghal, ráhullatja a könnyeket és koszorúkat a koporsójára, de közben nyitva hagy egy ajtót az életbe. - Sanyi mind a két doboz altatót bevette - jelentette ki Micike, egy pillantásra sem méltatva nővére udvarlóját; - a főorvos azt mondta, a fele is elég lett volna. - Ha időben ki nem mossák - kockáztatta meg Károly egy félbeharapott linzer mellől. - Én különben - tette hozzá - egy szóval sem vitatom el Sanyitól a szándék komolyságát. - Aki meg akar halni, az meghal - szólt közbe Józsi is, a kakaóból fölütve a fejét. - Ha én egyszer öngyilkos leszek, belőlem, tudom, ki nem mossa semmiféle főorvos a mérget... Ezt olyan eltökélten mondta, hogy mindenki Eszterre nézett. - Szerencsére, te nem leszel öngyilkos - jegyezte meg Károly. - Honnét tudod te azt, hogy nem leszek? - Sokkal nyugodtabb, kiforrottabb vagy annál - sietett Károly lefegyverezni a dacos hangot. De Józsit nem lehetett megvesztegetni. - Az ilyen helyzetben nincs kiforrott ember. Az ember egyszerűen azt érzi: ez nem megy tovább. Inkább a halál, mint hogy ez tovább tartson. - Az élet Isten ajándéka - mondta Wiesmayerné -, keresztény ember nem dobhatja vissza.

Ahhoz, hogy egy apácafőnöknő húga volt, elég elnézően mondta, mintha Józsi beszédében a mély indulatnak akart volna hódolni vele, s csak a világrend adójául rakta volna fölé a keresztény jelmondatot. Közben nem nézett Eszterre, de Eszter úgy érezte, hogy a rá-nem-nézésével is őt teszi felelőssé a Józsi fájdalmáért. - Olyankor nincs kereszténység sem - mondta Józsi. - Aki már úgy van, az nem tudja, keresztény-e vagy mohamedán. - Jaj, milyen retteneteseket beszélünk - sóhajtott Eszter... Már az is elég volt, Sanyit elképzelni, amint az altatóval a gyomrában ott fekszik, s várja, hogy alábukjon a kábulatba. De most még a Józsi beszéde is! Érezte, hogy mindenki őrá néz; görcsösen kellett fognia a kést, hogy ne reszkessen. - Igazad van, kedvesem - ölelte át őt Wiesmayerné a széktámlán keresztül. - Egyáltalán nem névnapi beszédek. Parancsolj, drágám - fordult a nyelvtanárnőhöz -, abból a kifliből.

Eszter uzsonna után, amint lehetett, szedelőzködött: "nagymamuska gyengén volt egész nap" - s ment sorra csókolni s kezet fogni. Józsit hagyta utoljára. - Tőlem még ne búcsúzzék, én elkísérem - mondta az, a szemét elkerülve. Egy-két percig csak a cipőik kopogtak egymás mellett. A kis mellékutcában nem járt senki. Az öregek ott benn ültek már, a fiatalok, akiknek nézni-, mozognivalójuk volt, kinn hullámoztak a Rákóczi úton. A nagy, zárt kapuk közt csak az alkonyat nézte őket. Ferde, piros sávokon léptek át, amelyek a járdáról a falakra törtek, ott csillogtak a felső szellőzőablakon s a városi állatorvos zománcos tábláján. - Elutazik az éjjel? - kérdezte Eszter. - El - mondta Józsi. S mintha ez a kérdés fellökte volna, ami benne volt, azonnal kimondta. - De mielőtt elutazom, tudni akarom, számíthatok-e magára.

Ez a "számíthatok-e" a moziban vagy újságfolytatásokban ragadhatott rá, de egy nap alatt annyit hajtogatta magában, hogy most igen súlyos, komoly kifejezésnek érezte. - Majd ír, és én is írok; jó? - mondta Eszter félénken, majdnemhogy alázatosan. De Józsi gördült már, mint a kő; a szelídséget észre se vette. - Az nem elég, Eszter. Énnekem nincs semmi kedvem a harctérre kimenni. Az ember eltetvesedik; ide-oda rángatják, s végül szétlövik a fejét. Énnekem ahhoz semmi kedvem. Ha az kell, magam is szét tudom lőni a fejemet. Énnekem azt kell tudnom, hogy számíthatok-e magára.. - Ó, milyen retteneteseket beszél. Az uzsonnánál is miket mondott. Maga tehetséges ember: ért a gépekhez, s most már gyógyszerész is - tette hozzá könyörögve. - Én azt nagyon jól tudom, hogy mi vagyok - mondta Józsi. - S egyszer tán más is megtudja, mi van bennem. De ehhez is csak akkor van kedvem, ha magával mindent megbeszélhetek. Van egypár találmánytervem; de maga nélkül nincs kedvem semmihez sem.

Eszter a házuk felé pillantott. Ott volt kétszáz lépésnyire a Rákóczi út fordulójában, mint egy elérhetetlen világítótorony. - Ez olyan gyorsan jött, Józsi - mondta gyorsítva kissé. - Lássa be. Két héttel ezelőtt még nem volt semmi sem. - De hisz én csak azt akarom tudni - jött mellette konokul Józsi -, hogy számíthatok-e magára. - Tudja mit, levelezzünk - nézett rá Eszter, s meg is állt, mint akinek jó ötlete támadt. Józsi is megállt, tétován nézett maga elé: ez-e az, amit akart, vagy tovább kell ostromolni. - Szóval, számíthatok magára. - Minden héten írok, apuskának is írtam, amíg kinn volt a harctéren. S a kapujukig mind erről beszélt, hogy levelezett az apjával.

Végre ott voltak az ismerős spaléták alatt. Eszter úgy érezte, hogy Józsi megnyugodott vagy legalábbis elkábult kissé. Ettől ő is jobbkedvű lett, mintha egy kis asszonyi győzelmet aratott volna. - Ugye vigyáz magára? - mondta kedvesen. - S nem ír nekem fejszétlövésről meg ilyesmikről? Józsi nem szólt, csak nézte őt s heherészett. - Épp most kell elmennem! - mondta. - Inkább sakkoznék magával. - Majd sakkozunk még, Józsi - mondta Eszter, s kezét nyújtotta.

Józsi érezte, hogy valamivel meg kéne pecsételnie ezt a percet. Hisz ők félig-meddig jegyesek most már. De az úton emberek mentek, egy-egy kalap is odaköszönt, s az útszélen egy inasféle felhúzott lábbal ült a targoncáján és nézte őket. Józsi leemelte a puha kalapját, s a sárga foga, a nagy ajkai elé emelte az elpirult leány kezét.

Júniusban az apja megjött néhány nap szabadságra. Aznap, hogy megérkezett, egész nap sokat gondolt rá. Víg Jancsi volt fönn reggel, érdeklődött, van-e hírük róla. Darálnivalót hozott a malomba: a lovai ott legyezkedtek az ablak alatt, s ő beszéd közben föl-fölemelkedett a fél combján, hogy kipillantson rájuk. Már megint gazda volt, az apja elérte végre, hogy mint egyfiút, fölmentsék. Most otthon volt lógós a gazdaságban, s Lőrinc bátyjáról szeretett volna hírt hallani. Egypár hónapot együtt voltak a zászlóaljkádernél Zágrábban, s a leszerelése óta is leveleztek. De most vagy egy hónapja nincs levele tőle; tán csak nem dobták ki a harctérre.

Eszter elszégyellte magát erre a hűségre. Neki is körülbelül azon tájról nem írt, de neki bizony nem jutott eszébe nyugtalankodni. Amíg kinn volt a harctéren, rendesen leveleztek; a messzeség mintha egy kicsit közelebb is hozta volna őket. Eszter beszámolt mindenről, nemcsak a családi dolgokról, de arról is, ami (mint a dinnyeszövetkezet vagy Gyeviék sorsa) az apját érdekelhette. Az apja meg a maga hányódásaira tett néha-néha célzást. Itt van közel az ötvenhez, a legöregebb hadnagy az ezredben, s dobálja őt úttalan hegyeken, ködös lápvidéken a háború. Már másodszor kell odahagynia, amiben elért valamit. A Tanyai Újság a bevonulása után csinálódott még egy-két hónapot, aztán megszűnt. Ha a háború véget ér, harmadszor kell praxist, életet elindítani. Azóta azonban, hogy visszakerült Zágrábba kiképzőtisztnek, egyre jobban elhanyagolták egymást. A télen nagymamuska sóhajtásai vagy a puccer teái mellett még megíródott innen is, onnan is egy-egy hosszabb levél, de jött a tavasz: Égető könyvekhez jutott, s beiratkozott Jancsival egy gépkezelői tanfolyamra, Eszter pedig a töltésen sétálgatott.

S most íme, Jancsinak kell emlékeztetnie rá. Itt ül szemben vele, és forgatja a nyakát: részben hogy a zsákjait lássa, részben hogy ne kelljen a félszeg ülésitől, az asztalról az ölibe, az öliből az állára tévedő kezétől szenvednie. Hogy ragaszkodik ez a fiú az apjához. Malombamenet erre kerül, lemászik a darászsákokról, csak hogy hírt kapjon az ő közös világukból. - Azért mégiscsak jobb itthon? - kérdi Eszter. - Ne higgyed, Esztikém. Csak édesapa volt rajta - mondja Jancsi az ő sopánkodó hangján. - Sose volt olyan jó dolgom, mint amióta a karomat átlőtték. Addig nem mondom: de amióta mint béna segédszolgálatos lettem... Azt mondták, jó írásom van, beraktak irodára: ott levágta az ember azt a vacak kis írnivalót, s aztán egész napon át frei volt. Azt tudod, hogy Lőrinc bátyámmal gépvezetői tanfolyamra is jártunk? Itthon csak a régimódi paraszti munkában diblábolok. Mintha Ázsiában volna az ember; pláne most, hogy se út, se olaj, se semmi. - Hát Gyevi? - Köszönöm kérdésedet, ő kinn van az olasz fronton. - Jókedvű ott is? - Olasz nyelvtant kért, hogy értekezni tudjon az olaszokkal. Alig várja, hogy beljebb kerüljenek Olaszországba; mert apuskád azt írta: tanulmányozza az olasz virágkertészetet. Ő meg abba számít, ha a Póhoz is leérnek, meghonosítja itthon a rizstermelést.

Hogy elment, Eszternek egész nap ők - a két fiú meg az apja - jártak a fejében. Milyen más volna, ha ő is fiú volna. Akkor neki is lenne, aki megmondaná, mit nézzen, mihez fogjon. Apuskának is ez a nagy árvasága, hogy nem született fia. Az mindenért kárpótolná, a két házasságért, az újságjaiért; ha az ő eszméit egy gyors eszű fiúba töltögethetné, mint Sanyi, mondjuk. Ezért tapadnak hozzá a pótfiak, érzik a gyújtogatót. Egy lány, az nem gyúl ki, azért nem is veszi emberszámba. Első gondolata a lányáról is még mindig a cukrászda; vagy ami az a tizenhét éves lánynak, ami a cukrászda volt a tizenháromnak. Pedig egy lányban is tétovázik a lélek; neki is szüksége lehet világosságra. Az persze nem olyan, mint a géptanfolyam vagy a virágkertészet. Az jobban a homályban van, abba csak tapogatózva lehet leereszkedni.

Azután, hogy visszament, Józsit csakugyan kivitték. Nem a frontra ugyan, csak Krajnába egy kis városkába; de ő úgy ír, mintha állandóan bombák potyognának, s a summája minden levelének az, hogy föltétlenül "számít rája". Ki mondja meg, hogy jól van-e ez így? Hisz szebbet annál nem is álmodhatott, mint hogy végleg bekerüljön a Wiesmayer-házba. A lánya lesz Karola néninek; a sógornője Amálnak, Micikének. A régi lányokat meg sem kérdezték, csak férjhez adták. Akkor még mindig jobb ilyen kedves, ismerős családba kerülni. Pláne ma, amikor a férfiak úgy elromlottak a sok hányódásban. Józsi mégiscsak rendes, úri fiú. De elég-e ez, amit ő Józsi iránt érez, egy házassághoz? Leona nénitől nem kérhet tanácsot: ő nem is látta Józsit, nem tudja, milyen, amikor rámosolyog, s a foga kijön a szájából. Most különben is beteg, a nagy elevenségiből egyszer csak szívdobogás meg álmatlanság lett; csak azt tudja róla, hogy fönn van a Tátrában. Keresztmama? Ő folyton a boldogult édesanyját emlegeti. "Tudod, hogy anyád a halálos ágyán énrám bízott, ha én azt mondom..." De keresztmamában nem bízik. Ő mindig fut s forog valamiben. Csak az a fontos, hogy meglegyen, nem is ér rá gondolkozni rajta. Nagymamuska, szegény, meg csak bólint: úgy van minden, ahogy keresztmama mondja. Ő a halálát látja, s azt hajtja: csak téged tudnálak ellátva. Apuska mégiscsak más volna. Ha ő egyszer rászánná magát, hogy vele foglalkozzék.

Este egyszer csak hallják, hogy csöngetnek. Ők már rég megvacsoráztak, s nagytata az ágyazást kívánó derékropogtatást végezte. Mind egymásra néztek: ki lehet ilyen későn. - Hagyd, majd megy az udvaros - szólt utána Eszternek nagymamuska, mert ő, mint a bolond állt egy pillanatot, aztán usgyi, elvetette magát. - Ó, amíg János bácsi meghallja s kitotyog - kiáltotta vissza már a folyosóról. - Milyen szeles ez - mondta a nagyanyja. - Menjen már utána. Ki tudja, miféle kóborlók. De Eszter akkor már tárta is a nagy füles kulccsal a kaput. Két katona állt előtte - a sapkaellenzők alatt egy-egy fekete folt - jól fölpakolva. Egy pillanatig hőkölve járatta egyikről a másikra a szemét, de az egyik köpenyből, sapkából, harmadnapos szakállból álló csomó már lépett is felé. A nagy orrból kinőtt az arc, s ő gyöngén elvisította magát. Mégiscsak. A tisztiszolga, a bakancs sarát tapodva, vigyorogva pislogott be a kapu alá, mint aki érzi, de látni is akarja, hogy annyi küllőrázás után jó helyre került. - Tetszik látni? Ugye megéreztem? - kacagta Eszti boldogan, a harmatos bajuszról lefejtőzve (mintha csakugyan mondott volna valamit) a kapualjban a nagyapjának. - Reggel itt volt Jancsi - újságolta már a lépcsőn, az apja félfelét átfogva -, s azóta mind apuskáról gondolkoztam. Jancsi is azért jött, mert nem volt már levél.

Hármasban mentek föl. - Eszti apja jött meg - kiáltotta föl nagytata, mert a zajra nagymamuska ijedt képe ott volt már a konyhaajtóban. - Lőrinc? - hallatszott odafönn. Öröm akart lenni, de a hangból csak sopánkodásra futotta. A tisztiszolga, hogy mind a két felől szorongatták, átvette gazdájától a koffert, s a két koffer közt meg egy púpos zsák alatt cammogott mögöttük fel. Ott benn aztán a kefék, lavórok, tányérok mind mozgásba jöttek, hogy a szoba közepén tanácstalan megálló tiszti zubbonyból, bakancsból, csatákból az asztalnál felelgető és falatozgató vendéget kifejtsék. A harcos nyúlt, dörgölt, húzott, vetett, egy-egy reflexmozdulatot téve a katonamúlt, a hátizsák felé ("de hisz van nekem is szappanom"), amelyet a tisztiszolga, mint sorára váró bálvány, őrzött ott kinn a sötétben.

Eszter boldogságától az öregek is megelevenedtek. Nagymamus aggodalmasan topogott, amerre Eszter szökdellt, mintegy ellenőrizve, elég figyelmesen szökdécsel-e; nagytata pedig elégedetten járt föl s alá s kérdezett időnként; "no hát itt van, megjött" - mondta közben az arckifejezése is. A régi haragot, ellenségességet a háború elmosta. Az öreg büszke volt rá, hogy neki is van egy hozzátartozója a harctéren: a hadikölcsönről, beszolgáltatásokról volt szó, ezt is mindig hozzámondta. Égetőt pedig jobban elfoglalta a háború, semhogy az öregemberrel haragot tartott volna. Amióta a lakást meg az irodáját átadta, a fontosabb holmija is itt volt az apósánál. Miután eltanácskoztak rajta, hogy Égető valóban soványabb-e egy kicsit, vagy csak a szakáll teszi, a vendég is visszapolgárosodott annyira, hogy a családot kezdte el vizsgálgatni. Dicsérte az apósát: frissebb, pirosabb, mint a háború előtt. - Az ám, de teszek is annyit, mint két fiatal, különösen ezek az itthoni nyikhajok. Kérdezze csak meg Esztertől, vőmuram (visszajött a vőmuram cím is). Többet vagyok kinn a tanyán, mint itt benn. De nem ám csak hogy "hoci meg fogjad", hanem megfogom magam is. Ha Márton itthagy, az aratógépre is fölülök.

Eszter szinte érezte a maga sugárzását, amint a kamra polcairól a konyhaasztalhoz, onnét meg a nagyabroszig a maga vetélő-járását ide-oda hússzor is elvégezte. Közben a tisztiszolgát is ki kellett a konyhában a szoborállásából szabadítania. Előbb a málhái helyét mutatta meg, aztán söprűt kapott, amivel a bakancsa nyomát eltisztította, végül ő is ott ült kigombolt zubbonnyal a konyhaszéken, a sülő rántottat szagolgatva. Ahogy be- meg kijött, a benti beszélgetésből is el-elkapott egy darabot. Még mindig az öregek visszafiatalodásáról tréfáltak. - A vénemberek sóhajtoznak - mondta apuska -, de azért örülnek, hogy a nyugdíjból visszahívják őket. - Nem kell messzire menni, itt van ez az öregasszony, a Juszti anyja, hébehóba híttuk fel vigyázni, s most csak előlépett rendes bejáróasszonnyá. - Az emberek, most derül ki, nem is azért vénülnek meg, mert meg kell vénülniük, hanem mert a fiatalok megvénítették őket.

Amikorra Eszter is leülhetett végre, hogy az apja szájában eltűnő sonkás rántottat csodálja, nagytata már úgy töltötte a bort, mintha egész életükben csak évődtek volna. Égető különösen jókedvében van. Csak úgy süt belőle a láz. Mintha a viszontlátás örömén felül is lenne benne valami: a fiúk közt volt egyszer-másszor ilyen, amikor úgy érezte, mennek a dolgai. Eszternek újra eszébe jut, amire nappal gondolt: ha beavatná. - Tessék, apuska, egy kis háborús befőtt - s boldog, hogy amíg hárítja, szürke pillantása rá-rásiklik a benne ülő lázzal. Be kedves is egy ilyen este az utas tála körül: a húzóslámpa fénye, a poharazgató férfiak. Csak nagymamuska lesz, ahogy a vendéglátás izgalma elül, egyre hallgatagabb. - Hát én. Lőrinc? Én is megfiatalodtam? - kérdi, amikor a veje föláll a vacsorát megköszönni.

A puccernek a konyhaköre vetettek matracot, de Égető odaát hál a régi lakásukban. Eszter egy nyaláb párnával, paplannal nyomta keresztül magát az apja mögött az ajtókon. Az apja a kigyúlt gyertyafényben szétnéz. (A villany be van vezetve, de lámpa az nincs már.) - A régi bútorok - mondja. S Eszter szeretné ott tartani kicsit a sütős homlokán a felhőt, amivel a kikerült dupla ágyra, a feleségére gondol. - Most te tanyázol itt? - kérdi Esztert. - Csak délután. - Látom a pianínóról. Isteni szerencse - mondja, míg Eszter a régi, mozgó támlájú díványra a tiszta lepedőt kihúzza -, hogy ez a két öreg megvan. Odakinn sokszor gondoltam rád, s hálát adtam az Istennek, hogy ha velem lesz is valami, te a legjobb helyen vagy... Eszter átfeküdt szinte a díványon, hogy jól betömködje s kifeszítse a lepedőt. Az apja hangját forgatta magában. "Odakinn sokat gondoltam rád." Olyan nehéz volt elképzelni apuskát, amint őrá gondol s az Istennek hálát ad. De hálás volt azért is, hogy lefekvés közben az ő sorsával is foglalkozik. - Hanem nagymamád elég gyöngén van - szólalt meg Égető, míg az ágyazás végét várva föl-le járt, s közben oda-odanyúlt önkéntelen egy régről itt maradt tárgyhoz, nipphez vagy albumhoz, mint aki az ujjával méláz, emlékezik. - Gondoltál már arra, ha ő nem lesz? - Emlegeti szegény - mondta fölnyúlva Eszter. - De én nem tudom elképzelni sem.

Ott álltak egymással szemben - köztük a csöpögő gyertya s a pohár víz -, a szalonasztal két oldalán. Eszternek dobogott a szíve: most kéne rátérni, mért ne térne rá azonnal. - Ez végre is természetes dolog - mondta az apja. - Meg kell barátkozni vele. Az biztos, hogy várhatott volna szegény néhány évet, amíg ennek a cécónak vége lesz, s te is megtalálod a világban a helyed... Igaz, hallom... - jutott az eszébe -, hogy nálad is készül valami. Az arcán látszott, hogy sem az úton, sem otthon nem gondolt rá, most villant át először rajta: a szemében sem az a fürkészés volt, amivel az igazi érdeklődés akarja a más titkát kiszedni, inkább csak, ahogy a magával elfoglalt ember villant bele a máséba, pillanat alatt lobbanó s kialvó kíváncsisággal. - Keresztanyád, tudod, milyen. Nem áll meg benne még levélben sem a pletyka. - Ó, hol vagyunk még attól... Nem olyan komoly az egész. A háború végéig szó sem lehet róla - mondta Eszter, minden tagadásnál egyre pirosabban. Tulajdonképpen épp az ellenkezőjét akarta mondani, mint ami a száján kijött. "Ó, itt van, bennem, a nyakamon: attól félek, nagyon is komoly. De nem keveredhetek ki belőle. A háború is minden órában véget érhet. Meg kéne beszélnünk, mibe mentem bele." De ahelyett, ami a vágya volt, a belénevelt úrilányszavakat mondta.

- Ami azt illeti, elég fiatal vagy - adta föl az apja tapintatból vagy közömbösségből, hogy a szavain s a pirulásán áthatoljon. - Én különben azt hiszem, hogy a háborúnak most már egy-kettő vége lesz - mondta elevenebben. - Azt tetszik gondolni? - kérdezte Eszter csaknem megszeppenve. - Ez nem olyan jóslat, mint a híres "mire a levelek lehullanak". Most már csakugyan végének kell lenni - mondta Égető egyre élénkebben. A homlokán szinte látszott, mint vált át üres tekercsekről delejesebbekre. Azt a félmondatot is abbahagyta, amivel a zubbonyát készült ledobni. - Nem tudom, olvasol újságot? - kérdezte. - Néha - mondta Eszter bizonytalanul. - De azt körülbelül tudod, mi van a világban. - Oroszország - jutott Eszter eszébe a fiúk vitája. - Az, és sok más egyéb. Tisza bukása, a porosz általános választójog... A demokratikus átalakulás most már elkerülhetetlen. Nemcsak nálunk; egész Európában. Eszter elfeledte, hogy az apja megveti Nagy Gábort. Csak arra emlékezett, hogy a Reggeli Újságban is így olvasta, s örült, hogy az apjának igazat adhat. - Attól, hogy a hülyék is mondják, az igazság még igazság lehet - mondta Égető azzal a hideg logikai süvítessél, amivel kedvenc eszméi körül szokott vagdalkozni. - Ez csak azt bizonyítja, hogy most már ők is észreveszik, merről kell fölkukorékolni a hajnalt.

Egy-két percig fölindultan járt le-föl. De ez a járkálás nem a harag leküzdéséhez kellett; a megvetése éppúgy pillanatnyi volt, mint az érdeklődése - arcán az a feszültség volt, amely, mint egy hártya, a kipattanni kész szavakat tartja vissza. Eszter odaült a dívány gömbölyű lábvégére, s onnét nézte a gondolataival megtelő embert s mögötte a meg-megnövő árnyat, amelyet, ahogy járt, a gyertya föl-földobott, fantasztikusan elnyújtva a falra, s visszajöttében megint visszaszívott. Vetkőzésről, lefekvésről már nem volt szó. Eszter úgy érezte, hogy csak az ő jelentéktelensége, lány volta tartja vissza, hogy megszólaljon.

- A háború azért volt lehetséges, mert a népek gyanakodtak egymásra. Ez fontosabb, mint a politikai és gazdasági érdekellentétek. Ha én azt hiszem, hogy holnap leütnek, iparkodom előbb ütni: ez elég természetes. Ennek a gyanúnak pedig az az oka, hogy az európai népek különböző államformában élnek. A zsarnokság gyanakszik a szabadságra, a szabadság pedig még több joggal a zsarnokságra. Ezt érted, ugye? - jutott hirtelen eszébe, hogy Eszternek beszél. - Igen, ezt értem - mondta Eszter, s igyekezett odafigyelni, noha a szíve az elmulasztott alkalmon dorombolt. - A franciáknak gyanús volt a német álparlamentarizmus, amely úgy dudált, ahogy a császár fújta. Mi viszont a cárok kancsukáira, a ránk zúdítható népgörgetegre gyanakodtunk. Ennek a háborúnak az igazi gyümölcse az lesz, hogy kiegyenlíti az alkotmányokat. Az oroszok most teszik magukévá a francia forradalom vívmányait, a mi fiatal királyunk a szociáldemokratákkal tárgyal, s mindennél nagyobb jel, hogy Vilmos császár kénytelen megadni Poroszországnak a választójogot. Ezt most már nem lehet megállítani. S ez automatikusan meghozza a békét. Ha Európa két legelütőbb alkotmánya nem lesz messzebb egymástól, mint, mondjuk, az angol és francia köztársaságé, ez a gyanú kihal a világból. Az orosz forradalom alig kéthónapos, s szinte már nem is emlékszünk vissza arra az időre, amikor Oroszország úgy függött fölöttünk, mint egy felhő, amely bármely pillanatban leszakadhat. S ugyanígy lesznek a franciák az átalakult központi hatalmakkal. A népek átlátszóvá lesznek egymás számára; láthatják, hogy élhetnek akkor is, ha nem törik meg egymást, s a béke a status quo alapján szinte magától megkötődik.

- És mit gondol, apuska, mikor lesz ez? - kérdezte Eszter, csak hogy valamit mondjon. - Nem tudom, nem vagyok jós. De az biztos, hogy hamarosan. Itt van az orromban. Most télig azt éreztem, hogy mind mélyebbre megyünk. Úgy voltam, mint aki mind mélyebbre ereszkedik egy aknába, de most már a fényt érzem, emelkedünk és közeledünk a világossághoz. A leveleim is ezért maradtak ki - hunyorított Eszterre ravaszkásan. - Hogyan? - pillantott föl a lány érdeklődve. De Égető még nem mondta ki, hogyan. - A vén csatár érzi már az időt - járkált jókedvűen. - Az időszerűtlen gondolatokhoz (az időszerűtlent mély gúnnyal mondta ki) most megjön az idő. El tudod képzelni, milyen példátlan fejlődés indul meg itt a háború után? Gondold el, mibe kerül a világnak ez a gyanú. Az a pénz s erő most mind fölszabadul, abból mindből hitel lesz. A harcterekről hazaömlő embereket is foglalkoztatni kell: egész Európa egy lázas műhellyé válik.

Egy-két percig megint szótlanul mérte a szobát. A gondolatokkal átnyargalt, kissé fölvetett homlokán szinte látni lehetett, mint fog az egész világ az építkezéshez. - Engem persze ez a kis Magyarország érdekel közelebbről. Ezt is most kell hozzáfognunk majd megcsinálni. Sokan szeretnek lelkendezni rajta, mi épült itt hatvanhét óta. De az nem volt semmi. Betörtek a technika vívmányai, állomásokat építettünk, csatornáztunk, az országot azonban nem építettük meg. Emlékszel a Tanyai Újságra? Én az én kis körömben azt próbáltam. A nép felől, a tanyák felől építeni az országot. A hagyományt, a nép becsületes, ősi arcát az újkor nyújtotta lehetőségekkel megerősíteni... Tudod, hogy mindig az angolokkal volt bajom. Egy időben anglománnak mondtak. Hallottad biztos a tarhonyát meg a többit, amivel csúfoltak... Hát igen, én a hagyomány s a forradalmak összekapcsolását az angoloktól tanultam meg. Persze, gyenge voltam. Darányiékhoz, a Gazdasági Egylethez húztam: ők voltak még a legjobbak. De most ebben a szellőssé vált Európában... Itt az én vitorláimba is más szelek fújnak majd.

Eszter egyre lejjebb gugyorodva pislogott föl a dívány végéből a föl-le járkáló nagy darab férfira. Noha minden szóval mélyebbre temetődött a maga dolga, s ettől egy kis megalázottság is volt a lelke alján - a gyertyalobogástól s a folytonos járkálástól káprázó szemében kába csodálat ült. Hát ilyen egy férfi! Ilyesmikért élnek a férfiak! Ha eltalálja az ember az órájuk, ez jön ki mindből. Józsiból, Sanyiból, még nagytatából is... Az asszonyoknak is ezzel kell élni egy tető alatt; a férj, akit gondoznak, a lélek, akit, mint ő itt a díványon, hallgatnak. Ha Józsi felesége lesz, a gépek fognak így kóvályogni a fejében, mint most az alkotmány, hagyomány, hatalmak. Ez tán a szép is az asszonyok életében: hallgatni őket, hogy ne legyenek annyira maguk, mint apuska is most a gyertyafényben. Igyekezett nagy készséggel nézni a férfira, aki most egyre kisebb ingajárásokat végzett, s végre egészen megállt a szoba közepére kitett kézitáska mellett.

- Nem értettétek - mondta azzal a jókedvű hunyorítással, mely nála a nevetést pótolta -, mért nem írtam eddig. Hát ezért! Össze kellett szedni kissé a gondolataimat, hogy a változás készületlenül ne érjen. Megemelte fülénél a koffert, aztán megint csak elengedte: majd néhány tétova lépés után ismét visszament mellé. - Az én színpadom persze kisebb. Én az egész életemet a városomnak szenteltem. Azért nem bírtam ki másutt, sokkal civilizáltabb helyeken. Azt mondhatnám: épp az elmaradtsága babonázott meg... Szinte ellágyulva állt ott (már amennyire az ellágyulás s az ő természete összefért), szürke pillantását a szoba homályába mélyesztve. - A városról tetszett gondolkozni? - kérdezte Eszter bizonytalanul, mert érezte, hogy vár tőle valamit. - Nemcsak gondolkozni - nézett Eszterre ravaszkásan. - Írtam is... S szinte diadalmasan pillantott Eszterre. - Összefoglaltam a város újjászervezésére vonatkozó gondolataimat. - Igen? Valami újságcikk? - tapogatózott Eszter óvatosan. - Újságcikk? Egy egész kis könyvecske. Azért hajtottam ki ezt a szabadságot, hogy egy-két adatnak még utánanézzek s nyomdába adjam. Ha érdekel - emelte meg újra a koffer fülét -, megmutathatom. - Tessék, apuska - mondta Eszter, s már fogta is a gyertyát, hogy a koffert oda lehessen tenni az asztalra.

Egy percig úgy álltak ott: apja az asztalra tett kofferben túr, ő meg a gyertyát tartja, bevilágítani. Az összeráncigált fehérnemű, borotvakészlet, nyári zubbony, villanyelem közül fölmerül végre, két kartonlapba kötve, a mű. A táskában tökéletes rendetlenség volt: a szennyes fehérnemű a tisztában, a fogkefe a szappanba beleragadva, a mű azonban gyűrődés nélkül szállt ki, tisztán legépelve a két lapból. - Le is tetszett gépeltetni? - Le. Volt ott az irodában egy intelligens fiú: odahaza étlapokat gépelt, pincér; de mondhatom, hibátlan. S kétszer is végigforgatta, a lapok sarkát legalább, hogy megsimogathassa a pillantásával. - Elég vastag - becsülte meg Eszter is a két ujja közt a vastagságát... - Pontosan három ív. Úgy szedetem, hogy nagyobb könyvformátumban három ív legyen... Itt minden ki van számítva, barátom - mondta tréfás büszkeséggel. - Reggel már viszem is. - Azonnal tárgyalásokat kezdek a nyomdával. Ismerem az ipséket. Az első korrektúrát még itthon szeretném megcsinálni.

Csak azért tetszett most jönni? - akarta kérdezni Eszter, de meggondolta. "Elsősorban ezért. Természetesen téged is látni akartalak"; olyan elevenen volt fülében a várható válasz, a mohóság, amivel az elejét mondja, aztán a kis szünet, ami után a kiigazítást hozzáteszi, hogy rámosolyodott az apjára. A szája nagyon mélának, kicsit tán csúfondárosnak is érezte ezt a mosolyt, úgyhogy sietett valami figyelmest mondani. - Érdekes lehet azt, amit az ember gondol, papírról olvasni. - Hát igen. Ez persze egészen vázlatos - forgatta egyre, itt-ott beleolvasva, az apja a füzetet. - Tízszer ennyit is írhattam volna. De egyelőre jobb ez. Ezt jobban elolvassák. Ez csak arra való, hogy beletrombitáljunk vele az aluvók fülébe... Nem vagy fáradt? - nézett föl a füzetből, az asztalra visszakerült gyertya mögött Eszter arcát keresve. - Van kedved egy-két oldalnyit meghallgatni? - Nagyon - mondta Eszter őszinte örömmel, s elpirult a megtiszteltetéstől. Az, hogy az apja itt az éjszakában előtte tárja föl a lelkét, szinte megnövesztette magát önmaga előtt.

Elhelyezkedtek. A koffer a földre került; az apja a csöpögő gyertyát maga elé húzta, úgyhogy a komoly arc s a fényes lapok egy körbe kerültek. Eszter a vetett dívány szélére ült, s előrehajolt, karját a melle alatt összekulcsolva. Meglepetve látta, hogy az apja milyen elfogódott, az ujjai szinte reszketve babráltak, ahogy a címlapra ráfordított. "Javaslatok Csomorkány törvényhatósági város újjáalapítására" - olvasta föl gyorsan és tréfásan, mint aki tudja, hogy pukkantyút dob be, de megvan a célja vele. "Újjáalapítása" - ez egy kicsit merészen hangzik - mondja, arcát a gyertya fényiből félrevonva, hogy a lányára láthasson. - De megvan a nevelői tervem vele. S amellett pontosan fedi a dolgot, amint majd látod... Nem akarlak itt a bevezetővel untatni - lapozta nyugtalanul az első oldalakat. - Itt egy kis tudományos alapvetést csináltam. A németek egész könyvtárat írtak össze erről: hol, mikor, mért keletkeztek városok. Annak is megvolt a történeti oka, hogy a mi városunk mért támadt. Eredetileg halász és kereskedő város volt. Itt volt a Hód-tó, abba a Tiszából is bejöhettek a hajók, ott álltak a mai gimnázium alatt. De hiszen erről hallasz majd mindjárt. A fontos, hogy a lecsapolással, aztán a puszta fölosztásával megszűntek azok a tényezők, amelyek a mi városunkat létrehozták. Azt mondhatnánk, szinte nem is szabadna itt lennie; legföljebb egy tíz-húszezer lakójú mezővárosnak. Szinte csak a dolgok tehetetlensége tartja fenn, persze pangásra kárhozottan... Ezt érted, ugye? - Hogyne - mondta Eszter, bár nem egészen értette. - Na mármost én azt kérdem: ha az eredeti ok megszűnt, nincsenek-e itt más tényezők, amelyeket kihasználva, ebből a pangó városból élő, virágzó várost teremthetünk. Sorra megyek itt ezeken a tényezőkön, mint talaj, víz, természeti kincsek, forgalom és a többi. Téged most nem terhellek az egésszel, csak egy-egy érdekesebb részletet kapok ki. Hát például a víz, amire az előbb már céloztam... Néhány bekezdést olvasott, aztán megint kihúzta a fényből a fejét, s a gyertya mellett Eszterre nézett, hogy érti-e. S olvasás helyett megint magyarázta. Aztán megint olvasott, hosszabban most már... - Erről előbbre is volt már szó - mondta. - Hogy jobban értsd... - s előrelapozott. Aztán megint összefüggően áradt a szöveg; a kezdetben ideges, magát szégyellő hang szinte büszkélkedve zengett az éjszakában.

Eszter mozdulatlanul ült ott, csak az egyik keze jött föl közben az álla alá a kulcsolásból. Az agya is olyan volt, mint a hunyorgatást beszüntető szem; igyekezett mindent minél jobban megérteni. De talán épp ezért, a nagy figyeléstől az, aki figyelt benne, az előreesett fejével, a kidülledt szemével egyre előrébb-előrébb ment, már-már levált róla, úgyhogy egy kába, makacsul figyelő Eszter volt előtte a gyertyafényben - míg hátul, e mögött a káprázó Eszter mögött, továbbgomolyogtak a dívány homályába húzódó gondolatok, egy másik, fül és szem nélküli Eszter, aki most csomósodott össze tétova emlékekből, távoli fájdalmakból. Az igazán érdekes volt, ahogy apuska a vízszabályozás hatását leírta. A város alól eltűnt a Tisza, a búzát nem lehetett többé hajón szállítani, a mozgó erekből szúnyogos mocsarak lettek, a kiszáradt föld eldobta a szőlőt, a kenderáztatók, a gyapjúmosók elpusztultak, nem éltek meg többé a kosárfonók. "A túlzásba vitt kiszárítással lecsapolták a vásznat, a gyapjút, a ruhát a testünkről, húst, bort tejet az asztalunkról." Mindezt olyan szépen írja le apuska; a hátul ülő Eszter azonban egészen másféle múltnak adja oda magát. Az a múlt egy icipici lányt csinál belőle; ott ül, ahol most apuska kofferje áll, s betűket ír egy füzetbe. Itt meg, ahol ő gornyaszt, itt van a dupla ágy, az egyik bevetve, a másikban azonban két árnyék súg-pityereg. Anyuskának nagysoppos frizurája van, az arca mintha egészen eltűnne alatta (egész más, mint a fényképeken). De ez is olyan mélyen van, mint a Hód-tó meg a birkák, amikről a gépelés szól. Vajon mit beszéltek? Csak arra emlékezett, hogy sírt. Néha mintha magasztalta volna apuskát, máskor meg panaszkodott. Vajon neki is olvasott így? Őneki még nehezebb lehetett; hisz iskolát sem járt. Nagymamuska mondta, hogy csak elemije volt. Hogy mereszthette az szegény a szemét, hogy figyelmet mutasson.

Megpróbálta a két Esztert megint összehúzni, s a szívével is apuskát figyelni. Mit érezne iránta ő, ha a felesége volna. Biztosan csodálatot. Milyen agyvelő is ez. Ahogy a talajnemeket mondja; már látja is rajta azt, ami lehetne. A homokon a Tiszától a Peperéig negyven kilométeren barackligetek, diófák, a sziken birka, a fekete földnek nedvesség kellene. Egy pillanatra megijed; arról van szó, lehetne-e rakétákkal esőt csinálni. Érzi, hogy ezért ki fogják csúfolni, de nem, apuska sem bízik ezekben, csatornákat akar a Körösből ásatni. Csodálatos lehet, ha valaki itt jár a nagy kőrengetegben, a rossz utcákon, a szárazsággal küszködő határban, s állandóan dióligeteket lát, a tarlók közt erek duzzadnak, a csatorna, aminek a partján Amálékkal sétáltak, hajózhatóvá van téve, a tanyákat ezer kilométer burkolt út köti össze. Az útburkolatnál megint egy emlék: a tégla, a képviselő úr, Döméék. Az a féltő figyelés megint, apuska a zágrábi kőzúzókról beszél. Oda is messziről hozzák a követ. Neki Bánffihunyadon mutatott egy bizonyos Ignác bácsi egy hegyet. Kétszáz forintért megvehet, uramöcsém, egyet, s az egész határt kikövezhetik vele. Nem, apuska nem enged. Most nem tutajon hozza le a hegyet, a vasútnak kell kedvezményt adnia, de a hegynek azért ide kell jutnia. S megjön a tarhonya is, a tarhonya-, laska-, csigatésztagyár. A város ötven gyártelepe közt ennek is ott kell lennie. Eszter nagytatára gondol: hogy hallgatná ő? Hogy hallgathatta egy életen át? Pedig apuskát ez a fej, a nagytatáé, hallgatta ezer vagy tízezer példányban. Nagytata még a legjobb bennük. Lám, most meg szélmalmok termelik a villanyt, kis gépek a szél erejével költetik a csirkét, köpülik a vajat, még a bölcsőt is egy kilencvened lóerős motor hajtja. Nevet, mert az apja megint kihúzta a fényből a szemét, s nézi, hogy ő nevet-e rajta. Pedig inkább kérni szeretné, ezt hagyja ki. Az emberek majd csak ezt jegyzik meg, s rájuk nem pillanthat úgy, mint őrá, olyan huncutosan.

A felolvasó arról a városról olvas, ami itt épülni fog, de közben mintha abba esne egy fénynyaláb, amelyben idáig élt. Milyen sors lehet így ábrándozni egy életen át. Neki kedves így is a város. Sosem gondolt arra, hogy a Nagytópart utca mért nem olyan, mint egy pesti utca. De apuska sok földet bejárt, külföldön is volt, neki fáj, hogy a város még mindig ott van vagy ott sincs, ahol a nádasok idejében, s hozzá még nádja sincsen. Ezzel a gondolattal lohol dinnyeszövetkezetből közmagtár-gyűlésre már fiatal kora óta. Az ablakokban pedig ott álltak a nagytata-félék, gömbölyű, puha kalap a fejükben. Ha ő azt, amit Wiesmayeréknál lát, be akarná hozni az udvarukba, micsoda por, dohogás lenne csak abból is. Pedig apuskának sokban igaza van. Azért az a nagy menekülés innen, mert nincs műveltség. A nyugdíjas tisztviselőnek, a meggazdagodott kereskedőnek hiányzik a színház, a magányos tanyai embernek a kocsma, mozi. Lám, Décsi Feri sem jött le azóta hangversenyezni. Apuska persze, ezen is segíteni akar. Kultúrpalotát, iskolákat épít. Csak az nem világos: miből. Az adó, az adó, hallotta nagytatától gyermekkora óta. Apuska épp azt bizonyítja, hogy tízszer annyi adót is megbír a város, ha azt az ötven városi vállalatot megcsinálják. Föl sem kell emelni a pótadót, behozzák a vállalatok. Igen, ha már megvannak s működnek. Apuska ezt is megmagyarázza valahogy, de az egész mégis mint egy álom, mint apuska feje a falon; nagy tölcsérben megy széjjel, s nincs teteje. - Ismered ott a Teleki utcánál azt a sikátort? - Eszter ijedten rezzen össze. Ezt nem olvassa, ezt a gyertya fénye mellett mondja, s nézi, hogy figyel-e. Összekapja gyorsan a fejében visszhangzó szavakat, valami kőrútról van szó; itt kell azon a sikátoron utat törni neki. - Hogyne, a fűszerboltnál - mondja. - Nem, errébb - mondja az apja is megnyugodtan, s szavalja tovább, egyre több gyönyörrel a dolgozatát.

A felolvasásnak vége. A gyertya egy csomó faggyú cseppkő közt pislog a tányéron. - Mindez, persze, egész vázlatszerű - mondja Égető, a kéziratot a tokjába visszatéve. - Aki először hallja, annak tán lázálomszerű. - Nem, nagyon szép - mondja Eszter őszintébben, mint várta volna. - Én ezekre nem is gondoltam idáig. - Hisz épp ez a cél, meggondolkoztatni az embereket. Egy lánynak sem árt, ha egy kicsit gondolkozva nézi az életet maga körül... Eszter úgy érzi, egy óvó, féltő szót is kellene mondania, de hogyan, hogy bántó se legyen. Égető azonban, úgy látszik, ismeri már ezt a ködös, bizonytalan pillantást. - Mindez természetesen nem lesz meg estéről reggelre. Nem vagyok holmi fantaszta tervkovács, aki azt hiszi, hogy mert el tudja képzelni, már meg is kell lennie. Kénytelen vagyok a képzeletre hatni. Minálunk épp a képzelet hiányzik. Bele kell a szikkadt agyakba a lángot ragasztani. - Biztosan lesznek, akik ebben is fennakadnak - mondatja a becsület Eszterrel. - A csúfolódók; azokkal nem törődöm. Megszoktam őket - mondja Égető gőgösen. S Eszter érzi, hogy csakugyan csaknem közönyösen. Erre nincs mit mondani. Mit is mondhatna annak, aki így áll a csúfolódók fölött - egy ámuló pillantáson kívül.

- Akkor hát nem is zavarom apuskát - állt föl. - Tessék lefeküdni... Egyszer én is szeretnék megbeszélni valamit apuskával - teszi hozzá aztán mégis, összeszedett bátorsággal. Lőrinc kidob egy hálóinget az ágyra; lecsatolja és fölhúzza a karóráját. - Hogyne, nagyon szívesen - mondja a srófot forgatva. - Gondolom, arról a dologról van szó - néz rá azzal a pillanatnyi kíváncsisággal. - Igen, apuska ismeri Józsit. - Hogyne... futólag. Elég komoly fiúnak látszik... Eszter szívdobogva várja az órahúzás végét; most az ő dolgára kerül sor. - Tudod, mit gondoltam? - riad föl hirtelen az apja. - Egy betűrendes névmutatót fogok a javasolt reformokról a végire csatolni. Teszem: K betű: kaszárnyaépítés, kenderáztató, kenyérgyár, közkönyvtárak. Ez jó lesz, mit gondolsz, ugye? Így mindenki áttekintheti, mire van szükség. Na, hanem látom, tűkön állsz már. Visszaéltem az aludhatnékoddal. Feküdj le szépen; legközelebb majd beszélünk. S az arcát nyújtja Eszternek, hogy megcsókolja.

Az öregek odaát már rég lefeküdtek. A két horkolás mintha két torok társalgása lett volna. Nagytata mélyen, egyenletesen húzta, nagymamuska csak időnként, de akkor gyorsan és kapkodón, az orr legmagasabb emeletéig futva. A kanapén, a dédnagyapa képe alatt, ott volt megvetve az ágy; nagymamuska az nem férfi, az gondolt rá. A felső nyitott ablaktáblán épp bevert a toronyóra. Amíg vetkőzött, arra az ablakdarabra nézett: csillagok bolyongtak benne, kerülgették egymást s a torony csúcsát. Minden jár, bolyong a világban; minden dolognak megvan a maga útja. Seregeknek látszanak, s mind maguk vannak.

Még a nyár derekán történt, hogy Eszter Lajosfalván a patika padlásán egy ládát talált. Ott lapult a cserép alatt a zugban; ha az ember arra nézett, csak a fényes porszemeket látta, amint a szellőzőlyukon egy nyalábban betáncoltak. - Nézze csak, Erzsi - kiáltott vissza a szolgálónak, aki hátrább a ruhát teregette -, mit találtam. A lehajlóban levő leány a hátratekert fejét odafordította a szoknya dombja mellé. Már nem volt mai cseléd, s nem ugrott azonnal az asszonyka szavára. - Mit talált a tekintetes asszony? - kérdezte inkább, mintsem hogy meginduljon. A kismosást hozták föl, s mialatt a lány az utolsó babazoknikkal vesződött, az asszony, a keresztgerendákon átszökdelve, fölfedező útra indult a padlás mélyeibe. - Egy láda - kiáltotta Eszter, de akkor már piszkálta is ujjával a rádobott rongyot, s feszegette a tetejét. Könnyedén volt leszögezve, a léc azonkívül túl is ért rajta, valami hevenyében ráütött lécdarab volt. - Jöjjön már, húzzuk csak elébb - szólt Erzsinek, aki még mindig, mint egy kétfejű vagy kéthátuljú élőlény nézett arra.

Erzsi, még mindig gyanakodva, hogy a láda csakugyan láda-e, s a kis tekintetes asszony nem téved, a combjára támaszkodva fölállt és odatámolygott. - Mi az ördög ez? - kérdezte aztán, hogy ő is meglátta, amit az asszonya. S hozzáfogott, hogy a különös holmit, hol ezt a sarkát, hol amazt rántva meg, a szelelőlyuk fénypászmájába táncoltassa. Régi cseléd volt; előbb került ide az asszonyánál, s csodálkozott, hogy nem tud semmit erről a ládáról. Pedig az átadásnál is ott volt, a régi patikusék, a bérlőné, úgy adta át őt is a fölszereléssel Máté úrnak. - Tán azok feledték itt - mondta. Aztán, hogy a gondolkodással végzett, megfogta a fölpiszkált lécet, s egy jó erős rántással hátradobta. - Vigyázzon innen - mondta az asszonya fehér ruhájára nézve, s belenyúlt a bizonytalanba. - Mi az Isten ez? - mondta, mert valami tüskéset emelt ki a faforgácsból. Eszter is odahajolt, hogy megnézze: egy hatszögletű kis faragott doboz volt, olyanféle födéllel, mint a síremlékkoporsók. A doboz után egy berakott hátú tükör került elő, amiben egy férfi épp megborotválkozhat, aztán még egy ládika, szivaroknak. Amennyire a finom porrétegen át látni lehet, az is berakásos. - Jaj de édes - örvendezett mindeniknek Eszter, s legszívesebben mindjárt leült volna velük a gerendára. Erzsi azonban makacsabb szellem volt, s újra és újra mind mélyebbre nyúlt be a ládába. A papírdoboz, amelyben a faragványok voltak, már kiürült, most valami mappák következtek. - Hát ez mi a csudája? - húzta ki őket szinte haragosan a csodálkozásban. Lepréselt virágok voltak, a száruk kis papírral odaragasztva, alatta a nevük. Aztán gyümölcstermesztési könyvek s valami fecskendők közt egy hosszú zacskó. - Tudja a tekintetes asszony, mi ez? - kiáltott föl Erzsi, ahogy a zacskó végén a zsinórt széjjelhúzta. - A megholt tekintetes úr vacakja. Az szokott fuvolázni.

Csakugyan két fuvola volt; az egyik hangszergyárban készült, s billentyű is volt rajta; a másik faragott, mint régen a juhászoké. Később még egy harmonika is előkerült s két vízfestmény, az egyik a házat ábrázolta. - Melyik tekintetes úré? - kérdezte Eszter ámulkozva. - Az azelőttvaló, a Józsi úrnak az apjáé - mondta, mint akinek magától értetődőt kell magyaráznia. - Maga ismerte őt, Erzsi? - kérdezte Eszter mohón, mert a láda kíváncsivá tette a gazdájára. - Én még kislány voltam akkor, csak ahogy a nőnemhez bejártam. - A nénje az itt szolgált? - Hát persze; az asszony - nem tetszik tudni? A Hegyiné. Az itt volt náluk cseléd. - Én azt hiszem, maguk akkor még benn voltak Ivánmajorban. - Hát persze hogy benn voltunk; édesapám ott volt benn kocsis. Csak a néném állt el. A lányoknak, ha szolgálni akarnak, onnan is csak falura kellett elállniok. - De azért ismerte maga is? - Ahogy néha a nénémhez bejöttem. Meg amit az regélt róluk, ha hazajött. Tudja a tekintetes asszony, cselédhelyen hogy van: azzal mulatják maguk, ami az uraktól kihallik. - És milyen volt? Emlékszik rá? - próbálta Eszter a vénlányt faggatni. De Erzsi a holmikat rámolta vissza. Megvolt benne, hogy amit az asszonyok nagyon akarnak, azt nem szabad könnyen adni. Az nincs benn a bérben, hogy az ember az emlékezetét erőltesse. Csak amikor már a herbárium is benn volt a ládában, a dobozkák meg Eszter melléhez szorítva, akkor felelt meg rá. - Azt a néném tudná inkább, hogy milyen volt. Mi csak az ablak alatt hallgattuk, mert többnyire az ablakban szokott furulyázni.

Esztert a lelete egész fölvillanyozta. Odalenn is a tükröt meg a ládát fényesítgette. - De azt csak tudja, hogy milyen volt? - vallatta Erzsit, jobbról is, balról is megnézve a konyhaasztalra kirakott dobozt. - Szőke, barna? kövér, mint az uram? - Á, dehogyis volt olyan derék - bosszankodott Erzsi ekkora tudatlanságon, miközben a zsákra telepedve a tömni való libát a térde árka alá nyomta. - Jobbára olyan kis seszínű - mondta, miután a liba megnyugodott, s ide-oda hajló nyakába a zsíros kukorica csúszni kezdett. Eszternek most jutott eszébe, hogy ő látta Wiesmayeréknál egy albumban azt az embert. A felesége mellett állt; mindjárt a házasságuk után készülhetett a fénykép, mert anyuka még nagyon fiatal rajta. Könnyedén csimpaszkodik az ura karjába, mintha nem is lencse előtt állna, hanem kettesben kószálnának, s egy járdaszélen várnák, amíg a kocsik továbbmennek. Azért nem emlékezett rá, mert ő azon a képen csak az anyósát nézte, hogy az milyen bájos, mintha más anyagból volna, mint ők itt az Alföldön.

- Azt biztosan hallotta a kis tekintetes asszony, hogy a felesége, a gyógyszerész úr anyja, az többnyire oda volt - indult meg Erzsiben, tán a ki-be járó ujjai ritmusától, amellyel a liba mély, meleg torkába merült, az emlékezés. - Azt mondják, a betegségiről kezelték, azért volt oda szanatóriumokba. - Igen, tüdővérzést kapott. Nem bírta itt lenn az éghajlatot. - Hát azt már nem tudom - mondta Erzsi bizalmatlanul az éghajlat szóra. - Nagyvárosi lány volt, úgy került le Szeghátra - magyarázta Eszter. S egyszerre csodálatos tisztán volt előtte a képen látható fakóbajszú ember. Ott ül a laboratóriumablakban, s a feleségére gondol a tiroli hegyek közt. A cselédlányok meg a repkényhez simulnak, s úgy hallgatják, egymásra nevető szemmel, hogy mit játszik. - És a maga nénje főzött rá? - Ki főzött volna? A gyerekek is rávoltak, ha be nem vitték Szeghátra őket a nagyanyjukhoz. - Maguk szerették? - Már mért ne szerettük volna? - mondta Erzsi, mintha nehezére esett volna az efféle szeretetet elismerni... A tükör után most már a dohányos doboz is megvolt, a fedelére különféle fákból egy csibukoló ördög volt kirakva. - Mit gondol, ezeket is ő csinálta? - Vaj ki tudja? Azt csak a néném tudná - mondta Erzsi, a libát a sarokba dobva. Aztán, hogy föltápászkodott: - Könnyen úgy lehet. Ilyen haszontalanságokkal szeretett vesződni.

Vacsora után az ura elé is kitette, a lehordott étel helyére, a drágaságait. - Na, mi ez? S elmondta, mihez jutott a padláson. Most már Józsi is emlékezett. Csakugyan az apja munkája: ezzel ölte az időt. Volt esztergapadja is, lombfűrésze. - Érdekes, hogy ilyesmikkel foglalkozott - nézte Eszter a tárgyait gyöngéden. - Szívbajos ember volt - mondta Józsi -, azért csináltak gyógyszerészt belőle. Ha életrevaló, gazda vagy jogász lesz. Így azt mondták, jó lesz gyógyszerésznek. Ezért kell nekem is gyógyszerésznek lennem - tette hozzá keserűen. - Maga még emlékszik rája? - terelte vissza Eszter a szót. - Hát hogyne. Tizennégy éves voltam, amikor meghalt. - Jó ember lehetett - bizgatta meg Eszter az ura emlékezetét. De Józsinak éppolyan kevés kedve volt az emlékezésre, mint Erzsinek. - Mi az, hogy jó ember? - mondta. - Patikus volt. Kielégítette a patika. Amikor idejöttek, volt egy kis fantázia a dologban. Neki kellett az egészet elindítani. - A házat is ő építette, ugye? - kérdezte Eszter. Az anyósától ugyan hallott már erről, de szokása lett, hogy Józsitól azt is megkérdezze, amit félig-meddig tudott. Józsi ilyenkor brummogott, de alapjában meg volt elégedve, s még őt is jobban szerette, amiért nem tudja, amit ő tud. - Hát persze, új reáljog volt, neki vette száz hold árán a család. - S a falu addig patika nélkül volt? - Falu? Nem is volt falu. Egypár ház volt. Még ezt sem tudja? Be Szegedig a majorokban laktak az emberek. Eszter ezt is tudta. Az anyósa, Erzsi is elmondta, hogy parcellázásokból lett az egész Lajosfalva. Volt itt egy darab kisebb birtok; az itt ragadt valahogy az uradalmak közt. Arra szaladt aztán össze a falu. Akinek a vére nem bírta az ispánokat, az mind kijött. Azért Lajosfalva, Kossuth Lajosról. - Az szép lehetett - mondta Eszter -, az egészet megalapítani. - Elég rosszul csinálta. Nem volt semmi praktikusság benne. A patikába vederrel kellett bevinni a vizet. Ha egy kocsit találok venni, nincs egy garázsnak való helyiség. De Eszter nem szívesen hallott most rosszat a ládabeli emberről. - Magukhoz kedves volt? - Mi az, hogy kedves? - bosszankodott Józsi a kérdésen. - Mesélt? - Könyvből - mondta Józsi. Az arcán látszott, hogy azóta se gondolt a meséire. - Be szokott vinni a gyógyszertárba - mondta hirtelen, s erre az emlékre mosoly jött ki az arcán, mintha nem is az emlékén, hanem ezen a szokatlan dolgon, az emlékezésen mosolyogna. - Savat öntött a kék lakmuszba, s én csodálkoztam, hogy piros lett. Ezen most már nevetett is egy kicsit. Innen a messziből átlátott már a megcsodált tudóson. Eszter visszaemlékezett, hogy Józsi is pirossá tette, amikor megismerte őt, a kéket, s Amál már akkor sem akart csodálkozni rajta. - Maga, úgy látszik, tőle örökölte a tehetséget - mondta Józsinak. - Nem volt tehetsége - állt föl Józsi az asztaltól. - Ha tehetsége lett volna, nem tudott volna itt megmaradni.

Eszter azonban nem bánta, ha a halottnak nem is volt tehetsége. Abban a holmiban volt valami, amit ő azonnal megértett. A csendes esték, amikor odakinn az útmenti diófákon megülepszik a por, s a mozdulatlan forróság után egy kis észrevehetetlen levegőjárással feljön az éjszaka. A rózsafák levele alig jelzi, de az ember kinyitja a betámasztott spalétát, s kiül az ablakba. Túl az óltetőkön s a szomszéd fáin az ember ilyenkor a végtelen teret érzi, a földarabolt pusztát, amely most nem a szabadság, hanem az elsüllyedtség érzésével veszi körül, aki fölneszel rá. Az apósa is így ülhetett az ablakban; az ablak alatt a sínylődő rózsafák, a piciny udvar, amelybe a kocsi csak beállni tud. Lenn a kertben a maga oltotta almák, amelyeken féregtől és forróságtól hamarább érik be a gyümölcs. Olyan, mintha egy elmerült szigeten, egy láthatatlan tengertömb alatt ülne; - de ez a kis sziget aztán az övé; sok csendes órán ő tette magáévá, tűnődéssel, barkácsolással, fuvolaszóval. - Akármit mond, nagyon kedvesnek találom a mi kis házunkat - állt oda az ura mellé, ahogy a két malacnak egy szakajtó hullott almával, a kertből fölporoszkált. Józsi a kútnál állt, a vízvezetéket mérte, mennyi cső kell hozzá. A régi kerekeskutat már átcsináltatta szivattyúsra, most a házban akart egy tartályt és szivattyút csináltatni. - A patika, az udvar felé a lakás, az ólak, a kert minden olyan szépen van elrendezve - nézett körül Eszter az ura mellől. - Kisstílű ember volt - vetette oda Józsi ingerülten, mert nem bírta, hogy a felesége másokat dicsérjen. - Miért? Úgy képzelem el, ő is olyan volt, mint maga. Mindig valami újításon törte a fejét - próbálta Eszter megvédeni. Azon a vízfestményen, amit a ládában talált, az ólak még egész máshol voltak, s a gömbakácok sem voltak meg, amiket függönyül húzott a szomszéd kerítése felé. - Először is kicsiny az egész - mondta Józsi. - Látszik, hogy nem gondolt előre. Egy fejlődőképes patikának legalább ötször ekkora hely kellett volna. Az a három kis lyuk hármunknak éppen hogy elég. Ha egy segédet fogadok, nincs szoba a számára. Itt van ez a kút. Hogy lehetett ezt ide hátra rakni? Most törhetem a fejem, hogy viszem föl innen a vizet a tartályba. Majdnem egyszerűbb volna a ház mellett új kutat ásni. Látszik, nem is gondolt rá, hogy vízvezetéket csináltasson.

Esztert bántotta, hogy az ura ilyen elégedetlen a hajlékukkal. Persze, Józsi mindent a technikán át néz: van-e motor, hogy folyik le a víz a patikában. A faluból is csak azt látja, hogy még a villany sincs bevezetve. Lehet olyan helyen élni, ahol még a világháború után sincs egy villanypózna? Pedig a világon sok minden van villanyon kívül. Tavaly ősszel, hogy idekerült, benne is volt egy kis nyugtalanság. Azt hitte, nem szokik meg soha. Volt úgy, arra gondolt, fölpakol s megy haza nagytatához. Nem is tudja, mi volt az, tán, hogy egyszerre jött mind a kettő, az őszi csatákba merült falu (a ház csupa mész-szag, az udvaron is csak tavasszal hozták rendbe a tízéves lyukakat) s a folytonos együttlét Józsival. Tán, ha az egyik csak: ha tavaszon kerül ide. De előbb a háború végét kellett kivárniok, aztán a gyászéve nem telt még le nagymamusért, a legvégén meg (ő maga is azon volt inkább, hogy húzza a dolgot) a román megszállás nem akart véget érni. S egyszer csak itt volt, ebbe az ismeretlen községbe kitéve. Addig nem élt soha falun, s most hallgathatta a kutyák őszi vonítását. Azt, hogy élőlények is vannak körülöttük, jobbára csak az ő sosem szűnő neszükből tudta. Emberekkel csak vizitbe menet találkoztak. Alacsony, kemény sarkú emberek voltak, megnézték őket is, mint lábuk előtt a sarat, de a sipkájához csak minden harmadik-negyedik nyúlt. Mögöttük a széles utca, mely az ürességtől még szélesebbnek látszott s a sárfolyó végiben az ég ólmos torkolata. Ha a Döméék tanyáján éltek volna, akkor sem élhettek volna elhagyatottabban, mint itt az Erzsi mogorva hallgatása körül. Ez a nyomott környezet tette-e vagy a folytonos együttlét: az a sok riadtság, amit keresztmamáék s a Wiesmayer-ház elkábítottak valahogy, egyszer csak kitört rajta. Egy lány mégiscsak azt várná, hogy a házasság zene legyen, amit az égből hegedülnek. Ha ismeri is a Józsiját, azt várja, hogy a házasságnál majd csoda történik. Az ismerős foltból egyszer csak kilép a vőlegény, s akkor jönnek, amiről annyit hallani, a nászhetek, a nászévek. Ez, persze, mind nem így várta. S míg ott éltek Józsival bezárva, s Józsi tette, amit a férjeknek muszáj, elkezdett lázongani.

A szerencse az volt, hogy csakhamar másállapotba került. Karácsonyra már csak egy-két ecetes-uborka úszkált a nagy ecetes üvegekben; a többit zsámolyra állva mind kihalászta. Ez Józsinak is tetszett. Amióta megtudta (Eszternek legalább úgy tűnt föl), sokkal kedvesett lett. Nem büszkeség volt ez, nem azt várta, mint más fiatal apák, hogy a fiát emlegethesse. Józsiban nem volt efféle hiúság. Néki maga a másállapot tetszett: a műhely, a természet műhelye. Ha Eszterre nézett, s föltűnt, hogy az orra megint puffadtabb, a kötője domborodóbb: elnémulása s gyerekvigyora azt az érzést fejezte ki, ami nála az áhítat pótlása volt. A büszkeség csak annyi volt ebben az érzésben, hogy a természetnek ezt a munkáját, mint valami kényes lombikot, csak ő tudta a különféle asszonyi könnyelműségek ellen megvédeni. Kiabált Eszterrel, hogy miért áll föl a székre, s meghagyta a lánynak, hogy ne engedje a padlásra. Tán a másállapottal járó szelídség tette, hogy Eszter egész kedvesnek érezte őt ebben a szerepében. Amikor megengedte, hogy hálóingén át a tenyerét a hasára odategye, Józsi szája furcsállón s boldogan elmosolyodott. Kis vékony bajusza volt, nem az orra alatt, hanem szinte az ajka peremén (szálacskáin apró gyöngycseppekkel), azalatt húzta szét a száját, mint egy játéktól elszokott gyerek, akit a természet a maga furcsa játékához hirtelen odahívott.

Ó, az nagyon jó volt, hogy a másállapot olyan nagy szelídséget öntött, különösen a vége felé az emberbe. Egy asszony ilyenkor nemcsak ott benn épít a belei melegében - ami körülötte van, abból is egy kis fészket igyekszik összeállítani. A megszokásnak így ez az édes, fészekrakó ösztön is segített enyvével. Amikor Lajosfalvára lejöttek, anyuska bútora volt az egész házban az egyetlen barát. A háború után nem lehetett újat venni; ők hányódtak ide a beázott vagonokban. Aztán, ahogy telt az év, s jött a tavasz, a kerthez s az ólakhoz is lett egy ollócsapásnyi, kotlósborítónyi köze. Tavaszra már Lajosfalva is inkább szép volt, mint csúnya. Széles, vonalzóval mért utak, a partján diófák; látszik, hogy nem régi falu, szinte piros még rajta a cserép; legföllebb az udvarok nem akarnak árnyékosodni, s a vályogra nem jött sok helyütt borítás. Az emberek is mások már. Józsi azt mondja: csupa kommunista. A patikában is csak két ujjal köszönnek. Hát az igaz, hogy van bennük egy kis mogorvaság, mint ebben az Erzsiben is. De nem dologkerülők. Ha az uraságén nem kerül munka, mennek be Szegedre vagy az árvízszabályozóhoz, sokszor hetekre oda vannak. Ők meg igazán nem panaszkodhatnak. Aki a fehér tégelyek közé az ánizsszagba belép, az akármilyen keményen köszön, csak elkezd nézelődni. Józsinak meg még azonfelül is van egy kis tekintélye; tudják, hogy ha egy gépkocsi a patika előtt leáll, a patikus már ott van a nyitott motorháznál. Neki mindegy, hogy mi romlik el, artézi kút vagy szecskavágó, ő nem röstelli, hogy odaálljon, s nem nyugszik, amíg a nyitjára nem jön. Még a mesterembert is képes lepirongatni, hogy hol tanulta a szakmáját. Esztert magát az asszonyok egy darabig csak méregették. Hát most már ez lakik majd a rózsás udvarban. De csakhamar állapotos lett, ott csúszkált a terhével az udvar sarkában (Erzsi is mondhatott valamit), úgyhogy most már az udvarra is besurrant hozzá egyik-másik. "Kis tekintetes asszony, valami hasmenésről valót a gyereknek. De nem akarok ám doktorra költeni."

Amióta a ládát kibontotta, még erősödött ez az otthonos érzése. Most már a ház lelke is ismerős volt. Anélkül hogy ábrándozott volna, ott érezte képek, rágondolás nélkül is a halott járását a házban, ahogy az esztergapadra hajol, a ház lábánál a repkényt elülteti, kis fűrészével ott jár a februári verébpityegéses kertben, s az első szép napon veszi a lódengallért, s megy ki a falu mögé a szikes domb flóráját gyűjtögetni. Szép lecke volt az a láda, hogy lehet az életet egy piciny folton tevékenységben eltölteni. Napi munkájában önkéntelen is ráfigyelt (mintha egy halottal kéne négykezest játszania), hisz ő is olyasmiket csinál álló nap. Ha nincs is fuvolája, van pianínója; fúrás-faragás helyett varrogathat; az anyósa megtanította, hogy kell a divatlapok snittjeiből apró gyerekruhát, magának háziruhát varrni; a kert is végül őrá marad; Józsi, mint egy hadvezér, lemegy, megmondja, mi hogy legyen, melyik fát kellene kivágni, de a hulló almát végül is ő szedi össze, s a permetező szerszámokhoz neki kell az utasításokból a napszámos által is érthető műveletet kihámoznia.

Az olyan jó, ha az ember egy másik emberre fülelhet. Az talán nem is baj, ha halott: a zeneszerzők is halottak, Décsi Feri, sőt, Leona néni is annyi, mintha halott lenne. S ő mégis hallja őket, igazodik hozzájuk, így igazodik most az apósához. Csak Józsinak tudna Lajosfalvához kedvet kerekíteni. Tűnődött, hogy lehetne a tehetségét állandóbban foglalkoztatni. Hisz játékszerei voltak idáig is. Amikor leköltöztek: a berendezés, a tatarozás; falat töretett, csapot csináltatott. Télre, a vad környezet hatására, egy csengőhálózatot csinált. A kinti kiskapun, az előszobaajtón, az ólak, a gyümölcsös kapucskáin mindenütt ott volt a jelzőkészülék. Nekik csak be kellett kapcsolniuk a telepet, s minden ajtónyitásra fölberregett. Erzsi el akart menni, mikor a sok drót rendeltetését megértette. Alig lehetett megmagyarázni, hogy nem ellene, hanem a betörők ellen van. Józsi azonban nagyon büszke volt rá; eleinte minden este bekapcsolták, s ha a szél kirántotta egyik vagy másik ajtót, fogta a pisztolyát, s végigrobogta az összes vészjelzőket. Tavaszon a kút kicserélése jött. Most a tartály s a fürdőszoba modernizálása. Az árjegyzékek mint átrágott klasszikusok, kipipálva, megfölkiáltójelezve, összeadásokkal teli hevertek szanaszét a laboratóriumban, s az este hivatalos hangú megrendelő, reklamáló és rosszalló levelek írásával telt el, amelyekben csak úgy hemzsegett a sok technikai szó, mint henger, befogadóképesség, csapágy s más effélék. De meddig tart mindez? Eszter ott ült vele szemben a lámpa másik oldalán, s nézte varrása fölött a lázasan dolgozó alakot. A tartály most elfoglalja egy darabig. De mit csinál vele, ha a tartály is meglesz, s a hosszú tél beáll. Tavaszra tán megcsinálja a kertben a medencét. Aztán a szélmotort vagy a villanyt a falunak. De mindez csak erőgyakorlat. Valami állandóbb kellene Józsinak, amitől ő is itthon érezze magát. - De hisz a gyógyszerészek is vegyészek - szólt át hirtelen a lámpafényben úszó papírokon. Józsi meglepetten ütötte föl a fejét a hangosan kimondott gondolatra. - A gyógyszertáron gondolkoztam - magyarázta Eszter elpirulva. - Hogy abban nem lehetne-e magának valamit kezdenie. Egy kis vegyészeti üzemmé kifejleszteni - tette hozzá, mert tudta, hogy az ura mindjárt komolyabban veszi, ha ilyen szavakat mond. - Ezt? - Annyi megvetéssel hördült föl, hogy Eszter nem mert azonnal továbbnyomulni. Józsi kezében azonban megállt a toll. - Most már? - mondta dohogva. - Ahhoz másképp kellett volna annak idején hozzáfogni. - Azt gondoltam, vizsgálhatná a kutakat vagy a talajt. Apuska mondta, milyen fontos volna, hogy a talajt megvizsgálják. - Itt? Kinek? Nem mondaná meg, kinek? - Vagy valami szérumot termelhetnénk - mondta Eszter találomra. - Vannak magának fogalmai! - mondta Józsi, de a tollat már letette. - Egész más - mondta kisvártatva -, ha apuka másképp fog hozzá. Amikor ő idejött, harminc kilométeren nem volt egy gyógyszertár. Epruvetta, amiben egy vizeletet megvizsgáljanak. Most már megvannak a kész kapcsolatok. S ami fő, nincs helyem. Azt hiszi, én nem gondoltam rá, hogy egy laboratóriumot csináljak? Az ember fogad egy segédet, aki az ilyenben járatos, s egy kis autón vagy motorbiciklin sorra járja az orvosokat. Az mindjárt a súlyosabb recepteket is behozza, amire a kis gyógyszertárak nincsenek fölszerelve. Egész jó laboratóriumot lehetett volna itt fölszerelni, termosztáttal, centrifugával. De így? Ebben a kalitkában? Még kétszobányit kéne hozzá törnöm, s különben is...

Nem mondta meg, különben mi, de Eszter érezte, hogy az egész fészek alkalmatlan. Eszter csöndesen öltögette oda-vissza, aztán megint keresztbe Józsi zoknilyukán a szálat. De Józsi nem hajolt vissza a levelezésre. - Abban magának igaza van - mondta -, hogy egy technikus ember mindenütt talál munkát. A gyógyszerészetben is van ésszerűsíteni való. A patikusok többnyire kisstílű, pepecselő emberek, egész ódivatú készülékekkel dolgoznak. Már gondoltam rá, hogy csinálok egy pasztillapréselő gépet. Nem kellene itt porokat fújogatnom, egy perc alatt kész van a pasztilla. Az is tiszta őrület, ahogy mi a pirulákat babráljuk. Lemérem az anyagot, a megfelelő nyíláson betöltőm, s alul kijön bele a dobozba a pirula. De el tudja maga azt képzelni, mi az, ilyen helyen egy gépet konstruálni? Ahhoz műhely kell, ahol az alkatrészeket az ember megönteti, becsiszolja. - Hát a szárító? - nézett rá Eszter hirtelen. - A szárító? - merült föl Józsi a konstrukcióból. A szárító ott állt a kertben (Eszter nem is tudta, mire való), mint egy elátkozott kastély, a szelek hancúrozó helye. - Anyuka mondta, amikor az őszön itt volt: "Na ez is itt áll kihasználatlan. Pedig az uramnak nagy reménye volt hozzá. Azt mondta, ez a vidék teli van gyógynövénnyel. Csak meg kell szárítani, amit a gyerekek behoznak." - Gyógynövények? A gyógynövényeknek nincs jövőjük - mondta Józsi. - Ma már mindent szintetikusan állítunk elő. Kamilla? Gyűszűvirág? - De ha már megépítette, benne van a holt tőke. (Ezt is Józsitól hallotta.) Hátha ki lehetne fejleszteni... - Már késő - mondta Józsi, s úgy tett, mint akinek semmi kedve a dologhoz... De másnap egész nap az árjegyzékeit s a régi gyógyszerészeti könyveit forgatta. Még az apja könyvei is lekerültek a padlásról. Harmadnap kidoboltatta.

Akkor egypár hétig gyógynövény-lázban égett a falu. Beléndeklevelet, ökörfarkkórót szedettek. Józsi az iskolába is elment megmutatni, s a tanítóval a határba is kivitette a gyerekeket. Ők meg Erzsivel kilószámra mérték a levelet. A gyerekek ki-be, a szomszédok kutyája nem győzött ugatni. Józsi expressz-leveleket írt a gyógyszerkereskedőkhöz. Kiszámította, hogy egy mázsa növény hány százalékot szárad be, s mit nyer ő majd az átvételnél. Ha a szárítót jól kihasználják, többet jövedelmezhet, mint a patika. S mért ne lehetne még több szárítót építeni? Esetleg földet bérel, vagy a parasztoknak ad ki ricinusmagot. Közben még nagyobb tervek gőzölögtek a fejében. - Van énnekem egy kollégám az egyetemen. Azzal sokat beszéltük, mért ne lehetne a száraz mákból ópiumot nyerni. Azt tudja, hogy az ópium a mákból csurog ki; megmetszik: s ami kifolyik, összegyűjtik. Azt mondja a barátom: Ha a nyers mákban ott van, mért nincs a szárazban? Elpárolog? Ott van az abban, csak ki kell csalogatni. Gondolja el, mennyi mákszár meg mákgubó megy évente a tűzre; sok millió meg milliárd korona. Ha azt kiszabadítja az ember, mondjuk: kivonom, aztán kristályosítom... Ebben tényleg nincs semmi lehetetlen. S másnap már kipirgált mákkévéket hozatott a gyerekekkel. Eszter hallotta, amint a laboratóriumban jár a mozsártörő; zúzza a mákgubót - áztatja, gőzöli, hogy a milliókat kivonja belőle.

Aztán a gyógynövény-láz is abbamaradt. A növényeket úgy látszik, nem szárították meg eléggé, mert penészedni kezdtek. Józsi nem is bánta már, vénasszonyoknak való hársfateát meg kamillát szárítani. A végén az egész gyűjtést kifordította a szemétbe. Akkor már a tartály is megvolt; - Erzsinek ez lett az esti bosszúsága: vizet pumpálni. A tartályon egy üvegcső mutatta, mennyire van benne a víz. Erzsinek rángatás közben azt kellett vigyázni. Húzta előre-hátra a pumpakart, s közben föl-fölpislogott a szívásnál föl-fölcsillanó vízszintre, amely mint egy hunyorító szem nézte, mennyire adja bele az erejét a pumpálásba. A házban most már nem volt több szerelnivaló, Józsinak csak a régi órák maradtak meg az akkumulátor. Eszter hallotta, amint a laboratóriumban föl-le jár, a mozsarakon kondít, az analitikus mérleget igazítja. Néha szép verőfényes napon kiült a rózsafák köze a kertbe, s a nádszékben elszundított. Az orra alatt, a vastag szájaszélén ide-oda járt a szuszogástól a bajusz; a szélin látni lehetett, amint az álom kicsordította verejtéket a járkáló szellő mindjárt föl is szárogatta. Eszter odavitte mellé a kis Józsikát, hogy szórakoztassa. Józsi a félig kinyitott szemével rápislogott a pólyára, s az egyik ujját odadugta a kisgyerek nyakába. - Szörnyű hely - mondta az ásítást nyelve -, nincs ember, akivel beszélni lehetne. - Mért nem megyünk el a jegyzőékhez? Az asszony a múltkor a piacon rám is szólt. Vagy Ivánmajorba a jószágigazgatóékhoz. Józsinak azonban nem kellettek a jószágigazgatóék. - Hogy én a grófékról a pletykát hallgassam? Az ember úgy él itt, mintha a Góbi-sivatagban volna.

Az ősz aztán embert is hozott Józsinak. Az öreg doktor bácsi meghalt. Nagyon régi ember volt, azok közül az orvosok közül, akik arra voltak büszkék, hogy Bécsben végezték az egyetemet. Bizonytalan határú, sárga szakálla volt; hol gyérebb, hol tömörebb, a színe se egyforma, de a leghosszabb fehér szakállnál is jobban példázta az időt, mert ez már az őszülésen is túl volt, s növés helyett, mint a nyűtt söprű, kopott; őszes szálak, dohánylé s az ajkáról lefolyó mosoly keveredtek benne. Ahhoz, hogy mennyi idős ember, még mindig eleven volt; folyton az utcán s mindig viccelőben. A vénülés okozta vagy a sokéves tapasztalat, semmiben sem bízott már, csak a vidámságban. - Akkor maga is úgy van - mondta, hogy a beteg elsírta a baját... S jött a megszokott vicc a zsidóról (valaha ő is az volt) vagy a cigányról. Nem sok vicce volt: kettő-három a véneknek, ugyanannyi a menyecskéknek s egy találós kérdés a kanyarós gyerekeknek. De ez elég volt, hogy a betegjeit megnevettesse. A végin már az ő dohányos fogai is mosolyogtak. Józsi azt mondta, hogy vén kuruzsló, mert hosszú magisztrális receptjei voltak, régi, divatból kiment gyógyszerek kellettek hozzá. A hivatalos gyógyszereket meg, amiket a patikavizsgálat számon kért, nem rendelte. Eszterrel is szívesen viccelt; a szülése alatt is ott pálinkázott a laboratóriumban. Az őszön aztán meghűlt, de nem mert ágyba bújni. Tudta, hogy már csak az élet tehetetlensége viszi, ha lefekszik, meghal. A szakálla csutakján most már a köhécselés nyálcseppjei is ott csillogtak. Amikorra észrevették, hogy nem jár, már vége is volt. Egy hónapig az uradalmi orvos helyettesítette. Októberre aztán megjött az új orvos.

Józsi lelkére kötötte Eszternek, hogy szívesen fogadja. Az ő elmélete az volt, hogy az orvosnak és patikusnak "össze kell dolgoznia". Az öreggel már nem volt mit kezdeni, az újat azonban nem szabad elrontani. Eszter meg is sütötte az anyósa sósrúdját s linzerét (a levelezésük jórészt snittekből és tésztareceptekből állott), s várta, hogy Józsi az új orvost hozzá is behozza. Elsőbb csak a patikába kellett Józsi pálinkájához a poharakat beküldeni (Józsi nem szerette a szeszt, de a különféle esszenciákat szívesen keverte - ha másképp nem megy, világhírű pálinkát fog, mint az Altvater vagy Benediktiner, összekotyvasztani), azután hivatalos látogatásra is engedélyt kért. Nem volt már kezdő ember; jóval a világháború előtt szerezte meg diplomáját, s azt a hosszú időt, a két háborús évet kivéve, egy budai közkórházban töltötte el. Ő volt, mint később elmondta, a legöregebb alorvos. Azt remélte, hogy osztályt kap, de most, hogy az elszakított részekről is mind ide özönlöttek az orvosok, ez a reménysége is meghiúsult. Ez a hosszú orvosi múlt belevette magát a modorába, türelmesen tudott hallgatni, s ismerőseit is azzal a rezignált udvariassággal kezelte, amivel öreg alorvosok a különszobás betegeket. Az álla egy kicsit nagy volt, a szeme is keveset mozgott. Mintha mindig épp rajtafeledte volna a figyelmét azon, amit hall, vagy egyáltalán nem figyelne.

Már az első vizit is hosszabbra nyúlt a szokásosnál. Többnyire Józsi beszélt, ők csak kísérték s mosolyogtak. - Csodálom a doktor urat, hogy kedve volt lejönni ide - mondta Józsi a császárkörte töltése közben. - Budapest után nem lesz könnyű itt megszokni. Mintha vesztegzár alatt élne az ember, egy szigeten; eltelik, kérem, egy hét, hogy egy teherautót sem lát átmenni a falun. - Hát a kórház - mondta az orvos. - Az nem sziget? Pláne énrám a főorvosom is rám hagyott mindent. Néha egy fél hónapig sem kerültem ki az épületből. Ha az embernek volt egy koncertjegye, izgulhatott, mi jön közbe... A mi korunkban - tette hozzá Eszterre nézve - az ember már nem akar hajóhintán ülni. - Egy motorbiciklit kellene a doktor úrnak venni - mondta Józsi. - Mindjárt szabadabban mozog, ha van egy motorbiciklije. Egy óra alatt benn van Szegeden, s a praxisban is jó befektetés. A mai praxis már nem olyan, hogy szólok a komámnak; te, szólj be a doktornak. A gyorsaság itt is döntő. Aki előbb ér, kérem, a tett helyére. - Attól félek, hogy én nem fogok itt rekordot dönteni - mondta Szirmai. S abban az oldalpillantásban, amit most vetett Eszterre, volt egy kis fürkésző mulatság is, hogy a szép patikusné mit szól az ura elveihez. - Az uram mindent nagystílűen szeretne - jegyezte meg Eszter elpirulva. - Aki nagyobb körben mozog - hevült bele Józsi -, több helyen tud konkurrenciát támasztani. Doktor úrnak nem mindegy, hogy ötezer vagy húszezer ember számára hozzáférhető-e. - Ebben van valami - mondta Szirmai, s egy kicsit elfeledkezett szemén megint nem lehetett látni, hogy a biciklivételt mérlegeli vagy unatkozik. - A gép a parasztnak is imponál. Ez nem olyan gyalog cammogó doktor ám. Hát még ha egy kvarclámpája van a doktor úrnak. Vagy egy átvilágító készüléke. Hó, ez már bele is tud nézni az emberbe. - A gyógyszerész úr, úgy látom, nagy híve a gépeknek - mondta Szirmai egyenest Eszternek. - Igen - pirult el az újra. - Boldogtalan, ha egy nap nem szerelhet. - Én csak a realitások embere vagyok - mondta Józsi. - Gondolom, a doktor úr sem azért jött ide, mert megkívánta az alföldi levegőt. Ha egy ilyen képzettségű ember kijön, az meg akar egy kicsit tollasodni. - Én magam sem tudom pontosan, mit akarok - mondta Szirmai. - Az ember nem maradhat a kórházban, el kell helyezkedni. - Ez az. S akkor mért ne helyezkedjék el jól. Ez a vidék orvosi és gyógyszerészi szempontból még egyáltalán nincs kiaknázva. Tessék azt megnézni: mit költ egy lélek Németországban orvosra s mit itt. Hányszor jönnek be, kérem, énhozzám: patikárius úr, ez s ez a baja a feleségemnek. Többet mondok: a feleségemhez küldik, mert tudják, hogy én orvoshoz zavarom őket. - Úgy? Nagyságos asszonyom lesz a vetélytársam? - nézett rá mosolyogva a doktor Eszterre. Az új pirulással jelezte ebben a pillantásban a cinkosságot. - De én nem engedem ezt. Menjen a doktor úrhoz, öregem. S elmagyarázom, mi minden lehet abból a tályogból vagy meghűlésből. A doktor úr meg majd ír nekem jó kiadós recepteket - tette hozzá nevetve. - Tessék elhinni, a paraszt is nagyobbra van vele, ha jó drága orvosságot írnak neki.

Józsi meg volt elégedve a látogatással. - Azt hiszem, jó benyomást tettünk rá - mondta a szétszórt cigarettadobozokat összeszedve. Eszter is úgy érezte, hogy a doktor jól beillik majd az életükbe. Volt valami mélabú rajta. Kórházi folyosókon látott orvosokat, amint az ablakhoz állnak s lebámulnak az udvarra. A délutáni vizit már megvolt, s ők egy percre mintha elfelejtenék az egész napi járást-kelést, a hallgatócsővel a zsebükben. Kibámulnak a szürkületbe. A vége felé, amikor már ő járt nagymamuskával kezelésre, akkor látott ilyet, s most úgy rémlett, hogy Szirmainak ez van az arcán, ezek a kibámulások. Abban is ez volt, ahogy az ura unszolásait elütötte. Nem tudja, hogy mért is jött ide, el kell helyezkedni. Azaz körülbelül mindegy, hogy hol. Elképzelte őt, amint beállít az új betegekhez. Na, barátom, mi baj? Most keveri ki torkában a hangot, amivel a városi ruhák után a fekete lajbikkal kell szót váltani. Lassan majd azt az előredőlő tartást is megszokja, amit táskájukkal nyargaló vidéki doktorok vesznek föl a motorbiciklin. - Milyen ember az új doktor? - kérdezi Erzsi odakinn. Az nagy szó volt, ha kérdezett valamit, s akkor már erősen kellett a fejének járnia. - Olyan csendes - mondta Eszter. - Egy kicsit olyan melákformának látszik - mondta a lány. Eszter ezt olyan mulatságosnak találta, hogy Józsinak is elújságolta.

Ettől fogva Szirmai mindennapos lett náluk. Néha csak Józsival barátkoztak a patikában (Józsi ott szöszmögött a pult mögött, Szirmai meg a várakozók asztalkájánál, kezében az aznapi újsággal), máskor azonban, ha patikazárás után ért oda, egyenesen hátrajött őhozzájuk. Józsit az új orvos egész felvillanyozta. Esténként össze szokta számolni az aznapi receptjeit. Tizenötről húszra, sőt harmincra is fölment a számuk: az új orvos hírére a régi, gyógyíthatatlan bajok, meddőségek, rákok mind előbújtak, nemcsak Lajosfalváról, de az uradalom távoli vadászházaiból is. A receptvárók általában dicsérték az új orvost, rendesen kitapogatja őket, vérbe ad injekciót, s megmondja: mennyi a vérnyomásuk. Doktor bácsi viccei után a betegek úgy érezték, hogy komolyan foglalkoznak velük. Józsi fölajánlotta, hogy amíg be nem rendezkedik, csinálja nála a kémleléseket, neki elég jó a fölszerelése. A központi laboratórium terve is előjött. Van egy igen megbízható gyógyszerész kollégája Szegeden, az jár ki hozzá kisegítőnek; azt kéne végleg szerződtetni. Az "összedolgozás" láthatóan felpezsdítette Józsit. Azt hitte, csak a forgalomnak örül - élet jött végre ebbe a pangásba -, de Eszter látta, hogy a barátság mézesheteit éli. Tetszett neki, hogy egy idősebb, nagyobb diplomájú embert ő, a frissebb, reális érzékkel jobban megáldott fiatal ember pártfogolhat. - Nem rossz fiú ez a Béla - magyarázta a feleségének -, csak nincs elég érzéke a praxis üzleti feléhez. Hiába vagy te, mondom neki, kitűnő belgyógyász (mert már tegeződtek is), ha nem tudod a tudásod pénzre váltani. Hallgass rám, két év múlva olyan tipp-topp házad lesz, autóval, garázzsal; aztán bemész a városba, s nyitsz egy magánszanatóriumot...

Eszter boldog volt, hogy az ura legalább arra a két vagy három évre, az összedolgozás esztendeire, maga is Lajosfalvára csinál terveket, s azon volt, hogy a doktor otthon érezze magát náluk. - Milyen kedvesen laknak maguk - mondta Szirmai, amikor az udvaron, a kerten végigvezette. - Egy pici édenkert a sivatagban. - Ugye? - örült meg Eszter, mert ő is így érezte. - Józsi azt mondja, minden kicsiny; a patika nem fejleszthető; a gyümölcs nekünk sok, eladni nem érdemes... - Józsi expanzív szellem - mondta Szirmai, a kertajtó kattantyújával vesződve. - Én már öregebb csatár vagyok. A mélabús, kidülledő szemében ott volt, hogy ő beérné ennek a boldogságnak a felével is. - Majd megnősítjük magát is - mondta Eszter, élvezve, hogy ő már asszony, aki ennek a bácsinyi embernek ilyeneket mondhat. - Engem már bajos lesz - mondta Szirmai, a kendőjébe beburkolt, nevető asszonyon a bámész szemével kissé végigmenve.

Egy este aztán az új doktor még jobban odaédesedett hozzájuk. Eszter nem tudta, hogy ott van. Kinn hallatszott, amint a redőnyt a patikán lehúzzák, aztán egy kis csoszogás a laboratóriumban. A pianínóhoz ült, s a házimunkában elmeredt kezét lágyítgatta. A kályhában már-már egész nap parázslott a csuta, de Eszter azért kinyitotta a felső ablakot, az eső megállt, s ő a kétféle világítás, a kályháé meg a szürkületé között játszotta, amit kotta nélkül tudott. Nem volt nagy a repertoár, egy-két szonáta, még amit Leona néni tanított be a vizsgákra - néhány darab a Lieder ohne Wortéből, de azokból is kihullott egy-egy taktus; ilyenkor csak futamozgatva keresgél, hogy hol folytathatná megint. Egyszer csak hallja, hogy a laboratóriumból csendesen benyit valaki. Azt hitte, Józsi, s tovább zongorázott. Akkor vette észre, amikor ott állt már mögötte. - Ó - mondta, és olyan mozdulatot tett (noha nem is volt villany), mint aki villanyt akar fölgyújtani. - Nem is mondta, hogy maga zongorázik - nézett rá Szirmai kedvesen. - Mik derülnek ki itt még magáról. - Dehogy játszom; csak próbálgatom, hogy mennyit felejtettem. - De hallom, ezek egész komoly dolgok. Mi volt ez? Az Asz-dúr szonáta? - Ráismert? Sosem tudtam jól... De most már igazán csak bandukolgatok utána... Megbocsát, lámpát hozok - mondta ki végre, mert kínos volt, hogy a félhomályban itt áll egy férfival. Mit gondol Józsi, ha utánuk jön?

Amikorra a felgyújtott lámpával visszatért, már csakugyan a férjével beszélt. - Most rajtacsíptem a nagyságos asszonyt - mondta félig neki, félig meg Józsinak. - Így kell megtudnom, hogy komoly pianista. Pedig voltam ebben a szobában, s nem vettem észre a zongorát. Látja - fordult most már egészen Eszterhez -, ezek a látóvak férfiak. - Aztán Eszter előbbi kérdésére: - Azt kérdi: ráismertem-e. Hisz én is hegedűs vagyok. - Igen? - lepődött meg Eszter. - Azt mondta, hogy koncertekre jár, de azt nem, hogy hegedül is. - Nagyszerű, akkor játszhattok együtt - mondta Józsi megörvendezve, hogy a doktorral még jobban összebarátkozhat. - Ha a nagyságos asszony megengedi - mondta Szirmai. - Bár én sem vagyok nagy mester. Ha az ember nem rendszeresen játszik... S koncertekre meg előadóművészekre tért a szó. Szirmai hallotta Décsi Feri első háború utáni hangversenyét. - A feleségem első nagy szerelme - vigyorodott el Józsi. - Ó, maga locska - mondta Eszter megsértve, hogy amit ő elárult, kiadja. De Józsi tovább vigyorgott; ilyenkor keresztbe is szokott szaladni a szeme. A szerelem neki, bár maga is átesett rajta, furcsa, irreális állapot volt, amire csak vigyorogni lehet.

Attól fogva olykor csakugyan játszottak. Szirmai átküldött egy csomó kottát: operaegyveleget, néhány zongorakíséretre átírt hegedűversenyt. Eszter egy-két délután, a pedált lefogva, buzgón gyakorolt, hogy túlságosan ügyetlen ne legyen. A darabok nem voltak nehezek; Szirmai gondolt rá, amikor kiválogatta, de ő elszokott tőle, hogy újat tanuljon, s ahogy végre leült, a lámpaláztól is botladozott a keze. Szirmai udvariasan bevárta ilyenkor: nem is a zongora kísérte őt, inkább ő igazodott Eszterhez. Ő maga egy kicsit színtelenül játszott, de az iskolája megvolt. Mint szigorló benn volt a professzorok kamarazenekarában. Az volt a híre, hogy akit abba bevesznek, abból hamarosan adjunktus lesz. Később a közkórházban volt egy kis kvartettjük, de aztán az is szétment. A háború óta már csak magának szokott, ha nagyon egyedül volt, hegedülni. - Ha nagyságos asszony kedvet nem csinál hozzá, tán egészen abbahagyom. Amikor lejöttem, gondolkoztam is rajta, ne hagyjam-e a nővéreméknél a hegedűmet. Ha megengedi, most itt teszem le, kellemetlen volna a falun föl-le hurcolni. - Igazad van, kérlek - helyeselt Józsi. - A paraszt nem szereti, ha a doktor hegedűvel járkál. Az ilyenre vigyázni kell. - Na látja - mondta Szirmai. - De nem hiányzik majd? - nézett Eszter rá s az urára zavartan. - A lajosfalvi praxis mellett?... Az más, ha maguknál néha elővesszük. - Természetes, csak hagyd itt - serénykedett Józsi a felesége helyett, - Én ugyan nem vagyok zeneértő, de a feleségemnek ez az egyetlen szenvedélye. - Akkor gyengén állok szenvedély dolgában - nevetett Eszter az urára...

Eszterben volt egy kis aggodalom: illik-e az, hogy ő itt egy idegen férfival zongorázzék. De minthogy az ura erőltette (Na, nem muzsikáltok egy kicsit?), megnyugodott. Ez is beleillett, a hegedűszó, az ő csendben épülő világába. Kinn a végtelen Alföld, esők és ispánok; s itt benn, ebben a tenger alatti kagylóban, a nagy muzsikusok szava. Különben is úgy intézte, hogy Józsi benn legyen, amikor zenélnek. A vacsorai meghívásokat is ő kezdte: még mentegette is értük magát: "Eszter, kérem, meghívtam Bélát vacsorára. Az a kis sütés-főzés énnekem egész jó befektetés." "Egész másképp megy az üzlet, ha az orvos és a patikus értik egymást..." Ilyenkor aztán vacsora után muzsikáltak. Eszter azon volt, hogy az urát is bevonja a kettejük szórakozásába. Megkérdezte, melyik darab vagy melyik tétel tetszik neki, s Józsi azt látta, hogy a műkritikusság nem is olyan nehéz foglalatosság. Azt mondta, Beethovent jobban szereti, mint Mozartot, az olyan kis tipegő, mutatni akarja, hogy ő milyen finom, Beethovenben azonban jó, egyszerű, férfias hangok vannak. A doktor igazat adott neki, s azt mondta, van érzéke a művészethez. A legjobban Józsinak a prestók tetszettek. Amikor szinte nem is látni a vonót. - Bélának kitűnő technikája van - mondta ilyenkor. - Sok hivatásos zenésznek nincs ilyen technikája.

Erzsi, amikor a fekete után egy félórával bejött (lefekvés előtt szerette elmosni az edényt), a következő képet vitte ki a tálcával együtt. Az asszonya ott ül a pianínónál, s egy kottában lapozgat. A melák doktor mögötte áll, az álla alatt a hegedű, s a vonóval az asszony kottáján mutogat. Az ura meg az asztalnál ül, s egy szétszedett órát piszkál a tollkésével. "Na, most a Józsi darabját..." - hallja. Mert Schumann egyik dalára ráfogták, hogy a Józsi darabja. S Erzsi, ahogy a tálcával kizötyög, hallja, amint az az értelmetlen zene, amely se nóta, se szent ének, egyszer csak megszólal. Erzsinek nem volt jó véleménye sem ezekről a vacsorákról, sem az ura nótáiról. Eszter azonban boldog volt az ilyen esték után. - Ugye, kellemes este volt? Ugye, mégiscsak jó itt? - tette kezét az ura húsosodó tarkójára. - Nincs jövője itten az embernek - morogta Józsi, csak hogy zúgolódjék. - Akkor nézze azt, hogy most milyen jó - mondta Eszter, és dörgölni kezdte Józsinak a füle alját. Ezt a dörgölést Józsi nagyon szerette; Eszter azonban csak ritkán csinálta, nem azért, mert sajnálta tőle, hanem mert úgy érezte: egy fiatalasszonynak nem illik olyan mozdulatot csinálnia, ami a férjének ennyire jólesik. - Te hízelgő - mondta Józsi keresztbeugró szemmel, s ő is Eszter derekára tette a karját.

Eszternek ilyenkor furcsa gondolatai támadtak elalvóban. Mellette a két szuszogás: jobbra az uráé, ahogy a fölhúzott ajka s orra közt meg-megszorul a levegő; balra a kocsiban Józsika szaporább pihegése. Amíg hallgatta őket, félig ébren, félig álomban már, olyan érzése volt, mintha nem is az ágyban feküdne, hanem jóval mélyebben, begugyorodva a ház alapjába. A ház legalján kuksol, s mindaz, ami fölötte van: a falak, a kert, a két alvó és Erzsi is, belőle nőttek ki. Az ő testrészei; ő az a láda - amelyből kipárálltak.

November vége felé Wiesmayerné is lejött végre. Már a nyár óta levelezték, ekkor jön, akkor jön; elébb az őszi munkák, aztán a halottjai (mindszentekkor a második ura otthon, halottak napján az első Szegháton), aztán megint egy hagyatéki tárgyalás, de most végre igazán jöhet; újévig nem is megy haza. A Nagytópart utcai ház úgyis üresen áll; a kövér Wiesmayer még a télen meghalt, s Wiesmayerné megint foglalkozást cserélt, a kereskedést eladta, s az ura tanyáján gazdálkodott. Az ura földbe rakta a pénzt, úgyhogy az özvegy egyszer csak mint földbirtokosnő jelent meg szalmakalapjában a határban. Az őszön a legnagyobb csendben Amál is férjhez ment. A forradalom óta bölcsészkedett Pesten. Állítólag valami nagy szerelme volt: de egyszer csak visszatért Károlyhoz. Azóta Micike is többnyire Pesten van; pénz, élelem úgyis otthonról folyt, legalább az eladó lányt vigyék társaságba. A népes házban így nem lakott senki. A bácsi is meghalt rég; csak a nyelvtanárnő ápolta tovább pusztuló moszatjait és csízeit.

Eszter némi lámpalázzal készült az anyósa látogatására. Kislánykora óta ő volt szemében a legtökéletesebb asszony, a sors most úgy hozta, hogy az anyósa hajdani otthonában kelljen vizsgáznia háziasszonyságból. Az előző őszön a legjobbkor volt lenn: amikor benne azok a lázongások kezdődtek. Az az egy-két nap elég volt, ha meg nem is nyugtatta, de hogy a jelenlétével megfékezze. Ő vette észre, hogy másállapotban van; azt mondta, attól van benne az a nagy nyugtalanság. S milyen jó, hogy azon az egypár nyugtalan héten átkecmergett. Most másképp fogadhatja az anyósát. Akkor egy riadt jövevény volt itt, most pedig... Izgalomnak érezte, de volt benne egy kis büszkeség is arra, amit elért. Mióta biztos lett, hogy jön, Erzsivel többnyire csak az öreg nagyságos asszonyról beszéltek. - Ezzel a kacsával húzzuk már ki, Erzsi, amíg az öreg nagyságos asszony megjön. Jaj, vigyázzunk, Erzsi, a mosókonyhában annak az üstháznak elkéne már egy kis vaspor. Az öreg nagyságos asszonynak jó ám a szeme... De olykor, ha Erzsi nem volt ott, kinyitotta a kamraajtót: a teli stelázsikat nézte. A befőzött ringlók és barackok sárgállását. A régi bútora rendbehozva, kiporolva, kibrunolinozva; a baromfit ugyan megtépázta a dög, de a két hízó elég szép gömbölyű; a kert is fölásva, az utacskák eltakarítva. S mindez csak a külső. Megérzi-e, hogy tavaly óta belül is rendbejöttek. Boldog a fiával, boldogok egymással.

Végre itt volt. A jegyzőék sárga kocsija ment elé. (Józsinak ez is egy vádpontja, még fiáker sincsen a faluban. Ha jobb vendége kerül az embernek, mástól kell kocsit kunyerálni.) Ahogy a kis támlátlan ülésből az egyenes derekával föláll, nehéz volna eldönteni: hazajön-e, a régi otthonába, vagy egy vadidegen állomáson száll ki az odahelyezett fiához. Eszternek tetszik ez az egyformaság. Úgy érzi, ha Afrikában várnák őt trópusi ruhában, ugyanezzel az otthonossággal és előkelőséggel szállna le, mint itt, a múltja darabjában. Az arca most egy kicsit lesültebb, mint máskor; látszik, hogy kinn töltötte a nyarat. Ez a legújabb átváltozás is éppolyan természetes volt neki, mint az előzőek: császárvárosi lányból alföldi menyecskévé, utazgató patikusnéból üzletasszonnyá. Ahogy leültek, rögtön a tanyására s a szárazságra kezd panaszkodni, pontosan megmondja: mi termett rozsból, kukoricából. De ezt nem olyan nekibúsultan mondja, mint az igazi gazdák, mint nagytatáék. Csak, mint aki most épp azt csinálja. Ahogy ott ül a frissen kifényesített szobában, a kisasztalnál, mind úgy hallgatják, mintha egy előkelő rokon tisztelné meg a házukat. Eszter az egyik lábával mellette ül a pici kanapén, a másikkal folyton ugróban van, hogy az uzsonnát segítse. S Erzsi, a morc szájú Erzsi, szinte guggolva ront be az ajtón, hogy mihelyt a tálcát az asztalra csúsztatta, már ne legyen hajolnivalója, a sokgyűrűs ujjakat elkapni. - A nénje itt volt anyukáéknál - ajánlja be őt Eszter, a "szolgál" szót elkerülve. - Hogy hívták? Zsófi?... Ivánmajorból, ugye? Hogyne, emlékszem. Itt a nyakán volt, mint a lángégés, egy anyajegye. - Az, az. De azóta már annak is szolgálni való lánya van - mutatta Erzsi a nagy, mosolygó fogát. S Eszterre nézve, hogy kell-e még valami, mint drága konccal húzódott vissza az öreg nagyságos szavával. Ahogy az ajtón kifarolt, még a sokrét szoknya is virgoncabban remegett rajta, mint máskor. Józsi a kályhánál áll, de az ő keze is úgy lóg, mint egy szolgálatkész kisfiúnak. Az elnyílt száján is az a mosolygás van, amellyel magasabb erők jelenlétét szokta regisztrálni.

Amikor az uzsonna gondja el volt vetve, úgyhogy Eszter is egészen ott mert a kanapén ragadni (a kis Józsika is fölébredt, s bemutatásra került), megindult a kérdezősködés az otthoniakról. - Keresztanyád most nagy hazafi - mondta Wiesmayerné. - Terrorfiúk és kivégzések meg más ilyesmik vannak a kirakatában. A kormányzót is lefényképezte, Szegeden még, fővezér korában... (Azon, ahogy ezt mondta, látszott, hogy Wiesmayerné a kormányzót sem veszi sokba. Ő a politikában nővéréhez, a zárdafőnöknőhöz igazodott, s az nagy fenntartással írt Horthyékról.) Engem is kapacitált, hogy jöjjek az ő nőegyletébe: minden magyar nőnek össze kell fogni. De tudod, én nem sokat várok a nők összefogásától... Ezt megint minden túlzott csúfolódás nélkül mondta, de az a fénypászma, ami az arcáról a gyűlésező asszonyokra s középütt keresztmamára esett, elég volt, hogy Eszter is mosolyogjon rajtuk. - Apuskád most elég visszavonult - mondta. - Ő azt várta, hogy nagy demokratikus világ jön, s úgy látszik, csalódott. Eszter tudta, hogy az apja s Wiesmayerné nem szerették egymást. Wiesmayerné egy kicsit hóbortosnak és gőgösnek tartotta apuskát. Azon, hogy "demokratikus világot várt" és "csalódott", most is átérzett egy kis elégtétel és mulatság. Hogy várhat egy okos ember demokratikus világot? A kormányzótól Wiesmayernét csak vallás- és királyhűség választotta el: a demokraták azonban egész más emberfaj volt a szemében. De Égető mindig ilyen volt: neki mindig valami különös kellett. - Hát nagytata? - kérdezte Eszter elfogódva. - Ő bizony elég gyengén van. - Keresztmama is írja. - A múltkor, hogy a tanyáról bejöttem, láttam az ablakon. Ott állt kalapban, ahogy szokta. Kérdezte, mi termett. De bizony megapadt szegény. Egyedül él abban a házban egy asszonnyal. - Engem is annyira bánt - sóhajtott föl Eszter. - Kértem, hogy adjon bérbe mindent, jöjjön, le mihozzánk. De nem lehet kimozdítani. (Valójában, amióta Lajosfalvát a magáénak kezdte tekinteni, elég keveset gondolt nagytatára; a "bánt" inkább a lelkiismeret szava volt, mint a valóságé.) - Az kész halál volna neki, ide hozni - mondta Wiesmayerné. Eszternek az jutott eszébe, mit szólna Józsi, ha csakugyan ide hozná. - Ha legalább még Juszti néni meglenne. De azt sem tudom, hogy hol vannak; Dunántúl, valami uradalomban.

Körülmentek a telken, aztán a vendégszobát nézték meg, Wiesmayerné az ő hálószobájukat kapta meg (a legcsendesebb szobát a patika és a konyha közt), s a végén megint csak visszakerültek a kanapéra. - Hát ez? - ismerte föl az anyósa azonnal a varródobozt. - Ez honnét került elő?... Eszter elmondta, mi mindent talált a ládában. - Olyan édes - mondta, s megsimogatta a pillantásával. - Nagy mester volt az ilyesmikben - hagyta rá Wiesmayerné, s ő is maga elé húzta a dobozt, anélkül hogy pillantása különösebben ellágyult volna. - Nagyon kedves, rokonszenves ember lehetett - mondta Eszter boldogan, hogy dicsérheti. - Abból, ami a ládából előkerült, úgy el tudom az életét képzelni. - Nagyon nyomott kedélyű ember volt - mondta Wiesmayerné, másik sarkával fordítva maga felé a dobozt. - Meglátszott rajta, hogy sosem volt egészséges. - Igen? - csodálkozott Eszter. - Én pedig azt hittem, nagyon harmonikusan élhetett. Hisz olyan szépen elfoglalta magát. - Na, hogy harmonikus lett volna, azt nem mondhatni szegényről - mondta Wiesmayerné, ahogy a tudás hárítja el a feltevéseket. - Mindenfélébe belekapott. Egyszer bélyeggyűjtés, aztán az eszperantó, aztán a gyógynövények. De semmihez sem volt kitartása. Volt úgy, hogy festőnek képzelte magát. - Igen, egy kis vízfestményét odaakasztottam a pianínó fölé. - Persze, azt is abbahagyta. Ebben Józsi is rá hasonlít. Ő is mindig valami különöset csinálna. De Józsi legalább egészséges szervezetet örökölt, s inkább egy dolog iránt érdeklődik. Ő, szegény, állandó elégedetlenségben élt. Ha hazajöttem, teli volt panasszal a cselédek ellen: alig győztem rendet teremteni. Maga azonban nem szólt, csak kerülgette őket. - Érdekes - mondta Eszter. - Én egészen másmilyennek képzeltem; hisz olyan édes paradicsomot teremtett itten. S annyi szelídség van mindenben, amihez hozzákezdett... Az álmélkodás mellett egy kis hitetlenség is volt a hangjában: nem könnyen adta föl ezt a szövetségest. - Jaj, kedvesem, a holmijai mindenkinek szelídek. Csak az emberek maguk nem szelídek - mondta Wiesmayerné, gyűrűs ujjával a dobozt végleg odábbtolva.

Este, ahogy szokott, beállított az orvos. Eszter egy kis kényelmetlenséget érzett e miatt a látogatás miatt. A regényekben annyit olvasott erről, mintha ez lenne a házasság próbája, hogy mit csinál az asszony meg a házibarátja. Nem tudta, mi a véleménye erről az anyósának: helyes-e, ha egy fiatal házaspár sűrűn lát vendégül egy legényembert. Erzsi nyilván rosszallotta; ritkábban hívta őt "kis tekintetes asszony"-nak; arra meg, hogy Józsi mit szeret, s hogy kívánja, mind sűrűbben emlékeztette. Eszter nem tudta, hogy az anyósa világos tekintete mennyit vesz át Erzsi elkapott gyanakvásából. Egyáltalán van-e valami kivetni való az ő hármójuk viszonyában. Finom érzékei számon tartották hármójuk közt az erővonalakat. Ha Szirmai azt mondta: "Én nem vagyok olyan expanzív egyéniség, mint Józsi" - s közben rápillantott, akkor abban egy kis felhívás és cinkosság is volt, s ő épp azért pirult el, vagy azért kérdezte feltűnően Józsi véleményét, hogy a szövődő szálak helyett a meglevőket hangsúlyozza - amiben, persze, megint volt egy kis játék. Mindezt érezte, s azt is, hogy ebben van egy picinyke mámor, olyanféle, mint az első szoptatásban; az ember azt érzi tőle, hogy asszony. Azt azonban nem tudta, hogy ez a vibrálás természetes és elkerülhetetlen-e, minden nő körül ott van, mint rózsa körül az illat, vagy hogy ez, amint Erzsi szeme is mondja, bűn már, s aki az ilyennek elejét nem veszi, annak rajta van a lába az ingoványon. Az anyósa eleget volt független asszony: egyedül utazott külföldön, s a két házassága közt három évet volt özvegyasszony. Ő tudja, mit szabad s mit nem egy asszonynak, s azt is rögtön látja, hogy Szirmaival mennyire vannak. Különösen a közös muzsikálástól fél. Azt szerette volna, ha az első este elmaradna. Ő ugyan semmi bűnöset nem gondolt olyankor; az egész idő alatt rettegett, hogy mellé ne üssön vagy el ne maradjon. A nagy iparkodástól még a darab sem volt úgy előtte, mint amikor maga klempírozott; mégis ez a közös játék volt az, érezte, amin a gyanúnak a legkönnyebb szimatot fognia.

Az első négyesben eltöltött estétől nem lett sokkal okosabb. Szirmai az egész este jóformán csak Wiesmayernéval foglalkozott, úgyhogy a társalgás lassan az ő közös emlékeik bekalandozása lett. Katonaorvos korában mint kórházkísérő eljutott Dél-Tirolba is, s Wiesmayerné számára nagy élvezet volt háborús képeiben a maga szanatóriumi tájaira ismerni. A gyógyhelyekről a betegségekre tértek át. Wiesmayernénak, mint mindenkinek, aki elég soká volt beteg és drága orvosokat ismerhetett meg, az orvos volt a legmagasabbrendű, legbeavatottabb emberfajta, s Szirmai az ő különszobás stílusával némileg fel tudta idézni az ifjúkorában csodált alakokat. Csakhamar kedvenc tárgyánál tartott - hogy milyen borzasztók voltak az első szanatóriumi napok. A szokásos orvosi ráijesztés után pakolt, hogy hazajön meghalni. Szirmai a kolléga helyett mentegetőzött, s példákat mondott el, milyen nehéz szigor és tapintat közt a helyes utat eltalálni. Ahogy az este haladt, Wiesmayerné diagnózisa is előkerült. Wiesmayernénak azt mondták, hogy nincs tüdőbaja, csak a tüdőerei tágultak ki az alföldi klímától, s attól volt tüdővérzése. Szirmai nem mondta, hogy ez lehetetlen. Sőt, olyan gondolkozó arccal hallgatta, mintha neki kéne húsz év távlatából eldönteni, hogy a fiatal gyógyszerésznének mi baja is volt hát. Eszter (noha közben szomorú gondolatok is megfordultak a fejében) nem győzött a beszélgetés változatosságában és mértéktartásában gyönyörködni. Józsi mosolygása is azt mutatta, hogy büszke az anyjára és a barátjára. Az utóbbi napokban Eszter már hallott tőle olyat, hogy Szirmai sem elég ruganyos, begyöpösödött a kórházi előírásokba; most mégis az volt az arcán, hogy ez a Szirmai nem tucat-orvos ám, megvan az orvosi föllépése. Csak amikor az alföldi tüdővész esetekre tért a szó - többek közt Eszter anyjára -, akkor kezdett el bosszúsan ásítozni. - Nem tudom, miért beszélünk - mondta - egész este a halálról. Játsszatok inkább valamit. Anyuska nem hallott még benneteket játszani. Azt a prestót játsszátok. Majd meglátja, anyuska, milyen kitűnő technikája van Bélának. S míg laposodó szemével a hegedűvonót nézte: lecsatolta az anyja karóráját, s hátul kinyitva, a ketyegését kezdte el hallgatni.

Abból, amit az anyósa mondott, Eszter nem tudta kivenni, hogy kettőjükről van-e gondolata. "Nagyon kellemes, alkalmazkodó ember. Azt gondolom, gyermekkorában nem volt különösen jó körülmények közt. Talán egy kistisztviselő-család gyermeke lehetett, de sokat érintkezett jómodorú emberekkel." Eszter csak bámulta, hogy tudta az anyósa azt a sok mindent, ami ebben a három-négy mondatban benne volt, ilyen egyszerűen megfogalmazni. Ő azt hitte, az anyósának jobb véleménye lesz Szirmairól, mint neki, annyira fölvillanyozta. S lám, hogy a helyére tesz mindent. Különösen az lepte meg, amit a gyerekkoráról mondott. De mihelyt kimondta, tudta, hogy ő is érezte ezt. Az a fáradtság, szomorúság még messzebbről jött, mint a kórházi folyosók szürkülete. Ha az ember Józsi mellé állítja, rögtön észreveszi: Józsi "jó körülmények közt" volt gyermekkorában. Frissebb, önzőbb, nem kellett annyit alkalmazkodnia. A neveletlenségében is van valami, ami elárulja, hogy "úrifiú". S milyen tökéletesen fogalmazza meg mindezt anyuka. Egy árnyalattal szinte jobbat mond, mint amit gondol. "Kellemes", azaz el lehet tölteni vele egy estét. "Kistisztviselő", de talán csak kisiparos. "Sokat érintkezett jómodorú emberekkel", de nem volt benn soha jó társaságban. Különösen a "kistisztviselőt" bámulta. Ebben az is benne volt, hogy hegedülni is megtanulhatott. Házmestergyerekek is ráadják magukat néha egy hangszerre; hátha azon kikapaszkodhatnak. Leona néninek is volt ilyen tanítványa. S nem volt-e benn Szirmai a professzorok zenekarában? Mindaz, amit Szirmain ott érzett, egyszerre kimélyült, nevet kapott. Hát ezért volt legöregebb alorvos? Ezért mindegy, hogy hol helyezkedik el? Ezért volt úgy meghatva tőle, a házuktól, igen, még Józsitól is. Szinte megszerette őt, annyira megsajnálta az anyósa szaván át. Volt valami mélaság ebben a Szirmaiban. Hisz mások is törnek föl lentről, hányan, de ő ügyetlenebb vagy becsületesebb, nem tudta ott megvetni a lábát, ahova fölkerült. Azt azonban, hogy az anyósa kettejükről mit gondol, nem tudja kitalálni. Pedig biztos, hogy erről is van egy egyszerű, világos mondata. Azt azonban nem tartja fontosnak vagy időszerűnek kimondani.

Azt gondolta, hogy amennyire a tapintat engedi, növeli Szirmai és maga közt a távolságot. Ebben volt valami kis asszonyos izgalom is: viszonyát egy férfihoz láthatatlan csavarral szabályozni. A következő napok azonban eléggé elvonták őt ettől a szándékától. Józsi az első délután elég büszkén járkált az anyja körül. Megmutatta, amit ő tett hozzá a házhoz, a kutat, a tartályt, az új fürdőszobát. Még a csengőt is bekapcsolták; ők benn ültek a hálószobában, s Józsi kinn csapkodta az ajtókat. Wiesmayerné boldog elnézéssel járta végig a fia játékait, ahogy kisfiúkorában, s egy-egy gyöngéd, cinkos pillantást vetett Eszterre: ez, látod, a mi Józsink. Józsinak azonban lassan nem maradt mutogatnivalója, csak az elégedetlensége. Az első vagy második ebédnél ez tört ki belőle. Wiesmayerné a gazdálkodásról beszélt. Ő is habozott: ne adja-e bérbe a földjét. De mi ma a bérösszeg? Amire az ember megkapja, semmi. - Igen, mert anyukában van gyakorlati szellem - ütötte föl Józsi a tányérjából a fejét. - De sok asszony még az urát is visszatartja. Azt hiszi, a vagyon csak addig vagyon, amíg meg nem mozdítják. Maradjon csak minden betétben, bérletben, járadékban. Adjam oda a vagyonom, s hagyjam, hogy a más üzemében legyen pénz belőle. - Hát igen - mondta Wiesmayerné nyugodtan, mintha nem értette volna el Józsit. - Ha az ember egy kicsit dolgozik hozzá, a vagyon is mindjárt kétszer-háromszor annyit jövedelmez. - De ezt hiába magyarázza, anyuka. Sok asszony azt sosem fogja megérteni - hajtogatta Józsi makacson. - Csak nem én vagyok az a sok asszony? - kérdezte Eszter elpirulva. Nem látta ugyan világosan, hogy került bele ebbe a gondolatmenetbe; de Józsi olyan makacsul nem nézett rája, hogy nem érthette félre. - Ha akarja tudni, hát maga is - mondta Józsi kurtán. - Halljam hát, mi megint a bűnöm - próbálta Eszter tréfára fogni. De Józsi nem neki felelt, mintha ővele nem lenne érdemes vitatkozni. Az anyjának magyarázta: - Ha nincs miből, az ember nem bánja. De ha ott van, s nem szabad hozzányúlni, az felbőszít, az valóságos bűn az invenció ellen. Itt van (csak például hozom fel) a feleségem nagyanyai része. Nyolcvan hold föld, s mit látunk belőle: a patikának több a kétheti forgalma.

Az ő nyolcvan holdjáról Eszter a tányérját kezdte nézni. Ezt egyszer már előhozta az ura, s ő akkor kereken megmondta, hogy neki nincs nagyanyai része. Amíg nagytata él, minden az övé, s azt köszöni meg, amit adnak neki. Ez még a házasságuk első hónapjában volt, s most megint előhozza. - Ha azt a nyolcvan holdat én beleinvesztálnám egy komoly vállalatba, akkor az a tízszeresét, hússzorosát is kihozná. Wiesmayerné látta Eszter arcán a fájdalmat, s tompított. - Amíg az öregúr él, azt nem lehet megtenni. - Miért nem? Nem a mienk tán?... Wiesmayerné okosan felelt, hogy Józsi is megértse, s Esztert se bántsa meg. - Vannak emberi gyengeségek, amelyeket tekintetbe kell venni. Eszter érezte, hogy ez a "kell" mást mond neki, mint Józsinak (neki: igazad van, nagyapádat nem szabad megbántani; Józsinak: s ha fogja magát, s mindenét az egyházra hagyja). - Csakhogy Eszter akkor is így fog gondolkozni. Ha nem lesznek ilyen tekintetek - ment előre Józsi a maga csapásán. - Ő akkor is azt akarja, hogy én itt patikuskodjam: a földet meg majd kiadja haszonbérbe. Mert Eszternek nincsen semmi érzéke a reális világhoz. Ha rajta állna, ő halálomig kamillát meg beléndeklevelet száríttatna velem. - Erről most kár vitatkozni - mondta Wiesmayerné. - Eszternek egyelőre nincs is módjában mást akarni, mint amit a körülmények tanácsolnak. Majd akkor ráértek vitatkozni.

Esztert bántotta Józsinak ez a kitörése. Közöttük mostanában nem is volt szó sem az ő nagyanyai részéről, sem arról, hogy nagytata halála után hogy lesz. Mért az anyja előtt állt vele elő, s mért ilyen vádlóan mindjárt. Nem is értette ezt a hevességet. Úgy hangzott, mintha ők ilyesmikkel gyűlölködnék át az éjszakákat. Szegény fiú nem bírja tovább, az anyjának is kipakol vele. De éppen nem így volt, sőt meg volt győződve, hogy Józsi nincs is úgy nekikeseredve, ahogy más gondolhatná. Egy kis zúgolódás, az van őbenne. Nagy, elkényeztetett mackó; ez a morcosság lobbant föl hirtelen. Tán épp azért, mert érezte, hogy az anyja a pártján lesz. Elhatározta, hogy megmagyarázza ezt az anyósának. Wiesmayerné megnyugtatásában volt valami, ami nem tetszett Eszternek. Nem adott a fiának igazat. Nem lehetett belekötni abba, amit mondott, de ő azért nem ezt mondta volna a helyében. Meg kell értetni vele, hogy ők boldogok itten, Józsi is az, amennyire az tud lenni, s hogy ez a ház több már, mint fal, tető - az ő elképzelése az egész életükről.

- Anyuka szeretett itt élni? - kérdezte az anyósát egy délután, a kis udvaron végignézve. A késő ősz egy kis verőfényt szedett össze, s minthogy a fákon nem talált már semmit, az ázott avaron, az ólak bádogtetején s a rózsák lehajtott szárán keresett valamit, amin kedves színeit felidézze. Kendőbe burkolózva ők is kiültek a veranda elé. - Igen, én elég jól megvoltam itt is - mondta Wiesmayerné. - Az kedves volt, hogy mindent mi kezdtünk el. - Én most már nagyon boldog vagyok itt - kapott a szón Eszter. - Amikor a múlt őszön lejöttünk, azt hittem, nem szokom meg soha; de most már, pedig ősz van, olyan szép minden. Azért bántott, hogy Józsi úgy kifakadt a múltkor... A házról beszélt, de Wiesmayerné elérthette, hogy nemcsak a házat volt nehéz megszoknia; de most már ott is rendben van minden, csak az a morc fia okoskodik még néha. - Ja, a férfiak nem élik úgy bele magukat - mondta Wiesmayerné. - Azoknak megvannak az elképzeléseik. Az asszony sorsa meg az, hogy alkalmazkodjék hozzájuk... Ez megint nem az a válasz volt, amit Eszter várt. Az anyósának tudnia kell, hogy Józsi elképzeléseire nem lehet csak úgy rábízniuk magukat. Ő talán rábízta magát a két ura elképzeléseire? - Én azt hiszem - mondta lassan -, hogy Józsinak is jobb volna itten... Ne hozzak egy plédet anyuka lábára? - Nem, köszönöm. Tudod, azt mindenki maga érzi, mi jó neki. Józsi olyan, hogy mindent nagyvonalúan akar. Egy vidéki patika nem elég tágas. Ott úgy érzi, be van temetve a tehetsége. Te itt is el tudod foglalni magad, de őbenne az van, hogy nagyobbat kellene csinálnia.

Még a szokásosnál is egyszerűbben beszélt, mintha egy gyermeknek kellene egy férfi bonyolult belső életét megmagyaráznia. Eszter csodálkozva pillantott rá. Most először tapasztalt az anyósán olyat, amit nem tudott hova tenni. Lehetséges, hogy az ő okos anyósa, aki egy beszélgetés alapján úgy fölszúr minden bogarat a helyes gombostűre, Józsiról komolyan mondja mindezt. Hisz ő is becsüli az urát. Azt el kell ismerni, hogy akármiféle gép az, autó vagy húsdaráló, Józsi mindjárt hozzá tud nyúlni. De azt anyukának is érezni kell, hogy a Józsi nagyvonalúságában nincs valami rendjén. Ő csak egy tudatlan asszony, de ha Szirmai azt mondja, Józsi egy expanzív ember, akkor azért pirul el, mert olyasmire céloz, amit ő is tud, de neki nem ismerhet el. Vagy anyuska is úgy van, mint ő Szirmaival; tartja Józsi tekintélyét a menye előtt is. - Én azt hiszem, itt is kezdhetne ő valami nagyvonalút - mondta. Nem akart gúnyolódni a "nagyvonalún", de ahogy a száján kifordult a szó, kezdett mosolyogni magán. - Én azért ajánlottam a szárítót. Az idén ugyan megpenészedtek a növények, de jövőre már jobban vigyázunk. Abból mindent csinálhat; bérelhet földet, termelhet gyógynövényt, lehet belőle nagykereskedő, gyáros. - Jaj, csak te abba bele ne szólj, hogy ő mit csináljon. Akkor mindig az lesz, mert a feleségem erre beszélt rá, a feleségem ettől tartott vissza. - Én nem mondom, hogy ezt csinálja. Én csak egy példát hoztam föl arra, hogy itt is lehet nagy dolgot csinálni. - De miért ragaszkodsz annyira, hogy itt csinálja? Ha ő úgy érzi, hogy városban több tere van. Nem szabad önzőnek lenni. Azért, mert nekünk megfelel, nem szabad másokra ráerőltetnünk. - Tetszik tudni, anyuka, itt megvan a boldogságunk, s ott félek - mondta Eszter, már-már rimánkodással a hangjában. Mindenáron át szeretett volna törni az anyósában azon az értetlenségen. - De látod, hogy mégsem boldog - mondta Wiesmayerné szemrehányón. Majd észrevéve, hogy ezt tán mégsem okos mondania, rögtön tompította is. - A boldogság, ha itt megvan, meglesz ott is. Örüljünk neki, hogy van benne ambíció. Azt szeretnéd, ha mindenbe beletörődne? Egy férfi az mindig valami jobbon, nagyobbon töri a fejét. Egész más, ha pillanatnyilag úgysem lehet a helyzeten változtatni.

Az egész társalgás a legszelídebb hangnemben folyt le. Aki kihallgatta, azt hihette volna, egy idősebb, tapasztaltabb asszony avatja, oktatja a fiatalabbat. Éppen csak Józsit nem lett volna szabad az illetőnek ismernie. Eszter most látta, hogy Wiesmayernéban a Józsi helyén valami egészen más van, mint benne vagy akárki másban: ugyanazok a vonások, de másképp összeállítva. Hisz már lánykorában is érzett ilyet, amikor Józsi nem kapott választ a levelére. Most azonban épp a szelíd, jóakaratú hang olyan szembetűnővé tette, hogy szinte elrémült, mint egy természeti csodán. Később, amikor magára maradt, s két ujjal a mellén, a pianínó mellett Józsikát szoptatta, megpróbálta áttenni az anyósa szelíd mondatait, ha nem is szavakba, de érzésekbe; - olyasformán, mint azt, amit Szirmairól mondott. "Te egyszerű kis asszonyka vagy; ott nőttél föl a két öreg parasztember mellett, s az intézet sem nyitotta ki a szemed. A te számodra, persze, nagydolog, ha vidéki patikusné lehetsz. De az én Józsim egészen más." Egy kicsit mindig lenézték őt a Wiesmayer-házban. Csínján bántak vele, tartogatták valamire, de bennük volt, hogy minden hiába, Eszterből nem lesz igazi művelt nő, ahogy Micike kikottyantotta. Ebben tán igazuk is van: nem is haragszik érte, de szörnyű, hogy anyuka épp itt mondja föl a szolgálatot. Akármit magyaráz neki, csak csimpaszkodás lenne, hogy Józsit lehúzza s ide temesse. Arra gondolt, hogy Józsinak beszél a lelkére. Az első kitörés után egypár napig csönd volt. Elég volt Józsinak az a néhány leintő szó? Vagy többet is hallott erről, míg Eszter ott kinn főzött a konyhán, s Wiesmayerné beült hozzá a patikába? Néhány napi önmegtartóztatás után azonban megint csak elkezdte. Ebédnél ültek (úgy látszik, az ebéd a legalkalmasabb az efféle kitörésekre), s arról volt szó, hogy milyen sötét már délben a nappalijuk, szinte csak tapogatózik az ember az asztalon. - Ez volt apuska nagy háztervezői művészete - jött ki Józsiból az orra és a leveses kanál közt a visszatartott. - Úgy építeni egy szobát, hogy a verandára legyen csak ablaka. De Eszter ettől is el van ragadtatva. Neki minden nagyszerű, amit apuka csinált. - Az Alföldön ez a szokás - mondta Wiesmayerné az ő megnyugtató modorában, Eszterről az építkezésre vive vissza a szót. - Másutt én sem láttam ilyet, hogy egy szobának ne legyen a szabadba ablaka. - Ha volnának technikai vicclapok - mondta dühösen Józsi -, ezt az egész házat bele lehetne tenni. De Eszter szerint apuka mindent a legtökéletesebben csinált. Az én konstrukcióimra nincsen egy szava sem. Egész télen át törtem a fejem, hogy egy higiénikus, lakható házat csináljak ebből a házkarikatúrából. Azon csak nevetett, hogy én már megint méricskélek, meg írom a leveleket. De apuka az maga volt... Egy nagy építészt akart mondani, de hirtelen nem jutott senki az eszébe. - Csak nem leszel apádra féltékeny - nevetett Wiesmayerné. - Nem vagyok féltékeny, de nem szeretem a házamban a kisstílűséget - merült vissza Józsi orra újra a levesébe.

Eszter csak pirult és hallgatott, de este átment Józsihoz a laboratóriumba. Amióta Wiesmayerné a hálójukat elfoglalta, Józsi a laboratóriumban aludt a kanapén, ő meg Józsika kocsija mellett a pianínós szobában. - Józsi, kérni szeretném valamire - mondta, miután az urának megvetett, s nem volt több dolga a szobában. Józsi a desztillálón babrált, s hogy nem jött több szó, Eszter felé fordult. - Ne panaszkodjon anyuka előtt - mondta Eszter és elpirult. A hangja annyi melegséget és fájdalmat hozott föl ebben a pár szóban, hogy Józsi is észrevette, milyen szépen kéri őt ez az asszony. - Énnekem olyan rosszulesik az - mondta, szemét a padlóra sütve. - Anyuka azt hiheti, hogy nem vagyunk boldogok. "Mi az, hogy boldogok" - akarta mondani Józsi, de hogy Eszter ilyen pirosan állt előtte, a munkaasztalán kezdett el matatni valamit. - Én hiú vagyok erre - ismételte meg Eszter még kérőbben. - S maga mindig anyuka előtt mond valamit. - Én nem mondanék - jött közelebb József. - De maga nem akar engem, Eszterke, megérteni. Az arcán a tetszés csillámai s a maradék durcásság furcsa foltokban keveredtek. - Én értem magát, Józsi, nem is képzeli, mennyire értem - mondta Eszter, s kedvesen odalépett hozzá, a tarkójára téve a kezét.

Józsi néhány nap türtőztette magát, de aztán megint csak kibuggyant valami. S akkor egy nap mindjárt kétszer. Az anyósa elsimította, de ő egyre tehetetlenebbnek érezte magát. Mint aki sok fáradság árán jó orvosságot főzött, s az emberek nem veszik be. Egyik délután így ült Józsival a pianínós szobában. Az anyósa Ivánmajorban volt; a jószágigazgatóéknál. Még a régi időkből ismerték őt, s arra a hírre, hogy itt van, hintót küldtek érte. Józsi csosszantó lépései a patika s a laboratórium közt az élet továbbfolyását bizonyították a délutánban. Eszter hol a kicsit nézte - a pólyához tolta a homlokát, aztán megint elkapta, így próbált egy kis kaccintást kicsalni belőle, azzal a mélabús mosollyal, amellyel anyák tudják csak élvezni a maguk rosszkedve s a gyerek göcögése közt a különbséget -, hol meg a keresztanyja levelét szedte elő. Pohlné már rég nem volt fönn nagytatánál; elfoglalja őt az egyleti élet, de most mégiscsak fölszaladt. Az öregúr csak árnyéka a réginek, föl-le jár, az asszonnyal zsörtölődik, s nem mer sem lefeküdni, sem orvost hívni. Nem ártana, ha Eszter időt szakítana, s átjönne szétnézni. Azt senki sem tudja, mi megy ott ki a házból, s mi menne még, ha nagytata hirtelen mégiscsak ágynak esne, vagy ne adja Isten...

Esztert a maga bánata érzékenyebbé tette a másokéra. Látta a nagyapját, amint nem mer lefeküdni. Egyik székről a másikra rakja magát, kezét az ajtófához értetve kiszédeleg a tornácra. Rá szeretne kiáltani az öreg udvarosra, föl is emeli a kezét, ahogy szokta, ha lekiált; de aztán csak nem jön meg az intéshez a hang; csak áll a sárga, kereszthuzatos folyosón, s nem tudja, miért van ott a karosszékben, halogatja az ágybamenetelt, hátha nem lesz ereje fölkelni reggel. Húsvétkor, amikor utolszor látta, már olyan szomorú volt. Azelőtt ment át, hogy a gyerekkel egész elnehezedett. Akkor még nem volt beteg, de már ott volt a feje körül az a bizalmatlan csönd: neki sem örült úgy, ahogy gondolta. Az asszony elmondta, hogy a könyvébe, abba a hosszúba, szokott írdogálni. Nagymamuska halála után megint előszedte a hosszú könyvét, amit kislánykorában látott nála, s abba jegyezte be, nem tudni, kinek, az időket; az öreg király halálát, a forradalmat, a románok rekvirálásait, csupa olyat, amit az ember minden újságban megtalálhat. Azóta még beteg is. Mindenki azt mondja, hogy sárgul, rossz bőrben van. Borzasztó lelkifurdalás fogta el, hogy ő még itt van; a maga bajával vesződik, ahelyett hogy választana (Józsika még szopott) s menne melléje.

Arra riadt föl, hogy Szirmai nyit be a nappali felől. - Nem zavarom? - hajolt a kezére. - Az ura említette a délelőtt, hogy Józsikának bélhurutja van. - Ó, semmi. Volt egypár gyanús pelenkája. De azt hiszem, nem komoly. Majd mindjárt megmutatom - állt föl Eszter a maga sírós kedvétől s a doktor szolgai kézcsókjától (a homály is olyan puha rétegekben lengett a szobában) egy kicsit összekavarva. S fölvette a pelenkát, amelyet előbb dobott oda flanellostul a sarokba. - Egy kicsit túrós - mondta az orvos az ablakhoz tartva. Eszter is utánament, úgy nézték együtt a fontos okmányt. - Pedig el szeretném már választani. - Ilyen hirtelen? - nézett rá a doktor. S az ablak fényében is megnézte, ahogy előbb a flanellt, hogy mi tartozik ehhez a kedvetlen hanghoz. - Valami baj van? - kérdezte részvevőn, ahogy férfiak szokták kémlelni a nők ellágyult pillantását. - Levertnek látszik. - Nagytatáról kaptam rossz hírt - mutatott a levélre, melyet az orvos beléptekor a díványra tett. Nagytatát mondott, nem nagypapámat, idegenek előtt is mindig nagytatának, nagymamuskának, apuskának hívta az övéit. - Ez az a bizonyos nagypapa? - kérdezte Béla. Eszter tudta, hogy mért a "bizonyos". Ő sosem beszélt a doktornak a nagyapjáról; Józsi plánumaiban merülhetett föl: majd ha a feleségem nagyapja. - Igen, akinek én vagyok az örökösnője - mondta Eszter hirtelen keserűséggel. Magát is meglepte a keserűségnek ez a vad hulláma, ahogy így kicsapott belőle. - Ahhoz, hogy örökösnő, eléggé meg van ijedve érte - igyekezett Szirmai olyat mondani, hogy durva se legyen, de azt a kis vibrálást se simítsa ki, amit a keserűen kiejtett szó körül érzett. - Hagyja - mondta Eszter, s maga se tudta, miért mond ilyet egy idegennek. - Ha arra gondolnék, hogy az örököse vagyok, kétszeres okom volna a bánkódásra. Szerencsére, nem is jut eszembe egyelőre...

Szirmai érezte, hogy ez Józsi ellen panasz. - Én sem tudom - mondta okosan -, hogy a maguk helyzetében az örökség áldás volna-e. Ez megint nagyon ügyes mondat volt: a volt alorvos tudta, hogy kell főorvosok előtt egy ügyet tapintatosan előhozni. De Eszter ezt most nem vette észre; az a gyönge óra volt rajta, amelyben az ember a panasz kockázatát is vállalja a vele járó megkönnyebbedésért. - Amilyen szépen megvannak itten - tette hozzá Szirmai. - Maga szépnek tartja? - mondta Eszter. - Mert én csak azt hallom, hogy milyen kisstílű itt minden. Szirmai gondolkozott, hogy mit mondjon, ami ez után a vallomás után közelebb hozhatná kettőjüket. De Esztert a "kisstílű" s a maga hangja, amivel kimondta, magához térítette. Eddig csak Szirmai mondta, hogy Józsi expanzív ember, s rálesett, hogy nevet-e, kiadja-e az urát. Most azonban ő dobja oda Józsit ezzel a kisstílűvel. - Tudja, attól félek, hogy én csakugyan kisstílű vagyok - mondta erőltetett könnyedséggel, a könnyeinek fölébe kerülve. - S ha Józsinak módjában volna elvinni innen, nem lennénk ilyen boldogok többet.

A nappali ajtaja, mintha egy szélroham lökné be, fölpattant. De szél helyett egy sáv fény esett be rajta: Erzsi jött be a lámpával. Szúrós szeme a lámpa cilinderét nézte; mintha ujjhegyen billegő bot volna s rögtön leeshetne. De az odanemnézése tele volt sötét, gyanakvó csápokkal. Szirmai figyelmesen nézte a fiatalasszonyt. Azok a puha áramok, amelyekkel az előbb tele volt a homály, fölszívódtak: egy lámpaernyő s egy tiszta vonalú arc világítottak egymás mellett. - Tehát a kis Józsikával vigyázzunk - állt föl, s még egyszer belenézett a pólyába. - Az elválasztásról pedig beszélünk majd. S mialatt Erzsi a spalétákkal vesződött, már hajolt is, hogy kezet csókoljon. Eszter, mintha valamiről meg kellett volna győznie Erzsit, egy tollpárnát beszélt meg vele, amit az öreg nagyságos asszony lábára kell tenni; aztán a tűzről kérdezte meg, hogy elég meleg lesz-e az öreg nagyságos asszony szobájában, majd az elválasztást is elmondta: rossz hírt kapott a nagyapjáról, Józsikát korábban kell elválasztani... Erzsi mindent végighallgatott. - Igaz, most nyugodtan elmehet a tekintetes asszony, az öreg nagyságos asszony is itt van. De közben a padlót nézte a lába előtt. Eszter úgy érezte, hogy Erzsi meg van botránkozva rajta, s szerette volna megmagyarázni, hogy Szirmait az ura küldte rá, csak a kicsi pelenkáját nézte meg, s ő már amúgy is indult volna a lámpáért. De mindebből nem jött semmi a szájára, s úgy érezte, nincs minden ok nélkül, ha ő ez előtt a parasztlány előtt zavarban van.

Wiesmayerné jó hangulatban jött meg. A jószágigazgatóék nagyon kedvesen fogadták; sok régi emléket fölújítottak. Szóba jött a lányok férjhezmenetele; szegények nagyon el vannak zárva a világtól. Előhozták Szirmai vizitjeit; érdeklődtek, hogy jár-e őhozzájuk. Wiesmayerné úgy látta, Esztertől várják, hogy Ica és Szirmai közt a dolgot előmozdítsa. Eszter boldogan kapott az anyósa kívánságán. Ezzel mutathatja meg neki, Erzsinek, magának, hogy ártatlan mindabban, amit kettejükről mások, sőt maga is gondolhat. Amíg az uradalmi kocsit várta, már az is megfordult a fejében, hogy tán az anyósa is erre célzott, amikor azt mondta: mért ragaszkodol te annyira Lajosfalvához. Akkor föl sem tűnt neki, de most (miközben minden kocsidobajra fölneszelt) három-négy arckifejezést is elképzelt, amivel az anyósa mondhatta, s mind egyformán igaznak és hitelesnek tűnt föl; úgyhogy nem tudta eldönteni, melyik volt az, amelyik a mondat értelmét megszabja. Ez, hogy Icát és Szirmait összeházasítsa, egyszerre megszabadította mindenféle szorongástól és bűntudattól. A legszívesebben mindjárt utaztatta is volna őket, a Mátrába vagy máshová, nászútra. Még nagytata betegsége is másodhelyre került a nagy házasságszerző lázban. - Majd meghívjuk őket - ajánlkozott mindjárt. - Nem jobb lenne, még mielőtt elutazom? Tán jobb lesz, ha addig hívjuk meg Icát, aztán ki tudja, mikor kerülök haza. A legjobb lenne, ha bejönne néhány napra, úgy nem volna olyan föltűnő. Én azt hiszem, Icából nagyon rendes feleség lenne - mondta szokatlan lelkesedéssel. Egész fölvidámult az ártatlanságától. Ha volna benne abból, amivel gyanúba fogja magát, most nem lehetne ilyen könnyű a szíve. Csak a helyzet, a folyton folyó gyanú, az akarja beszennyezni az embert. Még az anyósa is elmosolyodott a lázasságán. - Azt szokás mondani, minden fiatalasszony született házasságközvetítő. Én nem tudom, sosem voltam annyira rajta, hogy másokat megházasítsak. Eszter érezte, hogy ebben is benne van az a kis lenézés, milyen csacsi kis asszony, vidéki patikusné. De nem bánta. S hogy Józsi a vacsorához bejött, gyöngéden karolta át az anyósa előtt a derekát.

A találkozót csakugyan nem volt nehéz nyélbeütni. Ica annyira beleszeretett Karola nénibe, s Eszter is olyan szimpatikus volt kezdettől (különben is él-hal a kicsikért), hogy boldogan jött be egy pár fácánnal a kocsiderékban, látogatóba. Szirmait mindjárt az első nap sikerült ott tartani a Józsi császárkörte kivonatán. Egy üveg vizelettel ugrott be, de tudta, hogy a snapszozás után vacsora szokott következni. Az érdekeltek így egyszer csak ott ültek egymás mellett a pianínós szobában. Eszternek azonban nem telt annyi öröme, ahogy biztatta magát, a találkozásban. Józsi délben a befőtt ürügyén megint előhozta, hogy Eszter nem akar haladni. A legújabb sterilizációs eljárások helyett kitart az öreg dunsztolás mellett, amit a nagyanyjától látott. Józsika elválasztásával is sok a baj; az etetőkanalat kiverte Eszter kezéből, s a sárgarépából a fülébe is jutott. A legjobban azonban nagytata nyomasztotta. Úgy érezte, hogy rég ott kellett volna lennie, akár gyermekestül őmellette. Amíg a fogóronggyal a sütőt nyitogatta, s apró tanácskozásokat tartott, hogy kell-e még egy kis zsír a spékelt fácánra, folyton csak ő járt az eszében. A háziasszonyi mosolygás azért ott volt az arcocskáján. Vigyázott, hogy Szirmait Ica mellé ültesse; maga meg járt, mint a varrógép tűje, a konyhában a tálalást, a nappaliban a terítést, idebenn pedig a négy ember társalgását egy vacsorává öltve.

Azt rögtön látta, hogy Szirmai meg volt lepve, amikor a díványról, ahol a legutóbb Eszter ült a kisfiával, Ica emelkedett föl a fodros ruhájában. Eszternek úgy rémlett, hogy abban a pillantásban, amelyet őrá vetett, csodálkozás, sőt megbántódás volt. De azért csak elfoglalta a kikerülhetetlen széket, s hozzáfogott, mint valami különszobai vizithez, a társalgáshoz. A pusztai lány nem volt egyáltalán csúnya, legföljebb minden nagy volt rajta egy kicsit, a termete, a lába, a melle, s ő, ahelyett hogy ezt a bőséget a fodrai közt virgoncul szabadjára hagyta volna, minden ponton küzdött ellene. Így a lábhát cipóként kiduzzadt; melle és csípője körül pedig az egészséges formák helyett különféle feszességek és leszorítások látszottak, amikről egy orvosnak melltartókra s a húsba bevágódó fűzőzsinórokra kellett gondolnia. A legnagyobb hiba azonban az volt, hogy bár csak egy-két évvel volt Eszternél idősebb, nem volt meg már az önbizalma. Úgy érezte, nem tetszik a férfiaknak, s a zavarát emiatt tettetett élénkséggel, eltanult fogásokkal ütötte el. Szirmai kérdésére, hogy mi újság Ivánmajorban, most is mindjárt annyi fogvillogtatással felelt ("Mi lehetne. Szakítjuk a naptárból a lapot."), mintha az valami izgató, vibrálást okozó célzás lenne. Eszter észrevette, hogy Szirmai, miközben a vendéglánnyal beszél, az ő járás-kelését kíséri, s úgy érezte, hogy ezt Icának is észre kell vennie. Amikor pedig a nappaliba az asztalhoz átvonultak, egy pillanatra otthagyta Icát. - Hogy tűri a kis Józsika az elválasztást? - kérdezte hangosan, mintha csak egypár orvosi szava volna a háziasszonnyal. De ahogy a két szoba közt, az ajtó kivágásában egy pillanatra visszamaradtak: - Látom, maga is meg akar nősíteni engem - mondta Eszternek halkan, s a békaszemében most egy kis csúfolkodás volt. - Én? Mért gondolja? - tiltakozott Eszter elpirulva. De Szirmai nem vette figyelembe a tiltakozást. - Pedig reménytelen - s egy félig tréfás, félig jelentős pillantással ott tartotta egy percre Esztert az ajtóban. - Mért? - kérdezte Eszter, egész testével mutatva, hogy menni akar. - Mert én már máshol vagyok lekozmálva - bólintott csendesen Szirmai.

Esztert ez a mondat lángba borította. Az az intim kettőst teremtő hang nem hagyott kételyt: Szirmai őrá gondolt. Igaz, hogy tréfásan mondta, nem azt, hogy másba vagyok szerelmes, csak máshol vagyok lekozmálva: mintha mindjárt le is kicsinyellné azt, amit bevallott (ez még nem szenvedély, csak egy kis társasági odaégés): de ez is csak az ő szokott óvatossága. Eszter keze reszketett, ahogy a tálat az anyósa elé odatolta. Azt hitte, a homlokára vannak írva a Szirmai szavai, mindenki látja, hogy vallomást kapott. Ica is tudja eddig, hogy a mellette ülő férfival nincs mire mennie. A nevetése mögött halálos harag van: nem bocsátja meg, hogy behítta őt a Szirmai kedviért, holott tudta, hogy Szirmai nála van lekozmálva. Föl-fölugrott és szertelenül kínált, hogy a lázassága lámpaláznak lássék. - Anyuka kérem, Ica, Józsikám - s közben egyszer-egyszer: - Szirmai, parancsoljon. Egy negyedórába is belekerült, amíg annyira meg tudott nyugodni, hogy a társalgást - a parasztokról - fölfoghatta, s némileg követni tudta.

Ica azt kérdezte Szirmaitól, mi a véleménye a lajosfalviakról. Szirmai tartózkodóan felelt. Neki még csak beteg emberekkel volt dolga, s a beteg ember többnyire egyforma. Ica: - Na, majd megismeri őket, mind született kommunista. Icának tulajdonképpen mindegy volt, hogy a lajosfalviak milyenek. A kis kastélyban, amit az őrgróf átengedett nekik, semmi dolga nem volt parasztokkal. De otthon az asztalnál erről folyt a szó, s lámpalázában az apja nézeteivel akarta Szirmait elkápráztatni. - Apuska azt mondja, ezeknek nem használt a diktatúra. Jobban gyűlölik az urat, mint előbb. Azt szokta mondani: Kár a földreformmal még szarvat adni nekik. Wiesmayernénak az volt a véleménye, hogy a parasztok (őneki most elég dolga van velük) nagyon furfangosak. Ha azt látják, hogy az ember jó, azt hiszik, buta, és megpróbálják kijátszani. De ha azt látják, hogy a földbirtokos rájön a turpisságukra, akkor ki lehet jönni velük. - Kár a parasztokról annyit beszélni - emelte fel a fejét Józsi is, akiről eddig azt hitték, hogy csak a fácánbőrt igyekszik a savanyúságtól távol tartani. - Kész kabaré, hogy mindenki a parasztokat akarja menteni. Így kisgazdapárt, úgy kisgazdapárt, meg hogy az aratásnál mennyit verítékeznek. Hát ne verejtékezzenek, majd verejtékezik az aratógép. Egyáltalán, minek annyi paraszt? Te biztos tudod, hány millió hold föld van Magyarországon? - fordult Szirmaihoz. Szirmai nem tudta biztosan. - Tán kettő vagy tíz. - Mondjuk, tíz. Egy megfelelő konstrukciójú traktor fölszánt egy szezonban kétezer hold földet. Tízszer ötszáz, az ötezer. Ötezer traktorra van szükség, s meg van oldva az egész parasztkérdés. Százezer ember elintézheti az egész magyar mezőgazdaságot. S akkor nincs több szükség a paraszt urakra. Kész szegényház az egész mezőgazdaság. Azért tartjuk fönn, hogy a parasztoknak legyen foglalkozásuk. S akkor még ők a kizsákmányoltak.

Józsi felfogását mindenki nagyon egyszerűnek tartotta. - De hát tényleg, hova teszed akkor a parasztokat? - kérdezte Szirmai. - Legéppuskázni nem lehet őket. - Építek gyárakat nekik. Tessék a feldolgozó iparban elhelyezni őket. Ha napi félmillió villanykörtét megcsinál ötezer ember, senkinek sem jut eszébe, hogy ötszázezerrel csináltassa. Majd lesz több ház meg nadrággomb. A mezőgazdaság tulajdonképp egy óriási gyár: kész őrültség a szükségesnél több erőt vesztegetni rája. - De traktorokkal nem csinálhat mindent: például fákat sem ültethet - jegyezte meg Eszter, nem mintha érdekelte volna a kérdés, de bizonyítani akarta, hogy figyel, s ha az arca lobog is, képes a vitatkozásra. A fák apuskáról jutottak eszébe. Józsika születésekor öt hold földet vett gyümölcsösnek. - Mért nem? Konstruálok nagy faültető gépeket. Minden nyolc méteren üt egy lyukat, csak bele kell a fát állítani. Persze, nem ilyen kis körömnyi kertecskékben, mint a mienk, hanem egyszerre tízezer vagy húszezer holdon. A kísérleti telep megállapítja: ide ez és az a faj való, aztán gyerünk. Tíz év múlva szüretelünk. A permetezést pedig repülőgépről végzem. Elképzelitek, milyen megtakarítás ez? Az én feleségem persze azt hiszi, csak az olyan kert kert, amit apuska duggatott el a ház végében. - De hogy elégíted ki akkor a tulajdonosokat? - szólt közbe Wiesmayerné, hogy a veszedelmes pontról Józsit továbbtolja. Látszott, hogy Józsi terveit kivihetetleneknek tartja. Kék szemében a fölény s az anya elragadtatása mosolyogva ellensúlyozta egymást. - Nagyon egyszerűen - mondta Józsi. - Nem tudom, hány hold Csomorkány határa; tegyük föl, százezer. Mától az egészet központilag műveljük, s a tulajdonosok, ahány hold földjük, annyi részvényt kapnak. Hogy elégíti ki részvényeseit egy részvénytársaság? Csak nem szabad olyan fantáziátlanoknak lennünk. - Nem gondolod - jegyezte meg Szirmai -, hogy ez nagyon emlékeztet arra, amit a kommunisták akartak? - A kommunisták, kérlek, fantaszták voltak. Én az egészet reális, üzleti alapon csinálnám.

Eszter egyre növő ingerültséggel hallgatta ezt a beszédet. A lázasságából, mely Szirmai vallomásától egész testét-lelkét elborította, lassan valami súlyosabb, keserű csapódott le. Megbántódás, elkeseredés, bűntudat. Úgy érezte, hogy ég s föld teli vannak a jóakaratot meghaladó erőkkel; őket is ezek szorítják itt össze ennél az asztalnál, hogy egymás szavába vágjanak, gesztikuláljanak. A feje fájt, s az asztal mellett ülők sokszor olyan idegenekké váltak a számára, mintha hangjuk, villájuk csörgése, a szavaik mind külön érnének hozzá, kísérteties messziről s mégis kísérteties világossággal. Micsoda beszédek ezek itt voltaképp? Mért haragusznak ők a parasztokra? Az apja jutott az eszébe, amint a gyertyafénynél a javaslatát olvassa. Józsi fejiben is van egy olyan füzet? Vagy most koholta az egészet a traktorokról? Érzi, hogy Szirmai pillantása időnként rásiklik. Kérdés, találgatás van benne: Miattam? Megbántottam? A Józsi tervei után egy darabig nincs senkinek sem mondanivalója. A gyümölcsös kések, feketés kanalak egyre többet beszélgetnek a csöndben. - Nem játszanátok valamit? Szirmai kitűnő hegedűs - magyarázta Wiesmayerné Icának. - Igen? És együtt szoktatok játszani? - fordult Ica Eszterhez. - Ő hegedül, és te zongorázol? Ó, ez pompás lehet... S Eszter a gondolatokat érzi e mögött az elragadtatott lelkesedés mögött. - Nem, ma igazán nem - szabadkozik. - Fáj egy kicsit a fejem... Nem, nem bírna bemenni vele oda a másik szobába. S hogy Ica tüntetően könyörög. - Majd máskor, jó? - nevet rá bocsánatkérően. - Nem tudom, mi ez: egész nap úgy sajgott a fejem. - Egész nap; ez megint maga - mondja Józsi. - Ahelyett hogy bevenne valamit.

A vacsora végin Erzsi bejön, és rákummog Eszterre. Ő ott ül szemben az ajtóval, s látja, hogy kinn van valaki. - A postáról van itt az asszony - suttogja már az ajtóban Eszternek. S ahogy ránéz Eszterre s megáll mögötte, hogy tanúja legyen a bekövetkezőnek, abban pont annyi részvét és kíváncsiság van, amennyi ahhoz kell, hogy egy cseléd a gazdáit ért csapást élvezhesse. - Énnekem hozta? - kérdi Eszter az asszonyt idegenül. S az ujja már ott botladozik a behajtott sürgönyben. "Keresztanyád" van alatta. "Ha nagytatát életben akarod találni, azonnal gyere."

Ahogy a vonatablak megcsomósodó, aztán hirtelen lefutó esőcseppjein át a folyton másként torzuló tanyákat nézte: Eszternek újra és újra az apja jutott az eszébe, amint ott áll a peronon, s kissé viseltes puha kalapjával, mintha nem is a lányától, hanem egy előkelő hölgytől búcsúzna el, az ő fekete bőrkesztyűjének hosszan utánaint. A szokásos elhagyatottságon kívül, amit mindig ott érzett a merészen szabott test s a széljelző vöröses hajszálak körül, most a maga bánata is rátapadt az emlékezetében még mindig ott álló alakra. Most már apuska az ő utolsó rokona. Hogy anyuska s nagymamuska után nagytata is elment, az egész gyerekkora néz utána apuska tekintetével, melyről sosem tudni, oda gondol-e, ahová irányul, vagy a visszájával néz befelé a maga felhőibe.

Az alatt az egy hét alatt, míg otthon volt, alig váltottak egypár szót. Az eszmélet nélkül hánykolódó test mellett fogta meg párszor a könyökét, aztán, hogy Józsi is átjött, vele járták körül hármasban a házat. Egyszer a Józsika szőlőjéről beszélgettek. Az őszön megvolt a fásítás; az a gyümölcsös a Józsikáé lesz egyszer; a fák épp annyi idősek benne, mint ő. A városújjáalapítástól, úgy látszik, egészen elment a kedve. Gyeviéknek van igazuk. Az a legtöbb, amit itt csinálhatni: kap az ember egy darab pusztát, s itthagy egy kis paradicsomkertet. A temetésen is olyan elhagyott volt szegény. Jánossal állt az egyik sírkő mögött, oldalt a polgármestertől, a városi emberektől s Nagy Gábortól (aki persze az új világban is képviselő); mint egy száműzött, aki még csak el sem bujdoshatott a városából.

A vonat rakva volt. A szenteste előtti utolsó mozgások tömték meg. A sarokban egy jezsuita a breviáriumot olvasta, s időnként átsiklatta rajtuk a tekintetét. Egy kis gimnazista lány, aki matrózblúzában most utazhatott haza az intézetből, s derekát eleresztve, előrelöttyent testtel s nagy bámész szemmel nézte őt. A hátravetett fátyláról, a hosszú bőrkesztyűjéről ravatalszag, sírba csúszó koporsó s föltámogatott asszonyok juthattak eszébe - majdnem olyan szép, mintha egy menyasszony ült volna vele szemben. A folyosón toporgók is úgy fordultak, hogy a fülke ablakán át őket nézhessék. Józsin is fekete ruha volt, s a fekete cérnakesztyűjét is fenntartotta; a legfeketébb azonban az arca volt, amelyre most minél több ünnepélyességet és figyelmességet iparkodott fölpumpálni. Mint mindig, amikor valami szokatlan érzést kellett felöltenie, a gyászolást gyermekes túlzással s otrombasággal csinálta. Úgy ült ott komor hódarcával, mintha csak az imént segítette volna vissza ezt a karcsú asszonyt a sír mellől az összefröcskölt gyászhintóba. Időnként hozzá-hozzáfordult, hogy ne üljenek ott egész szótlanul, s gyöngéd szerepének is eleget tegyen. Előbb csak ilyeneket mondott: "Jó, hogy az átszállásnál hátrajöttünk, elöl nem kaptunk volna helyet." Vagy: "Remélem, anyukáék megkapták időben a sürgönyt." Aztán, hogy egy kicsit honosabban ült már a rászegzett szemekben, a gondolatai is hosszabb pórázon kezdettek kerengeni. "Szerencse, hogy apuskád ügyvéd, rá lehet bízni az egész hagyatéki eljárást." Vagy még jobban ráhagyva magát gondolatai sodrára: "Mit lophattak el itt az utolsó időben."

Eszter egy-egy halk mondattal igyekszik ezekre a megjegyzésekre felelni. Csakugyan jó, hogy apuska elvállalt mindent. Nagytata már a feles szerződéseket is vele csináltatta. Az utolsó évben már felesekkel gazdálkodott. Ő is érezte, hogy ketten itt szinte egy fényképész kirakatában ülnek; ha túlságosan gyászoló hangon beszél, s a fátylához szabja, mint Józsi, a viselkedését: nevetséges, ha meg túlságosan tartja magát, hogy ő ebben a maskarában is megőrzi a természetességét: kegyeletlen. Igyekezett hát a testtartásában s a válaszaiban is ízléses maradni. Az jólesett neki, hogy Józsi gyöngéd próbált lenni. Ahogy komolykodó arcával felé fordult, szinte kívánkozott - annyira méltányolta az iparkodását -, hogy elmosolyodjék, s gyöngéden arcon legyintse. Azt persze tudta, hogy Józsinak nem ez a gyöngédség az utolsó szava ebben a gyászesetben. Sőt, tán ez a figyelem sem csak a gyászolónak szól. Lehet, az anyja is kioktatta már, hogy ne legyen türelmetlen; ilyen állapotban nem lehet egy asszonyt megrohanni. De Józsi maga is valami udvarolni, kerülgetni valót érzett a mellette ülő asszonyban. Mintha Eszter azzal, hogy örökösnő lett, maga is jelentősebb személlyé vált volna. Fekete kalapjában úgy ült a másodosztályú bőrülésen, mint egy ifjú párka, aki sorsot nyes és teret nyithat. Amíg elvi kérdés volt, hogy Eszter akar-e városra menni, Józsi tehetségéhez szárnyat adni: addig nyerssé tette Eszter kishitűsége; most azonban, hogy valójában módjában volt nemet vagy igent inteni, a fekete ruhás nő óvatosságra s alázatosságra kényszerítette. Eszter tudta ezt, s azt is, hogy Józsi gondolatai, ahogy ott ül mellette, mi körül kóvályognak. "Mit lophattak itt." "Hetven kilométerről nem lehet gazdálkodni." "A tőkének az üzemben kell lenni." Eszter ismerte már a sorozatot, de azért hálás volt, hogy Józsi egyelőre türtőzteti magát. Amilyen türelmetlen máskülönben.

Amikor leszálltak, az esőbe ferdén csapó hószemek kavarodtak. - Gyógyszerész úr, ide - kiáltott rájuk egy ismeretlen parasztember. - Magát küldték elénk? - Engem. - Hát aki engem lehozott? - Az Erzsi sógora? Az oda van fát fuvarozni. Bundát meg ernyőt is küldtek - mondta a felülés alatt a lovakat tartóztatva. - Nem tudja, kérem, jöttek hozzánk vendégek? - tudakolta Eszter azon a kislányos hangon, amit ő János bácsiról meg Márton bácsiról minden szegény emberre átvitt. A kocsis már elindította a lovat, de a kérdésre, mint aki nem szeret egyszerre kettőt csinálni, visszahókolta őket. - Egy kisasszonyt hoztam. Alighanem az volt, kisasszony - tette hozzá elgondolkozva, mert hisz asszony is lehetett. S még eggyel lejjebb a bizonyságok fokán: - Úgy gondolom, a gyógyszerész úr testvére. Mehetünk? - kérdezte aztán, miután egy percig hátrahegyezett a fülével. - Úgy látszik, Amálék nem jöttek meg - mondta Eszter, a nagyernyő alatt az ura mellé bújva. - Vajon miért nem jöttek? (Úgy volt, hogy ők is náluk töltik a karácsonyt.) Józsi már elunta a türelmes válaszokat. Miért nem? Majd megtudjuk, hogy mért nem, s nem válaszolt. Ahogy a friss kövesútról letértek, a tengely elkezdett a kátyúkkal, lyukakkal társalogni. - Maga fuvaros? - szólt előre Józsi unalmában az embernek. Eszter mindig összerezzent, ha Józsi parasztokhoz szólt. Ez a "maga" olyan volt, mintha egy sipka, arc, bajusz, általában minden személyes tulajdonság nélküli lényhez intézte volna, akinek egyetlen tulajdonsága hogy felelni tud. De a parasztok, furcsa, nem sértődtek meg rajta. - Nem ismer meg a tekintetes úr? - fordult hátra az ember. - Én szoktam nyáron a szikvizet hordozni. - Ja, maga az - mondta Józsi, anélkül hogy hátrafordult képet különösebben megnézte volna. De a szikvíz elkezdett dolgozni az unalmában. - Honnét hordta maga a szikvizet? Az ember a szomszéd falut mondta. - Ott szódagyár van? - kérdezte Józsi. - Egy ember, annak engedélye volt rá. - S maga hordta neki. Kocsmákba? - Meg házakhoz is. - Hány faluja volt?... A szódagyár már belekapott Józsi elunt agyába, Eszter érezte, amint a közös bundában, a hópihés ernyő alatt az érdeklődés mozogni kezd. A kocsi egy darabon jobb utat kapott, s elhallgattak. De az ember is szívesen beszélt volna a szikvízről, mert csakhamar meglassított. Balra az uradalom végtelen szántása, jobbra néhány siralmas tanya, a lovak füle fölött az új templom tornya. - Aztán most mért nem jár? - kérdezte Józsi. - Télen nem érdemes? - Meghalt az ember. Az asszony meg nem meri; nem kapja vissza az üvegeket. - Mért nem veszi át maga? - Én? - hökkent meg az ember, és nem felelt. Nyilván sok oka volt, hogy mért nem, de nem akarta magát kisebbíteni vele. Egy ideig úgy ült ott, mint aki tűnődik; a lovak is majdhogy meg nem álltak velük. - Látta, hogy töltik a szódát? - döfte meg Józsi az embert. - Látni láttam. Ott van a bomba, aztán tölteni kell. S a hangjában felcsillant valami, a parasztgyerek, amint a kovács fújtatóját nézi. - Fél tőle? - Tüzér voltam én, kérem. - Nahát, akkor egy év múlva vesz egy kis tragacsot, s azzal negyven-ötven falut is beszervezhet. Az ember tűnődve lengette az ostorhegyet a sűrűsödő hópihék alatt. - Az jó lenne - mondta. S minthogy a faluhoz közeledtek, rábiztatta a lovakat az ügetésre.

Eszter, a bánatos gondolatai ellenére is, gyönyörködött a beszélgetésben. Ezért szeretik Józsit a parasztok, vagy legalábbis másképp csillan, mint a többi úrra, a szemük. Pedig ő nem mondja nekik "na, barátom" meg hát, "lássuk csak, öregem". Neki mind maga. Azon csak kacagni lehet, hogy Józsi mennyire nem tud, s nem is akar a parasztokról semmit sem tudni. A Csádtó vagy Lajosfalva neki egészen mindegy. De ha gépről van szó, éppúgy képes tervezni, magyarázni nekik, mint akárkinek. Ez az ember is eltűnődik majd otthon. "A gyógyszerész úr is azt mondta, mért nem csinálok szikvízgyárat?" "Maga tüzér volt, Balog, nem ijed meg a géptől. Igen ám..." S azt gondolja: ember az. Tulajdonképpen Józsiban is van olyasmi, mint apuskában. A tehetség, úgy látszik. Szegény nagytata, vajon mit szól hozzá, ha jobban megismeri? Így a kis vőm, a Józsi úr, ahogy a cselédeknek mondta, tekintély maradt előtte. De ha látná, mi készül ebben a bundában. Hogy amíg itt a szikvízről ábrándozik, mit készít a külső s belső tanya, a Rákóczi úti ház, az egész Tunyogi-vagyon ellen. Fölvillant előtte a gyermekkori kép: mint kis intézeti lány ott billeg nagytata előtt a mezsgyén, s nagytata mutogatja a vagyont. Hogy tudja, meddig tart az övé. S ő ezt most egy vállalatba ölje, abba, ami épp a legkifizetődőbbnek látszik; egy szikvízgyárba például. Nem, ezt nem szabad, Józsinak ebben nincs igaza. A vagyon - az ilyen -, az nem tőke; abban emberek élő gondja van, nagytatáé meg azé a fehér öregemberé, akinek a képe ott lógott a fekhelye fölött. Neki nem kellett volna a tanya. Bár élték volna túl őt nagytata s nagymamuska a tanyájukkal; de ha egyszer megvan, kegyelet dolga, hogy vigyázzon a méltóságukra...

Amálék csakugyan nem jöttek meg. Károlyt egy hónapra Bécsbe küldték; megnyílt a volt császári levéltár, abban kell valami kutatást végeznie. Amál is vele megy; az ünnepeket a készülődésre kell felhasználniuk. Micike annál boldogabban húzódott Eszter mellé. Amíg Eszter s az anyja nagytata utolsó napjairól beszéltek, ő Eszter oldalába fúródva gubbasztott mellette, s ha Eszter kiment: ne maradj soká - kiáltotta, s még az ajtóhoz sem ért, indult már utána. Esztert meghatotta ez a ragaszkodás, s ő is meg-megszorította a melle alatt Micike kezét. Olyan jó volt tudni, hogy valaki vele érez ebben a világban. Azt hitte, Micike csimpaszkodása a gyászának szól; a részvét és a viszontlátás boldogsága kereszteződik ezekben a búvásokban, borzonkodásokban. Holott Micike el sem tudta képzelni, hogy Eszter valódi bánatot érezzen a miatt a mord panasztbácsi miatt, akit ő is ismert. Pláne most, hogy még örökösnő is lett a halálával. Ő csak azt várta, hogy Eszter és az anyja lebeszéljék, amit ilyenkor szokás; az odabúvások csak előlegek voltak abból, ami azután jön; a hajdani bizalmasságból, ami Pesten Amál mellett annyira hiányzott. Amálnál nem búhatott így soha, s a sok kiállt fájdalom s Eszter melege valóságos gyermekké tette. Káprázó szemmel hallgatta az öreg bácsi tehetetlen riadásait (egyszer kinyitotta a szemét, s mintha mondani akart volna valamit), aztán más haláleseteket s végül a sokszor elmondott családi történetet a nagynéni anyjáról, amellyel Wiesmayerné a túlvilág létezését bizonyította. A nagynénjének már haldoklott az anyja, az orvos már azzal hagyta ott, hogy hamarosan meg fog halni. Ő azonban nem nyugodott bele, addig rázta, rimánkodott a haldoklónak, míg az félórácskára csakugyan föleszmélt. "Warum hast du mich aufgeweckt?" - mondta a lányának. "Nie werde ich es dir verzeihen, dass du mich aufgeweckt hast. Es war so süss..." Azt, hogy "es war so süss", Wiesmayerné többször is elmondta. Esztert megdöbbentette ez a történet s az arckifejezés, mellyel Wiesmayerné a "so süss"-t elismételte. Előtte mint református előtt, sosem beszélt vallási dolgokról, s Eszter számára ez a történet éppolyan talány volt, mint elfogultsága Józsi iránt. Micike azonban kisgyerek korától megszokta, hogy a dédnagynéni lelke már félig el volt oldozva ebből a világból, a paradicsom angyalai már ott hárfáztak a fülében; ő ebben a hárfaszóban föltétlenül hitt, mint mindabban, amit anyuka mondott, anélkül, hogy az az ő baján, mely egész lelkét görcsben tartotta - a férjhezmenetelen -, valamit változtatott volna.

A túlvilági életről Károly bécsi kiküldetésére térült a szó. Wiesmayerné sajnálta, hogy Amál ebben az évben nem töltheti vele a karácsonyt. Károly kiküldetésére azonban rendkívül büszke volt. S újból elmondta, hogy a fejedelemasszony, aki a befolyásos professzornak régi barátja (több közös barátjuk, sőt, közös gyóntatójuk is volt), a legkitűnőbb információkat kapta Károlyról. Aztán hangosan is fölolvasta Amál levelének egy részét, majd visszavonult a szobájába, hogy azon melegében válaszoljon rája. Micike, ahogy az anyja mögött az ajtó becsukódott, egy picit nyújtózott, s megrázkódott, mintha most dobta volna le magáról a mesehallgató káprázatot, aztán újból Eszter mellére vetette magát. - Jaj, Esztikém, olyan jó, hogy nálad lehetek. Milyen boldog vagy te, hogy asszony vagy, én olyan szerencsétlen vagyok. S úgy bújt a fekete háziruhába, mintha neki halt volna meg az utolsó rokona, s Eszternek kéne azt barátnőként boldogsága bőségében pótolni. S ahogy a karja közt tartotta, Eszter úgy érezte, hogy ez így is van. Ő az erősebb: Micike a gyenge, boldogtalan, mert a boldogság az nem a halálesetektől függ; az az ember csontjában van, s neki nővéri kötelessége (miközben a házban ide-oda jár, Erzsivel beiglikről és pulykákról tanácskozik vagy vacsorára terít) mindazt, amit Micike abban a három mondatban textusként fölvett - áradozásait a barátságukról, Józsika és az asszony-élet dicséretét, végül Amál renyheségét, az ő férjhezadásában -, türelmesen végighallgatni. "Milyen édes ez a Józsika, ha énnekem egyszer egy ilyen kis purdém volna..." "Amál, az igazság az, szégyellt engem. Csak azért jött velem, mert anyuka tartja őket." "Mondd, ez a kisegítő (Józsi helyettese) sokszor ki szokott ide járni? Neked mi a véleményed róla? Egy kicsit csendes embernek látszik."

Lefeküdtek már, de Micike a hálóingre kapott kendőben még kiosont Eszterhez, a pianínós szobába. Eszter ágyaszélére ült, s ott suttogott Amál nagy szerelméről. "Látod, az ilyennek szerencséje van a férfiakkal. Milyen rendes ember ez a Károly, s hogy imádja." Eszter paplana alá dugta a didergő kezét. - Jézusom, milyen hideg a kezed - rázkódik össze Eszter a melléhez ért kéztől. - Gyere, bújj azonnal ide. S behúzza maga mellé az ágyba. Micike hálásan bújik be a meleg asszonyi test mellé. Egy asszony olyan csodálatos valami volt neki. Milyen tudás van annak a testében is. Más estéken Józsi bújik be így hozzája, s ebben a hasban, amelyet ő most átfog, Józsika kezdett el nőni - amíg valahogy kibújt. A lexikonban ő mindezt elolvasta, de nem ért belőle semmit, elképzelni sem tudja. Ebben a szép fiatal testben meg minden ott van mint emlék, tapasztalat. - Jaj, hogy én hogy megbecsülném; ha a Jóisten csak ilyen kis boldogságot adna - szepegi Eszter fülébe, mintha az belé is átönthetné, ami benne már benne van. S Eszter, ahogy ott fekszik hanyatt, valóban azon tűnődik, hogy ezt a kis lázas csomót hogy lehetne némi boldogsághoz juttatni. "Ne gondolj rá" - ezt szeretné mondani neki. "Ez a baj, hogy mindig a férjhezmenetelre gondolsz. Hány nő nem megy férjhez, s milyen szépen megvan. A nyelvtanárnő például. Ha nem akarsz férjhez menni, egyszer csak ott vannak a kérők. Nem érzik a férfiak, hogy szükséged van rájuk." De ezt hiábavaló mondani. Micike tán még meg is tenné, hogy egy hétig nem gondolna rá, persze úgy, hogy folyton rágondolna, csak azért, hogy rá ne gondoljon. Hirtelen elképzelte magát mint vénlányt. Ő hogy bírná ki? Meghalt nagytata, övé a vagyon, a sárga kasoskocsin járna ki gazdálkodni a tanyára. Volna egy nagyszélű szalmakalapja, mint anyukának. Szinte érezte az ágyban, amint nyúlik a dereka, maga hajt, most ugrik le a bakról, indul az istállóba. Az alföldi esték hirtelen hűvösségét is ott érezte maga körül, amint a szántáson fölfelé lépdel. Egy pillanatig szinte kívánatos volt a kép; de valami meleg bugyorgott föl benne, mintegy tiltakozásul. Ő asszony és nem lány. S Micikének igaza van: mégis jobb asszonynak lenni. Az ember odaülteti az ölébe azt a kis purdét, s nézi a keresztbefutó szemét, ahogy egyre figyelmesebben tapad a pongyolagombra. S Józsi is... Akármilyen tökéletlen, mégiscsak be lehet futni őt gondossággal, kíváncsisággal, félelemmel. - Juj, mint a békaláb - mondja Micikének, mert hozzáért a lábszárához a talpa. - Add ide, hadd dörgölöm meg... Te gyerek, milyen könnyelmű vagy...

S Micike, ha lehetne, még jobban belefúródna Eszter hónaaljába. - Ugye, te férjhez fogsz engem adni - mondja a talpdörzsölésben felgyúlt reménnyel. - Ha majd Szegháton laktok, elviszel bálokba. - Miért gondolod, te csacsi, hogy mi Szegháton fogunk lakni? - kérdezte Eszter csodálkozva. - Anyuska mondta, hogy Józsi ott akar patikát nyitni. S most, hogy örököltetek... Egy percre elhallgat, Eszter azt hiszi, azon döbbent meg, amit kikottyantott. De nem, Micike a megyeszékhelyen ábrándozik, hogy fogja őt ott Eszter férjhez adni. - Te olyan szép vagy és kedves. Meglátod, olyan jó társaság lesz nálatok. Hisz itt is... Micike megint elhallgat. Eszter elengedi a lábát, s kinyúlik gondolkodni. Tehát ez már elintézett dolog. Józsi meg az anyja a helyet is megbeszélték. Talán már árulják is a földet, és alkusznak a patikára,. Ő és az öregjei csak arra voltak jók, hogy beledobják mindenüket ebbe a számításba. Úgy érezte, a szíve lesz olyan hideg, mint előbb a Micike talpa. - Mi az, Eszti, megbántottalak valamivel? - érzi meg Micike is az átölelt testben a keményedést. Attól ijedt meg, hogy rosszat szólt. "Hallom, hogy itt is." Eszter azt hiszi, Szirmaira gondolt, s azért állt meg, mert kényes helyhez ért, aminthogy így is volt. Az anyja csak annyit mondott, hogy Eszter és az új orvos játszani szoktak, de Micike fejében ez szöget ütött. Azért érdeklődött csak a kisegítő felől. S most Eszter egyszer csak elhallgat. Lehetséges, hogy a nagy boldogságon felül, hogy férje van, még ő is kísérti, mint az a sok hálátlan asszony, a Jóistent? - Ej, dehogy, mivel bántottál volna? - mozdul Eszter a megszeppent hangra. - Úgy elhallgattál egyszerre. Azt hittem, megbántódtál. - Menj már, te kis csacsi - mondja Eszter és megcsókolja.

Szenteste délelőttje tésztasütésben telt el. Meg kellett sütni Józsi mogyorós kiflijét, Micike diósrúdját és habcsókját, azt a málnamázos linzert, amit anyuka szeretett, azonkívül természetesen a mákos és diós beigliket is. Józsi a karácsonyfa fölszerelésével foglalkozott. A jószágkormányzóék egy szép fenyőcsemetét küldtek az ivánmajori parkból, s Józsi, mialatt a húga a szaloncukrot és pasziánszt kötözte, a villanykörtét szerelte föl rája. A villanykörték már a régi Nagytópart utcai karácsonyfákon is szerepeltek. Józsi nem nyugodott, amíg az ódivatú, tűzveszélyes gyertyákat kis, hosszúkás, zöld, piros és kék színű körtécskékkel nem cserélték ki. Ezeknek a fölszerelése volt az ő készülődése a karácsonyra. A technikai problémát itt az növelte, hogy az áramot is akkumulátorból kellett a körtébe vezetni. A tésztasütésen és villanyszerelésen kívül az ajándékok megmutogatása vitt titokzatosságot és izgalmat a délelőttbe. Ketten-ketten egyszer, csak eltűntek, Micike Eszterrel, Eszter Józsival, Józsi az anyjával Wiesmayerné szobájában, a kamrában, laboratóriumban - s megmutogatták, mit vettek karácsonyra a másik kettőnek. Minthogy négyen voltak, s mindenki vett valamit a másiknak, hat alkalommal összesen tizenkét emléktárgyat lehetett (egyet-egyet persze többször is) bemutatni. Így zárkózott be Wiesmayerné és Eszter is a vendégszobába. Wiesmayerné megmutatta a kosztümanyagot, amit Micikének vett s Józsinak a töltőtollat. Eszter pedig Micike Jézuskáját, egy szép sálat s Józsiét, a rég áhított távolságrögzítő fényképezőgépet. A fényképezőgép elég sokba került; de a temetésre úgyis nagyobb összeget kellett fölvenni; a gép ára abból maradt ki. - Ez nagyon szép ajándék - mondta Wiesmayerné elismerően. - Józsi biztosan nagyon boldog lesz vele. - Én attól félek, hogy Józsi mást vár tőlem erre a karácsonyra - szólalt meg Eszter, a dicsérettől bátorságot szedve össze arra, ami az éjszaka óta folyton a fejében járt. Wiesmayerné kérdés helyett csak ráfordította a szemét a bátorságába belepiruló asszonyra. - Józsi azt várná, hogy én azt mondjam, adjuk el a földet. Wiesmayerné még mindig nem szólt, csak nézte a fiatalasszonyt, hogy mit akar mondani. Pillantása világos volt, mintha egy kis égbolt lett volna a szemgolyójában. Ahogy Esztert nézte, ez az égboltocska változatlanul fényes maradt, csak a távolságok és fagyok jöttek ki belőle. - A birtok a tied, kedvesem - mondta nyugodtan. - De Józsi nem fogja megérteni, hogy én nem azért... Nem tudta befejezni a mondatot. Olyan nehéz volt azt, ami ellenállt benne, a pusztai sétákat, nagytata elmélkedéseit a vagyonról ezeknek a szemeknek megmagyarázni. - Ez családi birtok. Nincs szívem, még el se temettük nagytatát, csak úgy eladni. - Ó, a családi birtok, kedvesem... Hát a Máték családi birtoka? Énszerintem inkább a családi béke a fontos... - Később tán. Most nem visz rá a lélek, hogy... - hagyta Eszter a mondatát megint befejezetlen. - Ez teljesen a te dolgod, fiam. Csak azt ne hidd, hogy Józsit ezzel ittragaszthatod. Megtalálja a módját, hogy elmenjen... Egy percig így nézték egymást. Wiesmayerné felhősödő gondolatokkal abban a világosságban; Eszter riadalommal, hogy miféle hátsó gondolat van e mögött a fenyegetés mögött. - Énnekem mindig az volt a legfontosabb - fejezte be Wiesmayerné a beszélgetést -, hogy pénzügyek miatt ne kerüljek ellenkezésbe a családommal. A nagynéném mindig azt szokta mondani: Az ilyen nézeteltérés után szokott a többi következni. Nem is voltak efféle differenciáim egyik házasságomban sem.

Eszter most már másodszor hallotta az anyósától, hogy őneki valami különös oka van, azért akar Lajosfalván maradni. Mert mért is "ragasztaná" itt Józsit máskülönben? Megbántottan tologatta a tepsiket, nézte a zsámolyra állva az ecetes uborkákat és befőtteket. Hát így jár a földön félreértetten és meggyanúsítottan a jóakarat? Délután, fagyújtás előtt, még elugrott hazulról. Erzsi nővéréből kellett kiszednie, hogy Erzsi minek örülne jobban, a meleg kötöttkabátnak vagy a téli sárjáró csizmának. Amelyik nem kell neki, megtartja magának. Azonkívül egy pár gyermekruhát is hozott a kislányoknak, a maga előkerült régi holmijából. A déli harangszó jóformán ott bujkált még a levegőben, s az este már mindenünnen szivárgott befele a falu széles, kocsivágásos utcáira. Az alacsony, szürke ég s a jegesedni kezdő patanyomok közt a sivárság végtelen folyói ömlöttek szembe a gyorsan topogó asszonnyal. Ahogy a templomnál a főútról lefordult, épp akkor lábolt át táskájával az utcán Szirmai. Eszter első mozdulata az volt, hogy visszahúzódik, de az orvos akkor már észrevette. Az asszony, aki a beteg mellől kísérte, megállt a kisajtóban, s úgy vigyázta, mint kezd a néptelen utcán a doktor s a gyógyszerészné. - Azt tudja, hogy Józsi meghívott estére magukhoz - mondta Szirmai, miután mindketten elmondották, hogy honnan hová, s egy percre elhallgattak. - Igen? Jól tette - pirult el Eszter. - Magának nem is említette? - nézett rá Szirmai menés közben. - Miért említette volna? - vett erőt Eszteren a belénevelt szívessége. - Nem kell engedélyt kérnie, hogy meghívhassa. - Én pedig jobban szerettem volna, ha maga hív meg - mondta Szirmai. Eszter látta, hogy Szirmai csak azt akarja kiszedni, hol tartanak a múltkori után. Válasz helyett a férfi lábjárását nézte; ahogy ment, a kerékvágásnak mindig a feltúrt s megfagyott szélét taposta. A levegőben néhány hópihe kezdett gomolyogni. - A gyász miatt gondolja? - kérdezte végül. - A gyász miatt is - mondta Szirmai egy kicsit elpirulva. Most jutott eszébe, hogy személyesen nem is kondoleált még. - Nagyon sokat gondoltam magára ezekben a napokban - mondta halkan. A mulasztást akarta jóvátenni, a szokásos részvevő mondatot elmondani, de fojtott hangja, érezte, más értelmet visz belé, úgyhogy nem is merte a kezét nyújtani utána. Eszter az anyósa rosszalló szemére gondolt, s idegesen pillantott az utca vége felé. Olyasformán érezte magát, mint amikor Józsival ment a Rákóczi úti házuk felé. Szirmai egy percig habozott, mit folytasson, a mondata értelmét vagy a hangjában följött lágyságot. - Most éreztem meg csak, mit jelent maga a számomra, amióta nem volt mellettem - csapta át végleg a váltót a részvét szólamáról a szerelem szólamaira.

Eszter föl szeretett volna kiáltani az elkeseredéstől, de még most sem szólt, csak a lépéseit fogta szaporábbra. Szirmait ez a szaporaság kihozta a sodrából. A "kistisztviselő-fiú" lázadt föl, hogy itt akarják hagyni? Vagy az érzelem állati emlékezete, amely szerint menekülő mozdulatokra ugrani kell? Néhány gyors lépéssel behozta Esztert, s ingerülten ránevetett: - Mért szalad? Egyszer úgyis meg kell hallgatnia. - Kérem, ne beszéljen ezekről... - szedte össze magát Eszter. - Lehetetlenné teszi... Azt akarta mondani, "hogy itt maradjak a faluban", "hogy megvédjem a kis boldogságom", "azt is, ami magának kijárt benne". De csak a könnyeit nyelte, s nem bírta befejezni. - Lehetetlenné mit? Hogy együtt hegedülgessünk? Eszter nem nézett rá. A gúnyolódó hangból kellett a dülledt szemet, az óvatosságból kimozdult arcot elképzelnie. - Azt hitte, egy férfi halálig fog maga meg az ura mellett hegedülgetni? Eszter egy-két olyan lépést tett, mint aki futni indul. Aztán hirtelen megállt, s Szirmaira fordította könnyel ellepett arcát. A megbántottság olyan mély, szinte túlvilági volt ezen az arcon, hogy Szirmai megrettent attól, amit csinált. - Eszter, bocsásson meg. Mit tegyek? Az őrülésig szeretem magát. - Menjen, kérem - hebegte a vértelen száj. - És nagyon kérem, ne jöjjön többet. - Eszter - fogta meg Szirmai az odanyújtott kezet. Az ápolónők és könnyelmű betegek körül szerzett tapasztalata nem volt elég, hogy tanácsot adjon neki. Hallott olyat, hogy ezek a könnyek már a megadás jelei, tán csak egy ugrás kéne még, de ez előtt a fehér arc előtt elgyávult a bölcsessége. - Isten vele - ismételte meg Eszter, s visszahúzta a kezét. A piciny, elhúzott firhangú ablakok egy faképnél hagyott férfit s egy levett kalapot láttak, amint lassan megint a doktorrá s az oldalán igyekvő táskává szedődnek össze.

Eszter alig bírta Erzsi nővérénél a mondókáját eldadogni. Már indult is, s a ruhákat még nem adta oda. Eljött, s akkor kellett a füléből előkotorni, melyiket is mondta hát, a kötöttruhát vagy a sárlábalót. Kinn közben jó kényelmes pihékben, de mégiscsak ráindult a hó. Eszter örült neki. Így nem volt olyan föltűnő, hogy a kibicsakló félcipőjében csaknem futva iparkodott haza. A hó függönyén át dúlt arcát, a zokogásnak induló, de aztán csak vázlatban maradó rángásrohamokat sem vehették ki az ablakon kipillantók. Nem is tudta pontosan, mért van így kétségbeesve. Tán a tehetetlenség, hogy az embereken nem lehet segíteni. "Hogy együtt hegedülgessünk" - hallotta a hózáporból Szirmai gúnyos szavát. Hát mit akar, ami több, mint ezt a hegedülés? Berántani őt a hazugságba, bukdácsolásba, a rossz lelkiismeret bujkálásába? Mi ez bennük? Megtanulják a hangokat, engedelmeskednek a taktusnak s annak a láthatatlan karmesteri pálcának; amely azt mondja: itt lépj be, itt tartsd vissza, s maguk, mint a vadak nekirohannak. Ha még ez a Józsi, mint a vadkan (hisz úgy is hívták) ront, s töri ki magát a boldogságból. De hogy ez a másik, akinek minden mozdulata mértéktartás, ez is így játssza el az ő pianínója mellett a helyét. Nemcsak a maga helyét, az ő tiszta lelkiismeretét; örömét ebben a nyomorult gyógyszerészparadicsomban. - Téged jól elért az idő - mondta Wiesmayerné, ahogy a tornácon topogó asszonykáról a havat verte. Eszter csak forgott, s az arcát törölgette, nehogy az olvadt hó s a folyó könny közt különbséget lehessen tenni.

A szenteste nyomott hangulatban telt el. Eszterben ott járt a délutáni, megkavarva azt, ami az utolsó napokban összejött. Józsi, úgy látszik, tudta már, amit ő az anyjának mondott, arcán a bosszankodás s a kapott oktatás furcsa duzzogásba folyt. Micikét csak egy fiatalember tudta volna ünnepi hangulatba hozni. De a kisegítő nem váltotta be ígéretét, hogy ha teheti, visszajön, s Eszternek is meg kellett mondania, hogy találkozott délután Szirmaival: mondta, ne várják, ha nem jön. A három kedvetlen arc közt Wiesmayernénak kellett derült és éber beszédjével a szenteste színét fenntartani. Miután Erzsit is behívták, mindenki elfoglalta azt a helyet, amely a fa mellett megillette. Józsi, a csillagszórók mestere a fa alatt bujkált, s angyalhajat szedett a vállára, Micike a kisgyerekkel a karján a fa mellett állt, s azon volt, hogy Józsika fejét, mely folyton a földön járt, a csillagszórókra fordítsa. Eszter és a nagymama mint felnőttek egy lépéssel mögöttük álltak; míg Erzsi pontosan azt a helyet foglalta el, melyet illemtudása s dacossága a fa és az ajtó közt kijelölt számára. Miután végre Józsika szeme is rákáprázott a csillagszóróra, s a csörgőt is sikerült folyton hátráló fülébe rázni, a többiek is odaléptek a fa alá, s megkeresték nevüket a kitett ajándékokon. Eszter Józsitól egy üveg maga csinálta kölnivizet kapott; az anyósától egy családi csipkét, Micikétől névkezdőbetűs levélpapírt. Az ajándékok kibontása után mindenki megcsókolta az ajándékozót, s azzal az arccal állt ott, amely a bizonytalan remélt s a biztos megkapott közt igyekszik elleplezni a távolságot. Erzsi a kötöttkabátot, Eszter délutáni gondját a hóna alá gyűrte, s az öreg nagyságos asszonytól kapott hat pamutzsebkendőt iparkodott kivonulóban minél hálásabban tapogatni.

A fagyújtás után a vacsora következett. A nők megbeszélték, hogy Józsika hogy viselkedett, s jövőre már hogy fog viselkedni. Józsi evés közben is a fényképezőgépen babrált, s azt mondta, keresztmamának (akivel Eszter a készüléket megvette) önműködő távolságmérőt kellett volna választania. A tészták végigkóstolása után kártyáztak egy kicsit, hogy Micikének is legyen valami kárpótlása. Eszter alig várta, hogy a rossz nap után magára maradjon. Úgy érezte, gondolkoznia kell, nem fekhet le ilyen összekuszáltan. De hiába maradt magára, az agyoncicomázott fenyőből, a pianínón szétszórva heverő ajándékokból s a kihozott s még meg nem vetett ágynemű szagából csak nem akart az, amiért a magányt megkívánta, összeszivárogni. Megpróbált a halottaira gondolni. Tavaly még ők mentek át nagytatához karácsonyozni. Délután nagytatának gyújtottak egy kis fát, elbeszélgettek vele, s aztán mentek át Wiesmayerékhoz. Mind a ketten a régi szép karácsonyokra gondoltak, mikor még ő is nagymamuska fölolvasása mellett aludt el. De az emlék nem hozott csendet a szívébe. Még csak a fájdalom egyöntetű békéjét sem. Azt érezte, hogy erőlteti az emlékezetét, szeretne elérzékenyedni, megható szavakat mondogatni, de mindez csak lelkének a leváló kérgében történik. Maga is érzi, ahogy a felidézett képek elszakadnak, s üres vázszerűek lesznek, s a régi karácsonyesti diózások helyett megint teli van a szomszéd szobából jövő sötét hullámokkal. Józsi meg-megcsosszanó lépése elég hozzá, hogy elképzelje őt, amint ide-oda jár a laboratóriumban; a gépén babrál, a töltőtollát csavargatja, közben állandóan a feleségére haragszik. A hálószobaajtó alján kiszűrődő fény két sutyorgó alakká lesz. Micike az anyja ágyaszélén ül. "Rég volt ilyen rossz karácsonyestünk" - mondják, s Szirmait tárgyalják, hogy miért maradt el. Még Erzsit is ott érzi a ház túlsó felében; az ingéből az utolsó bolhát is kifogta, s mielőtt a lámpát eloltaná, félkezébe veszi a megvetően odadobott kabátot, s úgy bújik be a csíkos cselédciha alá. Ez különösen fájt neki, hogy Erzsi a kabátkáját figyelemre sem méltatta. Mi az ezekben, ami így szétugratja őket? Mért kell mindnek, ennek a szerencsétlen Szirmainak is külön duzzognia? Holott Erzsi is ott benn ülhetne köztük: mindegy, hogy mit csinálnának; dióznának, ahogy a tanyaiaktól látta. "Végy, tégy, minden, semmi" - olvasnák hangosan, ahogy a pörgettyű perdül. De ezeknek jobb így. Az egyik azt hiszi, őrá kölöncöt kötöttek, a másik, hogy a lányság pokol, a harmadik, hogy ő kigyúlt férfi, a negyedik semmit sem hisz, csak nem akar a játékban részt venni. Miféle átok ez, hogy itt a fa, itt a jó meleg szoba, a sütemény, Józsika, s mind úgy ment szét, mintha külön akarná az orra vérét folyatni?

Dunnául még egy párnát tett a kicsi kocsijára, aztán kinyitotta az ablakot, hogy az ételszag kihúzódjék. Kinn nem havazott már, de a megmaradt tiszta hó fehér szemöldököt rakott minden vízszintes ágra, korlátra, kémény szélére. Ez a hótól elvarázsolt táj, melynek a kivilágítására egy kísértetiesen karcsú holdsarlócska is elég volt - ott tapasztotta Esztert az ablaknál. A szegény udvar, az ő nagy bűne! Szinte úgy kell a szemnek a hó alól kikaparnia. Mintha a váratlan átváltozással egy időben a lelkébe is új világítás esett volna: egyszerre nem értette, mért is ragaszkodik úgy ehhez a házhoz. Most, amikor az égi hegedűszó helyett Józsi vádja, Szirmai suttogása ("Maga hova siet") kóvályog a rezdületlen tájban. Hisz őneki nem a rózsafáiért, az óljaiért kellett ez az udvar. Értük, akikkel is boldog lett volna. A ház csak színhely volt; csak azért volt kedves, mert ott érezte fölötte a mennyei karmesterpálcát. De ha ők nem látják? Ha közberikácsolnak? Mit kezdjen akkor ezzel az udvarral?

A hólepel egy percre átfutott a lelkére is. Olyasmit érzett, hogy a legjobb volna mindenre havat borítani: itthagyni ezt az eltűnt házat, az értelmetlen alvókat, a karjára venni Józsikát, s menni apuskához. Néznék a növő gyereket, beszélnének a régi pásztor- és halászvilágról, gazdálkodnának. De a kísértés csak egy pillanatig tartott. Csak arra volt jó, hogy a "maradnom kell" mint kétségbevonhatatlan ige megszólaljon. "Az embernek ott kell maradnia, ahol van. Az a helyzet, amelyben vagyunk, nem véletlen: a világ szorította körénk. A világ ezen a helyzeten túl sem más; a számunkra legalább nem. A szökés nem segít, itt kell kitartanunk." Ha gondolatokra bontotta volna, ilyesformán bomlott volna föl az a meleg, erőt kérő és erőt adó érzés, mellyel az ablaknak dőlő fiatalasszony az ő senkinek sem kellő édenjét bámulta. De Eszter nem gondolkozott; a dolgok nagy képekben, indulatokban, ellenállásokban törtek rá; olyan tömböket mért, amelyeknek súlya szó nélkül derült ki. Egyszer csak úgy érezte, hogy az az ellenállás, amivel a föld eladására gondolt, mintha belül üres lenne. Látta a gorzsai tanyát a hóban éppen így elmerülve. A vályú körül kutyanyomok, s az istálló előtt a kiömlő pára meleg gőzölése. Ő úgyse megy oda többet soha, mért ne menjen hát szét a föld is, mért ne nőjenek a nagy tanya körül kis tanyák, új gazdáknak küzdőhelyül. A halottak: halottak; az ő földjük a koporsójuk ágya. A többi meg azoké, akik tovább dolgoznak rajta. A Józsi "tőkéje", az csak egy kitalálás, a föld nem tud róla.

Úgy rémlett neki, hogy kopogtak a háta mögött. Visszalépett az ablaktól; a kopogtatás kisvártatva megismétlődött. - Eszter, fönn van még? - kérdezte Józsi óvatosan. Eszter megértett mindent. Józsi haditanácsot tartott magával, s úgy döntött: kedvesnek kell az asszonnyal lennie. S most jön kopogtatni, udvarolni. - Igen, fönn. S mialatt a lesrófolt lámpát fölcsavarta, már meg is volt, hogy nem engedi az urát hazudozni. - Épp én is át akartam menni magához - mondta, az ura karjába akasztva a magáét. S egy félpercre megállt. Azt a sok kerek dudorból, orrból, állból, hódorcából álló csodálkozást nézte, amely egy szempillantás múlva mind az örömtől fog világítani. - Gondolkoztam a dolgon - mondta csendesen -, s nem akarom, hogy nézeteltérés legyen köztünk. Adjuk el nagytata földjét, s költözzünk Szeghátra.

Amióta az új ház megépült, Eszter többször is meghívta magukhoz Amálékat. A pénzromlás miatt a tisztviselők élete még mindig nagyon nehéz volt; náluk ott a nagy ház, jöjjenek le akár az egész vakációra: Károly itt lenn is dolgozhat, s legalább Amál is kiszuszogja magát. Most gyermeklányuk is van: a kis Kató elcsászkál avval s az övéivel. De amikor iskolazárás körül megjött a levél, hogy köszönik, a meghívást elfogadják, aggodalom vegyült az örömébe. Amállal már évek óta alig találkozott; anyósa beszámolóiból képzelte el az életüket, mely a gondok ellenére is egyre biztatóbb volt. Károly szerénységét és kitartását a vezető professzorok nagyon megbecsülték; egyelőre ugyan csak lektor volt az egyetemen, de szó volt róla, hogy fontos külföldi megbízást kap. Amál is eszerint forgott a világban. A felolvasott levelekben egyetemi tanárnék, Pesten átutazó külföldiek, követségi tisztviselők és egyházi emberek (Károly nagyon vallásos volt) szerepeltek. Eszter nem tudta, hogy ilyen társaság után az ő életükhöz mit szól a sógornője. Amál már lánykorában is szeretett egy piciny hallgatásból, titokzatosságból, szemöldökfelhúzásokból csinált toronyban lakni, vajon nem emlékezteti-e most, hogy csakugyan egy kis torony kezd nőni alatta, olyan dolgokra, amelyeket az ember úgyis tud, de nem szereti, ha éreztetnek vele.

Ezek az aggodalmak azonban már az első órában eloszoltak, s az a hónap, amit együtt töltöttek, Eszter asszonykorában egyike lett a legboldogabbaknak. Már az állomáson látta, ahogy a peronon feléje tartottak, hogy ezeknek is megvan a gondjuk ezzel a vendégséggel kapcsolatban; az alkalmazkodásra szánták el magukat, nem a megbántásra. Annak ellenére, hogy gondosan öltöztek, s ruháikon kefék, vállfák és vasalások hosszú fegyelme látszott, mind a ketten elég kopottak voltak: az új szürke kosztüm szinte elpirult Eszteren, amint kitárt kezével elébük szaladt. A hordárnak koffereik közül csak a nagyobbat adták át, a kisebbiket maga Károly hurcolta; Amál egyik oldalán egy pléd, a másikon a csetlő-botló kislány, úgyhogy az ölelkezéshez valósággal le kellett tanyázniuk. - Na, te most magadra szabadítottál bennünket - mondta Amál nevetve. - Nem ijedsz meg ettől a karavántól!? Eszternek úgy rémlett, hogy az arckifejezése egyszerűbb, közvetlenebb lett; humor, alázat s ami fő, mozgás volt benne. Az a nyers, merev lányarc, amely egy kicsit összeszedve, egy láthatatlan fényképész lencséjére irányítva ült fölöttük, az asszonyévek alatt, úgy látszik, megtanult játszani, lelket tükrözni, elernyedni. - Ó, dehogy, nagyon boldog vagyok - mondta a szokásost Eszter. - Ez a kis Kató? Milyen édes... S ijedten húzta vissza Károly szája elől a kezét, aki jó előre levett kalapjával, kicsi, csontos és hideg kezével és csókra készülő ajkaival egyszerre hajolt a kézháta felé. - Már fogadtam kocsit - mondta a hordárnak -, vigye tán ezt is - emelte meg Károly csomagját, mely sokkal nehezebb volt, mint gondolta. - Abban vannak Károly kéziratai. Nem szereti másra bízni - mentette Amál a takarékosságukat.

A fiáker jó kemény keramitkockákon kopogott végig. A két pesti - Eszter friss kosztümjéből, a hordár meglepett tisztelgéséből, a pompásan gördülő kocsiból megérthette, hogy új, boldogabb elem vette őket a karjába, s az alkalmazkodás percei alatt a szembegördülő városkát kezdték dicsérni. Amál, noha a Máté-család idevaló, kislánykorában volt utolszor Szegháton. Károly pedig csak vonaton ment keresztül rajta. Egy kisebb Csomorkányt vártak, s meg voltak lepetve, milyen városias. - Ez másként kong - mondta Amál -, mint otthon a tégla. - A mellékutcákban meg aszfalt van - jegyezte meg Eszter. - Őszre már a járdákat is kirakják aszfaltlappal. - S mennyi üzlet! Nem látok egy földszinti lakást. Otthon az egész városban nincs ennyi üzlet. - S ez a sok fa - dicsérte Károly is. - Az egész út végig befásítva. - S a virágágyak alattuk. Úgy látszik, az Alföldön is érheti meglepetés az embert. - Nagyon kedves, tiszta kis város - örült Eszter is a tetszésüknek. - Erre a térre már emlékszem - mondta Amál, ahogy a megyeház tere kinyílott előttük. - De akkor még nem volt így parkírozva. - Az a megyeház is egész jó reneszánszmásolat - mondta Károly. - Kár, hogy a fák elfogják a kilátást rája.

Tovább nem lelkesedhettek, mert Eszter előrehajolt a kocsishoz: - Itt megállunk. Mire az ismerős fiákeres rögtön odafordult a nagytér egyik sarkára. - Aha, tehát itt van a híres Máté-patika - mondta Amál, ahogy a mellékutca torkolatánál egy saroküzlet fölött nevük hatalmas négy betűjét a levegőben megpillantotta. Eszter örömmel ismerte föl tréfás meglepetéseiben azt a kis büszkeséget, amelyet az anyjuk nevelt Józsiért a Máté-lányokba. - Ez aztán patikának való hely - mondta Károly is. S mert akkorra már Józsi is jött a patikából, neki is megismételte. - Épp mondom a feleségednek, hogy ennél jobb helyen kevés patika van az országban. - De majd a házamat nézd meg - dicsekedett Józsi, a csókokból kibontakozva. Látszott, sehogy sem akarta átengedni, hogy az új házat Eszter mutassa be a sógorának. Az asszonyoknak is le kellett szállniuk s megvárni őt; a kocsi addig majd előremegy a házhoz a csomagokkal...

A leemelt kislány jó patikaszagot érez, fehér köpenyek gomolyognak körülötte, "milyen édes" - hallja hol a földön, hol a levegőben, s amikorra újra kikerül a mamája mellé az utcára, valami furcsa ízű cukor van a szájában. - Mennyire laktok a patikától? - kérdi Amál a kislány feje fölött, ahogy megindulnak. - Egy perc. - Akkor sokszor beugrasz te is. - Én jóformán soha, Józsi nem szereti... Azt mondja, ő se jön be az én konyhámba. Amál ránéz, hogy van-e keserűség ebben a mondatban; ő nem tűrné, hogy Károly kitiltsa őt a dolgából. De Eszter nyugodtan lépeget, nem látszik rajta semmi sérelem. Elöl Józsi a házát magyarázza a sógorának: "Az utolsó Bergmann-cső helyét is én jelöltem ki: villanyvezeték, vízszerelés, mind az én tervem szerint készült." - Szép kis utca - néz szét Amál. - Nem emlékszel rá? Ebben lakott Lidika nénétek. Akinek a háza helyén a mienk épült. - Csak egészen homályosan. De milyen csinos kis porták. Kik laknak ezekben? - Kereskedők, megyei tisztviselők, kórházi főorvosok. Egy-két birtokos is. Itt nagyobb birtokok vannak a környéken. "Képzeld el, mi volt az - hallatszik Józsi hangja -, annak a sok mesterembernek a szájába rágni, hogy mit akarok." - Úgy látom, itt nem tartják zárva nappal a kapukat - nézett be Amál az egyik kapun, amelyiken akkor ment be a postás. - S milyen szép kert van ott benn, - Igen, szinte versenyeznek a kertekben. Nézd ezt; egy öreg házaspáré. Azt mondják, olyan takarékosak, hogy az utcai ívlámpánál feküsznek le. A kertjükben azonban éjfélig ég a villany, hogy a sétálók benézhessenek. "Senki - szavalja Józsi. - Egy fiatal mérnököt fogadtam, hogy legyen, aki a terveket aláírja."

- Na, ez az - állt meg Eszter. - Melyik? - nézett körül Amál. De a kocsi még ott állt a vasrács előtt, a fizetésre várva; nem lehetett vitás, hogy melyik az. Eszter már tanúja volt egy-két ilyen házbemutatásnak; ismerte a néma játékot a meglepett arcokon. Először valami kába tájékozatlanság látszott; melyik ház lehet az, csak nem az, ott benn a telek mélyén. Aztán az órjási tető tükrözött az elbámulásokban. Józsi meredek tetőt rakott a házukra, a szöge mint az ónémet házaké, csak minden manzárd nélkül. Aztán az tűnt föl, hogy ez a tető valahogy nagyon magasan van. Alul a földszint, az előugró gipszdíszes erkéllyel, aztán az emelet négy ablaka s a német tető alatt még egy kis oszlopos loggia. A néző, aki egy családi házat várt, elképedve méregeti a magas homlokzatot, s az oldalát nézi, hogy torony-e vagy van hozzávaló mélysége is, s ahogy a fejét balra hajtja, nyitott, móroszlopú csarnokot lát; a ház egész oldala nyitva, még egy kis medence is van előtte; hogy egészen olyan legyen, mint egy mór mecset belseje. Az egész épület a telek hátsó sarkába van beszorítva; az előtte levő kert meglehetősen kicsiny; friss gyep, néhány most letűzött fenyő s Eszter Cana indicái.

Eszter, anélkül, hogy különösebben figyelné, Amál okos, szürke szemében is ott látja az elkábulás, meghökkenés, vizsgálódás színváltozásait. Az emberek egy részinél, különösen kezdetben, a meghökkenés őszinte csodálatba és lelkesedésbe ment át. "De hisz ez egy palota. Hány szoba van ebben? Legalább tizenöt s ez az oszlopcsarnok, Józsikám!" Másoknak azonban szivárványlani kezd a szemük, s túlzó magasztalással halmozzák el Józsit. ("Ó, ez a tető, mintha csak Nürnbergben lennénk. És ez az alhambra, Józsikám!"), amelyből Eszter gúnyt érez ki. Az utóbbi időben mind több ilyen akadt, különösen azok között, akik már előbb is hallottak a házról. Amál azonban tapintatos volt, nem szólt semmit, inkább olyan pillantást vetett Eszterre, mintha azt akarta volna megtudni, hogy ő maga mit szól a házukhoz. De Eszter szemében sem büszkeség nem volt, sem szégyenkezés, sem dac. Nyilván tudta, hogy a ház egy kicsit különös, de ő már megszokta, rájött az előnyére, s vállalta, mások bármit gondolnak is. Amálnak ez az egyszerű pillantás, mellyel Eszter az övét viszonozta, még csodálatosabbnak tűnt föl, mint a bátyja háza. Ahogy bementek, megszorította a sógornője karját. - Szóval, ti itt laktok most? - mondta, az udvaron még egyszer körülnézve.

A házból közben előjöttek a várakozók. A csomagok már figyelmessé tették őket az érkezőkre; az előszobaajtóban vártak, mikor tűnnek föl a rácskerítés mögött. A gyereklány már az udvarra elébük szaladt, hogy a vendéghölgynek a kezére bukjon, s a kisgyereket, mintha az egy csodálatos és rég várt teremtmény volna, óvatosan, de nagy készséggel körülbúgja. Erzsi mint súlyosabb személy, az előszobaajtóban maradt, s a két kisfiút tolta a nagynénjük elé. Mialatt az előszobaajtóban a sok hajlásból, csókból és kézcsókból támadt torlasz lassacskán eloszlott, s Józsi a fiákért kifizette, Károly is fölocsúdott első meglepetéséből, s eltalálta a szót, mely sógora hiúságát s az ő igazságérzetét is kielégíthette: - Impozáns - mondta, a házat a tetőtől az erkély lábáig még egyszer fölmérve. - Anyuska írta, hogy nagy, de nem gondoltam, hogy ekkora. Hány szoba van itt tulajdonképpen? - Ebben a pillanatban csak hat. A földszinten egy nagy fogadó, az én szobám s a mellékhelyiségek, konyha, két cselédszoba, mosókonyha, mángorló, egy fürdőszoba. Az emeleten Eszter és a gyerekek szobája, két vendégszoba, egy gardrób s a vendégfürdő. A tetőalja egyelőre még nincs beállítva. - S nem sok ez nektek? - kérdezte Károly. - Sok? Mi az, hogy sok - mondta Józsi büszkén. - A legtöbb ember abban hibázik, hogy pillanatnyi szükségletek számára épít, még azoktól is elspórol valamit. Bezárja magát a házába, mint valami kelepcébe. Később aztán sokkal nehezebb foltozgatni. Én azt tartom, hogy a házat az embernek nem a jelenére, hanem a jövőjére kell szabni. A házalapítás olyan, mint a városalapítás. Abban tudni kell terjeszkedni. Azt hiszed, ez a ház készen van már? Ezen még tíz év múlva is lesz mit építeni. - Akár egy székesegyházon - jegyezte meg Károly. - A központi fűtést még nem tettük be. A vendégfürdő egyelőre nincs fölszerelve. Fönn a padláson három szobának van hely hagyva, csak be kell a falat rakni. Emberi számítás szerint én már nem fogok a házamból kifogyni. - Ha csak valami bibliai pátriárka nem leszel - mondta Károly mosolyogva.

Az előszobaajtóban leomlott a második, kisebb torlasz is, amely a vendégurat fogadta. Józsi redőnyöket húzva és eresztve, ajtókat kongatva, kapcsolókat dugva és csavarva vitte végig a vendégeit a házon. Eszter lesütött szemhéján át is érezte a két kopott rokont, amint jóindulatú tekingetéssel próbálják elleplezni szegénységük gondolatait. Károly arcát szinte papossá tette az igyekvés, hogy irigykedést ne érezzen a falba épített s padlóra enyvezett vagyon láttán. - Amit itt láttok, az mind a legjobb anyagból van - magyarázta Józsi, a fürdőszoba ide-oda csavarható zuhanyát bemutatva s a kályha tartályát megkondítva. - Egy háznak a szerelését kell megnéznetek, hogy tudjátok, mit ér. Az oszlopok s effélék csak arra valók, hogy az épületnek stílusa legyen, az igazi szolid érték az benn van a falakban... S a háznak belülről csakugyan sokkal egyöntetűbb képe volt, mint kintről. Józsi itt csak a jó világításra, a tisztíthatóságra, a szép celluloid burkolatú kapcsolókra vigyázott. A padló mindenütt linóleummal volt fedve; a szobák villanyai előre gyulladtak: a földszintről meg lehet gyújtani az emeletit. Eszter szobájából a gyermekszobait; a fürdőkályha csapját pedig a hálóból is meg tudták indítani. Csak a bútorok voltak az Eszter régi bútorai. A bútorok csak a központi fűtés után következtek Józsi terveiben. A vendégszobában nagymamuska öreg szekrénye állott, s a fogadóban Égetőék soktornyocskás kredence s bővonalú székei örvendeztek a szokatlan fénynek s levegőnek. - Ej, de szép ez a kép - állt meg Károly Eszter szobájában, boldogan, hogy lát valamit, amit szívből dicsérhet. A dédnagyapa képe volt, amely alatt Eszter lánykorában aludt.

Az asszonyok lassan lemaradtak a férfiak mögött. Józsi az új vészjelző készüléket mutatta be Károlynak. A lajosfalvi vészcsengő az új házban sokat tökéletesedett. A hálószobában külön tábla mutatta, hogy melyik ajtó csapódott, a kapu volt az egyes, az előszoba a kettes és így tovább. A gyereklánynak ide-oda kellett szaladgálnia, hogy Károly meggyőződjön a bemondott számok kiugrásáról. Aztán a tető alá vitte föl a sógorát, megmutatta neki a napozót, s hogy hova lehet még három szobát beiktatni. Az asszonyok ezalatt a vendégszobába húzódtak, s megkezdték azt a járás-kelést, amelynek a során a legjobban gyűrődő ruhák a szekrénybe vándorolnak, a tiszta törülközőbe kéznyomok áznak, a kislány új ruhát kap, s egy biztató hátbalökéssel a gyereklány gondjaiba kerül. - Józsi most kitombolta magát - jegyezte meg Amál a szekrényajtó mögül ebben a vándorlásban. Hangjában volt egy kis fölhívás: na, ha akarsz, most panaszkodhatsz. De Eszter kitért ez elől a cinkos hang elől. - Igen - mondta, egy nyaláb gyerekfehérneműt nyújtva a szekrényajtó mögé. - Nem hinnéd, mennyi gond van egy ilyen építkezéssel, s Józsi a legkisebb részletnek is maga járt utána. - Legalább lekötötte egy időre - jegyezte meg Amál, s kilépett a szekrényajtó mögül, hogy Eszter arcát is lássa. - Mit mondtál? Mennyi ideig tartott az építkezés? Egy évig? Elég költséges szórakozás egy életre. S vizsga pillantást vetve Eszterre, fölnevetett. De Eszter erre sem felelt. - Ugyan mibe kerülhetett? - vetette oda Amál, mintha csak most ötlött volna az eszébe. - Ki tudja azt most, ezzel a pénzzel? - tért ki Eszter a válasz elől. Aztán, hogy Amál egy akasztóval megint a szekrényajtó mögé ment: - A nagyobbik tanya, azt hiszem, benne van - tette hozzá mégis, egyszerűen.

Eszter érezte, hogy sógornőjének pillantása, ahányszor ráfordul s újra és újra besüllyeszti őt oda, ahol egyik asszony a másikat szétszedi s fölméri, mindig több ámulással tér vissza rája. Ahogy most hirtelen visszafordult, szinte türelmetlenül szaladt végig rajta, hogy hol lóg ki valami ebből a nyugalomból. De Eszter úgy állt ott, mint aki nem akarja, hogy sajnálkozzanak rajta. - S hogy jutott ehhez a háztervhez? - kérdezte Amál egy árnyalat ingerültséggel a bátyja ellen. - Ő maga állította össze, német folyóiratokból - mondta Eszter vontatottan. - Építész nem is volt? - Volt - mondta Eszter mint aki tudja, hogy itt nincs valami rendjén. - De ez csak a rajzokat csinálta meg, s a kőművesmunkára ügyelt. - És neked nem volt megjegyzésed az egészre? - ült le Amál a kofferjére, s a kínos arccal vizsgázó Esztert nézte. - Gondolhatod, hogy megijedtem. Énnekem Józsi nem szólt semmiről sem. Örültem, hogy lesz egy kis otthonunk. Fogalmam se volt, mi készül itt. S amikor rájöttem, már nem lehetett változtatni rajta. De végül is, amit beépítettünk, az megvan - mondta csendesen a jól bevált, magának is sokszor elmondott vigaszt. - Hátha elveszett volna a pénzromlásban. S hidd el, sok előnye van a háznak. A takarítás például percek alatt megy, s lenn a nyitott terasz, az az oszlopos, olyan jó a gyerekeknek. Hozattunk egy kis homokot. Józsika s Lőrincke olyan édesen el tudnak játszani. Ne nézzük meg őket?

A vendégszobai beszélgetés másnap a városi kertben folytatódott. Károlyt berakták a könyveivel a másik vendégszobába, s a medence előtt megalakult a kis karaván: a sportkocsiban a vendégkislány, mellette a két fiú, a kocsi fogantyúján a gyereklány. Eszter és Amál mögöttük lépdeltek, azzal az anyai járással, mely lépést tart a gyereklábbal, s mégsem lesz őgyelgéssé. Eszter a kosztümje helyett most egyszerű blúzos szoknyát vett fel, nem akarta, hogy a sógornője kényelmetlenül érezze magát. Így ballagtak le, a sűrűn megemelt puha és szalmakalapok közt, a városon átfolyó holtágnak, mely egy csomó völgynek lejtő kertet húzott be maga után, a hátrafelé nyílt udvarok közé. Amál nem győzte a szülővárosát dicsérni. - Milyen tiszta, skatulyából kivett város. Mennyi lakosa van ennek? - Fele, mint Csomorkánynak. - S nem is lehet egy napon említeni. - Apuska haragszik is rá - mondta Eszter mosolyogva. - Azt mondja, ez a vérdíj; az aszfalt meg a sok középület. Ő, tudod, mindig azt szerette volna, ha nálunk kezdenek el építkezést. - Tudom - mondta Amál. - Hisz írt is erről egy füzetet, ugye? - tette hozzá kissé megzavarodva. Égető náluk izgága, hóbortos ember számba ment, s Amál félt, hogy Eszter a Wiesmayer-ház véleményét látja az arcán fölcikázni. - Nem is szokott átjönni? - kérdezte, hogy valami közömböset kérdjen. - Amióta a ház elkészült, még nem tudtuk átcsalni. Azt mondja, ez nem igazi virágzás. Ezt azért kapták, mert kormánypártiak lettek. - S istenem, nincs igazuk? - mondta Amál egy kis elkomorodással, melyet Eszter csak később értett meg. - A városok is igyekeznek boldogulni. Itt legalább érzel egy kis műveltséget - mondta, a holtág hídjáról a városba visszanézve. - Apuska azt mondja, ez nem műveltség, ez csak máz. Arra költik a megye pénzét, hogy az ürességet csillogtassák... Nem fejezte be a mondatot, mert érezte, Amál mit gondolna közben. - Na nézd - mondta. - Itt kezdődik a városi kert. Ezt Máté nagypapa ültette polgármester korában. - Hát nem gyönyörű? - nézett körül Amál az öreg fák közt. - Kezdek büszke lenni a nagyapámra. Az ott a kisuszoda, ugye? Erre emlékszem már, itt tanultam úszni. S itt is mennyi a virág. Ezt a sok petúniát és oroszlánszájat, ezt is a kormánytól kapják?

Letelepedtek az uszoda melletti játszótéren. Kis Lőrinc ásójával azonnal nekifeküdt a kavicsnak. Józsika azonban állva maradt, s csak a parancsokat adta: ezt ide tedd, nem oda, ide: itt most egy dombot kell csinálnunk. A kislány előbb csak állva nézte a csodálatos lényeket, aztán maga is leguggolt, végre egy marék kavicsot is fölvett, odábbdobta, s nézte, hogy a fiúk fölfigyelnek-e rája. - Látod, Lőrincke az mindjárt ás, túr - mutatta Eszter -, Józsika meg csak parancsolgat. Most egy dombot csinálnak, de ő le sem hajol; csak áll, a tenyerét kifordítva. Már a pólyában sem úgy tartotta a kezét, mint más gyerek, hanem tenyérrel kifelé fordítva. Mintha azt mondaná, hozzám ne érjetek, be ne piszkítsatok. - Menj, hordd te is - szólt rá a kislányra bátorítóan, s lehajolt a gyerekek közé. Amál nézte őt, s a levett kalapokra, a városon át feléjük fordult pillantásokra gondolt. Szinte jó volt a szép, egyenes asszony mellett menni, akit mindenki ismert, akinek mindenki köszönt. A kalaplevétel előtt járó pillantásokban ott volt, hogy a város hogy gondolkozik a sógornőjéről. Egy szép, üde lénynek szokás így köszönni, aki ott jár a látóhatárunk szélén, nem hallottunk róla semmit, amitől pajkosan csillanhatna a szem, inkább egy kis részvétkeltő magány borong körülötte, nem több, mint amennyi a tiszteletadást könnyűvé és őszintévé teszi. - Téged sokan ismernek itt - mondta Amál, mert megint elment előttük egy úr, kalapját levéve. - Kisvárosban mindenki ismeri egymást - mondta Eszter -, de össze nem járunk senkivel. A Máté-rokonságból az asszonyokkal. - Nincs egyetlen barátotok sem? - Józsi, tudod, unja a társaságot. Tavaly még jártunk Kürtiékhez. Az előbb azt kérdezted, a virágot is a kormánytól kapjuk-e. Hát ettől a Kürtitől. Ő a városi kertészet vezetője. Ami gyümölcsöt meg zöldséget elad, abból van a sok virág... Amál kíváncsian nézett a sógornőjére; tudni szerette volna, hogy ez a gyöngéd hangsúly a virágoknak vagy a kertésznek szól-e. De Eszter figyelme a gyermekeken volt. - És miért maradtatok el? - kérdezte Amál. - Tudod, a gépek meg a virágok, azok nem férnek össze - nevetett Eszter. - Mindig azon vitatkoztak. Aztán jött a házépítés. Az asszonnyal meg-megnéztük egymást, de Józsi nem ért rája. - S most? Most kész a ház. - Ó, most is van... Patikafejlesztés, autóbuszvállalat, hiszen majd meglátod... De nem is kell énnekem társaság - tette csendesen hozzá. - A gyerekek a legjobb társaság. Ha így belefeledkeznek a játékba, órák hosszat el tudok lenni velük.

Ebédnél Józsi előhozta a strandot. Délután okvetlen ki kell mennünk a strandra. Károlynak ő majd ad fürdőruhát, de a strandot, főként az utazást oda-vissza, ki kell próbálnia. A strand eddig ismeretlen dolog volt Szegháton. A diákok ugyan ki-kijártak kis biciklis nyájakban a folyóra fürödni, de abban is volt olyan, aki fölnőtt, s nem volt kinn a Tiszán. A felnőttek látták a színházi lapokban a strandolókat, nekik azonban nem volt strandjuk: a strandolást Józsi vezette be a városban. A bevezetéshez voltaképpen csak az kellett, hogy autóbuszjáratot állítson be, amely nyáron át minden órában megtette oda-vissza a Tiszára a négy kilométeres utat. Az autóbuszt Józsi részletre vette meg (a rossz pénz miatt dolláralapon), de nagy reményeket fűzött hozzá. Amikor a kis társaság - a négy felnőtt s a gyereknyáj - a patika elé kiért, Józsi már az autóbusznál volt, s hol belemerült, hol kiemelkedett a nyitott motorházból. Az olajosképű sofőr a szakértő, a jegyszedő, a műkedvelő, a hátra-hátranyomott gyerekek pedig a bennszülöttek mohó szemével nézték ezeket a megmerüléseket, míg az utasok, néhány szatyros lány és diák, az aszfalton őgyelegtek, vagy az autóbusz lépcsője s a járdaszél közt végeztek ingamozgásokat. Maga az autóbusz egész rendes kis jármű volt, zöld oldalán s a homlokán is kinn volt a tábla: Tiszai strandfürdő s a másik oldalán: Máté patika. A kocsi is teli volt táblákkal: Máté-arckrém, Máté-tyúkpor, Máté-egérirtó s más Máté-készítmények hirdetései.

Józsi, ahogy meglátta őket, intett, hogy csak szálljanak be, mindjárt jön ő is, s még egy utolsó tanácskozásba merült a fölülő vezetővel. - Látom, kihasználod az autóbuszodat - mondta Károly a táblákra mutatva, amikor végre a sógora is fölszállt az autóbuszra. Józsi büszkén nevetett. - Kérlek, nem megvetendő hirdetési lehetőség. Naponta száz-százhúsz embert viszek ki. Ez fölmegy, ha az üzem begyúl, két-háromszorosára, nem beszélve a vasárnapokról. Ez egy szezonban legalább három-, uszkve ötezer ember, cirka húszezer alkalommal. S ez mind mit tegyen szegény? (Indulhatunk, János, intett közben a kalauznak.) Be van ide zárva, kénytelen nézni a tábláimat. S ha akarja, ha nem, a Máté-egérirtó beleszögelődik az agyába. Ha azt hallja, hogy valahol sok az egér, már csak azért is, hogy mondjon valamit, megkérdi: mért nem vesz egérirtót a Máté patikából. - Józsinak ebben igaza van - mondta Károly, s a feleségére nézett. Közben azon gondolkozott, mért nevetséges az, amit Józsi mond, holott a nagy reklámbölcselők körülbelül ugyanezt mondják. - Az ember egyszerre több legyet üt - kiabált Józsi, mert az autóbusz már jól nekizúgott a nyílegyenes tiszai útnak. S mit csinálsz télen az autóbuszoddal? - kiabált vissza Károly, hogy érdeklődést mutasson. - Ez éppen a vicc. Beállítom távolsági forgalomra. Az első télen csak Csomorkány és Szeghát közt járatom. Aztán fokozatosan az egész megyét behálózom autóbuszjáratokkal. - Az egész megyét? - ismételte meg Károly, mert nem tudta, hogy jól értette-e. - A vonat az a múlté, barátom - ordította Józsi a sógora füléhez hajolva. - Azt mondom, a múlté. - Töltéseket építeni, síneket rakni le, amikor az ember nyolcvan kilométeres sebességgel szabadon mozoghat. Gondolkoztál már rajta, milyen anakronizmus egy vonat? Annyi buta kocsit összeakasztani. Ha minden kocsi külön szaladna, negyedóránkénti járatokat lehetne fönntartani. - Negyedóránként? Bravó! - mondta Károly, aki a fordulóban kissé messzebb rázódott, s az egészből csak ezt az egy szót értette meg. - Ez persze még távolabbi dolog - mondta Józsi érthetőbben, mert az autóbusz lassított már. - Egyelőre maradjunk meg a szűkebb realitásnál. Én csak reális üzletekkel foglalkozom - ismételte meg, s fölállt, utat nyitva, hogy az utasok, akiknek a fejébe egy-két szava belerázódott, ámuló pillantást vetve rá, leszállhassanak.

A strandfürdő elég szerény kis vállalat volt. Néhány fürdőkabin, amit a vendéglős az uszodától kért kölcsön vagy rossz deszkából ütött össze, s a kis deszka-kantin, előtte néhány tarka abroszú asztal. A fürdőzők nagy része azonban nem itt vetkőzött, hanem a folyóparton, a fűzfabokrokban. Az a térség, amely a dunai fürdők homokját helyettesítette, egy fátlan lejtő volt, gulyalejáró a régi pásztorvilágban. Itt próbálgatták egy gyepesebb részen az új városi szórakozást, bőrzsírozást, napozást s egymás szemlélgetését a strandolók. A ruhák még nem voltak a későbbi merész trikók, a nők bőblúzos, szoknyás fürdőruhákban ültek, s egy kicsit röstellték még a meztelen combjukat; a magukra adó férfiak is hosszú fürdőtrikóba rejtették mellszőrüket, csak egy-két gimnazista ugrált otthonosan a tornanadrágjában. A táj azonban az ősi tiszai táj volt, a kanyargó folyót kísérő árterület; a víz változását jól bíró fűzfák széles szalagával egy darab időtlen őskor, melyet a folyó húzott be s tartott fönn itt a népes városok s a megművelt földek között a lecsapolt nádasok, a hódos tavak és kenderáztatók emlékéül. A strandfürdő fölött álló autóbusz úgy pillantott le a fűzfák résén a messze dél felé ballagó uszályokra, mint egy új világ állata a hirtelen előbukkant ősi faunára. A vendégek megilletődve nézték a váratlan magányt, melyet a kis folyó teremtett itt, s Józsi vállalata sem tudott kikezdeni. - Egyelőre csak a közlekedést kell biztosítani - mondta Józsi a töltésen megállva. - Ha az emberekben megvan az igény, s hozzászoktak a helyhez, egy kotróhajó dob ki majd homokot, s ide föl egy szép kis beton csarnokot építhetünk. S miután elmondta, hol lesz a vendéglő, a kabinsor, a cukrosüzlet; még egyszer kinyitotta a motorházat, s visszarobogott a patikájába.

Ezalatt a gyerekek is megpaskolták a vízszélt kis térdecskéjükkel, s miután lúdbőrző testüket a lepedőben fölszántották, odaültek a partra, s nézték a Károly bácsi építményeit. Józsika rendelte, hogy mi épüljön: vár, alagút, patika. Lőrincke fejét a földdel párhuzamosan téve bekukucskált, hogy csakugyan át van-e fúrva; a kislány meg a vödrével szaladgált, s a fiúk nagy bosszúságára vizet öntött a lyukba. Amál és Eszter, miután bő szoknyájukban egyszer megmerítőztek, egy bokor alá húzódtak. Egyikük sem mert nagyon fürödni. Amál amióta asszony volt, görcsöket kapott a hideg víztől, Eszter pedig olyasmit hallott, hogy állapotos nőknek (s gyanús volt magának, hogy az) nem jó sokat fürödniük. Így hát, a bokrok alá húzódva, a fény s árnyék változását élvezték combjukon s fürdőruhájukon, s tisztes távolból nézegették a fürdőzőket. A legtöbben most szoktak össze a meztelenség érzésével; az asszonyok a lábukra ültek, s úgy szaladtak neki a víznek, mintha egy szobán kellett volna kellő öltözet nélkül átfutniuk; mások cipőbe rejtették bütykeiket, s csak a víz szélén léptek ki belőle; a férfiak pedig izmaik terjedelmét igyekezték növelni, s mint valami tábornokok fonták össze mellükön a karjukat, hogy a békájuk nagyobbnak lássék; ugyanebből a célból a vállukat dörzsölték, s aggodalmas pillantásokat vetettek vékony, visszeres lábukszárára. Amál nem ismert senkit, s a meztelenségükből próbálta kitalálni, ki mi lehet. - Annak a szép lúdtalpnak a gazdája nyilván fogorvos - mondta. - Nem, az egy Máté-atyafi, a cukrászda tulajdonosa. - De ez a gyönyörű hajzatú ifjú itt előttünk csak borbélylegény. - Vigyázz, az a polgármester fia. - S az a kis tökalsó? Eszter boldogan válaszolt s nevetgélt a sógornőjével. Olyan kedves volt itt ülni egy másik asszonnyal a fűzfabozót alatt, s nézegetni a meztelen sziluetteket. Mintha csak az ő mulattatásukra rajzolta volna föl valaki a víz és a fák zöld reflexeivel játszó levegőbe.

Üzletzárás után a patika is kiruccant a Tiszára megmerülni. - Nézd az új sógort - bökte meg Eszter Amált... - Az, aki most lépdel kifelé. Most odaszól Józsikához. - Ez hát az a bizonyos Antal - nézte meg Amál. - A menéséről inkább professzornak gondolná az ember, mint patikusnak. - Nagyon megfontolt ember - mondta Eszter. Tulajdonképpen dicséretnek szánta, csak amikor kimondta, akkor vette észre, hogy rossznyelvűségnek is elmegy. S olyan bizsergető volt, úgy nevetni rajta Amállal, mintha rossznyelvűségből mondta volna. - Voltaképpen hány éve fontolkodik már? - vette át a hangnemet Amál. - Három-négy? Azt hiszem, azonos a lajosfalvi levelekben szereplő kisegítővel. - Ó, akkor még nem volt komoly. Tulajdonképpen csak tavaly kezdődött, amikor hozzánk került. - Na és mennyire vannak? - Most hazautazott Micike - mondta Eszter, de a hangján érezni lehetett, hogy ez nem közönséges hazautazás, ebből ki kell derülnie valaminek. - A távolság varázsa - nézett rá fürkészve Amál. - Vagy abban bíztok, hogy levélben bátrabb lesz? - Antal nagyon értékes ember - mondta komolyabban Eszter, aki sokallta már, hogy ebben a fontos tárgyban, amely olyan rég foglalkoztatta, így tréfáljanak -; Józsi azzal a gondolattal foglalkozik, hogy üzlettárssá teszi. - Üzlettárssá, hogy? - pillantott Amál Eszterre meglepetve. - Százalékot ad neki - felelte Eszter egyszerűen.

Amál csodálkozva pillantott a sógornőjére. Szerette volna tudni, mit gondol Eszter erről a "százalék"-ról. Ne értené, hogy ez a Micike hozománya, hogy ezt voltaképpen ő adja neki? Vagy olyan természetesnek veszi? Faggatózás helyett azonban tovább tréfálkozott. - Nézd a sógor urakat - mutatott Károlyra és Antalra, akik a gyerekek fölött már összeismerkedtek. - Nincs valami nevetséges a férfiakban levetkőzve? Egy fiúnak olyan a teste is, mint az arca, friss, éretlen. A férfiaknak azonban mintha csak a fejük érne tovább: az agyvelő egyre több ráncot, emléket, foglalkozási bélyeget rak rájuk. A test meg valahogy elszárad alatta. A ruhájuk jobban hozzáillik a fejükhöz, mint a testük. A törzs, a lábszár inkább csak a fogas, amire az egészet fölakasztják. No, nézd meg Károlyt. Egy fej, néhány pipaszáron. - Milyeneket beszélsz - nevetett Eszter elpirulva. Ő sosem tudott volna Józsiról így beszélni, egyáltalán csak célzást is tenni a hasára például. De abban volt valami merész és kedves, hogy Amál, aki olyan jól kijött Károllyal (hogy ismeri a könyveit, írásait), így mer tréfálkozni a szikárságán. S most, hogy nemcsak a fejüket nézi, neki is olyan mulatságosak, ahogy a két vékony lábukon, a befelé lejtő bokájukon s a nagy gömbölyű térdükön ott állnak a vízben.

- S az a nő, aki most odament hozzájuk? - kérdezte Amál egészen másképp, arcának és szembogarának azzal az összeszedésével, mellyel az egyik nő kémleli a másikat, ha az számba jöhet. - Az a másik segédünk, Privorszky Adél. - Csak úgy Adél? - mérte végig Amál a csípőjét. - Elvált asszony, de a leánykori nevét használja. - Elég ellenszenves alak - mondta Amál. - Biztosan nagyon emancipáltnak tartja magát, amiért egy vízparton hosszú szipkából cigarettázik. Egy patikusnő, akinek fogalmai vannak az új asszonytípusról... S az a konty? Úgy van föltűzve, mintha kérné, hogy kócoljatok össze... Eszter érezte, hogy Amált az ura nyugtalanítja (pedig szegény Károly ugyancsak nyugodtan állt ott), hátha abban is gondolatok támadnak, csak más mellékbizsergéssel, erről a kontyról és erről a szipkáról. - Józsi azt mondja, nagyon reális, jó üzletasszony. Kitűnő üzleti ötletei vannak. Elém is őt állítja mintaképül - tette hozzá nevetve. - Reális érzéke? Az lehet - mondta Amál, még mindig a gyerekek fölött álló három embert nézve. Aztán hirtelen Eszterre fordította a szemét, s összehúzott arca és szembogara mély bámulattól lett ernyedt. Eszter megértette, mire gondol. Amál azt gondolja, ő nem tűrné el, hogy az ura egy más asszonyt állítson elé mintaképül. Tán még féltékeny is lenne Józsira. De ő ismeri Józsit. S félig pirulva, félig nevetve állta el Amál pillantását...

A nyár többi napja úgy telt el, mint az első. A reggel egy tanácskozással kezdődött a lenti nagyszobában. Ilyenkor még mindenki mélyen aludt, a gyereklány is, csak Erzsi kezdte meg a koccanásra is vigyázva munkáját a fogadóban; a székek ráborítását a nagy asztalra, s a partvis ide-oda csúsztatását a fölhajtott szőnyeg helyén. Első mozdulataira Eszter is föltűnt nesztelen, pongyolájában a lépcső tetejében, s (Erzsi a partvisnak támaszkodva, Eszter egy székre gubbasztva) hozzáfogtak az aznapi haditerv megbeszéléséhez. Eszter elég szeszélyesen kapta a kosztpénzt, s ugyancsak össze kellett vetni a kamrában levőket a kintről vásárlandókkal, hogy mégis annak a gondtalan bőségnek az érzését kelthessék, mely olyan fontos a vendég nyugalmához. Erzsi viszont sokat adott arra, hogy az ő hírét kis smucigságokkal el ne rontsák. A megbeszélés így apró alkukból állott. Erzsi például azt mondta, hogy a húshoz már új uborkát s gyümölcsül barackot kell föladniuk, Eszter viszont azt gondolta, nem tenné-e meg az eltett káposztás paprika s az olcsóbb cseresznye is. - De tetszik tudni, a gyógyszerész úr hogy odáig van a tejfölös uborkáért - mondta Erzsi. Vagy: - Én két nap egymás után cseresznyét nem adok föl. Így Eszter örült, ha a fölösleges harmadik kiló húst vagy az ebéd előtti sört megtakaríthatta.

A megbeszélés rendesen úgy ért véget, hogy Erzsi a linóleumon állt meg egy utolsó szóra a partvissal, Eszter pedig a képek sarkán a portörlővel. Először a földszintet takarították végig, s csak aztán nyomultak föl a lépcsőn az emeletre. Nyolc felé Józsi apró szeme s óriási ásítása is megjelent a hálóajtóban. - Az úr fölkelt - adta le Erzsi a vészjelt, s ettől fogva a gyors, nesztelen lépések közös célja az volt, hogy amikorra az úr a fürdőből előkerült (ami szerencsére elég soká tartott), a nagy tálcára rakott kakaó, vaj, lekvár a bojtos szalvétácskával a fogadóasztalon legyen. A vendégek ajtaja előtt mindig csak lábujjhegyen volt szabad elmenni, s a ház, Józsi néhány erőteljesebb ásítását nem számítva, olyan volt, mintha pantomimet játszottak volna. Csak amikor a vendégajtó mögül az első támolygó lépés, redőnyhúzás, gyermeknyöszörgés csalhatatlanul kihallatszott, akkor indult meg szobalányköténykéjében a gyereklány az emelet felé. Ugyanakkor rendesen már Józsika és a kis Lőrinc is leadták azt a rosszkedvű jelet, mellyel gyermekek szokták önmaguk és a világ tudomására hozni, hogy az édes nemlétből a szemkinyitás, mosdatás, cipőhúzás kedvetlen birodalmába visszaérkeztek. Ettől fogva a gyermekek kikészítése volt a napszak fő szólama. Ebben már Amál is részt vett, s a dörzsölt testek, ásító szájak, a cipőhúzásra elhagyott lábak összevisszaságából lassan ki is bontakozott a három friss, csinosan öltözött gyerek. Ilyenkor már csak Károly nyugalmát kellett biztosítani. A gyerekeket előbb a folyosó lépcsőjére s a medence köré terelték, később pedig, hogy még teljesebb legyen a csönd, a kis uszodához vonultak ki velük, vagy az utcabeli sokgyerekes Mátéékhoz mentek át rajcsúrozni.

A délelőtt legértékesebb óráiban így csak ketten voltak a házban: a vásárlásból hazatért Erzsi, a főzést előkészítő munkában, hagymavágásba, húsverésbe, főzelékpucolásba elmerülten s Károly, aki a magyar irodalom rövid történetét írta meg a kultuszminisztérium megbízásából úgy, hogy a magyar kultúra keresztény volta s kultúrfölényük a Duna völgyében minél jobban kidomborodjék. Amikorra a hús s a magyar irodalom is puhult a szigorú fazekakban, Eszter és a család is visszakerült, s az ebédet előkészítő nagy rohamban a vendégasszony is részt vett már. Eszter a régi körülérő intézeti kötényét kötötte föl, s az ételek berántásában segített: Amál a salátát állította össze, a gyereklány, Erzsi szigorú pillantása alatt, az edényeket hordta az asztalra. Csakhamar Károly is előtámolygott munkától elnyűtt arccal a szobájából, s a gazdátlanul csetlő-botló gyerekeket próbálta a medence körül elszórakoztatni. Józsi kapucsapása volt a jel a levesestál előrohanására. Ha ilyenkor a tál nem volt elöl vagy a terítés nem volt befejezve: a gyereklány, sőt, Eszter is megkapta a magáét. "Azért szeretem legjobban magam" - morogta ilyenkor, vagy "nincs lábad, mit szuszmogsz" - rivallt rá a kislányra, a lódítást egy-egy könyökdöféssel megtoldva.

Ahogy az ebéd gondja fogyott, úgy nőtt a délutáné. A kávézás már rendesen csendes tanakodásban, felhőnézésben telt el. Ha az idő szép volt, nemigen lehetett kibújni alóla, hogy a strandra kimenjenek, mert Józsi számon kérte rajtuk. Ő ugyan ritkán fürdött meg, de egyik vagy másik járattal ki-kicsapott, s ilyenkor a vendégszeretet jeléül valamelyik fényképezőgépe is ott volt a nyakában. Józsit egészen más érdekelte a fényképezésben, mint Eszter keresztpapáját. Az a népéletet, a tanyákat, a szép gazdákat szerette fényképezni. Józsi foltokról, kontúrokról, kiszűrésekről, kettős árnyékról s más effélékről beszélt. Ha Amált és Esztert a bokrok alatt lefényképezte, az árnyéknak kellett minél szebben elhelyezkednie a ruhájukon. A gyerekeket pedig úgy vette le a vízparton, alulról valahogy, hogy egész órjásokká nőttek a felhők közé. Olykor Privorszky Adélt is lefényképezte, amint egy fűztönkön cigarettázott. A legnagyobb mulatsága azonban az volt, ha Erzsit kapta a lencséje alá. Mosogatás után ugyanis Erzsi is bezárta a kaput (ilyenkor csak a kis fekete puli, Bojtár maradt otthon, az előszobaküszöbre sunyítva), s kiment a strandra, nem fürödni, csak nézelődni. - Na, álljon oda, hadd örökítem meg magát - csapott le rá Józsi. Ilyenkor Erzsi, mint egy kislány, visított s huzakodott: - Jaj, ez a gyógyszerész úr. Visszafelé azonban tele volt az autóbusz a meséjével. - Ó, ez a Józsi úr - mesélte ilyenkor visszamenet a jegyszedőnek. - Mindig erőszakoskodik, hogy levesz. Mi van énrajtam levenni való? Mondom neki, vegye le azokat a pucér nagyságákat. S a szétszaladt arcával mutatta, hogy tudja ő, mért kaptak rá az urak a strandolásra.

A jól beosztott napban azonban mindig maradt egy magányos félóra, amit a két asszony egymásnak szentelhetett. Az oszlopos folyosón vagy a kis uszoda mellett, ha a gyerekek beavatkozás nélkül is eljátszottak, vagy ebéd után, amikor gyermekfektetés ürügyén, a kávézó férfiak mellől kiszöktek, s a csendesen szuszogó arcok fölött sutyorogtak; a leggyakrabban mégis kinn a strandon, mialatt Károly, bokáig a vízben, új barátjával, az egyik helybeli tanárral beszélgetett. Ilyenkor néha egészen el lehetett tűnni; különösen, ha Erzsi szeme is ott volt a gyerekhadon. Az apadt vízben, a fűzfák gyökerén ugrálva messze fölgyalogoltak a folyóparton - egy kis gyepes helyig, ahová csak néha jutott el egy-két visítás vagy loccsanás a strandolóktól. Máskor a vendéglősház ladikját kérték el; Amál tudott egy kicsit evezni, s azon tűntek el az emberi szemek elől. Eszternek ezek a kettős félórák mind kedvesebbek lettek. Hisz összebújtak ők Micikével is, ha átjött, úgy mint régen a tyúkketrecen, de ez a bizalmasság egészen egyoldalúvá vált. Micike szenvedélyesen szerette őt, de úgy, mint a fuldokló a mentőkötelet. Arra nem is gondolt, hogy egy olyan boldog és szerencsés asszonynak, mint Eszter, megtárgyalnivalója is lehet. Az ő szemében Józsi aranyfiú volt, a patika a megye legjobban menő patikája, az új ház a város legeredetibb háza, s nekik kettőjüknek is a legtökéletesebb, legharmonikusabb házasoknak kellett lenniük, mert mindez így volt érv az ő nehezen szövődő házasságában. Eszter nem is várta, hogy másképp legyen, hisz hiába voltak egykorúak ők, Micike kimaradt az asszonyi dolgokból, amelyek Esztert foglalkoztatták, úgyhogy Eszter is csak egy szerencsétlen kislánynak tekintette, akivel törődnie kell az embernek, anélkül, hogy tőle törődést várna. Amálban ez volt az újság, hogy Amál kíváncsi volt rája, úgy pillantott rá, mintha neki valami titka lenne. Sokszor ő egész mást csinált, a gyerekekkel foglalkozott, varrt, s azon kapta, hogy tűnődve nyugszik rajta a pillantása. Eszternek nem volt titka, ő legalább nem tudott róla, de jólesett neki, hogy egy másik asszony, egy városi, művelt nő, Károly felesége foglalkozik vele, s ki szeretne valamit találni, amit ott érez az egyenes járásában, a mérsékelt viselkedésében. S ez nemcsak kíváncsiság volt, a nagyvárosi asszony időtöltése. Amál maga is szeretett volna elmondani valamit. Az ő titkán a maga titkát méregette, mintha arra vágyott volna, hogy ők ketten valamiben, az élet felől megegyezzenek. Ez olyan szokatlan, édes játékot vitt a beszélgetésükbe, amit Eszter idáig nem kóstolt még. A legjelentéktelenebb tárgyról indultak el, s egyszer csak ott voltak az élet közepén. Például, hogy Józsika kihez hasonlít, meg Lőrincke ehhez hasonlít; az egyik Égető, a másik Máté. Milyen érdekes a családokban ezt a keveredést nézni. Eszter, úgy látszik, jó nyugodt keveredés, de van, akiben - s ő is ilyen - mintha nem akarnának az ősök összeférni.

Eszternek a nyugodtsága különösen izgatta Amált. Ezt hozta elő egy kiruccanásukon, a városkerti vendéglőben is. A gyerekek aznap a cukrász Mátééknál voltak; ők pedig éltek az anyai függetlenség kis résivel, hogy egy szál virággal a blúzukban megszökjenek hazulról, s egy pohár, férfi nélkül elfogyasztott sörben élvezzék az asszonyi merészség borzongását. - Milyen kellemes itt veled ülni - szólalt meg hirtelen Amál, hogy egy percre mind a ketten elhallgattak. - Olyan szép nyugodt életed van. Én is rég voltam ilyen nyugodt, mint nálad - mondta, s a szemén csakugyan az látszott, hogy a platánok magasban vibráló levelei az egyetlen mozgás, ami a lelkét bodrozgatja. - Szinte túlságosan is nyugodt - tette hozzá Eszterre gondolva s nem önmagára, miközben néhány kiflimorzsát az ujja hegyével fölcsipkodott. - Könnyű nyugodtnak lennem - mondta Eszter. - A gyerekek egészségesek, hiányt nem szenvedünk. - Az nem attól van - tiltakozott Amál. - A gazdag emberek még nyugtalanabbak... Most már én is nyugodt vagyok, de emlékszel, milyen voltam lánykoromban? - Nyugtalan voltál? - kérdezte Eszter meglepetve, mert ő épp az Amál hidegvérét csodálta. - Nagyon. S homlokára mintha a régi fájdalmakkal a régi merevség is feljött volna, még a szemöldökét is fölhúzta kicsit. - Az ilyen nyugodtságot nem adják ingyen. A tiedet sem, Eszter. Énnekem ne mondd. Te nem vagy hülye - mondta -, hogy magadtól nyugodt légy. - De, úgy látszik, hülye vagyok - mondta Eszter olyan egyszerűen, hogy mindketten elnevették magukat. - Sosem volt az, hogy elszaladj innét vagy onnét, ahol éppen voltál? Olyan vallatóan nézett rá, mintha nagy érdeke függne attól, hogy Eszter mit válaszol. - Talán az első hetekben... Amikor Lajosfalvára kerültem - mondta kínosan, mert a zárkózottság s a zsendülő barátság szembe kerültek benne. - De aztán hamar beletörődtem - tette hozzá. - És itt? Azóta? Ne vedd úgy, hogy a sógornőd vallat. Józsi nagyon derék fiú, de azt mégsem tudom elképzelni, hogy te az esküvő óta itt ülsz, és azt hajtogatod, hogy milyen jó nekem e mellett a Józsi mellett.

Eszter nem felelt mindjárt. Olyan nehéz volt az Amál kérdésein át nézni az ő asszony-sorsát. Jó? Mit ért Amál azon, hogy jó? Lajosfalván még ő is mondta, hogy jó. Arról akarta meggyőzni magát és Józsit is, hogy ők ott boldogok. De boldog: az csak szó. Az emberek azt mondják: boldog, hogy ottmaradjanak, s azt mondják: boldogtalan, hogy elfuthassanak. De ő úgyis itt van, szó nélkül is. - Pedig énnekem őmellette kell jónak találnom - mondta elmosolyodva. - Te nem vagy őszinte, Eszter - mondta Amál egy picit megbántottan. - Azt akarod elhitetni, hogy úgy mentél át az életen, mint a Megyeház téren. - Mielőtt Lajosfalváról eljöttünk - mondta Eszter mélyen elpirulva. Ostobaságnak tartotta, hogy előhozza, hisz olyan semmi volt az egész. De megijedt, hogy Amál hazugnak tartja. Amál merev szemmel, fölhúzott homlokkal várta a folytatást. - Egy orvos. Elég jól hegedült, s néha játszottunk... Ahogy mondta, a szó olyan hihetetlenné tette a régi, enyésző emléket. Ezt sokszor érezte, hogy amit az ember a belső dolgaiból kimond, az egyszerre olyan, mintha hazudta volna. - Ennyi az egész? - Egyszer aztán mondott valamit. - Na és? - Mit és? - húzta föl most Eszter a vállát kissé megbántottan. - Nem volt több! eljöttünk. - Hol van az az orvos? - kérdezte Amál egy kis gondolkodás után. - Megnősült. Elvette a jószágigazgató lányát. Nagyon jól megy neki; uradalmi orvos lett, autójuk van. Be szoktak Józsihoz is nézni. - És később semmi? A kertész? - Kürti? - nevetett föl Eszter. Azt hitte, egész elfogulatlanul nevethet, de a szervezete, úgy látszik, többet tudott, mint az esze, mert egy pirulást küldött a homlokára. - Ezt nem értem - mondta Amál. - Ha nem lennél szép. Nem is láttam Szegháton ilyen szép asszonyt. - Ugyan - mondta Eszter egy kis tettetett bosszankodásba fojtva a pirulást. - Mi köze ehhez a szépségnek?

Amálnak a vallatása, amíg éber szemmel mind beljebb próbált a pirulásba nyomulni, kínos volt Eszter számára. Utána azonban mégis valami zsibongásféle maradt vissza; az egész lelke meg volt kavarva, s ahogy kimondotta, továbbforgatta, megbánta, kiigazította; az eszmélés halk láza maradt benne, akkor is, ha mással foglalkozott. A dolog nem volt olyan egyszerű, persze, ahogy Amál azt kipréselte. Azok a hullámok, amelyek Lajosfalván, a szürkülő szobában, közte s Szirmai közt úgy meglágyítottak mindent egy asszony körül, úgy látszik, állandóan ott lüktetnek. De ezek olyan gyöngéd, érzékelhetetlen dolgok, beszélni róluk nagyobb hazugság, mint elhallgatni. Azt meg lehet érteni, hogy ez a teste körül folyó hullámzás egy asszonyt elcsábíthat. Ő azonban, ez biztos, választott akkor már. A bujkálás szégyene, hogy Erzsi szemét is nehéz volt elállnia, nagyobb volt, mint ennek a halk játéknak a boldogsága. Amibe Szirmai belerántotta volna, meg egyenesen elrémítette. A tisztesség benne nem eltökélés volt: tapasztalat. Ez a tapasztalat vette be magát azokba a leadó helyekbe, szembe, bőrbe, a lélek redőibe, ahonnét egy asszony a maga jeleit kibocsátja. Igaz, sokszor ő is úgy érezte, hogy befalazta magát ebbe a tisztességbe. Mintha valami - a boldogság anyaga - haszontalan pusztulna benne. De ennek a befalazottságnak megvolt az előnye is. Ez tette képessé rá, hogy Józsikát, Lőrinckét s igen, az urát is zavartalanul szeresse. Az a meleg, ami e titkos áramok fölmelegítéséhez kellett volna, mind benne maradt a családjában. S maga a sugárzás sem szűnt meg, csak másféle érzéseket keltett az emberekben. Hisz nem volt vak ő sem: fölfogta azokat a pillantásokat a kalapemelések előtt. Anélkül, hogy harcolt volna, megnyert egy hosszú ütközetet, s tán ez az észrevétlen győzelem volt az, amihez Amál a maga viharos eredményét hozzáméregette.

A Tiszánál néha Adél is odaült hozzájuk. Ahogy egy tréfás, félig barátnői, félig alkalmazotti ("Megengedik a hölgyek?") mosollyal a földre melléjük guggolt, abban benne volt az eltökélés: ezzel a két asszonnyal tanácsos lesz egy kicsit barátkozni. Ilyenkor nem volt cigarettaszipka a szájában, sőt, csaknem kislányosan szerény volt, mindenre helyeslően mosolygott, majdhogy azt nem mondta: tetszik tudni. S ez a szerénység - furcsa - többet ártott neki, mint minden feltűnőség. Ahogy fölhúzott lábbal a fűzfatönkön ült vagy a vízparton a férfiakat hallgatta; haj, csípő, arc összeállt olyasmivé, amivé akarta. Amikor azonban alázatoskodni, kedveskedni próbált, haja csak rendetlen volt, mézédes szája körül öreges ráncok jelentek meg, a csípője, melyet a rajztanár tizianinak mondott, sündörgő, löttyedt csomóvá vált. Amál, aki első perctől ellenszenvébe fogadta, mindent megtett, hogy elriassza. Különös gúnyos modort vett föl vele szemben. - Józsi dicsér, hogy milyen kitűnő üzletasszony vagy - fordult felé, le-föl jártatva rajta a szemét, mintha nyilvánvaló hibák volnának rajta, természetesek és kikészítésiek, amelyeket egy másik asszonynak észre kell vennie. - Egész előadásokat tart a te nagyszerű üzleti érzékedről. - Ezt az "üzletit" úgy mondta, hogy Eszter is belepirult. - Ó, a gyógyszerész úr túloz - tekergette magát Adél. - Én csak a figyelmét hívtam föl egyre-másra. A kozmetika például. Mint asszony tudom, hogy a nők egyre több szépítőszert használnak. - Igen, láttam, olyan az a patika, mint egy bazár. S mondd, te is a Máté-arckrémet s a Máté-hajfestőszert használod? - nézett az arcára, majd a kontyára, mintha le akarta volna szedni róla a kenőcsöt, amely miatt sosem merült vízbe, s a vörös fényt, amelynek a kedvéért nem húzott fürdősapkát. - Amennyiben használom, természetes - nevetett Adél, mintha valami kedveset mondtak volna. S hogy megbánthatatlanságát bizonyítsa, Amál kislányát kezdte magasztalni. - Egy kis amorett - mondta. - Gyere ide. Hogy is hívnak? - nyújtotta felé a kezét, azzal az édes fénnyel a száján és az arcán, amit ő csalhatatlan gyerekcsábszernek tartott.

- Hogy beszélsz te ezzel? Majd bepanaszol bennünket Józsinak - mondta Eszter, hogy a föl-le lejtő csípő elvonult tőlük. Ő sosem mondott volna ilyeneket, mint Amál, de abban volt valami bizsergető, hogy itt üljön mellette, s a hallgatásával szekundáljon a barátnőjének. Mert hisz alapjában véve ő sem kedvelte Adélt. - Nem szeretem ezeket az ambiciózus lényeket - mondta Amál, még egy pillantást küldve a megint egymásra találó konty és csípő után. - Énbennem is volt ambíció - tán azért érzem meg őket mindjárt a szagukról -, de ilyen utálatosan, nyálasan ambiciózus nem voltam soha. Tebenned, persze, ambíció sincs - pillantott hirtelen Eszterre. - Ambíció? - ismételte meg Eszter. Ez megint olyan szó volt, amivel furcsa volt az ő életébe levilágítani. - Nem tudom, mit értesz ambíción? Az iskolában örültem, amikor jeles lettem. S most is igyekszem, hogy otthon minden rendben legyen. A gyerekek főleg... Tudta, hogy Amál nem erre gondol. Ez csak annyi, hogy az ember igyekszik megfelelni. Tán van ennél több őbenne is. Például a levelezése Leona nénivel. De ambíció, ez olyan nyers szó. Az ember lökdösésre s egymás elé faló állatokra gondol. - Ez nem ambíció - mondta szigorúan Amál. - Az ambíció az más. Emlékszel rám a Nagytópart utcában. A tulajdon testemet is gyűlöltem. Mintha egy homály lett volna az is, éppúgy, mint minden, amiből ki kell verekednem magam. Károly ezért nagyszerű szövetséges. Ő egy kitűnő német; a rendszerességével be tudja fogni ezt az indulatot. De addig... Te persze gyűlölni sem tudsz. Nem is gyűlöltél soha?

Eszter már-már szégyellte magát. Csakugyan nem emlékezett rá, hogy valakit gyűlölt volna. S ettől, hogy ő még nem gyűlölt senkit, egyszer csak rábámult erre a mindennap hallott szóra. Még sosem csapott így bele, hogy milyen különös dolgot jelent. Rámeredni egy emberre, mintha csak ő volna a földön, ő minden rossznak az oka. De hisz ez olyan nevetséges. - Adélt legalábbis nem - mondta, s egy kicsit belepirult. S hogy Amál megint olyan találgatóan nézegette őt: - Mondd, Amál, zongorázol te még? - Nem, soha. Nincs is zongorám. - Amíg itt vagy, játszhatnál a pianínón. Régen sokkal jobban játszottál, mint én. - Nem, nincs értelme - mondta Amál. - Úgysem viszem benne semmire. Ha zenét akarok, elmegyek egy hangversenyre... Hogy jutott ez eszedbe? - kérdezte odavetve, miközben tovább vesződött az emlékein. Eszter utánagondolt: talán az ambícióról. Az ő életében az az ambíció, hogy figyelt fönn valamire. A templomban az énekre, Décsi Ferire, Leona nénivel is ezért levelezett. De Amál nem is várt választ. - A gyűlölet az kell - mondta a füvet lépegetve. - A gyűlölet olyan, mint az ugrás, az viszi tovább az embert. Később persze ezt is megtanuljuk: okosabban, csendesebben ugrunk. - Ez tán nem is gyűlölet - mondta Eszter, hogy a csúnya szótól megszabaduljanak. - Nem - mosolyodon el Amál. - Igyekezet... - Egy pillanatig némán nézte Esztert, aztán hirtelen elnevette magát. - Tudod, mi vagy te, Eszter?... Egy növény...

A második vagy harmadik héten betoppant Micike. Antal írt neki; sajnálja, hogy elutazott, lett volna mondanivalója. Most itt volt, s a "mondanivaló" úgy járt benne, mint a kitörni készülő influenza. Eszter az első percben azt hitte, beteg. Izgatottsága az asszonyokra is átragadt; Eszter a fürdőruháját igazította lesoványodott testecskéjéhez, Amál az ijedt feje körül forgatta a sütővasat. Strandra menet úgy ült köztük, mint egy vizsgára menő, aki agyonfeketézte magát, s a félelmen kívül nem érez semmit a fejiben. Lefogyott, mozdulatlan arcán piros és fehér sávok váltakoztak, s lázas szeme a távolba nézett. Eszter előrehajolt, megérintette az állát s ránevetett. Ő is mosolyogni próbált, de rögtön abba is kellett hagynia, mert a mosolytól kibuggyant volna a könnye. Még nem volt idős, csak huszonöt éves, de benn volt a férjhezmenés vagy férjheznemmenés zsákutcájában. Mindhárman tudták, hogy ez a nap az utolsó tétje. Antal még nem volt kinn a strandon, de Józsitól tudta már, hogy megjött; patikazáráskor itt lesz a vízparton a professzoros lépéseivel. Micike, hogy levetkőzött, azonnal a gyerekekre vetette magát. A gyerekek, a terítés, a kínálás: ez volt az ő mentsvára, ha Antal ott volt: a lámpaláza ebbe vette be magát. Most is gátat épített, úszni tanított, fogócskát rendezett. Négy-öt más gyerek is odajött köré. A vad játék kihozta testére-bőrére a szívébe szorult lázat; egész belecsinosodott a nagy ugrálásba. - Gyerünk - fogta meg Amál Eszter kezét, amikor Antal is föltűnt a töltésen. - Ne feszélyezzük a fiatalokat. S húzta őt föl, szokott útjukra a Tisza-parton.

Ott mentek egymás előtt a fűzfagyökereken. Amál ugrálva, megtorpanva, vissza-visszafordulva: Eszter egyenletesebben, de nagyobb gondban a meztelenséghez nem szokott lába miatt. A Tiszában két fiú fröcskölődött egy magában lebegő csónak körül. - Szegény Micike - mondta Amál, két fűzfagyökér közt az ugrást a szemével kimérve. - Engem nem nagyon szeret. Nem tettem meg, amit egy testvérnek meg kell... Panaszkodott sokat? - Nem, dehogy - mondta Eszter, elég bizonytalan e-kkel ebben a nemben. - Lánykorunkban, emlékszem, valósággal gyűlölt. Képzelem, mit kellett hallgatnod a tyúkketrecen - nézett vissza Eszterre nevetve... Ó, a tyúkketrec, az olyan messze volt, Eszter is nevetett csak. - Ő csak a maga ördögét ismerte - mondta Amál -, s azt hitte, énnekem nincsen. Tán ezért van annyi baj az emberek közt... - tette hozzá befejezetlen.

Egypár percig csendesen lépegettek; Eszter azt gondolta: milyen okos asszony ez az Amál, milyen könnyen ugrik át Micikéről az emberiségre. Már lánykorukban is mennyivel eszesebb volt. Eszterből nem lesz soha igazi művelt nő, mondta egyszer. S most mégis milyen szépen lépegetnek itt, a fejükön áthajló fűzfák szellős alagútján. Amál, aki gyorsabban haladt, mint Eszter, megállt, s egy kavicsot hajított be a Tiszába. - Te, nem furcsa - várta be vásottan fölnevetve Esztert -, hogy énbelém akkor mind belém szerettek? Amióta asszony vagyok, nem szeret senki sem belém. Pedig én úgy érzem, sokkal okosabb, különb ember vagyok. - Mert akkor olyan titokzatos voltál - nevetett Eszter. - Fölhúztad a szemöldöködet. S mutatni próbálta, hogyan. Még sosem történt meg, hogy ő valakit utánzott volna, s ez olyan édes volt. Amál nézte, ő meg érezte, hogy kapnak a homlokán egymásba rosszalkodás és szégyenkezés. - Tényleg úgy csináltam? - kérdezte Amál, s utánozni próbálta magát. - S azt gondolod, ezért? - Azt hitték, ennek valami különös értelme van? Holott épp az volt az értelme, hogy nem volt értelme.

Leültek, s egy darabig mosolyogtak csak, mintha a nappal elöntött Tiszát tükrözte volna az arcuk. - Emlékszel Lajkó Pistára? - nézett Amál hirtelen Eszterre, s ezen megint elnevették maguk. - Hogyne. Találkoztam is vele. Irodája van. - Ügyvéd? Azzal a békebírói tehetséggel? "Neked tökéletesen igazad van, Józsikám, de abban is van egy kis ráció, amit Sanyi barátunk mond." "Ahogy boldogult Géza bátyám szokta mondani." "Nagy jogász volt, tyű de nagy jogász." Az új és új mondatok egyre jobban sikerültek, mintha csak itt állt volna Pista a fűzfának dőlve, a zászlósi ruhájában. Csuda összhangzatos férfi volt - nevetett Amál. - Ezt untam meg benne. Először nagyon imponált, a család, a sarzsi, hogy mégis férfi volt már. Emlékszel, te hoztad oda. Először te tetszettél neki. - Ó, de te mindjárt elhódítottad. "Tetszik tudni, Amál az valami más" - mondta keresztmamámnak. - Rosszul mondod. Nem így, hogy Amál az valami más. Hanem: Amál az valami más. S elmondta mind a kétféleképpen: ahogy Eszter mondta, s ahogy Lajkó Pista. Aztán magának is elmondta gúnyos mélabúval: Amál az valami más... Olyan kedvesen mondta ezt (Eszter legalább úgy érezte); a régi álom is benne volt, hogy ő csakugyan más, a bölcsesség is, hogy nem is olyan nagyon. Eszter úgy érezte, átfonhatja érte a derekát.

- Azért csak szépek voltak azok a csatornaparti esték - mondta Amál. - Igen, nagyon - hagyta rá Eszter. - Az volt a fiatalság. Hallgató Sanyinak sokszor fölhozom: - Maga már nem a régi, Sanyi. Nem akarja megölni értem magát. - Találkozol vele? - nézett Eszter a barátnőjére hirtelen éberséggel. Sanyi az ő emlékezetében ott maradt abba a Faust-nál. Egyszer-kétszer még látta őt, de csak mint a könyveit szöktető árnyékot a sarkon befordulóban. Sanyi az ő tudatában egy fekete folt volt Amál körül. S most csodálkozva hallotta, hogy följár hozzájuk. - Néha egy fél évig sem jön, aztán három nap egymás után. Én már le szeretnék feküdni, az arcába ásítok, és Sanyi nem veszi észre magát. - S most mi? - kérdezte Eszter, mert olyat hallott róla, hogy nem vették fel az egyetemre. A forradalom alatt írt valami verset vagy cikket. - Volt már bölcsész, de azt mondta, ő ahhoz jobban ért, mint a tanárai... Most orvostanhallgató. Közben újságba is ír. Károly azt mondja: nem lesz belőle semmi, benne van a csomorkányi kór. - Mi az? - Az állhatatlanság, hisz tudod. Egy kis bibi itt - s a fejére mutatott. - Bennem is van belőle: de Károly kigyógyított... Emlékszel Károlyra? A tanár úr. Mindent gondoltam volna, csak azt nem, hogy ő lesz a férjem.

A nap mind oldalabbról érte a Tiszát, s ők még mindig ott ültek az emlékeikben. Olyan furcsa volt, hogy anélkül hogy őrizték, gondozták volna: mindez ott van bennük. S olyan szépen, mintha nem is az emlékezetük sarkában pihent volna, hanem egy fényes előhívóban. Eszter egész biztosan tudta, hogy az a tavasz, nagymamuska halála előtt, nagyon keserves volt. Egypár szép séta a töltésen, s aztán minden összegomolyodott. A házasságával is milyen nehezen barátkozott össze. S most, ahogy egyenként hozzák elő és rakják össze az emlékeiket: az egész tavaszon, Sanyi öngyilkosságán is a töltési esték ragyogása van. Amál újra elmeséli Józsi szerelembe esését. Hogy állt ott a húgai kuncogásában. "Eszterrel legalább lehet beszélgetni." Akkor milyen félelmetes volt ez, s most ő is látja szinte, pedig ott sem volt, a nővére kuncogásában megálló Józsit; - szinte meg tudná a tarkóját veregetni érte. - Olyan, mintha nagyon boldog lettem volna akkor - áll meg hirtelen Amál. - Pedig egész biztosan tudom, hogy nagyon, nagyon boldogtalan voltam. Az ember sosem olyan boldogtalan, mint fiatal korában. Ó, én nem bánom, hogy túl vagyok rajta.

A fiatalok boldogtalanságáról Eszternek Micike jutott az eszébe. - Micikéről egész megfeledkeztünk. - Az ám - mondja Amál -, elfecsegtük az időt - s Eszternek is megmutatja az estét jelző lúdbőrt a kezeszárán. Amikorra a strandra visszaérnek, a három gyerek már egy nagy lepedőben ül becsavarva, s Micike Adél és Antal közt áll a fűzfatönknél. A két patikus beszélget, Micike mintha csak ott lógna mellettük. Az arca rémültebb és fölindultabb, mint jövet. Amikor őket észreveszi, már csak feléjük integet. - Te, ezek nagyon gyanúsan állnak ott - súgja oda Eszternek Amál. De Micike akkor már jön is, Antalnak s Adélnak egy mentegető szót vet; s szalad őhozzájuk, mintha a gyerekekről akarna beszámolni. - Te, Eszter, gyere egy kicsit - suttogja, mint aki valami rettenetest akar közölni. Eszternek a szíve a nyakában van, amíg a kezét fogó forró kézzel a kabinjuk felé megy. - Mi az? Mi baj? - kérdi zokogásra, csiggatásra, vigasztalásra készen, amint a készülő jelenetre behúzza félig a kabinajtót. Ott állnak ketten a parányi házikóban. Eszter érzi szinte a fürdőruhában átsütő földúlt leánytestet. Micike, mint aki messziről futott, s azt az egy szót is nehezen bírja kimondani, égő arccal nézi a sógornőjét, s látható erőlködéssel nyomva át bedagadt torkán a hangot, sírásba töredező szájjal mondja ki: - Képzeld el, nyilatkozott. De akkor már ott is van zokogó, forró zsákként az Eszter nyakában.

Este Antal is ott vacsorált náluk. Noha nem volt szó lánykérésről (a fiatalok úgy határoztak, hogy Antal vasárnap utazik át Csomorkányra), úgy ültek a szépen terített asztal mellett, mint egy rokonná fogadási szertartáson. Eszter csak a konyhán vigyázott mindenre, az asztalnál Micikére bízta a háziasszonyságot. Abban a boldogság rémülete lassan lecsillapult, s most úgy vette át a lánytól a tálat, úgy váltotta a tányérokat, mintha ez a délután évtizedekre szóló sürgés-forgást húzott volna föl benne. Eszter és Amál néha összenéztek s egymásra mosolyogtak. Hát ilyen öröm az asszonyélet. Ilyen mennyország harmadikul ülni őközéjük. A férfiak a helybeli hírlap hírét tárgyalták. A közgyűlés elfogadta azt a javaslatot, hogy a kis uszodát strandfürdővé alakítsák át. Jövő nyárra a nagy betonmedence már el is készül. - Ez az autóbuszvállalatra nem éppen kedvező - nézett Károly a sógorára. - Nem ijedek meg tőle. Egy autóbusz mindig autóbusz - mondta Józsi, aki ezen az estén hol nagyon csendes, hol nagyon hetvenkedő volt, mintha nemcsak az ünnepségről, de a strandfürdőtől is távol eső dologgal foglalkozott volna. - S egy patika mindig patika - jegyezte meg Antal egy kis tanáros hangsúllyal. Antalnak ezen a megjegyzésén, mint valami kitűnő elmésségen, az egész asztal kacagni kezdett. - Hallod ezt, Józsi? - nézett Amál a bátyjára. - Ezt figyelmeztetésnek is veheted. De Józsi jó képet vágott a dologhoz, sőt, mintha örült volna is neki. - Persze hogy patika - mondta megelevenedve. - Csak a legtöbb patikus nem komoly üzletember. - Hát mi? - kérdezte Károly. - Trafikos. Úgy ül a patikájában, mint egy trafikosnő a trafikjában. Elfelejti, hogy a tőke korában élünk. S egy patika is úgy ér csak valamit, ha komoly vállalattá fejlesztem. - Hogy lehet egy ilyen patikát, mint a tied, komoly vállalattá fejleszteni? - kérdezte Károly ártatlanul. - Hát ha például filiálékat nyit az ember. Megveszek egypár rosszul menő vidéki patikát, oda beállítok valakit, s a magam áruival följavítom. - Aztán eladod, és kettőt veszel helyette? - nevetett Károly, akinek tetszett, hogy ilyen egyszerű dolog a kapitalizmus. - Ez a Privorszky Adél véleménye - mondta Amál. - Csakhogy ennek van egy föltétele - jegyezte meg Károly óvatosan. - Hogy akit a patikába kihelyezünk, száz százalékig megbízható legyen.

Eszter Józsit nézte: ezt az elábrándozó s föl-fölgyúló arcot már ismerte. Ha Józsi így ült: egyszer csak megvolt az autóbusz, a házépítés vagy amit épp forgatott magában. Amit a fiókpatikáról mondott, az is ilyesmire vallott. De Amál fölállt. - Én megnézem a kislányomat - mondta -, hogy lefeküdt-e. S menőben Eszternek is odahunyorított. Néhány perc múlva Eszter is asztalt bontott. - Majd főzz még egy feketét - szólt oda Micikének, aki ijedt szabadúszó pillantással nézett rá az odahúzódó Antal mellől. Józsi és Károly receptszámról s más effélékről beszélgettek az asztal mellett. - Nem haragszol, hogy elcsaltalak? - mondta Amál, hogy Eszter fölért hozzá. - Ó, dehogy, sőt... - nézett rá Eszter hálásan. - Az ember van úgy, hogy nincs kedve a forgalomról beszélgetni... A legszívesebben elmennék kószálni valamerre. S az ablakhoz ment.

Az ablak nyitva volt; a szomszéd kert, mint egy téglalapnyi mély, sötét folt nézett be a kivilágított szobába, tömör, domborúság nélküli árnyékokkal az ég átcsillagzó kékje előtt. Eszter a kis Kató két oldalán tűrte be a paplant, s egy ideig még ottmaradt fölötte; nem tudta megállni, hogy az ilyen kis alvó testet el ne nézegesse. - Nem különös - fordult vissza hirtelen Amál -, hogy mi milyen régi barátnők vagyunk, s tulajdonképpen csak most barátkoztunk össze? Eszter meglepetten emelkedett föl a ki-be járó lélegzettel hol fölfúvódó, hol leapadó arcocska fölül. Hát ezt nézte a barátnője a kertben? - Talán azért, mert a barátsághoz is nyugalom kell - mondta Amál visszakönyökölve. - Ami a süldőlányok közt van, az nem barátság. Mondd meg a titkodat, én is megmondom az enyimet. - Mint Micike s én - nevetett Eszter, s ő is odakönyökölt a sógornője mellé, áttéve derekán a karját. Ő is úgy érezte, ahogyan Amál. A barátság szép, komoly dolog, s ahhoz tudni kell már egy kicsit, hogy mi is a világ... Csak a testük volt benne a szobában: a fejeik kinn beszélgettek a kertben. - Ugye, Micike beszélt neked róla? - fordult Amál feje az Eszteré felé. - Egyet-mást - mondta Eszter bizonytalanul. - Hogy nős ember volt, s külföldre akart szöktetni - mondta Amál azzal a nyíltsággal, amellyel ő magáról szokta mondani a rosszat... Amit ő föl bírt fogni az egészből... Én azt hiszem, az én életemnek az volt a krízise - folytatta, megint előrenézve a nyugtalankodó fészkek, a mocorgó lomb felé. - Azóta már csak gyógyulok.

Eszter érezte, hogy Amál egy szót vár, amitől tovább beszélhessen. Idáig még nem volt szó köztük a szerelemről. A délutáni emlékek lenn a parton fölhozták benne ezt is. Megtisztelten könyökölt mellette, s keresgélt, mit mondhatna. "Én nem is tudom, tulajdonképpen hogy volt." Vagy halkan: "Sokat szenvedhettél." De az ízlése csírájában elnyomta mind. Még az is sok volt, hogy megkeresse és megszorítsa a kezét. Végül is Amálnak kellett egy nagy lélegzettel általánosságokon át megindulni... - Az érdekes - kezdte lassan -, hogy az ember épp a döntő dolgokban olyan holdkórosan viselkedik. Mintha kioltaná az agyát, hogy a teste hozza meg a döntést. Utána aztán az egész élet a mienk, tünekedhetünk és bizonyíthatunk, hogy helyesen döntöttünk-e. De akkor, mint a holdkóros, csak lebeg az ember. Amikor fölébred, akkor veszi észre, hogy megvolt a döntés... Emlékszel énrám - kezdte egy új nagy lélegzettel -, milyen voltam. Mint az akváriumban a fölfelé lengő halak, egy buborék. Egyik férfiról a másikra lengtem. Sanyi már a harmadik vagy negyedik volt; aztán Lajkó; Károly az már nagy ugrás volt. De még Károlyon sem éreztem azt, hogy az igazi. S akkor egyszerre ott volt ő. Fölértem a víz színére. Nem éreztem, hogy van még emelkednivalóm, legföljebb kettesben... Azt tudod, hogy ki volt? - fordult vissza, közbevetve, a kertből Eszter felé. - ... Egyetemi tanár, elmérgesedett házasság. Nem is tudom, mit talált rajtam. Hisz még mindig olyan iszonyú zöld voltam. Talán csak a szabadulást... S akkor jött a baj. Hallottál erről? - A kommün? - mondta tétován Eszter. Micikétől úgy hallotta, hogy kommunista volt. - Nem állt át időben, mint a kollégái. Tán szégyellte az átnyergelést. Nem volt semmivel sem rosszabb, csak szerény vagy tán szórakozott. - Mi történt vele? - kérdezte Eszter halkan, mert Amál elhallgatott. - Nyugdíjazták. Képzeld el az én helyzetemet. Itt volt a lábam alatt a téboly: beleugorhattam. Hívott, hogy szökjünk meg, én hazulról, ő a családjától. Egy bécsi emigráns újságnál kapott volna állást. Egész biztosan szörnyű lett volna. Egy hét alatt rájön, hogy buta, zöld tacskó vagyok. Képzeld el, már útlevelünk is volt. S akkor jött a holdkór. Itthon maradtam. Egész biztos, hogy nagyon okos holdkór volt. Károly, ő a nekem való. De az ilyen dolog mégis leméri az embert... Hogy mondtuk a Tiszán? Amál az valami más. Nem, Amál nem is olyan más. Amál csak a színen akar maradni, mint a többi ember.

Eszter egy mélyet szívott a szomszéd kert levegőjéből, s egy kicsit közelebb húzódott a sógornőjéhez. Nem is a történet, az Amál titka volt az, ami ott borzongott benne. Ó, az a hal-mozgás fölfelé! Ezeket a furcsa válaszutakat s a tűnődést rajtuk ő úgy nézte, mint egy lázálmot. De az, hogy Amál itt könyököl őmellette, s az élete legmélyiről hozza a szavakat, s közben mind könnyebb lesz neki: ez gyönyörű volt. - A barátság, érezte, anélkül hogy gondolta volna.

Eszter ott ült az alvó gyerek mellett. A két éjszakai virrasztás kifárasztotta; csak úgy aludt egy-egy negyedórát a gyerek két nyöszörgése vagy zokogása közt, hogy az ágyhoz húzott székről Józsika lába mellé hajtotta a fejét. Most a szeme körül két karika égett, a feje, mint a búgócsiga, enyhe zúgással volt tele; de fáradtan is ébernek érezte magát, mintha végleg legyőzte volna az álmosságot, s most már napokig elülhetne itt alvás nélkül. A nyitott ablakban ott suhogott az eső. Az a kora ősz volt kinn, amely augusztus végén, szeptember elején szokott betörni a nyárba; hűvössége egész novemberi, de az ép lomb, egy friss szag, s a hátralevő szép napok átderengenek még valahogy az esők hirtelen függönyén.

Józsikát betegsége idejére a vendégszobába tették át (nem abba, amelyikben a nyáron Amálék laktak, hanem a kertjükre nézőbe); úgyhogy Eszter jól hallhatta a lenti ajtócsapkodásokat, Erzsi járkálását a folyosón, a vaskapuban a bezárkózás kulcsfordulását s az újságárus asszony kiáltozását, amint betakart újságjával a kihalt utcákon végigszalad. A szobában nem volt még sötét, a közeledő este nem mint homály, csak mint hangulat szivárgott elő a sarkokból. Józsika most elég nyugodtan aludt; az órjás fehér kötés alól az ép füle oldalán egy izzadt hajtincs ragadt a halántékába. Eszter lábánál, a gyapjas ágyszőnyegen, egy kisebb, fekete, szőrpamat feküdt: a puli. A beteg szórakoztatására volt szabad benn lennie. Együtt ették a tojásba mártott pirított kenyeret; Bojtár, a két hátulsó lábán állva, a héjrészeket kérte; Jóska bágyadt szemével a sóvárgó kutyán, a tojásba áztatott belet forgatta étvágytalan ínyén. Bojtár mutatványai nem voltak újdonságok Józsika számára, most azonban szokatlan mellékkörülmények kísérték: ő az ágyban, a puli a tilos szobában; így Bojtár tudása is újnak látszott. Azonkívül egy kis kínzás is vegyült belé; Bojtár nem kapta meg a falatot, míg ő az előzőt le nem nyelte, továbbá egy kis kegyesség is, hogy sóvárgó szemét nézve mégiscsak lenyelje.

De Józsika most aludt, s Bojtár boldog volt, mert az asszonya nem zavarta ki. Fejét készenlétben álló teste előtt a földre szorította, s úgy lesett föl az asszonyára. Sokkal egyszerűbb lett volna, ha kissé fölemeli, s úgy nézi őt, de ő a szőnyeghez nyomta az állat, s úgy követte minden kis mozdulatát. Ez a tartás, úgy látszik, az alázatát és háláját is jobban kifejezte, azonkívül egy kis készenlét, sőt felhívás is volt benne a játékra: hisz ez a tartás volt az, amelyet a legkönnyebb ugrássá, vakkantássá s jobbra-balra hempergéssé átalakítani. Eszter elnézte a két lelógó fül közt az éberen figyelő, ajánlkozó szemet. Inkább őt nézte, mint a gyerekét, annak, amíg nézte, egy-egy rángás futott át az arcán, mintha a nézéstől reszketne meg. Beérte hát egyenletes szuszogásával, s káprázó szemében ezt a szőrös fejet forgatta, a kicsiny sárga rést, amelyen egy másik lélek figyel ki rá. Még sosem gondolt arra: mi van egy ilyen kutya fejében, milyen végtelen sötétség lakhat ebben a homloktalan fejben, az éberen alázatos pillantás mögött? Mit tud egy ilyen kutya? Azt mondják, a pulik okosak. De mi a Bojtár okossága? Ha gyerek megy el az utcán, s a vasrácsokon végighúz egy lécet vagy botot, Bojtár fölkel a helyéről, oroszlánt mímelő lépéseivel, mint egy kis ragadozó, előresétál, kinyitja a száját, és löki belőle a hangot. Ha a gyerek még ingerli is, a kerítéshez rohan, és nekiugrik a rácsnak, hátha elkapna a vason át valamit. Most pedig itt fekszik előtte s vár egyre feszültebben. Jó lesz elfordítani róla a szemét, mert már az egész testében ott emelkedik, mint fúvódó labdában a levegő: a vakkantás. Kész volna elfeledkezni róla, hogy Józsika alszik, s fölvakkantaná, mert nem bírja, hogy az asszonya nézze. Öröm, remény, hála dagad föl benne ettől a pillantástól; alig bírja az állát a földön tartani, a farát föl nem emelni; olyan édes inger neki egy káprázó szem, amely épp az ő két halántéka közt a végtelen sötéten tünekedik.

Az emberek kedveseknek találják az állatokat. De mi az voltaképpen, ami az életük mélyéből kinéz ránk? Eszébe jutottak nagytata ökrei, hogy bámul, milyen tompán, a jászol karikáit csörgetve egy ilyen ökör. S tulajdonképpen így néz föl ránk az egész állati lét. Talán a madarak, ők vidámabbak. Szárnyuk van, énekelnek. De mi van a mögött a folytonos lengés, az untalan ismételt, három-négy hang mögött? A betegség tette-e, hogy az eszébe jutott? - A kisgyerek dülledt, elvaduló szeme, amint a reflektor nagy, fényes tükrét az orvos fején észrevette, s tudta már - éppúgy, mint Bojtár az ő dolgait -, hogy szúrás jön megint? Ott ült a paplanba bepólyált kézzel az ölében, nem is ült, nyúlt, mert hogy a kezével nem tudott tiltakozni, a lábát nyújtotta ki, s a nyakát húzta be, nyöszörögve. Egy ilyen kisgyerek is milyen végtelen szomorú, ha beteg. Nem is tudja, mi történt vele. Azt igen, hogy beteg, egész nap ágyban kell feküdnie, kis Lőrinc nem jöhet be hozzá. Bojtárnak viszont be szabad jönnie. A jogait tudja, de azon túl semmit. A betegség éppúgy percekre van törve, mint az egészsége. A láztól álmos lesz; a sötét lüktetéstől a fejében nyöszörögni kezd. Méltatlankodó szemmel nézi az embert, mintha bentről valaki bántani kezdené, s türelmetlenül tekergeti a nyakát. Hiába mondják, hogy a doktor meggyógyítja, bizalmatlankodó szeme ide-oda járva követi. Most kezet mos, most a táskáját nézi; s amikor feléje jön, az anyjába kap, s elhagyatva, a szülőktől is kiszolgáltatva harcol a nagyobb fájás ellen. Egy negyedóra múlva pedig ott ül ijesztő kötéssel a fején, s dobozait rakosgatja. A küzdés és félelem verítéke meg sem száradt rajta, s ő finom, karcsú testével a kéksávos pizsamába, a dobozaiba merül, külön rakja a gyógyszeres, külön a cigarettás, külön a gyufás dobozokat. Odakéri a tükröt, s nevet magán, a törökpasa fején, hogy amikor a dunsztban, a fehér pólyák alatt újra lüktetni kezd, megint, mint egy váratlan méltatlanságra, kezdjen el nőni és riadni a szeme.

Vajon kell-e még egyszer szúrni? Ez már a harmadik szúrás volt, a másik kettőnek a nyílása másnapra "bezárult". Erőltette az eszét, hogy elképzelje, mi történik ott benn a Józsika fejében. Ő csak a fültölcsért látta, a tölcséren játszó reflektorfényt, aztán az eszközt, amint bement. De akkor már elfordította a fejét, hogy több ereje legyen fogni, mert tudta, hogy jön a hánytorgás, visítás. Aztán vér ömlött a fülből, sűrű vér: a doktor azt mondta, genny. Ő szinte kételkedett, hogy ez csinálhatta, ennyi, azt a borzasztó fájdalmat. De Józsika könnyebben lett, amíg csak megint "be nem zárult". Bezárult? Azt értette, hogy ott benn egy hártya van s azon túl a genny: annak kell rést csinálni. De miért záródik be? Benő egy nap alatt? Vagy eldugul? Egy darab vörös, eldugaszolt húsdarabot látott a Józsika fejében s amögött a lassan összeszivárgó gennyet. Erzsi azt mondja, az ő kistestvérének az agyára ment. Folyós fülű volt, s egyszer csak ráment az agyára. Ezt megint nem tudta elképzelni. A gipszagyra gondolt, az egészségtanon. De nem tudta elképzelni, hogy megy az agyára. Egy csont van ott, azt rágja át? Vagy a sejtek közt? Ó, a sejtek, ha azokkal többet foglalkozott volna, hogy most el tudná képzelni. "Nem fog az agyára menni, doktor úr?" - kérdezte a doktort a harmadik fülszúrás előtt. Pedig nem szeret kérdezni, ez a tulajdonsága megmaradt; ostobaságot különösen. De ezek a gennycseppek s az agy, amire rámehetnek! Mintha csak az ő fejében is ott volna egy csomó: nem gennyből, de gennyként lüktető gondolatokból. Muszáj volt, a hangja reszketését elnyomva, megkérdeni. "Ó, nagyságos asszony, ne gondoljon mindjárt a legrosszabbra" - mondta a doktor. Ha nem mehetne az agyára, akkor nevetett volna: hol szedte ezt, nagyságos asszony? De ő csak azt mondta, ne gondoljunk mindjárt a legrosszabbra. Azaz megeshetik, de most még korai gondolni rá. - Bojtár - szólt rá a kutyára, mert az a rászegzett szemétől egészen lázba jött. Fejét a földre szorítva, a farát jobbra-balra emelgette, s kis burrogó hangot hallatott. - Nem maradsz - rúgta meg egy kicsit, hogy az inkább a váratlanságtól, mint a fájdalomtól elnyikkantotta magát. Ugyanabban a pillanatban már meg is bánta. Amióta Józsika beteg volt, még kevésbé mert bárkit megbántani. - Maradj szépen, Bojtár - ismételte meg szelíden, megsimogatva szinte a hangjával.

A gyerek nyöszörgött egyet. Eszter fölemelkedett picit a székről; az ágy felé hajolt, s úgy merevedett meg a levegőben. A fal mellett, ahol az ágy állt, már összeszüremkedett egy kis homály. A nagy fehér kötés alatt nem látta mindjárt, a szürke arcocskán mi történik: kisimulnak-e a nyöszördüléssel összekavart vonások, vagy a sírás készül-e tovább. Akkor még előrébb kell hajolni a föltápászkodó gyerek felé: "No, mi a baj, Józsikám" - mondani kényeztetőn, hogy a fájdalomra ébredés tehetetlen elkeseredése mellett ott legyen mindjárt a csiggató hang, a pohár víz vagy limonádé, amely után mohó korttyal, mint segítség után, kaphat a gyerek. De nem, a szuszogás visszatért: a nyöszördülést csak egy félfordulat követte. Vajon mi volt ez, vizsgálgatta az álomba visszapuhult arcot (amelyen azonban ott maradt egy kedvetlen vonás), s ahelyett hogy visszaülne, egy percre még közelebb hajolt fölé. De a kis szájacskáról nem lehetett megmondani, csak rossz álom volt-e, vagy első kopogtatása az újra gyűlő gennynek. A doktor is azt mondta: Még attól is messze vagyunk, hogy lékelni kelljen. Lékelni, micsoda iszonyú szó. A tanyán a dinnyét szokás lékelni. Meglékelni egy kisgyerek fejét? Pedig száz és száz gyerek fejét lékelik meg ebben az órában is. Nem tudta pontosan, mi az a lékelés. Volt egy lány az intézetben, annak a füle mögött volt egy lyuk: az tán a lékelés. Borzasztó, mit viselnek el, széjjel a világban, az anyák. Nagymamuskának négy gyereke volt, csak anyuska maradt meg, a másik hármat mint picit temette el. Nem is volt róluk szó soha: csak mindszentkor; akkor ők is kaptak, Lidika, Juliska, Tamáska, a félredőlt piros kövükre egy őszirózsa koszorút. Pedig mi lehetett az, azokat elveszíteni! Ha Józsika itt feküdne, s ő nem azért hajolna már fölé, hogy sír vagy tovább alszik-e!

Picit fölkapta, éppen csak egy rezzenésnyire a fejét, mintha a gondolat víz vagy valami folyadék volna, s ha kicsit megemeli a nyakát, a lelke is kinn volna belőle. Ó, borzasztó a test! Milyen édes egy gyerek-hús, fürdő után, amikor lepedőben szárogatja az ember. Az a sok puha rózsaszín a gödrök enyhe árnyékával; édes piros kis tajték. De a mélység alatta, azt ilyenkor látja az ember. Az a vad, irtózó pillantás, amellyel Józsika néz a föltett homloktükörre. A nyaka fordul, mintha nem akarná látni, s a szeme mégsem bír máshová nézni. Egyszer mindnyájan így nézünk; kigömbölyödő szemünkbe így fut föl a test kétségbeesése. De hogy Józsika is! A sok kis ártatlan; - gyerekek, állatok szomorú milliói. Milyen gyanútlanul kérdezte az első fülszúrás után, amikor a kötést meglátta a fején: "Anyuka, én most meg fogok halni?" Ha szeretne elérzékenyítőket mesélni, úgy mint keresztmama; milyen hálás volna ezt - mik fordulnak meg egy gyerek fejében - mesélgetni. Pedig a megnyugodott arc épp azt bizonyította, hogy fogalma sincs a halálról. Kötés, kórház, halottas kocsi: így juthatott el a furcsálló nevetéstől az elámulkozó mondásig. Szemét megnövesztené a borzalom, s alámerülne, nem tudva, mibe, a halálba. Mint az a sok millió megfagyott madár, levágott kisborjú; nem tudva, mi szűnik meg, miből lép ki, mit veszít el a rákövetkező pillanatban.

Szégyenkezve érezte, hogy maga is fél. Mintha most képzelte volna el először a maga halálát. Megpróbált másra gondolni. A doktor feje mögött, épp amikor a tükröt a homlokán lefordította, az ajtóban egy másik fej tűnt föl. Éppen csak bekukkant, aztán visszahúzódott. De ennyi is elég volt, hogy most, amint visszagondol rá, egy kis mosoly lengjen át, nem az arcán, csak az emlékezetén. Ha bágyadtan is, ugyanaz a mosolygás, ami kislánykorában öntötte el az arcát, valahányszor Víg Jánost meglátta. Ő nem is inthetett neki, mind a két keze a gyerekkel volt elfoglalva, hogy a paplanából ki ne szabaduljon, a lelke is teli volt a közelgő sikoltással, de azért emlékszik, akkor is átvillant rajta pillanatnyi csillamával a humor. Ahogy János egy ajtót kinyit, és szétnéz, hogy mi van ott, már abban is van valami mulatságos; hát még amikor rosszkor belépett statisztaként elijed s kikotródik. Más, úgy látszik, nem látja ott János körül ezt a kedves, suta sugárzást. Apuska sosem mondta, de Józsi sem, hogy János milyen mulatságos. Sőt, apuska nagyon büszke rá. Mióta baromfija van, János a példagazda; a hatezres keltetőgéptől még Józsi is el van ragadtatva. Csak őneki kell küzdenie magával, hogy komolyan vegye. Az ő gyermekkori mulatsága beivódott már Jánosba. Hiába jár most már úgy, mint házasemberhez illik, ő a lába húzásában, abban is, ahogy bejött, a régi féloldalasságát érzi. S mialatt Józsival értékesítésről meg árupiacról tárgyalgat, ő folyton csak azt a félig siránkozó, félig lelkes hangot hallja; a napos csibéiről is úgy beszél, mint régen a nagybátyja eszméiről.

Hirtelen elkomorodott: azt érezte, hogy neki nem jó most a János látogatására gondolnia. Itt is van egy góc; ha elkezd gondolkozni, akörül csomósodik meg minden, s neki most nem szabad másra, mint Józsikára gondolnia. Tulajdonképp nem is igen értette, miket beszélt János. Még benne volt a fejében a gyerek vonakodása, sikoltása, tűkön is ült, mert János a lenti nagyszobában fogta el őt, ahogy az orvost kikísérte. Mialatt szertartásos részletességgel s fejcsóválásokkal a kisfiú baját elkérdezte (János ebben megőrizte az otthoni szokást), az ő füle állandóan fönn volt a betegjénél, s ahogy a történetét mondta ("előbb egy kicsit náthás volt, még elég jól megvacsorált"), szinte ott érezte a járó száját maga előtt, mintha az, őróla leválva, külön lényként mesélne helyette is. Azt is csak kábulaton át hallgatta, amit János a lúdvári patikáról mondott. Az új patika, a nyáron tervbe vett fiók ott volt, ahol a Jánosék birtoka (ő hívta föl Józsi figyelmét erre az elhanyagolt, olcsó patikára, melyből a patikus kihalt, s az üzletvezetők kezén csak a gyógyszerkészlet apadt, úgyhogy az előírt gyógyszereket sem tudták megcsinálni), s ha János Szeghátra bejött, mindig benézett hozzájuk is, nincs-e üzennivaló. János ugyanis állandóan utazott, hogy a csibéinek piacot találjon; kikelteni tudniillik könnyebb volt őket, mint vevőt találni rájuk. Most is ilyesmikről volt szó; állami megrendelésekről s hogy nem kell-e gyógyszert kivinnie. Egyszer már kereste Józsit a patikában, de nem volt benn, még majd visszamegy hozzája. Az egész beszélgetés mint egy ködfolt maradt meg az emlékezetében. Előbb Erzsinek szólt ki, hogy menjen föl Józsikához, aztán Jánost kérte meg, hogy nézzen föl talán ő is a gyerekhez. Üzleti szavak, amelyeket nem volt ereje megérteni, egy nagy alak óvatos nyikorgása a lépcsőn, az idegen iránti gyanú, amellyel Józsika igyekezett észre nem venni a rokon bácsi beköszöntését: ilyesmik kóvályogtak benne, ahogy János látogatása emlékét hirtelen eltolta magától. Ebben a gomolygásban azonban volt egy pont, egyetlen mondat, ami már akkor is megcsapta, mint ahogy a golyó megcsapja az embert, anélkül hogy fájna s biztosan tudná, hogy megsebesült.

A limonádé jutott az eszébe: van-e Józsikának limonádéja? Óvatosan, hogy az ágy meg ne rezzenjen, fölállt. Bojtár is készenlétbe helyezkedett, emelt fejjel, de lógó füllel, a szőnyegen, Józsi linóleumja nagyon jó volt a csendes menésre, sompolyogni sem kellett, csak halkan lépni. A limonádés pohárban csak egy ujjnyi lé volt a magok és a leülepedett cukor fölött. Eszter kifacsarta a megmaradt fél citromot, s beletört egy tábla lázcsillapítót, aztán feltöltötte vízzel. Az orvos azt mondja, sok limonádét igyon. Ha vizet kér, akkor is limonádét kell adni neki. A cukor miatt mondják, hogy ne fogyjon annyira. De milyen kínzás ez is! A citromtörmelékes lé, amelyet máskor annyira szeretett, most ragadós, émelygős nyelnivaló Józsika számára, amely üdülést nem hoz, csak ottbenn is összeragaszt, s még sűrűbbé tesz mindent, azonkívül undok orvosságokat is könnyű belélopni. A víz az egyetlen, amiben még hisz; különösen, ha előtte töltik a korsóból. Ha abból sokat, igen sokat kortyol, hígabb és frissebb lesz benne s körülötte a világ. S nem szabad neki vizet adni, holott tudja, hogy víz van sok, ingyen, míg a citromot a boltból kell hozatni. Hogy nézték egymást tegnap éjszaka is. Józsika azt mondta: "A limonádét nem iszom meg", ő pedig azt: "vizet nem adhatok, Józsikám". S nézték egymást, eltökélten, ő, hogy erőt kell vennie magán, a gyermek, hogy milyen gonoszok, mindenki gonosz hozzá.

Ez a fél citrom az utolsó volt ott fönn; éjszakára még föl kellett készíteni egyet. Habozott, hogy lemenjen-e vagy csöngessen Erzsinek. Úgy nem szeretett csengetni, abban volt valami lealázó. Egy másik ember megnyom valahol egy gombot, s arra énnekem föl kell szedelőzködnöm a konyhaszekrénytől, ahol haza a levelet írom s cammogni fölfelé. Az más, ha kettesben végezzük a munkát; az ember úgy érzi: a munka parancsol, a másik legföljebb azt mondja: kérem. Az ágy felé nézett, az ágyneműből csak a kötés világított ki. De alatta az a darab homály, ami az ő testecskéje volt (tán a szuszogása miatt érezte így), mintha megint szítni, forrósítani kezdené maga körül a levegőt. Hogy ismerte már a rekedtes, síró hangot, amely ilyenkor egyszer csak repesztgetni kezdi a sötétet! Mintha pányván tartaná őt ez a hang, amely a sötétből bármikor föltörhet. Nem bírta itthagyni; lassan, szinte fokozatosan, hogy Erzsinek is éreznie kelljen a félénkséget, mégiscsak megnyomta a csöngőt. De aztán mindjárt ki is ment a szobából, hogy amikor Erzsi a lépcsőház aljába ér, ő már mondhassa is neki föntről, a korlátról. Bojtár most már fölállt a szőnyegen, s úgy figyelte, neki mi szerepe lesz ebben a járkálásban. - Erzsi, kérem, egy citromot - szólt le halkan Eszter a sötétbe, ahol Erzsi, mint egy ajtócsapás s néhány rosszkedvű csosszantás jelentkezett. - Az éjszakára kell. Van még, ugye? Ő is tudta, hogy van; maga látta a délelőtt, de kedvezni akart Erzsinek, hogy azt mondhassa: hoztam. Erzsi azonban nem szólt semmit. Csak bandukolt visszafelé, mint akit a sors arra kárhoztatott, hogy egy asszony parancsára, mint a bolond, hol kifele, hogy befele nyissa ugyanazt az ajtót.

Eszternek fájt ez a szótlanság. A jóérzés azt kívánta volna, hogy kapjon odalentről egy szót; nem is ő, a fiúcska, hisz az ő tikkadtságát jelentette a limonádé: a két kis ajkat, amelyen a fölcserepesedett hám egymáshoz ragadt. "Hozom, mindjárt hozom." Vagy: "Egy elég lesz?" Ilyesmit várt volna a korláton áthajolva a bosszús léptek helyett. De a rossz érzéseinek nem volt ideje gondolattá válni, mert odabenn a gyerek elsírta magát. Már megszokhatta volna ezt a fölsírást, de még mindig olyan ijesztő és szívrepesztő volt, az első hang különösen, mint amikor először hallotta. Benne volt a nehézség, amellyel a fájdalmára ébredő gyerek a hurutos légcsövön, az eldugult torkon, összetapadt szájon a tiltakozás hangját kipréseli s ugyanakkor a rémült tájékozatlanság is. Ha a pici, akit ott hordott magában, méhe sötétjében, valami csoda folytán föl tudna sírni, nem sírhatna másképpen. Rémülten ugrott be a szobába. Mindig az állt ilyenkor belé, hiába tudta az ellenkezőt, hogy Józsikával most azonnal valami rettenetes történik. Szinte megnyugvás volt, amikor a felemelkedő gyerek ott volt a karjában s lélegzett, beszélt: - Innál egy kicsit? - kérdezte. (Azt, hogy: kérsz vizet? - nem volt szíve mondani, hisz nem azt adott.) A gyerek csak a száját nyitotta ki, s a nyakát vetette fel, mint egy kis, inni készülő állat. Eszter a pizsamán át is érezte, hogy süt mindene. Most jön a tiltakozás, érezte, amint a citromos levet a belélopott orvossággal odaadta.

A gyerek két-három korty után csakugyan megállt; de nem szólt, nem lökte el a poharat dühösen, nyálkahártyájának a csalódása (Eszter a homályon át is látta) a szája köré is kiült, de nem ment át sírásba. Csak ült ott az anyja karjában, nem tudva, mi következik. Nem kérsz többet? - hajolt föléje Eszter. - Nem - mondta a kisfiú hangtalan hanggal. - Hát vizet? - kérdezte az anyja, mert ez a védtelen, sírás nélküli csalódás jobban megrendítette, mintha a gyerek dulakodott volna. - Azt igen - rebegte Józsika egy kis hanggal már, mintha a víznek a gondolata a víz frisseségével - egy kis ocsúdással - fakadt volna fel tikkadtságában.

Mialatt a gyerek nagy, mohó kortyokban nyelte a vizet, le sem nyomva az egyiket, s már a másikra tapintva, Erzsi is ott állt már mögöttük a citromjával. - Köszönöm, mondta Eszter, a poharat letéve. Eszter látta, hogy Erzsi szétfigyel a szobában: nézi, hogy miért nem gyújtott még ki, rosszallja, hogy az ablakszárny nyitva; a visszatakart gyerek kötésire is vet egy borzadt pillantást, kötés, kórház, operáció: ezekre a szörnyűségekre Erzsinek egy külön, kíváncsiságból s borzalomból összetett pillantása van. De nem szól semmit, még azt sem kérdi meg, Józsika hogy van; beéri azzal, amit a sötétben lát. Eszternek kell megszólalnia. - Lőrincke mit csinál? - kérdi. - A darálóval játszik... Igen, a darálók voltak Lőrincke kedvencei, a kávédaráló, a húsdaráló, a prézlidaráló. Eszter elmosolyodott: szinte látta őket Erzsivel, amint benyomják a zsemlét: Lőrincke hajtja, s közben a nyomófa alá néz, hogy fogy-e. Tudta, hogy Erzsi is elfogultan mosolyog ilyenkor. Az öreg Józsi és ő a kedvencei - de azért nem mondana róla egy szóval sem többet, nem hozna föl a konyhalámpa alól ide a betegszobába egy picinyke derűt. Azt, hogy evett-e, s nem kéne-e már lefektetni, meg sem kérdi; tudja azt Erzsi, mit kell csinálnia a gyerekkel. - Vacsora mi legyen? - kérdezte meg végre a lány. A legridegebbül, a legkevesebb szóval. - Örültem, hogy a tojást Bojtárral belenyomtuk - mondta Eszter. - Ma már nem fog semmit enni. - És a tekintetes asszony? - A második tojást én ettem meg... Ha Erzsi mond valamit, mért nem eszik a tekintetes asszony, még szüksége lehet az erejére, tán csináltat egy zöldpaprikás rántottat; hisz megvolt az étvágya, éppen csak nem gondolt rá, hogy egyen. Erzsi elég öreg cseléd volt, tudta, mikor hogy kívánják meg az asszonyok a kedveskedést, egész biztosan gondolt is rá, hogy mondhatná, de nem mondta, csak azért sem. Ahogy indult, annyit mondott az ajtóból: - Ja, igaz, itt volt a laboráns. Az úr azt üzeni, hogy kiment a Víg úrral Lúdvárra. - Jól van, Erzsi - mondta Eszter, s nem tett semmi megjegyzést sem a lúdvári útra. Csak Bojtárra szólt rá, aki a citromhozás óta várakozó állást foglalt el, s Erzsi közeledtére úgy helyezkedett el, hogy túl közel se legyen az ajtóhoz (tapasztalatból tudta, hogy ha közelebb van, hamarabb kiküldik), de azért Erzsi mögött időben kisurranhasson. - Menj te is szépen, Bojtár. Mire Bojtár egy körív leírásával ki is ment, még Erzsi előtt az ajtón.

Eszter meggyújtotta a kis állólámpát; aztán becsukta az ablakot, és lehúzta a redőnyt. Az állólámpa helye ott volt a földön, az ágya előtt; az ernyőjének megfelelő fénykör közepén. Egy tágabb fénykör Eszter derekáig, a takaró széléig s a kisasztalon a gyógyszerdobozig ért; de aztán még följebb, a szoba beláthatatlan magasába is hatolt egy kürtőnyi derengés. Ebből jutott Józsikára annyi, amennyi a láztól meg-megrángó szemhéját nem zavarja, de az anyai kéznek és szemnek tájékozódásra épp elég. Így virrasztotta át most már a harmadik éjszakát, a kivett hőmérővel a linóleumpadlóig hajolva. Most is úgy helyezkedett el, hogy ezt az éjszakát is a karosszékben s az ágyvégben fogja átbóbiskolni. Leülhetett volna a díványra, sőt, le is vetkőzhetett volna, de a fiatal anyák makacssága volt benne, akik azt hiszik, versenyt kell kínozniuk magukat gyermekeikkel. Az éjszakai helyhez akkomodáló agyában megint csak Erzsi jött fel; az előbbi bántódás most kezdett tűnődéssé nyílni. Hisz olyan mindegy volt. Józsika betegsége mellett olyan mindegy, hogy Erzsi hogy érez iránta, s mégis ebben a makacsságban, amellyel nem szerette őt, volt valami sötét és végtelen, ami túlment Erzsin s a világ összes cselédjein, éppúgy, mint Bojtár hű szemében az a tompa, végtelen sötétség, vagy akár Józsika fülében a genny. Miért nem szereti őt Erzsi? Mért nem bírja sehogy sem meghódítani? Szebb viszonyt, mint amit ő kínált neki, igazán nem kaphat cseléd. Amikor mint új asszony a házba került, szinte nénizte őt. Erzsi volt a ház hagyománya, a szakértelem, a kor, s ez a tisztelet benne megmaradt mindmáig. Neki igazán nincs mása, mint az otthona, s engedi mégis, hogy ebben is Erzsi üljön a mélyebben; ha cseléd is, ő legyen a gyökerekben ülő. Hisz elküldhetné; ha azt akarná, Erzsi hamar adna okot. De nem, nem is gondol erre; hisz Erzsi kitűnő cseléd: nála jobb cselédet nem is találhatna. Most is milyen nyugodt lehet Lőrincke felől. Szinte boldog, ha nincs gyereklány. A nyárit is ő marta el: "Mit etessük ezeket a pesztonkákat." Csak éppen őt nem szereti. Akármit csinál: nem és nem. Megértené, ha cseléddühből gyűlölné; ahogy a pusztáról kijött vajhátiak a jószágkormányzó urat. De Józsit imádja. Az anyósa nem olyan elfogult Józsi iránt, mint ő. Kis Lőrincet is azért szereti. - Akár a gyógyszerész úr - mondja, s a nagy fogai is előjönnek az arcáról. - Nemhiába, a feje is éppolyan gömbölyű.

Hisz megérti, az autóbusz is ott jár most benne. Szégyelli, hogy öregedő lány létére fölültették. De ebben is ő az egyetlen, aki együtt érez vele. Józsi, ha szóba jön, csak vigyorog rajt. A kalauztól is ő óvta egyedül, amikor Józsi a vezetőnek meg annak az autóbuszt részletre eladta. Akkor az óvásért haragudott, hisz szinte menyasszonynak érezte már magát, a foglaló is ott volt, amit az autóbuszba beleadott. Azt hitte, irigységből óvja. S akkor egy szép nap nincs meg az autóbusz. Előbb csak elromlott, javítani vitték, aztán kiderült, hogy a javítóban sincs. A kalauz fölment Pestre. A sofőrnek meg a felesége sírdogált Józsi nyakán, hogy a pénzt kisebb részletben törleszthessék. S Erzsi nem mondja: az asszonyom az figyelmeztetett. Ha a mészáros megkérdi, Erzsike kisasszony, nincs hír az autóbuszról, Erzsi azt ővele érezteti. Ha még Józsira haragudna érte! Hisz Józsi unta meg egyik napról a másikra a strandfürdőt, az egész autóbusz-vállalatot. A filiálék lettek a fontosak, most már nem autóbuszokkal, hanem patikákkal szórná teli a megyét. Józsi azonban dicsőséggel került ki az autóbusz-ügyből is. Erzsit őrá veti ezt is; ha nem is gondolatban - az még jobb volna, mert akkor rájönne, milyen képtelenség -, csak tompa duzzogásban, mert kell lennie valakinek, akire mint neheztelést fordítsa, amit a világban ellene elkövetett bűnnek érez. De hát nem szörnyű, nem szomorú ez? Milyen szépen elélhetnének, elöregedhetnének. De nem, Erzsinek nem kell a szépség; a gyűlölet édesebb...

A gyerek egyre többet hánykolódott; ide-oda súrolta a párnán a tarkóját. Álmában is próbálgatta, melyik helyzetben a legnyugodtabb a fejében az a kopogtató, lüktető valami. Most már biztos volt, hogy újra gyűlik a genny, újra szúrásra vagy műtétre lesz szükség. De hogy telik el az éjszaka odáig? Ilyenkor jó lenne, ha valaki ott volna az ember mellett. Ha nem is virrasztana, de bejönne egypár csöndes szóra. Csak Amál volna itt; Józsitól nem is várja. Józsi bejön, és odaáll az ágy mellé, s úgy nézi Józsikát, mint akire azt mérték ki, hogy nézegesse. Eszter már ismerte ezt az arcát, olyankor ölti fel, amikor tudja, hogy illik érezni valamit, de tulajdonképpen nem érez semmit, s azt akarja mutatni, amit a többi ember, az arca azonban nem tudja a leckét és túloz. Ezért olyan nevetséges Józsi temetésen vagy egy március tizenötödiki ünnepélyen. Ha le kellene fényképezni Józsikát, és attól meggyógyulna! Vagy egy kvarclámpát szerelne be s azzal sugároztatná! Így ő maga küldi el, hogy ne álljon ott olyan kárvallott képpel: "Magának szüksége van a nyugalmára a patikában." De Amál; az ő okossága az más volna. Egy ilyen éjjel a virrasztólámpánál még mélyebbé teszi a barátságot. Amál biztosan mondana valamit. Ő is odatenné kezét a gyermek fejére s azt mondaná: Nem olyan forró, mint tegnap. Vagy legalább: De ma nincs benne annyi lázcsillapító. Vagy tudna egy esetet, amikor négyszer-ötször felszúrták, s mégsem került sor a lékelésre. Neki a gondolatait is elmondhatná. Bojtárról, a gyermekbetegségről: mindent, amit önmagában forgat, Amál tudja minden érzéshez a gondolatot. Már ő is egész belejött mellette, hogy az érzéseit gondolatokra, szavakra fordítsa. De Amál nem ír. Éppen csak a szokásos köszönő levelet írta meg s egy lakkozott lapot Párizsból az Eiffel-toronnyal. Az igaz, hogy dolga volt, az utazásra kellett készülnie, de ha Amálnak is úgy hiányoznának a beszélgetéseik, mint neki, egyszer-kétszer mégis megkívánta volna, levélben is. Pedig akkor ő mondta: milyen jó, milyen nyugodt itt melletted. Ő nem is mondta, csak érezte. Az szomorú volna, ha Amál elfelejtené a kettejük közt levőt. Ha magában úgy intézné el a barátságukat, hogy akkor épp lenn voltam náluk, igyekeztem összemelegedni. Amikor itt volt, biztos, hogy nem ezt gondolta. De akkor itt szélcsend volt, s Amál azt élvezte, hogy nincs befogva vitorláiba a szél - az ambíció, ahogy ő nevezte. Ha az egyszer vinni kezdi, fönn ül a párizsi vonaton, pici fantasztikus pont lesz a szegháti patikusné. Az utolsó napokban, igaz, elromlott kicsit a hangulat. Már ő sem bánta, hogy elmentek; Józsi és Amál egyszer csak egymásnak voltak paprikásodva. Amál Józsi füle hallatára mondta: a helyedben kirúgnám azt a nőt. De ezt is csak túlzott barátságból mondta; az ő érdekeit védte. S most mégis...

Kitapogatta azt az édes háromszögű zugot, ami Józsika lába s az ágyvég közt támadt, a kendőjét odatette a kiságy hálóvasára, hogy ne nyomja a nyakát, aztán odahajtotta a gyerek lábához a fejét. A gyerek egy picit nyugodtabb volt; addig bólint egyet, amíg fönn nem lesz egészen. Ha csak egypár percre mennek át ezek a vörös, káprázó karikák az összenyomott szemhéja mögött az álom bódulatába, akkor is jobb, mint a kínos, mind szűkebb körben keringő gondolatok. Józsika még hetekig beteg lehet; kórházba viszik - a különszoba, amit a sok szerény anya joggal irigyel, keserves őrhely is. Ott ki kell tartani; azt soha-soha nem engedné, hogy amíg módja van ott lenni, egy idegen arc emelje föl őt, ha fölsír, a párnájáról. De ahhoz erő kell. A szegény asszonyok otthon sóhajtoznak: elemlegetik a betegüket; esetleg imádkoznak. Aztán bejönnek a kórházba: egy üveg dunsztost hoznak...

Itt mintha egy kis lyuk maradt volna a gondolkozásában; már nem tudta, mi járt a fejében elébb (tán aludt egyet). Józsi arcát látta, ahogy akkor, amikor a gyerek nem volt még beteg, Lúdvárról hazajött. Akkor is ilyentájt ment ki, s a reggeli vicinálissal jött haza. Patikába még korán volt menni; egyszer csak a fürdőszobából hallatszott a lubickolása. - Jánoséknál aludtál? - kérdezte tőle, ahogy kijött, egész gyanútlanul. - Nem, van a patika mellett egy inspekciós szoba. S akkor nézett rá az a petyhüdt, nevetgélő arc, ami most a kábulat forgó karikáiban megjelent. Ez volt Józsinak a csínytevő arca. Amikor Józsikával kinyittatott egy dobozt, s abból egy kéményseprő ugrott ki, vagy Erzsivel hozatott oda egy hamutálcát, s az, ahogy megfogta, berregni kezdett, akkor nevetett így, amíg a csíny meg nem történt, maga elé, a szeme a szokásosnál is laposabb, a száj éppen csak elnyílt, de fény nem ömlött rája. Mint aki tud valamit, amit más nem, s ezért furfangos fickónak érzi magát. Ő azonban épp ezért nem fogott gyanút. Csak nem vág ilyen arcot, ha... Még az is megfordult az eszében: ez azt hiszi, féltékennyé tette Adéllal, azért heherész így... De most, ahogy így feküdt, egyszerre másképp látta ezt az arcot. S az is ott volt a fejében egyszerre, amit János mondott ottlenn a délelőtt: "Te, Esztikém, én megmondom, énnekem nem tetszik az az asszony." Még János hangját is hallotta a kis lábak mellől. A legsiránkozóbb volt, benne az aggodalom meg az is, hogy ő a kedves nagybátyjának a lánya, akinek ő az apjáért is féltéssel tartozik...

A gyerek újra fölsírt, de most nem nyugodott meg. Néhány korty víz és csiggató szó után az odatartott poharat türelmetlenül eltolta, mint akit fontos dolgában oda nem tartozóval zavarnak; az álomból fölocsúdó arca rémült, de tétova figyelemmel telt meg, mintha a fájdalom egy rettenetes odasúgott szó lett volna, amely egyszer csak ott van a fejében, de hogy ki mondja meg, mit akar vele, s majd mit mond még utána, nem tudhatni. - Anyukám, anyukám, anyukám - kiáltott föl ennek a rettenetes ismeretlennek minden fülbesúgására. Az anyja hiába kérlelte: - Mi a baj, fáj, édesem? - a gyerek nem bírt többet mondani róla; csak ült, mert a visszafekvéstől is félt, az anyja karjaiban, s a fájdalom egyre több kétségbeeséssel s tehetetlenséggel böffent ki vékony arcocskájára. Végül is türelmét vesztve dühös sírásba fogott. Az anyja homlokát törülgető kezét ellökte; ugyanakkor azonban a másik kezével ő kapaszkodott bele a hátába. Eszter úgy érezte, hogy ezeknél a folyton ismétlődő kiáltásoknál s az ingerült sírásnál utána, szörnyűbb kínzószer már úgy sincs a világon. Anyukám, anyukám: azaz kihez fordulhatnék máshoz, mint anyukához. A megszólításon túl azonban nem futja a mondat, részben, mert új panaszolnivaló jön, részben, mert úgysem ér semmit a panasz; anyukám is csak poharak után kapkod; a homlokán matat, de ő sem veszi ki - nem tudja vagy nem akarja - a fejéből az iszonyú fájdalmat.

Amikor a gyerek megnyugodott végre egy kicsit, Eszter azzal az eltökéléssel nézett a feje fölött a sötétbe, hogy ő sem tér ki a fájdalom elől. Csak sajogjon az ő fejében is a góc, amelyhez egész este nem mert hozzányúlni. Már a gyerek hánykódása közepén ott volt benne vad villanásként, hogy nem bújik el, végiggondol mindent, úgy gondolkodik, ahogy a többi megbántott, fürkésző, gyanakodó, latolgató asszony. Most ezt is kibírja: bármi jön föl benne, az benne lesz s nem Józsikában. Mi minden fájdalom, amit maga szenved, ahhoz, amit ebben a zsenge húsban, a gyerekiében kell szenvednie. S most, hogy a kettejük pihegése közül szinte az övé volt a valóbb; ez a fájdalomhívó düh, mint dolgozni kezdő kéz, már ment, merült is le belé, s húzta föl a mélyből az emlékeket. Érezte, hogy agya pattanásig gondolkozik, de nem úgy, ahogy könyvek adják vissza mondatról mondatra a gondolkozást. Nagy tömbök jöttek föl benne: szavakra pontosan le nem fordítható dolgok: Józsi viselkedése az autóbusz eladása körül; az a reggeli nevetés, Amál összetűzése Józsival. Aztán az egész Józsi, ahogy órjásgyerek voltában gyerekkoruktól kialakult. Egy férfi-ész másképp indult volna el, "Józsi egyik napról a másikra föladta az autóbuszvállalatot. Tehát valami vagy valaki megfordította. A fiókpatika Adél gondolata volt. Tehát ő volt rá ekkora hatással. Adélt tette ki belé, nyilván, hogy kijárhasson hozzá." Az efféle bizonyítás azonban, amilyen mutatós, olyan keveset bizonyít. Egy másik, éppolyan mutatósat lehet ellene fordítani. "Józsinak időnként mindentől elmegy a kedve. Akkor épp a városi strandfürdő is a kedvét szeghette. A fiókpatika voltaképp az ő gondolata; már Lajosfalván is ez volt a nóta: hogy lesz egy gyógyszertárból nagyüzem. Adélt tette ki; tehát nem volt fontos, hogy mellette legyen. A patikusné is benn lakik a patikában; Adélnak csak egy szobája van. A régi szegháti lakásán könnyebben találkozhattak volna." Eszter ösztöne nem is ment bele az efféle gondolatláncokba. Mélyebben járt, ahova a logika nem ér le; ahol az emberek maguk egész gőzkörükkel s parányi villanásaikkal bizonyítanak.

Az nyilvánvaló volt, hogy Józsit mások bűnösnek tartják. Ezt tulajdonképpen eddig is tudta, csak nem vette tudomásul. Amál már a strandon észrevette, amikor Adél ott járt köztük a szipkájával, hogy ez az asszony akarhat valamit Józsitól. Amál nagyon büszke arra, hogy neki milyen szimata van. Előbb tudja, mint Károly, hogy Károlynak ki tetszhetne meg, vagy ki akarhatna Károllyal valamit, s afelé azonnal elnyír minden szálat. "Csak az ostoba asszonyok féltékenyek a férjükre - ez a mondása -, az okosak elszigetelik őket." Amál őhelyette nem bírta, hogy Józsi milyen rosszul van szigetelve. A végin majdnem hogy kimondta; ő veszekedett helyette Józsival. Ha már ez az ostoba asszony, gondolta magában, nem hajlandó gyanakodni sem. Ha úgy volna, Amál nemcsak hogy ostobának tartaná őt, de őt is okolná mindenért, aki így elrontja az urát. Méltóságán alulinak érzi, hogy a legrosszabbat tételezze fel. Amál ebben nem fogja őt soha megérteni. Amál szerint az emberekkel a természetük, a gyengéik szerint kell bánnunk; egy kicsit több gyengét tételezve föl bennük, mint ami van. Ő meg úgy érzi, hogy amit ő Józsi, Erzsi vagy akár Józsika iránt érez, az tulajdonképp ajánlat egy szép, boldog viszonyra, s az embereknek előbb-utóbb meg kell érteniük ezt az ajánlatot. Ha ő Józsira s Adélra gyanakodott volna, nem kívánhatná, hogy meg ne szolgálják a gyanút. Az emberek közt az a bölcsesség, hogy állandóan gyanakosznak egymásra. Egy ilyen örök gyerek, mint Józsi, szinte belefut az órjási gyakorlatukba, amit a gyanakvásban szereztek. Akkor is, ha teljesen vagy csaknem teljesen ártatlan. Antal is gyanakszik rája. Micike és Antal is megtárgyalták, hogy mért nem Antal ment ki, s jó lett volna-e, ha ő megy ki Lúdvárra. Úgy látszik, egyiküknek sem volt kedve hozzá, de azért föl kellett volna ajánlani. "Ja, én nem vagyok olyan nagy üzletember, mint Adél" - mondta Antal Micikének. Micike ezt egy kis riadalommal mesélte el neki. Elsősorban azért volt megijedve, hogy nem érte-e itt Antalt sérelem, nem fenyegeti-e valami az ő házasságát. De aggódó pillantásában, amivel ezt Eszternek elmondta, volt egy kis tétovaság is, amilyennel a más bajára néz át az ember. Micike szerint Eszternek a világ legboldogabb asszonyának kellett lennie, s most aggódva nézte, vajon megforgott-e Eszterben is a gyanú, ami őbenne, Antal mondására. Ó, igen, az emberek már régen gyanakszanak. De az mégis rossz jel, hogy most már János is szólt.

Azt vette észre, hogy Józsika őt nézi. Ahogy sírásrohama után a homályba szepegve visszaereszkedett, ő azt hitte, elaludt. De nem: a sötétben ott parázslik egy szem, amely pislogni már bágyadt, de nézni még tud és figyel. Mintha a homályon át is valami furcsa derengene felé az anyjáról, s lázban és félkábulatban azon mélázgatna. Csak nem látja az arcán, amin gondolkozott? Ezek a csúnya gondok áttörtek az arcára, a lámpa derengésén, a gyerek kábultságán? Önkéntelen az arca elé kapott, hogyha van ott még valami, letörülje. Az ujjhegye nem talált semmi furcsát, de ahogy az arcizmaival emlékezni próbált; gond, fájdalom, elkeseredés villogtak bennük; megrándultak, összehúzódtak, igen, az egész arc gyötrelmesen össze volt húzódva. - Te fönn vagy? - nézett rá, bágyadt mosolyt húzva elő az ujjai mögül. A gyerek nem szólt, csak a szeme helyén az a kis csillogás vált picit furfangossá: igen, én fönn vagyok s figyellek. - Meséljek? Hozzam a Grimmet? - kérdezte Eszter. A két csillogás most lobbant egyet; benn volt az öröm, hogy kap valamit, a torkából azonban hang nélkül jött ki a "mesélj". Ez még nem volt: éjszaka mese. Ebben nemcsak Józsika, még Eszter számára is volt egy kis újság. Kinn a holdtalan város, az esőben sziszergő fák, s itt egy ekkora sziget, amennyit a lámpaernyő csinál a homályban - a lámpaernyő s a mese, csak nekik, kettejüknek. Fölemelte a lámpát a földről, s a gördülő asztalkán maga elé tolta. - Melyiket? A hét kecskét vagy Aki nem tud félni?... Eszter tudta, hogy Józsika mit felel, a hét kecskét csak azért mondta, hogy Józsika választhasson. - Aki nem tud félni - suttogta a gyerek, s lázas szája körül egy kis mosolyféle próbálkozott, mintha maga is csodálkozna, hogy ebből a tompa ködből, amelyben most van, íme, átlátni a mulatságos dolgok világába.

Az első mondatokra mindketten odafigyeltek: "Volt egyszer egy szegény ember." Eszter, mielőtt hozzáfogott volna, fölrázta a gyerek alatt a párnát. Egy-két bekezdésen át a gyerek is tartotta magát, úgy úszott a párna színén, de aztán lassan süppedni kezdett. A mesét jóformán kívülről tudta; máskor, ha az anyja egy szót rosszul olvasott, rászólt, de most épp ezért könnyebben engedte el az értelmét. Elég volt, hogy szólt: abban az érzésben feküdt itt, hogy a kedves meséjét hallgatja. Eszter is eleresztette néhány bekezdés után a szöveget. A mese, mint egy függöny, ott volt az agya, a dolgozó szája előtt; a függöny mögött azonban az iménti gondolatok folytatták magukat. A János arcát keresgélte, amint azt mondja: "Te, Esztikém, énnekem nem tetszik az az asszony..." János annyira tiszteli őt. Tán ez is az egyik oka, amiért egy kicsit mindig mulatnia kell rajta; úgy nézi őt, mint egy kényes virágot, amely lefut, ha ráfújnak. Az emberek nevetségesnek tartják, aki nagyon gyöngéd hozzájuk, s nagyon törékenynek képzeli el őket. János nem zavarja meg őt, amíg csak gyanakszik, a gyanújával. Ha János azt mondta: "Te, Esztikém, az az asszony nem tetszik nekem" - akkor ő tud is valamit. Odakinn már dagad a pletyka, s ő is észrevett egyet-mást. Esetleg az özvegy patikusné beszélt. Ott két lány van; a kétlányos anyák kényesek a mások erkölcsére. Tán leskelődnek is utánuk. Hirtelen úgy érezte, mintha maga is leskelődne. Látta Józsit, amint Adél felé megy, Adél ott várja, félig állva, félig dőlve, mint egy filmszínésznő - tán most is a füstöt fújja -, s Józsi bepuffadt, de csillogó szemmel, mint akinek a kövér nyakán már ott bizsereg a másiknak az ujja, heherészve megy felé.

Azon kapta magát, hogy a monoton olvasó hangja, mintha indulatos kérdések ráznák meg, rohamokban szenvedélyessé válik. Arról volt szó, hogy a félni nem tudó gyerekből harangozóinas lesz, s ledobja a toronyfeljárón a kísértetnek öltözött harangozót - s az ő hangja, néha épp egy mellékmondatban csapva föl, méltatlankodó, szaggatott beszédet tart valakinek: "Hát ez a házasság? Ezt éri el, aki komolyan veszi? Elvágsz mindent, a legkisebb gyökérszálat is, ami másfelé nyúlna, csakhogy egyedül rajta át kapod, ami az asszonyok élete. S épp ezért leszel mindenből semmi, bútor, aki így is, úgy is mindenkor megvan. Érdemes volt befalaznod magad? Én tán nem tudnék rossz lenni? - sírják a szegény asszonyok. S az igazság az, hogy nem tudnának. Rólam azt mondják, szép vagyok s nem tudnék. Kinőttek rajtam a tisztesség tüskéi, azt hittem, a boldogságomat védik, s csak a veszteségemet teszik véglegessé. Szerettem én ezt az embert? Nem tudtam elképzelni, csak őt? Nem; ő mondta, hogy nem élhet nélkülem, és én ráneveltem magam. Befutottam az életemmel az esetlenségit, az önzését, a hóbortjait. S most itt van: az első nő, aki le tudja nyelni az undorát iránta, elfüttyentheti tőlem." Ha nem is épp ezek, de ilyesfélék voltak a fel-felcsapó hangjában, s ahogy a szoba csendjében hirtelen ráeszmélt erre a hangra, hosszú mondatsorok jöttek vissza a fülébe, amelyeket már ezzel a számon kérő, panaszló hangsúllyal olvasott föl. - Anyukám - nyöszördülte el magát Józsika is. A fájdalom újra kopogtatott a fülén, de, úgy látszik, nem olyan erősen, mint az elébb; mert az anyukámra nem jött sírás, csak habozás, hogy a fáradt arcával elsírja-e magát. Úgyhogy Eszter nem tudta: nem az ő vad olvasásától, elváltozott hangjától ijedt-e meg. - Mi a baj, picikém? Akarsz valamit? - hajolt feléje ijedt gyöngédséggel. A gyerek érezte fejében a készülő fájást s fölötte ezt a kívánságáért esdő tekintetet. Elgyötört, segélykérő pillantásában egy kis keresgélés látszott, mintha egy nagy kívánság: nagy ugrás is lenne ebből a bódulatból. - Hozd ide a rádiót - mondta, s a pillantásában mind a kettő benne volt; az is, hogy ő most a lehetetlent is kérheti, s az is, hogy ezt azért mégsem lehet teljesíteni.

A rádió órjási dolog volt: a gyerekek is tudták, hogy Szegháton az övék volt az első. Most két-három hete jártak fönn a szerelők a tetőn, s ők napközben is föl-fölnéztek a drótra, az fogja ki a hangot a levegőből. Este, patika után apuka órákat elbabrált a kis ládikónál, a hangot keresve. Ha azt mondja: na, benn van, nekik is oda szabad menniük, a fülükre odakerül a hallgató: szót, éneket hallanak, csak még rosszabbul, mint a telefonból. Még Erzsinek is be kellett jönnie, félretolni előbb a kendőt, aztán a haját. A nagy készülődésbe, meg hogy tán épp ő nem fogja meghallani, egész belepirult. Egy percig úgy állt ott, mint aki nem tudja, hall-e valamit, vagy csak a messzeség zúg, míg végre meglágyultak a vonásai, s előjöttek mosolyogva a fogai. Apuka azután, hogy a hullámot megfogta, a műsorral nem sokat törődött, csak a gépire vigyázott, hogy el ne mozdítsanak rajta valamit. Az azonban, hogy ők ketten, apuka nélkül, a gépet előszedjék, s itt az ágyban játsszanak vele, Józsika szemében is szentségtörő visszaélés volt a varázslószerrel. - A rádiót? - ismételte meg Eszter, sokallva kissé a kérést. - Csakhogy anyuka nem ért hozzá. - Az nem baj, csak hozd ide - követelte Józsika, bátorságot kapva az anyja habozásán. - Na jó - mondta Eszter, s indult, lámpát se gyújtva a lépcsőn, hogy Erzsi se vegye észre, hogy lenn jár az ura szobájában.

Az üres szoba, az ura csendes holmijai, a szokatlan éjszakai óra, melyben a villany is tisztábban szikrázott, mind a gazdájuk mellett kardoskodtak. Nem, az nem lehet, hogy Józsi - gondolta, amíg a rádióval s a lelógó drótokkal a lépcsőkön fölszaladt. Józsi nagy gyerek, Józsit csak a gépei érdeklik. De maga is érezte, hogy az efféle érv keveset számít, ha ott benn, ahol a dolgok mérődnek, más alakul ki. A kisfiút az ágyban fölülve találta, az ajtórésre szegezett szemmel, s ahogy Eszter a libegő banándugókkal beért, keskeny, zsákmányéhes kis arcán alig volt nyoma a fejében levő kész fájdalomnak. Józsi minden szobában csinált egy kapcsolót az antennának és a földelésnek. Meg is mondta, hogy a bal a föld vagy a jobb a föld a készüléken is, s hogy melyik dugót hová kell dugni, de Eszter már mindent összekavart, csak azt tudta, hogy csavarni kell, közben a tűt is ide-oda jártatni a kristály csillámain. Az első percek így vad ki-be dugdosásban, csavargatásban, tűtologatásban teltek el. Józsika mohón figyelt mindent. S közben ő is oda-odakérte az ép fülére a fejhallgatót, hogy hallatszik-e már valami. Végre egy negyedóra múlva kaptak valami nyekkenést. Eszter vad buzgalommal figyelte a millimétereket, aztán a tűt tette picit odább, aztán megint a dugókat cserélte meg. A hang hol erősebb lett egy kicsit, hol egészen eltűnt, egyszer aztán, egész véletlenül, maga se tudta, mit csinált, benn volt a zene. Egy keringő, de mintha messze, egy mély parkban játszanának; ott bálozna egy rég megholt társaság, s ők azt hallanák csak, amit a fák és az idő átengednek. - Na, hallgasd - adta oda Eszter Józsikának a kagylót. A fiú félarcát összerángatta a fájdalom, de a lelke a kagyló messzeségében volt. Na most: a fölvillanó arcocskán ott volt, hogy az ő számára is megvan a zene. Úgy nézett az anyjára, mint akik ketten egy rendkívüli, sokáig nevezetes csínyt követtek el. - Anyuska is - mutatta a fülhallgató másik felét, amelyet ő úgysem használhatott. Eszter megpróbálta odadugni a fejét. De kettejük feje nem fért el benne; ha meg amúgy próbálta, az övé a kagyló külsejére került. Ide-oda dugdosták, koppantották a fejüket: Józsika göcögött, de úgy, hogy a fájdalom is belecsuklott az élvezetbe. Végre megtalálták a módját, hogy mindketten hallgassák, de úgy, hogy az orruk ott szuszogott egymás mellett. Eszter boldogan fogta a hallgató acélívét, mely mint egy fehér aureola fogta össze a homlokukat. Már nem kellett kutatnia, magándetektívet fogadnia. Mialatt ez a kis orr pihegett az övé mellett, s a néma szobában a távoli közös zene összefogta őket: el merte dönteni, a szíve tudomásul merte venni, hogy Józsi megcsalta őt.

Amikor Józsi egy napon bejelentette, hogy a szegháti patikát eladta, s odahaza, Csomorkányon vesznek meg két fél patikát, Eszter el volt keseredve. Tíz év alatt megszerette Szeghátot; azt hitte, itt öregszik meg. A két várost össze sem lehetett hasonlítani. Ahányszor a halottaitól hazajött, s a szépen kongó burkolaton az esti vonattól besétált, újra és újra megörült az ő tiszta kis városuknak. A kormánypártivá lett megyeszékhely minden évben új középületet kapott, postát, csendőrlaktanyát, mezőgazdasági iskolát; az aszfalt a mellékutcák járdáin mind messzebbre folyt, s egy-egy tavaszi zápor után, mely otthon sárba mentett mindent, a város itt megmosdatottan, felocsúdott petúnia és oroszlánszáj ágyakkal emelkedett föl szárakozni.

A maga helyzetével is meg volt elégedve. Az új házon már nem csodálkozott senki; legföljebb, ha egy idegent vezettek végig a városon, akkor jutott eszükbe, annak a meghökkent kérdéseire, a helybelieknek is a maguk régi furcsállása. Az arramenők most már inkább a rácson kilátszó életet figyelték, a három szépen öltözött gyereket, az anyjuk szabta vászonruhában; Lőrinckét, amint kis Eszti hajóját irányítja a medencén, Józsikát, ahogy a medence szélén olvas, s időnként parancsokat ad nekik. A gyermekek révén lassan egy kis társaság is verődik köréjük. A Máté-családban sok gyerek volt, előbb csak azok jártak össze, később más iskolai barátságok is meghívásokba, gyerekzsúrokba folytatódtak. Az anyák rendesen egy kicsit korábban jöttek a gyerekekért, s mialatt azok még egy utolsó játékért könyörögtek, a maradék tészta fölött ők is összeültek, hogy anyai megfigyeléseiket, varrónőik címét és receptjeiket kicseréljék. Nyáron ugyanez a társaság az új strandon, a kis uszoda helyén táborozott. A medence körül apró víkendházakat lehetett bérelni; az övék előtt mindig nyolc-tíz gyerek építkezett vagy olvasott nyomot Józsika parancsa szerint, s az ő szétnyílt szatyrának többnyire egész szép kört kellett a gyümölccsel leírni, amíg az ott üldögélő mamák s a szépasszony tiszteletére odasettenkedő apák mind vettek belőle. A barátnői gyakran mondták, hogy most van a "legjobb korában"; - a férfiak szeme is ilyesmit mutatott - de azt is érezte, hogy nem úgy nézik őt, mint a merész trikójú színinövendéket, akinek a homokba merült hátát mint valami elfogyasztható pecsenyét vizsgálgatják, s nem is afféle hideg szépségnek tartják, mint a karpereceit nézegető szállodásnál. Amit őbenne szépnek éreztek, az egyenes járása, a nyugodt, jóakaró pillantása, a szelídsége: ugyanazoknak az erőknek volt a játéka, amelyekkel magát s övéi életét egyensúlyban tartotta. Jólesett érezni, hogy ez kifelé is sugárzik s egy kis tekintélyt biztosít számukra, sőt, még Józsi számára is.

Csomorkányon, igaz, ott volt az apja, de ő az év nagy részében kinn élt a tanyán. A gyümölcsösiben volt egy házacskája, s két feles kertésszel gazdálkodott. Esztert Csomorkányon tulajdonképpen csak a két öreg emléke várta, az eladott Rákóczi úti ház, a prédára bocsátott tanyák. Már tudta, hogy őt senki úgy szeretni nem fogja, mint a nagyszülei. Nagymamuska és nagytata, ők voltak az utolsók, akik úgy szerették, hogy ő megmelegedett mellettük, a gyerekei, azok már őtőle akarják kapni a meleget. Ha átment, még most is egyszerre kislánynak, árvának érezte magát, kékített kötényszag, bajuszcsiklandás csalta ki szeméből a könnyet. Ha ott kéne élnie, úgy érezte, folyton őrájuk gondolna, s ahhoz még fiatal volt, hogy a halottaival boldogság legyen egy városban élnie. De maga a város, a vízérre, tófenékre épült utcák is aggasztották. A gyerekek ápolásában, féltésében (különösen Józsika nagy betegsége óta) ő is belelovalta magát abba a csempés, fémcsöves környezetbe, amelyet először olyan műtőszagúnak érzett. A gyerekek bőrivel nézte a nagy délkeletre néző hálóablakokat, a kád fölött a hajlítható csövű tust, a nyitott folyosó előtt a homokot, amelyben az életük tavasztól vénasszonyok nyaráig lefolyt. Odahaza nem volt olyan ház, melyben agyonsikált testük a megszokott fényt, vizet, levegőt megkaphatta volna. A Tunyogi-rokonok közt minduntalan hallatszott egy-egy tüdővész-eset, Víg János asszonynővére most ment el, Bora, a hajdani cselédjük, benn van a kórházban. Az édesanyja is egyre többet jutott az eszébe mostanában. Annyi idős volt, mint ő most, amikor ott pityergett a hálószobában. S az apja, azt nem annak a városnak a miazmái ölték meg? Kezdte érezni, hogy az ő sorsa sem véletlen volt; Szegháton nincs egyetlen ember, akiben annyi tudás, lelkesedés lett volna, de olyan sem, aki annyi lobogás után ide jutott volna.

Józsi azonban megunta Szeghátot. Az ő fénykora az első szegháti évek voltak; akkor volt rajta az egész város szeme. Az emberek kíváncsiak voltak: na, a polgármester-sarj, a Máté-unoka. Az elhanyagolt kis gyógyszertárból, amely a Városház terét piszkította (hozzátéve a szomszéd üzletet), fényes sarokpatikát csinált; az ő háza volt a háború után az első nagy magánépítkezés, autóbusza járt, mozgásba hozta a strandfürdő ügyét. Azóta is csinált egyet-mást; szikvízgyártó társaságot hozott össze, egy időben magánautója is volt, orvost és gyógyszert vitt ki rajta az orvostalan falvakba és tanyaközpontokba. Ezek a vállalatok azonban már őt sem elégítették ki; a szódagyártó gépet egy év múlva továbbadta, a fiatal orvos pedig, akinek a tanyai iskolákban kellett rendelőnapot tartania, Józsi megkönnyebbedésére, más városban kapott biztosítóintézeti állást. Eszter úgy látta, hogy egy idő óta a kedélye sem a régi. Még jobban szeretett egyedül lenni, s ha társaságban technikus dolgokra fordult a szó, már nem magyarázta a maga terveit, inkább a beszélők tudatlanságát iparkodott kimutatni. Mintha fölébredt volna benne egy kis gyanú maga vagy a világ iránt. Keveset beszélt a dolgairól, részvényeket, üzletrészeket vett s adott el, anélkül hogy bárki tudta volna, hogy is állnak a dolgai.

Eszter ezt a változást először épp az Adél-ügy után vette észre. A lúdvári patikára az volt a megegyezés, hogy a fele jövedelem a vezetésért Adélé, a fele meg az övék. De az elszámolásoknál nem volt jövedelem, s amikor Adél férjhez ment, kiderült, hogy ötéves szerződése van; a legegyszerűbb eladni neki a patikát. Ennek a fölsülésnek bizonyára voltak részletei, melyeket Eszter sosem tudott meg. Ő csak az eredményét látta, Józsi feltűnően szerény volt, órákig eljavítgatta a gyerekek kis motorcsónakját, ha őrá nézett, alázatos, de mégis fürkésző kíváncsiság volt a szemében, hogy Eszter vajon tudja-e, amiért ő magában szégyenkezik. Ez az eset némi fogékonyságot ébresztett benne a közvélemény iránt, melyre mindig elfoglalt agyának mintha nem lett volna érzékszerve. Kezdte észrevenni, hogy ő itt csak egy hóbortos patikusnak számít, aki elbolondizálta a felesége pénzét. Eszter a rokonasszonyoktól tudta, hogy anekdoták járnak róla a városban. Egy nagy beteghez maga indul el a sürgős orvossággal: meglát az úton egy motorbiciklistát, s ottfeledkezik vele gépet javítani. Józsi tán nem hallotta a mesét, de érezte a pillantásokat, amelyek mosolyogtak rajta. A patikát jóformán egész a sógora vezette, otthon a feleségéé volt a világ. Neki a fényképezgetés maradt s a délutáni ájer a kertben, amelynél, ha a gyerekek a leckéik csinálták, olyan könnyű volt elszundítani.

Ez a gyors adásvevés mégis váratlanul jött; ebben Eszter az anyósa kezét is ott érezte. Wiesmayerné a tél nagy részét őnáluk töltötte, az egyik vendégszobát nem is hívták másképp, csak a nagymama szobájának. De Eszter tudta, hogy az anyósa szívesebben van a lányaival. Wiesmayerné az ő számára még mindig az a csodálatos asszony volt, mint amikor kislányként megismerte. Az öregedés lényének csak a héját - a bőrét, a haját - fogta meg, a könnyedségét szinte még feltűnőbbé tette. Attól a néhány kilónyi töpörödéstől s magától az özvegységtől is még mozgékonyabb, egy kicsit már madárszerű lett. Mintha most érte volna el azt a függetlenséget, amelyben a házasságai mégiscsak gátolták. A tanyán ő volt a korlátlan úr, nemcsak türelme, de humora is volt a gazdálkodáshoz: a tanyásai trükkjeit mindig nevetve beszélte el. Egy idő óta megint utazgatott, nemcsak át Szeghátra, fürdőhelyekre is. Kétszer volt Amáléknál, akiknek a párizsi életére rendkívül büszke volt. Családias szellemét pedig (mely nála nem afféle szárnyalászedés volt, hanem tevékeny spekuláció) Micikéék, a leggyámoltalanabb sorsa tartotta állandó mozgalomban. Wiesmayernénak mindenhogyan előnyösebb volt, ha Józsi átkerül Csomorkányra. A vejét Wiesmayerné igen okos, gondos embernek tartotta, akire télen át a birtokát is rá merte bízni. Ha Antal szemmel tartja a tanyásait, ő akár egy fél esztendőt is kinn tölthet Párizsban. Micikét is könnyebb volt odahaza támogatni. Szegháton egy szegényes lakásban kellett meghúzódniuk. Csomorkányon ott volt a Tópart utcai ház; a tanya a lisztjüket, hízójukat, baromfijukat beszolgálta. Józsinak tehát, ha azt kezdte fejtegetni, hogy a patika nem fejleszthető tovább, senki sem mondott ellen, sem az anyja, sem az üzlettársa. Azt a gondolatot pedig, hogy két félpatika, ha összedolgoznak (a filiálékból ez maradt meg), többet ér, mint egy egész, különösen nagy bólogatással fogadták. Így történt, hogy Eszter csak a kész vételeket tudta meg: a szegháti sarokpatika helyett két patikarészük volt Csomorkány központjában, Antalét, a piactérit, amely személy-jogú volt, egészen megvette a család - a felét Józsi fizette ki, a másik felének a törlesztését Wiesmayerné vállalta; míg Józsi egyelőre csak társ lett a másik nagy reáljogú patikában.

A patika eladását hosszú bizonytalanság követte. Micikéék azonnal átköltöztek, ő azonban a gyerekekkel Szegháton maradt. A házra nem volt könnyű sem vevőt, sem bérlőt találni, s Józsinak sem volt sürgős, hogy a családját átköltöztesse. Eszter ott volt egy városban, amelyből tulajdonképp elköltöztek már. A hazautazgató Józsi a csalódásait nemigen hozta elő, rosszkedve azonban gyanússá tette a feles gazdálkodást. A Rákóczi úti patikában ott volt a társ. Ez a patika egészen rosszul ment; a tönkrement ember hamis forgalmat mutatott ki, csakhogy a felét eladva, lélegzethez jusson. A piactériben pedig Antal volt most már a felelős; Józsinak csak csetleni-botlani, duzzogni valója maradt az oldalán. A jövedelmet a társak elszámolták, ami megmaradt, annak Józsi találta meg a helyét. A pénz úgy eltűnt a háztól, hogy Eszter néha még főzni sem tudott a gyerekeknek. Amikor pedig végre egy nagystílű fogorvos kivette a házat, Csomorkányon kezdődött el a költözködés. Egyik lakást a másik után hagyták ott: Józsinak a kapcsolói hiányoztak, Eszter a vízfoltoktól, a horpadó padlóktól ijedt meg. Végül is nem a megelégedés, hanem egy vétel horgonyozta le őket. Ez egyszer nem Józsi, hanem Eszter üzlete volt: egy özvegyasszony házát vette meg húszesztendős életjáradékért. A Kölcsey utcái ház nem volt sem egészségesebb, sem modernebb az otthagyottaknál, de megvolt az az előnye, hogy nem lehetett továbbköltözni belőle. Eszter úgy volt, mint aki alatt meglazult a föld, s a riadalom után, akárhová került is, megkönnyebbedés volt, hogy föld van a talpa alatt. Az ideiglenesség, most látta, az ő számára valóságos méreg. Ezen az egész éven át valami köd lebegett a dolgokon; ott járt-kelt a szegháti házban, s az, hogy ki kell költözködnie belőle, árnyékszerűvé tette a falakat, csak rájuk kell lehelni, s összeomlanak vagy továbblebegnek. Az egymást követő lakásokra egy hónap után már úgy emlékezett vissza, mint kórházi folyosókra, amelyeken kábultan tolták végig. Korholta magát, hogy a gyerekeivel sem foglalkozik úgy, mint régen, de akármilyen furcsa, még rájuk is átragadt valami ebből az ideiglenességből. Ha Józsika goromba volt Lőrinchez, azt gondolta, állapodjunk csak meg valahol, majd leszoktatom róla; a kis Eszti számára is akkor alakít, ha végleges helye lesz a varrógépnek. Most legalább megvolt a végleges hely, s ő hozzáláthatott a pókmunkához, hogy új világát a szívéről eresztett szállal megint behálózza.

Először a kis artézi kutat szerette meg a kertben, a kőfal alatt. Csomorkányon rengeteg ilyen magán artézi kút volt. Az ivóvíz rossz, s a mély vizet nem nehéz elérni, úgyhogy a jámbor és gyermektelen házaspárok itt már a múlt század végén is artézi kutakat hagytak a városra. De míg más városokban néhány nagy nyilvános artézi kút elégítette ki a lakosságot, itt még az artézi kútban is csak akkor bíztak, ha az a maguk zárt kapui mögött volt; a szövetkezés legföljebb odáig ment, hogy négy-öt ház csináltatott egy közös kutat, persze, annak a vizét is rozsdásodó csövek és csapok (külön iparosréteg volt rá) vezették szét az egyes udvarokra. Ez a sok száz kút annyira elapasztotta a város alatt a vizet, hogy némelyik egészen kimerült, másokból pedig vékony forrásocskaként csordogált a víz. Ilyen volt ez a kutacska is a szomszéd kőfala alatt. Ha az ember a kertbe kiment, az elvadult növényzeten át mindig hallhatta a csordogálását. A cső alatt egy üst állt, hogy a vízvivőknek ne kelljen negyedórákat ácsorogniuk, amíg a szapulót meghordják. Az üstbe csörgő élővíznek a zaja volt az első kedves, meghitt hang, mely Esztert új környezetével megbarátkoztatta. Éjszakánként a kút bővebben adta a vizet, s az üst szélén kicsorduló nedvesség vékony erekben szivárgott szét a növényzet közt. Ez olyan volt, mintha az egész élet ennek a forrásnak az oázisaként támadt volna a három kőfal és a boltos kapualj közt. Eszter, anélkül hogy tudta volna, miért, mindig egy kis gyöngédségfélével ment ehhez az iszamlós vascsőhöz, elvadult testvérét érezte ebben a szelíd kitartásban.

A kertben egy juharfán kívül nem volt semmiféle fa. Eszter minden évben nyolc-tíz fiatal gyümölcsfát is nyomott később belé, de nem lett egyikből sem semmi sem. Sokan azt mondták, a talajvíz áll magasan a földben. Ez volt a város legmélyebb pontja, s a régi nádasok gyilkolták meg a csemetéket. A gyom és a virág azonban buján nőtt benne. Azon az őszön, amikor Eszter odaköltözött, egy elvadult paradicsom-tábla s egy bozótszerűen elharapódzott, lilavirágú növény osztozkodott a kerten. A szegháti kert kánái és díszfenyői után egy kis vadon. Erre a kertre nem lehetett rácskapun bebámulni. De ha ásót vett a kezébe - a munka csendje fogta körül, s ha este a verandára kiült, a falak közt benéző csillagok, a bokrok tömbjei s a kert mélyén a víz hangja, egy darab igaz természetté állt össze, mintha csak kinn a határban volna valahol. A szegháti esték után olyan különös volt ebben a kertben ülni: az ember előbb csak a mélységet érezte, mintha lelökték vagy száműzték volna, s most ébredne rá, hová jutott, de a bánatba lassan emlékek szivárogtak, mintha a víz és az elvadult kert lelke olyan rétegére akarná emlékeztetni, amely a száraz, csikorgó kavics alól nem tudott fölszólni.

A lakás is kibírható lett, ha az ember nem a sarkok lehulló vakolatán, hanem a verandán át nézte. A veranda igazi csomorkányi alkotás volt; az L alakra hajtott ház szögletébe építették bele; a kapualjból ide jutott az ember, három szoba ajtaja s egynek az ablaka nyílott rája, a konyhából ezen át vitték télen is az ételt, s a harmadik üvegfalán át itt ömlött be a lakásba a hideg. Télen a fali hőmérő alig egy-két fokkal mutatott kevesebbet, mint odakint, a szép őszben azonban, amikor ideköltöztek: ez volt a lakás. Nagy, világos asztalánál folyt minden: evés, lecke, mértani testek és bélyegek ragasztása, befőtthámozás, kis Eszti babaruháinak a varrása. Olyan volt, mint egy átrium, amiről Józsika tanult a latin olvasóban. A sötét szobákból előszivárgó alakok itt lettek családdá, amellett még valami színpadszerű is volt benne, nyitott oldalán, az üvegfal előtt, hatalmas bojtokban lógtak le a tetőről a futók, s oldalt, a konyha felé vivő folyosó előtt, egypár meghonosodott tőke árnyékozta fölfuttatott lombjával a nagyszemű beteg fürtöket s az ablakba kitett hőmérőt. Ahogy a stoppolófát nézve itt ült, s csak két elfoglalt lélegzetről tudta, meg egy szuszogásról a lentibb régiókban, hogy a két fiú ott fabrikál mellette, s az öreg Bojtárnak is van szemlélnivalója Esztike zsámolyán: Eszter úgy nézte, nem is esett olyan rossz helyre, megint kezd valami otthonféle lenni körülötte.

Ha reggel az ablaktáblát kiakasztotta vagy spárgaszatyrával a piacra indult, az utcát is mind kedvesebbnek érezte. A Kölcsey utca a város egyik legmélább mellékutcája volt. Nem a tanyáról bejáró kocsik vágták föl a porát, mint a széles, tiszta portájú gazdasorokon, zegzugos házai közt nem sírt úgy a szegénység, mint Susán napszámos sikátoraiban, s nem volt benn a vidéki előkelőség sem, amit a Belváros utcáiban érzett az ember, ahol a kapukon orvosi, ügyvédi és közjegyzői táblák fehérlettek, s a horgolt függönyök mögött kürtölő angyalokat tartó kredencek és aranyrámás képek csillantak meg. A Kölcsey utca nem lakosaitól kapta a természetét, inkább nekik is ő adta. Lakói közt volt mindenféle: birtokocskájából élő özvegyasszony, akit énekesnő lánya kísért minden reggel a templomba, bádogosmester, aki azonban csak a szállását tartotta itt, orvos, aki magánlakásában betegeket ápolt, egy öreg, elhanyagolt francia asszony, aki valaha nyelvtanárnőként került ide, nyomdászsegéd, aki verseket írt, s a járása olyan volt, mint a századvég költőié, egy kövér ügyvéd, aki esténként a libáit terelgette az utcában, munkásasszony, akinek a kislánya egy órjás kecske kötele végén töltötte el a nyarat, kerekfejű öreg gazda, az orrán vékony keretű szemüveg, aki, mint nagytata, kalapban állt estefelé az ablakban, még egy ház cigány is akadt az utca völgyében: a rossz gyerekeknek ijesztésül. De akármennyire különböztek is állásukra: az, hogy a Kölcsey utcában laktak, vagy inkább hogy nem költöztek el innen, titkos rokonságként fűzte össze valamennyiüket.

Volt valami hangulategység ebben az utcában; Eszter is érezte, de nem tudta volna megmondani, hogy mitől. A házak ízléstelenebbek voltak, mint más utcákban, ahol a régi parasztépítkezés vagy egy-egy olyanféle nemesi porta, mint az övéké volt a Rákóczi úton, tartotta még a színvonalat. Ebben az utcában minden ház a századvég pallérainak a munkája volt; a téglakövezet, mely elegendőt küzdött, éppolyan lyukas, mint más utcában, s a kocsibejárók alatt az árkok éppen úgy beiszaposodtak és eldugultak. Talán a fásításban volt valami kedves. Szegháton szinte az egész város egyformán volt befásítva; itt azonban mindenki maga fásított a háza alatt. Húsz méter akác után nagy juharfa következett; az ő házuk előtt egymást akadályozó jegenyék nyúltak föl; az utca elején egy órjási tölgyfa hajolt át az úttesten s be a kertbe, makkját hullatva. Volt olyan darab, ahol íriszeket is ültettek az utcapartra. Ez a tarkaság azonban egyáltalán nem ártott meg a Kölcsey utcának, inkább valami kedves "csinálj, amit tetszik"-hangulatot kapott tőle. Munkahely az egész utcában nem volt; még azok is, akiknek volt foglalkozásuk, a ráérő felükkel éltek itt. A nyitott ablakok alatt mindig ácsorgott egy-két ember, a kihajolt szobalánnyal vagy a nyugdíjas gazdával beszélgetve s a doktor motorbiciklijének a kidörömbölése a kapun mindig esemény volt, amelyhez itt is, ott is félrehúzták a függönyöket.

Az utcának ezt a hangulatát a szerelmesek is felfogták. Eszter már ismerte a magas fiatalembert, aki estefelé a doktorék alatt kezdett el sétálni (az élénksárga cipő, a vállfaként hordott tropikálruha s a hátrafelé hullámzó haj, mind olyan elegáns volt, hogy azonnal elárulta a drogistát), s néha egy órát is elvárt a Szent Antal utcából kibukkanó leánykára. De nemcsak a fiatalok, keménykalapos urak és erősen befűzött hölgyek is fordultak egyet-kettőt ebben az utcában; úgy látszik, volt valami bizalomkeltő a csendjében s hanyagságában; a lakók számon tartották őket, és nem törődtek velük. Az érdeklődésnek és közönynek ez a különös keveréke Szeghát után föltűnt Eszternek. Ott az emberek ismerni akarták egymást; a vadidegenek is behatoltak fürkésző figyelmükkel egymás életébe, mintha az élet csatatér lenne, amelyet minden pontján fel kell deríteni. Itt a tejért siető szolgáló, a kecskés kislány, a nagyhasú híres ügyvéd mind ismerték egymást, anélkül hogy különösebben kíváncsiak lettek volna egymásra. A zárt kapujú házak kikutatlan magánéletekkel voltak tele, s Eszter, ahogy városbamenet egy-egy fahordásra kinyílt kapun bepillantott, kiszámíthatatlan udvarokat látott. A goromba arcú nyugdíjas kapualjában nagy futók lógtak be hatalmas, lila virágokkal az udvar felől, míg másutt, ki tudja, tán egy tíz év előtti építkezés téglái és gerendái áztak, korhadoztak a telek közepén.

Ha az ember az úttestre kiment s az utcán végignézett, torkolatában az újtemplom nyúlt föl a tér túlsó felén. Ez az újtemplom csak annyiban volt új, hogy félszázaddal később épült, mint a régi, amely még egyike volt a régi artikuláris templomoknak. Eszter mint gyerek ott nőtt föl a templom alatt, furcsa mutatóján (melyen az idegen sosem ismerte ki magát) tanulta meg az időt, de sosem gondolt arra, hogy milyen szép is ez a templom. Amióta azonban innen a Kölcsey utcából nézte, mindig megpihentette rajta a szemét. Köveiből az idő gyönyörű fehérségeket és árnyékokat mosott elő, s tornya, a homlokzat, oldalt az ablakokat összefoglaló ívek mind olyan arányosak voltak. Aki építette, tán csak egy kőműves volt, mint akik a Kölcsey utca házait építették, de egy nemes század arányai éltek benne. Eszter később hozzáértőktől is hallott olyat, hogy az Alföldnek ez tán a legszebb épülete. Akkor azonban még nem sokat értett a művészethez, s a két fasor közt fölnyúló templom olyasvalami volt neki, mint egy nap végén a rádióból kifogott Beethoven-vonósnégyes.

Ezt a lassú meghonosodást a Kölcsey utcában (mely a szegháti évek után olyan volt, mintha nem is a szülővárosában, hanem bennszülöttek közt kellett volna megszoknia) meggyorsította, hogy télre már az apja is hozzájuk telepedett. Amióta az új gyümölcsös, a Józsikáé, egy kicsit belombosodott, Égető az év legnagyobb részét kinn töltötte. Ügye már nem sok volt, csak a régi barátai, a köré verődött gazdák pöreit vitte, s ami pénzt összeszedett vele, azt azonnal beleölte a birtokocskájába. A birtok nem messze volt a szegedi vonal egyik megállójától; a tárgyalásokra könnyen beutazhatott, a beadványt azonban már odakinn írta, írógépkattogással riasztva a fákat dézsmáló rigókat. A kert közepén csinos tanyát vert össze, onnan ellenőrizte a feles kertészeit. Az egyik a gyümölcsösben volt feles, a másik a köztesben és a zöldségesben. Eszter gondolni sem mert arra, hogy a tanyájáról őt magukhoz becsábíthatja. Olyan nagy gazda volt, ha bejött hozzájuk, mindig csak az új alkotásairól, az aszalóról, az öntözőberendezésről beszélt. Alkotó kedve, mely a háború utáni új rendtől elfordult, itt csikart teret; - a múlt szigete, a jövő laboratóriuma volt ez a tanya, s a dac, amely kinntartotta, ott bujkált, följebb csiholva a gyönyörűségben, melyet egy-egy fiatal korona megmetszésében vagy egy zöldséges ágy elárasztásában talált.

Amikor azonban Mátéék a Kölcsey utcában megállapodtak, egyszerre kiderült, hogy ha a Habsburg-tengerész világába (így nevezték a Horthy-érát) nem is volt kedve visszatérni, a száműzetés és a szenvedély formáján szívesen változtatna. A város régi hangulatai iránt, noha egész életében egy másfajta várost tervezett, ahogy öregedett (ha nem is ismerte el), egyre több érzéke lett. A Kölcsey utcának, amikor még csak szó volt az új házról, mindjárt mellette volt: - Az még a legkibírhatóbb - mondta, noha hajdani város-újjáalapító javaslatában ennek az utcának a helyén a körút egyik ágának kellett volna a templomhoz kitörnie. Most azonban örült az öreg cserfának benne, amely már az ő gyermekkorában is ott terjesztette gyökereit az úttest alatt. Az új házban, a telek végében volt néhány csomorkányi szabású kamra és sütőházféle. Ahogy Eszter az új épületet megmutatta neki, egyszerre csak azt mondja: - Látjátok, ha ezek a kamrák egy kicsit jobb karban volnának, tán magam is ideköltöznék hozzátok. Eszter megérezte a tréfában az ajánlkozást. - Hát tessék, apuska. Igazán, mért nem tetszik hozzánk költözni? Ott van a kisszoba, annak jó dupla ajtaja van, azt nagyon jól el lehetne a lakástól választani. - Nem, a nyakatokon, nem. Az ilyen medvének már külön barlang kell. De ide, a telek végébe, egy házat összeeszkábálhatnék.

A dolog vége az lett, hogy őszön mar döngtek is be a kapun a kocsik, téglával, gerendával. Az építkezésre Józsi is fölfülelt. Ő ugyan az egész Kölcsey utcai lebujt megvetette, azt pedig, hogy egy ilyen ház végébe, melyet csak lebontani szabad, új házat rakjanak, valóságos esztelenségnek tartotta, az azonban, hogy tervezni, mérni, szerelni lehet, megmocorgatta benne a múltat. Eszter tollal készült alaprajzokat talált a szobája asztalán, az ebédnél is odavetett egy-egy megjegyzést a házra, hogy ha már ott akarnak építkezni, milyen szigetelőt használjanak, majd meg hogy Csomorkányon nem tudnak az emberek építkezni, Esztert s az apósát biztosan becsapják. A kőművessel folytatott tanácskozásra is bejött, amikor azonban látta, hogy Égető még a régi sufnikat sem akarja lehordatni, s egy nyomorúságos parasztházat készül belőlük összeütni; a technikus méltóság mégiscsak győzött a szenvedélyen. A hátsó ház így az apósa zsákmánya lett. Ő vigyázott a kamrákról leszedett zsindelyre; ő rendelkezett, hogy a régi falakat s a famunkát hogy építsék bele az újba, ami, persze, végül is sokkal többe került, mintha az egészet elhordták volna.

Eszter tudta, hogy az apja nem miatta húzódik be ilyen váratlan hozzájuk. Őneki olyan gondolata, hogy gyenge vagyok, napról napra tehetetlenebb, rászorulok a lányom gondozására, nem jöhetett. Az ilyen embereknél, mint ő, az életkörülmények változása a szenvedélyek átcsoportosulásának a jele. Ha apuska a tanyáról beköltözik, akkor az ő jövőcsináló természete itt nem védelmet, hanem munkát érez. Ami az lehet az öregkorának, ami férfikorának a nyomda, a tanyák, a város újjáalakítása. Eszter körülbelül tudta is, mi az, ami a telek hátulját az apja számára kívánatossá tette. Látta őt, amint egy-egy családi ebéd előtt Józsikát s Lőrinckét a dolgaik felől kikérdezte. A két gyerek ott állt a széke mellett, Lőrincke elbámulva, Józsika figyelmes, komoly pillantással, s ő elmondta nekik, hogy készül a könyv, vagy milyen növénykertet látott a Riviérán. Eszternek a két fiú, János és Gyevi jutott az eszébe, amint húsz évvel ezelőtt a Tanyai Újság első számait rendezgették. A tanítás, a nevelés, az volt apuska nagy gyönyörűsége. A vállalatait sem azért csinálta ő, hogy meglegyenek, azokkal is embert akart csinálni. A két unoka is azért mocorgatta meg a szívét; - mint Józsiét a hátsó ház építése. Hisz igaz, a tanya is lecke volt! Megmutatta a fátlan csomorkányiaknak, mit tud ő a földjükből kihúzni; ezért lopta belé a pénzét, ezért titkolta a fagykárait. A lélek azonban mégiscsak több, mint a fa, s a két gyerekkel nem is volt még annyi rossz tapasztalata, mint ott kinn a moníliával és a kertészekkel.

Az ősz hosszú és száraz volt, úgyhogy az októberben fölhúzott falak még száradhattak is kicsit, mielőtt bemeszeltette őket. Józsi föl volt háborodva; civilizált embernek nem szabadna ilyen nyirkos házba beköltöznie; Égető azonban fűtött és szellőztetett, egyelőre csak a bútorait és könyveit hordta át, de egyszer csak, anélkül hogy bevallotta volna, hogy beköltözött, ott lakott már. Eszter, ha a verandára kilépett, egy másik kis verandát látott a széles parasztház előtt. Két oszlop, rajta az előreugró tető, s a két oszlop közt az apja magas alakja, amint a néhány lépésnyi sétáját végzi. Olyan jó volt ilyenkor a sáron át összeinteni vagy az ólkerítésnél (az ólban disznó is volt már) a hízók táplálkozását megbeszélni. Boldog volt, hogy az apját, akármivel is, de végre is sikerült a révébe bevontatni. Az, hogy a fiaival, csak fokozta a büszkeségét. Semmin sem érezte úgy, milyen nagyszerű dolog anyának lenni, mint az apja idehúzódásán. A természet ezt szépen csinálja. Az emberben nőni kezd valami; semmit sem kell tenni, csak ennie neki is, s vinni és tűrni az apró rúgásait. S amikor megszületett, akkor is mit csinál az ember? Odateszi szájába a mellét, pólyázza, füröszti; később is csak azt a kis ételecskét kell megfőzni, a friss váltás-ruháról gondoskodni, ha betegek, ott ülni az ágyuk mellett. Dolgozni csupán a természet dolgozik; odabenn ő növeszti ki rajtuk a körmöt, s ott kinn ő bontja ki bennük a furcsa tulajdonságokat. S amikor ezek a tulajdonságok egyszerre csak másoknak is fontosak lesznek, s az olyan sokat csalódott ember, mint apuska, nekiül az ötven éve letett tankönyveknek (mint valami szerelmes, szinte készül a találkozásra), az embernek mégiscsak azt szabad éreznie, az én fiaim, ők adnak értelmet a nagy ember öregkorának.

De nemcsak az apja, a fiai miatt is örült ennek a barátságnak. Eszter átvette velük a leckéiket; most, hogy Józsika már a kollégiumba járt, óráról órára tanulta velük a latint is. Ebben volt valami szép, mint felnőtt venni kézbe a hajdani tárgyat. Akkor egy szűz vadon az a sok betű, most ott volt a fejében minden: Petőfi, Greenwich (a háború alatti latin különórákról még a praesens perfectum is), csak rendet kell teremteni köztük. Azzal azonban, ahogy ő foglalkozott a fiaival, sehogy sem volt megelégedve. Több kéne, mint a leckét újrarágni. A természetrajz- vagy akár a latinkönyv minden sora egy ablak; azt kellene kipattantani. De ő olyan keveset tudott a tájakról mögöttük; úgy érezte, hogy semmit sem tud. Néha megpróbált egyet-mást mondani. Az első őszi virág a cikória volt, abból készül a pótkávé. Hallott valamit, hogy a Kisalföldön a pótkávégyárak szerződést kötnek, éppúgy mint a cukorgyárak, a cikóriatermelésre. Apuska mesélt erről, hogy a kisbirtokosoknak másutt milyen jövedelmük van. De ahogy mondani kezdte, kiderült, hogy nem tud semmi biztosat róla. A szülőföld földrajzában már többet mondhatott volna, amiket apuska s nagytata beszélt a szabadságharc előtti pusztáról, a kiszárasztott Hódtóról - arra a fiúk is fölfigyeltek. De ha ilyesmiket kezdett magyarázni, elszégyellte magát. Mintha szélhámoskodásba fogna a fiaival. Az ő tudása, ha ugyan tudásnak lehet azt nevezni, annyira más volt, mint a férfiaké - egy régi szőtt vászonnak a tapintása, egy torokfájós gyerek arckifejezése -, amit csak tudni lehet, s nem beszélni.

Józsi tán pótolhatta volna az ő fogyatékosságát. De Józsi nem szeretett a fiaival foglalkozni. Még Lőrinckével sem, pedig az, úgy látszik, az ő szenvedélyét örökölte. A közös biciklijüket, noha ő volt kisebb, mindig ő fújtatta, a pumpával ő járt a technikushoz, ha Józsi a kopírozó rámáit a napra kirakta, Lőrincke, mint egy kis puli, azonnal ott volt mögötte. De amit a fényképezésről tudott, azt mégis az Eszter sokat csúfolt kis gépén kellett később megtanulnia. Józsi régebben is csak a technika hasznát és fontosságát szerette magyarázni. Amikor magára a műveletre került a sor, abba a gépésztitokzatosságba burkolózott, amit Eszter már Márton bácsin is megfigyelt. A gép az csalafintaság, lesse el más is, mint ő. Amióta a tervei hirdetésében is csendesebbé vált, a magyarázó kedv még jobban megapadt benne. Mintha a tudás az konc volna, s ezek a kölykök elkaparhatnák előle. Nem, Józsi nem tanító; ő inkább ezermester. A tanító olyan, mint apuska, az akkor érzi a leggazdagabbnak magát, ha mindenét odaadta. János elmesélte, hogy néha éjszakáig eltanult vele, föladta neki a leckét s kikérdezte. De hát nem csoda is ez a János? Elemit végzett, és senki sem veszi észre. Szegháton sokszor órákat elbeszélgetett náluk tanárral, orvossal, s utólag azt kérdezték, milyen a végzettsége, jogász vagy közgazda. Az igaz, hogy János is egy kicsit furcsa. S olyan balkezes szegény. A végeredményen látszik, hogy valami mégiscsak kimaradt nála. De Józsika s Lőrincke rendes kollégiumba jár. Őket fogja az iskola s az anyjuk is, mint Márton bácsi a tűzbe tett vasat, apuska arra kell, hogy a tüzet fújtassa alattuk.

S a fújtatás meg is kezdődött hamarosan. A fiúk előtt megvolt a tekintélye a nagyapjuknak. Szeghátra olyan ritkán került át; szinte a meséből jött. Szálas alakjában, a szükségesnél kicsit nagyobbra szabott mozdulataiban is volt valami rendkívüli. Ideát a meséi, kérdései ejtették bámulatba őket. Az apjuk sosem ült le úgy közébük, mint ő egy-egy vasárnapi ebéd előtt. Úgy néztek rá, mint aki minden pillanatban föllobbanthatja bennük azt a csodálatos tulajdonságot, amelyet az indián regények most kezdtek ébresztgetni. Amióta meg itt lakott náluk: hozzá is bátorodtak egy kicsit. Józsikát érdekelte a sok könyv; a kis ház fala tele volt könyvvel. Józsika óvatosan odament hozzájuk, s fejét harántul fordítva olvasgatni kezdte a különös címeket. Amikor látta, hogy nem szólnak rá, kérdéseket tett, sőt, ki is húzott egyet-egyet. Csakhamar a beosztást is tudta, a kályha felől a jogi könyvek, aztán a közgazdaságiak és természettudományiak, a sarokban a német és magyar irodalom. Lőrincke a könyveknek és az ifjúságnak ezt az ismerkedését a bátyja háta mögül leste. A bátyja gyengébb volt, mint ő; ha verekedésre kerül a sor, megverte volna, de volt benne valami csodálatos vakmerőség, például ahogy a könyveket a hatalmába ejtette, ami miatt Lőrincke bámulta őt s a gorombaságait is elviselte. Meg sem tudta érteni, mi tetszett Józsikának ezekben a könyvekben, amelyek németül voltak írva, s a többi is éppolyan érthetetlen. Ő legföljebb a régi nagy vitorláshajók képeit szerette a Technika történetében nézegetni. Az ő számára a kis házban, a nagyapján kívül, semmi csodálatos sem volt; őt azonban annál nagyobb áhítattal figyelte. A feje éppolyan kerek volt, mint Józsié, a szeme azonban nagy, s játék és ragaszkodás csillogott benne.

Eszter még szította ezt az áhítatot. Elmondta, hogy nagyapának fiatal korában saját újságja volt; a mostani képviselő ott dolgozott a nyomdájában. A háborúban pedig katonatiszt volt. Ha kérdeztek valamit tőle, őhozzá küldte őket: - Kérdezzétek meg nagyapától. A lecke fölkérdezését is átengedte neki, pedig ez az ő számára is szórakozás volt: de tudta, hogy az apja nem elégszik meg a fölmondottal. Eszter egyszer-egyszer, hogy az odafeledkezett gyerekekért lement, vagy ha náluk a verandán folyt a tanítás, rajta érte az apját, hogy készíti elő unokái eszét az ő kedves eszméire. Józsika már Szegháton rákapott a bélyeggyűjtésre. Égető haszontalanságnak tartotta a gyűjtést, de azért nem beszélte le róla, sőt, maga is írt ide-oda, hogy Józsikát, ha megtanult valamit, bélyegekkel jutalmazza. Az album forgatását, egy Viktória-korabeli vagy ausztráliai bélyeg beragasztását azonban arra használta föl, hogy az angol birodalom szerkezetét, sőt, az angol alkotmány előnyeit is elmagyarázza nekik. A latin olvasókönyv legegyszerűbb olvasmánya, Publius első férfitógája elég volt, hogy a római apajogról, az asszonyok és rabszolgák helyzetéről s végül a mai szegény emberekről beszéljen nekik. Lőrincke akkor volt boldog, ha a nagyapja körül ügyeskedhetett. Ahogy együtt főzték a gyorsforralón a teát, s a víz emelgetni kezdte a födőt, Égető azt kérdezte: - Na, mi jut az eszedbe, Lőrincke, erről a födőről? Lőrinckének nem jutott semmi, csak várta a tréfát a mosolygó, barna szemével. - Ha te is gépész-ember leszel, mint apád, eszedbe kéne jutni valaminek. Na, Józsika?... Józsika megvetett mindenféle lábost, de szerette volna, ha a nagyapja okos fiúnak tartja. - Gőz - vizsgálta a nagyapját, s minthogy a gépész szón gyanút fogott. - Gőzgép. - Úgy van! - Örült meg Égető. - Az, hogy a géppel munkát is lehet végezni, egy ilyen fölemelt födőről jutott egy franciának az eszébe. Amikor Eszter átjött, neki is elmondta Józsika okos válaszát. De akkor már az ipari forradalomnál tartottak, s az írómappa Newcomen és Watt tökéletesedő dugattyúival volt telerajzolva.

Igaz, hogy Égető hibákat is követett el; Eszter ezt hamar észrevette. A két gyerek közül kétségkívül Józsika volt az okosabb, s tán nemcsak az okosabb, a finomabb anyag is. Ezt Eszter is érezte; korholta is magát, hogy túlságosan is érzi. De Józsika annyit volt beteg, Lőrincke meg egy kis vasgyúró, azzal mentette magát, hogy betegsége alatt csúszott a szívébe ez a kis elfogultság. Az apján látta, hogy mélyebb okának kell lennie benne magában is. Égető egyre jobban beleszerelmesedett Józsika okosságába. Körültekintő s a nagyapja kedvét is bekalkuláló válaszairól úgy számolt be Eszternek, mint egy kivételes tehetség körömpróbáiról. Lőrincke, aki az elemiben is csak kettes-hármas tanuló volt, Józsika mellett afféle emberi salakká lett. Az ösztön is arra vitte, hogy a különbséget, amelyet enyhíteni kellett volna, még túlozza. Hisz Lőrinc kétségkívül Máté volt; ezt mindenki első pillantásra megérezte (Wiesmayer nagyanyának ő volt a kedvence), bár Eszter a maga jóakaratát is ott érezte a tisztelettudó tekintetében, Józsikában pedig, ha vékony hegedűvonó-teste nem is hasonlított különösebben sem a nagyapja, sem az ő fiatalkori képeire, mégiscsak az Égetők érzékenysége s eszessége bujkált (sokszor úgy érte, amint a rádiót hallgatja, s kezével csendesen dirigál); Eszter azonban benne is ott érzett valamit a nagyanyja hidegebb és konokabb anyagából. Égető nem mérlegelte ezeket az árnyalatokat, tán nem is voltak meg benne. Eszter úgy látta, hogy neki csak gyors, felületes képe van a két gyerekről; Józsikában a maga szenvedélyének a teremtményét látta, s ebben volt egy kis veszély mind a kettőjükre.

Józsika eddig is zsarnoka volt az öccsének. Lőrincke alsóbbrendű lény, arra jó, hogy a parancsait végrehajtsa. A megkülönböztetés, amit a nagyapjuk tett köztük, szentesítette az ő bánásmódját. Lőrinckének ez nem ártott annyit, mint neki. A bátyja felsőbbségébe Lőrincke beleszületett; az, hogy Józsika különb, éppolyan természetes volt, mint hogy apuka gyógyszerész. Meg sem próbált versenyezni vele. A világban annyi érdekes dolog volt, a gyerekek, akik fölparittyáztak a jegenyéikre, a lakatos, akinek zárról zárra utána lehetett ballagni, az ember akkor is jól érezhette magát, ha a bátyja különb volt nála. Józsikát azonban megronthatta ez a túlbecsülés. Látszólag nem mámorosodott meg tőle, nem tartozott az egyszerűen hiú természetek közé, akik berúgnak a dicsérettől, aztán kijózanodnak tőle, benne a dicséret lerakódott, s öntudattá, önzéssé, zsarnoksággá vált.

Valami félreértés is volt Égető és az unokája közt. Égető azt hitte, Józsika is olyasformán hallgatja őt, mint János. Eszter azonban jobban ismerte a fiát: tudta, mit jelent az alkalmazkodó, de figyelmes pillantás, amellyel a magyarázatait hallgatta. Józsika tudta, hogy nagyapa jó véleménye rang a számára, s azon volt, hogy megértse, amiket mond neki. Az okosan csillogó szemében azonban távolság is volt, amiből idővel kritika lehetett. Jánost a nagybátyja megolvasztotta; amíg Égetőt hallgatta, nem is a maga bőrében volt, hanem az övében, abból próbált, amennyire az esze engedte, kitekinteni; Józsika számára azonban maga a lelkesedés is tárgy volt, amelyet ki kell ismernie. Ez az alkalmazkodó figyelem, Eszter olyasmit érzett, egyszer még sebet is ejthet az apján. Mintha egy jól célzó puska volna a Józsika szemében, s azt lesné, hogy ha majd felnő, hol találja el. Égetőt elkapta a láz; nem bírta kivárni azt az időt, amikor Józsika is megértheti kedvenc eszméit; maga előtt is túlozta Józsika értelmességét, csakhogy értelmét meghaladó dolgokról beszélhessen neki. Eszter azon kapta őket, hogy a herbárium fölött a rizstermelésről, Magyarország külkereskedelmi mérlegéről s a mezőgazdaság jövőjéről tanácskoznak. A híd egy székfűvirág volt, a közönséges kamilla, annak a megbeszélése közben fordult a határban levő szikföldekre s a rizsre a szó. Eszter előtt Égető sosem beszélt a kudarcairól, de Eszter rájött, hogy ha ketten voltak, azt is előhozta. Józsika egyszer azt kérdezte az anyjától: - Anyuka, nagypapa tésztát szállított Angliába? S az a kis fekete karika, a lövésre álló puskacső köre, mintha közelebb jött volna, amíg ezt mondta, a szemében.

Ezek azonban csak átfutó aggodalmak voltak. A valóság az volt, hogy ők négyen, az apja, ő s a két fiú, megint valami édes összeesküvésben éltek. A fiúk sok új dolgot hallottak, s ő is azt érezhette végre, hogy férfi van a háznál. Az életük súlypontja lassan egész a kert végébe csúszott. Vendégek is jóformán csak oda jártak. Józsi itt még társaságkerülőbb volt, mint Szegháton; őneki sem volt barátnője; Micikét elnyelte a maga családja (egy kis neheztelés is maradt a közös patikából), keresztmama katolikus hitre tért, hosszú fátyolban járt, s a városban megtelepedett jezsuiták kultúrházában rendezett teákat. Égetőt azonban, amióta a városban lakott, föl-fölkeresték a régi barátai, s ha Bojtár, a puli, anélkül hogy a csöngőjük szólt volna, éktelen ugatásba esett a kapu előtt toporgó lépéseknek, Eszter tudta már, hogy az apja csöngőjét húzta meg valaki. A házban ugyanis kétféle csöngő volt. Józsi maguknak egy új gombos csengőt csináltatott, a régi húzósat pedig Égető vezette magához hátra. Eszter ilyenkor a szőlőlugas meztelen vesszői közt ki-kipillantott a konyhafolyosóról, kit kísért vissza az apja, nem kell-e a fiúkat a lánnyal hazahívni. Néha ő maga ment le a gyerekekért, s ilyenkor megtörtént, hogy az apja őt is meg a gyerekeket is ott tartotta. Így lassan az apja öreg barátait s a hozzájuk tartozó kort is megismerte, amelyben maga is gyerek volt.

Az apja vendégei közül különösen ketten tetszettek meg Máténénak. Az egyik Kotormán volt, aki a lófuttató Tunyogit megfestette. Ezt a képet Eszter éppolyan rég ismerte, mint nagytatáékat; tizenöt éven át ott aludt alatta. A piros arcú, fehér üstökű, bálványforma ember, amint két kezét a combjára téve maga elé mered, mindig nagyon tetszett neki. Az ember nem is gondolt arra, hogy festmény, egy Tunyogi ült a képen; ha nem tudja, ki, nagytatáékon át is rokonának érzi. Később megtudta, hogy ez a kép műkincs. Ha egy-egy műértő ember került a házukba, Károly, a rajztanár a gimnáziumból, az mindig ez előtt meg nagymamus öreg almáriumja alatt állt meg. Ezt a képet azonban Kotormán még fiatalon csinálta, amikor abból szerzett össze útravalót, hogy az artézi kút ajánló Tasnádi Andrást az egyház tanácstermének megfestette. Most aztán itt ült az apja vaskályhája mellett az öregember. Májfoltos arca olyasféle volt, mint egy öreg anatóliai pasáé, aki sok kávét s tán ópiumot is fogyasztott életében. Égető mondta, hogy beteg; a fölállás tényleg körülményesen ment neki; ha lehetett, olyankor támogatta föl magát, amikor Eszter nem nézett oda. De még mindig volt benne valami különös erő, nem az izmaiban, csak teste szabásában, nem abban, amit mondott, hanem amit elhallgatott.

Égető egyszer megkérte, hogy elvihesse Józsikát s Esztert is a műtermébe. Egy kis parasztházban lakott, annak az udvari szobájára csináltatott egy nagyobb ablakot. Egy öreg parasztasszony főzött rá; azt is festegette a legszívesebben; szobaajtókba, öreg székekbe, eresz alá őt állította alakul. Az öregasszony is rákapott mellette az ecsethúzgálásra; az öreg büszkén mutogatta mázolásaiban az eredetiséget. Az élete nagy részét Münchenben, Párizsban, magyarországi művésztelepeken nyomorogta el; ott küzdött az irányokkal, de ami jó volt, azt már az első képén is tudta, s amióta itthon volt, nem is próbálkozott mással. A legjobb képeit nem adta el, azt tartotta: ő vigyáz a legjobban rájuk; ki rámában, ki összegöngyölgetve s a sarokba vágva: az egész élete ott volt a rendetlen parasztházban. Eszter az övékén kívül egyetlen képét sem ismerte, s most egy kicsit megdöbbent tőle. Órjási ég alatt, amely összepörköli a kukoricát, egy rom tanya lapít. Döméék ilyenben várták huszonöt éve a gyilkost. A viharban magányos ló forog csapkodó farkkal és sörénnyel, a maga mozgásába belegabalyodva. Egy parasztház ajtajában öregasszony áll; mintha a földes, dunnyagőzös szobák sivársága jönne ki az ajtó elé, apró ravaszságokkal, az értelmetlen arcban. Eszter nem tudta, mit kéne mondani. Hisz látott ő modern képeket, "naturalistákat" is, amelyek olyanok, mint a megvetemedett bakancs, az ember mindjárt érti, hogy a nyomorúságról szólnak. Ez a sivárság azonban más volt. Olyan különös volt minden, hogy nem tudta, szabad-e egy festménynek ilyennek lennie. Szerencsére az öregember nem is várt dicséretet. Maga sem szólt semmit, egy-két vásznat göngyölgetett ki; hagyta, hogy Égető s az öregasszony magyarázzanak. Csak akkor nevette el magát, amikor Égető egy kis képet, egy búzaföldet mutatott Józsikának. - Nézd, milyen messzi látni ezen a tenyérnyi képen. Az öreg göcögött egyet: - Azt ne mondd, amit a csomorkányi paraszt, amikor Rudnaynak egy ilyen kis képét mutatták neki: "Kotormán ekkora vászonra háromszáz holdat ráfestett volna."

Eszter, ha az apjához lement, s a vaskályha mellett ott találta ezt az őszborostás, májfoltos arcú öregembert, aki parasztfiúból lett, ki tudja, nagy vagy milyen művész, s most itt gubbaszt, s az apja föl-le járó alakjára függeszti a duzzadt héjak közt ülő szemét, rágondolás nélkül is odaérezte mögé a birodalmat, amit vénasszony tanítványával a piszkos kis parasztházban őrizgetett. Vajon hogy nézheti ez az ő régi barátját (Égető osztálytársa volt a kollégiumban); vagy őt a fiaival? Ha besötétedett, rendesen nem gyújtottak ki, azt mondta, szereti a szemét pihentetni. De Eszter, ahogy az udvarból beszivárgó világnál ott ültek, sokszor magán érezte a tekintetét. Vajon mi lehetett ő a szemében? Egy idegen, karcsú árnyék, aki sehogy sem illik eltikkadt tájai, széles kalapú parasztjai közé. Vagy ott látja bennük is a láthatatlan szálat, mely birodalmába köti őket? Égetőt sosem festette le, de lehet-e, hogy míg a sivárságnak ezt a nagy országát megfestette, sose gondolt volna a pusztában délibábos barátjára? Ahogy a műterméből hazafelé jöttek, Égető elmondta, hogy Kotormán szeretett a képeinek magánhasználatra bolondos címeket adni. A ló képének például ez volt a címe, "bús magyar sors, önéletrajz". Égető nem szerette a "bús magyar" szót. Ő csak magyar butasággal, hanyagsággal, nemtörődömséggel találkozott. Hogy egy külön bús magyar sors is volna, amely miatt mindennek így kell lenni, azt nem ismerte el. Kotormán nem mondott ellen neki. Fáradt volt rá! Csodálta barátjában ezt a jövőre függesztett szemet? Vagy ismerte jól az egész kórképet, s úgy nézte, mint egy öreg orvos, akiben, amit a betege mond, rögtön tünetté válik?

A másik öreg, akinek mindig megörült, ha a téglajárdán leballagni látta, az öreg Gyevi András volt, János gyermekkori barátjának az apja. Vele Eszter már leánykorában is találkozott. Az apjának az ő gorzsai gyümölcsösük volt a büszkesége; az öreg Gyevi az ő tanácsára ültette, s később is mindig megbeszélte vele, ha újhoz fogott. Égető a Gyeviék fiát úgy nézte, mint a maga lombozó tanítását. Eszterben meg is maradt a kép (lánykorában még őt is kivitte hozzájuk): a szűzföldből kinőtt szép fiatal fák alatt a baromfiak ezre a gazban. A kertész tán megbotránkozott volna rajta; a fák alatt nem szabad gazt hagyni, a fák azonban bírták, s a néni baromfiai is meghíztak alattuk. A család is olyan volt, mint a kert. Amíg Eszter ott volt, innen is, onnan is, ólakból, földről, vermek mellől elő-előkerült egy lány, menyecske, fiú, s az is mind Gyevi volt, éppolyan barátságos szemű, mint Jancsi barátja. Eszter is úgy gondolt erre a családra, mint akiknek sikerült az élet. Mi lett a Vígekből, Lázárokból, akiknek a sorsát ő nyomon követte? Ami a Tunyogiakból. Az öreg Gyevi azonban, mint a bibliai apa, ült az unokái közt, a százötven holdnyi mintagazdaságban, amely hat hold sziki szántóból s tíz hold legelőből nőtt ekkorára.

Mostanában sűrűbben járt be a "torony alá", s egy-egy tárgyalás után Égetőhöz is beült, hogy együtt beszéljék meg a lépéseket. Eszter egyszer-kétszer tanúja volt ezeknek a tanácskozásoknak, s abból, amit hallott, kitalálta, milyen lehetett kettőjük viszonya egy életen át. Gyevi külsőre s gondolkozásra is közelebb állt nagytatához, mint Égetőhöz vagy a János-féle parasztokhoz. Szép nagy bajsza volt, be lehetett volna tenni a Tanyai Újságba "öreg gazdá"-nak. De a szeme az nem úgy járt, mint nagytatáé, abban éberség, számítás, gondolat volt. Égetőt még mindig úgy hallgatta, mint negyven évvel ezelőtt, amikor ő, a három elemit végzett paraszt tanácsért kezdett a nagyjövőjű ügyvédhez járogatni. De a pillantásában már akkor is ott lehetett a szűrő, úgy nézte, mint akinek ebből a sok szóból a neki valót kell kiválogatni. Akkor ez tán csak a felfigyelő szerzőösztön volt: itt valaki szórja az ötletet, tudást. Azóta a siker és a tapasztalat méltóságot vitt ebbe a fortély-elleső mohóságba. Eszter még egy kis részvétet is érzett az engedékenységében, mellyel az apját hallgatta - barátságuk alapja azonban az volt, ami régen: Gyevi a maga vagy a faluja javát próbálta kiszedni ebből a tékozlásból, Égető pedig rajta mérte, mi lehetett volna a városából, ha rája hallgat.

Amit hallott, még nagyobb tiszteletet gerjesztett Eszterben az öreg gazda iránt. Gyevi nemcsak magának s az övéinek szerzett; egy falut is csinált a pusztában. A csomorkányi tanyák egyetlen helyen csomósodtak össze faluvá, Gorzsán, s hogy ennek a falunak iskolái, orvosa, temploma, állomása, kirakója lett, azt mind ő talpalta ki. Az egyszeri zsidó mondása volt a jelmondata: Ha bolondot akarsz küldeni, menj magad. Most épp a közvilágításért folyt az ármánykodás. Villanya már volt a községinek. Azt is ő vívta ki. A szomszéd város Csomorkányról kapta a villanyt, de drága volt, s fölmondta. A vezeték ott ment el nem messze Gorzsától, s már bontották le; ha elviszik, ki tudja, mikor hozzák ki. Neki kellett bevezettetni a villanyt a malmába, hogy az áramfogyasztást biztosítsa. De ez még mindig kevés volt, rábeszélte a szomszéd szanatóriumot, hogy az ő transzformátoráról vegye a villanyt. A villanyhajtás többe került, mint a régi olajmotor, a gépeket is ő fizette, de a községnek volt már villanya. Most a közvilágítást akarta kierőszakolni. A mérnöki hivatal végre megcsinálta a költségvetést, akkorára, hogy a város hallani se akart róla. Az öreg falufundátor s Égető a lélektanhoz nyúltak. Hogy lehetne az urakat a torony alatt megpuhítani. Az urakról egy véleményük volt Égetőnek és Gyevinek is. De míg Égető az apostol fölháborodásával beszélt róluk, Gyevi annak a csendes ravaszságával, aki egyet-mást már kiszedett belőlük. Azt találták ki, hogy az egyik följebb néző fiatal mérnökkel (aki a főmérnökségre aspirált) új javaslatot kell készíttetni. Annak megmondták, hogy az ő nevéhez fog fűződni a gorzsai közvilágítás. Az csinált is egy új költségvetést; tizenkettede lett az előbbinek. Az ötlet az Égetőé volt, az ő magvetésiből pattant ki, de ha ő hajtja végre, Eszter érezte, belebukik. Az öreg Gyeviben azonban megvolt a kitartás, mérséklet; s róla mégiscsak tudták, hogy a határ negyede is ott van mögötte.

Megtörtént, hogy Kotormán Gyevit is ott találta a barátjánál. Ezen a télen elég sokat dolgozott, s ilyenkor nemcsak a szemit szerette a barátja mellett pihentetni, de azt a belső, furdalás nélküli bágyadtságot is jó a mások beszédinek zsongásában élvezgetni, amit a végzett napi penzum hagy a művészfélében. Keveset szólt, de egy-egy kurta böffenésszerű kérdésivel Gyeviből is elő tudta húzni a múltat, amikor a föltört pusztán egy öreg kőműves volt a tanító, a Csillagbörtönben megforgott pásztoremberek elhallgattak, ha a Ráday-bölcsőre került a szó, s az írástudatlan nagygazda még úgy számoltatta el a juhászait, hogy behajtotta a mezőről a barmot, s ha istálló, ól, udvar a kapuig teli lett velük, megvolt az állat, ami a kapun kívül maradt, az már az övék is lehetett. Égető elvben nem kedvelte az efféle emlékezéseket, de a két öregtől ő is átmelegedett, s mivel Gyevi sem volt beszédes, inkább a rövid, formás megjegyzéseket szerette, a végin mégiscsak őbelőle folyt legjobban a szó. Ilyenkor a fiúkat, különösen Lőrinckét nehéz volt hazavinni, de Eszternek magának sem akaródzott a vacsorára gondolni. Olyan érdekes volt ebbe a messzi múltba érni, ahol ennek a három, annyira különböző sorsú embernek az élete egyszer csak összefonódott. Ez a múlt nagytatáékon át még az ő gyermekkorába is átderengett, azért olyan ismerős az is, amiről sohasem hallott. Ez a három ember tudja azt is, amit ő elfelejtett, s tán azt is, amit ő nem tud még. Úgy ülnek fölötte s a gyermekei fölött, mint három férfipárka, nadrágban, borostásan, nemcsak a beszédjük beszél, de a hallgatásuk, a múltat őrző, öreg csontjaik is. Most már értette, mi volt Kotormán képén az ismerős s mégis megdöbbentő. Innen szólt, a lelke alapjaiból, s az remegett bele, ami azóta ráépült.

A tél vége felé Víg János is feltűnt a Kölcsey utcában. Ahogy tudakozódó hangját a kapualjból meghallotta (ennek is volt egy kis sopánkodás színe), összeszedte magát, hogy amikorra a szárnyas üvegajtón belép, meghajolva kissé, mint akit alacsony ajtók figyelmeztettek a termetére, az a kandi gyermekkori mulatság egészen eltűnjön a szeméből. Eszter tudta, hogy Jánost nagy csapás érte az elmúlt esztendőben, s azon volt, hogy az arcán még részvétet se, csak tapintatot találjon. De maga a csapás is olyan volt, hogy bár Eszter azt hitte, őszintén szánja őt, amikor meglátta, legnagyobb szégyenére mégiscsak ott érezte szemében a süldőlány mosolygását. Szegény János, tönkrement, a felesége is otthagyta, gondolta a legnagyobb rokoni szeretettel, s közben úgy pislogott a képire, mintha azt méregette volna, hát ezzel képedtél el, szegény, de szerettem volna látni, amikor az üres szobák után az üres ólakat is végigjártad. Alig merte megkérdezni tőle, hogy hogy vagy, mert hát hogy is lehet, akivel az történik, ami Jánossal. Az ember úgyis benn ül a gondban, a csibe nem kell senkinek, a minisztérium negyvenezer naposcsibét hagy a nyakán, a drága gépek meg kérik a kamatot, s amíg ő üzlet után lohol, otthon is beüt az árulás. De hát, szegény János, hogy is nem vette észre, hogy a felesége lopja a közöst. Egy birtokocskát vett belőle, s amíg ő oda volt, az egész baromfiállományát áttelepítette rája. A tyúkásszal eszeltek ki, egy elbocsátott katonatiszttel, így előzték meg a maguk részéről a világválságot. Jánoson azonban nem látszott semmi bánat, inkább elevenség; a bátyját kérdezte, fontos beszéde van vele. Eszter azt gondolta, a pöriben kéri a tanácsát, hallotta, hogy az asszonnyal pörösködnek. A lázas toporgást is ennek tulajdonította. Lekísérte, s ott is hagyta, hogy kipanaszkodhassa magát. De este, amikor a vacsorát az apjának levitte, az is égő homlokkal járt le-föl a szobában. Egypár mondat után kiderült, hogy János nem a pöre miatt járt nála. Parasztpártot akar alapítani.

Ettől fogva az új párt volt a kisházban a beszédtéma. Jánosnak így védekezett az önérzete (s tán a számvetése is): még nagyobb vállalatba fogott. Öt-hat éve csak utazott, mindenfelé voltak ismerősei; a csibepiac jó iskola volt a pártszervezésre. Égető is elismerte, hogy a pillanat nem rossz. Ha valaki komolyan hozzálát, csinálhat valamit; ez a mozdulatlanság nálunk nem tarthat már tovább. A világválság nemsokára Magyarországba is betör, s a gazdákat a búzaárak figyelmeztetik majd a szervezetlenségükre. Az valószínű, hogy a párt egyelőre piciny töredékpárt lesz. De ha a kisparasztság megérzi, hogy az ő érdekét védi, máról holnapra földagadhat. János már francia követségi emberekkel is beszélt. A franciák is azt szeretnék, ha Magyarországból demokrata parasztállam lenne. Egy ilyen állam a román meg a szerb parasztokkal is megértetné magát. Égető elmondta Jánosnak, hogy Kossuth Bulgáriát, Szerbiát, Romániát és Magyarországot egy államszövetségbe akarta egyesíteni. János ettől fogva úgy beszélt a Duna-konföderációról, mint bajaink nagy orvosságáról. Eszter az apját figyelte: megható volt, hogy ő hogy beszélt János terveiről. A józant és kiábrándultat igyekezett adni. Jánosnak mindig eleven volt a képzelete; ő nem szegi kedvét; kellenek az ilyen emberek, akik egy kis huzatot visznek ebbe a széltelen városba. Neki azonban megvannak a tapasztalatai, ő már csak a fákban meg a gyerekekben tud bízni, legtöbb, amit Jánosért tehet, hogy egyre-másra figyelmezteti. Úgy beszélt, mint egy bölcs, aki megismerte az embereket. A tevés-vevése, a kigyulladt homloka azonban mást mondott; Eszter látta, hogy az egész múltja mozgásban van. A városi könyvtárból kihozatta Kossuth Iratait, s tej-reggelije már a Tanyai Újság kötetei közt találta. Eszternek is elolvasta egy-egy régi cikkét, amit János számára keresett ki. S nemcsak a régi gondolatait, a régi ismerőseit is összeszedte neki. Bojtárt mind többször kellett a konyhaasztal alá visszaparancsolni; az udvar kőjárdáján egyre több idegen csizma kopogott végig a kisház felé.

Egy alkalommal Eszter is tanúja volt egy ilyen tanácskozásnak. A lenti csengő drótja aznap is állandóan rángásban volt; az udvari folyosó végéből föl-le járó alakok árnyképét lehetett látni a levont roló mögött. Eszter a vasárnapi lepényt sütötte a konyhán, s azt hitte, a fiúk ottbenn vannak. Ahogy a tálat beviszi, látja, hogy a kislány egyedül rajzolgat a babájának; a fiúk lenn lábatlankodnak a nagyapjuknál. Rögtön ment, hogy valahogy kiintse őket. A kisház nyitva, ott állt a konyhácskában, de senki sem vette észre. Várta, amíg benn elállt a János lelkes, sopánkodó szava, s mindenki egyszerre kezd beszélni. Az egymás fölé kerekedő férfihangokon ilyenkor megérezni, hogy csúcspontján van-e az izgalom, mindenki a másik hangján át tör fölfelé, hogy a maga szavát tűzze a vita tetejébe, vagy épp szétbomlott a beszéd, elunták az áriát, s mindenki a szomszédjának magyaráz valamit. Akárhogy is, alkalmas pillanat, hogy az ajtón rést nyisson az ember s a gyerekeket kikummogja. De a fiúkban nem nagy hajlandóság volt az anyjuk észrevevésére. Lőrincke az öreg Gyevi térdének dűlve állt, s olyan közelről, nézte a nagy bajszát s a szájat alatta, mintha onnan aranyok potyognának. Józsika a könyvállvány mellé húzódott, s onnan figyelte, ahogy a nagyapját szokta, a férfiakat. Helyettük János fordult meg az ajtónyitásra. - Mért viszed el őket? - mondta, amikor Eszter jeleiből megértette, hogy mit akar. - Egyszer tán még büszkék lesznek rá, hogy itt voltak ennél az alkalomnál. A többiek is ráhagyták, hogy nem aggatnak semmit. Végül is Eszternek kellett odaülni közébük.

A szokott társaságon kívül még négy-öt gazdaember ült a kis szobában. Eszter csak a fiatal Gyevit ismerte közülük, az is meglett ember volt már, széles izomzatában egy kis zsír is mutatkozott, a szeme azonban most is elevenen és barátságosan állt meg az emberen, mintha azt mondaná: mi már ismerjük egymást. Kotormán a szokott helyén ült a vaskályha mellett; nyilván a képet nézte a jelenetben. Ahogy a helyére került, Eszter körül a zsibongás elült, s János megint a maga embere felé fordult. Ez a gazda most volt itt először, s később is ért ide a többieknél, úgyhogy neki mindent újra el kellett magyarázni. János épp a franciáknál tartott. A francia követ anyagi támogatást is kilátásba helyezett. A nyugati hatalmaknak nagy érdekük, hogy itt Kelet-Európában egy erős paraszttömb jöjjön létre. Ez az, amit Kossuth is akart, de a mi uraink Kossuthot is ellopták a néptől. Addig énekeltük, hogy esik eső kalapjára, hogy már csak a kalap maradt meg, s az eszmék kiáztak alóla.

A későnjött merev, fehér pillákkal nézte Jánost, s az arcán nagy figyelem és iparkodás volt, a kiszólított diák igyekezete egy naptól megdolgozott férfiarcon. A lecke csodálatos volt - nyugati hatalmak, konföderáció, paraszttömb -, nem is értette egészen, hogyan tartozik rája, de Gyeviék hívták ide (az ő felesük volt egykor), nem akarta, hogy kisember létére szégyent valljanak vele. - Az, értem - mondta, amikor János meg-megállt, hogy ő is szóljon valamit. - Én legalább így gondolom - mondta János, miután mindent előadott. - Szóljanak maguk is - fordult a többi gazda felé -, ha nem így gondolják. Az újdonjött most már kissé jobban ráereszkedhetett a székére, s az arcán is lazíthatott; most már nemcsak az ő értelmessége volt próbán. - Hát nagyon igaz mind - szólalt meg hátulról az egyik gazda, a legigénytelenebb képű, akit szakálltalan álla s mélyen ülő, kis szeme után inkább péknek gondolt volna az ember, ha más ruha van rajta. - Hanem a Nagy Gáborral nehezen fog menni. A franciákból meg a Duna-konföderációból ő azt vonta le, hogy Nagy Gábort, a mostani képviselőt ki kéne ütni a képviselőségből. - De az ám - szólalt meg egy nagy, hosszú fejű, sasorrú ember. - Már nagyon megszokták a népek.

Erre mind megmozdultak s beszélni kezdtek. Ők is megkönnyebbültek, hogy János előadásaiból visszajutottak a való helyzethez. János Égetőre nézett, hogy az szól-e valamit. De Égető, ha a volt szerkesztőjéről volt szó, befelhősödött s hallgatásba merült. - Hát hisz épp erről kell meggyőznünk az embereket - mondta János. - Hogy nem az a legjobb, amit ők megszoktak. - Mert tetszik tudni - fordult Eszter felé az egyik gazda -, ez a Nagy Gábor igencsak ért a népek nyelvén, meg ismer is a határban mindenkit. Ha egy asszony bejön Orosháza alól a piacra, ő mindjárt tudja a nevét, kikérdi a gyerekei felől, s annak aztán nem is kell több annál. - Az igaz, hogy mindig ügyesen tudta alkalmazni magát - sietett a fiatal Gyevi János segítségére. - A háború végén, emlékeznek, piros nyakkendőt hordott, kinn lobogott kívül a kabáton: aztán meg, hogy kisgazda lett belőle, egyszer csak csizmában jött ki az olvasókörbe is. - Most már megint nemigen van csizmában - nevette el magát valaki a gazdák közül. - De amondó vagyok, a legszívesebben ott lenne az a Bethlen-pártban - nézett az urakra a szakálltalan. - Amikor Nagyatádit eltették, majdnem be is lépett - mondta az öreg Gyevi. - De még időben észbe kapott. - Hiába, mi mégiscsak ellenzéki város vagyunk. Azt nem merte kirúgni maga alól. - Na látják, így ismerik - mondta János -, mégis húsz éve viselik. - A többi sem különb, mondják ki - szólalt meg Égető Józsika mellől a homályból. - Az egyik úr olyan, mint a másik, ez a tapasztalat. A pusztaiak összenéztek. - Hát olyanformán - mondta az egyik. Ezt is ismerték ők már, hogy az egyik úr ilyesformán beszél a többi úrról.

Attól, hogy Nagy Gábort szétszedték, az egész társaság megélénkült. Sorra jött a többi városi hivatal. Mindenkinek volt története róla, hogy gazdálkodnak a torony alatt. Az öreg Gyevi elmondta, hogy fogtak hozzá a takarékossághoz. Gorzsán a tanítók írták havi húsz forintért a passzust meg az anyakönyvet. Ezt is csak hogy a pusztaiaknak ne kelljen harminc kilométereket utazniuk. A szanálást ezen a húsz forinton kezdték; a halottak négy-öt napot is temetetlenül feküdtek odakinn. Az egyik gazda a háború alatti szalmarekvirálásokat hozta elő; János a téglakövezet elmondásával kedveskedett a nagybátyjának. Még Kotormán is megszólalt a sarokban; vele ingyen akarták megfestetni - mert fiatal korában egy vékony kis ösztöndíjat kapott - a lelépő főügyészt. A társaság felbomlott, az agyakat elbontotta az emlék, a sérelem s a múlt mint gőz és zaj szállt föl a kis szobában. Eszter az apját nézte: az nem szólt egy szót sem, csak ide-oda járt a könyvállvány előtt, ahol a teleült székek közt egy piciny út maradt a járkálásra. Belőle csak a kigyúlt bőrén s nyugtalan járkálásán párologtak az emlékek. Csak a két fiú állt mozdulatlan a zajban; Lőrincke a kábulattól bepárállt szemmel, még közelebb bújva Gyevi nagy melléhez, s fehér bajuszához, Józsika külön, maga, egy kis tudós hideg kíváncsiságával, aki nagy, fölzajdult élőlények közé került, s ki szeretné találni, mi hát a bajuk.

Eszter ott ült köztük; időnként hozzá is odafordult egy-egy fölizgult ember, akinek épp nem akadt hallgatója, s ő nyugodt, figyelmes arccal próbált a rendezetlen mondataikban eligazodni. De közben Szeghátra, az ott megismert urakra, Cikélire, az őszhajú, bélelt bundás főispánra gondolt. Milyen szép, szálas ember volt az; a szolgálat, a parancsolás, a percről percre folyó mérlegelés, a felelősség kiszámítottsága hogy belevette magát a mozdulataiba, a hűvös, keményen udvarias szavaiba. Azok az emberek átmentek a hatalom iskoláján. Kádár csak egy belgyógyász főorvos volt, de ha a strandon félmeztelenül odajött trécselni hozzá, még annak az udvarlásán is pontosan le lehetett mérni, hogy mondja a kérem Jánost az altisztjének, a kollégaurat a cselédkönyves orvosnak, a nagyságos asszonyt a különszobás betegének. Azok benn ültek az élet birtokában, kicsi, végrehajtott feladatok fegyelme volt rajtuk; akármilyen feladat volt is, s akármit is kellett odaadniuk a lelkükből közben. Ez a kis Kölcsey utcai társaság mire mehet azokkal szemben? Eszter nem gondolkozott soha politikán, de azt érezte, hogy a János eszméi túlságosan messziek, ez az emberszólás meg, amibe utána lebuktak, túlságosan közeli ahhoz, hogy tehetetlen fortyogásnál több legyen belőle. S mégis, ezt határozottan érezte, szívesebben ült köztük, mint azok közt. Tán épp azért, mert a hatalom nem vette munkába őket, több maradt a természet bennük; mindenikük egy egész erdő, szomorú, rendezetlen, de emberséget lehelő. Amióta Szeghátról eljött, most volt először az az érzése, hogy hazajött. Nemcsak úgy haza, hogy a szülőföldjére. Van egy nagyobb, melegebb hazája az embernek, az, ami ezeken a felhevült embereken át gőzölt föl; egy meleg, alaktalan világ, a kitagadottaké. A szánalom édes melegséggel ment szét a testébe, mintha a nővéri érzést az itt lármázókon át még sok hasonló ismeretlen emberre kiterjesztette volna.

Amióta maga megint otthont talált a Kölcsey utcai házban, Eszter azon volt, hogy Józsit is bevonja az ő csendes kis köztársaságukba. Egy évvel azután, hogy Szeghátot otthagyta, Józsit még jobban ellepte a búskomorság, mint eljövetelük előtt. A helyzet végre rendeződött. A Rákóczi úti társ (akin a magas vételár sem segített) az egyik pesti útja alatt leugrott az emeletről. Az özvegy egy katonatisztnek adta el a maga üzletfelét. Így Józsi, végre, maga patikuskodhatott; Wiesmayerné közbelépésére a sógorával is megegyeztek végre: Antal három év alatt kifizeti neki az üzletrészét. A részlet alig volt több, mint aminek a jövedelemnek kellett volna lenni, de ez is jobb volt, mint a ráfizetések kimutatása. Józsi azonban nem olyan volt, mint Eszter, hogy a tiszta helyzetek megnyugtatták. Az izgalmak eddig elfedték előle, hogy milyen verembe ejtette magát, most azonban a dekoktumok főzése közben volt ideje gondolkozni rajta. A kétsegédes sarokpatika helyett volt egy fél patikája a Rákóczi úton és egy gyakornoka. A szegháti nagyház annyi, mintha nem is lett volna; ami el nem ment adóba, a lakó számolta el renoválásba. Ő, aki korszerű építéseket és vállalatokat vezetett, szappanokat kotyvasztott s tyúkport osztott kis papírzacskókba, hogy a patika forgalmát följavítsa. A veszekedés a társakkal valamelyest elfoglalkoztatta, most azonban erőt vett rajta az élet sivársága. Ha otthon volt, a költség miatt dohogott; sok volt a háztartás-pénz, a gyerekeknek sok kellett ruhára ("egy fél patika nem bírja azt"); a legszívesebben a technikai könyvecskéi s a színes filmjei közt babrált a maga szobájában. Ha vacsorakor bekopogtattak érte, nemegyszer megtörtént, hogy alva találták egy kis technikai könyvvel a hasán.

Eszter szerette őt. Amióta az apja barátai közt élt: a szánalom és szeretet még jobban összekeveredett benne, s Józsira sem tudott egy kis megindulás nélkül tekinteni. Az igaz, hogy sosem szerette úgy, ahogy könyvekben olvasni. De ami testi emléke volt a szerelemről, az mind ehhez a bumfordi emberhez húzta. Az ő tarkóját veregette meg úgy, hogy tudta: a következő percben ott érzi majd melle árkában a szuszogását. S ha a derekában néha még most is nyújtózások feszengtek, s a karja a nyaka mögé kívánkozott: azt a furcsa mozdulatot, amiből nem tudni, ásítás lesz-e vagy ölelés, csak az ura előtt tudná elvégezni. Azt szerette volna, ha ő sem érzi magát olyan szerencsétlennek közöttük. Józsi úgy tett, mintha féltékeny volna a gyermekeire: ő nem is látja a fiait, folyton a nagyapjuknál ülnek. Olyanformán duzzogott, mint akinek elfoglalták a helyét a családban. Eszter azonban tudta, hogy Józsinak még ez a duzzogás is nagyobb gyönyörűséget okoz, mint ha a gyerekekkel foglalkozna. Tán nem is kapott rá másért, csak hogy a rosszkedvét rávigye valamire, vagy hogy mentse magát a fiúk elhanyagolásáért. Mégis bántotta; hisz mindegy, hogy valóságos sérelem vagy csinált; csak kijjebb tolódik vele a családjából. Azt szerette volna, ha az apja és az ura összebarátkoznak, akkor mindjárt nincs kitudott s bitorló. Hisz Józsi olyan sokban hasonlít apuskához; nem szebb volna, ha patikazárás után ő is beülne a kisházba, s apuska a vejének mondaná el, milyen különös kérdéseket tesz fel az unokája.

Eszter tudta, hogy Égető nem nagyon kedveli a vejét. Józsi még nagytata halálakor rontotta el vele a dolgát. Égető akkor egyik napról a másikra visszahúzódott a vagyon-gondnokságtól. De ő legalább nem kisebbítette Eszter előtt az urát. Eszter előbb őt próbálta az ura iránt megnyerni. Február végén már volt egy-két szebb nap, s ők kinn tanácskoztak ketten a kert napsütésében, hogy hova mit kéne ültetni. - Én már egészen megbarátkoztam ezzel a kis házzal - mondta Eszter az artézi kút sárgán csillogó csapjánál megállva. - Szeghát után egy kicsit furcsa volt, de most már mintha itt születtem volna. Csak az bánt, hogy Józsi olyan rosszkedvű mostanában. Olyan sokat várt ettől az átköltözéstől, s most látom, nem találja a helyét. - Attól félek, ő nem is fogja soha - jegyezte meg Égető óvatosan. - De ez olyan szomorú - nézte Eszter a szivárgó vizet. - Én úgy sajnálom érte. - Tán nem is olyan szomorú - mondta Égető, s a hangjában egy kis habozás érzett. Látszott, hogy megvolt a vejéről a kikívánkozó véleménye, s a kimondásával járó értelmi örömet a tapintat csak nehezen tudja türtőztetni. - Teneked szomorú, mert te nem tudsz hely nélkül élni. De akinek nincs szüksége helyre, annak az a természetes, hogy nem találja a helyét. Ez egyfajta lelki fogyatékosság - tette hozzá újabb habozás után, mely a bírálattal járó kéj győzelméhez kellett.

Eszter meglepetve nézett az apjára. Nem is gondolta, hogy ilyen jól megfigyelte a vejét. Abban, amit mondott, kétségkívül nagyon sok igaz volt. Józsi megépítette a szegháti házat; minden úgy volt benne, ahogy ő akarta, s amikor megvolt, abban is csak úgy lakott, mint egy szállodában. Józsi nem olyan, mint ő; nem nő úgy össze a csigaházával. Ó, igen, a férfiak jól meg tudják fogalmazni egymás gyengéjét. Ő tíz éve él az urával, de nem tudta volna így megmondani. Abban, ahogy kimondja, mégis van valami kegyetlenség. Hiszen, ha így nézzük egymást, apuskára is el lehetne ezt mondani. Az igaz, hogy ő jobban megszeret egy-egy helyet, a gyümölcsöst vagy ezt a kisházat is, de alapjában véve neki sem a hely a fontos: az a fontos, amit bizonyítani akar vele. - Én azt hiszem, az ő baja az, hogy nem lett gépészmérnök - mondta egy kis habozás után, mert benne meg a félelem küzdött, hogy még többet hall, a hirtelen vággyal, hogy többet halljon az uráról. - Ha ő gépekkel foglalkozhat, biztosan boldogabb lesz. Most azért ilyen nyugtalan, mert nem tudja foglalkoztatni a tehetségét... A tehetség szóra Égetőn egy kis gúnyos világosság villant át, s utána az igazság ismerős keménysége ült ki az arcára: - Az, hogy valaki szeret gépekkel babrálni, még nem jelenti azt, hogy mérnökzseni. Én ismertem egypár ilyen embert. Ez is inkább lelki fogyatékosság, mint tehetség. Éppúgy, mint hogy a helyüket nem találják. Azért rakják össze meg szedik széjjel a gépeket, mert bonyolultabb dolgok közt elveszítik a biztonságukat. A gép voltaképp igen egyszerű dolog. Ami lélek: egy nő, a gyerek, a társadalom sokkal bonyolultabb. De az emberek azt hiszik, a gép a bonyolult, így duplán jól járnak. Nemcsak a maguk korlátoltságát leplezik el, de közben még egy kis nimbuszt is szereznek maguknak. Nem kell mást tenniük, csak néhány technikai szót mondogatni, s felsőbbrendű lényeknek érezhetik magukat, akik tudják, mi viszi előbb a világot.

Ebben még több igazság volt, de még több kegyetlenség és igazságtalanság is. Hát ilyen a férfiak igazsága? - gondolta Eszter. S ez a hirtelen gyanú, úgy érezte, sok mindent megmagyaráz. Olyan tökéletesen metsz; az ember nem is tud hol belekötni, s mégis igazságtalanság van benne, a gyöngédség ezt azonnal észreveszi. Márpedig a gyöngédség is valami igazságot tart számon, mélyebbet, mint a kritika. - De hisz apuska is szerette mindig a gépeket... Emlékszem, még a bölcsőket is villanymotorral akarta hajtani - tette hozzá, belepirulva. Maga se tudta, hogy jött a szájára ez a villanymotor. Arra akarta figyelmeztetni az apját, hogy olyan borotvával, amilyennel ő boncolja Józsit, őt magát is meg lehetne vágni. De neki nehezebben ment a kegyetlenség; amikorra kimondta, csupa láng volt, mintha megütötte volna az apját. Égető azonban nem bántódott meg; csak az a kegyetlen fényesség lett erősebb a megfeszült arc körül. - És most is akarnám - vágta ki elszántan. - Nagyon jó példát hoztál föl: ez az, ami egy ilyen technomániákusnak sosem jutna az eszébe. Én szeretem a gépet, de csak mint az ember háziállatját. A motort nem azért, mert mágnes meg tekercs van benne, amiket az én eszem is fel bír fogni. A vízért, amit fölhajt, a virágágyért, amely felocsúdik, a kertészért, aki megkímélődik. Az anyáért is, aki ezer vagy tízezer karmozdulatát megspórolja. Ha egy néger betanít egy majmot, hogy a kölykét ringassa, meghatottan mosolygunk rajta. Mért nevetséges, ha én egy dinamót tanítok meg rája? Én a gépet mindig az élet felől néztem. Aki azonban azt sem tudja, mi az élet, csak azt, hogy a gép mi, az vadállatként bocsátja rá az emberre. Manapság sok ilyen gépidióta van - tette hozzá, s elboruló homlokán jól látszott, mint gomolyog föl új hullámban a gondolat. Ami önérzete pillanatnyi sebéből folyt, azzal már végzett, már csak az emberiség volt előtte. - A gép vonzza a szellemi és az erkölcsi gyöngéket. Amikorra az emberiség észreveszi magát, örökre ott lehet a nyakán. El sem lehet képzelni, milyen pusztítást vihetnek végbe még ezek a martalócok.

De ha Égetőnek ilyesmik jutottak a vejéről eszébe; Józsi még türelmetlenebb volt őiránta. Égető csak akkor mondott ilyet, ha egy vigyázatlan szó előcsalta őt apai tartózkodásából, s arra a hideg vívóplansra került, amelyen Józsi is csak egy gondolat, az övét szorongató. Itt Égető olyan volt, mint a kard; éles és kegyetlen, különben ő is helyeselte, ha egy asszony a gyöngéivel együtt védi az urát. Ez után a kitörése után Eszter még egy kis lelkifurdalást is érzett rajta: fölhozta Józsinak a gépárjegyzéket, tanácsot kért, melyik öntözőgépet vegye meg a kertészetébe, s utána mint fontos dolgot mondta el Eszternek is a véleményét. Megbánta, látszott, hogy a lánya sorsát még nehezebbé tette, s visszacsinálta volna, amit a bírálata rombolhatott benne. Józsi azonban nem törődött vele, hogy a lánya előtt beszél. Szerinte úgyis Égető volt az Isten a felesége szemében. Eszternek csak az használna, ha az apjából kiábrándulna egy kicsit, de ez úgyis lehetetlen. Annak a kíméletlenségével vagdalt, aki érzi, hogy úgyis csak magának árt vele.

János pártalapítása jó alkalom volt a zsörtölődésre. Józsinak, aki a nap nagy részét a patikában töltötte, csak az esti járás-kelések tűntek föl. - Miféle emberek járnak itt ki-be? - kérdezte patikából jövet, mert már megint együtt jött Jánosék egy kertesével. - Apuskához járnak. - Ilyen sokan? Mindennap látok három-négyet. Eszter nem akart titkolózni. - Jánosnak van valami terve - mondta csendesen. - Pártot akar alapítani. - Pártot? - fordult vissza Józsi a fogastól, melyre lódenkabátját készült akasztani (a zseblámpa, amit a kapualjban használt, még ott volt égve a kezében). - Miféle pártot? - Én nem tudom. Azt hiszem, parasztpártot - mondta Eszter lassan, mert előre látta, hogy az ura a paraszt szótól megbokrosodik. Józsi vékonyra nyírt bajusza s nagy ajka csakugyan rögtön mozgásba jött. Elnyílt száján az a fölényes mulatság fénylett föl, amellyel régebben szokta az emberi ostobaság ötleteit tudomásul venni; melléből azonban azok a kis keserű kuncogások lökődtek hozzá, amelyekkel újabban fogadta a mások próbálkozását. - Parasztpártot? Azt hittem, csak a tyúkjait vitte el a felesége; de úgy látszik, az esze is nála maradt. S persze, apuskát is begyullasztotta. Együtt főzik a programbeszédet.

- Én úgy látom, szép dolgot akarnak - jegyezte meg Eszter csendesen. - Ó, hisz maga mindent szépnek tart, amit János meg apuka kifőz. A családja mindig tökéletes volt. Ha az én dolgaim iránt is olyan fogékony lett volna, most másképpen állnánk. Eszter úgy tett, mintha Józsi ezt nem mondta, csak gondolta volna; ezzel mutatta ki, hogy el van szánva ő is a véleménye kimondására. - Azt mondják, hogy a sok kisembert nincs aki védelmezze. Ők tartják a sok tisztviselőt, s közben senki sem törődik vele, hogy mire mennek ott kinn. - Lám, milyen jól tudja, mindjárt a sziknél meg a vadvizeknél fog tartani - gúnyolódott Józsi. - Tán kortesnek is föl fogják léptetni. S tegyük föl, hogy győznek; mondja, mit kezdenek? A parasztpártjukkal? Fölszántják Budapestet? A patikusoknak is csizmában meg mándliban kell járni? A városháza kivonul krumplit kapálni? Ha adna arra, amit iksszer bebizonyítottam magának, tudná, hogy parasztot ma már csak múzeumban szabadna mutogatni. Nézze meg: az amerikai farmerek egy kicsit magasabb színvonalon állnak, mint a mi parasztocskáink, s mégse bírják a versenyt, sorra beadják a kulcsot. Ezt magyarázza meg a nagy közgazdászoknak meg azoknak a szerencsétlen parasztoknak. De persze, a nagy közgazda akkor boldog, ha hallgatót talál, s van, aki eltátja a száját az ábrándozásán.

Hangja megbicsaklott a gyönyörteli keserűségtől; szinte kéj volt neki, hogy Eszter előtt az apját gúnyolhatja. Eszter fájdalmasan nézett rá: úgy érezte, ez őneki szólt; őt volt ilyen megkönnyebbedés az apjában megbántani. S ha egyszer rákapott, ezek a kitörések, hála János pártjának, mindennaposak lettek. - Hallom, megint apostoljárás volt - nézett a belépő Eszterre, a rádió gombjával a kövér ujjai közt. Ez volt az esti szórakozása: a rádiót csavargatni. Nem hallgatott meg semmit rajta, de örült, ha egy állomást, ami másnak nem jött be, ő be tudott fogni. - Igen? - nézett rá Eszter. - Én nem is tudom. Kitől hallotta?... De Józsi nem akarta megmondani, hogy Lőrinckét vallatta ki, s nem válaszolt Eszter kérdésére. - Ha így megy, egész nevezetessé teszik a házunkat - mondta válasz helyett. - Mért? Nem csinálnak semmit, amit szégyellni kellene. - Az nem biztos. Az egyáltalán nem biztos. Egy nap majd azt olvashatom a Reggeli Újságban, hogy kommunista szervezkedést lepleztek le a Kölcsey utcában. - Ezek mind gazdaemberek - mondta Eszter nyugodtan. - Ezek nem csinálnak semmi törvénytelent. - Csak szidják a társadalmat. Az a legkönnyebb, a társadalmat szidni. Apuska is azt hiszi, ő mindent nagyszerűen gondolt ki, csak hát a társadalom, az nem tudta őt felfogni. Arra nem is gondolnak az apostolok, hogy tán ők fogtak hozzá rosszul a dologhoz. Apuska minden második évben belebukott valamibe. De attól, tudom, ő nem lett kisebb ember a maga szemében. Mert a konzekvencia nem az, hogy én, Égető Lőrinc nem való vagyok apostolnak, s hogy a világot most már egyáltalán nem próféták, hanem termelési feltételek igazgatják. Nem, ő mindebből csak azt látja, hogy a társadalom még mindig nem érett meg énrám. Attól, hogy az egész világ neveti őt, csak a töviskoszorú lesz gyönyörűbb a fején.

Józsinak ezen az ékesszólásán Eszter még jobban elhűlt, mint Égetőén. Mintha csak az apósát akarta volna megcáfolni, hogy meg tud ő egy gépnél nagyobb dolgot is érteni. Nem, apuska téved, olyan együgyű ember nincs, aki egy másiknak a lelkét, ha gyűlöli vagy irigyli, szét ne tudná szedni. De mit gyűlöl Józsi apuskában? Csak azt, hogy a kudarcok nem tudták megtörni, benne nincs ott az a tompa gyanú maga iránt, amely Józsit egyre zárkózottabbá tette? De hát mi dolog is ez, hogy épp Józsi hányja föl másnak a kudarcait? Ilyen éleslátás és vakság a szenvedély? - Én nem ítélnék el senkit azért, mert valami nem sikerült neki - mondta figyelmeztetőül. Azt hitte, erre Józsi is megtorpan kicsit, s eszébe jutnak a maga dolgai. Józsiban azonban annyi belátás sem volt, mint Égetőben. Azt sem vette észre, hogy ez az intés neki szólt, az ő kudarcainak. Tán nem is tudta, hogy kudarcai vannak. Azokat érezte csak, tudni csak a mentségeket tudta. - Amikor kiment a gyümölcsösébe - folytatta Józsi -, azt gondolta az ember, öregkorára rájött végre, hogy benne a hiba. Ez volt még a legolcsóbb szanatórium a betegséginek. Ez a János azonban újra megbolondítja. A végin mindnyájunkat bajba fog keverni. Úgy beszélt, mint aki gyámja lehetne apósának. Amíg a patikában a desztilláló készülék csöpögését várta, készült ezekre a kifakadásokra. Az, hogy az ő házában van egy másik ember, s az valami vállalatban fő, egyre jobban fölizgatta. Eszternek az volt a benyomása, hogy azt az átforrósodást irigyli tőle, amit a maga tervei idejéből olyan kitűnően ismert. Azt szerette volna bebizonyítani, hogy az apósának nem jár ez, nem úgy, mint neki, s ha mégis nagy léptekkel járt le-föl a picurka verandán, akkor az valami elmebaj, amelyet éppúgy le lehet leplezni, mint a fürdőszobában az öreg szivattyú üres szívását. - A Szentlélek megint működik ott lenn - mondta Eszternek, aki a konyhából bejövet észre sem vette, hogy ott áll a sötét verandán, szinte az ablaknak lapítva az orrát. Ott lenn, Égetőnél föl-le jártak a roló mögött az árnyékok, s ő úgy leste őket innen, mint egy vad a tűznél handabandázókat. - Elképzelik, milyennek kellene lenni a világnak - mondta, amikor Eszter is odaállt melléje. Úgy állt ott, hogy mellé kellett állni; érezni: mit láthat odalenn. - Büszkék, hogy el tudják képzelni. Ettől lesz legkönnyebben nagy ember az ember. Elképzeli, hogy kéne az adót fizetni, a parlamentet összeállítani, a sziken rizst termeszteni. S azt várja, hogy a többi ember hasra essék. Jé, jé, Égető Lőrinc, te el tudtad képzelni; bezzeg a mi fejünk oda van kötve ahhoz, ami van... Nem látják szegények, hogy a képzelet a legolcsóbb árucikk. Én azt mondanám az ilyen nagyképzeletű embernek: Te el tudod képzelni, milyennek kéne a világnak lenni? Próbálj elképzelni egy kézivarrógépet, amellyel naponta egy lepedővel többet tudsz beszegni. - Apuska nemcsak elképzelte, ő meg is csinált sok mindent - szólalt meg az igazság Eszterben, noha tudta, hogy csak olajat önt a tűzre. - Látjuk: itt van minden az udvaron: a tarhonyagyár, a kerékgyártó szövetkezet meg amikről maga nem is beszélt nekem. - A maga strandfürdője is itt van, Józsi... A sötétben is érzett, mint fut át a másik testén a meghökkenés. De ez csak egy percig tartott. Aztán Józsi lassan a felesége felé fordult. Eddig, ha vele beszélt is, a lenti ablakokat nézte. Most azonban az arca helyén a homály oldalt fordult. - Ez maga - mondta csendes gyűlölettel. - Azért vettem el, hogy legyen valaki, aki a nap minden órájában ezt érezteti. De vegye tudomásul, hogy én azért nem tartom bolondnak magam. Amit csináltam, mindig nagyon racionális volt. És sikerült is, érti? S ha nem sikerült, annak is csak maga az oka...

Az összehangolásból, Eszter belátta már, szétugrasztás lett. Próbálkozásának csak annyi eredménye lett, hogy fölhívta egymásra a figyelmüket. Abból, amit Eszter akart, ők csak azt látták, hogy Eszter valami magasztalnivalót talál a másikban. Ez mind a kettőjüket türelmetlenné tette, hisz mindenikük végtelen magasban érezte magát a másik fölött. Ha csendesen tréfál velük a másik gyengéin, támadhatott volna köztük leereszkedő rokonszenv, de az, hogy egymás erényeire emlékeztette, fölingerelte őket egymás ellen. Égető ezt az ingerültséget (mely benne most is fagyos megvetésként jelentkezett) az apához és az öreghez illő béketűréssel leplezte. Józsi számára azonban olyasmi volt, mint tubákolónak a dohány; a leskelődés, bosszankodás, a másik bosszantása egy kis elevenséget vitt az életébe. A szerencse még az volt, hogy egy idő óta a patikába vitette be az ebédjét, s így Eszternek csak a vasárnapi forgácsfánk fölött kellett tűkön ülnie, hogy nem hozza-e ki a sodrából az apját. A bosszantásra a tavasz nagyszerű alkalmat hozott. Húsvéttájt, épp virágvasárnapon, Égető szobájában feltört a víz. Kinn a határban is víztükrök fölött reszketett megint a fény; arra azonban senki sem gondolt, hogy a deszkapadlót is földobhatja a talajvíz, s apuskának egy reggel téglákon kell a házából kiugrálnia. Józsit ez a katasztrófa valósággal megvidámította. Eszter rég nem látta a kövér állát olyan jóízűen hüppögni, mint amikor a fiúk azon a vasárnap reggel azzal törtek be a szobácskájába (ahol ő az ágya szélén ülve a melle szőrét vakargatta), hogy nagyapát kiöntötte a víz. A zokniját s az elázott cipőjét a kezében kellett az alsó lakásból felmentenie. Azonnal köpenyt kapott a pizsamájára, s ment a szerencsétlenségben gyönyörködni. - Hiába - mondta a kisház ablakához állva, melyből Égető épp a könyveit hurcolta ki -, az építkezés nem annyiból áll, hogy a téglákat egymásra rakjuk. S míg a fiúk (Lőrincke különösen) indián regények izgalmával segítettek a nagyapjuknak, s boldog mezítlábuk fölött egy-egy hasukra fogott könyvnyalábbal cuppogtak föl a konyha előtti folyosókra; ő úgy vett részt a költözködésben, hogy az ablakfának támaszkodva kis elemi igazságokat mondott, mint hogy az építkezés nem olyan, mint a politika, vagy hogy a mesteremberek tudják, miért találták ki a szigetelést, s a talajvíz nem érti az érveket, annak jó előre útját kell állni. Égető nem szólt ezekre a megjegyzésekre semmit: Józsi azonban nagyon meg volt elégedve velük. Az embert semmi sem vidítja fel úgy, mint ha új képességét érzi mozgásba jönni. Józsi most látta, hogy kellő lelkiállapotban nem is olyan nagy dolog szellemesnek lenni. - Nem jön le megnézni a lagunákat? - kiabált föl Eszternek, amikor az a folyosó végén egy pillanatra feltűnt. - Apuska eztán a laguna-lakásban fog lakni.

Ez a "laguna" szó nagyon megtetszett Józsinak, s az egész virágvasárnapon át a legfurcsább összefüggésekben alkalmazta. "Na, melyiktek lesz a gondolás?" - kérdezte a fiúktól. - "Itt lesz a gondolaállomás a kapu alatt, s Lőrincke szállítja be nagypapát a lagunákba." "Egy ilyen laguna-lakás arra is jó, hogy az ember reggel mindjárt lábfürdőt vehet; kiül az ágyaszélére, s lelógatja a lábát." "Jó magas vízállásnál az ágy estére fölemeli s csöndesen elringatja." A könyvhordó gyerekek nagyokat mulattak ezeken a megjegyzéseken. A menekülés már magában is nagyszerű volt, de hogy az apjuk ilyen vicces kedvbe jött tőle, annál is kivételesebb dolog volt. Józsikának már volt annyi esze, hogy maga nem szólt, sőt a vigyorgásban is mértéket tartott; fürkésző szemébe azonban az a magasabb mulatság ül, amit egy nagy ember bosszúsága szokott kelteni bennünk. Lőrincke azonban még egész ártatlanul örült az apja mondásainak, s maga is megpróbált vicceset mondani. - Tetszik tudni, mire jó még az ilyen lakás? Nem kell felsúrolni a padlót benne. - Meg egérmérget sem kell benne elhelyezni - tromfolt rá az apja. Ameddigre asztalhoz ültek, persze már a János pártjával is összekapcsolta a lagunákat. - Csak valami újságíró meg ne tudja, hogy jártak apuskáék - mondta a húslevesbe beleprüszkölve. - Mert majd olvashatjuk, hogy "Kiöntött parasztpárt". Ezt mindenki elolvasná. Elképzelem, mennyi rossz viccet csinálnának. "Addig hivatkoztak az őstalajra, hogy a talajvíz feltört alattuk." "Akik megidézték a föld szellemét. A padlót is feltörte alattuk." "Föld árja a szó árja után." De tényleg, hol fog a János pártja ezután tanácskozni?

Égető ekkor már tudta, amit Józsi nem, hogy a pártnak nem sikerül a városban a szükséges ajánlásokat megszerezni. A végin még Gyeviék is megretiráltak. Lajkó Pista volt kinn náluk, hogy ne bontsák meg a kisgazda ellenzék egységét. A városnak az új rendelkezések szerint két mandátum járt; az egyiket úgyis a szociáldemokrata párt szerzi meg (ott egy kőművesmester nagyon eltalálta mostanában a hangot, amivel a városi kisembert meg lehet szerezni); ha a parasztszavazatokat megosztják, a másik a kormánypárt kezébe kerülhet. A két szomszéd kerületben legalább indulhatnak, Csomorkányon azonban nem lesz meg még az ajánlás sem. Égetőt ez a kudarc víz nélkül is eléggé bántotta, a víz azonban egészen elkeserítette. Ez volt a kis napi bosszúság, amitől a lappangó nagyobb hirtelen nekiélesedik. Annál inkább, mert ebben csakugyan hibásnak érezte magát. Arról, hogy az emberei megfutottak, nem tehetett, a szigetelésben azonban ő volt a könnyelmű. Egy-két napon fönn volt Eszteréknél; ott tárgyalt a segítségül hívott mesteremberekkel; azt azonban már nem várta be, hogy a veje az induló pártok névsorát az újságból megtudja. A tavaszi munkák ürügyén kiment a gyümölcsösébe, onnét ellenőrizte, amikor a víz leszállt, a ház szigetelését s a padló felemelését. Többnyire a reggeli vonattal jött s a délutánival ment, akkor volt a legkisebb remény, hogy Józsival találkozzék. Eszter már olyasmit gondolt, hogy csak makacsságból hozatja rendbe a kisházat; visszaveszi az elemektől, aztán kinn marad egészen.

Pedig Józsi épp az ő kiköltözése után hirtelen megcsendesült. Először csak az tűnt föl, hogy elszalasztja a kötekedési alkalmakat. Megette velük a vacsorát, s közben egy szót sem szólt sem apostolokról, sem lagunákról. Az újságban megjelent, hogy melyik pártot engedik választásra, s ő mintha nem is olvasta volna. Eszter azt gondolta, tán bántja az apósa kiköltözése. Egyszer meg is állt a folyosón az Égető könyveinél. - Hát apuska? - kérdezte meglepetten szinte, mintha erről jutna eszébe, hogy nem látja mostanában. - Kiköltözött a tanyára. Amíg a házát rendbe nem hozzák, ott fog lakni. - Mért nem lakik itt fenn? - kérdezte Józsi furcsállva. Annyi ártatlanság volt a tekintetében, hogy Eszter is megcsodálta. Elfeledte már, hogy bánt vele? Vagy épp a bűnösségit nyomja el ezzel az ártatlansággal? - Tán megsokallta a csúfolódást - mondta emlékeztetőn. - Meg aztán dolga is van kinn - tette hozzá mindjárt, mert félt, hogy a korholás megbokrosítja. Józsi nem szólt semmit az Eszter szemrehányására, sem azt, hogy ő nem csinált semmit, sem azt, hogy bánja, amit csinált. A jóindulat kora azonban tovább tartott. Észre lehetett venni, hogy közeledne a családjához. Ha neheztelt rájuk, az arca össze volt szedve, ahogy az előhívó tálacskáival s a képrámáival föl-le járt, a hátában is láthatatlan tüskék voltak. A legszívesebben bezárkózott a szobájába, s a régi rádióalkatrészeit, zseblámpaelemeit babrálta. Ha békülni akart, akkor egyszerre ácsorgóssá vált. Nem jött oda hozzájuk, csak kiült egy zsebkönyvvel a verandára; de nem olvasott, hanem nézte, mi történik a folyosón, a gyerekek asztalánál, ott lenn az artézi kútnál. Ha Eszter a kertben dolgozott, oda is lejött, s megállt néhány lépéssel mögötte. Nem szólt, de ha Eszter vagy a gyerekek szóltak hozzá, szívesen felelt. Még az iskoláról is megkérdezte őket. Ahogy így állingózott, különös, méla kifejezést látott Eszter a szája körül, amiből ha szóltak hozzá, futó, bágyadt mosolygás lett. Eszter ezt a tétova kifejezést Adél idejében figyelte meg az arcán (mintha meg lett volna zavarodva magától, s félne, hogy más is meglát rajt valamit), úgyhogy föl is villant a fejében - nem megint hasonló-e az oka.

De nem, csakhamar kiderült, hogy nem asszony bűvölte el; Józsinak barátja volt. Egy este haza is elhozta; a rádiójukban volt az erősítőn hiba, azt szedték szét s fújták, vizsgálták alulról-felülről kettesben. Az új barát még egészen fiatal ember volt, szinte gyerek Józsihoz képest. Esztert egy kicsit megütötte a modora, túlságosan sok kezicsókolomot meg nagyságos asszonyomot meg ne tessék haragudnit mondott; a szó mögött azonban nem volt semmi, a szeme nem akadt meg rajta férfi módra. A nyurgaságában, a csontok rajzát kiadó nikotinfoltos ujjaiban is volt valami hideg - "technikai" -, ami ezt a figyelmességet üres cigánykodássá tette. Nyilván ezzel vette meg a hozzájárulását a barátságukhoz. De Józsi utána, hogy elment, sokáig dicsérte. Előbb óvatosan, mintha Eszternek érvei lehetnének a barátja ellen, aztán egészen nekilelkesedve. - Ezt az embert nem féltem - mondta. - Ezt nem teszi tönkre a dekonjunktúra. Most ugyan elvesztette az állását, rádiómérnök volt, s a bélistázásnál elbocsátották. De ez fölverekszi magát, ha százszor bélistázzák is. Most itt van a nagyanyjánál; Vedroné, az öreg Lajkó húga a nagyanyja. A család a mérnöki hivatalba szeretné benyomni. "Csak hozzanak be, ha tudnak, én úgysem fogok íróasztalnál meghalni. Én milliomos akarok lenni, Józsi bátyám, a saját parkomban horgászni, áramvonalas autóban suhanni." S ez, meglátja, az is lesz. Én is értek valamit a gépekhez, de ez az ember tud, s amellett fantázia is van benne. S nem szégyelli megfogni a dolgot. A patikában ismerkedtünk össze, Vedronénak vitt haza asztmaellenes teát. Úgy kezdtünk el a gépekről beszélni.

Eszter elnyomta az első benyomását, s iparkodott örülni az új barátnak. Józsinak ez kellett, hogy legyen valaki, akivel a dolgairól beszél. A szeme is másképp csillog azóta. Látszik, hogy megmozdult mögötte az agya. Ez a Vedro örül, hogy facér létire beülhet hozzá a patikába, s egy érett, vagyonos ember barátjaként bánik vele. Józsit meg felvillanyozza, hogy egy élő mérnökön át bekukucskálhat a paradicsomába. Amióta vele barátkozik, könyveket, képes folyóiratokat hord haza; s még rajzokat is készít róluk egy füzetbe. Ha a lapjaiban egy-egy szép autómodellt talált, Esztert is odahívta: - Nézze ezt a karosszériát - mondta -, a rádió is be van szerelve. Eszter viszonzásul Vedroról érdeklődött. - Na, van remény, hogy benyomják őt a villanytelepre? - Azt hiszem, visszamegy ő Pestre - mondta Józsi kitérően. - Nem olyan ember az, akit az íróasztal lábához lehetne kötözni. Inkább csak a rokonság van rajta. - S Pesten mihez fog? - Egy ilyen ember nem ijed meg; jó technikus a válságban is megél. Nyit egy garázst, javító üzemmel. Foglalkozott folyami motorokkal is. S Eszternek kezdte el magyarázni, mi az a glisször, rotorhajó. A magyarázatra a fiúk is odagyűltek, s mikorra Eszter odábbment, nekik lapozgatta a rajzait. Sosem volt ennyire rajta, hogy a családját megnyerje. Még Égetőt is mintha csak ki akarta volna békíteni. A kisházat a kőművesek leszigetelték s megemelték, s Égető könyvei visszaköltözködtek a folyosóról. Józsi megtette, hogy lement, ott téblábolt a ház előtt, bepillantott az ablakon, s ha az apósa kijött, az új öntözőgépről kérdezte, hogy mekkora a szórása, s mennyi vizet permetez szét egy óra alatt. Égető kicsit tartózkodó volt vele, de azért felelgetett. Eszternek, ahogy a kertbe lenézett s a kis verandán ott látta őket, örömében egy picit elszorult a szíve. Olyan szép volt ez a gyors változás; nehéz volt hinni benne.

Fagyosszentek után az apja kihívta őket a tanyára. Az öntözőgép már ott forgott a drága csöveken; azt a fiúknak is látniuk kellett. Eszter mindig boldogan ment ki a gyümölcsösbe. A Józsikával egyidős fák nem mondták el, mennyi pörköltség ment az egyenes sudarukba, a kék permetezőlébe, fényes háncsukon a sárga hernyógyűrűkbe; ők csak dugták ki lefonnyadt virágcsészéjükből az apró zöld almákat, barackokat, s gyorsan növő, friss hajtásokkal nyújtóztak bele a nyolcméteres térbe, amely cikázó levegőjével egyiket a másikuktól elválasztotta. A folytonos eladásban, szegényedésben ezek a fák voltak, amivel ők is gyarapodtak. Égető két hold diófát rakott a gyümölcsfák mellé, azok meg már épp a Józsika gyerekei számára hajtottak. A mélyen fekvő Kölcsey utcai ház után ez a kert volt a kilátás. A kiutazás is olyasmi volt, mintha egy boldogabb, félig a jövőben lebegő szigetre kapaszkodtak volna ki. Égető már napokkal előbb megüzente a két kertészének, hogy vasárnap a család is kijön, s maga a hajnalival előreutazott, hogy minden rendben legyen. Eszterék majd korán esznek, s a délivel mennek ki. Józsi ezen a vasárnap délelőtt megint különös ácsorgó kedvében volt; Eszter többször is észrevette, hogy akármihez kezd - a padlásra fut föl vagy a kútról hoz vizet -, Józsi ott van mögötte. A kamrában a télről megmaradt fát nézi, vagy a kiszáradt facsemetékről mond neki valamit, mialatt ő a lassan csorgó kútnál várja a vödör megtelését. - Nincs kedve kijönni velünk? - szólt rá, a vízvárók szokása szerint, körülnézve. - Apuska megmutatja az öntözőt is. Kihozhatja a gépit is, csinál néhány szép felvételt. - Ha elvisznek - állt rá Józsi, s már ment is a filmjét befűzni.

A kis karaván vidáman cihelődött le a töltés szélén. A kalauz a lyukasztóját a levegőben tartva vigyázott, hogy a megállónál türelmetlenül szusszanó vonat, amíg kis Esztit is le nem ölelték, tovább ne pöfögjön. A tanya negyedórányira volt az állomástól; Józsi ment elöl, vállán szép bőrtáskában a gép, Józsika mint egy asszisztens mellette, míg Lőrinc kiskutyaként bóklászott körülöttük, botot, srófokat, csigákat fedezve föl szeszélyes cikcakkokban. A vonat füttyére Égető is megindult elébük a nyárfasorban. Eszter, akinek a jobb karját a kislánya húzta hátra, már messziről meglátta, hogy nem úgy mozog, mint jókedvében szokott. Kis Esztinek mindig az volt az érdekes, amit már elhagyott, így Eszter karja állandóan hátra volt feszítve, ha viszont mégiscsak elszakadt figyelme tárgyától, rögtön azt kérdezte, messze vagyunk-e még. De amikor a nagyapját megmutatta, kis Eszti is otthagyta, úgyhogy Eszter utolsónak ért oda az összecsomósodott családhoz. Közben állandóan arra gondolt: mi baja lehet apuskának. Mert azon, ahogy az elébeszaladó Lőrinchez lehajolt s Józsi mellett megállt, Eszter látta, hogy a szokott delej helyett (mely ilyenkor megkétszereződött benne) körvonala tompa köddel van tele. Ahogy odaért hozzájuk, a homlokán is az a ború, ami az árnyékában. - Valami baja van apuskának? - kérdezte Eszter, hogy őt is megcsókolta. Arra gondolt, hogy tán a kertésze bosszantotta meg. De az apja úgy tett, mintha nem hallotta volna. Csak a kapunál fordult hozzá (az egész öt hold be volt kerítve), amikor a többiek mind a kirohanó kutyákra vigyáztak. - Majd mondok valamit neked.

Eszternek ez az egy csendes mondat megzavarta a boldogságát. Napok óta volt valami a levegőben; erőltette, hogy ne vegyen tudomást róla; de ott volt azért, s most egyszerre elszorult a szíve. Hiába a családi kirándulás, ezek a láthatatlan felhők fognak lezúgni rájuk. Égető bevitte őket a házacskába, s a ház előtt toporgó gyerekekkel nem törődve, a nyári elhelyezkedést beszélte meg a leányával. Hol alhatnának a gyerekek, hol ő, hol lehetne a lányt elhelyezni? - Nagypapa, kérem, hol van az öntözőgép? Gyerünk az öntözőgéphez - küldték be a kikumkodott fiúk a húgukat. Most előbb a fákat nézzük meg - mondta Égető el sem mosolyodva a kislány mohóságán.

A fák valóban szépek voltak, s Égető mindegyiken talált magyaráznivalót. A gyerekeknek azonban egyik fa olyan volt, mint a másik, s folyton az öntözőgépet lesték, hol bukkan elő, még az öreg Józsi is a zöldséges ágyak felé tekergette a fejét. Amikor a gyümölcsös homokjában már elnehezült a bokájuk, visszamentek a tanya elé. A ház előtt már meg volt terítve; az egyik kertészné forgott az asztal körül, inkább a tányérokon, mint a vendégeken tartva a szemét. - Na, most meguzsonnáltok - mondta Égető a gyerekeknek. - Nagypapa, az öntözőgépet előbb. - Majd arra is sor kerül - mondta Égető sötéten. - Szűcsné - szólt oda aztán az asszonynak. - Mondja az urának, hogy indítsa be a gépet. - Hol? - kérdezte az asszony. - Ott, ahol van, a karfiol fölött. Tessék, foglaljatok helyet - ültette le közben a lányát és vejét, s ő maga is leült. Eszter egy kicsit furcsának találta, hogy nem mennek oda; biztosan most akar szólni neki az apja. Most itt volna az alkalom rá; Józsi a gépét hozta összhangba a késő délutáni világítással, a gyerekek meg az asszony után bámészkodtak. Égető azonban nem szólt semmi; ő is arra nézett, amerre a fiúk.

Egyszerre csak csendes bugással megindult a túlsó kerítésnél a gép. A nagy esőfelhőnek szinte a hűvössége is látszott a gyorsan hűlő délutánban. A gyerekeket nem lehetett az asztalnál megtartani. Egy pillanat múlva már a felhő széliből kiáltoztak: - Apuka, anyuka, kérem, tessék idejönni. - Ez komoly dolog - mondta Józsi, s ő is megindult a gyerekek után. Égető egy darab szalámit vett ki a tányérjára. Eszter azt hitte, azért maradt ott, hogy beszéljenek. De Égető nem szólt semmit, még őt sem kínálta, csak a szalámiszeletet vágta pici darabokra. A gyerekek egyre türelmetlenebbül követelték az anyjukat. Kis Eszti a víz sugarába is beleszaladt, s úgy kiabálta: - Anyuka, tessék jönni, itt meg lehet ázni. - Mért nem jön már, Eszter? - kiáltott oda Józsi is, aki beszaladt a permetbe, a gép mellé közvetlen. - Tán gyerünk mi is oda - mondta Eszter, látva, hogy az apja nem szól egy szót sem. Égető letette a villáját, s ment borúsan a lánya után.

Most már Eszter is ott állt a körben forgó csoportban. A kertész, aki megindította a gépet, Égető közeledtére visszahúzódott a konyhájába. Egy ideig Eszter is örömmel nézte a gép csodálatos gazdálkodását a vízcseppekkel, de hirtelen fölkiáltott: - Jézusom, ez mi? A tekintete a permetről a karfiolpalántákra tévedt. Azok mintha le lettek volna forrázva. - Ez valami betegség - hajolt le hozzájuk. - Igen, ostobaság - morgott Égető. Eszter a palánták helyett a kínos vonásokba nézett. - Azt akarták, hogy friss legyen a kert. Öntöztek... - Délben - értette meg Eszter, és sajnálkozva nézett az apjára. De közben egy kis öröm is villant át rajta, hogy csak ez a baj; leforrázta a feles. - Mi? Mi az? - jött oda Józsi is a tanácskozásra, s most már ő is észrevette a karfiolokat. - Mi történt ezekkel? - fogdosta meg a kövér ujjával az elpörzsölt leveleket. - De hisz ez mind el van égve. - A kertész délben indította meg a gépet - mondta az apja helyett Eszter. - Ez is - ment tovább Józsi a karalábéágy felé. - A paprika is - kiáltott föl, mind tovább menve a zöldséges ágyak közt, s mind nagyobbakat kiáltva, mintha egy kincskamrában mind nagyobb kincseket talált volna. - Nem kell továbbmenned - szólt Égető -, megmondhatom, hogy az egész palántázásomat tönkretették.

Józsit ez a lepörkölt palántás mérhetetlen jókedvre hangolta. Volt néhány története róla, hogy félvad népek, amelyek hirtelen gépekhez jutottak, mit csináltak a traktorokkal. A gép, amely hasznos lehetett volna, ellene fordul a tudatlannak. Azt is mindig nevetve mondta el, ha valaki ostobaságból felrobbantotta magát. Ő ilyen esetben a gépek pártján volt, akik visszarúgnak a tudatlanra. Ez a sok szerencsétlen káposzta, paprika, paradicsom megannyi kis pórul járt áldozat volt. Elfeledkezett róla, hogy jóban akar lenni a családjával: az uzsonna alatt a szájába tömött szalámi mellől újra és újra kiböffent a mulatsága. - Azt akarták, hogy friss legyen minden, amikorra apuska kijön. Elképzelem a képüket, hogy minden zsugorodni kezdett. Odahívja a komát, és tanakodnak... Apuska figyelmeztette őket, hogy csak hűvössel szabad használni? Őnekik nem jutott volna eszükbe, hogy délben öntözzenek, de a gép, azt gondolták, nem izzad. Most biztosan haragszik az ipse. Tán még be is pörli apuskát, hogy a gépével tönkretette a palántáit. Nem kért még kártérítést?

Józsi most nem az apósát akarta bosszantani; a dolog komikuma ragadta el. De Eszter látta, hogy Égető egyre jobban elkomorul. S míg a sötét tavaszi sört kitölti, a lelke is malátaszínű és tajtékos lesz. Eszter, miután Józsira hiába nézett, a gyerekeket intette le. Ők is együtt próbáltak az apjukkal mulatni. - Nem olyan érdekes az egész; egyétek inkább a körözöttet. Józsinak azonban nem ért az intés; a két-három pohár gyorsan lehajtott sörtől csak még elevenebb lett. Eszter hol a villáját, hol az apja arcát nézte. Égető arccsontjaira mintha új és új arcokat vontak volna fel: először tompa sötétség volt rajta, aztán az a kemény elszánás, amely vitában szokta elönteni, végül pedig valóságos huncutság, mintha azt mondaná: te csak beszélj, majd én is mondok azonnal valamit. Esztert ez az utolsó átváltozás ijesztette meg leginkább. Egyszer csak, amikor Józsi egy kifli végével a szájában megint kuncogni kezdett, hirtelen letette a kést s a villát, s mereven az arcába nézett. - Nem is tudtam - mondta, kivárva a pillantás hatását -, hogy a szegháti házatok eladtátok. - El? - nézett Eszter előbb az apjára, azután Józsira. De akkor már tudta is, hogy az apja igazat mondott. Józsi arcán az abbahagyott kuncogás, az iparkodás, hogy a kiflivég lemenjen, s a rémület hirtelen hulláma kimondhatatlanul kínos gomolyba gubancolódott. - Ma reggel egy ügyvédtársam nyomta a kezembe - s egy kihajtott újságot húzott elő a zsebéből - a Szeghát és Vidéke vasárnapi száma - s Eszternek nyújtotta.

A kihajtott lapon egy közönséges fölhívás volt, amilyet üzletek vételénél szokás az újságba tenni. Egy szegháti gabonakereskedő (Eszter ismerte őt) megvette Máté József Kígyó utcai házát, s figyelmeztet mindenkit, akinek a házzal kapcsolatban követelése van, hogy ezt neki nyolc napon belül jelentse be. A fölhívás kicsit ritkább betűkkel volt szedve, mint az alatta s fölötte levő hirdetések, mégis furcsa volt, hogy Eszter rögtön azt látta meg a kezébe nyomott lapon, mintha minden más szöveg elkent cirill vagy arab betűkkel lett volna írva; csak a Máté József nevét nyomtatták volna karcsú latin betűvel. De mihelyt a nevüket megtalálta, az a négysoros szöveg vált teljesen érthetetlenné. Ilyet még nem is tapasztalt; minden szót egészen tisztán látott, mintha csak különös, delejes nyomdafestékkel nyomták volna; külön-külön végig is ment rajtuk, de a szavak csak nem akartak szöveggé összeállni. Kétszer-háromszor nekikezdett a hirdetésnek, de ahogy esze teljes erejével figyelni akart a szövegre, épp ez a túlzott éberség megakadályozta benne, hogy elolvassa. - Gondolatok voltak az agyában, amelyeket még nem gondolt el, de már jelen voltak, s meggátolták az olvasásban. Már egy egész cikket végigolvashatott volna, s ő még mindig csak állt, s nem bírta megállítani az ujjait, amelyek egyre jobban remegtek a papírlappal. - Kérem, ez igazán kettőnkre tartozik - mondta Józsi egy kis önérzetet kapkodva össze izmaiból, melyek inkább dadogni és reszketni szerettek volna. - Ebben eddig sem engedtem semmiféle beleszólást. De többet ő sem mondott, s az apósa sem felelt ezekre az önérzetes szavakra, mert akkor már minden szem, a gyerekeké is, Eszteren volt.

Eszter később maga is elgondolkozott rajta, mi volt az, ami azt az öt embert a lepusztított asztal körül úgy megrémítette. Az öt arc egész világosan maradt meg benne, noha akkor maga is teljesen idegen volt magának, s a feje mint a búgó csiga, tengerek zúgásával volt tele. Legélesebben kis Eszti rémült arca fényképeződött bele agya lemezébe: szemében halálos rémület, melyet csak a szája körül enyhített egy nekiinduló s aztán ijedten visszaszítt pityeredés. A legszívesebben az anyja térdére kulcsolta volna magát, de ezt nem merte, s csak jártatta a szemét, a többi arc engedélyét várva, hogy szabad-e már sírni. Ahogy később fölidézte ezt a képet, a szemét elöntötte a könny, akkor azonban csak kép volt kis Eszti is. Józsika, aki épp egy darab kifliért állt föl, állva maradt, s figyelmes szemében szűkölés volt; makacs fiúk állnak így, megpillantva a korbácsot, amellyel a következő percben megverik őket. Lőrincke a nagyapja karjába kapott, s kissé fölemelkedett a helyén, mintha mindnyájuknak mindjárt futnia kéne. Az öreg Józsi is állt már, ott volt az apja mögött, az üres helyin át nézett pislogástalan szemekkel Eszterre, míg Égető, miután egy borús s kissé csodálkozó pillantással az ő felnyúlt alakját végigjárta, a maga gondolatait nézte lehorgasztott fejjel. Ugyanakkor ő a kézreszketésén kívül nem érzett mást magában, csak egy fényes zuhatagot: vakító, olvadt vas ömlött át rajta, s abban rövid szavak, nem is szavak, villanások, amelyekből szavak, a szavakból pedig hosszú mondatok lehetnek. "Hát ezért." Azaz: hát ezért volt olyan szelíd mostanában. Ennek nem mert ő örülni. Ez a magyarázata, mért kapott ő néhány jó szót a házasságában. "Ó, az áruló." Azaz: így készült föl a szökésre? Vitte volna a vagyont, az ő vagyonát, garázsba, glisszörbe, nem kötötte semmi sem hozzájuk. S egy "Érdemes volt!" még hosszabb mondatokkal, szenvedése egész történetével a csírájában. Végül mindebből a sokféle, tudatára tóduló szócsírából csak a maga reszkető hangja maradt meg. - Nem szégyelli magát? - hallotta valahol a feje fölött, túl ezen a gyilkos éberségen, mintha egy másik ember torkából szakadt volna fel.

Ahogy visszagondolt rá, megértette, ez volt a harag. Azért tett olyan rendkívüli hatást, mert őt soha senki nem látta haragudni. Akkor azonban nem tudta, hogy haragszik, csak állt ebben a különös valamiben, ami egyszerre volt köd és vakító világosság. Az, hogy mondott valamit, egy kicsit megkönnyítette a többieket. Kis Eszti egy-két ajkrángás után elsírta magát, s hogy abból a csomóból a mellében tördelt zokogás lett, a két karja is kinyúlt az asztalon át Eszter felé. Az apja is fölemelte rá megint pillantását, s nagy kezébe fogta a Lőrincke kapaszkodó kezét. Józsi is megszólalt. - Ennek nincs értelme, kérem. Csak fölizgatjuk vele a gyerekeket. Én tudom, hogy mit csináltam, s vállalom érte a felelősséget... Fölvette a hosszú asztal végéből, amely terítetten maradt, a sárga táskát, s a nyakába akasztva, otthagyta őket. Tulajdonképpen nem volt hova mennie, nem volt más vonat, de ő megindult az állomás felé. Ahogy ment kifelé, vállán a szíjjal, Eszter is föleszmélt. Csak most vette észre, hogy ő is áll; arról, hogy mikor állt föl, nem volt tudomása, a táncoló újság, az idegesen ugráló ujjai, nyakában és szíve körül a lüktetés, szorítás kezdett megint hozzája tartozni. Attól, hogy így ráébredt magára, ő is megkönnyebbedett kicsit, s a könnyei egyszer csak ott folytak végig a szájasarkán.

- Most már azt nézzük, mit lehetne itt segíteni - mondta Égető, s ő is kikászált az asztal s a pad közül. - Én írok annak az embernek - mondta Eszter hirtelen. Az apja tettről beszélt, s a harag kapott rajta, hogy tehet valamit. - Megírom, hogy arra a házra én igényt tartok. De hát hogy is lehet, hogy nélkülem eladhatta... - Nyilván az ő nevén van a ház. A telek a Mátééké volt, s egyszerűen ráépítette a vagyonodat. Én a birtok eladásakor kikötöttem... Nem fejezte be, ő is hibásnak érezte magát. Utána kellett volna néznie, hogy Józsi betáblázta-e a vagyont a házra. De Józsi úgy bánt vele, mint okvetetlenkedővel, s ha Eszternek előhozta, rajta is csak az aggodalmat látta, hogy megbántják az urát... - És ez ellen nincs törvény? - nézett Eszter indulatosan az apjára. - Ezt csak úgy lehet egy asszonnyal csinálni? Én ezt nem akarom annyiban hagyni. - Ha vállalod a pört - mondta Égető, mert nem úgy ismerte Esztert, mint aki az urát pörbe fogja. - Apuska vállalja? - Magától értetődik - ütötte föl Égető erre az elszánt hangra a fejét.

Egy negyedórával később a szobában már kattogott a gép. A vonatig még vagy másfél órájuk volt, s Égető nekiült a kis, hordozható írógépnek. Eszter kinn a padon a könnyekkel telimázolt kislányt cirógatta a térdei közt. De az ujjai gépiesen jártak előre-hátra a gesztenyebarna hajon. Az esze ott volt az alacsony embernél, aki táskájával a vállán ott bóklász eddig az állomás körül. A vonatra is úgy fog a sötétben fölszállni, hogy őket elkerülje. Kirabolt, képes volt kirabolni - ismételte magában a szót. S közben nem a Tunyogi-vagyonra, nem az eladott házra gondolt. A rápazarolt élete volt az, amivel el akart szökni.

Eszter a nyár derekától minden délután bejárt a patikába. Ez volt az egyik békefeltétel: ő végzi ezután a könyvelést. A szegháti ház árából kifizetik az adósságokat, s egy kisebb házat vesznek kis Eszti nevére, a patikában pedig ő végzi az írásbeli munkát: blokk, számla, adó az ő kezén megy át. Ha Mátéék azt akarták, hogy a keresetet visszavonja, Józsit bele kellett szorítaniuk ebbe a gúzsba. Ami kis vagyon megmaradt, arra most már az árvaszék vigyázott, az üzleten pedig Eszternek volt ott a szeme.

Ez a délutáni kirándulás a patikába, betétlapok és számlák nyalábjával az irattáskában, új érzés volt Eszter számára. Amikor indulás előtt az állótükörben még egyszer végignézett magán, hogy rendben van-e rajt minden (azért-e, mert másképp nézte magát, vagy mert ez az új érzés valóban kiült rá), úgy tűnt föl neki, mintha a szokásosnál nemcsak szomorúbb, de nyúlánkabb is lett volna. S ahogy derekát az ismerős utcákon s közökön, a Kölcseyn, Bercsényin, Szent Antalon a Rákóczi útra egyenes léptein kivitte, ez az érzés még erősödött, termete még hosszabb és vékonyabb lett, valami lányosat érzett magában, de nem a hajdani lánykora lányosságát, hanem egy idegen nőét, aki túl van a harmincon, mint ő, az alakja elég friss még, az életét azonban egyedül töltötte, s abban, amit tesz, sem tanácsot, sem helyeslést nem várhat senkitől.

A patika a város legszebb házában volt. A kapualjjal szemben a kristályajtókon át egy bank hivatalnokainak és ügyfeleinek a mozgása látszott; az emeletre a bankigazgató lakásába rézrudakkal leszorított kókusz-szőnyeg vitt. A patikába is nyílt innen a kapualjból egy kis hátsóajtó, a személyzet s a családtagok ezen mentek be. Eszter halk kopogtatására rendesen a laboráns szőkített haja jelent meg - egy örvendezést tettető mosoly s egy kíváncsi pillantás - az ajtórésben. A kisajtón túl egy kis keresztfolyosó következett. Ablaka nem volt, a laboráns a patikából beeső világosság vagy a falilámpa fényénél itt készítette a krémeket, kenőcsöket. A folyosó fala tele volt üvegekkel; itt tartották a nagy masszában fogyó anyagokat; egy kis szekrénykében a munkaasztal fölött beégetett feliratú üvegekben álltak a kémszerek. A folyosó egyik oldaláról egy kis világtalan, inspekciós szobácska nyílt (itt végezte Eszter a sürgős írásbeli munkát); a másikról, ajtó nélkül a patika. Ha az ember a folyosónak a sötétjéből az üzlet megvilágosodott terébe, mint valami színfalak mögül a színpadra kipillantott, két hátat látott; a széles, nagycsontú - a gyakornoknőé - többnyire a pultnál álló felekkel foglalkozott, recepteket vett át vagy gyógyszereket csomagolt, a kövérebb, legömbölyített pedig az előtte levő anyagokkal volt elfoglalva vagy a gyógyszerkönyvben lapozgatott. Ha kissé oldalt fordult, egy porcelán mozsár vagy egy finoman táncoló mérleg tűnt föl a könyöke mellett, melyben csipesszel fölszedhető centigrammok billegtetik a mérleget. Késő délután vagy rosszabb forgalmú napokon azonban nem állt senki a pult mögött, s az injekciós dobozokkal és kölnivizes üvegekkel teli vitrin fölött, a pálma és a gyönyörű kassza közt az ember az utca járókelőit látta; a kisasszony a vevőknek odarakott asztalkánál a képeslapokat nézegette, Józsi pedig az inspekciós szobába húzódott, s azokba az apró tevésvevésekbe, könyvlapozásokba, szunyókálásokba merült, amelyekben a patikusok töltik az időt.

Eszter iparkodott minél csendesebben surranni ebbe a műhelybe. - Pá, Pöszike - súgta oda a laboránsnőnek; a visszaforduló gyakornoknő felé pedig csak egy mosolygást küldött, mintegy megnyugtatásul, hogy csak folytassa a dolgát, őneki nem kell köszönnie. Józsival még futólagosabb volt az üdvözlésük. Ők a szemükkel is tudtak bólintani egymásnak. Ha Józsinak dolga volt, akkor meg épp arról látta, hogy észrevette őt, hogy még komorabban merült a gyógyszerkönyv forgatásába. Eszter bement az inspekciós szobába, fölvette a maga fekete klottköpenyét (nem fehéret, az csak a bentieknek jár), kirakta a hazulról hozott írásokat; az íróasztalon összekereste, ami rátartozott, ha pedig kinn a kasszánál volt dolga, árnyékként csúszott el a pult és a gyógyszerekkel kirakott fal között. Amit kérdeznie kellett, mindig a gyakornoknőtől próbálta előbb halk hangon kitudni. Úgy mozgott, mint aki tudja, hogy itt fontos szakmunka folyik. S ezt nemcsak mutatta, valóban tisztelte is a falakon körülfutó tinktúrás üvegeket, a folyosón a kis méregszekrényt, a beporosodott vegyvizsgáló lombikokat, még a szagot is, amely a hosszú nevű drogokból, az ánizsos köptetőkből s a gilisztacukrokból a villogó fehér köpenyekbe beveszi magát. De azt is érezte, hogy hiába a szerénység és tisztelet, ő itt mégiscsak egy betolakodó. Azt, hogy idejárjon, kierőszakolta; idegen jogon hatolt be ide, s azt a jogot az ittlevők, elsősorban az ura, soha el nem ismerik.

Amikor a tavaszon a patikába is beszivárgott a hír, hogy Mátét a felesége bepörölte, a két lány csendes asszonyi cinkossággal vihogott a keresztfolyosón. Pöszikének volt írnok a járásbíróságon a vőlegénye, tőle jött a dolog. Szegháton az ilyen ügy sokkal nagyobb feltűnést keltett volna; másnap már a strandon is azt tárgyalják a kis víkendházak előtt. ("Bepörölte." "A hozományát követeli rajta." "S el is válnak persze." "Nem, el nem válik." "Ez furcsa. Hogy megy ilyen helyen a házasélet? Fölfüggesztik a pört egy negyedórára?") Csomorkányon azonban minden családnak megvolt a bolondsága; az emberek nevettek egyet rajta, s visszasüppedtek a magukéba. A különcök és különös tettek ebben a városban rendkívüli megértésre és közönyre számíthattak. Még a Pöszike fitos divatlaparcán is volt egy kis hazai mosoly, amikor a dolgot elkuncogta; Berta égő, álmos szemébe pedig az a jóakaratú mulatság ült ki, amellyel csomorkányiak szokták egymás különcségét megtárgyalni. Amikor azonban Eszter egy nap bekopogott a kisajtón, s porrongyot kért, hogy írásai számára az íróasztalt letörölje, rögtön átlátták a pör megszüntetése s Eszter megjelenése közt az összefüggést. A gazdájuk s vele ők is, felügyelet alá voltak helyezve. Pöszike, akinek a takarítás is feladata volt, délután már rakosgatni kezdte a tégelyeket. - Rakjuk el ezt is. Van egy negyedórám, letörülgetek a szobában is, nehogy Máténé megint a törlőrongyot kérje. Berta pedig, akinek csúnya lány létére néha olyan gondolatai jöttek, hogy Józsi tán szerelmes belé, zárás után a tükörbe nézve azt mondta: - Le akartam vágatni a hajam (a hajvágás s ondolálás akkor volt új dolog Csomorkányon), de amíg itt vagyok, nem vágatom. Máténé még azt találja hinni, hogy az urának akarok tetszeni.

Eszter érezte ezeket az ellenséges erőtereket: Pöszike hízelkedő mosolyában az ijedt karikákat, Berta ráforduló török pillantásában a gúny és a kíváncsiság lobbanását. A legsötétebb hullámok azonban a Józsi gömbölyű hátából jöttek, amely, csodálatos mód, bármerre járt, a folyosón állt, a kasszához surrant ki, vagy a kisszobában könyvelt, mindig őfeléje volt fordulva. Hisz Józsi még azért is haragudott, ha arramenőben a szegháti patikába beszólt. Amál lázadozott is, hogy engedheti magát így kitiltani. Ő azonban nem tudta, mért küzdött volna érte. A patika mindig nagyon vonzotta, a sok csillogó edény, a finom munka, a hirtelen elfogódottság, mellyel a betegek a pulthoz léptek. De ha Józsi egyszer kikívánja onnét, úgysem tudna ottmaradni. Már kiskorában is ez volt a "jósága"; különös érzéke volt azok iránt a hullámok iránt, ami az emberek nemtetszéséből árad, s nem szeretett beléjük állni. Nagymamuska is ilyen volt; ott szervezte meg az ő asszonyi birodalmát, ahol nagytata nem vonta kétségbe az illetékességet. Éppen mert annyira kellemetlen volt neki a mások keresztezése, elhitte, hogy az asszonynak ilyennek is kell lennie. S most mégis itt járt-kelt, kinézetten, a Máté patikában. Azt nem mondhatja, hogy nem érzi többé e köröket, de el van szánva rá, megvan a képessége benne, hogy akár egy életen át is átmenjen rajtuk. Abból a haragból odakinn ez maradt meg. Végiggondolva a Józsi dolgát, nem indult föl többé, mint más asszonyok, akik a méltatlanság emlékétől az eredeti indulatot is visszakapják. De egy új keménység (valami halmazállapot-változás) maradt vissza utána, épp az a keménység, amely ehhez a délutáni úthoz s a három ellenséges hát közt a dolga végzéséhez szükséges volt.

Először akkor figyelte meg magában ezt a szomorú keménységet, amikor apjával a beadványt összeállították. Égető úgy vetette magát a veje elleni pörbe, mint régen a torony elleni sajtóhadjáratokba. Mindent összegyűjtött, kataszteri becsléssel, adásvételi szerződésekkel igazolta, mit ért a Tunyogi-vagyon, s hogy viszonylik az ahhoz az összeghez, amit Józsi adott be a lajosfalvi patikába. Átutazott Szeghátra, telekkönyvi kivonatot kért, mesteremberekkel tárgyalt. Tudta, mit ért a régi rossz Máté-féle ház, s mit épített rá a veje. Számokra változtatta Józsi régi ügyeit: Adél patikáját, az autóbusz-üzemet, a szikvíz-gyárat. Minthogy ezek a régi adásvevések még inflációs pénzben számítódtak, kikereste az akkori árfolyamokat (Józsinak sosem volt ilyen tiszta képe a maga gazdálkodásáról), s dollárba számította át a veje ügyleteit. Valósággal megfiatalította a szaladgálás, tárgyalás, gépelés. Az igazság rá olyan hatással volt, mint a sólyomra a magasság vagy a vizslára a vadszag: vakon vágtatott belé. Lobogó buzgalmában Józsi bosszantásainak volt talán a legkisebb részük. Ha ő egyszer kibontotta a szárnyát, nem emlékezett többé a sérelmekre: nem olyan volt, mint más ember, aki a maga sebeiért akar bosszút állni. Ő csak absztrakt dolgokat tudott gyűlölni s azokat az igazságszeretet süvöltő elfogultságával. Egy hét futkosás után már csak azt látta, hogy egy engedékeny asszonyt a férje kirabolt, s a maradék vagyonnal meg akart szökni. De az öreg Bayard lovag ezt a gaztettet a berozsdásodott kardjával is meg tudja akadályozni.

Eszter érezte ebben az igazságszeretetben a túlzást. Az nem volt igaz, hogy Józsi már az építéskor el akarta rabolni az ő hozományát. A telek az ő nevén volt; betábláztatni, átírni pénz s vesződség lett volna, s Józsi tulajdonképp az építkezést sem fejezte be soha. Most sem úgy gondolta ő, hogy megszökik tőlük. Ő lett volna a legbüszkébb, ha nagy pénztárcával érkezik meg Pestről, s megint a reális észről és nagystílűségről beszélhet neki, mint fiatal férj korában. Nem, az a Józsi, akit Égető csinált magának, az mindazt elkövette, fillérről fillérre, amit az igazi, s mégsem volt az igazi Józsi. De azt is érezte, hogy haszontalan volna ezt a légvár-Józsit a valósággal korrigálni. Régebben föltétlenül megpróbálta volna, most azonban csak ült ott, s hallgatta, amit az apja a gépben levő papírról fölolvasott. Ha ő itt Józsit mentegetni kezdi, az apja egyszer csak elhallgat, azt érzi, hogy Józsinak ad igazat vele szemben, s az egészet félbehagyja. Őneki egy ilyen légvár-Józsi kellett, hogy harcolni tudjon. Neki pedig az apja tudására volt szüksége; beszédeiből azt iparkodott kihámozni, meg lehet-e akadályozni, hogy Józsi másnak, aki nem tesz újságba hirdetést, a házukat eladja; megmenthető-e a patika a gyerekeknek, megmenthető-e nékik az apjuk, s amire Égető sohasem gondolt: megmenthető-e Józsi önmagának.

Ebben a lemondásban volt valami végtelen szomorú. Hisz ült már máskor is úgy Eszter az apja mellett, azon az éjszakán például, amikor a javaslatait fölolvasta, hogy meg szerette volna értetni magát, és nem ment. Ez a tehetségtelenség gyakran elfogta másokkal is. De ilyenkor mindig visszahúzódott vagy lemondott, s várta a kedvezőbb pillanatot. Most azonban nem vonult vissza, ment tovább. Az új az volt, hogy nem is próbálta megértetni magát, a fülében ott volt a másik lélek vak zúgása, mellyel tehetetlenül elrohant mellette, s mégis továbbment, azt forgatva, amit tennie kell. Az anyósát is ezzel az új eltökéltséggel hallgatta már, amikor a kereset beadása után fölkereste. Mátéék nem hitték, hogy Eszter Józsit bepörölje. A fölháborító hírre Wiesmayerné azonnal maga mellé vette a vejét; Eszterék alig rakták le az ebédet, már ott is volt a Kölcsey utcában. Antal hátrament a kisházba, Égetőhöz, Wiesmayerné azalatt Esztert vette munkába. Eszter rögtön látta - a hosszú fekete gyöngysoron s az ünnepélyes arcon -, hogy mi járatban van, s nem a verandán ültette le, a gyerekek közt, hanem bevitte a szalonjukba. Ott ültek egymás mellett; nagymamuska új, zöld huzatú kanapéján, a Tunyogi dédapa képe alatt, azzal a hegyes félüléssel, amivel látogató és háziasszony szoktak beszélgetni az első vizit alatt. Wiesmayerné nézete szerint Esztert Égető lovalta bele ebbe a példátlan lépésbe, s neki csak az ő kártékony hatását kellett lerontania a maga tekintélyével és asszonyi érveivel.

- Tudod, kedvesem - kezdte -, hogy én sosem avatkoztam bele a dolgotokba. Azt tartottam, a fiatalok maguk oldják meg, ami fölmerül kettőjük közt. De ez már olyan szégyen, hogy ezt nem lehet annyiban hagyni. Én azt hiszem, te nem is gondoltad meg, mibe fogtál. Az ember haragjában sok mindenbe belekap, különösen, ha van, aki rábeszélje. De az ilyesmivel az ember mindig elsősorban magának árt. Mi katolikusok, akik tartjuk a vallásunkat, el sem tudnánk, ne haragudj, ilyen esetet képzelni. Számunkra a házasság sokkal szentebb dolog annál, hogy egyszer csak, mint valami tanyást vagy bérlőt, a másikat elszámoltassuk. Én kétszer voltam férjnél, de az soha egyikünknek sem jutott az eszébe, hogy valamire azt mondjuk: ez az enyém, ez a tiéd, ott mindig csak közös volt. Ezt, azt hiszem a ti vallásotok is így tartja. Egy asszony adjon az urának tanácsot, s aztán vállalja a következményeket. De hogy egyszer csak kalkulációkkal támadjon rá: én ezt hoztam, vagy előadod, vagy a párnát is kihúzom alólad, megbocsáss, ez afféle ügyvédi felfogás. Aki ilyenre biztat, az csak a maga indulatát követi; az sem a te jó híreddel, sem a boldogságoddal nem törődik. A házasság nem olyan, mint a félpatika; az legyen boldog, aki többel járulhat hozzá az egész család szerencséjéhez. Te igazán nem panaszkodhatsz idáig. A te szegháti életedet csak irigyelni lehetett. Azért a módért, amiben te Szegháton éltél, minden asszony hálás lehet az urának. Hogy nem minden úgy sikerült, mint Józsi szerette volna, s most nincs olyan hat szobád, mint ott? Hát ez, kedvesem, a szerencse hullámzása. Egyszer egy kicsit jobban, másszor rosszabbul. Hátha az inflációban az egész vagyonotok elúszott volna? Eladjátok, mint sokan, s amikorra körülnéztek, már semmit sem ér. Józsi sokkal mozgékonyabb volt annál. Hogy egyszer-kétszer neki sem úgy sikerült? Épp ez bántja őt is. Hogy nem tudja azt nyújtani nektek, amit megszoktatok. Ezért töri a fejét, hogy helyreüsse a dolgot. Azt szeretnéd, ha nem törődne vele s belenyugodna? De hogy most mint sikkasztót s tolvajt szedjétek elő! Amiért nem rakott meg írt külön minden garast: ez az Eszteré, ez az enyém. Nem elég, hogy mindene a tiétek volt? Komolyan mondom, meg sem tudom érteni a te apuskád gondolkodását.

Eszter ott ült, a kis ovális asztal csipketerítőjével babrált, s engedte át a testén az anyósa érveit. Volt valami rettenetes ebben a beszédben. Épp a nyugodtságában, a megtámadhatatlan egyszerűségiben. Ha nem róla van szó, egy másik Eszterről, aki az ő Józsiját bepörölte, Eszterbe a gyanú sem nyilall belé. De így próbára tette az ember idegeit. Mintha az agyból, amely felfogta, a meleg zsigerek közé süllyedt volna ez a beszéd; hol a szívből lökött föl egy meleg vérhullámot, hol a bőrön szaladt mint borsódzás végig, hol fészkelődni kellett tőle, mintha az ember csípőjét ingerelte volna, hogy fölugorjék s mozgásban győzze le az ingerültségét. A legrettenetesebb az volt, hogy Wiesmayerné, ez az okos, tökéletes asszony mindezt nem képmutatásból mondta, hanem egész komolyan. Ha este Szűz Máriának az aznapi életéről beszámol, nem bukkan fel vádlón az egynapos emlékezetéből. Ha nincs benne az az új érzés, Eszter bizonyára szembeszáll, rimánkodni próbál ehhez a logikus értelmetlenséghez. Előbb csak szelíden: "De hát, anyuka, olyan voltam én, aki elszámoltatja az urát? Beleépítette Tunyogi nagypapa egész életét abba a szerencsétlen házba. Megnéztem én, hogy kinek a nevén van? Nincs asszony, aki azt megállja, amit én, szó nélkül. Vesz egy autóbuszt részletre, s egyszer csak nincs sehol, elpárolgott. Ha milliomosok volnánk, én nem bánnám, játsszon tovább, most sem a magamét védem: amiből a gyerekeimet fölnevelem." S ha erre is azt kapná, hogy Józsi csak a legjobbat akarja, neki tán nem fontosak a gyermekei: "De tessék belátni, Józsi pénzdolgokban beszámíthatatlan. Egyszer már meg kellett fogni a kezét. Anyuka könnyen beszél a házasságról, anyukának olyan férjei voltak, akiknek az volt a boldogságuk, hogy mindenüket odaadhatták. A minden közös azt jelentette, hogy minden anyukáé. De tetszene Józsival eltölteni csak egy esztendőt. Olyan férjek mellől én is tudnék erkölcsöt prédikálni." S minthogy még akkor sem jönne belátásra, mit csinálna akkor? Gorombáskodna? "Anyuka nem szólt bele a dolgunkba? Hisz ide is azért jöttünk, mert anyuka úgy akarta. Kihasználta Józsi hóbortjait, hogy Antal a maga gazdája legyen. Az én nagyapáméból a Máté-család hízzon." Vagy sírva fakadna? "Én nem bánom, ha anyukában ennyi belátás sincs, ha az emberek ennyire képtelenek minden belátásra, jó, vigyék szét ezt is, adja el Józsi a patikát, menjen föl Pestre garázstulajdonosnak; a gyermekeimet majd odahajtom Micikéék elé, a piacra, kenyeret koldulni."

Régen, ha egyszer már elkezdte a pört, így valahogy kellett volna ennek a jelenetnek végződnie. Most azonban hallgatta csak ezt az eszes esztelenséget. S az az egy-két szó, amit közbepöttyentett, nem azért volt, hogy a másik emberből, egy érző, értelmes lényből, a maga gondolkodása számára a méltánylást kikönyörögje: - tudta, hogy ez úgyis hiába volna, ahogy egy parittyakövet sem lehet az útjából félreénekelni. Az a néhány szó, amit mondott, csak arra volt jó, hogy a maga meggyőzhetetlenségét mutassa. Hadd lássák, hogy ő is tud süket lenni; botránkozzanak csak meg elvakultságán. Elég, ha az ő érdeküket - a gyerekekét, Józsiét, sőt, a Máté-családét is - a szívén hordja. "Lehet, hogy Józsi a legjobbat akarja, de az eredmény mást mutat." "Én nem bánom, anyuka, kérem, ha Józsi próbál, de ezután ne az enyimével." "Éppen mert más véleményem van az ő vállalkozásairól, mint anyukának, azért jobb, ha azt, ami az enyém, szétválasztjuk." "Én is komolyan fogom föl a házasságot, én sem akarok válni. De ha Józsinak belőlem csak a vagyonom kell, s anélkül én sem, abba is belenyugszom." Érezte, hogy milyen kemények, majdnem gonoszak ezek a mondatok. Olyan szomorú volt, hogy ahelyett ami a szívében volt, csak ezt mondhatta. Mindig csak ő, az övé, még a gyerekek jövője sem jött föl a nyelvére. S hogy ő maga is fájdalmas varázst talál már ebben a keménységben, mintha már abban az új világban rendezkedne be, ahol a kötelesség nem várhat megértést, s az ember úgy teszi másokkal a jót, hogy egyre nagyobb hideget támaszt maga körül.

Wiesmayerné fölháborodva ment el. A kapualjban, amikor Eszter a régi kislányos módján kezet csókolt neki, alig bírt elnyomni egy türelmetlen mozdulatot. - Hát gondold meg a dolgot - mondta -, mert ti bánjátok meg, te s a gyermekeid. A vejét, aki azalatt ott lenn tárgyalt, egyszerűen otthagyta vagy ottfeledte, s hazafelé bizonyára nem kis haraggal gondolt a nászurára; Eszterből, akit a kezességéért kicsit le is nézett, sosem került volna ki ekkora makacsság. Ez már annak a következménye, hogy az a viharcsináló ember a fia házába bevette magát. Eszter azonban, mihelyt az anyósa után a nagy, lukastollú kulcsot ráfordította, lement a kisházba. Ott Égető szinte betemette már Pauli Antalt a kivonataiba, szerződéseibe s átszámításaiba. A két férfi indulatában jól megértette egymást; hisz Pauli, aki hét évig dolgozott Józsival, még jobban ismerte őt, mint az apósa. Minthogy itt ő a családot képviselte, mégis szépíteni próbálta Józsi dolgait, s ezzel új és új kitörésekbe lovalta Égetőt. Ezeket a kitöréseket Pauli nem kis belső helyesléssel hallgatta, s már előre élvezte, hogy fogja azt ő otthon előadni, persze gondosan hozzáfűzve mindig a maga ellenvetéseit. Amikor Eszter leért, abban már megegyeztek, hogy a házat a legjobb lesz mégiscsak eladni, mert ki tudja, mikor akad megint egy olyan épületre vevő. Égető azonban azt követelte, hogy a vételár Eszteré legyen, s a patikát is Eszterre írják. Ebbe meg Antal nem mehetett bele. Hogy a pénzzel Égető spekuláljon, s Józsi a felesége segédje legyen? Eszter a házat azonnal elintézte. - Ne legyen egyikünké se. Vegyünk rajta egy kisebb ingatlant a kislánynak. - Vigyázz - mondta Égető kedvetlenül. - Akkor tulajdonképp az árvaszéké lesz. - Épp azt akarom - mondta Eszter. - S a patika? - kérdezte Antal. - Énnekem az sem kell. Én csak azt akarom tudni, hogy mi történik ott. Így találta ki Antal a könyvelést.

Égető egyre mélyebb elkedvetlenedéssel hallgatta ezt az egyezkedést. - Ez fölér egy fél fegyverletétellel - mondta, amikor Antalt kikísérték, s a kapualjban egy kis tanácskozásra megálltak. Látszott rajta, hogy az a lendület, amellyel a Józsi pörének nekifogott, most kelletlen bujkál a maga homlokában. - Én azt hiszem, jó lesz - mondta Eszter. S egy kis ellágyulás rezgett át rajta, hogy átölelje az apját: ne tessék haragudni rám, hogy nem lehet riadót fújni, lovagnak lenni, rohamozni. Ehelyett csak annyit mondott: - Nagyon köszönöm apuskának. - Ahogy gondolod - mondta Égető, s a téglajárdán hátrafelé kongó léptei megint azt a szomorúságot verték föl Eszterben. A legnehezebb azonban mégiscsak Józsi körül volt ezzel az új érzéssel járni. Ahogy az első haragja elmúlt, s látta, ingváltásra, a lakásba hazasurrani, őt sajnálta a nagy kavarodásban a legjobban. Rendesen estefelé jött (a harag óta benn aludt az inspekciós szobában), a kapuhoz rohanó Bojtár, míg a kulcsot előkotorta, a lába szagától megrészegedve nyítt a résnél, s hogy bejött, hangosakat vakkantva táncolt föl előtte a lépcsőn, hogy addig is szembe legyen vele, amíg a szobájába ér. - Apuka jön - mondták az asztal körül a gyerekek, de nem mertek fölkelni, mert tudták, hogy apuka most törvényen kívül van. Haragszanak rá, vagy ő haragszik rájuk; csak odapislantottak a veranda sarkába, a kapualji bejáró s kisszoba ajtaja közé, s mialatt Józsi nagy kutyacsaholás közt a szobácska duplaajtaján bebotlott, csodálkozó sötét karikák ültek pillantásukban, s a halk, ijedt kezitcsókolom csak gépies rebegés volt hallgatása mellett. Józsi dühös volt a kutyára, hogy fölhívta reá a figyelmet, dühös volt a kettős ajtóra, amelyen olyan nehéz volt bemenni. - Szervusztok - mondta a gyerekeknek, de úgy, hogy közben Eszterre ne kelljen nézni. S miután inget váltott és könyvet vett magához, kifelé is megismételte hangosabban, mint jövet a négy ajtó nyitásával s a kapualj kongatásával járó zörejt. A gyerekek ilyenkor benn a vacsoránál mondták: - Apuka most ment el.

Szegény Józsi, olyan szánalomra méltó volt ezekkel a besurranásokkal. Eszter legalább úgy hitte, hogy nagyon árvának és nyomorultnak kell éreznie magát. Néhány hete még pesti műhelytulajdonosnak vagy csónakgyártónak képzelte magát (Eszter nem is tudta, mit főztek ki a barátjával); ott tanakodik, mint egy mérnök a betegjárású motorok fölött, s lepipálja az olajos ujjú, zöldmackós szerelőket. Már-már kimászott ebből a kútból, s most újra itt ül, életfogytiglani patikusságra ítélten. Mint egy agglegény, várja az ételhordókat, az egymás szagát fölvett ételeket. Nyilván nem is értette meg mindjárt, hogy tulajdonképpen mi zúdult reá. Hisz Szeghátról is így oldózkodott el, Eszter híre nélkül. S Eszter akkor hogy belenyugodott. Ő is azt hitte, hogy az apja húzta föl, de hisz azt az újságot is ő kerítette elő. Először még próbált duzzogni, ő aludt benn a patikában, ő rendelte be a lánnyal a vacsorát is, bízva benne, hogy Eszter megijed majd. Aztán egymást érték a meglepetések. A vevő megkapta Eszter levelét, s áttelefonált, hogy mi ez. Józsi azt mondta, majd elintézi a dolgot. Haza is ment, hogy lármát csap érte, de Eszter hűvösen annyit mondott csak, hogy igen, ő küldte el, úgyhogy Józsi rögtön látta, itt több is van, s valami esetlen fenyegetéssel visszament a patikájába várni és duzzogni. Közben Wiesmayernét innen is, onnan is figyelmeztették, hogy Égető vagyoni kimutatásokat gyűjt; Antal is olyat hallott, hogy be fogja pörölni. Ez nem volt mulatságos dolog, ott ülni egész napot a gyűlölt patikában, egy ételhordón kapni az otthon melegét, s ha a Nagytópart utcába átment, ott is rögtön ezt hozták elő. Mint bűnös és száműzött ült a családi tanácsban, s mint bűnös surrant be a maga házába is; egyedül a kutya örült neki, arra meg ő volt dühös.

Amikor Antal a békét megcsinálta köztük, Józsi azt hitte, folytathatja, ahol a kirándulás előtt. Józsika születésnapja hozta össze megint a családot. Arra az egész Máté-család hivatalos volt, s Józsi is véget vethetett a száműzetésének. Mind együtt voltak, csak Égető adta át a drága új bélyegjeit odalenn. A vendégség után Józsi behívta magához a feleségét. A tanyai felvételeket mutatta meg neki, amiket a harag alatt előhívott. Ott volt a forgó öntözőgép is - nagyszerű kép volt -, mögötte az ugráló gyerekek. Amíg a képet nézték, Józsi a felesége derekára tette a kezét. Eszter az urára nézett. A félig mulató, félig szomorú pillantásából kiolvashatta volna a tévedését. "Azt gondolod, volt ebben a pillantásban, hogy most elbánsz velem. Egy bódulattal kihajtod belőlem az apám rossz szellemét. Ti férfiak gondoltok néha ilyeneket. De rajtam ez nem változtat semmit. Én tudom, mit kell tennem; nekem a legszomorúbb, ha helyetted is nekem kell gondolkoznom, rólad és nélküled." De azért engedett neki. Józsi másnap szokatlanul vidám volt. A múlt este járt ilyen virgoncul pohosodó testében a hosszú agglegénység után? Vagy mégis hiányzott neki a család, s most jó volt, hogy a gyerekek ott voltak körülötte, s a borzadás szent karikái helyett a visszafogadás öröme szivárványlott a szemükben? Vagy tán arra gondolt, hogy csak adják el a szegháti házat, Eszter majd csak lemond róla, hogy azt a szép pénzt az árvaszéknél befagyasszák. - Hol járt, kedves? - kérdezte Esztertől, amikor ő is hazajött. - Antalnál voltam, megmutatta a könyvelést. Nem akartam magát fárasztani vele. Józsi csodálkozva pillantott föl erre a szelíd, elszánt hangra; egy kicsit társalgott még a gyerekekkel, aztán elkontyorodottan bement a szobájába.

De azt, hogy Eszter csakugyan feltűnjék egy nap a patikában, s egy munkaköpenyt pakoljon ki az irattáskájából: Józsi még ekkor sem tudta elképzelni. Vagy ha ráerőlteti is magát, az csak egy-két napos fellobbanás lesz, hogy ő él, igen, a jogával; egy-két nap alatt megunja vagy elszégyelli. Eszter azonban a maga szelíd, de elszánt módján, minden délután benyomult közéjük, s vitte haza a könyvelnivalót. Józsi sokszor még késő este is ott találta a verandaasztalnál, amint pontosan feltett könyökkel, ahogy az iskolában tanulta, a gyöngybetűit rakja, vagy egy-egy tételen elakadva, kissé oldalról nézi az egész munkáját, s ahogy ő kijön, egy furcsa pillantást vet rája, mintha azt mondaná: te tudnál segíteni, de nem merlek megkérni. Néha Antalt is ott találta náluk patikazárás után. Eszter, mint egy alázatos diáklány, hallgatta, ami a tar, fényszánkáztató fejből, a professzorian feltűzött szemüvegből s a fényes számlákból kisült. Józsi, amikor Eszter nem volt benn, átnézte az írásokat. Azt hitte, talál majd valamit, amin fölhorkanhat. "Én ezért nem vállalom a felelősséget. Tönkretesz vagy börtönbe juttat mindnyájunkat." De a gondosan egymás mellé rakott betűkbe nehéz volt belekötni; Eszter lámpalázzal írta őket, de nem, egyáltalán nem hebehurgyán. Amiért szólhatott volna, nem érte meg, hogy a csendjét megtörje érte. Józsit ez a kitartás megdöbbentette. Idáig keveset gondolkozott a feleségén. Ő csak azt tudta, hogy Eszter mindig lehúzta őt. Ha Esztertől függ, ott lepi be Lajosfalván a penész. Eszternek egy postamesterhez vagy kántortanítóhoz kellett volna mennie; ez boldogan malmozott volna mellette ebéd után a hasán. Eszter csak így szerepelt a gondolataiban, ezenkívül olyan volt, mint a tiszta ing, melyet hetente háromszor odakészített az ágya mellé. Arra, hogy egyszer csak foglalkozni kell vele, nem számított. A világ legfantasztikusabb meglepetéseivel sem tud úgy elképeszteni bennünket, mintha környezetünkben valaki másnak kezd mutatkozni, mint ahogy évek hosszú során elkönyveltük. A megszokás meredt szemmel néz: vajon visszagubózik-e a régi képletbe, vagy valami nem várt szörny válik belőle? Józsi sértődésében is volt egy kis elámult várakozás. Mibe fog ez a könyvelgető Eszter folytatódni? Ha Eszter meg nem sajnálja őt, ez a várakozás tán csendes respektusba megy át.

Eszternek azonban nehezére esett ezzel is gyötörni. Duzzogásán át érezte a megszeppenését, s úgy volt, mint a mumusnak felöltözött nővér, akinek megesik a kistestvérén a szíve, s amikor már hatásos lenne az ijesztés, jelt ad: ne félj, csak én vagyok, öcsi. Ő is tudtára akarta adni, itt a patikában is, hogy klottköpenyétől még nem lett felügyelő. Időnként (különösen, ha már csak ketten voltak benn) meg-megszólította. A gyógyszer-rendelésben nem tudta kiolvasni egy gyógyszer nevét; Józsihoz vitte, nem a gyakornoknőhöz. Ha Józsi bejött valamiért az inspekciós szobába, ahol ő a biztosító intézet számláját állította össze, egyszer csak megszólalt: "Érdekes, ebben a hónapban mennyi belladonna-receptünk volt a társadalombiztosítóban." Máskor a blokk kivételnél kezdte próbálgatni Józsi kasszáját. Tudta, hogy Józsinak büszkesége a kassza, egy patikában sem volt ilyen csodálatos kassza; ez összeadott, kivont, két sorba írta a tételeket s még ki tudja, mi mindent tudott. Hogy Józsinak egy kicsit kedvébe járjon, elmagyaráztatta magának. - Jöjjön már, nehogy elrontsam a tudományát.

Józsi nem utasította vissza egészen ezeket a közeledéseket. Akárhogy el volt szánva a sértődésre, ez az ismeretlen Eszter óvatosságot gerjesztett benne. Amit eltökélt s amivel kénytelen volt: morc udvariasságban egyezett ki. De ahogy Eszter egyre többször s egyre kedvesebben fordult hozzá, az az aggodalom, mellyel zsigerei Eszter átalakulására figyeltek, lassan megnyugodott. Józsi azt a következtetést vonta le, hogy Eszter már érzi a bűnét, s megbánta, amibe fogott, s most békítgetné. Ettől egyszerre előjött minden megbántódása. Most látta csak, mit szenvedett ő Esztertől az utolsó időben. Milyen hallatlan dolog volt az, őt bepörölni. Őt, aki egész életét a családjáért áldozta föl. Ezt érdemelte? Hogy a laboráns kinevesse a háta mögött? Nem, ezt nem fogja Eszter egyhamar levezekelni. Megemlegeti még ő azt, amikor könyvelni járt a patikába. Égető Lőrinc is hallja még a lányát sírni, szemrehányni. Édes gyönyört talált benne, hogy Eszter közeledésére jó kést-megforgató válaszokat adjon. Ezt a gyönyört idáig nem ismerte; hisz eddig mindig azt tette, amit akart; a szolgaság azonban asszonyi fullánkosságra tanította. - "Igen - mondta Eszter ártatlan megjegyzéseire. - Ebben a hónapban sok koffein fogyott. Ha akarja, ellenőrizheti a receptlapról." Vagy a kasszára: "Igen, ez jó drága gép. Én szeretem a jó gépeket. Amikor vettem, nem gondoltam, hogy bepörölhetnek érte." Porosztás közben egy kis szórakozás volt, hogy Eszter kérdéseire, amiket kérdezett már vagy kérdezhet még, ha nem is volt ott, efféle válaszokat koholjon. Esztert bántották ezek az epésségek. Szegény Józsi, olyan kisfiús durcásságba heccelte bele magát. Tán mégiscsak meg lehetne győzni róla, hogy ennek nincs semmi értelme. Meg kellene engedni neki, hogy lebeszéljen mindent a szívéről. Az a baj, hogy ő maga olyan nehezen beszél. Azt hiszi, más is megérez mindent egy jelből. Pedig az embereket meg kell ostromolni a szavakkal. Mielőtt egész lemond róla, Józsival is próbát kell még tenni. Az lehetetlen, hogy ő s Józsi így durcáskodják el az egész életüket.

Egy este épp a Máté patika volt az inspekciós, s ők egyedül maradtak a lehúzott redőny mögött. Józsi egy receptet készített el, amit a redőny kis nyílásán adtak be neki, Eszter pedig a város számláján dolgozott, amelyet másnap kellett benyújtaniuk. Hazavihette volna, de most el volt tökélve, hogy itt marad. Ezen az éjszakán Józsi is rab, nem megy haza addig, amíg keresztül nem beszélték kettejük közt ezt a mogorvaságot. Amikor látta, hogy Józsi ott van már megint a lyuknál, s a pénz és az orvosság a két félorrnyi arc közt a rolón át helyet cserélt, ő is kijött az inspekciós szobából, s hogy valami elfogulatlan foglalatosságot találjon, a mérlegre állt, s a súlyt tologatta a karon. A nagy százas körte a beállt csöndben kettős erővel bombázta a sok fehér porcelánedényt. Az orvosságok néma sora a falon különös nyomatékkal figyelmeztette őket, hogy egyedül vannak. - Összeszámoltam a receptjeinket. Mit gondol, hány receptünk volt augusztusban? - kérdezte a pult mögé visszatérő Józsit, anélkül hogy a mérleg ide-oda csúsztatott súlyáról fölnézett volna. Józsi válasz helyett a leszedett edényeket rakta vissza a helyükre. A receptszám őt is érdekelte (Eszter is azért számolta meg, mert tőle mindig azt hallotta), azért hát várt még a gorombasággal. - Ezerötszáz, háromszázzal több, mint tavaly - mondta Eszter a mérlegről lelépve. - Úgy látszik, szép fejlődés van a forgalomban. - Igen, van - mondta Józsi, az elöl levő gyógyszerkönyvben lapozva. - Az embereknek, úgy látszik, nincs olyan rossz véleményük rólam, mint a családomnak. - Én nem értem, Józsi, mért nem szereti maga a foglalkozását - mondta Eszter, s körülnézett a fénytől káprázó teremben, melyben olyan mély volt a csönd, hogy szinte zümmögésnek hatott. - Én el sem tudok szebb dolgot képzelni, mint egy patika. Ez a sok orvosság. Én nem tudom, melyik mire való, mégis úgy elgyönyörködöm benne. - Ami nekem börtön volt, maga abban mindig gyönyörködött - mondta Józsi mogorván. - Ez volt a legnagyobb gyönyörűsége, börtönöket csinálni nekem. - Ha úgy vesszük, az egész világ börtön - mondta Eszter, mint aki többre is felkészült. - Nem a legjobb megszeretni a börtöneinket? Ha elhatározná, hogy szereti, megszeretné. - Köszönöm, nagyon bölcs. Könnyű az én rovásomra napkeleti bölcsnek lenni.

Ott álltak a pult két oldalán. Józsi a kiadott kétkeresztes gyógyszert jegyezte fel a receptlapra. Eszternek a mintául kitett kölnivizes üvegen volt a babráló keze s a lesütött szeme. Amit Józsi mondott, elég gorombán hangzott; abba lehetett volna hagyni az engesztelést. De Eszter nem hagyta elkedvetleníteni magát. Ritkán volt benne ennyi beszélhetnék. Mielőtt egész bezárkózik ebbe a szomorú hallgatásba, egyszer még meg kellett próbálni kibeszélnie magát. - Ez is könnyű, Józsi, ilyen válaszokat adni - mondta szelíden, s az urára emelte a szemét. Ez a nagy, csillogó páráktól s kifelé törő érzéstől megnőtt szem s a lágy, meleg hang, mely mintha a mell mély padmalyából, a szív alól jött volna, Józsival is megértette, hogy beszélgetésüknek új, komoly szaka kezdődik, s abba Eszter most mozgósított, előtte ismeretlen lelki erőket készül bevetni. - Mért nem próbál egyszer megérteni? - hallotta a kérdést. - Mi értsek meg magán, azt, hogy bepörölt? - mondta Józsi, s anélkül hogy Eszterre nézett volna, ideges rakosgatásba fogott a pult és a polcok közt. - Azt is, hogy bepöröltem - mondta Eszter elszántan. - Láthatja, nem az volt a célom, hogy pörösködjem - tette hozzá kisvártatva. - Hanem, hogy kényszerzubbonyt adjon rám. S most ideáll, hogy értelmesen beszéljen velem.

Ezt, hogy: értelmesen, annyi gúnnyal és keserűséggel mondta, amennyit Eszter el sem tudott képzelni benne. - Mért így fogja föl? - S a hangja mint egy kinyújtott kéz, szinte megfogta a Józsi idegesen babráló kezét. - Mért nem azt mondja, hogy meg akartam védeni a csalódástól? - Milyen altruista. Megvédeni a csalódástól - mondta Józsi rövid, vakkanásszerű nevetéssel. - Hát nem csalódott volna? Legyen őszinte, Józsi, csak öt percre. Ne arra gondoljon, mit képzelt el maga, hogy mi lett volna magából abban a garázsban vagy miben. Mindenéből kiforgatták volna. - Mert én hülye vagyok, ugye? - kapott Józsi a sérelmen, hogy Eszter hangjának ideje ne legyen valami visszhangot vernie az igazságérzetében. - Ez nem szégyen, Józsi. Én nem tartom szégyennek azt, hogy valaki jó, s azt mások kihasználják. - Kik használnak ki engem? Csak beszél a levegőbe - tette hozzá, hogy Eszter elhallgatott. - Mért ismételteti, Józsi? Én meséljem el, mi történt az autóbusszal? - Csak mesélje - horkant föl Józsi. - Az autóbusz. Ez a maga büszkesége. Ennyit tart számon, ezt jegyezte meg az én tízévi küzdelmemből. - Nemcsak az autóbusz. Mindig lefele mentünk. Maga mondta, hogy a tulajdon családja is becsapta. - Mikor mondtam én azt? Egy méregből kicsúszott szó; de maga már fölszedte, eltette. Ez is jó lesz, ha gyámság alá akar helyeztetni. Minden kis porszemet összegyűjt, amivel kisebbíthet. Mért nem azt gyűjti, amire büszke lehetne? Vagy olyan nincs, ugye? - Én gyűjtöm. Higgye el, Józsi, más se teszek, csak gyűjtöm - mondta Eszter szomorúan. - Kibírom, ha nem gyűjtöm? Én tudom, ki tudja úgy, mennyi jó van magában. Az édesanyja sem tudja jobban. Ne higgye, hogy én nem látom a tehetségét is. De látom, mert látnom muszáj, a hibáit is. Magában megvan a tehetség, de nincs elég kitartás hozzá. Ezt nem is csodálom, tíz Antalnak kéne magában lenni, hogy amit elgondol, azt véghez is tudja vinni. De így, amikor menne már, akkor hagyja abba. Én ezt nem rovom föl. Más az elképzelés, meg más a végrehajtás. Akkor volnék a legboldogabb, ha annyi vagyonom volna, hogy minden tervéhez pénzt adhatnék. Mert abból mindből lesz valami, ha nem is épp nekünk, így azonban azon kell lennem, a maga érdekében is, hogy amibe belefogott, annál megmaradjon.

Józsi elcsendesedetten hallgatta ezt a jellemképet. A bőrében, idegeiben benn volt a borsódzás, hogy ő akárhogy meg lesz sértve; de amit Eszter a tehetségéről mondott, mégiscsak beszivárgott a hiúságába. Mostanában nemigen beszéltek már a tehetségéről. Ez volna csakugyan a hiba? A bőség akadályozza meg a sikerben? Egypár csendesebb percébe került, amíg makacssága meggyőzhette a hiúságát. - Ezt is azért mondja, hogy az önbizalmamat aláássa - mondta, az első szavaknál még némi bizonytalansággal. - Szóval, ne is kezdjek semmit, mert úgysincs meg hozzá a kitartásom. Csak ötleteim vannak, afféle ötletgyáros vagyok; a legjobb odakötni az asztal lábához, különben szétötlöm mindenünket. Nagyon hatásos jellemrajz, különösen, ha ilyen mézédes hangon mondja. De tartsa meg másoknak, propaganda-fogásnak jó, engem azonban nem győz meg. Engedje meg, hogy énnekem meglegyen a magam véleménye magamról, ha mindenki mást meg is győz az igazságáról. - Jól van, ne beszéljünk hát magáról - nyúlt át felé Eszter a pulton könyörögve, de csak az elhúzott keze mellé került a keze. - Rossz úton indultam el. Felejtse el, amit mondtam. Beszéljünk rólam, s nem magáról. Mondjuk, hogy hibáztam. Nem lett volna szabad bepörölnöm magát. Pestre megy, minden jól üt ki. Akkor is ismerje el, hogy csak a gyerekekért tettem. - Előbb még értem, most már csak a gyerekekért - nevetett Józsi megvetően. - Egyre közelebb jutunk magához. - Nem igazságos hozzám, Józsi. - A gyerekek nekem is gyerekeim. Mért, csak magának van olyan nagy lelkiismerete? - Mert engem nem visz a képzeletem. Én csak anya vagyok, de maga sok minden más is... Nem mondhatja, Józsi - folytatta új rábeszélő hullámot zúdítva át a pulton, nemcsak a hangjában, de egész átkönnyesedett lényével -, én nem avatkoztam eddig a dolgaiba. Tudomásul vettem a döntéseit. Most azonban eljutottunk egy olyan pontra, ahol már nem szabad lejjebb mennünk. - Ki mondta ezt magának? Az apja, ugye? - nézett rá gyűlölettel. - Nem, ezt a vak is látja. De ez nem baj, hiszen csak egy-két évre kell összeszednünk magunkat. A patika forgalma csakugyan szépen emelkedik. Nemsokára segédet is vehet, s akkor magának sem kell mindjárt olyan leláncoltnak éreznie magát. - Elenged a moziba vasárnap délután? - Én kész vagyok mindenben segíteni - mondta Eszter, oda sem figyelve. - Engedje meg, hogy letegyem az érettségit, s bejövök gyakornoknak. - Az kellene - fakadt ki Józsi -, hogy reggeltől estig ellenőrizzen. - De hát akkor mit akar? - tört ki most már Eszter is. - Nincs más programja, mint hogy ameddig élünk már, gyűlöljön?

Egypár percig némán álltak ott. Eszter kitörése megállította Józsiban az övét. Nem volt benne más, mint hogy visszaadja, amit ebben a börtönben szenvedett. De Eszternek még a könyörgésiben is volt valami új, szokatlan, s a végső, sebző szót mégse bírta kimondani. - Józsi, higgyen nekem - indult neki Eszter a kiütött bokszoló támolygásával a lelkében még egy rohamnak. - Az lehetetlen, hogy lélek és lélek közt ne legyen út. Azon, amit mondok, át kell éreznie a jóakaratnak. Én tudom, az lenne okos, ha tenném, amit kell, s rábíznám a kényszerűségre, hogy betörje magát. De az én számomra ez olyan szomorú. Itt vagyok én, itt van maga, s köztünk most már örökké itt legyen ez az átbeszélhetetlen hidegség. Másokkal lassan már megszokom. De magával olyan nehéz. Az lehetetlen, hogy a szeretet ilyen tehetetlen legyen... Ahá, már fáj neki, már érzi, mit játszott el - zúgott Józsiban az orv-diadal. Az a tudat, hogy Eszter szereti őt, legyőzte minden óvatosságát s kíméletét. - Maga kezdte. Most ne nyöszörögjön - mondta indulatosan. - Én magáért nyöszörgöm, Józsi. - Értem, mindig csak értem. Értem félti a pénzét. Értem van megijedve, hogy nem lehet többet... - Józsi, ne beszéljen így - emelte fel Eszter óvón a kezét. - De mért ne beszéljek? Maga azt hiszi, börtönőr is lehet meg feleség is. De az nem megy. Ezt jobban meg kellett volna gondolni. Én ezt soha, soha nem fogom magának megbocsátani.

A patikában mély csend állt be. Az utolsó indulatos szavak mint nyughelyét nem találó lelkek kavarogtak az elképedt tégelyek közt. Józsi a gyógyszerkönyvére hajolt, s mintha félben hagyta volna a keresést, mutatóujjával ide-oda lapozott benne. Eszter csendben bement az inspekciós szobába, fölvette a kis kalapocskáját s a kosztümkabátját, s egy halk jóéjszakáttal kiment a kis ajtón. Ott kinn langyos éjszaka volt; a moziból hazasiető párok közt egy-két kuncsorgó diák Istenről vitatkozott. Az utca fölött, az ég keskeny folyosójában néhány csillag bukdácsolt a nyár gomolyfelhői közt. Eszter a gyerekeire gondolt. Nem hagyta meg, hogy későn jön haza. S most nem tudta: a lány mit adott nekik vacsorára.